KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!

Megosztás
A topik címe: Caroline & Erik - blood for the blood

Erik Lehnsherr

∆ Hozzászólások száma :
77
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Csüt. 05 Okt. 2017, 19:37
Ugrás egy másik oldalra


Caroline & Erik

Meglepően könnyen jutottam be ahhoz képest, hogy kis túlzással az egész világ keres engem, de azon országok mindenképp, akik belementek abba, hogy regisztráltassák a mutánsokat és mindenki mást, aki egy kicsit is jobb, mint az emberek. A harcom … a harcunk, nem ért véget azzal, hogy legyőztek minket. Azzal, hogy más testvéreink azokat védik, akik a vérünket akarják. Amíg élünk, az emberek nem fogadnak el minket, mert azzal behódolnának. Félnek tőlünk, mert erősebbek vagyunk, jobban, mint ők. A következő uralkodó faj, a régi pedig félti a helyét. Az emberiség nincs biztonságban. Addig nincs, amíg egyetlen mutáns testvérünk is szenved miattuk.
Egy orvosi konferencia, egy múzeum szívében. Fele olyan jól sem védhető, mint az eredeti helyszín, ahogy megfigyelni sem könnyű. A múzeum kamerái elsősorban a kiállított képekre és szobrokra voltak irányítva, én pedig egyetlen kézmozdulattal tudtam őket arrébb irányítani, hogy ne lássanak meg a monitorok mögött ülő biztonságiak. A vendégek pedig … úgy tűnik minél gazdagabb valaki, annál kevésbé figyeli a híreket. Vagy csupán a sisak nélkül meg sem ismernek. Akárhogy is, nem éreztem magamon kellemetlen pillantásokat, csupán néhány irigy tekintet kísérte az utamat, amikkel azon idősurak illettek, akik fiatal hölgypartnereinek a tekintete helyettük én rám vándorolt. Nem különösebben érdekelt, nem figyeltem oda rájuk. Az első emeleten felállított kisebb színpadon kezdi majd meg a nyitó beszédét a fő vendég. Én a második emeletről figyeltem, hogy mikor jelenik meg Dr. Olsson. Elismert svéd orvos, aki nagyvonalúan támogatta az ENSZ-t a regisztrációs törvény napirendre kerülésekor. Sok mutáns testvérünk halt meg az ő műtőasztalán, mert bennük kereste a fegyvert ellenünk.
Vetettem magam mögé egy pillantást a többi vendég felé, akik kezükben pezsgőspohárral jókedvűen beszéltek. Politikáról, árfolyamokról többségében, mindenféle téma előkerült közöttük, ami az elismert és gazdag emberek között előszokott. Nem erőltettem mosolyt az arcomra, az undoromat sem igyekeztem elrejteni, ahogy végignéztem rajtuk. Elnyomók, akik azt hiszik büntetés nélkül gyilkolhatják a mieinket.
Bal kezemet a nadrág zsebembe dugtam, míg a jobbommal a korlátra szorítottam rá, várva arra, hogy a baráti csevegés okozta zsivaj alábbhagyjon és megjelenjen a férfi, akinek a homlokára célkeresztet rajzoltam. Nem csinált titkot belőle, hogy a mutáns kérdésről szeretne beszélni, ami felettébb ostoba dolog volt.
A szemem sarkából veszem észre a mellém lépő nőtt. – Próbálkozzon másnál, nincs szükségem társaságra – feleltem kimért ridegséggel, anélkül, hogy oldalra néztem volna. Nem azért jöttem, hogy ismerkedjek, hanem, hogy igazságot szolgáltassak.


paranoya | elnézést a várakoztatásért, ha valami nem jó, szólj Smile


Vissza az elejére Go down

Caroline Shione

∆ Hozzászólások száma :
438
∆ Kor :
27
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Caroline Shione
Elküldésének ideje Csüt. 05 Okt. 2017, 21:24
Ugrás egy másik oldalra

Caroline & Erik - blood for the blood Images?q=tbn:ANd9GcSwqCeBnTOfOVEZbNyvCnWauEqurGxeYqkpHF8dUkmGO5fa7tU1KA

A kocsimba ülök. és megint késésbe vagyok az éves Orvosi Konferenciáról. Bár ez nekem csak a második ilyen jellegű, de lassan azt hiszem, hogy direkt minden piros lámpát elkapok a kereszteződésnél, nehogy odaérjek időben.
Már azt hiszem, hogy direkt történik velem mindig valami, mikor időbe el is indulok, bár a készülődésem kicsit tovább tartott, mint terveztem, de csak pár perc volt a csúszásom, és mégis lassan fél órája tart a Konferencia.
Kapkodva leteszem a kocsim, és ügyelve a csendes osonásomra, nehogy szemet szúrjak valakinek a késésemmel.
Az oszlopok és a beszélgetők között elég jól elvegyülök, és szép elegánsan "olvadok " be a tömeg közé.
A háttérbe keresek egy Rendezői felirattal ellátott embert, akitől megkérdezem az asztalomat merre találom.
Kis tanácstalan nézés után végül kinyögi, hogy "arra az emelvénytől jobbra a 4. asztal..", mutatja lelkesen, én meg egy köszönöm mosollyal lépek tovább a megadott irányba.
Sok kedvem nem volt eljönni ide, de a Szobatársam ragaszkodott hozzá, hogy vegyek részt a rendezvényen, mert ki tudja kikkel találkozhatok, mert csak a munka és a munka, aztán semmi szórakozás, vagy ismerkedés emberekkel, csak a hivatás van előtérbe, és gondolta, hogy nem árt, ha hallok új dolgokat, még ha nem is ismerek senkit itt.
Egy csomó beképzelt és nyomuló pasas legeltette rajtam a szemeit, és egyre csak feszélyezve éreztem magam.
Igaz, hogy nem fogtam magam vissza az öltözékemmel, de valahol jobbnak láttam nem hétköznapi ruhában megjelenni. De ahogy végig nézek a tömegen, nem sokat látok estélyiben sétálni, inkább koktélruhákban "pózolni" az urak előtt.
Nem éppen Péntek esti programnak való ez a hely, de valamilyen szinten kötelező az Orvosoknak egy évben legalább egyszer megjelenni és parádézni a pezsgőspoharak és a vacsora alatt.
Ahogy nézem, elég jól érzik már sokan magukat, és a hahotázásuk is bezengi a termet.
Az igaz, hogy pazar és csillogó a díszítés, és az étel sem valami gyorsétkezdéhez hasonló..
De engem zavar, hogy számomra ismeretlen alakok úgy beszéljenek hozzám, mint akit ismernek.
Végre megtaláltam az asztalomat, és örömmel látom, hogy nem ülnek illuminált pasik az asztalomnál.
Talán ez az egyetlen pozitívum az ittlétemben.

Az ilyenkor szokásos hangzavar, már kezd elsiklani a fülem mellett, mert inkább az emeletet választom az itteni asztal helyett.
Szép csendesen utat török magamnak, hogy kikeveredjek az emberhullámból és egy futó mosollyal "leszerelem" a megállító pasasokat, akik kellemes éj reményében nyomassák a macsó szövegüket, és orvosok, azt hiszik, hogy mindent tálcán kapnak, nemcsak a kioperált szerveket a műtőben.
Hát jól el vannak tévedve!! Én nem is méltatom őket a beszélgetésemmel sem, mert számomra, a Férfi nem csak abban nyilvánul meg, hogy sármos, vagy vonzó. Hanem stílusa és humorérzéke is kell hogy legyen, de eddig még nem találkoztam hasonló paraméterekkel valót sem, de nem is keresek.
Majd eljön az idő, amikor meg van írva a családalapítás és más szülői dolgok, de most még nem érzem azt, hogy ezt az utat kellene követnem..
Inkább a munkámba fektetek időt és energiát, nem pedig a sok üresfejű pénzeszsákokra, akik azt se tudják, hogy léteznek szegény sorsú emberek is, akiknek alig akad betevő falatjuk..
Hogyan is értenék meg a szegény embereket, miközben itt parádéznak a hiúságukat legyeztetve a többi lézengőnek, persze tisztelet a kivételnek, bár én még nem nagyon találkoztam olyannal. De azért ha egy mód van rá, akkor kikerülöm őket...
Nekem a szegény és nélkülöző Betegeim sokkal nagyobb tiszteletet és megbecsülést adnak, mint itt, ahol elvileg egyenrangúak volnánk..
De talán túlreagálom a dolgot, és csak a fáradtság beszéltet velem ilyeneket. De abban biztos vagyok, hogy sok időnek kell eltelnie, hogy megváltozzon a véleményem róluk, akármilyen jók is egyébként a szakmában.

Kis hezitálás után elindultam a lépcső felé, és ahogy elment mellettem az italos Pincér, egy poharat leemeltem a tálcájáról, és indultam is fel az emeletre, bízva abban, hogy ott kicsit kiszellőztethetem a fejem a teraszon, vagy ki tudja mi van az emeleten még kifelé menet ..

Sikerült kikeveredni a tömegből, és felértem a felsőbbik szintre, de aztán meglátom az előbbi rizsázós alakot, aki egy könnyű vacsorára akart invitálni az este reményében, de én ki kell, hogy ábrándítsam a legdédelgetett "álmából", hogy velem töltené az este hátralevő részét....Hát bebukta!

Gyorsan szedve a lábamat felfelé, hogy ne tudjon követni, kicsit lehúzódva lépkedek a lépcsőfokokon. Remélve, hogy végleg le tudom rázni az" estés"-t, és egy kicsit félrevonulok a forgatagtól.
Aztán mintha hirtelen ott termett volna egy férfi a korlátnak kapaszkodva, és valamit nagyon figyelt, de ahogy közelebb értem, mintha a gondolataiban lenne elmerülve, és nem látná a jöttömet..

-Szép estét, uram!- mosolygok rá kedvesen a poharamat emelve rá.
- Maga sem bírja a tömeget? Vagy esetleg keres valakit?

Aztán a mondat, amit hozzám "vágott" kicsit meglepett, de mostanában nem is ez volt az első ilyen jellegű, amit kaptam némely embertől..

-Ahhh..ne is törődjön velem..- legyintek a kezemmel. - Biztosan vár valakit, és nem is kíváncsi egy ilyen egyszerű lány társaságához, pedig nem ismerkedni akarok. Bárhogyan is gondolhatja rólam..


Aztán egy kicsit arrébb is megyek tőle, mert már nincs kedvem vitatkozni senkivel, csak várom, hogy vége legyen az előadásnak, és mehessek hazafelé....
~Jól gondoltam én, hogy nincs kedvem itt puccba vágva parádéznom a sok beképzelt és hangyafelfogású pasik közt, arról nem is beszélve, hogy a hátam közepére nem kívántam ezt a rendezvényt..~
Vissza az elejére Go down

Erik Lehnsherr

∆ Hozzászólások száma :
77
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Pént. 20 Okt. 2017, 17:41
Ugrás egy másik oldalra


Caroline & Erik

Manapság divatos volt a mutánsokról szónokolni. A gazdagok örömmel fektettek dollármilliókat olyan kétes kutatási programokba, amiknek a célja a mutáns kérdés megoldása volt. Félnek, rettegnek, éppen ezért bármire képesek, hogy olyan fegyverhez jussanak, amivel lépés előnybe kerülhetnek velünk szembe. Ehhez pedig mutánsokat használnak fel. Olyanokat, akik védtelenek, akik túl naivak, hogy a kedveskedő szavak mögött meglássák az igazságot. Valakinek tennie kell valamit. Charles ehhez nem elég. Ő túl óvatos, túl nagy bizalmat fektet az emberekbe, pedig a szíve mélyén ő is jól tudja, hogy minden perccel csak még nagyobb erőket mozgatnak, hogy rájöjjenek, miként törölhetnek el minket a Föld színéről.
A nő szavait hallva vetettem egy lomha pillantást felé, majd a mellette elhaladó öltönyös biztonsági őrre kúszott tovább a tekintetem. Fém fegyvere van. Nem láttam ugyan, de éreztem a zakója alatt megbúvó fémet. Halovány mosolyra görbült a szám, ahogy visszafordultam a színpad felé, ahol időközben elkezdték felkonferálni Dr. Olsson-t. A férfi önelégülten mosolya egyre csak szélesebb lett, minden őt dicsérő szónál. Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy a tapsviharban a pódiumhoz lép, beállítva a mikrofont. Röviden köszöntötte a hallgatóságot, majd egyből rá is tért a lényegre. Ígéretes eredményekről beszélt, hogy jó úton halad, hogy megoldja a mutáns problémát …
- Problémát? – ahogy kiejtettem a kérdést a számon, hirtelen minden tekintet rám szegeződött, Dr. Olsson értetlen arcával az élen. – Én nem látok semmiféle … mutáns problémát. – a hangom nyugodt volt, tisztán érthető a terem bármely pontjáról. Közben elléptem a korlátról és elindultam a lefelé csigázó folyosón Dr. Olsson felé. Csak futólag pillantottam a nőre, aki egy perccel ezelőtt megszólított. Hamarosan megtudhatja, miért vagyok itt. – A problémát önök jelentik, Dr. Olsson. Azt hiszik, hogy uralkodhatnak az erősebbek felett, Hogy a változás útját állhatják. – lassan lépdeltem, előttem pedig szétnyílt a hallgatóság, utat engedve a pódium felé. Közben éreztem, hogy a biztonsági őrök elkezdtek felém sietni. Talán felismertek végre. – Hány mutánsnak kellett meghalnia, az ön … ígéretes eredményeiért? – szegeztem hozzá a kérdést, mikor már csak tíz-tizenöt méter választott el tőle. – Fegyvert készítenek ellenünk … azt hiszik, hogy eltűrjük? – körbe pillantottam a kérdést kimondva. Ideges, rémült tekintetek fogadtak. A többség csak a földre szegezte a szemét, ahogy elléptem mellette, az a kevés ember, aki pedig a szemembe nézett, gyorsan tovább is nézett. – Azért jöttem, hogy választ adjak, Dr. Olsson. – mosolyodtam el, fellépve a színpadra, szemben a férfival.
Nem pillantottam a hallgatóságra, de a szemem sarkából észrevettem a mozgolódást. Az előre törő biztonságiakat, akiknek a fegyvere már nem a zakójában lapult. Rám céloztak, felszólítottak, majd … lőttek. Vagyis lőttek volna, de hiába húzták meg többször is a ravaszt, míg nem a pisztolyok tárai kiürültek, a kilőtt töltények köztük és köztem félúton megálltak.
- Soha nem tanulnak. – mondtam, továbbra is Dr. Olsson-t figyelve, mire a töltényeket egy legyintéssel küldtem vissza a biztonságiak felé, akik holtan estek össze a testükön átfúródó fémdarabok miatt. Csak egy-kettő volt, aki a nyakát markolászta, de néhány pillanattal később ők is elnémultak a vérveszteségben. A közönség hangulata egyből megváltozott, hirtelen mindenki a másikon átgázolva kezdett volna menekülni, de egy újabb kézmozdulatomra a töltények megkerülve a tömeget egyenesen azokon mentek keresztül, akik először érték volna el a kijáratként szolgáló ajtókat. – Az előadás még nem ért véget. Üljenek vissza a helyükre. – pillantottam a hallgatóság felé, akik bár nem tettek eleget a szavaimnak, de már nem menekültek a kijárat felé. Az a néhány vérében fekvő vendég, aki megpróbálta, elrettente őket a további kísérletezéstől.


paranoya | elnézést a várakoztatásért, ha valami nem jó, szólj Smile


Vissza az elejére Go down

Caroline Shione

∆ Hozzászólások száma :
438
∆ Kor :
27
∆ Tartózkodási hely :
New York



A poszt írója Caroline Shione
Elküldésének ideje Szomb. 21 Okt. 2017, 15:49
Ugrás egy másik oldalra

Ahogy arrébb léptem a Férfi mellől, egy pillanatra láttam a rideg tekintetét felém. Igazából egy cseppet sem akartam eljönni ide, de valahol kötelező egy évben megjelenni ezen a pávamutogató konferencián.
Talán én vagyok egy kissé frusztrált, de az eddigi "élményeim" ezen az estén nem valami jók.
Talán beteget kellett volna jelentenem, és akkor nem ácsorognék itt fent a galérián sem.
De most már itt vagyok, és hamarosan kezdődik is a beszédek áradata.
Valószínűleg valami új kisérleteket vagy éppen gyógyszereket reklámoznak a felszólalók, mert én teljesen tájékozatlanul érkeztem, bár ezt nem verem nagy dobra.
Aztán, mikor a mikrofonba bejelentették a felszólalót, bizonyos mr. Olssont, nekem nem mondott sokat a neve.
De annak a Férfinek bizonyára igen, aki most a korláttól ellépve indult le a lépcsőn felé. Kíváncsian hallgattam amit mond, mert valami problémáról beszél..
~Miféle probléma? Talán lemaradtam valamiről?~ jártak a gondolataim, de én is közelebb mentem a pódium felé, hogy jobban halljam mi is van itt kialakulóban.
Bár ne tettem volna! Egyik pillanatban még szó- szót követett, aztán elszabadult a pokol..
A fegyveresek lőni kezdtek felé, és valami mintha megállította volna a levegőbe a golyókat, egy erőtér talán, de aztán sorra fúródott bele a körülöttem állókba és a falakba a kilőtt töltények.
A karomat is súrolta az egyik visszafordított lövedék, és eléggé vérezni kezdett. Behúzódtam az egyik kiugró fal árnyékába, és más híján, a ruhámból szakítottam le egy darabot, hogy azzal elállítsam a vérzést.
Olyan hirtelen történt minden, és a poharamat is kiverték a kezemből, ahogy elindult a tömeg kifelé, de aztán mégis megálltak.
Értetlenül néztem körbe, hogy mi is történik itt. Egy vérfürdőhöz jobban hasonlít a hely, mint egy bankettra.
Az a Férfi meg odalépett az emelvényhez, és közölte, hogy nincs vége az előadásnak...
Én a falnál maradtam, mert jobbnak láttam elhúzódni, meg sem mozdulni.
~ Bár fogalmam sincs mi folyik itt, de megint belecsöppentem valamiféle leszámolásba? Vagy éppen egy heves nézetcserébe?~

Körülöttem heverő testek elborzasztottak, mert akármi is van ezzel a Férfivel, nem megoldás halomra ölni ártatlanokat...főleg akik az Épület és a Személyzet védelmére kaptak parancsot..
Nem tudom mi lehet a baja, de az biztos, hogy nem emberi tulajdonságai vannak, hogy a fegyverek lövedékeit megfordítja másik irányba..

Próbáltam halkan maradni, de az érzelmek kiültek az arcomra, és némán sírtam a sarokban, ahogy láttam elvérezni az embereket nem messze mellettem.
A kötés hamar átázott a karomon, és a fehér ruhám egy merő vérfolt és italfoltos volt már.
Tekertem egy újabb ruhafoszlányt a sebemre, hogy csillapítsam a vérzést, de valami eret találhatott el, ami ennyire vérzik. Golyó nem volt benne, de nagyon fájt. Igaz csak súrolta a bőrömet, de elég szerencsétlen helyen találhatott el. Még tán az a szerencse, hogy nem lötte át a karomat, mert az még rosszabb lenne..de ahogy végig nézek a körülöttem fekvő élettelen testeken...már nem tudok rajtuk segíteni..

Néma csend következett, és a levegő is megfagyott a teremben. Mintha egy ámokfutó támadást mutatnának a tévében, csak éppen én vagyok az egyik szereplője, ami persze nem volt a ma esti terveim közt. Ahogy az sem, hogy meglőnek, és halottak fekszenek pár méterre tőlem, és ha jól sejtem, akkor ennek nincs még vége...

A szívem a torkomban dobogott, ahogy ott ültem a földön a kis oszlop árnyékában, és csak a könnyeimmel küszködtem, hogy ne törjön ki rajtam a zokogás.
~Most nem igazán lenne okos dolog magamba mélyedni a fájdalommal, mert ki tudja mi fog még következni? Még szerencse, hogy nem indultam el a kocsimhoz, hogy elmegyek innen.... lehet már én sem élnék...~ Ez a gondolat elborzasztott, ahogy az is, hogy látom a félelmet az arcokon, már aki még él, és nem kapott halálos sebet.

Félve kidugtam a fejem, hogy lássam az emelvényt, és a beszélő férfit, aki mindezt okozta, de nem láttam rajta semmiféle megbánást vagy hasonlót az ártatlanok lemészárlása miatt. Eléggé elborzasztott a tette, pedig nem tudom az okát, de akkor sem jogosítja fel, hogy embereket csak így lemészároljon, bármi is a baja azzal a mr. Olsson-nal...

Egy ideig néztem őket, és az idő is mintha megállt volna. Nem tudtam mennyi idő telt így el, de a vitájukból kivehettem, hogy nem mostani keltezésű ez az ügy talán kettejük közt.
Visszaültem a hátamat megtámasztva a kis "menedékemben", és csak akkor vettem észre a sok szétszóródott papírt ami talán eddig az asztaloknál volt. Felvettem egyet, és kinyitva olvastam, hogy ez a programfüzet, a ma esti felszólalókról.
Átlapozva megakadt a szemem ama bizonyos mr. Olsson- fényképével, és a beszéde témáján.
Nekem sokat nem mondott a neve, de a "fenyegető Mutánsproblémák megvitatása" kissé abszurdon hangzott.
~ Miféle program ez? Talán valamit elírtak ebben a füzetben?~ Forgatom át a lapokat, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ez tényleg mostani témakör ezen a konferencián.
Döbbenve teszem le a lapot, és most már egyre jobban rémület fog el, mert ha ez igaz, akkor tényleg minden oka megvan annak a Férfinek felháborodnia. Bár nem támogatom a gyilkolást és az ártatlanok megölését, de miután találkoztam Charles Xavier Professzorral és a gyerekekkel az Iskolájában. Én egyáltalán nem tartom őket "fenyegetőnek". Inkább egy különleges és aranyos fiataloknak, akikkel találkoztam. Nem tehetnek róla, hogy születésüktől egy ritka Gén-t örököltek a szüleiktől, és kialakult némelyiküknél már egész fiatal korban a képességük, ahogy a Professzor elmondta.
Nagyon jól éreztem magam velük, és lehet, hogy mások megbotránkoznak talán rajtam is, de én nem tartom őket "problémának", vagy más negatív dologban is bűnösnek őket.
A gondolataimból egy fegyveres csapat rázott fel, akik közeledtek, minden óvatosságot bevetve a pódium felé, és a sóbálványként megálló tömeg árnyékában haladtak egyre közelebb a felszólalóhoz.

Az asztalok alatt kúszva én is előre mentem, hogy lássam , mit akarnak, de valahol tudtam , hogy az öldöklésnek nincs még vége, és akárki is ez a Férfi, aki a fém elemeknek "parancsol", nem lesz vége ennek, ha most meg a biztonságiak akarnak válaszcsapást mérni rá.
Talán hülyeséget csinálok, de valahogy meg kell állítanom ezeket a fegyvereseket. Én láttam a két szememmel, hogy mit tett azokkal a golyókkal, és szerintem nem egy bűvésztrükk csupán.
Biztosan még egyszer megteszi, amit pár perccel ezelőtt, és még több halott lesz itt a teremben, aminek soha sem lesz vége...ha így megy tovább..

A terítő mögül óvatosan kilestem, és jobban szemügyre vettem ezt a Férfit. Kissé markáns arca volt és komoly tekintete, de mintha láttam volna a Professzor szobájában egy fényképet róla, amint egymás mellett állnak az iskola Parkjában.
Kerek szemekkel ismertem fel végül a képen látott Férfit, és volt is odaírva valami a kép sarkában.
Kerestem az emlékeim közt a nevet, amit akkor olvastam, és nem is sokára be is ugrott.
~ " Erik, a legjobb Barátom"~ Rémlett fel a név és a szöveg a fotó sarkából.
De aztán nem sok időm volt a továbbiakon elmélkednem, mert a fegyveresek elég közel kerültek a hátsó ajtónál a főasztal mögött. Hirtelen kiugorva az asztal alól, a Férfi mögé szaladva kiáltottam neki.

-Erik! Vigyázzon!- lendültem is mellé a háta mögül, hogy ellökjem a fegyveresek alattomos tüze elől, de aztán amint taszítottam rajta egyet, hogy egyensúlyát vesztve elessen, és így a golyó ne találja el, ehelyett engem sebesített meg az oldalamon a kilőtt lövedék.
A földön a Férfira estem, és ahogy láttam neki nem esett baja, egy halvány mosollyal néztem rá..

-Xavier Professzor mesélt magáról...ott láttam a fényképét...- súgtam halkan felé, és aztán lassan elragadott a sötétség, ahogy a fájdalom beléhasított a testembe..
A tudatom még egy ideig ott lebegett körülöttem, de aztán éreztem, hogy a fájdalom erősebb volt, mint amit el tudok már viselni..
A vérveszteség a karomból és most az oldalamon ért lövés igaz nem halálos, de legalább azzal a tudattal zuhanok a semmibe, hogy sikerült megmentenem az életét ennek a férfinek, aki a Professzor barátja, és legalább viszonozni is tudom Charles Xavier határtalan kedvességét, amivel engem fogadott az Iskolájában...
~ Remélem, hogy látom még a Professzort...és a gyerekeket.....mert nagyon megkedveltem őket...~
Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Caroline & Erik - blood for the blood

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: New York :: Guggenheim Múzeum-