HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

Az ősz díjazottjai
az évszak nyertesei

Az õsz férfi karaktere

Bucky
Az õsz nõi karakterei

Sigyn & Daisy & Carol
Az õsz párosa

Eleanne & Wrenor
Az õsz canon karakterei

Lord & Thor & Bucky
Az õsz kedvenc karakterei

Lord & Rocket & Bucky
Az õsz saját karaktere

Reimos
Az õsz elõtörténete

Erik Killmonger
Az õsz játéka

A 5. kaland (I. - II. kör)

Share | 
A topik címe: Esther & Erik - Welcome to Virginia

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Pént. 22 Jún. 2018, 13:29
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
 Nem aggódom… vagyis, nem úgy, hanem mint egy bajtárs a másikért, amolyan felszínes és nem igazán fontos. - a bennem morajló szavak egyike sem tükröződik arcomon, csupán csak egy hanyag mozdulattal rántom meg a vállam, mintha ez semmiség lenne. Annak kell lennie. Némán kimondott szövetségünk abban a pillanatba véget ér, mikor átlépjük a Birtok határát, s bizonyossá válik, hogy a lány és a szülei biztonságban vannak.
- Értem. - némi hümmögést követően nem felelek ennél többet. Nincs szükség arra, hogy részletezze, az Ő olvasatában mit is jelent a ’vadászat’, mint olyan. Kétlem, hogy a férfi célpontjai vadonélő állatok voltak. A múltját, s az abból adódó sérelmeit figyelembe véve sokkal inkább személyek levadászása az, ami logikus feltételezésnek hat. Erről pedig nem akarok tudni. S ezúttal a szemére sem vetni a saját elméletemet. Most semmi sem fontosabb, mint a mutáns társunk élete, akit feltételezhetően már megtaláltak az előttünk kirajzolódó templom épületébe húzódva. - Oké. -
Bólogatok, s feszülten szívom be a levegőt, ajkaim egészen vékony vonallá préselve, ezzel jelét adva a bennem lüktető dühnek. Hárman egyetlen lány ellen, és az erősítés még ide sem ért. Miféle világ ez?! S ugyan óvatosnak kell lennünk, az nem jelenti azt, hogy az erőnket használva ne tehetnénk lépéseket annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk.  Némán bólintok Erik szavaira, s Vele együtt elindulok, végig mögötte maradva, egészen amíg el nem értük a templom ajtaját. Hála a férfi képességének, egyetlen golyó sem ért találatot. Belépve, azonnal meglátom a lányt, egy ifjonc karjában. Nem késtünk el. Látszólag azonban elvan kábítva, elvéve azt a csekély esélyét is, hogy megvédhesse magát.
- Ennek nem kell így történnie. - emelem fel a jobb karom, magamra terelve a fiú figyelmét. - Megértem, hogy dühös vagy, de nincs szükség arra, hogy még több fájdalmat okozzunk az apádnak. Csak engedd el a lányt. Cserébe megkapsz engem. -
Óvatosan közelebb lépek, miközben a másik kezem is felemelem, ezzel a teljes megadásom jelezve felé.
- Az X-men-ek tagja vagyok. Ha példát akartok statuálni, velem tegyétek, hidd el, sokkal nagyobb durranás lesz. De ehhez.. el kell engedned a lányt.- beszélek tovább nyugodt hangon, miközben szemeimmel végig az övéibe kapaszkodom. Újabb lépést teszek. - Mire a többiek ide érnek, apád már halott lesz. Ezt akarod? Persze, hogy nem. Most még megmentheted, és megkaphatsz engem. Te leszel a nap hőse. -
Ha sikerül elég közel férkőznöm, megállok, és várakozva pillantok a másik félre. Elég egyetlen pillanat, egyetlen centiméter, mellyel távolabb kerül az éles tárgy a lány torkától, én azonnal lépek. A kezem sem kell megmozdítanom ahhoz, hogy a fából készült éles szúróeszközt megfagyasszam, majd az eszközt felrobbantom , az apró darabok pedig kikerülve a lányt, a fiút veszik célba, és kisebb sérüléseket okozva a mögötte lévő falhoz szögelik. Ez volt a cél, pontosan ezért volt minden, hogy ha sikerrel járok, akkor egyetlen lépéssel áthidalhassam a közöttünk húzódó távolságot, és a lány ernyedt testét elkaphassam, mielőtt földet érne. Balommal erősen tartom, Míg a jobbot a fiú felé szegezve mind a négy végtagját jéggel vonom be, elérve azt, hogy ne tudjon mozdulni.


even if it hurts.   | nem tiltakozom! : P

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Hétf. 02 Júl. 2018, 20:36
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Esther & Erik

Nem kell túlragozni, sem körül írni. Már korábban is jelét adta, hogy jól ismeri a történetem, legalábbis … egy részét. A múltam erőszakos, ahogy a jelenem is. Én vagyok a kegyetlen, a szörnyeteg, a mutáns, aki embereket öl. Az ellenség, a másik oldal. Tudom, hogy mit gondolnak rólam, de soha nem érdekelt. Mindig is tudtam, hogy mit akarok, és jól tudom, hogy az emberek milyen könnyen beszélnek, és milyen nagyon visszavonnák mindazt, amit mondtak. A szavaknak súlya van, a tetteknek pedig még inkább. Valakinek ezeket meg kell lépnie, viselni a súlyukat. Nincs szükségem mások hálájára, vagy együttérzésére, hogy tudjam, helyes, amit teszek. Nem minden jó, ami helyes, olykor be kell mocskolnunk a kezünk, hogy másoké tiszta maradhasson.
Hagyom, hogy Dr. Wolheim beszéljen, de készen állok, hogy megelőzzem a fiút, ha készülne valamire. Szívesen nézném végig, ahogy az apja elvérzik a földön, de nincs elég időnk, és a lánynak is minél előbb orvosi ellátás kell. Valószínűleg azzal tömték tele, amit találtak, nem figyelve oda arra, hogy azoknak milyen következményei lesznek.
Hirtelen fordítom a fejem kicsit oldalra, hogy ráláthassak Dr. Wolheim-re. A tekintetemből könnyen kiolvashatja, hogy mit gondolok arról az ötletéről, hogy ő legyen a túsz. Logikus, de a legkevésbé sem támogatom. Ezt viszont nem mondom ki, helyette csak újra a fiúra nézek és felkészülök arra, hogy hamarosan meg kell öljem. Nem fog eljutni a túszcseréig, ha rajtam múlik.
- Ne hallgass rájuk! Egy szavukat se hidd ezeknek a rohadt … -  kiabálja dühösen az atyai jótanácsokat a férfi, de mielőtt befejezhetné a mondandóját ismét a lába felé kap, felsírva a fájdalomtól.
- Semmi trükk! – nézett fenyegetően a fiú először Esther-re, majd felém. – Ha trükköznek elvágom a torkát! – bizonygatta, és próbált ugyan határozottnak tűnni, pontosan látszott rajta, hogy fél. Fogalma sem volt arról, hogy mit csináljon. Bizonytalanul szorongatta a karót a kezében, majd lankadt a figyelme, ahogy előrelépett, hogy Esther helyett cseréljen a lánnyal. Ez a pillanat pedig elegendő ahhoz, hogy lefegyverezzék és néhány pillanat múlva le is győzzék.
- Jól van? – pillantok Esther-re, és bár nem adom külön jelét, de elismerően bólintok neki, majd a lányra pillantok. A pulzusa gyenge lehet a sok drogtól, de lélegzik. Azt viszont, hogy mennyire sürgős az orvosi ellátása nem tudom megmondani. A kiáltozó, szitkozódó fiú felé pillantok, aki abban a pillanatban elnémul ahogy felé lépek.
- Mennyien vannak? – kérdezem a rémült fiút, aki ahelyett, hogy válaszolna, elnéz mellettem az apjafelé. – Kérdeztem valamit! – rivallok rá, és az állkapcsát megragadva fordítom magam felé a fejét.
- Én … nem tudom, az apám, ő jobban ismeri őket, ő …   dadogta a fiú rémülten.
- Gondolkodj! – parancsoltam rá, majd néhány pillanat múlva megint felüvöltött az apja. – Percek alatt el fog vérezni, ha folytatom. Utoljára fogom megkérdezni …
- Harmincan! Nagyjából … kérem, ennyit tudok! Segíteni kell neki … -  rázta a fejét, amennyire a szorításomban azt tudta, miközben az apját nézte.
- Akkor mire vársz? – kérdeztem tőle, mire a fiú arcára kiülő tehetetlenség és reménytelenség volt a válasz, mielőtt kétségbeesetten próbált volna kapálózni, hogy kiszabadítsa magát.
- Túl sokan vannak. Körbe vehették a templomot mostanra. – rázom meg a fejemet, ellépve a fiútól, Esther felé pillantva. A lánnyal együtt kijutni így túl kockázatos lenne, az ő biztonsága pedig most a legfontosabb.
- Hé, rohadékok! – hallatszódott be kintről egy hang. – Ha most kisétáltok, akkor nem fog annyira fájni!
Az ablak felé léptem, hogy lássam ki az, aki beszél, de nem tudtam beazonosítani, túl sokan álltak mellette.
- Nem jöhettek csak úgy ide, és szórakozhattunk velünk! Jogunk van megvédeni magunkat, seggfejek! – folytatta a férfi. – Küldjétek ki a mieinket! Velem lehet tárgyalni! – ha nem láttam volna az arcára kiülő önelégült vigyort, úgy is kihallható lett volna a hangjából a fölényesség érzete. – De egy kicsit megsürgetlek titeket!
A következő pillanatokban pedig a szomszédos ablakon berepülő és a falnak csapódó égőszájú üvegek gyújtották lángra a templomot. – A helyetekben sietnék! – kiabálta a férfi, ahogy újabb és újabb találtokat szenvedett a templom.
- Ránk fogják gyújtani. – mondom ki a nyilvánvalót hátra lépve Esther felé. – Meg kell, hogy bízzon bennem. – pillantok rá komolyan. Itt nem maradhatunk. A templom túl régi, és az egész fából készült, percek alatt ránk fog omlani az egész, Esther a tüzet talán eltudja oltani, de attól még az épület össze fog omlani. Kitéptem a padsoroktól az oltárt elválasztó korlátot a helyéről és előbb a férfi, majd a fia testét fontam azokkal körbe. – Kimegyünk. – pillantottam Esther felé, remélve, hogy kitudja támogatni a lányt. A két testet magam előtt lebegtettem, amolyan élő pajzsként felhasználva őket, ahogy kiléptünk az ajtón.
- A tűzzel nem bírtok, mi? – kérdezte fennhéjázva a férfi, ahogy a kezében szorongatott karót a vállára csapta és közelebb lépett hozzánk, de megállt tíz méterre tőlünk. – Nincs nálunk semmi fém. Tudjuk, hogy ki vagy, benne voltál a tévében, seggfej. A kis barátnőd pedig …-  emelte meg a másik kezében tartott molotov-koktélt. -  … szarrá ég, ha próbálkozik valamivel. Nem áll túl jól a szénátok. A lány a miénk, mi kaptuk el. Ha most elhúztok innen, megússzátok néhány sebbel. Kár volt szarakodni velünk, mutánsok. – húzta vigyorra a száját a fickó.
- Megpróbálhatom visszatartani őket, amíg maga befut az erdőbe. A kocsi aligha működik már. Megpróbálok időt nyerni, rejtőzzön el valahol. – pillantok Esther-re. A lánnyal együtt nem fog messzire jutni, amíg eszméletlen. Annyi időt nyerek neki, amennyit tudok, de nem fog tudni elég messze jutni. – Készüljön, gyorsnak kell lennie. – mondtam, ahogy előre léptem és ezzel együtt az égő templom falát átszakították a hatalmas padsorok, amiket a súlyos vaszsanérok tartottak egybe, és hatalmas porfelhőt hagyva maguk után csapódtak a földbe, elsodorva több ott állót is. – Menjen! – kiáltottam Esther-nek.


deep end | kertészmester leszek a végére:D  


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Vas. 08 Júl. 2018, 16:14
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
Nem lesz semmi baj. - pontosan eme szavakat sugallják a ki nem mondott szavak, melyek a mélybarna szempárban tükröződnek. Látom a férfi tekintetében a nemtetszést, de ez esetben bíznia kell bennem. Újra, mint amikor megmentettem az életét. Talán már azt is rég elfeledte.
- Látod? - biccentek a fejemmel a fiú apja felé, kinek mocskolódó mondata fájdalmas üvöltésbe torkollik. - Ez még csak a kezdet. -
Erik módszerei erősen megkérdőjelezhetőek a számomra, de a jelenleg kialakult helyzet sok mindent felülír. Éppen ezért kapóra jön, hogy az apa a kínoktól vonaglik a földön, ezzel csak tovább gyengítve a fiú látszólagos magabiztosságát. Fél. Ez pedig nem tölt el elégedettséggel, pusztán dühvel, amiért egy ilyen fiatal lelket a saját vére hozott ilyen helyzetbe. Egy apának az a dolga, hogy megmutassa a helyes irányt, példaként elől járva, nem pedig értelmetlen gyűlöletet ültetni egy könnyen befolyásolható szívbe. Nem az én tisztem most ezzel törődni, hiszen a sajátom életét veszélyezteti, s nekem azt kell megmentsem. Éppen ezért kihasználva a fiú lankadó figyelmét, a képességemet használva azonnal cselekszem, s miközben a fiút a falhoz szegezem, addig elkapom a lány testét.
- Igen. - felelem Erikre pillantva. - De Ő már kevésbé. Kórházba kell vinnünk. -
Hűvös kezem a nyakára siklik, ujjaimmal kitapintva a gyenge pulzusát. Hiába vagyok orvos, szükségem van eszközökre, hogy segíthessek rajta.
- Hallasz engem? Most már minden rendben lesz, csak tarts ki még egy kicsit. - szemhéját felhúzva nézem meg a pupilláit, majd finoman pofozgatom az arcát, megpróbálva kirángatni a mély kábulatból, miközben Erik a fiatal fiút vallatja, hogy további információkat szerezhessen a számunkra. - Harmincan? -
Kapom fel a fejem, és riadtak Erikre nézek. Harminc ember kettőnk ellen. Nem beszélve arról, hogy a kábult lány figyelmet igényel, s ez csak rontja a kijutási esélyünket. Még akkor is, ha az egyikünk olyan hatalmas erővel bír, mint Lehnsherr.
- Az egyikünk harcol, míg a másik vigyáz a lányra, a kettő együtt.. nem fog menni. - pillantok a férfira, majd fejem a kijárat felé kapom, ahonnan a hangok szűrődnek át. A földön térdelve, s még mindig az ölemben tartva a lányt, figyeltem. Eriknek nagyobb rálátása volt a kinti történésekre, ahogyan az ablakhoz lépett. Mire azonban észbe kaphattunk volna, egy Molotov koktél törte át az ablakot, s repült be az épületbe. - Valójában nem érdekli őket, hogy a sajátjaik is bent égnek velünk együtt. -
Felelem a férfi szavaira, miközben felállok a földről, magammal húzva a lányt, karját átvetve a vállamon, állítottam talpra.
- Tegye azt, amit tennie kell. Én pedig nyerek egy kis időt magunknak. - nem hezitálok abban a pillanatban, mikor a férfi azt kéri, bízzak benne. A helyzet megköveteli, hogy ezt tegyem. Itt nem csak rólam van szó, hanem a lányról is. Szabad kezem a magasba emelve oltom el a tűz egy részét, ahogyan egy jégkupolát emelek magunk fölé, elzárva a lángok felénk vezető útját. A teljes épületet azonban nem tudom biztonságossá tenni, így szorgalmazom a férfi ama ötletét, hogy kimenjünk. Nem kis erőfeszítésembe kerül, hogy a jégkupolát fenntartsam, ellenállva az egyre erősödő lángoknak.
Kijutunk az épületből, én pedig fellélegzem, de csupán egyetlen pillanatra tehetem ezt meg. Hiszen kint várnak ránk azok, akik az imént ránk akarták gyújtani a mögöttünk lévő épületet. - Nem hinném. -
Vetem oda a dühtől remegő hangon, amikor azt mondja, megéget, s majd mutatok a férfi kezében lévő molotov koktélra, melynek lángja azonnal kialszik, s az üveggel együtt alakul egy jégtömbbé. S ezzel egy időben, amennyiben több molotov koktél is van a többi ember kezében, egyeként fagyasztom meg mind.
- Jó. Vigyázzon magára. - suttogom, s egy pillanatra belekapaszkodom a tekintetébe, majd újra az emberek felé nézek, s szorosabban tartom a mellettem lévő lányt. Várok, amíg a férfi meg nem adja a jelet, s némán figyeltem, hogyan lép előre, s emeli játszi könnyedséggel a magasba a templom oldalát. Abban a pillanatban indulok is, amikor szól, egyik kezemmel a lány karját fogva a nyakamban, a másikkal a derekát átölelve iramodok meg az erdő felé. Nem nézek hátra, még akkor sem, ha különféle hangok ütik meg a fülem. Próbálok nem gondolni arra, mi lehet Erikkel. Az Ő képessége egyszerre veszélyes és lenyűgöző, de azok az emberek, rengetegen voltak. Csak előre bámulok, mereven, görcsösen szorítva a lányt, szavakkal noszogatva, hogy szedje a lábát - mindhiába. Nincs magánál, s csak remélni tudom, hogy ez az idő múlásával nem lesz rosszabb. Nem tudhatom, milyen és mekkora mennyiségben kapott szer hatása alatt állhat.


even if it hurts.   | hiszem, ha látom. ; )  

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Hétf. 09 Júl. 2018, 16:41
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Esther & Erik

Ez még csak a kezdet. De véres véget fog érni, ha ez így folytatódik. Nem fogom engedni, hogy az emberek elvegyenek egyetlen egy mutáns életet is, ha módomban áll ezt megakadályozni. Ha ragaszkodnak a céljaikhoz, vállalniuk kell a felelősséget, ami ezután fog történni. Dr. Wolheim arra esküdött, hogy védi az életet, engem azonban nem köt semmilyen eskü. Csak, amit magamnak tettem.
- Az problémás lesz. – húztam el a szám, ahogy kipillantottam az ablakon. Körül zártak minket. Nem valószínű, hogy szót értünk velük, kitörni pedig erőből … nos, az sem éppen a leggyorsabb, hiába a legegyszerűbb.
- Nagyjából. – ismétlem a fiú szavait, ahogy hátrapillantok Esther-re. Ez jelenthet többet, és kevesebbet is. De nincs más választásunk. Harcolnunk kell. Akik idejönnek nem békét akarnak, nem megbocsátást, hanem bosszút. A gyűlöletük az, ami vezeti őket. Egy gyerek iránt, akinek az egyetlen bűne az, hogy annyira félt, hogy az aktiválta a képességeit. A bűne az, hogy megfélemlítették. Ezt teszi az ember, gyűlöletet kelt, félelmet. Mikor pedig a saját bőrén érzi, áldozatként kiált.
- Vigyázzon rá. – felelem szinte egyből, ahogy a lehetőségeinkről beszél. – Ez az Ön asztala. – az enyém a harc. A pusztítás, a gyilkolás. Egyszer felhagytam mindezzel, magam mögött hagytam a múltam, megalapoztam egy jövőt. Elvették tőlem, éppen úgy, ahogy most ezzel a lánnyal tennék ugyanezt. A félelem nem kifogás, nem indok. Ezek az emberek pedig ma ezt megtanulják. – A mártírokat mindig is kedvelték az emberek. – jegyzem meg. Meghalni valami … magasztos cél érdekében, ez mindig is olyan dolog volt, amit az emberek elismertek. Akik odakint vannak, úgy gondolják, hogy a sajátjaikat feláldozni megéri a cél érdekében. Aligha én vagyok az, aki emiatt megfedheti őket.
Többen is felhorkannak az emberek közül, mikor a kezükben lévő égő üvegek egyszer csak megfagynak. Szitkozódva morajlanak fel, a vezetőjüknek tűnő férfi pedig csak hamisan mosolygott. Láthatóan végtelenül élvezte a dolgot.
Néhányan Dr. Wolheim után erednek, ahogy elindul, de kénytelen kitérni a közelükben becsapódó széksorok elől, így egy kis időt tudok nyerni Esther-nek. Megvárom, amíg eléri az erdő szélét, és csak utána fordulok ismét szembe az emberekkel, akik közben már összeszedték magukat és felálltak a földről.
- Ez már háború! Mind megdöglötök. – vetette nekem oda a férfi, ahogy intett a mögötte lévőknek és megindultak felém.
- Háborút akar? Megkapja. – beszéltem magam elé, majd a mellettem lebegő apa és fia felkiáltott, ahogy a vasrácsok elkezdték kiszorítani belőlük az életet. Pillanatok alatt zúztam össze a tüdejüket, a haláltusájuk egyik pillanatról a másikra véget ért. Mielőtt pedig túlzottan is közel ért volna hozzám a többi, egy intéssel irányítottam feléjük a rácsokat, amik pengeéles karókra váltak szét és nyársalták fel az utukba kerülőket. Akik nem haltak egyből szörnyet, ordítva dőltek el, míg a többi aggodalmas pillantásokat vetett feléjük, de nem lassítottak.
Tízen maradhattak, akik felém tarthattak és már csak alig tizenötméter választott el tőlük. A kezükben tartott fából hegyezett dárdákat dobásra készen emelték, ahogy egyre közelebb értek. Sikerült kettő elől még időben arrébb ugranom, egy harmadik a vállamat súrolva zúg el mellettem. A földbe markolva az arcukba szórom azt, ahogy közelebb érnek és ezzel elég időt nyerek, hogy egyiküknek egy jól irányzott ütéssel bezúzzam a légcsövét, míg a másiknak a könyökömmel sújtsak az arca felé, akinek hangosan reccsen az állkapcsa, mielőtt elfeküdne a földön. A mellettem heverő fakarót felkapva még van annyi időm, hogy az elsőnek felém érkező mellkasába állítsam azt, akit magam előtt tartva (annyira már nem)élőpajzsként feltudom tartani a következő embert, hogy aztán a karót egy erős lökéssel teljesen átszúrjam az élőpajzsomon, amire így az addig feltartott férfi is felnyársalódik. Oldalra lépek, a többi felé lökve őket, próbálva időt nyerni ezzel, de pont egy felém lendített karó elé kerülök, amit még sikerül időben elkapnom, de hátraesek, ahogy elvesztem miatta az egyensúlyomat. A férfi felém kerülve a teljes testsúlyával nehezedik a karóra, nekem pedig annyi időm van, hogy arrébb tudjam lökni azt, hogy az oldalamat ugyan felszántva, de végül a földben kössön ki a hegye. A férfi viszont nem ilyen szerencsés ujjaimat a szemeibe vájom, mire megvakulva, a fájdalomtól eltorzult arccal borul oldalra, én pedig a mellettem földbe szúrt karót kihúzva a földből ugrok fel és állítom bele a nyakába azt, majd egyből kirántva onnan hajítom neki egy másik mellkasának.
A maradék három megtorpan előttem, mikor elérnek. Kettőnek egyből kiszúrom a tekintetében a félelmet. Sokat láttam ezt a háborúban. A felismerést, hogy akár meg is halhatnak, hogy az életben maradásért bármire képesek lennének. Ledermedtek, nem elég gyorsak, hogy időben reagáljanak. Éppen ezért egyikőjük felé lépek és a karjánál megragadva rántom magam elé, a karót kihúzva a kezéből. Egy emberként ugranak felém erre, de egy alulról indított íves ütéssel kisöpröm alul a lábukat, majd egyiknek a térdkalácsára lépve teszem őt mozgásképtelenné, míg a másiknak a gyomrába szúrom a karót. Az utolsó próbál arrébb mászni, de felé ugrok és földharcban én vagyok jobb helyzetben. Ahogy sikerül ráfognom a fejére, egy erős rántással ki is töröm a nyakát, mire egyből mozdulatlanná válik.
Hörögve állnék fel, de a hirtelen vállamba csapódó és azon átfúródó nyílvessző a sárba visz. Felordítok, ahogy a vállam felé kapok, és még időben sikerül magamra rántanom a mellettem heverő holtestet, így az azon átcsapódó nyílvessző hegye ugyan eltalálja a combom, de nem hatol túl mélyre.
- Mondtam, hogy megdöglesz rohadék! – a test miatt ugyan nem láttam, hogy ki beszél, de a hang alapján felismertem a vezetőjüket. Mostanra az íj húrjára újabb nyílvesszőt helyezhetett. A közelünkben hangosan omlott össze a lángokban álló templom maradéka, ami elfedte a léptek hangját. Az árnyékát azonban nem.
A félig rajtam lévő hullán átfúródótt nyíl hegyét letörtem, majd amint megláttam a mellém lépő lábat elkaptam azt és egy éles rántással eltörtem a bokáját. A fájdalomtól és a hirtelen egyensúlyvesztéstől túl hamar engedte el a húrt, nem bírta kifeszíteni. A letört nyíl hegyével pedig a sarka felé nyúltam és elvágtam az Achilles-ínát, mire úgy dőlt össze, mint aki alól kihúzták a lábát. Ordítva terült el a földön, mire egyből felé kerültem és a kezeimet a nyaka köré fontam. Kétségbeesetten próbálta megakadályozni, de a könyökömet szélesen tartva távol tartottam a kezét az enyémtől.
- Itt a háborúd … -  szűrtem a fogaim közül felé a szavakat, miközben ő egy erőtlenebbül ütötte a karomat, próbálva kiszabadulni. A szemei elkezdtek vérben forogni, ahogy egyre kevesebb oxigén jutott az agyába, míg végül egyszer csak a földre hullott a keze, a tekintete pedig teljesen üressé vált.
Visszaestem a földre, ahogy megpróbáltam felkelni. Tekintetemmel az erdőt pásztáztam, de nem láttam semmit. Legalább öten, de talán többen iramodtak meg Esther után. Ha egy részüket le is tudta szedni, veszélyben van, a lánnyal együtt nem tud haladni és harcolni egyszerre. Rámarkoltam a vállamból kiálló nyílra, és letörtem a végét, ami kiállt belőlem. A földön heverő íjra támaszkodva felkeltem és indultam meg az erdő felé, amerre Esther futott.
A fák közé érve nekidőltem az egyik fatörzsének és néhány pillanatra ott megpihenve próbáltam kivenni valamiféle mozgást, vagy alakot a bokrok és fáj lefelé hajló ágai között. A távolban pedig kocsik hangját hallottam és szirénát. Ha nem is ellenünk vannak a kiérkező rendőrök, nem is velünk vannak. Tovább indultam, kissé sántán, a sérült lábamat fogva-húzva magam után, majd bevetve magam az egyik fatörzs mögé, mikor hallom a gallyakat reccsegni a rájuk nehezedő léptek alatt.
- Itt kell lenniük, nem juthattak messzire.
- Hol vannak a többiek? Itt kéne már lenniük …   aggodalmaskodott az egyik.
- Majd jönnek! Nekünk a ribancot kell megtalálni … Walker már lelőtte volna, ha a másik irányba ment volna.
Ketten vannak. Ha lenne még valaki a közvetlen közelben, hozzászólt volna. Megvártam míg a léptek alapján az egyik a fa mellé lépett, ami mögött megbújtam, majd hirtelen kilépve onnan hátulról vágtam el a torkát a kezemben szorongatott nyílheggyel, amit a másik csak akkor látott meg, mikor már késő volt. Az ép vállammal feltudtam dönteni, de a lábával arrébb tudott lökni, így felém került, de egyből meg is dermedt, mikor a gyomrába szúrtam. Aztán újra és újra, legalább hétszer-nyolcszor, mire élettelenül dőlt rám a test. Elfojtottam a kikívánkozó kiáltást, ahogy a sérült vállamra dőlt, majd a jobbommal lelöktem magamról és lihegve térdeltem fel, hogy körbenézzek.
- Esther! – próbáltam olyan hangos lenni, hogy távolabb ne hallják meg, de a közelben igen, ha esetleg itt lenne. – Esther! – próbálkoztam újra, oldalra köpve a számban összegyűlt vért, majd a fatörzsébe kapaszkodva álltam fel, hogy magasabbról nézhessek körbe. Vannak még, és talán jöttek is, rendőröket hozva magukkal. Most mi vagyunk az űzött vad, nem ők.


deep end | nehéz lenyűgözni:D  


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Hétf. 09 Júl. 2018, 22:53
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
Előre, csak előre. Nem nézek hátra, nem tehetem meg. A lány ernyedt testét szorosan tartva hajtogatom folyamatosan ugyan azt, egyfajta mantraként. ”Minden rendben lesz.„ Hirtelen ugrok arrébb, s rántom magammal a lányt, ahogyan oldalra becsapódnak a széksorok. Csupán egy pillanatra nézek át a vállam fölött. Látom a robosztus alakokat, kik utánunk erednek, s a mögöttük kirajzolódó őskáoszt, melyet Erik okoz. A fiatal fiú élettelen testét, a kettéroppantott apja mellett. Elkapom a fejem, s tovább haladok. A látvány azonban a retinámba, s ott lüktet szüntelen. Fájdalmas üvöltések, segélyt kérő sikolyok kísérnek egészen az erdő széléig, s annál is tovább. A fák közé lépve tükörsima jégpáncélt hagyok magunk mögött, hogy némi időt nyerjek. Botladozva érünk el az autóig, mely sokkal inkább hasonlít most egy roncsra, mintsem működő járműre. Mögé húzva a lányt, ültetem le a földre, s guggolok le én is vele együtt. Némán kapkodva a levegőt vetem a hátam a fémnek, s fejem felemelve pillantok a fölöttünk húzódó lombkoronára. Eltelik pár másodperc, mire végre nem csak a fülemben dübörgő szívverésemet hallom. Óvatosan felállok, majd körbe kémlelve, kerülöm meg az autót, és ülök be a volán mögé, s megpróbálom beindítani. A motor elsőre beindul, én pedig azonnal le is állítom, hogy ne csapjak a kelleténél nagyobb zajt. Sietve pattanok ki, majd lépek oda a lányhoz, és ültetem be az anyósülésre.
- Ott vannak! - harsan egy hang, mire felkapom a fejem, majd felugorva a motorháztetőre, vetődök át a túloldalra, s vágódom be az autóba. Indítok, pont úgy, mint az előbb, de semmi.
- Gyerünk már.. indulj be, a rohadt életbe! - lábammal a gázt taposom, hátha csak ennyi kell, de semmi. Hiába nyúlok, hogy bezárjam az ajtókat, már késő. Kétoldalról rántják fel az ajtókat, majd rángatnak ki a hajamnál fogva. Nem látom, mit tesznek a lánnyal, de gyanítom, nem részesül különb bánásmódban. - Eressz el! -
Kapok az engem tartó egyik kéz felé, nem éppen kellemes érzést átadva a másik félnek fagyos érintésemmel, mire ütés a válasz. Először a gyomromba, mire összegörnyedek, azt követi a térdem, az arcom. Felüvöltök a fájdalomtól, s a vér ízét érzem a számban.
- Kár volt ide jönnötök, mocskos mutánsok. - mondja az egyik, mire szólásra nyitnám a szám, de mielőtt bármit is mondanék, pofon a jussom, majd megragadva a hajam, rántják fel a fejem. - Nézd csak végig, hogyan vágjuk el a kis védenced torkát, aztán te következel. -
- Ne! Ne.. engedjék el! Hisz még csak egy gyerek! - mit sem törődve a fájdalommal, rángatom a karjaim, de mit sem érek az erős szorítások markában, s hangosan üvöltve kérlelem őket. Kettő fog le engem, kettő pedig a lányt, míg az ötödik kettőnk között járkál, mint valami felsőbbrendű entitás. Idegesen rándul meg a szája, s odalép hozzám, hogy egy újabb öklössel hallgattasson el. Ajkam felszakad, s egy pillanatra apró pöttyök kezdenek el táncolni a szemeim előtt. - Ne.. nem, ne.. ezt ne! Elég, hagyják békén! Nem tehet semmiről! -
Motyogom rendíthetetlenül, egyre erősödő hanggal, amikor egy anyagzsebkendővel tömik be a szám, hogy „végre elhallgassak”. Érzem, ahogy a fájdalmak ellenére ott lüktet bennem az élni akarás, dübörög a vér, a testem nem adta még fel a megannyi fájdalom és sérülés ellenére sem. Artikulálatlan hangon üvöltök, mely szánalmas nyüszítésnek hat, miközben a férfi elindul a lány felé, s szenvtelen arccal üti hasba, mire az egyébként is megtört test ketté görnyed. Sikoltok, oly keservesen, melyhez hasonlót még soha nem hallattam. A szemeimből kibuggyanó könnyek végigszántják arcom. Újabb ütés, majd előkerül egy vastag kötél, melyre hurkot kötnek, és a lány nyakába akasztják, a másik végét pedig átvetik egy vastag ágon, mely pont alkalmas arra, hogy elbírjon egy olyan testet, mint a lányé. Az elmosódott másodpercek egyikében találkozik a tekintetem az övével. Pontosan ugyan azzal a könyörgő szempárral néz rám, mint pár órával ezelőtt az anyja tette. Ígéretet tettem, és ezek az emberek nem adtak esélyt arra, hogy a saját eszközeimmel tartsam be azt. Elképesztő mértékű düh halmozódik fel bennem, s az apró szikra lángra lobban.
Az engem tartó férfiak eleresztve , hátrálnak két lépést, ahogyan megérzik belemarni bőrükbe a bőrömből áradó jegességet. Egész testemet egyetlen pillanat alatt borítja be az általam létrehozott jégpáncél.
- Ne hagyjátok, hogy egy mirelit legyőzzön benneteket! - fröcsögte a főnök, aki sietősen kapkodva igyekezett minél hamarabb felakasztani a lányt. Mielőtt azonban ez sikerült volna neki, felemelve a karom, egy vastagabb jégcsapot lövellve az irányába, vágtam el a kötelet. A következő mozzanatommal pedig a jégből formázott baseball ütővel vágtam fejbe az egyik, majd azzal a lendülettel a másik alakot is, akik elterültek a földön. – Egy lépést se tovább, vagy megdöglik! -
Harsogja az alak, én pedig megtorpanok. Az általam létrehozott hegyes jégcsapot szorította a lány torkához, s a harag újabb hulláma söpört rajtam, melynek következtében a talaj jégbeborult azon a ponton, ahol álltam, s onnan nyílegyenesen elindult egy ösvény a férfi felé, s mielőtt még torkon szúrhatta volna a lányt, egy méretes jégtömb tört utat magának, felnyársalva a férfi alakját, ezzel azonnal kioltva belőle az életet. Megdöbbenek. Abban a pillanatban valamiféle félelem lesz úrrá rajtam, hiszen olyat tettem, mint még soha korábban. Nincs időm ezen rágódni, hiszen újabb két férfi iramodik felém, s a karjaim felemelve lövell ki tenyereimből egy jeges hurrikánhoz hasonlatos jelenség, mely elsodorja mindkét alakot, egyenesen a szemközi fák egyikéhez vágva mindkettőt.
Mindannyian eszméletlenek, s van, ki életét vesztette, én pedig levetve a jégpáncélt, lépek oda a lányhoz, s borulok térdre mellette, s reszkető kezekkel érintem meg. Még él.



even if it hurts.   | magának igen. : P

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Csüt. 26 Júl. 2018, 13:09
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Esther & Erik

Nem ismeretlen számomra a fájdalom, a halál, az érzés, amit a kioltott életek hagynak maguk után a lélekben. Mint koszos cipőnyomok egy fehér szőnyegen. Minél inkább összejárták, annál kevésbé érint meg. Az emberek fájdalomtól eltorzult arca, az üvöltésük, ahogy a haláltusájukat vívják … a felszakadó bőrük, a testükből kitépett izmok, a vérük, ami engem épp úgy beterít, mint őket … ismerős, mind. Nem kínoz bűntudat azért, amit teszek. Minden tettem szándékos, még, ha ösztönösen is jönnek. A túlélés vezérel, de jólesik a fájdalmuk, az összetörő csontjaik hangja. Szinte hallom, ahogy a torkukban dobog a szívük. Gyűlöletből teszik mindezt, akárcsak én. Ellenben viszont velük, engem nem érdekel, hogy hányan halnak meg közülük, mire átjutok rajtuk.
Kissé botladozva szeltem át a templom és az erdő széle közti tisztást, kezemmel a sérült combomat fogva, a sérült és élettelen testeken átlépve. A templom mögöttem már lángokban állt, körülötte pedig mindenhol halottak. Emberek, akik fegyvert fogtak egy gyermekre, és akik ezért az életükkel fizettek. Az ő halotti máglyájuk ez.
Nem hallottam semmit. Csend volt, ez pedig kétségbe ejtett. Esther talán csak messzebb jutott, mint hittem, ezért nem hall engem, sem én őt. Akármilyen messze is jutott, meg kell találnom. Az egyre erősődő rendőrszirénák hangjai nem jelentenek ránk semmi jót. El kell innen tűnnünk, minél előbb.
Egyből arra kapom a fejem, ahonnét meghallom a sikoltást. Esther. Megnyújtva a lépteimet gázolok át a növényeken, bokrokon és a fák lefelé lógó ágain keresztül törve utat magamnak. Nem tudtam tisztán kivenni, de már hallottam néhány férfi hangját. Többen vannak, sietnem kell. Ahogy egyre közelebb érek, úgy érzem a bőrömön az egyre fagyosabbá váló levegőt. Esther-nek és a lánynak itt kell lennie.
Megtorpanok az engem fogadó látványtól. Egy férfi élettelen tekintetével találom szembe magam, akinek a mellkasából egy jókora jégtömb áll ki, aminek az alját vörösre festette a férfi lefelé csordogáló vére. Nem sokkal arrébb pedig Esther térdel a lány mellett.
Felsóhajtok, ahogy közelebb lépve látom, hogy mindketten élnek. Óvatosan guggolok le, hogy ne ijesszem meg a doktornőt, és hogy én se roskadjak össze a súlyom alatt. – Esther …   szólítom meg, óvatosan érintve meg a kezét. – El kell tűnnünk, minél előbb. – nem tudom hogy mennyien maradhattak, valószínűleg mostanra sokuk elmenekült, de a rendőrök mostanra az erdőt kutathatják túlélők és tettesek után. Habár ebben a kettő talán nem is áll olyan távol egymástól.
- Nem mennek sehova! – szólalt meg hirtelen egy a fa törzse mögül kilépő rendőr, aki a pisztolyát egyenesek a tarkómnak szegezte.
Hátranyúltam, hogy elkapjam a pisztolycsövét, ami nem sült el, hiába húzta meg újra és újra a ravaszt. Ahogy a kezemben a fegyverével felálltam és felé fordultam, láttam az arcára kiülő félelmet. Fiatal volt, a húszas évei elején járhatott. Kitudja, talán együtt nőt fel a fiúval, akit nem olyan régen az apjával együtt végeztem ki.
- Kérem… -  emelte fel a kezét, hátrálva egy lépést.
- Az autó kulcsát! – nyújtottam a kezem, mire egyből oda is dobta nekem. – Le a földre! – mutattam aztán, amit egy pillanatnyi habozás után, de megtett.
Oldalra fordultam, ahogy meghallottam mocorogni azokat, akiket Esther a fához vágott. Felettük pedig a fa ágairól lelógó köteleket is megpillantottam. Egy pillanat alatt lepi el a józanságomat a düh és gyűlölet, majd a pisztolyt a fatövében heverő férfiakra szegeztem és torkon lőttem őket. A rendőr persze egyből felkelt a földről, megpróbálva elvenni tőlem a fegyvert, és sikerült a sérült vállamnál elkapnia, mire oldalba lőttam a dulakodás közben, majd ahogy hátrébb tántorodott a pisztoly markolatával leütöttem.
- Jöjjön, segítek! – hajoltam le Esther-hez, hogy felsegítsem, és támogassam őt a lánnyal a kocsiig, aminek a fényszórója megvilágította a levelek között azt, amit magunk mögött hagytunk. – Szálljon be, vezetek. – nyitottam ki az ajtót előtte, majd amint Ő és a lány is beszálltak, én is beültem a kormány mögé, pár pillanattal később pedig elindultunk.
- Örülök, hogy életben van. – szólaltam meg, hátra pillantva Esther-re. Életben, de nem úgy néz ki, mint aki jól is van. – Önvédelem volt. – jegyeztem aztán meg. Nem az, amit én tettem, hanem az, amit Ő tett. – Próbáljon meg pihenni. – mondtam aztán, ahogy újra előre fordultam. A rendőrautóval a szülőkig eltudunk jutni, ők a lányukkal együtt elmehetnek majd a kórházba. Ami minket illett … nem lenne túl okos dolog most ott mutatkozni ezek után. Szerzünk egy másik autót, hogy távolabb kerüljünk innen.


deep end | hol itt az igazság?Razz  


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Hétf. 30 Júl. 2018, 14:46
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
A külvilág megszűnik létezni, egyetlen, hosszúra nyúlt pillanat erejéig. Tompán érzékelem az engem körülölelő környezetet, a lehűlt levegőt, a térdemre vájó kavicsot, a karom bőrét felsértő durva fatörzset, az ujjaim alatt lüktető pulzust. Elakadó lélegzetem apró felhőként áramlik ki kékes ajkaimon. A percekkel ezelőtt levedlett jégpáncél nem múlik el nyomtalanul. Dér alkotta nyalábok húzódnak kezeimen, s a testem minden azon pontján, melyet nem fed ruha. A fehér hajszálak lassan nyerik vissza mélybarna árnyalatukat. A nevemen szólít. Jéghideg kezem érintésére meg sem rezzenek, s fejem lassan felemelve pillantok a férfira, hófehérköd fedte íriszekkel. Ez is én vagyok, egy egészen más, számára ismeretlen formában. A szavakra néma bólintás a válasz, de amint mozdulnék, újabb alak tűnik fel a semmiből. Rémület lesz úrrá rajtam, s görcsösen szorítom magamhoz a lány ernyedt testét. Nem akarom! Nem akarom újra azt tenni, amit tettem, hogy az életünket mentsem. Fejem lehajtva szorítom be szorosan a szemeim. Egyetlen másodperc alatt kitisztul minden, s bár látni nem, a hallásom útján mindent érzékelek, amit Erik tesz. Fegyverek dördülnek, én pedig reszketve húzom magam még kisebbre. Ebben a pillanatban azt érzem, képtelen vagyok tovább csinálni. Küzdeni, valamiért, ami veszni látszik.
Erik érintésére eszmélek fel, s addigra visszanyerve teljes valóm, állok fel a segítségének köszönhetően, s húzom fel a lányt is a földről. Némán, bizonytalan léptekkel haladok az autó felé. Ha a férfi nem lenne mellettem, valószínű összecsuklanék a saját súlyom alatt. Képtelen vagyok felfogni, mi is történik, ahogyan azt is, hogy Ő is megsérült.
Hallgatásba burkolózva teszem amit mond, beülök a hátsó ülésre, a lány mellé, aki az ölembe hajtva a fejét, fekszik el. Az autó elindul, én pedig az ablakon bámulva szembesülök újra azzal, amit tettem. Gépies mozdulatokkal simogatom a lány haját, egyfajta pótcselekvésként. Életben vagyok. Még mindig csak meredten bámulok ki, azonban az ezt követő szavakra összerezzenek.
- Önvédelem. - ejtem halkan a szavakat, arcvonásaim megkeményednek. Megannyi gondolat, s vád suhan át bennem, s ez pontosan látszik a vonalaimon, de végül nem mondok semmit sem. Egyszerűen csak elfordítom a fejem. Teljes hallgatásba burkolózom, s ha kérdeznek, sem felelek semmit. Egészen addig így is marad, amíg meg nem érkezünk a főút azon szakaszához, ahol sejteni lehet, hogy a szülők elrejtőztek. - Ne állítsa le a motort .Maradjon itt a lánnyal.  -
Mielőtt még bármit mondana, ahogy lassít az autó, s megáll, kilököm az ajtót, majd kiszállok a járműből. Úgy érzem, ha nem szállok ki, s nem jutok friss levegőhöz, mentem megfulladok.
- Mr. Campbell..  Mrs. Campbell?! Én vagyok az, Esther. - indulok el az út szélén, majd folyamatosan szólongatva őket, haladok tovább. Még mindig reszketek, egész testemben, de igyekszem úrrá lenni rajta. Muszáj. Egyszer csak megrezzen az egyik bokor, én pedig megtorpanok. Hamarosan két alak bukkan fel, kikben felismerem a szülőket.
- Sikerült? .. Hol.. hol van a lányunk? - indulnak el felém, én pedig intek a kezemmel, ezzel megkérve, hogy kövessenek.
- Itt van az autóban, de készüljenek fel, nincs jó állapotban. - mondom, majd immáron a szülőkkel együtt térek vissza az autóhoz. Ők ketten beszállnak hátra, én pedig beülök Erik mellé. A telefonomért nyúlok a zsebembe. - Kórházba kell vinnünk őket. -
Szólalok meg, s miközben próbálom a telefonomon megkeresni a legközelebbi kórházhoz vezető útvonalat, a jól láthatóan remegő kezeim nincsenek a segítségemre ebben. Veszek egy mély levegőt, s lassan kifújom.
- A szomszédos állam négy órára van innen. Ott biztonságban lennének. Nagyobban, mint itt. Vissza kell menjünk a városba. Meg kell nézzük, hogy az autók épen maradtak e, mert mindkettő motorja elég erős ahhoz, hogy ezt a négy órát lefelezzük. Kétlem, hogy bárki is lenne ott, most hogy.. - vázolom a tervet, mely ezekben a percekben körvonalazódik, de elakadok a mondandómban. Tulajdonképpen egy fél várost kivégeztünk. S mivel szökésben vagyunk, nem ott fognak keresni minket. - Ketté válhatnánk, elkísérhetnénk őket, és ha ott vagyunk, majd.. kitalálunk valamit. -
Fogalmam sincs, mennyire helytálló ez az ötlet, hiszen nem volt még részem ilyen.. menekülésben. Az viszont biztos, hogy ez a rendőrautó sokkal feltűnőbb, mint a saját járműveink.


even if it hurts.   | én sem vagyok ám könnyebb helyzetben, ha Önről van szó Mr. : P

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Hétf. 30 Júl. 2018, 22:18
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Esther & Erik

Önvédelem. Egyszerűen hangzik, és mégis olyan nehéz. A tett, ha kényszer szüli is, nem veszít a jelentőségéből. Egy olyan embernek, mint Esther, aki nemcsak felesküdött az élet megóvására, de jellemében is annak védelmében jár el, a tudat, hogy nem volt más választása, nem teszi könnyebbé azt, amit tett. Az olyanoknak, mint én, nem kell magyarázat. Már nincs rá szükség. Az emberi élet kioltása, egy kicsit valóban megöli az embert. Az emberiségét. Elveszti az empátia képességét, többek között. A halált könnyű megszokni, az okozásába pedig belefásulni. Kegyetlen kimondani, de előbb-utóbb egy élet kioltása nem lesz több, mint … egy gyertya elfújása. Könnyen és egyszerűen megy kioltani a lángot.
Szóra nyitnám a szám, de Esther megelőz és már kint van a kocsiból a szülőket keresve. Én pedig eleget téve a kérésének elhúzom a kezem az ajtótól és visszaereszkedem az ülésbe, miközben az üvegen keresztül figyelem Esther alakját.
- Rendben. – bólintok, kifújva a levegőt, mikor azt említi, hogy vissza kell mennünk a városba. Nem rajongok az ötletért túlzottan, de abban igaza van Esther-nek, hogy előbb-utóbb fel fog tűnni egy rendőrségi jármű eltűnése, legkésőbb akkor, ha a leütött rendőr magához tér. – Nem szívesen hagynám egyedül. – pillantok Esther-re, mikor a szétválás lehetőségét dobja fel. Tudom, hogy milyen érzések kavarognak az emberek fejébe, miután először oltanak ki egy életet. Veszélyes, gyakran önveszélyes gondolatok, a tettek magja pedig mindig egy gondolat.
- Uram, kérem, minél előbb el kell jutnunk a kórházba! – szólalt meg a hátul ülő férfi, akinek a szavai hallatán csak a szám húzom el, ahogy visszatalál a tekintetem Esther-hez. - Jól van. – törődök aztán bele egy sóhajtás kíséretében, ahogy megfordulok az autóval, vissza a városba, ahol a kocsik voltak. – Én a minket kereső rendőrök figyelmét elterelem, így könnyű útjuk lesz a kórházig. – mondom a hátul ülőknek és Esther, ahogy leparkolok közvetlenül az autója mellett. Behorpadt karosszérián és megrepedt üvegeken kívül nem volt látszólag baja. – Utánad megyek. – néztem Esther-re, elkapva a karját, mielőtt kiszállt volna a családdal együtt, és csak utólag realizálódik bennem, hogy önkéntelenül is tegeztem. – Kell legyen egy motel az autópálya mellett a kórház felé menet. Ott találkozunk. Óvatosan, rendben? – pillantottam még Esther-re, csak ezután engedve el a tekintetét és a kezét, hagyva őket kiszállni.
Nagyjából két-két és fél óra múlva érkezem meg a motelba, amint leparkolom az autót, amivel Esther jött utánam. A rendőrautó rádiója segítségével a város másik felére irányítottam át a helyi rendőrség többségét, így Estheréknek rendőrblokkád mentes útjuk lehetett végig, és amint az autót én is otthagytam, már nekem is sima utam volt visszafele. Leszámítva a fizikai fájdalmat, de nem tartottam túl jó ötletnek, hogy megálljak egy gyógyszerészetnél. Tetőtől talpig szinte csurom vér voltam, nehéz lenne bemagyarázni, hogy csak … leestem a lépcsőn.
- Egy fiatal nőt keresek, barna hosszú haj, 170 centi magas lehet, éles arcélek, szép vonású, de valószínűleg … gondterhelt és nemrég érkezett. Melyik szobát vette ki? – állítok oda a recepcióshoz, nem foglalkozva most azzal, hogyan is nézek ki, ami láthatóan megzavarja, ugyanis az első sokk akkor éri, mikor végignéz rajtam, másodjára a mondanivalómat hallva.
- Mégis … mit akar tőle? – nézett rám zavartan. Normális esetben értékelném, hogy nem adja ki ilyen könnyen azokat, akik itt megszállnak, tekintve, hogy az anonimitás kiemelt fontosságot élvez az ilyen helyeken. De ehhez most nekem nincs kedvem.
- A hölggyel vagyok. Most pedig mondja el, hogy melyik szobában van, mielőtt addig verem a kezét az asztalhoz, míg egy kulcsot sem bír majd felemelni. – ingerülten, dühösen beszéltem. Nem volt kedvem most ehhez a játszadozáshoz.
- A … harminckettes. – nyelt egy nagyot a férfi, ahogy odacsúsztatta elém a kulcsot.
- Lekötelezett. – húztam el a szám, ahogy elvettem a kulcsot és megindultam a második szinten lévő szoba felé.
- Esther, Erik vagyok. – szóltam be az ajtón, miután kopogtam, majd az ujjaimat jobbra forgatva a elforgattam a kulcsot a kilincsre zárt ajtóban és beléptem. – Esther? – kérdeztem újra, beljebb lépve. A szoba kicsi volt, de nem láttam sehol. Közelebb léptem az ágyhoz, ahol a véres ruhák voltak ledobva, majd a fürdőszoba ajtaja felé pillantottam és csak annyira nyitottam be, hogy megpillantsam Esther alakját a zuhany alatt. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy becsukom az ajtót és az ággyal szemben lévő fotelba ledobom magam. Mindössze csak egy ágy van a szobában, a motelek átka, de … nem ez lenne az első padlón töltött néhány órám.
Erőt véve magamon állok fel, hogy a tükör elé léphessek, hogy levéve magamról a véres és igencsak szétszakadozott pólót és pulóvert, megvizsgálhassam kicsit jobban a sebet, amit a vállamon átfúródó nyílvessző okozott. – Lehetne rosszabb is. – húztam el a szám, elfojtva egy kikívánkozó felszisszenést, ahogy az ujjammal kissé beletúrok a sebbe. Mivel keresztülment rajtam, az tudom, hogy mély, de mivel csak letörtem és kirántottam a hátamból kiálló részét, így meglehet, hogy maradt benne valami a nyílvesszőből. Remélhetőleg tartanak itt valahol tűt és cérnát.


deep end | a könnyű dolgok a legkevésbé élvezetesek ...Razz  


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Kedd 31 Júl. 2018, 13:02
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
A forró vízcseppek megállíthatatlanul záporoznak leszegett fejemre, belemarva a sötétbarna tincsekbe, onnan tovább szökve a testem minden pontjára, beterítve vállaim, a karjaim s az egész hátam. A csapért nyúlok. Jobbra tekerem. Újra és újra, remélve, hogy a forróbbá váló víz lemarja mindazt a bűnt, mely az elmúlt órákban rám tapadt. Ott van, láthatatlanul, hisz a megpróbáltatások mocska, elszürkült víz formájában távozott a lefolyóba az első öt percben, hosszú percekkel ezelőtt.

”Ez az egyetlen esélyünk.„ - ezt feleltem a férfi szavaira, ridegen, s távolságtartón. Mintha már semmi sem számítana, holott nem így volt. Nem veszhet kárba mindazon erőfeszítésünk, amit eig tettünk a lányért. Nem most, az utolsó lépések előtt. A tervem teljes egésszé vált Erik javaslata által, s a megbeszéltek szerint indultunk vissza a városba, ahol valóban egyetlen lélek sem volt az utcákon. Szó nélkül szálltam volna ki az autóból, ha Erik nem kapja el a karom az utolsó pillanatban. Rákényszerülvén maradtam a helyemen, s pillantottam Rá. Szavait hallva egészen furcsa érzés lett rajtam úrrá, s ez arcom vonásain is felütötte fejét egyetlen pillanatra. ”Rendben, ott várlak.„
Nyögtem ki végül, miután pár hosszúra nyúlt másodpercig figyeltem a világos íriszeket, majd szálltam ki az autóból, és szálltam be, a családdal együtt a másikba.

Homlokom a csempének döntve, hunyom le a szemeim, s hagyom, hogy a könnyek végigszántsák arcom, elvegyülve a zuhany vízsugarai között, észrevétlenül. A forróság éget, a mutációm pedig a testem védelmére kell, a kontrollom nélkül, a tudatalattim által. Felnyitva szemeim, szembesülök azzal, mi is történik, testem vékony jégréteg vonja be, s először a lábaimon veszem ezt észre. Megrázom a fejem, s koncentrálva vonom vissza az egészet, melynek következtében hatalmas pára csapódik ki. Elzárom a vizet, s kilépve a zuhanyzóból, nyúlok a törülközőért. Sietős mozdulatokkal törlöm meg magam, majd belebújok a székre készített tiszta ruhába, melyeket a kocsim csomagtartójában találtam, egy fekete rövidnadrág, és fekete trikó, melyeket az edzések során hordok. Hajam átdörzsölve, hagyom, hogy a nedves tincsek elterüljenek a hátamon, majd lépek ki a fürdőből.
- Majd én segítek. - megpillantom Eriket, s bár meglepetésként kéne szolgáljon, hogy máris itt van. mégis valamiféle nyugalmat érzek. Érthetetlen. Az apró beépített szekrényhez lépek, s kinyitva azt, egy méretesebb táskát veszek elő. - A kórház előtt parkoló, nyitva hagyott egyik mentőből hoztam el. Nem vagyok rá büszke, de sejtettem, hogy szükség lesz rá. -
Fűzöm hozzá magyarázatként, miközben feldobom a komódra a táskát. Megvártam, amíg a szülők beviszik a lányt a kórházba. Láttam, ahogyan hordágyra fektetik, és az apa hátrafordulva néz rám, majd mond köszönetet. Mielőtt azonban elindultam volna, figyelmes lettem egy őrizetlenül hagyott autóra. Ebben az állapotban nem mehettem be egy patikába, és kézenfekvő megoldásnak látszott. Újabb bűntény íródott a számlámra.
- Ülj le, kérlek. - mutatok a fotelra, közben kinyitom a mentős táskát, és fölé hajolva kezdek el benne kutatni, átnézvr annak a tartalmát. Elő kerül egy fecskendő, és több apró barna üveg. A tűvel felszívom az egyik tartalmát, majd most először pillantok a férfira, aki remélhetőleg már helyet foglalt a fotelban. - Kapsz helyi érzéstelenítést, és kitisztítom a sebeket, mielőtt összevarrom. Apró szúrást fogsz most érezni. -
Látszólag visszakerült minden a normál kerékvágásba. Helytállok orvosként, és segítséget nyújtok Neki. Újfent. Csak most a helyszín és a szituáció más. Nagyon is. Közelebb hajolva a férfihoz, adom be neki az érzéstelenítőt, három helyen is. Miután végeztem, ismét a táskához lépek. Kesztyűket veszek fel, majd steril csomagolásból húzok ki fém csipeszeket.
- Mi történt? .. mit kell keressek? - pontosítok kicsit a kérdésen, s megremeg a hangom, de a vonásaim megkeményítve, igyekszem úrrá lenni az érzelmeimen. Láttam, mi történt. Hogyan borult lángba a teljes templom, s a romjai hogyan terítették be a tisztítást, bábként elsöpörve az embereket. - Megtudnád ezt fogni, és a sebre világítani vele? -
Egy apró zseblámpa kerül elő, melyet bekapcsolok, és a másik kezébe adok. Ha elveszi, akkor ujjaimmal megfogom a kezét, és beállítom a megfelelő szögbe, csak ez után látok neki a csipesszel feltárni a sebet, és megpróbálni kitisztítani.
Ami engem illet, nincs olyan komoly sérülésem, mint a férfinak. Zúzódások, a testem különböző pontjain, zöld s lila foltok, lehorzsolt bőr, felszakadt száj, s szemöldök. De mindezt semmiségnek érzem ahhoz az égető fájdalomhoz képest, mely bensőmet mardossa.


one more light.   |  nem vitatom. én sem kedvelem a hipp hopp dolgokat. ; )  

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Pént. 03 Aug. 2018, 21:03
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Esther & Erik

Tisztán emlékszem az első emberre, akinek kioltottam az életét. Akinek szánt szándékkal, direkt, megtervezve azt. A neve Karl Frenzel volt. Emlékszem az arcára, a tekintetére, ahogy figyelt minket munka közben, puskával a kezében. Lelőtte az apámat, miután már túl gyenge volt, hogy megemelje az ásót. Majd kivégzett a tábor főterén egy fiatal, 9 éves lányt, aki ételt lopott. Velem kísérleteztek, altatókkal tompították a tudatomat, hogy ne tudjak gondot okozni közben. Egyszer viszont elfelejtették belém nyomni a tűt, és ennyi elég volt. Karl Frenzel volt az, aki aznap őrt állt a labor ajtaja előtt. Bejött, mikor hallotta, hogy mozgok. Lövésre emelte a fegyverét, de az darabokra esett a kezében. Kést rántott, de az a mellébe vágódott. Ott feküdt, a saját vérében, az ajtónak dőlve, miközben a sisakja egyre szűkebb és szűkebb lett, míg végül összetörte a koponyáját. Előtte egy pillanattal, láttam a tekintetében azt, amit az apáméban, anyáméban, a kislányéban is láttam. Élvezettel töltött el, örömöt okozott. Scmidth pedig belépett az ajtón, félrelökve a hullát, és megdicsért. Tudta, hogy kivégzem Frenzel-t. Csak kíváncsi volt, hogy … a képességeimnek mennyire vagyok közben ura. Egy próba volt, amin átmentem. Az első, de nem az utolsó. Egészen Schmidth-ig.
Felpillantok, ahogy meghallom Esther hangját, és a tükörbe nézve figyelem őt, talán néhány pillanattal tovább, mint az illő volna. – Rendben. – bólintok, nyelve egyet, az ujjamat pedig kihúzva a sebből. – A szükség törvény bont. – húztam halovány mosolyra a szám, ahogy elővette a táskát, amiben az orvosi készletek voltak. – Útban visszafelé majd bevisszük a kórházba. – tettem hozzá pár pillanattal később. Tudom, hogy most nagyobb gondja és morális válsága is van annál, minthogy eltulajdonított valamit egy mentőautóból. De míg azokat nem lehet visszacsinálni, ezt valamelyest igen.
- A lány jól van? – pillantok Esther-re. Mikor utoljára láttam őt és a szüleit, eszméletlen volt, a szülők pedig kétségbeesettek és riadtak. A poklon mentek keresztül, akárcsak a lányuk. Ha pedig a poklon mész keresztül, tovább kell menni. Ezt a háborúban megtanultam, és később is.
Úgy teszek, ahogy kér és a szék karfájának támaszkodva ülök le és dőlök hátra. A tisztáson az adrenalin miatt a fájdalomnak csak egy kis részét éreztem, később azonban egyre inkább erőt vett rajtam a fájdalom és a … fáradtság, ami mostanra szinte már tetőzött. – Biztosan unalmas lehet, hogy folyton össze kell foltoznod engem. – mondtam, miközben Esther tekintetét figyeltem, ahogy ő közben többször is belém szúrta a tűt.
- Keresztül lőttek rajtam egy nyilat. Fából volt, nem túl szakszerűen távolítottam el, nem tudom, hogy … maradt-e bennem, mikor letörtem. – a vállamon átment egy, míg a combomba csak belefúródott egy nyílvesszőjük. Az oldalamat ért karó nem volt több egy csúnyább felszíni sérülésnél, de nem ért belső szervet. – Persze. – bólintok Esther szavaira, hagyva, hogy a kezével irányítsa az enyémet.
- Rendben leszel? – pillantottam a nőre, akinek láttam az arcán a nyomait annak, ahogy bántak vele. Ahogy pedig lejjebb kúszott a tekintetem a zúzódásokat is láttam, amit a ruha nem takart. – Sajnálom, hogy bántottak. – mondtam, nagyot nyelve, ahogy Esther-re pillantottam. Többé viszont nem fogják. – Nem akartalak belekeverni. Én csak … nem hagyhattam annyiban. -   húzom el a szám, ahogy lesütöm a tekintetemet. Látva azt, ami történt, lehet jobban jártunk volna, ha … nem az én módszereim szerint járunk el. Nem beismerni kellemetlen ez, inkább a következményét viselni az. A következményét, ami Esther-re nézve súlyos, számomra … már nem ismeretlen. Tudom, milyen gyerekként szenvedni az emberek miatt. Kétségbeesetten keresni egy ismerős arcot, támpontot találni a semmiben.


deep end | lassú víz, partot mos?Smile


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Kedd 07 Aug. 2018, 07:52
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
Csupán egy halovány mosolyra futja, mikor a táska visszaszolgáltatását említi, s ebben a gesztusban benne rejlik minden, ami ebben a pillanatban keresztülszáguld rajtam. A felismerés, hogy a férfi ezen apróságról is tudja, milyen fontos nekem, jóleső érzéssel tölt el. Más számára semmiség lenne egy könnyen pótolható tárgy engedélynélküli eltulajdonítása, számomra azonban.. több ennél.
- Igen, a kórházban azonnal megkezdték az ellátását. Épp időben értünk oda. - bólintok. Ha ebben a pillanatban nem is, de később biztosan jól lesz. Felépüléséhez nem fér kétség. - Megadtam az Intézmény elérhetőségeit, hogy ha úgy gondolják, segítségre lesz szükségük, akkor.. tudják, hogy hova fordulhatnak. -
Tudtam, hogy a lány ismer minket, az X-meneket, és a Xavier Intézetet is, hiszen ez kiderült abból, amit a szobájában láttuk. Az apja azonban mégis furcsállva nézett rám, amikor az iskoláról beszéltem neki. Nem kizárt, hogy nem volt tudomásuk a szülőknek rólunk, vagy csak a sokk hatása alatt álltak, melyet az elmúlt órák eseményei gyakoroltak rájuk, mindenesetre örülök, hogy az általam kapott névjegyet eltette, s nem dobta ki a legközelebbi kukába.
- Szeretem a kihívásokat, és saját magam láthatom a sikerességem, mert mindig felépülsz. - a férfira kapva a pillantásom, húzódik fentebb ajkaim széle. - Nagyon furcsa tegeződni.. Veled. -
Még annál is furcsább, hogy az én orvosi segítségem veszi igénybe, s nem első alkalommal. Idősebb énjével erre pontosan annyi esély volt, mint hogy tegeződve beszélgessünk egy lepukkant motel szobában, a.. történtek után. Magam sem tudom, eme gondolatfoszlányomnak miért adtam hangot, melyben őszinte csodálkozás ütötte fel a fejét, de semmi több ennél.
Erik megadja a szükséges információkat, és ennek birtokában látok neki a seb kitisztításának. A csipesszel s ujjaimmal nyúlok bele a sebbe, melyből a férfi a tompa nyomáson kívül semmit sem érez. Érkezik az újabb kérdés, én pedig abban a pillanatban fogom meg csipesszel a fadarabot, és emelem ki a testéből, majd egy papírtörlőre teszem, a komódon.
- Nem szenvedtem el komoly fizikai sérülést. - felelek tárgyilagosan, s most először kerülöm a tekintetét a válaszadáskor, s inkább a sebre koncentrálok, melyet fertőtlenítővel tisztítok meg az idegentárgy eltávolítását követően. Tovább beszél, s én képtelen vagyok arra, hogy kizárjam a szavait. Hallgatásba burkolózva látok neki, hogy összevarrjam a sebet. Az utolsó szó is ott lóg a levegőben kettőnk között, és én még percekig nem szólalok meg. - Nem a Te hibád. Én jöttem utánad, én határoztam úgy, hogy segítek a lány megmentésében, az én döntésem.  -
Az én hibám. Az utolsó szavak már nem tartoznak azon kimondott gondolat közé, melyekkel megtöröm a csendet. Nem tudom mit mondhatnék, de annyi bizonyos, hogy nem tehetem mindenért Eriket felelőssé, és most nem is akarok erre gondolni. Azt akarom tenni, amihez értek, hogy eltereljem a figyelmem, lekössem az elmém. Ennek megfelelően látom el az összes sebet a testén.
- A kötések vízállók. Zuhanyozz le. Készítettem be neked tiszta ruhát, az egyik útszéli automatából vettem. Remélem jó lesz a méret. - gépies beszéd, s mozdulatok, ahogyan minden eszközt megtisztítok, és elteszek a táskába, a szemetet pedig egy kisebb zacskóba dobom, majd zárom le. - Nem szeretném, ha a fotelban, vagy a földön aludnál. Elég hely van az ágyon kettőnknek is. -
Most viszont a férfira nézek, s látszik rajtam, hogy komolyan is gondolom, amit mondok. Felnőtt emberek vagyunk, így hát ennek nem kellene problémának lennie. Éppen ezért, mire végez a férfi, én már az ágy egyik szélére húzódva, oldalamra fordulva alszom, s mi sem bizonyítja ezt jobban, mint egyenletes szuszogásom. A fizikai fáradtság erősebb volt a lelkem hangos morajlásánál, s ahogy párnát ért a fejem, szinte azonnal álomba merültem.


one more light.   |  úgy bizony! * - * köszönöm a játékot!! odiáigvagyokérte(d)!! :-*  

Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down
 

Esther & Erik - Welcome to Virginia

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Lezárt játékok-