Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.



Utolsó posztok
érkezett válaszod?




Díjazottaink
A Tavasz nyertesei


A tavasz férfi karakterei

Logan & Eric
A tavasz nõi karakterei

Norina & Caroline
A tavasz párosa

Pepper & Tony
A tavasz canon karaktere

Shuri
A tavasz kedvenc karaktere

Drax
A tavasz saját karaktere

Vitali
A tavasz elõtörténete

Franklin
A tavasz játéka

A 4. kaland (I. - II. kör)

Share|
Spider... who? | Peter & Gwen


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
13
∆ Tartózkodási hely :
new york



Tárgy: Spider... who? | Peter & Gwen Kedd 13 Feb. 2018, 23:55

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? --------------------------

A hűvös szellő még így a finom fehér-puha anyagon át is felborzolja a tarkómon éktelenkedő hajszálakat. Egyik épületről lengek a másikra, és bűnt keresek. Nem mintha a fétisem lenne, csupán az egyedüllét egyik ocsmány foltja, hogy az ember piszkosul unatkozik, és időnként alkalmi barátokra van szüksége. Ilyen lehet egy tolvaj, egy gyilkos, vagy valaki, aki kényszert érez rá, hogy éppen éjszaka tevékenykedjen a sötét leple alatt. Mióta az (újabb) eszemet tudom, ebből áll az életem. Napközben alszom, vagy munkát keresek, esetleg a doki kétszobás lakásában tanyázom. Éjszakánként a csillagokig hasítva szárnyalok, és próbálom szebbé tenni az életet. Azt a fajtát, amiből engem kiragadtak. Másokon persze, a körülményeimtől függetlenül még segíthetek.

A kilátást élvezem a leginkább így esténként. Természetesen előfordulnak még bakik! - Gyakran fenn akadok a saját hálómba, vagy eresztek hamarabb hálót, mint kellene. És az is előfordult már, hogy túl későn tettem. Nehezen szoktam meg, hogy az erőm háromszorosa a korábbinak, és hogy időnként egy számomra kisebbnek indított lendület, akár háromszor annyi háztömbön át hajíthat, ha nem figyelek oda. Egyedül vagyok... És egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetem, hogy tartok tőle, belefutok a vörös-kék maszkot viselő pókfiúba. New York városa hatalmas, és a tőlem telhető legintenzívebb módon kerülöm Őt, és az emlékeimet. De bizony akadnak alkalmak, mikor a távolból figyelem. És indokolatlanul utána eredek. Követem, és csak nézem őt. Hiába telt el több, mint félév. Peter Parker örök lenyomata lesz az életemnek.

A következő sarkon jobbra, és már hallom is a hívogató sikolyt. Talán egy nő, talán idősebb nő - gondolom a hang alapján szűkítve a kört. A hátamon viselem a tatyóm, és természetesen rajtam a jelmezem. Véletlenül sem szeretnék olyasvalakivel találkozni, aki ismerte Gwent. Ismert engem...
Apró ívben gördülékenyen ugrom be a sötét utcára, a probléma csupán annyi, hogy nem én vagyok ma este ennek a pár méternek az egyetlen önjelölt igazságosztója. Időben sikerül a szemközti fal sötétebbik oldalára tapadnom mindkét talpammal. Hátamnak a szépen felsorolt tégla oszlophoz simulok, és még a levegőm is benn tartom a tüdőmben. A pókösztönöm egyáltalán nem olyan erős, mint az övé. Elvégre én sosem leszek olyan erős, mint ő. Ezer gondolat kezdi darabjaira tépni a valóságot, ahogy nézem őt a holdfényében parádézni. Ajkaim szegletébe halvány mosoly költözik, és úgy érzem a szívem most is, - mint mindig mikor láthatom a távolból - darabjaira törik.
Az ügyetlenségem ezúttal sem áll az oldalamra, és egyszerűen elenged tapadásom. Éles csattanással érkezem közvetlenül az egyik fémszemetes oldalába, s ugrom azonnal annak tetejére. Ám ekkor váratlan, és elmondhatatlan pillanat következik. Peter Parker tekintete az enyém... Pókember figyelmét birtokolom, és szeretnék elsüllyedni.
- Ops!   - akad el a hangom, mire köhintek, és laza mozdulatba öltözve igyekszem kihátrálni a birodalmából - Nem akartam zavarni, nem tudtam, hogy van már itt egy pók... én már itt sem... - vonok vállat könnyedén, majd jobbomra igazítom táskám pántját, mintha kiváltképp irritálna. Azonban az egyetlen dolog, ami ebben a helyzetben irracionális mindenféle-fajta szemszögből, az én vagyok...




szia póki  zavarba jöttem  | back from dead |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
18
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Pént. 16 Feb. 2018, 01:10











Gwen & Peter
Two spiders walk into a... Wait what?
Valami nagyon furcsa dolog történik mostanság New Yorkban, és ezalatt nem a taxiárak irracionális mértékű emelkedését, vagy egy őrült, másik bolygóról érkezett, titáni fenevad pusztítását értem - nem mintha ezek nem lennének a maguk értelmében eléggé furák, ám az a furcsaság, amire én gondolok, teljesen más dolog miatt szembetűnő. A város felett lebegő pókhálók számának drasztikus növekedése (eddig nem hittem, hogy létezhet különbség háló és háló közt, de esküszöm, némelyik olyan, mintha nem az enyém lenne), vagy hogy a sajtó olyan különleges pók-tettekről számol be, melyekről határozottan semmiféle emlékem nincs. Tudom, hogy New York önjelölt hősének lenni nagy meló, de arra csak emlékszem, kiket fegyvereztem le előző este... Csak nem bukkanhatott fel egy gonosz ikertestvérem...
Ugye, nem?
Ezek az apró furcsaságok olyanok, mint a kavics a cipőben. Az ember igyekszik nem tudomást venni róla, amíg olyan helyre nem fészkeli magát a bosszantó kis kődarab, hogy igazán érzékeny pontot találjon el. Egyelőre  nem igazán foglalkoztam a saját kavicsommal, az egyetem így is elég stresszes, és jobb szerettem nem tudomást venni az újonnan kialakulni látszó paranoiámról sem, mely szerint valaki figyel.
Ah, inkább bele sem kezdek ebbe... Hosszadalmas lenne, és most épp dolgom van. Egy újabb szerencsétlen útra tért balfék, aki azt hiszi, büntetlenül kirabolhat egy idős asszonyt Queens utcáin. Nos, addig nem, míg a várost a kék-vörös védi (és nem, itt még véletlenül sem jut eszembe Amerika Kapitány, á dehogy...).
- Bocs, megfognád egy pillanatra? - nyújtom át a fickónak a hölgy táskáját, és amint bizonytalankodva, de elvette, felszabadult kezemmel máris felé legyintek. - Kösz! - Csuklómból egy adag háló spriccel ki, és azzal a lendülettel a szemközti épület falához is tapasztja a fickó egyik karját.
- Hupsz, bocsi, várj, hadd segítsek! - nyúlok felé a másik kezemmel, hogy újabb adag ragaccsal ajándékozhassam meg. S miután kellőképpen körbedekoráltam a falat a hálólövedékek és a fickó művészi keverékével, kiveszem a kezéből a táskát, megpaskolom a fickó fejét, kisiskolásan megdorgálva amiatt, hogy ilyet a jövőben ne csináljon, majd visszaszolgáltatom az eltulajdonított értéket jogos tulajdonosának. Még egy szelfibe is belemegyek a nénivel, akinek az unokája állítólag nagy Pók-rajongó. Mindig öröm törődni a rajongókkal!
Épp csak felhangzanak a szirénák a távolban, amikor karcsú fonalamba kapaszkodva elrugaszkodom a sikátor falától. A kavics, ami már hetek óta szüntelenül piszkálja a talpam, most azonban beleáll a legérzékenyebb ideggócom közepébe, és ezúttal megelégelem a dolgot.
Arra azonban, amit két konténerrel odébb találok, legvadabb álmaimban sem gondoltam volna.
- Oo~ké, ez nagyon fura - Automatikusan mozdul a kezem, ahogy két tenyeremet feltartom magam előtt. Csak állok a túlméretezett fém kuka előtt, és az annak tetején guggoló, maszkos... pókot bámulom. Ezek szerint tovább kell kutatnom a szüleim videofelvételei után, mert itt van ez az annyira nem is képtelen ikertesós ötlet, amit, úgy látszik, elfelejtettek közölni velem a szigorúan titkos, fajkeresztezős kísérleteik között... S amikor a dolog már nem lehetne bizarabb, Pók 2, vagy Fehér Pók megszólal.
- Várjunk, te lány vagy? - bukik ki belőlem a nap kérdése, és ahogy visszahallom hitetlenkedő, döbbent, s kissé büszkeségét sértett hangomat lepattogni a falakról, még én is elszégyellem magam, amiért jelen szituációban komolyan ez volt az első és legfontosabb kérdésem. De öregem, akkor is... Egy lány?!
Ezen annyira összezavarodok, hogy ha esetleg menekülésre adná a fejét, rögtön kész vagyok hálót lőni felé, hogy a kezénél fogva visszaránthassam magamhoz. Nem hagyhatom elszökni, túl sok kérdésem van - igen, azok már nem olyan ostobák, mint az, hogy lány-e...
De nem vetemedem erőszakhoz, ha beéri a szép szóval is.
- Nenene, várj, ne menj még! - - lépek utána egyből, függetlenül attól, hálóval is kell-e marasztalnom. - Te... Hogy... De... Én... Ott...? A pók... Téged is...? Mikor? - - sorolom a létező összes szót, ami eszembe jut, és csak reménykedem benne, hogy tényleg összeköt minket valami iker-dolog, mert így nem kell értelmes mondatokba kerekítenem a kérdéseimet, hanem megérti pusztán ezekből is, mi mindenre várok tőle magyarázatot.
- Te követsz mostanában? Te vagy az a sok háló, meg az éjszakai hőstettek? - folytatom a faggatózást, és úgy érzem, végre kezdek a hangomra találni, mert a kérdéseim hülyeségi szintje folyamatosan csökken. Haladás, Peter, haladás! - Aki a szemeteskocsi rakterében landolt a Times Squaren, az is te...? Mert nem én - vágom rá egyből, csak hogy ismételten elrontsam a dolgot (mert amúgy de, az én voltam, és baleset volt, egy rajnyi galamb megzavart). Éljen Peter Parker, meg az ő hülyeségei...




 hurts like hell | ez elég fura




 

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
13
∆ Tartózkodási hely :
new york



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Pént. 16 Feb. 2018, 20:53

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? --------------------------

Nem sok beleszólásom volt az új életembe, és egyáltalán nem állítanám, hogy örömömre szolgált, hogy nem maradtam az örök békesség leple alatt. De bárhogyan is, megtörtént. A doktoromat meggyilkolták, és el kell még kapnom az elkövetőket. Gwen Stacyt magam mögött hagytam. Lefektettem a leányzót egy olyan dobozba, amit lelakatoltam legalább ezerféleképpen. Nem akarok több fájdalmat okozni, nem akarom az ő életét élni. Mindent megváltoztatott a doktorom. Már nincsenek álmaim, már nem akarok tovább tanulni, nem akarok elmenni. Harcolni akarok, védelmezni az ártatlanokat. Ha már a kezeimbe kaptam a képességet hozzá, meg kell próbálnom élni vele. Hiába történik időnként, hogy vékony foszlányokkal utánam nyúl a múlt, le kell ráznom magamról őket. Nem törődhetek az árnyakkal. Akkor sem, ha véletlenszerűen akad össze az utam velük. Ahogyan most is...

Peter Parker rám emelte tekintetét, és a világom apró darabokra hullott körülöttem. Egy pillanatra azt kívánom, hogy nyeljen el a föld, de persze ennyire gyáva nem vagyok. És egyébként is számítottam rá, hogy előbb utóbb, ha mellékutakon, de eljut hozzá a híre a fehér rucis póknak. És most, így több, mint félév után már ideje szemtől szemben találkoznunk. Figyelmét nekem szenteli, miután sikerül zajt csapnom a szemetessel, és ez nyugtalanít. Nem akarom, hogy rám figyeljen, mert a távolból minden könnyebb... Zavartan kapkodom tekintetem az örökkévalóságba nyúló pillanatban, amíg szemezünk, végül megszólalok, hogy közöljem, ne is törődjön velem!
- Olyasmi, bár azt hinném a hangom nélkül is feltűnik... ebből-abból.  - bólogatok lelkesen, és próbálom eltorzítani a hangom, ami elég komikusan csenghet így ebben a formában. Elég kellemetlen témára kerül sor közöttünk és úgy érzem, hogy a fehér szövet lehámlik rólam menten - ő pedig leleplezi az igazságot, de ezt nem akarom. Köhintek párat, majd karjaimmal mutogatni kezdek erre-arra, jelezvén, hogy akkor le is lépnék. A megszólalását, kérlelését hallva azonban megdermedek, és arcomra nyomasztó érzések ezrei ülnek ki. persze nem láthatod, takarja a maszk!
-Én ... itt ... ott, amott. - pillantok végig magamon, ahogy megdörzsölöm kapucnim hátuljában a tarkóm, kissé értetlenül érzem magam, habár pontosan tudom mire kérdez rá, nem mondhatom el, hogy az Ő DNS-éből jöttem létre. Billegve andalogni kezdek az utcasarok felé. Nyújtom a lépteim, lassan, játékosan. Húzom az időt, vagy inkább rövidítem. Nem vagyok készen erre a beszélgetésre. Sosem leszek készen! - Nem, nem, mi?! Nem! Én? Dehogy. Azt se tudtam, hogy létezel... - intek felé jobbommal, majd bólogatva hátrálok továbbra is. Fogalmam sincs, hogy miféle kényszer kezd uralkodni rajtam, és miért ez a keserű íz a számban, de szeretnék minél távolabb kerülni tőle. És az egyetlen módszer erre az, ha lelépek, vagyis próbálnék, de szóval tart. Gyorsabb nálam, ebből kifolyólag, ha elfutok is simán utolér. A hangosodó sziréna azonban égi jelenség arra, hogy a következő kérdését elmossa közöttünk a tér.
- Igen, vannak még botlásaim, tutira én voltam... Ezer és három százalékos biztossággal megnyugtatlak, én... ugrottam bele a szemetesbe, konténerbe. Abba... - igyekszem láthatóan vigyorogni, hogy a maszkom simuljon arcjátékomhoz miközben kilövöm a hálóm a mellettünk lévő épületek egyikére és neki lendülök. A fonál hajszálvékonyan indul meg, és tapad meg a szemközti óriás épület falán, így egy egyszerű neki futással indulok meg. Tekintetem ugyan nem, de a gondolataim Pókember oldalán maradnak...
- Innentől intézed, ugye? Jó buli volt. - bökök felé jobbommal, közben már a falhoz tapadva. S onnan fel a tetőtérre, reszketve. Nem bírom elviselni, hogy hallottam a hangod, hogy beszéltünk, hogy láttalak,... nem megy.





ja, mondták a hírekben is, hogy furcsa idők járnak NYra, nem hallottad? nem?... ahm, ja | back from dead |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
18
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Vas. 18 Feb. 2018, 21:33











Gwen & Peter
Two spiders walk into a... Wait what?
Kapucni. Milyen laza ötlet már a kapucni! Tök büszke vagyok a saját ruhámra, elég sokáig tartott kikísérletezni és összerakni, és egyre jobban fejlődik, de azért... Kapucni! Nekem miért nem jutott eszembe? Egy csomó kellemetlenségtől megvédtem volna a maszkomat. Inkább hadd ne soroljam fel, mi minden csöpöghet rá a magasból. Nem, nem csak az eső...
- Ööö, hát, nem vagyok túl otthon "ebben-abban" - tárom szét megadón a kezem, hanyagul megvonva a vállam. Tényleg feltűnhetett volna, hogy olyan helyeken gömbölyödik, ahol nem kéne, de nem akartam megsérteni azzal, hogy esetleg mellényúlok (mint a kövér nő és a terhes nő esete), meg hát őszintén szólva nem az volt az első, amit megbámultam rajta.
Igen, a kapucni.
Ahogy óvatos léptekkel elindul, árnyékként tapadok rá - jó hosszú árnyékként, ugyanis annyira közel nem megyek, hogy ingert érezzen rá, hogy esetleg leüssön, de annyira közel meg igen, hogy visszatarthassam, ha esetleg lelépne. Egyezzünk ki egy bő kartávolságban, és még csak nem is követem, hanem mellette oldalazok, idétlenül rogyasztgatva és a nyakamat nyújtogatva, mintha minél több szögből szeretném felmérni őt, hátha akkor kivehetem az arca vonalát is.
- Nem? Várj, hogyhogy nem? Pókember. A barátságos Pókember. Csodálatos Pókember. Póksrác - kidüllesztett mellkasomra csapok párszor és megállok vele szemben, hogy teljes egészében szemügyre vehessen. Kissé sérti a büszkeségemet, hogy ugyanolyan, mint én (leszámítva a kapucnit. Meg hogy lány.), mégsem hallott még rólam. - A Bosszúállókról sem hallottál? Tudod, AmcsiKapcsi, Vasember, az a nagy zöld monstrum... - Nem mintha egy kalap alatt lennék velük, de hát súlyos találat érte az önérzetemet, valahogy be kell foltoznom rajta a lyukakat.
- Szemetes kocsi - szúrom közbe a felsorolásánál, hogy segítsem a kamu sztorija felépítését, és közben érdeklődve fürkészem a maszkját. Már felhagytam az idétlen kalimpálással és a felesleges dumálással is, most csak állok és nézem őt, és próbálom rendbe tenni a fejemben a dolgokat. Tutira nem a gonosz ikertesóm. Akkor Pókember lányban? Póklány? Egek, mikor lettem ennyire hímsoviniszta?
Igazából pontosan tudom, mikor, és ahogy megérzem nyelvemen a veszteség maró, keserű ízét, rögvest elterelem a gondolataimat. Nem agyalhatok egy másik nőn, miközben az egyik itt áll előttem. Valószínűleg ez megcsalás, bár nem tudom, melyikük irányába.
Ez a pillanatnyi botlás azonban elég ahhoz, hogy a következő, mely kirántson a gondolataimból, már a háló sercegésének hangja legyen. Egy halk "mi?" csusszan ki a maszkom alól, miközben felkapom a fejem, előbb a kilőtt háló után, majd a nekilendülő Póklányra pillantva. A reakcióidőm azonban még csak éledezik a sírból, és a következő pillanatban a fehér sziluett a fityegő kapucnijával már a magasban suhan.
- Hé, várj már! Téged nem akaszt ki, hogy kettő van belőlünk? Vagy ismersz másokat is? - kiáltom utána, de látszólag teljesen hidegen hagyja, úgyhogy röpke káromkodással megcsóválom a fejem, csuklómat ugyanarra az épületre szegezem, és fonalat lőve lendülök utána. A falra tapadok, onnan óvatos pillantást vetve alattunk a mélybe.
- Vagány a csaj... - dörmögöm, s pillanatnyi habozásom után rögvest utána indulok. Felkapaszkodom a tetőtérre, megengedve magamnak némi férfias nyöszörgést, amint felhúzom magam a párkányra. Lehet, hogy Póksrác, de a falmászás sosem tartozott a kedvenc dolgaim közé.
- Legalább a nevedet áruld el! Neved az csak van. Mármint valami jelmezes neved, de gondolom, rendes nevednek is kell lennie... De azt nem kell elárulnod. Bár, igazából elárulhatnád, ha nem érzed túl tolakodónak... - magyarázom, miközben tekintetemmel a Póklány alakját keresem, és ha meglelem, egyből utána sietek.
- Hol voltál eddig? Csak most szerezted meg a képességeidet? Hogy jutottál hozzá a pókokhoz? Azt hittem, mind elpusztultak - folytatom a faggatózást, miközben szó szerint üldözőbe veszem. Talán nem keltem a legjobb benyomást Pókemberről, de túl sok kérdésem van ahhoz, hogy menni hagyjam. Ha férfi lenne, annyira nem is finomkodnék marasztalni, de hát lányként nem hiszem, hogy jól venné ki magát, ha megpróbálnám leteríteni, főleg, hogy ott van az az "ebből-abból" dolog...




a hírekben azt is mondták, hogy a popcorn rákkeltő... ne higgy el mindent!
hurts like hell




 

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
13
∆ Tartózkodási hely :
new york



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Hétf. 19 Feb. 2018, 12:07

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? --------------------------

Igyekszem nem túl feltűnően leplezni önmagam, de a járásom, a tartásom, és a hangom is mind olyanok, amik akár akaratlanul is emlékeztethetik Gwenre. Arra a Gwenre, aki voltam. Hiába fogadtam meg, hogy távol maradok tőle, és nem piszkálok bele az életébe, most mégis itt vagyok és társalgok vele. Ennél kellemetlenebb, és kínosabb aligha történhetne velem. Ha megtudná, hogy élek... Biztosan haragudna rám, vagy valami még rosszabb. Történetesen nem én akartam, hogy a doki belepiszkáljon a testembe, és hozzon vissza az életbe, szuper génállományával kifejlesztve. Kísérletnek tökéletes, de emberinek aligha mondanám. Új életet kaptam, és bár minden emlékem és érzésem meg van korábbi életemről, próbálom eltörölni azt. Nem akarok olyan életet élni, amit már elveszítettem egyszer. Nem futhatok egy életen át a múltam árnyéka után. Főként, hogy a legtöbben, Peter, a családom, és mindenki aki ismert, már eltemette azt a lányt. Mégis, ahogy itt áll előttem, én...
- Nem jártál anatómiára, biológiára, ilyesmi? - hangom játékos, fejem ingázásából azért érződik, hogy csak húzom. Úgymond. Inkább az ő szégyene, hogy nem képes felismerni egy női testet a fehér lepel alatt, mint az enyém. Még ha nem is áldottak meg méretesebb félholdakkal, úgy vallom, észrevehető, hogy lány vagyok. De megpróbálom felírni mellé, hogy az árnyék eltakar mindent. Minden... mindent.
Követ, gyanakvón lépkedve mögöttem-mellettem, majd hirtelen elém áll egy olyan falat képezve ezzel, amit nincs az a fizikai erő, 'mi lebonthatna. Kényelmetlen érzés kezd eluralkodni rajtam, és megfeszülnek izmaim, ahogy leküzdöm a torkomban megnövekedett gombócot. Különösen rossz érzés most így szemtől szemben állnom vele. Menekülni akarok. Nem így kellett volna lennie...
- Hú, sokáig itt leszünk... - unottan sóhajtok fel, ahogy egy teljes önéletrajzban szereplő becenév listát felsorol nekem. Nem mintha a maszk alatt ne mosolyognék, s ha csak egy picit rám világít az utcai fények egyike, láthatja ő is. Olyan beleéléssel mutogatja magát, mintha legalábbis arra várna, hogy a felismeréstől beájulok a szemetesbe. - Nem. Fogalmam sincs kik azok. Melyik csatornát nézed? Ajánlanám a NatGeot, ott legalább tanulhatnál erről-arról... - jobbra-balra ingatom fejem, közben finoman, alig észrevehetően araszolok, hogy minél nagyobb távolságot teremthessek közénk.
- Szemetes kocsi, jó, elnézést. - döntöm éllel balra a fejem, vállaim is felhúzva kissé. Ha már bevallom ügyetlenségem, gondolom fontos, hogy részletesen tegyem. Zavar, hogy elcsendesedik. Megrémít, hogy nem kalimpál idétlenül. Sokkol és megdermeszt, hogy állunk egymással szemben és nézzük a másikat. Olyasmi ez, mint amikor az orrod előtt megy el a vonat. Dühít. Bosszant. És tehetetlen vagy...
Kihasználva az áramszünetét, elrugaszkodom és azt tervezem meg sem állok. Hallom, igen, hallom én, hogy kiabál mögöttem, de nem foglalkozom vele. Nem simulhatnak össze a jeleneink. Talán át kéne költöznöm Angliába és ott kapálózni az épületek falain. Ja, igen. Akkor még esélytelenebb lenne, hogy Peter rájöjjön a titkomra. Már a tetőtérre ugrok és puhán sétálgatva indulok el, hátra hagyva ezt az egész Peter Parker dolgot, amikor a tarkómon felfutó puha szálak jelzik, hogy nem vagyok egyedül, de hiába az ösztön sem kell, mert beszélni kezd. Oldalt állva nézek rá vállam fölött, ahogy utánam siet. És ekkor jövök rá, hogy nem fogom tudni a tudós gyereket annyival lerázni, hogy 'Mentem. Ő más. Mindig is más volt...
- Tudod a maszk azért van, hogy ne menjenek a bogarak a szemembe, de azért arra is elég hasznos, hogy senki se tudja meg, hogy ki vagyok... - vonok vállat, megjátszott tehetetlenséggel. - Ezért a nevem maradjon csak a maszk alatt. És nekem nincs ilyen "Hűha, ott van a hihetetlen és csodálatos meg szuper barátságos Pókgyerek!" nevem. Engem többnyire nem vesznek észre, mert nem akarom, hogy észrevegyenek. - még a karjaimmal is rásegítek a szavaimra, tenyérrel felfelé, mint aki tényleg tehetetlen ezügyben. A maszkom alatt azért persze mosolygok, de hangomon érződik, hogy nem gúnyolódok. De. Igen. Eléggé gúnyolódok! És ez, annyira hiányzott...
- Hű, nem vagy beírva a határidőnaplómba, szóval... kérj időpontot, ha kérdéseid vannak. - ekkor érjük el az épület szélét, így én már ugrom is, hogy tovább lendüljek. Muszáj. Nem tudok válaszolni a kérdéseire. Hazudnom kellene, abban pedig sosem voltam jó. Meg is dörzsölöm az orrom két vetődés között, s eljutok úgy három utcával lejjebb, mikor ismét megállok. Mély levegő. Szükségem van rá. Le kell csillapodjak, de az út - amin elindultam jó. Minél hűvösebben, s annál kevesebb esély van rá, hogy jönni fog utánam... Kérlek Peter, találj valami menteni valót odalennt...



á, tudományos alapon van benne igazság, hova figyeltél az órákon?  | back from dead |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
18
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Hétf. 26 Feb. 2018, 19:24











Gwen & Peter
Two spiders walk into a... Wait what?
Még maszkkal a fejemen is látható és érezhető a teljes zavarodottságom, melyen gőzerővel próbálok úrrá lenni. Nagymenőzésem és szokott, póksrácos dumám azonban könnyedén lepereg a Póklányról, és esküszöm, deja vu-m támad rövidke szópárbajunktól. Nagyon igyekszem az agyam legtávolabbi sarkába kiszorítani Gwen emlékét, főleg, miközben egy másik lánnyal beszélgetek, de ugyanaz az érzésem támad évődő megjegyzései hallatán, mint amikor a szőke egyetlenemmel voltam. Ugyanaz az éles, felvágott nyelv, ugyanaz a sziporkázás, ami még a legkétségbeejtőbb helyzetben is mosolygásra késztet... Azzal, hogy erre ráébredek, csak azt érem el, hogy gyökerestől belesajduljon az egész mellkasom az emlékekbe, melyek alattomosan megrohamoznak.
- Igazából biofizikusnak készülök - sután védekezem csak, leszegve kissé a fejem, mentegetőzőn tárva szét a karjaim. Nem gondoltam volna, hogy a napi rutin ilyen váratlan találkozással ér majd véget, ahol a női anatómia kerül terítékre egy olyan pókjelmezes képében, aki nem mellesleg lány. És pók. És olyan, mint én. És most meg menekül...
- Most csak viccelsz, ugye? Mert ha nem, ezt meg kell beszélnünk egy hamburger mellett... - igyekszem minél lezserebbnek látszani, de hangomból érződik a könnyed játékosság okozta stressz. Mert igen, flörtölni valakivel elég stresszes, ha az ember nemrég vesztette el az egyetlent, akiért valaha dobogott a szíve. Lehet, hogy másoknak fél év hosszú idő, számomra egy csettintésnek tűnt, és az, hogy ösztönösen rányomultam egy lányra ennyi idő után, nyugtalan mocorgásra készteti lelkiismeretemet. Szóval megtehetném, hogy menni hagyom őt, de a tudásvágyam és a magányom jóval erősebb ennél, meg hát amúgy sem arról vagyok híres, hogy előre átgondolnám a tetteimet. Inkább utólag bánkódok majd a következmények miatt, minthogy veszni hagyjak egy ilyen lehetőséget!
A tetőn érem utol, ám ezúttal már óvatosabban közelítem meg. Az eddig látottak alapján ugyanolyan képességekkel bír, mint én, tehát könnyedén felhasználhatja ellenem a saját fegyveremet. Épp úgy, ahogy marasztalni szeretném, elérheti, hogy ne kövessem.
- Van egy olyan halvány sejtelmem, hogy nem igazán vagy Pókember rajongó - jegyzem meg kissé cinikusan, de a maszkomon áttetszik széles mosolyom. Olyan kritikusan beszél velem, okoskodón... Persze, hogy lány. Csak a lányok képesek erre a stílusra, erre a túlbonyolított élcelődésre. - Egyébként a bogarak ellen használhatsz szemüveget is. Persze az nem nyújt teljes anonimitást, de... - Már én sem értem, miről beszélek, csak beszélek. Hagyom, hogy a fecsegőm gondtalanul garázdálkodjon, ennél idiótábban már úgysem érezhetném magam - és ez tetszik. Nem tudom, mikor beszélgettem utoljára ilyen hosszan és könnyedén bárkivel is. De, pontosan tudom. Olyan érzés, mint levegőt venni fél év után. Súlyos, fárasztó, mégis jólesően frissítő.
Kikosarazására lefagyok egy pillanatra, de csak hogy még ennél is szélesebb vigyorral, érdeklődőn félrebiccentett fejjel fürkészhessem őt. Érdekes lány. Titokzatos, mégis van benne valami báj. Ráadásul gyors! Mire a tető szélére érek, már messze jár, úgyhogy egy pillanatot habozok csak, mielőtt kilőném utána a hálómat. Beletelik egy kis időbe, mire beérem. Felhasználom a nagy lendületemet, hogy túlrepüljek rajta, és a hálót elszakítva egy kurta fordulattal pontosan elé érkezem. Kissé még kapkodom a levegőt a sietségtől.
- Holnap este 8 óra? Vagy akár ebédelhetünk is, szombat 11? - érdeklődöm, és ügyelek rá, hogy ha kikerülne, újra és újra elálljam az útját. Eldöntöttem, hogy feltartóztatom, kerüljön bármibe. Nem olyan könnyű lerázni - tapadok. - Vagy ha a határidőnaplód túlzsúfolt, javasolj egy időpontot te - körbenézek, és a legközelebbi stabil dolognak, egész pontosan egy lámpaoszlopnak támaszkodom, enyhén kitolva a csípőm, aminek nekitámasztom az öklömet. Csak lazán, Parker, a csajok szeretik a nemtörődömséget - legalábbis Flash mindig valami ilyesmit magyaráz.
- Miért menekülsz? Nem mintha panaszkodnék, de könnyebb lenne egy helyben beszélgetni - Ettől a fogócskától úgy érzem magam, mint valami stalker. Nem akarok erőszakoskodni, de hogy engedhetném el csak úgy, amikor van benne valami aaaargghhh, és közben meg pont olyan, mint én? Nem hiszem el, hogy őt ne érdekelné, hogyan lehetséges mindez, hacsak már nem tudja rég a választ. Ebben az esetben pedig ki kell szednem belőle.
- Indiai vagy olasz? Mármint a kaja. De mehetünk pizzázni is - - kanyarodok vissza a korábbi témához, ellökve magam a lámpaoszloptól, hogy egy lépéssel közelebb férkőzhessek hozzá. - A pizzát könnyebb betuszkolni a maszk alá - Tapasztalat.




nem figyeltem, popcornoztam... B)
rooftop kiss




 

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
13
∆ Tartózkodási hely :
new york



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Vas. 04 Márc. 2018, 16:47

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? --------------------------

A sok kérdés teljesen kikészít. A fejemben a gondolatok szét szélednek, mint apró megriasztott rágcsálók, és egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék el neki. Olyan kellemes érzés kúszik végig gerincem vonalán, ahogy hallgathatom őt. Félév után most először hallhatom a hangját újra, és ennyire közelről. Lehet rá mód, hogy elfelejtsem őt végleg? Elnézem, ahogy előttem áll bájai teljében, és egyszerűen nincs meg bennem a késztetés, hogy lemondjak róla, hogy magára hagyjam, pedig tudom jól, hogy így volna helyes. Tudom, hogy futnom kéne. Csak faggat, és bár legszívesebben kiragadnám a mellkasomban dobogó apróságot, kénytelen vagyok hűvösnek tűnni, talán sértőnek is. Bármit is gondoljon rólam, nem én akartam Pók' lenni. Nem volt választásom. Sajnálom, hogy ezzel fájdalmat okozok neki, de ez jelenti azt, hogy az egyetlen számomra élhető életformát próbálom fenntartani. Nem tudom, hogy mivel okoznék neki nagyobb fájdalmat, ha elmondanám, hogy ki vagyok a maszk alatt, vagy ha soha nem mondanám el. Tudom, hogy joga van hozzá, csak félek tőle, hogy emiatt meggyűlöli az emlékemet. Pedig nekem sem volt könnyű...
A tetőn ér utol. Nyilvánvalóan vannak kérdései, ezt pedig megértem. Ám neki is meg kellene értenie, hogy bizonyos helyzetekben nem biztos, hogy az erőszakos faltörés a helyes, ahogyan most ő is teszi. Hagyom, hogy beérjen, majd lopva rápillantok.
- Hát erre a kérdésre nem fogsz választ kapni. - látom a vonásai feszületén, hogy széles mosolyba fut arca, enyém is hasonló. Rajongó? Bárcsak az lehetnék. Valaki, aki csak rajong érted és az ablakából figyeli, merrefelé szövögeted a hálóid. Bármit megadnék érte.  Megdermedve ácsorgok egy helyben, onnan nézek rá, amikor a szemüvegről beszél. Kérdőn, mosolygósan rázom a fejem. Eléggé össze lehet zavarodva Peter 'Mindigokosabbvagyok Parker, ha szemüveget javasol. - Érdekelne, hogy mi a van a 'de' után zsenikém... - fordulok felé és türelemmel várok pár pillanatig. Ha tudja, hogy a szemüveg nem rejt el, akkor ugyan miért javasolja? Ennyire megbillentette az ebből is-abból is téma? Vagy csak ennyire nem tud mit kezdeni azzal, hogy egy lánnyal áll szemben? Mi az oka ennek az egésznek? Sikerül elszelelnem előle, messzire lendülök. Legalábbis azt hiszem - bár nézőpont kérdése. Petertől nem tudnék elég távolira menekülni. Pókembertől már csak-csak. Hirtelen aztán elém vágódik és elzárva az utam mindenféle napok, mindenféle időpontjairól faggat, én pedig levegőt is elfelejtek venni.
- Hú, te aztán levakarhatatlan vagy... - csóválom meg a fejem, kínomban kissé elnevetve magam. Kényelmetlenül érzem magam a közelségétől. Nem tehetek róla, hogy fészkelődnöm kell. Aztán megállapodik egy lámpaoszlopnál, én pedig kis híján elnevetem magam. És ez a mosoly kitart addig, amíg be nem csapódik a felismerés. Flörtölsz velem... A szívem reszketni kezd. A bordáim elporladnak és semmi sem marad belőlem. Ajkaim puhán elnyílnak, nyelnem kell, hogy ne omoljak össze. Nem hibáztathatom, örülnöm kellene neki. Mégis, olyan érzésem támad tőle, mintha valami hűvös költözne a szívembe. - Lelkizni fogunk? És utána összefonjuk hálóinkat? - értetlenül állok előtte. Nem találkozhatunk többet. Azt nem bírná el a szívem, már abban sem vagyok biztos, hogy ezzel megtudok birkózni.
- Haha, én nem menekülök! - eléggé erőltetettre sikerül a nevetésem, amiből az adódik, hogy még én sem hiszem el azt, hogy nem futok előle. Ám ezúttal nem suhanok el, lassú sétára veszem az iramot, így könnyen, játszi könnyedséggel csatlakozhat hozzám, ha akar. Tekintetem hol ide - hol oda ugrál közte és az utca között. S máris elrugaszkodik a lámpaoszloptól, hogy a közelembe férkőzzön - a hője pedig gyilkos.
- Én a kínaira esküszöm... - határozottan vágom rá, megfeledkezve arról, hogy Peter van a maszk alatt, hogy ez nem egy olyan beszélgetés, ahol nem lehetek Gwen, ahol nem lehetek önmagam és ettől megrezzen a belső énem. Reszketegen fordítom el a fejem ellentétes irányba, majd aprókat bólintok. - Legyen holnap este 8! Ott! - mutatok fel a toronyórára szemben, pár sarokkal lejjebb. Barátságosan mosolygok a vörös-kék sziluettre, közben elmélázva a lehetőségén annak, hogy nem megyek el. Nem mehetek el. De akkor mégis miért tervezem máris előre, hogy mit mondok majd el neki!?
- Ha elmondom varázslatos átalakulásom titkát, utána nem leszel az utánfutóm? - kiszélesedő mosolyom és finom érintésem a közelebb eső felkarján olyasmi, amit rég nem tapasztaltam. Az érintési pont. A karján. Hamar elhúzom a kezem, majd úgy lépkedek előtte, mintha nem is jelentett volna semmit. Pedig valójában mindent jelentett...
- Hozok pezsgőt, te pedig a kaját. Rendi? - újabb Gwen-szó, amit törölnöm kellene a listámról. Szembe fordulok vele, ezúttal én állom az útját. - Öt percnél tovább nem várok rád, ha késel, nincs mpókázás... - grimaszolok, majd jobbra-balra ringatózva végül a túl oldali ház falára lövöm a hálómat, hogy onnan fentről csodálhassak rá a városra. Nem sietem el a távozást, könnyedén jöhet velem. Ha akar... De Gwen, mégis mi a francot művelsz?




ez sok mindent magyaráz veled kapcsolatban C: | i can't see you anymore |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
18
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Csüt. 15 Márc. 2018, 21:39











Gwen & Peter
Two spiders walk into a... Wait what?
A legnagyobb bajom az egész helyzettel, hogy ha ez a kapucnis hófehérke eltűnik a szemem elől, fogalmam sincs, hogyan és hol akadhatnék újból a nyomára. Úgy tudtam, éreztem, hogy hetek óta figyelnek, mégsem sikerült soha nyakon csípnem átlagon felüli érzékelőim ingerlőjét. Ha eltűnik és nem akarja, hogy legközelebb összefussunk, akkor sokkal óvatosabb lesz, ami azt jelenti, hogy talán hónapokba is beletelhet, mire újból a nyomára bukkanok valami groteszk véletlennek köszönhetően. Ezt nem hagyhattam, tehát meg kellett győznöm, hogy méltó vagyok egy újabb találkozóra.
Lehet, hogy ennek kissé erőszakos módját választottam. Végigkergetni fél New Yorkon nem igazán vall lovagias viselkedésre, és akkor itt még csak nem is arra a népszerű mondásra gondolok, hogy nem éri meg olyan csaj után futni, aki... Póknőci ugyanis mindent megér. Olyan, mint én, és a hangja, az egész kisugárzása valahogy jóleső. A fél országon át is üldözném, ha azzal megválaszolná a kérdéseimet és elérhetném, hogy a maszkja alá jussak.
Nem, ennek semmi perverz... Nem úgy alá... Mehh.
- De kialakíthatunk neked valamiféle Pók-Titkárnő megjelenést. A szemüveg elég dögös. - "Elég dögös", visítva ismételgetem saját magam legalább fél percig, és szeretnék elsüllyedni ott, azon a szerencsétlen ponton, ahol éppen állok. Határozottan flörtölök, és ez határozottan bizarr, nem csak azért, mert alig pár perce találkoztunk, hanem mert abszolút elüt a személyiségemtől ez a nagydumás, csajozós beállás. Mi van benned, ami ennyire meghülyít?
Elég macerás lépést tartani vele. Talán könnyebb lenne, ha nem állnék meg percenként, hogy elcsodálkozzak és elámuljak azon, mennyire egyformák a képességeink. Mintha kívülről - nőként, fehérben - látnám magam, és ez egyszerre groteszk, bizarr és tök király. Szerencsére azonban sikerül beérnem, így tovább oltogathat.
- Inkább tudományos eszmecserének nevezném - Nem, nem vágyom lelkizésre. Az elmúlt fél évben elég kijutott belőle. Minél messzebb elkerüljük az érzelmi világomat, annál boldogabb leszek... Maradjunk csak a tudományos pók-terepen. Kaja mellett. Enni csak kell, nem? Biológiai lények vagyunk mindketten. Közben, ahogy beszélgetünk, felzárkózom mellé.
- Határozottan igen - feleselek, hangom üti a May-nénit-kiborító-pimaszsági-szintet, felvonva a szemöldököm a maszk alatt. Nagyon is menekül. Ha nem tűnt volna fel, az előbb még pár háztömbbel odébb ácsorogtunk.
A válasza elgyengít, kellemes és kellemetlen emlékek kavalkádját zúdítja bensőmre. Fáj még, de már csak sajog, keserű ívbe görbíti feszülő ajkam és meleget lop ketyegőm megfagyott koszorúi köré. Egyszerre gyötör és éltet az a néhány emlék, ami eszembe jut Gwenről, arról, hogy ő miket szeretett, és meg kell ráznom a fejem, egyrészt mert már megint ábrándozgatok, másrészt mert tényleg leálltam flörtölni egy vad idegennel. Ez nem méltó sem hozzám, sem pedig az Ő emlékéhez. Mégis, ahogy a toronyórára bök, egyből bólintok, dacára annak, hogy úgy fél éve ahogy csak lehet, kerülöm az ehhez hasonló helyeket. Ha Póknőci ott akar találkozni, ott fogunk.
- Nem fogod megbánni - ígérem, és próbálok a legkevésbé perverznek és furának hangzani, már amennyire ilyesféle megjegyzést képes az ember akaratlagosan koordinálni. De tényleg, bizakodó vagyok és hálás, mert a sok szar után, ami történt, úgy néz ki, végre egy lépést tehetek előre is. Fogalmam sincs, merre, de legalább haladunk.
Érintésére a karomon kellemetlenül összeszűkül a gyomrom. A kettősség ismét belém hasít, egyszerre mar és gyógyít, egyszerre jóleső és bűnös. Tetszik és ellökném. Szerencsére meghozza helyettem a döntést és visszakozik, és különösen örülök, hogy hallgatásom a maszk alatt festetlenül hagyja vonásaimat. Elképzelni sem tudom, milyen arcot vághatok.
- Ígérem, nem követlek utána. Ha akarod, a kisujjesküt is leteszem -  kínálom felé kesztyűbe bujtatott kézfejem, azt gondolván, úgysem megy bele a viccbe. Egy próbát azért megér.
- Oh, szóval már nagykorú vagy? - kapok a szaván, újuló jókedvvel a hangomban, és fejben máris a holnap estét tervezgetem, hogy melyik sarkot vághatom le a legrövidebb útért a város legjobb kínai kajáldájához. Megnyugtat, hogy a kaja okozta nyomás nem az én vállamra nehezedik, nekem egyszerűen csak ki kell azt szállítanom a toronyórához. Még mindig nem örülök a helyszín választásnak, de hát nők... Ki merne szót emelni, ha már eldöntöttek valamit?
- Tőlem megkapod az elegáns késés lehetőségét, de fél óra után keresek egy másik Pókcsajt magamnak - ismét feleselek, mintha mi sem lenne természetesebb a szópárbajainknál, ami kész röhej, mert azt sem tudom, kicsoda, mégis kísértetiesen ismerős, és nem beszéltem így senkivel, mióta...
Tekintetem követi a kilőtt hálót, némileg az ő foltja mellé célzom a sajátomat, és amint kifeszítettem a fonalat, lazán rákulcsolom az ujjaimat, felkészülve az elrugaszkodásra. Lezserül hátradőlök, sarkamat kitámasztva, hagyva, hogy a vékonyka fehérség tartson, a gravitáció pedig lágy félkörben táncoltassa körbe törzsem a lány körül.
- Felajánlanám, hogy hazakísérlek egy darabon, de sejtem a válaszod, úgyhogy megengedem, hogy most te kövess egy darabig - Féloldalasan mellette állok meg, törzsem nagyjából függőlegesbe húzva. Megtöröm köztünk az udvarias távot, ahogy a kelleténél közelebb sodródom hozzá néhány szívdobbanás erejéig, hogy mosolyba torzuló maszkom alól duruzsolhassak. - Persze, ha nem gond a tempó. Kicsit gyors vagyok. - megjegyzésem ártatlan dúdolgatásba fúl, ahogy kilövök mellőle, nekifutva pár métert elrugaszkodom a talajtól, aztán már repülök is, fel egyenesen a szemközti ház tetejére. Guggolásban érkezem meg, tekintetem a fehér pontot kutatja odalent, és ha úgy dönt, hogy elfogadja a hívást... kihívást?, és csatlakozik, akkor a lent vibráló fények fölé vetem magam, ösztönösen lőve ki előre a hálómat, mely tovább lendít.




mindenkivel ilyen elbűvölő vagy? mert amúgy elbűvölő vagy...
rooftop kiss




 

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
13
∆ Tartózkodási hely :
new york



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Szer. 28 Márc. 2018, 21:04

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? ----------

Bárhogyan igyekszem, bármennyire taszítom, mintha csak az ellenkezőjét érném el a próbálkozásaimmal. Peter kitartóan velem tart, követ és próbál közelebb férkőzni hozzám. Olyannyira, hogy az emlékek halmazába fulladjak és mégis, vágyakozva követeljem az újabb - és még erősebb ütést a szívemre. Mazochistán várom, hogy folytatódjon az este, hogy a beszélgetésünk ne érjen véget, de közben a saját körmeimmel tudnám az arcom kaparni, a fejem a falba verni, hogy véget vethessek a káosznak, ami odabenn tombol. Kettéhasítanak a pro és kontra érveim, nem tudom, hogy merrefelé billen a mérleg. Letépném a maszkom, elé állnék, közölném vele, hogy élek. De eközben meg szívesen felszívódnék, s tűnnék el örökre. Talán egy másik városba való költözés megoldaná a problémámat. Igen. Mindenképpen... akkor viszont had halljam még a hangod.
- Tehát Póksrác a szemüveges csajokra bukik. Wáoooh! - hangomból érződik a gúny és arcomra is kiül ennek a játéka, de a szívem hallhatóan megreped. - Á-há! Ezért olvasni mindenhol, hogy a pizsamás falmászó újabb nő életét mentette meg... Valld be, hogy szándékosan kergeted oda az ellenségeid a szemcsis titkárnőcik közelébe. - bólogatok lelkesen, mint aki éppen lebuktatta. Mintha legalább akkora titkára jönnék rá, mint hogy ki bujkál a maszkja alatt. Nem ismerem Peternek ezt az erős, nagy dumás oldalát, így azért újszerű az ismerkedésünk - minden szempontból. Viszont kedvemre van és bár fájdalmasan nyugtat, de nyugtat. Azzal kapcsolatban, hogy van élete utánam is.
- Tudományos eszmecsere. Na, okostojás, akkor itt a feladványom: Honnan tudod, hogy te vagy az első Póklény? - próbálok kapaszkodókat keresni. Egyszerűen nem gondoltam át eddig, s nem is terveztem, hogy mit mondok majd, ha egyszer szembe kell néznem vele. Nem mondhatom, hogy a vére mentett meg. Azt sem, hogy közöm van hozzá - hiába értetődik magától. De azt sem, hogy egyébként meghaltam. Tehát terelnem kell a témát arról, hogyan lettem az, ami most vagyok.
- Mi van, ha csak unlak? - vonok vállat, tenyereim felfelé csapva lendülettel. Ezzel a mozdulattal imitálom, hogy van rá némi esély, habár azért hangom megremeg. Tényleg menekülök, jól érzed... De könnyebb elfutni, mint szembenézni azzal, ami itt vár ránk. És bár még nem is sejted, de hálás lehetsz nekem, hogy megkíméllek tőle.
Mintha csak beállna a csend. Hiába hallatszik a város folyton zúgó alapmorajlása, mégis, mintha elhalkulna. Ahogy felpillantok rá, ahogy ő lenéz rám és találkozik a maszkjaink alatt a tekintetünk, úgy érzem - szeretném átölelni.
- Már most bánom... - belenevetek a szavaimba, így aztán könnyedén veheti a lapot, miszerint újabb szurkálódás ez a részemről, s nem valós vádaskodás, vagy ellenségeskedés. Habár annak kellene lennie. Nem hagyhatom, hogy bűnbe csaljon. Ami most történik groteszk, bizarr és undorító. A részemről. Nem tehetek ilyesmit vele. Ha elválunk, többet nem találkozhatunk. Hiába beszél a hangom a holnapról, a szívem már eldöntötte, hogy nem leszek ott.
- Kö-ve-te-lem. - ragadom meg jobbom kisujjával az övét és feszesen megrázom. Ha viccelt, ha nem, letette az esküt. Bár ő még nem tudja, hogy én szegem meg, legalább a szándék meglapul benne, hogy ne kövessen életem végéig. De talán pont ezért kellene elmennem, hogy véget érjen ez a rémálom vele. Ha pedig elmegyek, mit mondok? Hogyan lettem póklány? Zsákutca. Hirtelen húzom vissza a kezem, majd dúdolgatva haladok tovább.
- Oké, elviselem, hogy az idomaim nem tűntek fel, de ez komoly? Eltudnád képzelni rólam, hogy kiskorú vagyok?! Hú, Póksrác, azért ennél okosabbnak hittelek... - ugratom ismét, s ebben benne van a nevetésem. Ezúttal nem száraz oltás ez a részemről, sokkal inkább meghitt és játékos. A maszkom alatti széles mosoly görbéjét még láthatja is, habár nem hagyom rajta sokáig a szemeim. Nem is lehet, félek tőle, hogy felismer a vonásaimban. Miután lebeszéljük, ki - miért felelős, a következő szavaira lelassítok.
- Szegény, meg kellene mentenem. Nem viselném jól, ha bárki miattam szívna veled... - vonok vállat, az orrom felhúzva grimaszolok közben. Hangom barátságos, fejem enyhén ingatom. Természetesen csak játszok vele. Nem késnék, ha elmennék. Ha. Ez a két betű gyilkos ma este. Egyébiránt kedvemre van, hogy megismerjem, hogy megtudjam, hogyan él. Ha a Pókruci miatt titkolná is a kilétét, legalább megtudhatnám rébuszokban, hogy milyen élete van most. Van-e valakije? Boldog-e? Dolgozik-e? Bármit. Viszont akkor nekem is ki kellene nyitnom a számat...
Váratlanul csapódik mellém. Szinte mozdulatlanul figyelem, s hallgatom. Épp felelnék, amikor közelebb húzódva hozzám, szinte a fülembe suttog. A közelsége részegít... A világ tompul. A fények lecsapódnak. A színek megfakulnak és csak a szívem robban fel, ezer és még egy darabra, hogy éles szilánkokként a vászonba csapódjanak. A vászonba, amin ott maradok én, s ő elrugaszkodva tőlem már előrébb jár. Összezuhanok. De nem mutathatom, hogy elgyengülök tőle, akkor talán még kíváncsibb lesz... azt pedig nem engedhetem meg. Előre iramodok és követem a kék-vörös árnyékot. Amíg biztos ponton nem áll, nem hozom be a lemaradásom. Ha stabilan ácsorog Póksrác, mellé érkezve elvágom az útját és szembe fordulok vele.
- A végén még azt hinném, hogy versenyre hívsz... és mindketten tudjuk, hogy ebben a városban egy igazi pók van. - dallamosan szavalom el a kihívói himnuszom, melyhez szinte rögtön hozzá csapom ördögi tervem. - Mit szólnál, ha kihívnálak? A nyertes kívánhat valamit. Bármit! Kivéve a valódi nevet. - vonok vállat lezserül, majd ujjaim hátam mögött összefonva, kislányos bájjal lépdelek hátrafelé előtte. - Persze.., megértem, ha beijedtél. - fordulok el lassan, s a megjátszott mosolyom lassan lankad, ahogy már háttal állva várom a választ. Mit csinálsz Gwen? Ugye tudod, hogy mit csinálsz? Ugye?



nézd el nekem, ha tuskó vagyok C: | zombie - this is me |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
18
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Szomb. 07 Ápr. 2018, 23:19











Gwen & Peter
It's like entering a whole new world
- Pizsamás? Woow... - Száraz, éles nevetéssel borítom mindkét tenyerem a mellkasomra, pontosan oda, ahová berobbant a sértő találat. Talán nem pont ezt a részét kéne kiragadnom Póklány gúnyolódásából, de hé, a jelmezemre igenis büszke vagyok! Sokáig tartott összerakni és teljesen home-made gyártmány, semmiféle segítséget nem kaptam hozzá - na jó, egy egészen kicsit a tudományos szakkörtől -, úgyhogy joggal lehetek annyira nagyra vele. Igaz, hogy Póklány ruhája is elég menőnek tűnik, de attól még bántja azt a fene érzékeny büszkeségemet, ha lepizsomáznak. A szemüveges nők témája innentől már nem is annyira érdekes - látszik, hogy mindig is inkább a fiatal társadalom csodabogarait képviseltem, mintsem azokat, akik a fejük helyett jóval lejjebb hordják az agyukat.
Pontosan okostojás létem miatt ér váratlanul a kérdése. Ez egy olyan tudományos tény, amin persze rengeteget gondolkodtam már, de bármiféle bizonyíték híján mindig újra és újra elvetettem a lehetőségét, hogy lehetnek mások is. Hogy lehettek mások is. Így hát amikor Póklány tényleg tudományos vizekre terel, rögtön átkapcsolok Parker-üzemmódba, levedlve a nagydumás pizsamást. Néhány pillanatra még szó nélkül is hagy.
- Én... Öhm... Voltak mások is? - bukik ki végül belőlem a kérdés, meglehetősen remegőn és sebezhetőn, mert ha csak érzelmileg is, de megadtam magam a lánynak. Láthatóan tud valamit, amit én nem, és amire már régóta szomjazom. Megbocsátható talán, ha egy kissé ez kizökkent a nagymenőzésből. Kell egy kis idő, míg visszatér az erő és a játékosság a hangomba, és újra kész vagyok felvenni a kesztyűt a szópárbajunkhoz - amiben, valljuk be, eléggé otthon van. Talán emiatt emlékeztet Gwenre annyira, mert ritka és egyedülálló egy lánytól, hogy ennyire ki meri nyitni a száját. Fáj az összehasonlítás.
- Az kizárt, szórakoztató vagyok. Tudományos tény. - Természetesen semmi tudományos nincs benne, de talán kihallja a hangomból, hogy vigyorgok. Nehéz nem vigyorogni, amikor ennyire kétségbeesetten próbál menekülni előlem, mintha legalább leprás lennék.
Meglep, hogy belemegy a kisujjeskübe, hiszen csak vicceltem és biztos voltam benne, hogy nevetésnél többet nem reagál. De ha már összekulcsoljuk a kisujjunkat, hát rászorítok picit az övére, hol a kezünket, hol az arcát fürkészve, míg el nem húzódik ismét. Van benne valami... Dilizzek be végleg, de akkor is van benne valami, amitől kedvem támad odalépni hozzá és letépni a maszkját...
- Hé, ezért ne engem hibáztass, te nőttél akkorára, mint egy tizenkét éves... - védekezőn magam elé emelem mindkét kezem, de mosolyom pontosan az övét tükrözi, legalábbis a maszkok görbületéből ítélve. Azon töprengek, ha holnap leveszem a maszkom bizalmam jeleként, vajon ő megtenné-e? Mert azt hiszem, én kész lennék kockázatot vállalni... Valami azt súgja, érte megéri, és az a valami már komolyan kezd az agyamra menni.
- Ouch. Ezek a sebek sosem fognak begyógyulni - csóválom meg a fejem, ismét a mellkasomra tapasztva a tenyerem, csak hogy éreztessem vele, milyen szép csapásokat mér a büszkeségemre - persze csak viccből, mert mióta barátságosabb lett a hangvétele, valahogy a beszólásait is jobban élvezem. Nem mintha magát a tényt, hogy élvezem, túlságosan élvezném.
Felkapaszkodok egy magasabb pontra, hogy szusszanjak egyet és bevárjam őt. Ahogy elém érkezik, ösztönösen hátrébb lépek egyet, de a tekintetem mohón tapad rá közben. Halk nevetés tör fel belőlem a kihívása hallatán.
- Na, már hízelegsz - feleselek letörölhetetlen vigyorral, és kivételesen csak örülök a ténynek, hogy végre nem akar lerázni. Sőt! Az ajánlata nagyon is csábító, és tagadhatatlanul szeretem a versenyeket, még ha a tétet szigorúan körbe is szabja. Nagy ügy, ha nem tudhatom a nevét... Majd kitalálok valami mást, amivel közelebb juthatok az igazsághoz.
- Ó, hát a magabiztosságod tényleg elég ijesztő... - bólogatok megjátszott komolysággal. Beakasztom a lábam a párkány alá, hogy megkerülve őt átlendülhessek vele szembe. Kicsit meginog az egyensúlyom, ahogy elé szökkenek, de végül sikerül megállnom és újra rákoncentrálnom.
- Benne vagyok! Egy kívánság, kivéve a valódi név. És most? Háromig számolunk? - Nem tudom még, mit kívánhatnék, ha én nyerek. Majd menet közben kitalálom, vagy improvizálok... Abban általában elég jó vagyok. Persze ha ő jobb szeretné előbb lefektetni a nyereményt, azt sem bánom, akkor kitalálok valamit most. - Legyen a cél az Empire State teteje. Aki előbb odaér, az nyer. A háló nem számít, meg kell érinteni. - Ez így elég logikusnak hangzik, nem mintha lenne bármi ésszerű abban, hogy két póklény készül épp átszelni a várost... Ha elfogadja az ajánlatom, akkor sem indulok még, valami egyezményes jelre várok, vagy arra, hogy ő lendüljön neki először. Lovagiasság, vagy mi.




á, hozzáedződtem már, ne aggódj jó edzőm volt :p
rooftop kiss




 

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
13
∆ Tartózkodási hely :
new york



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Vas. 15 Ápr. 2018, 16:10

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? ----------

A maszkom alatt lefojtok egy nevetést. Tudom jól, mennyire büszke a ruhájára és igazából mindenki megirigyelhetné az eszét, hiszen nagyon okos. (Másodiknak lenni is jó dolog!) De ahelyett, hogy kimagyaráznám a már kimondott szavaim, csak ingatom a fejem és ellépdelek körülötte. Megkerülöm, alaposan szemügyre veszem, mintha eddig még nem tettem volna, majd egy jól látható vigyorral lépek az oldalára. Nyilván, még a fehér anyagon is látszik, miféle mimika uralja arcom, így hát nem kerülheti el a figyelmét most sem.
A kérdésem látszólag ledermeszti. Szemöldökeim homlokom közepééig futnak. Kíváncsi vagyok rá, miért biztos benne, hogy senki más nem sző hálót rajta kívül. Ami elég valószínű, csak hát én is létezem, így meg aztán van rá esély, hogy mások is ugrálnak jobbról balra a falakon. Mindenesetre tetszik, hogy a tudományos dolgok feltűnésekor átvált egyfajta zseni-csendre. A szavait hallva hangosan felsóhajtok, majd lágyan, nemlegesen megcsóválom a fejem. Tudom, hogy milyen sokat jelent neki pókiként hősködni, ezért nem akarom, hogy azt higgye nem különleges többé. Hiszen az!
- Ne aggódj Póki, egyedül vagy. - vonok vállat lezserül. Magamat sem számolom a létező pókok közé, hiszen bármi is vagyok, az nem teljesen olyan, mint ő. Valami labortermék vagyok. DNSekből összetákolt, halálból visszahozott csődtömeg. Ja. nem nevezhetném magamat még csak hasonló csodának sem, mint amilyen Ő.
- Bárki is állítja ezt, ne higgy neki. - rázom a fejem, orrom enyhén felhúzva - finom grimaszt imitálva előtte. - Kivéve, ha vak szegény, vagy magányos. Az tudományos tény, hogy a magányos embereknek a társaság - mindegy, hogy kié - szórakoztató. - a végét már elkuncogom, így muszáj elfordulnom. Nem akarok nevetni. Nem akarok vele szórakozni. Nem akarok boldog lenni. Nem. Erről letettem és ennek így is kell maradnia. Nélküle. Külön. Távolságot tartva...
Elfogadom a kisujj esküt, hogy aztán elhúzódjak. Az érintés, a közelsége, ahogy a tekintete hol a kezünkön, hol a maszkomon ugrál - úgy érzem remeg mindkét térdem. Szinte érzem a kisfiús sampon illatát, meg a dezodorét, amit annyira szeret. A gerincem mentén futkározó bizsergésből tudom, hogy jobb, ha elhúzódom. Így hát el is lépek, hogy megtartsuk a távolságot.
- Wáoh! A barátságos Pókember mégse olyan barátságos... - magam is vigyorgok, miközben lelassítva nézek rá. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan képes ennyire könnyen társalogni velem. Én hogyan vagyok képes rá!? Annyira gördülékenyen húzzuk egymást, vesszük át a fonalat és szórakozunk, mintha csak ... mi lennénk.
- Van egy veterán klub nem messze, de attól tartok, hogy nem vesznek be kiskorúakat. - vonok vállat, miközben belekuncogok a szavaimba. Nem akarom bántani, vagy megbántani és a hangomon is hallatszik, hogy barátságos, érzékeny a témától függetlenül. Mintha csak virágcsokorba rejtenél egy vízipisztolyt! Pontosan olyan. Finom a hangszín, csak a szavaim szúrnak.
Elillan előlem, én pedig sietek utána. A vörös árnyalat után a hófehér. Muris árnyékoknak tűnhetünk odalentről. Bárhogyan is, előtte érkezem meg, stabilan állva, amíg ő elhátrál. A nevetésére kiszélesedő vigyorral kérdezem: - Mi az? - de olyan bűbájosan, kábultan, szerelmesen, ahogy annak idején tettem, és ebből hirtelen felriadva kapcsolok a szavaira, amelyek egy időben hagytál el ajkait az én mámoros kérdésemmel.
- Ne reménykedj. - érzem, hogy ég az arcom a maszkom alatt, s bár a mosolyt színlelem továbbra is, elfordulok tőle. Attól félek kinyílik talpaim alatt a tetőtér és lezuhanok a mélybe. Az előbb, megfeledkeztem magamról! Kész csoda, hogy nem borultam a nyakába. Hogyan lehetek ennyire ostoba?!
- Reméltem, hogy ezt mondod. - széles vigyorral lépdelek előtte. Bízom abban, hogy nyerhetek. Az előbbi malőr után, olyasmit kellene választanom kívánságnak, amivel elérhetem, hogy ne akarjon megismerni. Idő közben kitalálom. Váratlanul elém rugaszkodik, én meg kis híján belesétálok a sziluettjébe, s éppen csak hajszálvékony a távolság ahonnan visszapattanok. Hiába rémülök meg a közelségétől, jól kezelem, pókerarccal, pókerpózban húzódva hátra egy lépést tőle.
- Ja. - bólintok látványosan, majd elfordulok tőle, hogy felkészülhessek a startolásra. Eszembe jut, hogy félúton más irányba indulok, de az nem lenne fair. Mondjuk nem is arra hajtok, hogy fair legyek, meg hogy megkedveljen. Épp ellenkezőleg. - Oké Főnök! - bólintok, majd halkan kuncogok egyet, amikor eszembe jut valami. Lágyan felé fordulok, majd odapréselem magam hozzá, méghozzá elég szorosan és szemből. Nincs közöttünk távolság. Érezheti minden porcikám és én is érzem az övét, hacsak nem hátrál ki, vagy hagy magamra. Nem tudom megmondani, hogy az őrült ötletem, vagy a még őrültebb sóvárgásom kényszerít erre, de a tarkójára simítok egyik tenyeremmel, hogy közelebb húzzam a fejét az enyémhez és maszkjaink összeérhessenek. Ha nem borítana be az anyag, ezt nevezhetnénk csóknak is! Abban a pillanatban elrugaszkodom a párkánytól, hogy ajkaink elválnak - és megkezdem a versenyt. - Három! - kiáltok hátra a vállam fölött, közben már jobbról balra, balról jobbra ingázva a város fölött. A szívem majd kiugrik a helyéről. Sietősre veszem a tempót, abban bízva, hogy gyorsabb lehetek nála - pedig tudom, hogy nem vagyok. Egészen addig jól is megy a dolog, amíg a nyolcadik utca után mellé nem lövök a hálóval. Lefelé kezdek zuhanni, így meg aztán persze kissé kétségbeesem... Tiszta gáz, meg ciki így beégni az első napon! Na, de hát alig egy-két hónapja vagyok csak idefenn. Belefér, nem? Soha nem szoktam ennyire kapkodni. És ennek köszönhetően most belezuhanok az egyik félig lerombolt, régi gyárépület falába. Háttal bele a téglafalba. - Ouch! - szisszenek fel a rám zúduló tömeg alatt, amit igyekszem fekvőből kinyomni magamról. Oké, nevezhetjük ezt szerencsés balszerencsének?! Ha mákom van, Peter nem látta és észre sem vette és... Ó, minek reménykedem?! Tutira végig nézte!




tényleg? akkor ez már csak a levezetés :P | rest of my life |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
18
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Vas. 29 Ápr. 2018, 03:34











Gwen & Peter
It's like entering a whole new world
Csak tudnám, hol rontották el May néniék a neveltetésemet, amiért ennyire élvezem, ha random lányok a nyelvüket élezik rajtam. De hát erre már idejekorán rájöttem: az okos nőkben van valami szexi. A szépség nem minden, az intelligencia sokkal vonzóbbá teszi az embert. Bárki is lappang a maszk mögött, a visszaszólásai alapján a helyén van az esze... Remélem, hogy cserébe bűn ronda és ferde az orra, vagy kapafoga van. Vagy fél szeme. Nem tudom, hogyan máshogyan védhetném meg magam egy újabb nyílt szabadeséstől.
- Az tudományos képtelenség, hiszen te is itt vagy, hacsak nem estem akkorát, hogy behaluzzalak - feleselek, bár értékelem, hogy igyekszik helyretenni a megbillentett lelki egyensúlyomat, vagy mi. Tény, hogy kicsit sokkoló belegondolni abba, hogy talán nem vagyok egyedül, másfelől viszont annyira nem bánnám, ha osztozhatnék a különc mutáns terhén valakivel. Csak amíg a Bosszúállók nem küldenek meghívót...
- Whoa, sziporka! Nem mész haza, míg sírni nem látsz, igaz? - Tenyerem jól megérdemelt helyén köt ki a mellkasomon, hogy tudja, hova vettem a szavait. Lassan el kéne kezdenem jegyzetelni, kipróbálhatnám az összes beszólását Flashen egyszer... Biztos vagyok benne, hogy értékelné őket. Fojtott kuncogását kiegészíti a maszktól tompa nevetésem.
Komolyan, az okos nők szexik.
- Oh, nem olvastad az apró betűs részt? - kérdezem olyan komolysággal, mintha tényleg létezne ilyesmi. - A csak azokkal barátságos Pókember, akik vele is azok - somolygok, de a válaszából érzem, hogy nem vette komolyan a beszólásom. Olyan könnyedén viccelődünk egymással, mintha régi cimborák lennénk, és ja, ez egy kicsit para. Megijeszt, hiszen életemben először látom. Vagy nem? Életemben ennyire nem akartam még röntgenlátást, mint most...
- Csak nem elkísértél volna? Megvárhatsz odakint... - nevetek, de rögtön be is harapom az ajkam a maszk alatt. Talán kezdünk egy kicsit durvulni egymással és tényleg túllépni a "barátságos" fogalmán... De nem tehetek róla, ha egyre hevesebben támad, hát fel kell vennem a kesztyűt! Biztonságban érzem magam mellette olyan értelemben, hogy valahogy tudom, hogy nem bántódik meg, ahogyan rám sincsenek már semmiféle sértő hatással a szavai. Fogalmam sincs, mikor lett ennyire baráti köztünk a légtér, hisz még a nevét sem volt hajlandó elárulni.
Ahogy ott bolondozunk a tetőn, hirtelen a baráti légkör határait súrlódni érzem. Ez már nem csak baráti, hanem meglehetősen otthonos... Az elmúlt fél évben egyszer sem éreztem olyan békét és megnyugvást, mint most, ahogy egy bazi magas épület tetején egyensúlyozgatva szórakozok egy vad idegen pók-mutánssal. Ez az egész mondat lehetetlenül hülyén hangzik, mégis tényleg úgy érzem, hogy a világ súlya végre nem akar a padlóba préselni, hogy darabokra zúzzon. Végre nyugalmat leltem és egész egyszerűen csak önmagam lehetek, a világ tetején...
Kis híján leszédülök az épületről, ahogy hirtelen passzív agresszívből átlép totális támadásba. Eddig annyira próbálta tartani tőlem a távolságot, most viszont lehetetlenül közel lép hozzám, és ahogy reflexből elhúzódnék, egyensúlyom vesztem, szóval inkább maradok ott, ahol vagyok, mielőtt mindketten lezúgunk a tetőről. Kezem reflexből megpihen a csípőjén, és ó, egek, vannak idomai! Hogy nem vettem ezeket észre már az elején?!
- Mit--- - kérdésem döbbent szusszanásba fúl, ahogy megérzem a nyomást a tarkómon. Fejem engedelmesen billen előre maszkjaink találkozásáig, s teste lágy íve az enyémen máris eltompul, ahogy megérzem ajkai körvonalát az enyémen. Az összes vér az arcomba tódul, leizzadok a maszkom alatt és kezem a semmiben állapodik meg, ujjaim enyhén begörbülve testünk mellett. Teljes sokkban vagyok, ő meg csak szépen faképnél hagy... Észre sem veszem, csak azt, hogy már nem érzem ujjait a tarkómon, és hideg szökik a helyére...
- De... Mi... A... Csaló! Piszkos, mocskos csalás! - rikkantom utána, egyelőre képtelenül rá, hogy mozduljak. Két tenyeremmel átdörzsölöm a maszkon át az egész arcom, artikulálatlanul nyögve bele a finom anyagba minden kavargó érzésem. Ez a nő! A fenébe az intelligens nőkkel!
- Ó, hogy az a! A létező legmocskosabb dolgot fogom kívánni, amint legyőzlek! - rázom az öklöm, bár valószínűleg már nem hallja, és rögvest levetem magam a tetőről, hogy utána eredjek. Még mindig bizsereg minden porcikám és olyan könnyedén lebegek... Tuti elvarázsolt. Tuti, hogy egy béka a maszk alatt, és most belém szivárgott a mérge...
Hamar beérem és le is hagyom, épp csak annyira sikerül, hogy még érezzem a jelenlétét magam mögött. Persze közel sem olyan intenzíven, mint néhány perce a tetőn... Egek, hány éjszakát fogok álmatlanul végigforgolódni miatta? Ezen kattogok, amikor hirtelen feltűnik, hogy már nincs mögöttem. Hátralesek a vállam felett és látom zuhanni. Reflexből felé rántom a csuklóm, aztán hirtelen lefagyok. Képvillanások sora lepi el az elmémet és egyetlen szívdobbanás alatt megfagy a vér az ereimben. A lefelé zuhanó, fehér sziluett, a szőke hajként lengő kapucni, azok a harsány, kék szemek... A jeges iszonyat végigfut a testemen, ahogy lassított felvételben látom Gwent zuhanni, és egyszerűen leblokkol minden izmom. Az agyam üvölt, hogy tegyek valamit, de a háló nem jön a csuklómból. Csak néhány másodperc az egész, mégis óráknak tűnik, mire egy rándulással feleszmélek és kilövöm a hálóm.
- Gwen! - Nem is emlékszem, hogy elhagyja a név a számat. Nem hallom saját magam, pedig elég hangosan kiáltom, és ezzel egy időben eltépem a hálóm, hogy utána vetődhessek. A hálóm a fehér folt törzsére tapad, és amint érzem a kapcsolatot, máris kilövök egy másik hálót a szemközti épületre. A fonál megfeszül, megtartva Póklány testét a romok felett, és egy rántással minimálisra csökkentem kettőnk közt a távot, hogy a karjaimba zárva repülhessek vele tovább.
- Megvagy... Elkaptalak... Foglak... - suttogom a lány maszkjába gyengéden és rekedtesen, szavaim azonban nem neki szólnak. Még mindig kísért a látomás, és elég közel húzom magamhoz, hogy érezhesse, reszketek. A kitűzött célunkkal ellentétes irányban lengek vele, egyik karommal szorosan ölelve, és hagyom, hogy a hálóm ringasson és vezessen minket, mintha ezzel elmenekülhetnék a fantomjaim elől is...
- Jól vagy? - Hangomból kiveszett minden játék. Akkor sem eresztem, amikor már messze járunk a gyárépülettől, biztonságban. Muszáj éreznem, hogy él és lélegzik, muszáj tudatosítanom magamban, hogy őt sikerült megmentenem. És azt is, hogy ő nem Gwen. Fojtóan szűknek érzem a maszkomat a gondolattól, így hát csak tovább mondogatom magamban, elkaptalak... Foglak...




ha-ha, humor-Henrietta -.-
little do you know




 

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
13
∆ Tartózkodási hely :
new york



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Vas. 06 Május 2018, 14:26

Peter & Gwen
I never thought that you and I would ever meet again, I mourn the loss of you sometimes and pray for peace within, The word "distraught" cannot describe how my heart has been, But where do we begin now that you’re back from the dead? ----------

- Á, a fehérpókcsaj nem számít! Meg egyébként is, én költözök... szóval, nem fogsz belém botlani. - intem le a levegőben. Igazság szerint nem tudom, hogy miért avatom be a lehetséges opcióim egyikébe, de mégis csak úgy érzem, hogy jobb - ha tudja, hogy nem fog többet látni engem. Ez egyszeri és megismételhetetlen összetalálkozása a groteszk idővonalunknak. Ahogy kimondom érzem én, hogy talán nem kellene ennyire erősen közölnöm, hogy végeztünk is, de azt hiszem a lelkének jót fog tenni, ha tudja, hogy egyedül fog pókoskodni New York fölött. És ha tényleg elmegyek, nem kell majd tartanom tőle, hogy újra és újra egymásba akadunk odafent. Sem pedig hazudni nem akarok róla, hogy ha keres majd, miért nem lel. Reped a szívem...
- Ez az ölelésről szól! Mindenki szeretné megölelgetni a barátságos Pókembert és tök gáz lenne, ha random fanolnálak körbe, így hát inkább megbőgetnélek, hogy magadtól gyere... - nevetésem mit sem fakul. Élvezem, hogy szurkálódhatok, de persze puhán azért cirógatom is a kis lelkét, mert nem akarom, hogy ez a találkozó túlságosan negatív hangvitelű legyen. Nevetséges. És magamat is összezavarom vele. De valamiért vágyom rá, hogy emlékezzen rám. Arra a Gwenre, aki pókruhába bújva társalgott vele...
- Nem-ö! - megjátszott meglepettséggel figyelem őt és hallgatom a szavait, de még az elkerekedett maszkom alatt is somolygok a szavain, láthatja.  - Huhhh, ez pontosan melyik testrészedre van felvarrva?! - vigyorogva bökdösök felé állammal. Olyan finoman és könnyedén idomulunk egymáshoz, mint... akkoriban. Fáj, mardos és szörnyű, de közben kellemes, puha és olyan érzés, mintha végre, hosszú éhező évek múltán újra telepocakkal létezhetnék.
- Dilis vagy! - nevetek fel őszintén, lágyan ringatózva körülötte. A vörös-kék sziluettje körül a fehérem úgy áramlik, mintha egész életében ezért találták volna fel ezt a nemszín színt. Boldogan lubickolok a közelségében és tulajdonképpen nem is érdekel, hogy az imént az oltására nem reagáltam igazán. Megfeledkezem magamról? Igen, lehet. És ez hiba? A legsúlyosabb! De csak mutass rá egy valakire, aki a halálból visszatérve képes lenne arra, hogy ne próbáljon meg legalább még egyszer közel kerülni ahhoz, akit a világon mindennél jobban szeretett...
A nyereségre való szomjúság, vagy az, hogy érezni szeretném, esetleg e kettő egyvelege vesz rá arra az ostobaságra, hogy közel simuljak hozzá - nem tudom megmondani, de tudod mit? Nem is érdekel! Elé lépek, bele simulva a körvonalaiba, súrlódnak az izmaink egymáson, én pedig a tarkójára simítom a tenyerem, hogy finoman húzzam magamhoz. Pipiskednem kell. Igen, muszáj picit, mert egyébként nem érhetném el. És ahogy az illata befészkeli magát a fejembe, ahogy a vékony maszkon át megérzem az ajkának apró dombjait, képtelen vagyok türtőztetni magam - megcsókolom!
Aztán pedig ahogy annak lennie kell, hátra hagyom. Még hallom, hogyan kiabál utánam, de csak nevetek. Zavaromban és boldogságomban! Igen, úgy ver a szívem, hogy megtudnék süketülni tőle. Kuncogva repülök. Igen, repülök az épületek között, a holdsugár fényei nyaldossák a nyomom, én pedig sírni tudnék a boldogságtól, hogy megérinthettem őt, hogy megcsókolhattam... Jobbom mutatóujja a maszkon át ajkaim ívére téved. Aztán lehagy. Hiába a helyzeti előnyöm, lehagy. Ami viszont sokkal súlyosabb probléma, hogy elveszek az épületek között és zuhanni kezdek...
Az első zuhanások után még rémálmaim voltak esténként. Újra és újra. Azóta már könnyebb elviselnem, ha esem. Most viszont, ahogy közben valahonnét meghallom a nevem, riadtan pillantok fel a felém zuhanóként érkező Peterre. Rájöttél? De hogyan?! Mi történik?! Zavartan figyellek, hogyan közelítesz hozzám. Újra átélem. Tudom, hogy Te is. Képtelen vagyok arra figyelni, hogy milyen ügyetlen voltam, vagy arra, hogyan - miféle gyorsasággal és technikával ment meg, csak azt látom magam előtt, hogy Peter mennyire igyekszik menteni az életem. Ahogyan magához ölel. Ahogyan siet hozzám. Értem.
A susogása, a remegése, ahogy magához szorít... Úgy érzem, belehalok. Sűrű pislogásom alatt leplezni próbálom a könnyeim. Ő most tényleg engem tart a karjaiban. Tényleg Gwent óvja. Gwent menti meg. Mégis mit művelek veled?! Amint megértem ezt az egészet, hogy árnyékom üldöz téged, karjaim szorosabban ölelnek át, mint ahogy azt kellene egyébként ebben a helyzetben. Talán többet nem tehetek érted, finoman húzódom hozzád, karjaim simogatnak, amíg fonalaidon lengünk a magasban.
- Jól vagyok... - súgom vissza halkan. Érzem, hogy ölelése nem enged. Így hát nem mozdulok a karjaiból. Kezeim finoman simulnak végig a vörös szerelése hátán, a tarkóján, az arcán.  - Köszönöm, hogy ... megmentettél. - remeg kissé a hangom, ezért meg kell köszörülnöm. Elvégre inkább ellöknöm kéne őt, amiért - idegenként - még mindig taperol, de... nem vagyok idegen. És ennek az ölelésnek olyan nehéz súlya van, hogy a szívem már így is csak alig verdeshet annak nehezétől. Ám mégis tudom, hogy most rendeznem kell mindkettőnk lelkének világát. Igen. Nekem. Ha már belefolytam, akkor ez az én dolgom!
- Figyelj póksrác, ha elmondod valakinek, hogy milyen béna vagyok, nem valószínű, hogy életben hagylak... - hangom nevetős, barátságos, simogató. Nem engedem el az ölelésemből. Még ha idegen is vagyok, hallottam a nevet - tehát tudnom kell, értenem kell, hogy össze van törve. Így hát legalább megpróbálhatom összeszedni őt, nem?  - Mindketten tudjuk, hogy képes lennék rá... - nyilván nem. Elengedem őt, de nem lendítem tovább, a levegőben lógunk, én pedig pókcsajosan elhúzódom, hogy aztán fejjel lefelé kezdjek el a karja felé mászni, fel a hálóján, egészen addig, amíg az arcaink egy vonalba kerülnek.  - De... - egy karral, s két lábbal kapaszkodom, hogy aztán jobb kezemen lévő hüvelykujjammal finoman felhúzzam arcán a maszkját, de csak addig, hogy ajkai kirajzolódjanak.  - ... nem biztos, hogy... - folytatom susogva, ahogy aztán a magam arcáról is felhúzom a maszkot épp csak annyira, ahogy az övével tettem.  - ... akarnám. - puhán csattannak ajkaim övéin, ha engedi. Bocsánatkérő, hálálkodó, törődő, szerelmes.., figyelmes és aggodalmas csók az, amivel megjutalmazom.  - Köszönöm. - súgom a puhaságaiba, majd fejjel lefelé lógva, elnyesem a kezétől a hálóját, hogy lefelé zúgjon, amíg én fölfelé haladok a háztömb falán. Elég ügyes, simán megoldja! És csak fönn, annak peremén állok meg, hogy a holdat bámulva várjam, hogy Póki eltűnjön, vagy feltűnjön. Nem tudom, hogy melyiknek örülnék jobban... A maszkom igazítva muszáj vagyok a könnyeim letörölni, mert hát átázhat az anyag! Az meg mégis ultra ciki lenne, ha azt hinné, kettő egy csókjától bőgni kezdtem!




örülök, hogy ha megtudlak nevettetni Mr!   nyalint  | did you? |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
30
∆ Kor :
18
∆ Tartózkodási hely :
☾ Queens, NYC



Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen Vas. 27 Május 2018, 17:49











Gwen & Peter
Two spiders walk into a... Wait what?
Nem örülök neki, hogy elmegy, és nem tudom, miért nem. Mi okom lenne marasztalni? Könnyebb az életem, ha nem bonyolítjuk plusz-pókokkal, sem pedig plusz nőkkel, mégis megmagyarázhatatlan szorongás lesz úrrá rajtam, ha arra gondolok, nem láthatom többet. Hiszen még válaszokkal tartozik nekem... Igen, még lesz egy nagy beszélgetésünk, megmagyaráz minden kérdőjelet a fejemben, aztán... Aztán lesz, ami lesz. Lesz, aminek lennie kell.
- Ennek semmi értelme - nevetek, mert attól még, hogy fogalmam sincs, miről magyaráz, vicces, és tetszik, hogy egy szavát sem értem. Tetszik. Ő maga tetszik, és ez olyan szörnyű, és még szörnyűbb, hogy mindenben hozzá hasonlítom. De mikor mindenben pont olyan, mint Ő...
Hibázok. Engedem, hogy rémálmaim illúziói átszaggassák a valóság vékony hártyáját és összemossák a két világot. Ebből is látszik, hogy amit a Póklány kivált belőlem, nem valódi, csupán a varázslat része, a kétségbeesett próbálkozásomé, hogy ráhúzzak egy olyan arcot, aki nem ő. Nem a Póklány hibája. Nem ő hasonlít Gwenre, nem ő idézi minden mozdulatával, beszólásával, illatával Gwent, hanem én húzom rá fantomszerű maszkjára. Én akarom, hogy hasonlítson, és ez nem fair a háromszög egyik pontjával szemben sem.
Nem kérek bocsánatot és nem is magyarázkodom, csak tartom őt szorosan magamon és próbálok lélegezni, újra egy egésszé összeállni, miután az emlékek ismét darabokra téptek. Hallom, hogy nevet, és belül szikrát lobbantanak a szavai, de képtelen vagyok átadni magam neki. Csak lógok ott, figyelem, hogyan húzódik el, és hálát adok a maszkomnak, hogy nem tükröz semmit. Néma vagyok és láthatatlan, és ez most jól esik.
Megrezzenek, ahogy a maszkomhoz ér, és reflexből elhúznám a fejem, de végül nem teszem. Hagyom, hogy feljebb tűrje a vörös anyagot, és a figyelmem most már határozottan és éberen az övé. Nyitom a szám, hogy hangot adjak valaminek, bárminek - értetlenkedésnek, kérdésnek, csodálkozásnak, válasznak, számonkérésnek -, de puhaságai az enyémbe csapódnak és a világ felrobban körülöttem. Fortyogó melegség önti el a bensőmet és a testem rögtön átadja magát a ritmusnak. Visszacsókolok, a szemem behunyva felelek ajkai táncára, épp olyan hevesen és érzelmesen, mint ő. Szabad kezemmel, mellyel nem a hálóba kapaszkodok, sután megérintem az arcát, ujjaimmal végigzongorázok az arcélén. Beleszédülök a csók intenzitásába, az ismerős, mindent elenyésző örvénybe.
Ismerős?!
A hálóm elszakad és a mélység magába ránt. Csak bámulom az egyre távolabbra kerülő, fehér sziluettet és hagyom, hogy a világ darabokra robbanjon körülöttem. Ez a csók... Az nem lehet. Az nem lehet. Nem lehet ennyire valóságos.
Teljes háttal csapódok bele a szálloda bejárata feletti féltetőbe, majd azon legurulva oldalamon csattanok a betonon. Épp csak annyira tolom fel magam, hogy a hátamra gördülhessek, azt a sötét és üres pontot bámulva, ahol legutóbb láttam a fehér sziluettet. Képtelen vagyok mozdulni. Képtelen vagyok utána menni. Földhöz szegez a valóság. Csókja emlékével a könnyek sós íze vegyül ajkamon.
Túl valóságos.




 what it's like | köszönöm ezt a fantasztikus bemutatkozót! szeretés




 

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: Spider... who? | Peter & Gwen

Vissza az elejére Go down

Spider... who? | Peter & Gwen

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Összesítés [Bestiárium]
» Part 14 / 7
» Képek
» Jessica Drew / Póknő
» Peter McCall

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Lezárt játékok-