Jellemét tekintve Gwen gyökeresen megváltozott, mióta rejtőzküdő életmódba kezdett, mióta újra életben van. Az addig nevetgélős, folyton mosolygós, allergiásan szipogó szende tüneményből, egy harcos szellemű-edzett nővé érett, aki magabiztosan harcol a rossz arcokkal, és veti bele magát az éjszakába. Maga mögött hagyta a terveit, az álmait, a tudását, és újabb célokat tűzött ki maga elé, méghozzá: Szebbé tenni a világot! Hogy ez az eszme, ami ösztönösen hajtja a lányt mennyire a sajátja, és mennyire nyúlt bele génjeibe ilyen szempontból a doktor, az kérdőjelezhető. Magányos, és elzárkózó. Próbálja magában eltemetni a múltat, a családját, és természetesen Peter Parkert is. Új életet próbál maga köré építeni, és ennek fényében a vele jövő változókkal formálódik még. Tizennyolcadik életévét betöltve még nem nevezhető felnőttnek, így az is megkérdőjelezhető, hogy helyesen cselekszik-e, mikor a vállára helyezi a világ gondjait. Minden negatívat leszámítva a lány egyébként ellentmondásban áll saját magával, és a doktor döntésével. Megkérdőjelezi, hogy helyesen van-e ő még a világon, és biztosan ő-e az, akire a világnak szüksége van. Sosem hitt magában - ilyen szempontból pedig úgy érzi, nem helyes, hogy pont ő akar másokat meggyőzni arról, hogy higgyenek benne, és az erejében. Nehezen dolgozza fel, hogy még mindig él, és emiatt folyton rohamai vannak, és rémálmok gyötrik. Nehezen birkózik meg a tudattal, hogy le kell mondania családjáról, a biztonságuk érdekében. Peter Parker esete után pontosan tudja, hogy nem lehet többé naiv, hiszen saját bőrén tapasztalta meg, hogy milyen átka van annak, ha valaki egy hős oldalára téved. Ennek fényében igyekszik elkerülni magát Pókembert is, de küzdenek benne régi, lángoló érzelmei a fiú iránt, és így nehezebben boldogul a feladattal. Mentálisan nincs a helyzet magaslatán, ugyanis a doktor rengeteg emlékétől megfosztotta a lányt.
képesség »

Távol van, a hang elhal, csak zaj hallatszik, erősödő morajlás, mintha a föld vészesen közeledne, és igen, látom, hogy utánam veti magát, messze, nagyon messze, de közeledik. Az alakja oldalra dől, talán harmincnégy fokos szögben, talán fogalmam sincs, mert nem érdekel, most nem érdekel.
- Peter.  -suttogom, ahogy végső búcsút veszek tőle,  és tudom, tudom, hogy megakar menteni. Látom a csuklójából kitörő vékony fehér fonalat, aminek végén mintha apró ujjak feszülve nyúlnának értem. Az arca elmosódik, a hangja tompán döng valahol a képzelet mosta valóság határán. Egy kifeszített vászon, ami most megremeg. Kiáltani akarok, de nem akarom a szívét összefacsarni, ezért lehunyom szemem, és így távozok. Akárhogyan történt, életem legjobb döntése Ő volt. A következő pillanatban kigyúlnak a fények, a függöny összezárul és valami örökre elhallgat. Elhallgat bennem...
És vele együtt elhallgat Peter Parker is.
_________________________________________________________________________



Üvöltök. Sikoltok. Élesen csapódik le hangom a falakról. Arcomba tépek két kézzel. Mind a tíz körmömmel. Nyúznám a bőröm. Maró gyötrés magaslik fölém. Lassan. Csak lassan... óvatosan. Már nem szédül annyira a világ, megállt a rohanó illúzió. Csend és nyugalom érződik a levegőben. Az intenzív szagok, a korábban vibráló fények elsorvadnak és ürességet hagynak maguk után. Minden egyszínű, komor, hideg. A pulzusom rohamosan csökken, mintha meg akarna állni, vagy talán már megállt, és egyre kevésbé dolgozik a szívem.
Szúró fájdalom hasít a bal karomba. Oldalra pillantva látom, hogy egy tű mélyre fúródott és a húsomba tört. Eltátom a szám, és elkerekednek a szemeim.
- Peter...Pet...er.. - lihegve fordítom el a fejem, hogy körbe tudjak nézni. Hajnalodik. Vékony fénysugarakban tör be a napfény. A tekintetem gyorsan körbe vándorol a termen. Apró porszemcsék táncolnak a légüres térben, épp olyan hitványan, ahogyan én fekszem. Szabad kezem megemelem, hogy megérinthessem vele arcomat. Ujjaim remegő lépteket téve szaladnak végig arcperememen. Életben vagyok?
Leeresztem karom satnya testem mellé, majd vontatottan felemelkedem. Helyenként igen erős fájdalom hullám hasít bele a sejtjeimbe, egészen át a szöveteken, mélyrehatóan a tudatomig. Fémlapon ülök, egy merev, hűvös fémlapon. A kórházban vagyok?
- Gwen! - szólal fel mögöttem egy rekedt, ismeretlen hang, mire a figyelmen neki szolgáltatom. A sötétség finoman átöleli, így nem vagyok képes alakja, arca vonalait felismerni. - Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan visszanyered az eszméleted. A számításaim szerint, még legalább egy hónap, de ez már a múlté. Hogy érzed magad? - a férfi egyre közelebb merészkedik, ám még mindig nem eléggé, hogy láthassam a fényben. Különös, nyomasztó érzést ültet belém emiatt.
- Mi történt velem? - nyúlom halántékomra jobbommal, majd eszembe jut a bal karomba tört tű - Ez,.. már így találtam. - mutatok annak kiálló végére, majd a férfit keresi a homályban szemem.
- Ó, biztosan dobáltad magad megint. - és ekkor a fény leleplezi a férfit. Fehér köpenyben bújik elő, miközben óvatos mozdulatokkal közelít meg. Dobáltad magad... Kérdőn révedek rá, de hagyom, hogy finoman, érzéstelenítővel kihúzza a tűt.
- Dobáltam magam? - szinte nevetve rázom nemlegesen a fejem, ahogy értetlenül révedek rá. Óvatosan tapogatózom magamon, hogy találok-e még valami szokatlan, nem hozzám tartozó felszerelést.
- Alvászavar. Előfordult már a múlt hónapban is. - mosolya valamiért nem hat rám nyugtatóként. Illetődve pillantok rá, mire zavartan lesüti íriszeit rólam, és valahova a karom, és a fémlap közé réved.
- Mi történt velem? - lököm el magam a fémlaptól, de a tenyerem rajta marad, hiába próbálom lerángatni a hűvös ágyról. - Mi a franc ez? - hirtelen rám tör az idegesség, és pár másodperccel később leválnak tenyereim a hűs lapról, majd hátra billenek pár lépést. Zaklatottan, zihálva forgolódom, miközben tenyereimre réved pillantásom, és furcsa, apró, szinte áttetsző szőrökre leszek figyelmes. - Mi a...? - suttogom, és a vér váratlanul a fejembe szökve emlékeztet rá, hogy a túl sok információ, ájuláshoz vezethet...

_________________________________________________________________________



A tükörből réved rám a szőke, kék szemű fiatal lány. És a test, amit elemzünk ezúttal az enyém. Hiába a valóság, a rajta lepergő illúziónak vége. A lány harcedzett, kötél idegekkel és biztos kezekkel. Látom a pórusait, látom a nyakában lüktető erének kitüremkedését. Látom a mellkasának süllyedő, és emelkedő ritmusának beteljesedését. Látom, ahogy ajkai kemény vonalának jobb szeglete finoman ráng. Tudom, hogy ez a génjeim felerősítésének köszönhetőek. És azt is tudom, hogy ő már készen áll. Négy hónap kényszeralvás, és egy hónap edzés után, már készen áll a lány a felszínre. És ekkor a tükörben észlelem a kesztyűbe húzott, hosszú, vékony bőrbe bújt ujjak emelkedését, miképpen megforognak a lány szemei előtt.
- Biztosan készen állsz? - érkezik a lány háta mögé, egy magas, középkorú férfi, aki még mindig fehér köpenyben tetszeleg. A lány halvány mosollyal arcán bólint. Semmi különleges érzelem nem rajzolódik arcára, semmi magasztos.
- Nos, akkor... - a férfi mellé érkezik a tükörben, és bátortalanul nyújt valamit a szőke lány elé. Kérdőn fordítom tekintetem ezúttal a valós dimenzióban a doktor felé.
- Mi ez? - hangom rekedt, alig ismerek rá.
- Egy álarc. Elrejt téged azoktól, akik ... ismertek korábban. - a férfi bárgyú mosollyal, szinte bocsánatkérően réved rám, mintha nagyobb fájdalmat okozhatna azzal, amit korábban velem tett, hogy visszarángatott az életbe.
- Nem érdekes. - a mosolyom erőltetett, és talán ezt érzi is. Vontatottan nyúlok el a puha anyagért, majd alaposabban szemügyre veszem. Egészen bájos a hófehér színen futtatott, pontusi vörös átmetszés. Elbűvölten forgatom a kezemben, ahogyan hüvelykujjaimmal végig simítok rajta. Bólintok, és a doktortól elfordulva, újra a képzelt dimenzióba pillantok, ahol Gwen Stacy réved rám. A fejemre húzom az anyagot. A lány a tükörben pont olyan, mint Gwen Stacy. A lány, aki a tükörbe néz, viszont már egyáltalán nem olyan, mint Gwen Stacy.


_________________________________________________________________________



Az elkövetkezendő napokban éjszakánként New York utcáin kutattam a rossz fiúk után. Amatőrként ugráltam falakról - falakra, és próbáltam minél halkabban tenni a dolgomat. Mentális emlékváramban tudtam, hogy ismerem a valódi Pókembert. És azzal is tisztában voltam, hogy az én képességeim csupán a doktor, -Sakál doktor- génmanipulációs műremeke. Nem valódi, de legalább az életemben egy kocka a helyére került, és homlokára ragaszthattam, hogy nem az. Éjjelente apróbb tolvajokat, és bűnözőket juttattam a rendőrség kezére. Nem foglalkoztam mással, nem olvastam híreket. Láthatatlan árnyként szerepeltem, még az Egyezmény alatt is.
Ahogy egyre jobban élveztem, amit csináltam, úgy nőtt a veszélyességi szintje az általam levezényelt küldetéseknek is. Egy alkalommal arra tértem vissza a laborba -ami időközben menedékké és otthonná nőtte magát a szívemben-, hogy a szeretett doktorom, az egyetlen aki tudta, hogy ki lapul a fehér anyag alatt, halott. A szörnyűséges pár napnak az eseményei összefolytak, és csak egy-egy jelenet sejlett fel előttem korábbi életemből. Próbáltam foltozgatni emlékeim szövetét, és ezeknek a megmaradt emlékeknek mindegyike hozzá kötődött: Gwen Stacy. A lány sírja előtt, meredt arccal nézve magam elé, tőlem szokatlan módon hagytam, hogy a könnyek beborítsák arcomat. Annyira aprónak, elveszettnek éreztem magam a hatalmas ébenfekete éjben. Tudtam jól, hogy Gwen Stacy bennem él tovább, és hogy az a lány, akit abba a koporsóba eltemettek nem ő volt, de annak tudatában, hogy a világ elbúcsúzott tőle...
Én is így tettem.
_________________________________________________________________________



A halálom helyszínén állva döbbentem rá, hogy mi is történt velem valójában. A doktor, vagy a sokk - ami ért, megfosztott pár emlékemtől, és érzésemtől egyaránt. Tudtam, hogy Gwen szíve, és lelke bennem dobog, de azt is éreztem, hogy már valaki más vagyok. A gondolat, hogy Peter abban a tudatban él, hogy halott vagyok, fizikailag is beteggé tett, érezhetően marcangolt. Napokig egy falat étel sem ment le a torkomon, és éjszakába nyúlóan zokogtam a lakásba, amit korábbi otthonomtól távol a doktor bérelt ki előre, mikor még azt hitte, mellettem maradhat. Éjszakánként elkalandoztam Gwen családjához... az én családom lakásához, és az ablakból révedtem rájuk. A mellkasomat minden alkalommal hűvös kar feszítette szét, és úgy éreztem hosszú karmaival apróra szorítja a motorom, és felrobban a szívem. Hajnal felé találtam némi enyhülést két lidércnyomás között. A felkelő nap minden alkalommal új erőt, és új életet lehelt fáradt lelkembe. Hogyan is gondolhattam volna egy pillanatig bármi másra, mint édesanyámra, vagy az engem gyászoló testvéreimre? Peter Parker... Az igazságtalan sors, és a véletlen mocskos habokat vetett életem tengerére. És azok a bizonyos habok olyan erővel csaptak szét fejem fölött, hogy képtelen lettem volna lélegezni. De, én már meghaltam.

_________________________________________________________________________



Késő éjjel - a felhőkarcoló oldalán pihentettem magam, mikor tőlem legalább tizenkét háztömbnyire megpillantottam Őt. Vörösen csillanó holdsugár ragyogása borította be körülötte a teret, ahogy csuklójából vékony, ezüstöt fonál szaladt egyik épületből, a másikba... Peter akartam mondani, de az elém táruló látvány elnémított. Pókember... Bár örökre kitörölhetném a képét annak a nyomorúságos pillanatnak, ahogyan nehezen levetül és függőleges helyzetbe tornázza magát, amikor felismeri a szituációt, gyenge kezeivel csak alig találva fogást próbál értem kapni, ahogy zuhanok. Az erőlködésének a rámtörő erős tompa fájdalom vetett véget, minek következtében visszahanyatlottam a sötétbe, ahonnan lettem - és most mégis itt vagyok. Szólhatnék, kiálthatnék, szaladhatnék, de nem teszem.

A lábam hirtelen, egy macska reflexeit túl szárnyalva indult el, leejtve ezzel az épületről. Csukló feszes - fonállal céloz! Megindultam közvetlen utána. Látnom kellett őt. Tudnom kellett, hogy jól van. Akármennyire irracionálisan húzott vissza a régi életemhez, és bármennyire telt el öt átkozott hónap azóta a keserű éjszaka óta, van oka, hogy nem sikerült kitépnie belőlem a doktornak az Ő emlékét. Sietősen rohantam, éreztem a pulzusom hullámzó teljesítményét.  Pár tömbnyire voltam tőle, mikor megtorpanva meglapultam egy középszerű kémény mögött. Oldalra döntötte a fejét, és tudtam, hogy elmosolyodott, azzal a különös, mindentudó mosollyal, ami mindig annyira zavarba ejtő volt vékony arcán. Hirtelen aprónak és ostobának éreztem magam, amiért nem a bűncselekményre figyelek. Hiába akarta mentálisan megteremtett múltbéli oldalam, hogy gondoljak a csókjaira, nem tettem. Sokáig néztem a vörös szerkóba bújt fiút, akinek nincs elég bátorságom elmondani, hogy élek, és akit többé nem tudok megérinteni. Mindörökre lefogta kezem a  lelkem legmélyéről jövő tilalom. Végül, ahogy megindult, újabb küldetésre, vagy haza a nénikéjéhez, néztem a kezét és emléke bevillant, ahogy a melegségét éreztem kezemben. És ekkor elkezdtem sírni...

_________________________________________________________________________


Később, igazságosztó szerepem követően sok embert láttam megsérülni, talán többet is, mint amit ép lélekkel el lehet viselni... Mégis igyekeztem minél több ember életét óvni, s igyekszem most is a magam finom sziluettű árnyékában. Magam mögött hagytam az álmaim, a céljaim, az életemet. És szembeszegültem a halállal, ami számomra már mindig annak a percnek a kínzó rettenete, fojtogató lidérce és egész életemre rávetülő sötétsége lesz, amely elragadta tőlem Peter Parkert, azon a fájdalmas emlékű éjjelen, amikor a Zöld Manó az életünkbe avatkozott...