Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.



Utolsó posztok
érkezett válaszod?




Díjazottaink
A Tavasz nyertesei


A tavasz férfi karakterei

Logan & Eric
A tavasz nõi karakterei

Norina & Caroline
A tavasz párosa

Pepper & Tony
A tavasz canon karaktere

Shuri
A tavasz kedvenc karaktere

Drax
A tavasz saját karaktere

Vitali
A tavasz elõtörténete

Franklin
A tavasz játéka

A 4. kaland (I. - II. kör)

Share|


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Esther & Erik - Welcome to Virginia Szer. 10 Jan. 2018, 16:16


Esther & Erik

„Üdvözöljük a Virginia állambéli Petersburg-ban!”, állt a táblán, ami mellett elhajtottam az autóval. Jó pár óra volt az út, de szerencsére Dr. Wolheim autója igen gyorsnak bizonyult. Kényelmesen hátra dőlve vezettem az autót, hozzá sem kellett érnem a kormányhoz, vagy a pedálokhoz. Ahhoz képest, hogy milyen védelmi intézkedések vannak a kívülről jövő fenyegetettségek ellen a Birtokon, meglepően szerény azon veszélyek ellen, amik belülről érkezhetnek. Jelen esetben ez lennék én. Dr. Wolheim és még többen is igen könnyelműen kezelik az olyan magántárgyaikat, mint mondjuk az autójuk. Elvihettem volna másét is ,de … nem éreztem volna teljesen helyénvalónak. Dr. Wolheim-t valamelyest ismerem, így az ő autóját kölcsön venni tűnt a legjobb megoldásnak.
Ahogy a kisváros területére ténylegesen megérkezem, már fel is fedezem vélni a kíváncsian fürkésző pillantásokat, ahogy az autóval elhaladok az emberek mellett. Minden bizonnyal mindenkit és mindenki autóját ismerik, így mikor felbukkan egy ismeretlen jármű … nos, a déliek soha nem a vendégszeretetükről voltak híresek. A főtér mellett álltam meg és szálltam ki a kocsiból, és a tér közepén álló táblához sétáltam, ami tele volt ragasztva mindenféle érdektelen dologgal, ami az itt lakókra vonatkozott. Ünnepségek, szabályok … és ott volt egy körözés is, ami miatt én jöttem. Letéptem a lapot a tábláról, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Egy fiatal lány volt rajta, talán … tizenöt éves lehetett. Állítólag megakarta ölni néhány iskolatársát egy … középiskolai partin. Legalábbis az emberek ezt mondják. A körözési plakáton pirossal volt feltüntetve a „mutáns” és „veszélyes” szó. Mellette pedig a vérdíj.
- Azért jött, hogy elkapja? – szólított meg az egyik járókelő, egy idős nő. – Egyre több erre a mutánsvadász, szerencsére. Beszéljen Billy-vel, ő veszi listába azokat, akik keresik azt a kis szörnyeteget.
- Merre találom ezt a … Billy-t? – pillantottam kíváncsian az idős nőre, mielőtt még tovább indult volna.
Az ajtó felett lévő csengő megszólalt, ahogy beléptem a boltba. Az ajtó felett már kintről is látható volt a hatalmas betűkkel kiírt „vadászbolt”, az ablakok azonban elvoltak sötétítve, de idebentről is könnyen kitalálható volt, mivel keresi a tulajdonos a kenyerét. Mindenhol fegyverek, kések, szuvenírek, kitömött állatok … trófeák voltak kitéve. Megigazítottam a szemüvegemet, ahogy beljebb léptem, körül nézve a vitrinek tartalmazta tárgyak között. Nem sokkal később egy idősebb, ránézésre hatvan éves férfi tűnt fel a pénztárgépnél.
- Segíthetek?
- Billy? – kérdeztem kissé meglepetten, nem éppen egy ilyen emberre számítottam a név hallatán. Viszont a férfi csak bólintott. – Ez a lány érdekelne. – csúsztattam felé a körözési plakátot a pulton. – Mit tud róla?
- Semmit. Ha tudnám hol van, nem itt lennék. – vonta meg a férfi a vállát, de néhány pillanat múlva folytatta. – Egy rohadt mutáns. Volt egy ilyen iskolai buli, tudja milyenek azok. Majdnem megölt négy fiút, köztük a fiamat! Az a baj az ilyenekkel, hogy nem tudják hol a helyük! Be se kellett volna engedniük … kiakar elfajzottakat a gyereke közelében? – tette fel a kérdést, indulatosan pillantva rám, az egyetértésem várva.
- Hol vannak a lány szülei? – kérdeztem, nem reagálva még a korábbi szavakra. Mindennek eljön az ideje.
- A seriff letartóztatta őket. Nem jelentették, hogy a lány mutáns, úgyhogy … börtönbe fognak menni. Ha csatlakozni akarna a vadászokhoz …-  vett elő egy lapot a pult alól. -  … ez amolyan városi szervezet. Mint a polgárőrség. Meg kell magunkat védeni ezek ellen, igaz?
- El sem hiszi, hogy mennyire igaza van. – húztam rideg mosolyra a szám, le véve a szemüvegemet. – Vár még valakit? – kérdeztem közömbösen pillantva fel rá, mire a férfi megrázta a fejét. – Azért jöttem, hogy véget vessek ennek. Maguk, homo sapiensek és a fegyvereik … erősnek hiszik magukat velük. – pillantottam a férfira, akinek az arckifejezése időközben megváltozott, és a keze lassan közeledett a pult alatt lévő puskához, majd mikor megragadta azt és megrántotta nem történt semmi. – Csak nem beragadt? – kérdeztem enyhén öntelten mosolyogva, és még mielőtt bármit is csinálhatott volna, elfordítva a csuklómat az irányába forgattam a puskát és meghúztam a ravaszt. Felkiáltott a fájdalomtól, ahogy a lábához kapott, de nem dőlt el, mert az inge gallérjánál fogva megragadtam, ahogy előre nyúltam és egy erősebb rántással kirántottam a pult mögül, a vitrinek felé dobva. Az összetört üveg még inkább felsértette a bőrét, és kétségbeesetten nyúlt volna a szétszóródó pisztolyok egyike felé, de azokat egy intéssel méterekkel arrébb taszítottam. – Fegyver nélkül már nem olyan bátor, igaz, Billy? ¬– kérdeztem, egyre közelebb lépve hozzá, miközben ő próbálta tartani a távolságot azzal, hogy folyamatosan hátrált. Ahogy azonban a falhoz ért, már nem tudott mit tenni, az egyik messzire esett vadászkést megragadva pedig felém ugrott volna, de a késsel együtt a keze is a falnak vágódott, a keze ügyéből kieső kés pedig előbb mellém repült, majd a tenyerét a falhoz szegezte, ahogy becsapódott.
- Beszélgessünk. – ültem le vele szemben a ledőlt vitrin tartó oszlopára. – Láttam idefelé egy leégett házat. Azt hitték bent alszik? Hogy ilyen egyszerű lesz? – miközben én Billy-hez beszéltem, ő a kést próbálta kihúzni a tenyeréből. Felemeltem a kezem és a csuklóm mozgásával megegyezően fordult meg a kés is Billy kezében, leírva egy egész kört, míg ő kiabált és ordibált. – Kérdeztem valamit! – emeltem fel a hangom, Billy-re kiáltva.
Odakint közben hallhatóan mozgolódást támadt. A lövés és Billy sem fojtotta magába a kínját, de mielőtt azonban bárki is megzavarhatott volna, az ajtó felé intettem, mire a fém szekrények mind az ajtóhoz repültek torlaszként. – Ők nem fognak segíteni. – csóváltam meg a fejemet lemondón, ahogy végig néztem a férfin. Szánalmas látvány volt.


paranoya | remélem tetszeni fog jajj szégyellős  


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Csüt. 11 Jan. 2018, 07:55



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
 ”Üdvözöljük Virginia államban! Az útja további díjtalan folytatásának érdekében, a korábbi beállítások alapján, az úthasználathoz szükséges pályadíj kiegyenlítésre került.” - A telefon halkan pittyen egyet, én pedig lustán a párnám alá nyúlva, suta mozdulatokkal tapogatom ki a készüléket. A fejemet fel sem emelve, tapintok a beérkező üzenet ikonjára, s a készülékből áradó erős fény hatására hunyorogva olvasom a sorokat. Egy morranással tolom félre a telefont, és fordulok a hasamra, majd helyezkedem kényelembe, hogy folytassam az alvást. Lassan kifújva a levegőt, húzom egészen a vállamig a takarót. Eltelik így pár másodperc, és mintha tüzes vasakat rejtettek volna a lepedőbe, pattanok fel, és kapom újra a telefonom a kezembe.
- Mi a..? - az ágy támláján lógó köntösbe bújva, bújok bele a papucsomba, majd sietősen elhagyom a szobát. Éjszaka van, mindenki alszik, miközben futva indulok el a garázs felé. A telefonomon bekapcsolom a zseblámpa funkciót, és a méretes hangárban végigszaladva odaérek az autóm helyére. A volt helyére, mert hogy az most üresen ásít rám. Még egyszer megnézem az smst, majd összevont szemöldökkel indulok vissza. Kattognak a fogaskerekek, a lábaim pedig visznek tovább. Visszaérek a szobámhoz, és már belépnék az ajtón, amikor megtorpanok. Elfordítom a fejem, és a szemközti ajtóra tapad a tekintetem. - Az nem lehet.. vagy mégis? … Mr. Lehnsherr? -  
A férfi ajtajához lépek, kopogok, egyszer, majd kétszer, végül benyitok. Az üres ágyat megpillantva azonnal összeáll a kép.
- A fenébe! - csattanok fel, majd becsukva az ajtaját magam mögött, megyek át a saját szobámba, ahol sietősen öltözök fel. Percekkel később ismét a hangáron sétálok keresztül, miközben kezemben a telefonnal írok Scottnak egy smst, hogy elviszem az autóját. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz túl boldog tőle. Bepattanok a járműbe, bekapcsolom a telefonomon a GPS funkciót, mely a saját autóm haladását mutatja.
Mondanom sem kell, hogy nem repesek éppen a boldogságtól, és egy kicsit sem nyugodtan meg, miután utolértem a térképen villogó pont. Miért pont Petersburg? Valamiért az az érzésem, hogy nem holmi családfa kutatás hozta ide. Közvetlen leparkolok a saját autóm mögé, majd kiszállok. Elsétálva a jármű mellett, tovább haladok. Egy kisebb csoportosulásra figyelek fel, és rossz sejtésem támad. Meglátom az oszlopot borító plakátokat, és azonnal kiszúrok egy körözés alatt álló fiatal lányt.
- A fenébe. - morgom ma már sokadjára az orrom alatt, és sietősen haladok tovább, egészen a fegyverboltig, ahonnan igen furcsa hangok szűrődnek ki. Az elsötétített üvegekhez lépek, és kezem felemelve próbálok belátást nyerni, de semmi. Megragadom a kilincset, hogy bejussak, de semmi. Megrángatom az ajtót, még mindig semmi.
- Az a korcs.. ott van bent! Vigyázzon! - - csendül egy hang, mire hátra fordulok a csoporttusolás felé. Értetlenül szaladnak össze a szemöldökeim, majd elkezdek dörömbölni az ajtón.
- Mégis mi a fészkes fenét művel maga itt? Erik! Hall engem? Azonnal hagyja abba! - kiabálok, miközben kitartóan dörömbölök tovább.
- Maga ismeri azt az alakot? - csendül most egy másik hang a helyiek csoportosulásából, mire kelletlenül elhúzom a szám.
- Erős túlzás, hogy ismerem.. -  esélyem sincs befejezni a mondatot, mert rögtön a szavamba vágnak.
- Maga is egy olyan szörnyszülött? Tudja, egy mutáns?! Mit akarnak tőlünk?! - egyre több elégedetlenkedő hang csendül fel, mire felemelem védekezően a kezeim.
- Én csak segíteni szeretnék.. -  felelem, de látszólag nem hatja meg őket a válaszom, és páran tesznek egy pár lépést felém. Mi a fenébe keveredtem?


B R E A K  S T U F F | olyan szörnyű lett, hogy azonnal írnom kellett rá!  nyalint   


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Pént. 12 Jan. 2018, 12:59


Esther & Erik

Meg sem próbálom leplezni az undort, ami elfog, ahogy végig nézzek a fájdalomtól zokogó és ordító férfin, miközben a kés pengéje egy teljes fordulatot ír le a tenyerében, szétvágva az idegeket és izmokat. A legtöbb ember ilyen, a fajtájuk könnyen kiismerhető. Fegyverrel a kezükben erősnek érzik magukat, mintha hatalmuk lenne felettünk, de ha megfosztjuk őket ettől, mi marad? Semmi, csak nyüszítő kutyák, akik bármit megadnának, hogy véget érjen a fájdalom. A fájdalom, amit ők is okoznak, de elviselni már nem tudják, az nem … igazságos.
- Ráakarták gyújtani a házat, igaz, Billy? – hajoltam közelebb a férfihoz, aki bár nem szólalt meg, vadul bólogatott, miközben a szétroncsolt kezét markolászta. – Bántották azt a lányt. Egy gyereket. Fegyverekkel mentek oda …
- Ő kezdte! Megmondták neki, hogy tartsa magát távol tőlünk! – hörögte a düh és a fájdalom egy sajátos elegyével a szavakat. – Ez a törvény, ha megszegik, felelni kell! Maga is fog, rohadt … -  a mondatot nem tudta befejezni, mert a penge feljebb vándorolt a tenyerében és a kimondani akart szavakat elnyelte a fájdalmas kiáltás.
- A maguk törvénye. Megmutatom a mi törvényeinket. – a korábban meglőtt lába felé emeltem a jobb kezemet, kitépve a bőr alá repedt repeszeket, miközben ordibálva verte a fejét a falba tehetetlensége következtében. – Én azt mondom, hogy … szemet szemért. Maga bántotta azt a lányt, én is bántom magát. – vontam meg a vállam mosolyogva, a szenvedését nézve. Ennyire egyszerű, és mégis, az ember olyan nehezen érti meg, ha átéli és nem okozza a fájdalmat. Jogosnak érzik, hogy okozzák, de mikor őket éri, hirtelen … a világ igazságtalanná válik. – De vannak még. A mutánsvadászok … -  már maga a szó is nevetséges volt. Nekünk kéne ők rájuk vadásznunk. Nem Billy az egyetlen bűnös itt. – A fia és a barátai … kínozták azt a lány, igaz, Billy?
- A fiamnak semmi köze ehhez! – rivallt rám dühösen, ahogy szóba került a fia. – Az a lány próbálta őket megölni … -  nem figyelek tovább rá, ahogy elfordítom a fejem az eltorlaszolt bejárat felé, mikor egy ismerős hangot hallok meg a kiáltozások és szitkozódások háttérzaja mellett. Egy intéssel félrelököm a torlaszt, az ajtó kivágódik, Dr. Wolheim-et pedig az órájánál fogva húzom be a boltba, mielőtt azonban az összegyűlt tömeg berohanhatna, az ajtó záródik és a torlasznak használt eszközök is visszakerülnek a helyükre.
- Nem örülök, hogy itt van, doktornő. – pillantok a nőre, majd az előttem szenvedő férfira nézek, de továbbra is Dr. Wolheim-nek szánom a szavaim. – Barátságos kisváros, szívélyes fogadtatással, nem gondolja? – pillantottam az elsötétített ablak felé, ahol az egyre gyülekező tömeg állt. Hamarosan megfogják próbálni betörni az ablakokat.
- Kérem, ez a pszichopata…   kezdene bele Billy a könyörgésbe Dr. Wolheim felé, de mielőtt folytathatná a korábban kitépett sörétek egy intésemre a másik lábába ágyazódnak, pillanatokkal később pedig újabb helyen itattja át a vére a ruhája anyagát.
- Ha azért jött, hogy megállítson … - mondom, miközben felállok és ellépve Billy-től egészen közel lépek Dr. Wolheim-hez. -  … hoznia kellett volna a barátait is. – nem fenyegető a hangom, csupán … elhivatott. Nem áll szándékomban elmenni innen addig, amíg nem találom meg azt a lányt. – Ismerkedjen meg Billy-vel. Orvosra van szüksége. – pillantok a férfi felé, majd ellépve Dr. Wolheim mellett a pult mögé lépek, ahonnét nem olyan rég még kidobtam a bolt tulajdonosát. – Mesélje el a hölgynek, hogy mit tettek! – utasítottam Billy-t, de arra már nem figyeltem, hogy így is tett. A kezem ügyébe került a listát néztem, amin a mutánsvadászok neve szerepelt. Igen hosszan nyúltak el a nevek. – Sok dolgom lesz. – mondtam halkan magamnak, ahogy a neveket olvastam, és csak az zökkentett ki, mikor meghallottam a szirénákat a bolt előtt. Tehát a helyi seriffet is kihívták.
- Hagyja, Dr. Wolheim. – szóltam a nőnek, ha esetleg megpróbálta volna ellátni Billy-t. – Felesleges. – „megfogom ölni”, akár ezt is mondhattam volna, de minden bizonnyal ezt Dr. Wolheim is tökéletesen sejti.  


paranoya | jajj magasról  lehet nagyot esni Very Happy  szégyellős  


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Hétf. 15 Jan. 2018, 08:17



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
 Újra az ajtóhoz fordulok, és tovább dörömbölök a tenyeremmel a felületen, miközben Eriket szólítgatom töretlenül. Itt kell lennie. S ehhez még csak GPS jel sem kell, hogy biztos legyek benne. A torlasz egyszeriben eltűnik, a következő pillanatban pedig egy rántást érzek a derekam környékén, és már bent is találom magam. Kisebb terpeszbe rendezem a lábaim, mert kis híján elesek a rántásnak köszönhetően. Körbehordozva tekintetem a feldúlt bolton, és a sérült férfin, döbbenettel nézek Magnetora.
- Ellopta a kocsimat! Mit gondolt, majd ölbe tett kezekkel fogom nézni?! - dörrenek rá haragosan, nem kis felháborodással, mikor megjegyzi, jelenlétem nem éppen kívánatos a számára. - Maga keltette ezt az egész botrányt? -
Költői kérdésére egy nem éppen metaforikus számonkéréssel válaszolok, miként karomat az ajtó irányába emelve, mutatok ki, az ajtón túl tobzódó alakokra.
A földön fekvő férfi megszólít, én pedig már épp tennék egy lépést felé, amikor a lőszer a másik lábába fúródik. A szám elé kapva a kezeim, kerekednek el a szemeim. Erik feláll, s ahogy elém áll, úgy engedem le a kezeim, s dühtől eltorzuló arccal nézek vissza rá.
- Teljesen elment az esze? Mit művel ezzel az emberrel? - dörrenek ismét neki, majd amikor ellép mellőlem, sietősen az alak mellé lépek, s leguggolva mellé, nyúlok óvatosan hozzá, hogy közelebbről is megnézhessem a sebeit. - Ha tudtam volna, hogy magára tört a vérszomj, és öldökölni jött ide, akkor nem egyedül jövök! -
Harsogom Erik felé, és érzem, ahogy a harag, és a tehetetlen düh elárasztja a testem. Ezt az embert fogadta be a Professzor az otthonába, a mi otthonunkba. Én balga még erőt véve magamon, még előzékenyen a velem szemben lévő szobát is felajánlottam Neki!
- Nagyon sok vért vesztett.. - suttogom az orrom alatt, miközben a vérző alak mellett térdelek. Kattog az agyam, de akármennyire is szeretnék pozitív lenni, megfelelő felszerelések nélkül vajmi keveset tudok rajta segíteni. - Tart itt a boltban egészségügyi dobozt valahol? -
Nézek fel a férfire, aki mint megtudtam, Billynek hívnak. Erik felszólítja, hogy meséljen, én pedig értetlenül nézek a pult mögött kotorászó alakra, majd Billyre is. Mi a fenéről beszél? Ez valamiféle félreértés közöttük? Ugyan miféle viszályt szükséges vérontással megoldani?! Nem is figyelek fel arra, amikor arról beszél, sok dolga lesz. Letépve Billy nadrágjából egy nagyob darabot, próbálom legalább az egyik lábát átkötni, ahol egyre jobban szivárog a vér.
- Kórházba kell vinnem. - a nevemen szólít, és akkor nézek fel rá. Azt mondja hagyjam, s ismerhet már annyira, hogy képtelen lennék rá. S a következő szóra mintha leesne, miről is beszél igazából. Utolsót húzva a kötésen, engedem Billy vérétől csöpögő kezeim magam mellé. - Megakarja ölni. -
Szám egyetlen vonallá préselem, s lassan fordulva ismét Erik felé, emelem rá a pillantásom. Az iménti szavak nem kérdően hangzanak el, sokkal inkább kijelentően.
- És aztán? Mindenkit megöl kint? Miért teszi ezt Erik, MIÉRT? - dörrenek rá hangosan, s magam is meglepődök, hogy ilyen erővel tör ki torkomból a mondandóm. Úgy érzem, mintha láthatatlan kezek fojtogatnának.

B R E A K  S T U F F | kicsit több önbizalmat, kérlek. nyalint  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Kedd 16 Jan. 2018, 13:47


Esther & Erik

- Kölcsönvettem. – javítom ki Dr. Wolheim-et. Az autó nyitva volt és a kulcs sem volt elzárva. A felháborodását persze megértem, de … a jelen pillanatban ennél van, ami jobban érdekel. Azért jöttem ide, hogy véget vessek az itteni mutánsok szenvedésének. Ezt hamarosan a doktornő is tapasztalhatja. – Nem. – hazugságnak hathat, pedig az igazat mondom. Ez a botrány, ahogy ő fogalmazott, már jóval az ideérkezésem előtt tartott. – Én véget vetek neki. – feleltem egyszerűen, kinyilvánítva a szándékomat. Ezért jöttem ide, azok az emberek odakint pedig azért egyre hangosabbak és dühösebbek, mert a hatalmuk, amit eddig gyakoroltak a magunkfajták felett, most véget ért.
A Dr. Wolheim az arcán látott düh nem ismeretlen a számomra, azonban ő maga minden bizonnyal ilyen elragadottan még nem … gyűlölt? Ami vagyok, ellentétben van mindazzal, amit képviselni kíván. Így hát, nem lenne olyan elrugaszkodott gondolat a gyűlölete.
- Csak beszélgettem vele. – felelem, ahogy végignézem, amint a férfihez siet, hogy a segítségére lehessen. – Igazságot tenni jöttem. – minden egyes kiontott csepp vér megérdemelt és fizetség mindazért, ahogy az itteni mutánsokkal bántak és bánnak még most is. – A bűneiért mindenkinek fizetnie kell. – mondtam, ahogy elindultam a pult mögé. Az ittenieknek pedig igen sok bűnt követtek el az itt élő mutánsok ellen. Kétlem, hogy ez a lány lett volna az egyetlen.
Nem igazán figyelek arra, amit Dr. Wolheim csinál, miközben a papírokat bújom és próbálok minél többet megtudni azokról, akik részt vettek még ebben. A lista igen hosszú, a legtöbb itteni férfi minden bizonnyal tagja ennek az úgynevezett mutánsvadász csoportnak. Az ilyen kisvárosok a legrosszabbak. Elszigeteltek, az itteni emberek pedig nem csak vallásosak, de diszkriminatívak is. Egy olyan ügyben pedig, mint a mutánskérdés ez … nos, igen szélsőséges testet ölthet, akárcsak Petersburg esetében.
- Nem kell. – ráztam meg a fejemet, ahogy felpillantottam a kezemben tartott lapokról. Ez a férfi nem érdemel ellátást, sem szánalmat vagy könyörületet. Dr. Wolheim kijelentésére nem reagálok, de csak azért, mert ő is tudja, hogy igaza van. Nagy kedvem lenne megölni a férfit. A számonkérését hallva kilépek a pult mögül és közelebb lépek hozzá. Billy láthatóan összébb húzza magát, ahogy közelebb érek, de csak egy megvető, futó pillantást vetek felé.
- Míg Ön és én kényelmes ágyban alszunk, addig az olyanok, mint ő … -  nyújtottam át a körözési plakátot, amin a fiatal lány képe és adatai voltak feltűntetve. -  … félnek és rettegnek. Bántják őket, mert mások. Egyetlen gyerek sem érdemli ezt. Nem kergethetik őket fegyverrel, nem gyújthatják rájuk a házukat …  - pillantottam Billy-re, aki tett néhány erőtlen próbálkozást, hogy kiszabadítsa azt, ami maradt a szétroncsolt kezéből. - … akkor se, ha mutáns. – végképp akkor nem. Ismerem az ilyen embereket. Az ő fajtájuk vette el tőlem a lányomat. Fegyvert szegeztek rá és végeztek vele. Egy gyerekkel, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy félt. – Nincs több félelem, szenvedés. Nem fognak szégyenben élni, sem rettegésben az ilyen emberek árnyéka miatt. – miközben beszéltem, egészen közel léptem Dr. Wolheim-hez. – Mindegyik meg fog fizetni azért, amit tett. – nyújtottam át neki a listát, amin az igen hosszú névsor húzódott. Én nem Charles vagyok. Nem békítek és nem bocsátok meg. A büntetés vagyok, az elégtétel minden mutáns fájdalmáért, akik ezek miatt az emberek miatt szenvedtek.
- Megdöglenek, mind ketten … rohadt mutánsok! – hörögte Billy, mikor meglátta, ahogy az ablakokat elkezdték valamilyen nehéz tárggyal betörni odakintről.
- Itt a Petersburg-i seriff hivatal! Feltett kezekkel jöjjenek ki az épületből, különben behatolunk! – egy megafonon keresztül beszélhetett a hang erősségéből ítélve a sheriff, Billy látható megkönnyebbülésére.
Oldalra nyújtom a kezem egy pisztolyért, majd egyből Billy-hez lépve annak a homlokához szegezem azt, készen meghúzni a ravaszt.
- Ne, kérem ne … gyerekeim vannak, családom! Könyörgöm … - zokogva kérlelt Billy, csukott szemekkel, nem merve a fegyverre, vagy rám nézve.


paranoya | izgatott  izgatott   


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Szer. 17 Jan. 2018, 13:31



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
 A lehető legarcátlanabb módon közli velem, hogy valójában nem lopás történt, hanem kölcsönvette az autómat. Természetesen a megkérdezésem, esetleges beleegyezésem nélkül. Jelen pillanatban azonban ez a legkisebb problémám, hiszen olybá tűnik, egy épp kirobbanni készülő háború kellős közepébe csöppentem bele.
- Nem? Biztos ebben? - vágok vissza felháborodottan, s pontosan látszik rajtam, hogy egyetlen szavát sem hiszem el. Igen, úgy gondolom, hogy hazudik, elvégre Róla van szó, aki nagyon is ért a drámai belépőkhöz.
- Véget vet. - eresztem le a karjaim magam mellé, és méregetem döbbenten a férfit, mint aki nem tudja eldönteni, hogy a saját elméje bomlott meg, vagy a másiké. Komolyan nem értem, miről beszél. - És elárulná nekem, hogy mégis hogy tervezi ezt? -
Mutatok a kint gyülekező emberekre, akik a legkevésbé sem békés szándékkal közelednek felénk. Félnek. Én pedig megértem eme rettegésüket, hiszen Magnetoról van szó, aki képességével bármit képes elérni. Elborult elméje pedig csak ront a helyzeten.
- Ne nézzen engem hülyének! - dörrenek rá, mikor egy újabb szemtelen választ lök oda. Beszélgetett! A normális emberek nem így folytatnak le egy társalgást, hogy az egyik fél a vérében fetrengve várja a halált. - Magának teljesen elment az esze! -
Csattanok fel ismét, amikor igazságszolgáltatásról beszél, meg bűnök megfizetéséről. Megint ugyanaz a lemez. Csak éppen most civilek vérét ontja, miközben holmi igazságtétel mögé bújik.
Erik újabb áldozatának, Billynek rengeteg, vérző sebe van, nekem pedig nincs megfelelő eszközöm arra, hogy megmentsem. Kudarcra ítélt próbálkozás, ahogy a lábát ért sebet próbálom a nadrágjából letépett anyaggal bekötözni, hogy kevésbé szivárogjon a vér a sebéből. De még mindig ott van számtalan sérülés, amihez orvosi eszközökre lenne szükségem, hogy elláthassam. Ehhez pedig a legközelebbi kórházba kell vinnem, s eme gondolatomnak hangot is adok. Természetesen egy határozott elutasításba ütközök, mikor is Erik újfent megszólal.
Felállva a sebesült mellől, teszek pár lépést Lehnsherr felé, azonban Ő megelőz, és hamarabb ér oda hozzám. Elfog a késztetés, hogy egy hatalmas pofont lekeverjek neki, azonban kibillent eme indulatos érzésből a szavaival, és a papírral, amit az orrom előtt lobogtat. Jobb híján a farmeromba törlöm meg véres kezeim, és veszem át a lapot, majd olvasom el a rajta álló sorokat, végül a fiatal lány arcát tanulmányozom.
- Nem. Senki sem érdemel egy ilyen üldöztetett sorsot. - szólalok meg halk, remegő hangon, s csak ebben a pillanatban veszem észre, hogy a kezem is hasonlóképp reszket, mely tökéletesen látszik a kezemben tartott papíron. A düh és megvetés egyvelege most is vonásaimon pihen, mikör felpillantok a férfira. - De nem az a megoldás, hogy úgy viselkedünk, mint ők! Nem öldökölhet halomra! Semmit nem old meg azzal, ha életeket vesz el! Ennek így soha nem lesz vége! -
Újabb listát nyújt át, s le sem véve Róla a szemeim, veszem át, majd veszek egy mély levegőt, és nézek az újabb papírra. Döbbenetem látványosan kiül az arcomra - akaratomon kívül -, mikor tudatosul bennem, milyen hosszú az a lista, kik gyűlölnek minket.
Összerezzenek, amikor meghallom az első ütést az ajtóra. Odakapva a tekintetem, tudatosul bennem, hogy az emberek éppen betörni készülnek. Billy szavai csak halkan jutnak el hozzám, azonban értelmet nyernek az elmémben. Nem éppen hízelgő, hogy mutánsként egy kalap alá vesz engem Erikkel, s bármennyire is nem tetszik, ahogy fröcsögve beszél rólam, nem teszem ezt szóvá, hisz nem hibáztathatom érte. A hangszóró által felerősített hang szólít fel minket a feladásra, s mire észbe kapok, Erik már a fegyverért nyúl.
- Ne! - kiáltom, majd felemelve a jobbom, célzok a fegyverre, hogy erőmmel megfagyasszam. Ezzel egy időben a balt a kirakat felé irányítom. - Hagyja ezt abba! Hát nem érti? Csak tovább táplálja a gyűlöletüket a mutánsok iránt! Hát ezt akarja?! -
Ha sikerül a fegyvert megfagyasztanom, a jobbom is a kirakat felé irányítom, amelyet másodpercek alatt fed be a jég, s az így kialakuló fal egyre vastagabbá válik, egészen megszűrve a fényt, és kint tartva a behatolni kívánókat. Egy ideig.
- A hátsó ajtón kitudunk menni. Még most, amíg nem késő. Ígérem, nem mondom el senkinek a birtokon, de ezzel a mészárlással fel kell hagynia! - megemelt hangon magyarázok a férfinak, s kísérletet teszek arra, hogy közé és Billy közé fúrjam magam, hogy a testemmel védhessem a földön heverő alakot.
Gyűlölet. Milyen érdekes, hogy pont egy általam gyűlölt alakot követtem ideáig, és bajba kerültem miatta. Fogalmam sincs, miért követtem azt az átkozott GPS-t, hogy elhozzon ide, de az igazság az, hogy szeretném nem gyűlölettel gondolni Erikre. Újra.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Szer. 17 Jan. 2018, 18:42


Esther & Erik

A háború már évtizedek óta húzódik. Csupán nem tud, vagy nem akar tudni róla. Egy olyan világban él, amilyet látni szeretne, de azon túl rejtőzik az igazság. Ami egyszerű: a mutánsok nem élhetnek felhőtlen, boldog életet. Nem úgy, mint az emberek. Bujkálniuk kell, félniük és olyanok irgalmában reménykedni, akik a halálukat kívánják.
A kérdésére nem felelek, csupán összébb húzom a szemöldököm, Dr. Wolheim nem túl barátságos vonásaival találva magam szemben. Az arcára van írva, hogy mit gondol, nem kell telepatának lennem, hogy sejtsem, mi is jár a fejében. A kérdését hallva egy pillanatra oldalra nézek Billy-re, mielőtt válaszra nyitnám a szám. – Ahogy ők is tették. – felelem a szemébe nézni, majd a gyülekező tömeg irányába pillantok, akik hamarosan cselekvésre is elszánják majd magukat. Sokan vannak …. sokan halnak meg, csupán ennyit érnek el mindezzel. – Talán nem bízik bennem? – hangzott el a költői kérdés, ahogy ismét felé pillantottam.
- Eszem ágában sincs. – feleltem nyugodtan az indulatos felszólítására. – Én tisztán látok, doktornő. Az egyetlen különbség kettőnk között az, hogy én mindezt … -  elhallgatok egy pillanatra, ahogy a nő felé pillantok, aki még most is Billy-t vizsgálja. - … képes vagyok megtenni. Így magának nem kell. – se neki, se Charlesnak, se azoknak a mutánsoknak, akik erre vágynak, de nem mernek lépni. Én vagyok az, aki megbünteti a bűnösöket, aki hallja az imáikat, a fohászukat, ahogy a gyilkosok halálát kívánják, szeretteik elvesztésének megtorlását. Én vagyok az, aki ítélkezik és végrehajtja azt. Én vagyok az, aki miatt ők nem kényszerülnek ilyenné válni. Ha valaki csak akkor küzd, mikor az megéri, az álszent. A szükséges rossz vagyok a világukban, hogy olyanok maradhassanak, amilyenek szeretnének lenni.
- Senki. – bólintok, megismétlem a szavait. Azonban itt mégis ezt kapják a mutánsok. A gyerekek. Az emberiség, mikor könyörületet mutathatna, a jövőt védve, fegyvert szegez inkább arra és elhivatottan húzzák meg a ravaszt. A könyörület csak annak jár, aki gyakorolja, én pedig …nem vagyok könyörületes. – Mondja ezt annak a nőnek, akitől elvennék a lányát. – könyörület … ezt az ajándékot az ember nem érdemli meg. Nem él vele, ha leteszi a fegyvert, újra felveszi majd és lőni fog, ha hátat fordítunk neki. – Ez az egyetlen módja, hogy véget érjen. – végig néztem a szeretteim halálát. Jártam a földön, ahol a vérüket ontották. Láttam királyként élni gyilkosokat, az áldozataik nyomorán élősködőket. Amíg az ember kezében fegyver van, használni is fogja azt. Az egyetlen megoldás az, ha a lehetőséget is elvesszük tőlük.
Meghúznám a ravaszt, mikor megfagy a pisztoly és így a golyó sem mozdul a csőből. Dr. Wolheim felé nézek, továbbra is Billy-re szegezve a pisztolyt. – Nincs olyan, hogy tovább! Ha hagyja, hogy így bánjanak a mieinkkel, folytatják! Ha nincs következmény, nincs megbánás! – ez az, amit sem Ő, sem Charles nem értenek meg. Az emberiség azért bánik így velünk, mert tudják, hogy megtehetik. Mert, amíg nem érzik a saját bőrükön a fájdalmunk, amíg a mi csontunk és nem az övéké törik, azt hiszik, hogy mindez hatalmukban áll.
Csak távoli zörejként jutnak el hozzám Dr. Wolheim szavai. A pisztolycsövét továbbra is a férfi homlokához szegezem. Érzem, ahogy pattanásig feszülnek az idegeim, a nyakamon kitüremkedő erek árulkodók. Csak akkor eszmélek fel, mikor Dr. Wolheim a férfi és közém ékeli magát. -  Meghalna érte? – pillantok a velem szemben álló nőre, ahogy a testével védelmezné a férfit. Ezért a … szánalmas féregért? Így olcsón adná magát azért, amiben hisz? Ennyit érne mindaz, amit képviselni kíván? Megóvni egy embert, aki egy gyereket vett célba. – Szerencséje van. – felelem végül, Billy felé pillantva, ahogy arrébb dobom a megfagyott pisztolyt, amit eddig szorongattam, csak most érezve a fájdalmat, amit a hirtelen fagyás okozott. – Egy mutáns mentette meg. – Billy-nek szánoma szavaim, de Dr. Wolheim-et nézem, miközben beszélek. Egy-két pillanatig még farkasszemet nézek vele, mielőtt ellépnék mellőle, megindulva a hátsó kijárat felé.
- Azt mondd el, amit szeretne. Nem megyek sehova, míg nem találtam meg azt a lányt. – mondom menet közben Dr. Wolheim-nek, egy intésemre kivágódik az ajtó, majd amint Dr. Wolheim is átlépte a küszöböt, hangos csattanással csapódik be mögöttünk. – Annak az embernek halottnak kéne lennie. – mondtam gyűlölettől és frusztrációtól telve, ahogy néhány perccel ezelőtt történtekre gondoltam.
Kiérve a hátsókijáraton egy szűk, kis utcában találjuk magunkat, ahol a szemeteskukákon kívül mindössze egyetlen autó parkol. Minden bizonnyal Billy-é. Ő maga nincs olyan állapotban, hogy vezetni tudjon, biztosan nem bánná, ha kölcsön vennénk. A zár megadja magát, ahogy az ajtó után nyúlok, majd a kormány mögé ülve pillantok fel Dr. Wolheim-re.
- Ha megakar állítani, hívja a barátait. – miközben beszéltem, közben felbőgött a motor. – Ha megakarja találni azt a lányt, szálljon be. A kettő együtt nem működik. – ha az utamba szeretne állni, megteheti azt a többi X-Men társaságában is, nagyobb eséllyel. Ha igazságot akar … be kell szállnia és beérnie velem.


paranoya | remélem tetszik  szeretés   


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Csüt. 18 Jan. 2018, 09:51



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
 Ködös válaszai a legkevésbé sem segítik azt, hogy megértsem a kialakult helyzetet, melyhez percről percre egyre több közöm van. Nem fecsérlem arra az időm, hogy ismét visszakérdezzek, inkább próbálom azt tenni, amihez értek; segítek. Életet kell mentsek, de hogyan? Nem hogy kevés, egyenesen semmi az az eszköztár, ami rendelkezésemre áll. Így a lehetőségeim egyenlők a semmivel.
- A legkevésbé sem. - nézek Erikre, amikor a bizalomról kérdez. Pontosan tudom, hogy sokkal inkább volt költői a kérdés, mintsem valódi, igaz választ kereső. Én mégis kimondom azt, ami egyértelmű. Egy vérfürdő küszöbén vagyunk éppen, hogyan is bízhatnék benne? Talán ha két nappal ezelőtt tette fel volna ezt a kérdést, talán mást feleltem volna. Botor módon! - Ugye nem vár köszönetet érte? -
Dörrenek fel újfent indulatosan. Elképesztő! Ha nem a saját fülemmel hallanám amit mond, nem hinném el! Úgy beszél, mint egy isten, de nem több egy megátalkodott, önkényes igazságosztónál, aki azt hiszi, rendelkezhet élet s halál fölött. Pusztán azért, mert egy hibás gén lehetővé tette, hogy mutáns váljon belőle. Bújtatott módon veti szememre az általa feltételezett vakságom. Mintha az lenne a követendő példa, amit őt tesz, a „mutánsok védelmében”. Ugyan!
Átnyújtja a plakátot, s ezzel értelmet nyer sok kijelentés és utalás. Mindig is tudtunk arról, hogy vannak közösségek, kik nem szívlelik a magunkfajtákat. Azonban bíztunk a kiépített hálózatunkban, hogy jelentik az ehhez hasonló eseteket felénk, s akkor megtehetjük a szükséges lépéseket törvényes kereteken belül. Úgy tűnik, hiba csúszott a gépezetbe.
Elismerem, hogy amit az itteni emberek tesznek, az helyetlen, mi több, a rasszizmus egy fajtája. Elitélendő! Azonban kitartok azon véleményem mellett, hogy az a megoldási módszer, melyet Erik követ, csak tovább ront a helyzetünkön.
- Vállalom a véleményem azelőtt az asszony előtt is, és felajánlom a segítségem! A bűnösök pedig bűnhődjenek, de nem példát kell statuálni, hanem harcolni a minket megillető jogokért! - ha azt hiszi a férfi, hogy képtelen vagyok kiállni a saját elveim mellett, akkor téved. Ha Vele szemben megtettem, aki a Testvériség feje, majd más előtt ne tenném? - A népirtás nem megoldás! -
Pontosan úgy viselkedik, mint azok, akik elvették tőle a szüleit, de persze saját tettei fölött szemet huny, és demagóg kijelentésekkel ad magyarázatot minden tettére.
- Kell, hogy legyen következménye, de nem ez!  - állom jéghideg tekintetét, miközben karjaimmal előrenyúlva húzok vastag jégtömböt a kirakat helyére, ezzel megvédve magunkat is. Nem mintha Eriknek szüksége lenne az én védelmemre.
Az idegeim hasonlóan pattanásig feszültek, mint Eriké. Most először látom így, s nem csak a nyakán kidudorodó ér az, ami árulkodik az állapotáról. Kettejük közé furakszom, s látom csak most eszmél fel gondolataiból, melyek mélyre rántották, mikor már ott állok előtte.
- Nem. - adom meg a választ a kérdésére, miközben szemeim az övébe akasztom. - De valami őrült módon, de hiszem, hogy nem áldozna fel engem csak azért, hogy egy ilyen emberrel példát statuáljon. -
Hiába gyógyítottam meg, hiába duzzad azon napok száma, melyet mondhatni egy légtérben töltünk, a legkevésbé sem tudom, ki az a Erik Lehnsherr. Azt viszont igen, hogy mire képes. Pontosan ezért őrültség, amit teszek, de másképp nem tudom magamra vonni a figyelmét. Felszegett állal állom továbbra is a tekintetét, miközben itt állok közvetlen előtte. Nem futamodok meg. Nem mondok köszönetet, s nem rebegek el semmiféle hálát, mikor végül a fegyver a földre kerül, csak nézem némán, s hagyom, hogy a dühös pillantása egészen a csontomig hatoljon.
Elindul a hátsó kijárat felé, én pedig még egy utolsó pillantást vetek a földön fekvőre, majd Eriket követve indulok el én is. Tudom, hogy nem könnyebbülhetek meg, hisz ez még csak a kezdet. A lány megtalálásáról beszél, én pedig nem felelek semmit sem elsőre. Átlépve a bolt küszöbét, nézek körbe, végül a pillantásom ismét a férfire terelődik.
- Belefog halni a sérüléseibe. Túl sok vért vesztett. Nem bírja ki a következő kórházig. - vágok vissza gyűlölködő szavaira. Láttam a sebeket, amiket okozott, és közülük volt, mely artériát ért. A legközelebbi kórház kilométerekre van, még a mentő sem ér ide időben, nem beszélve a jégfalról, mely sokáig kívül tartja majd az embereket arról az oldalról. Azt hiszi, a földön fekvő férfit mentettem meg azzal, hogy a fegyverét megfagyasztottam? Nem feltétlenül.
Az üzlet területét elhagyva egy szűkebb utcában találjuk magunkat, mely akár egy nagyváros sikátorának is beillene. Én is kiszúrom az autót, és bár nem kenyerem a tolvajlás, sajnos mindkét jármű túl messze van tőlünk. Még az is lehet, hogy felgyújtják az itt élők. Ezért Scott megfog ölni.
Összevont szemöldökkel nézem, amit Erik csinál, s mindebből engem teljesen kizár. Végül csak méltóztatok beavatni a terveibe, s hezitálás nélkül kerülöm meg az autót, majd huppanok be mellé, az anyósülésre.
- Mentsük meg a lányt és a családját. Felesleges öldöklés nélkül! - nyomatékosítom a végén a szavaim egy szúrós pillantással, majd az ablak felé fordulva, tekerem le azt. - Nem hívom ide őket. -
Tudom, hogy ezzel a válasszal nem zárom le a témát, hisz nem most először emlegeti a „barátaim”. Furcsa lenne azt mondanom, hogy valójában nem vagyok ellene, hisz valamilyen szinten akadályozom Őt. Furcsa kettőség van bennem, de nincs idő ezen agonizálni. A kesztyűtartóhoz nyúlok, hogy lenyitva elkezdjek kutakodni, hátha találok valamit, amivel megtörölhetem a még mindig Billy vérétől vöröslő kezeim.

B R E A K  S T U F F | valójában tetszel nekem  hmm   

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Csüt. 18 Jan. 2018, 18:55


Esther & Erik

Nem felelek a szavaira, nem látom értelmét. Dr. Wolheim nem értheti meg azt, ami itt folyik. Nem értheti azt, amit teszek, amíg nem érti az indokaim. Az indokaimat pedig nem ismerheti mert … nem élte át őket. Így nem várhatom a megértését, és nem is várom azt. Ha ennyire függenék mások akaratától és belátásától, már rég nem élnék. Charles olyannak látja a világot, amilyenek akarja, és a világ hiába cáfol rá újra és újra, ő vadul ragaszkodik az elveihez. Mit érnek az elvek, ha nincs ki gyakorolja őket. Mit ér a megbánás, ha a testvéreink vére a feltétele? Én nem vagyok hajlandó több mutáns feláldozni az emberiség oltárán, bízva abban, hogy egy nap megváltoznak.
- A segítségét? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. Nem, mint mutáns, hanem, mint egy gyermekét elvesztő szülő. – A segítségét … -  ismétlem meg a szavait, az én számból viszont üresnek hangzanak-e szavak, feleslegesnek. - … nagylelkű. – nem akarom elrejteni a szavaimban megbúvó fájdalmas iróniát. A segítsége mit sem jelent annak, aki elvesztette az egyetlen szép dolgot, amit egy romlott világon teremtett. A segítsége mit sem ér egy anyának, aki a gyermekét temeti el. Végezhetne a férfival, aki gyermeket ölne, helyette felajánlaná a segítségét egy anyának, akitől elvették a gyermekét. Könnyű a részvétnyilvánítás, elég tehetetlennek lenni hozzá és mondani néhány szót. Ennél egy szülő többet akar. – A maguk megoldása okozta ezt! – mutattam a kint gyülekező emberek felé. Az emberiség azért meri ezt megtenni, mert nincs következmény. Mert minden puskalövésnél, gyávák visszalőni. Ide vezetett a tétlenségük.
- Hallgatom. – felelem ridegen, a tekintetem pedig egy pillanatra sem veszem le róla. - Bíróság elé állítja őket? Rendőrt hív? – aligha. Az ő rendőreik, az ő bíróságuk. A rendőr elengedi őket, a bíróság felmenti. Mutánsokat ölni és fenyegetni bűntetlenül lehet, de amint egy ember felé fordul a fegyvercsöve, akkor … hirtelen ez nem megoldás.
- Azt hittem nem bízik bennem. – válaszolok a szavaira, mielőtt elengedném a pisztolyt. Megmentette egy ember életét, aki egy gyerekre vadászott. Bizonyára büszke magára, a tekintetemből pedig, amivel még néhány pillanatig illettem, könnyedén kiolvashatja a gondolataim.
- Helyes. – vágom rá egyből Dr. Wolheim szavaira a kendőzetlen véleményem. A férfi halált érdemel, és amint megkapja, már közelebb jutottunk az igazsághoz. Az emberiség fegyvereket szegez ránk, tüzelésre készen, nem válogatva felnőtt, vagy gyermek között. A kiontott vér okozta fájdalmat pedig egyetlen dolog enyhítheti: a bosszú. Dr. Wolheim és a többiek úgy gondolják, hogy ez … embertelen. Valójában ezt diktálja a becsület. A bosszúban is akadhat becsület, csak nem látják be.
- Felesleges … - ismétlem meg őt, nyomatékosítva az első szót. - … öldöklés nélkül. – állom a tekintetét, mielőtt az útra szegezném a tekintetem, az autó pedig megindulna velünk, majd kiérve a sikátorból balra fordulva a megengedettnél gyorsabb iramot diktálva elindul a kisváros külső területe felé. – Remek. Nem szívesen ártanék önnek. – bólintok, mikor a barátairól beszél. Direkt nem használtam a többes számot, az úgynevezett barátait nem ismerem, a fájdalmuk okozta ellenérzés csupán a mutáns voltukból adódna. Mindenkinek el kell döntenie, hogy melyik oldalon áll, én pedig döntöttem, még nagyon rég.
- Próbálja vízzel. – mondtam, ahogy felé nyújtottam egy oldalt talált vizesflakont, hogy azzal törölhesse le a kezéről a vért. Mondhatni, hogy van tapasztalatom a vér lemosásában. Mind a sajátomban, mind másokéban. – Láttam a család leégett házát idefelé jövet. Ha visszament oda, talán … hagyott valamilyen nyomot. – meglepő, hogy milyen gyakran visszavágyunk oda, amiről tudjuk, hogy már nem létezik. Miután kiszabadultam a táborból, hazamentem. Haza … oda, ami maradt belőle. – Azok az emberek holtan akarják látni. Akárcsak minket. A nevek közt volt egy pap is. – beszéltem, miközben elkanyarodott az autó. – Úgy tűnik Isten is elhagyott minket. – jegyzem meg szarkasztikusan. Olybá tűnik, Isten háza és szolgái nem pártolják a mutánsok ügyét. – Belegondolt, hány mutánsnak van hasonló sorsa? – pillantottam a mellettem ülő nőre, miközben a kocsi megállt a leégett ház előtt. A legközelebbi szomszéd nagyjából száz méterre lehetett, ez a város határa szinte. – Mégsem látok rendőröket, sem újságírókat. – mondtam, ahogy kiszálltam az autóból és megálltam a leégett ház előtt. Egy két emeletes átlagos családi ház, amilyen szinte mindegyik Petersburg-ben.
A ház küszöbét átlépve még most is éreztem az éget fa szagát. A falak néhol álltak, néhol beomlottak. A falak megégtek, a bútorokból leginkább csak hamu maradt. Néhány kép keret, összeégett kép hevert a földön összetörve. Minden bizonnyal korábban már betörtek, hogy szétverjék a házat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem idéz fel semmilyen emléket bennem. A nappalin keresztülhaladva a folyosóra lépnék, mielőtt azonban ezt megteszem végig húzom az ujjamat az ajtófélfán. – Lövöldöztek. – kopogtatom meg az ujjammal a fakeretből kiszakadt lyukakat, amelyeket a töltények okoztak. Talán a szülők, önvédelemből. Egy szűk folyosóra kilépve lépcsők vezettek felfelé, azonban a lépcső már nem volt meg. – Jöjjön! – nyújtottam a kezemet Dr. Wolheim felé, majd pedig néhány pillanat múlva néhány métert emelkedtünk, míg a talpunk az emelet padlóját nem érintette. – Legyen óvatos! – figyelmeztetem, ahogy nyikorog alattunk a fapadló, vagy legalábbis az, ami megmaradt belőle. Belépve a baloldali szobába nem volt nehéz kitalálni még így sem, hogy a lány tartózkodott itt. A legtöbb dolog ugyan megégett, de így is árulkodó volt. – Egy rajongójuk, úgy tűnik. – jegyeztem meg, ahogy az egyik fiókban lévő papírok között kerestem, majd Dr. Wolheim felé nyújtottam őket. Megégtek ugyan, de a fiók viszonylag megóvta őket. Rajzok és képek, köztük újságcikkekkel az X-Men-ről. – Aki elvágyott. – húztam el a szám, az utolsó lapot is átnyújtva, amin a Xavier Birtokról volt szó.


deep end | Hölgyem  jajj   


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Pént. 19 Jan. 2018, 14:45



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
 Pontosan látom, mennyire megvet az iménti kijelentésemért. Kétkedő tekintete egészen mélyrehatóan tanulmányozza megfeszült vonásaim, miként szavaim ismétli vissza, merő gúnnyal átitatott hanglejtéssel. Az irónia mint fegyver, nem ismeretlen a számomra, azonban nem is késztet meghunyászkodásra.
- Igen, a segítségemet. - ismétlem vissza, s bólogatva adom nyomatékot a szavaimnak. - Lehet, hogymagának az én segítségem egyenlő a semmivel, de amit tehetek, azt megteszem. -
Segítő jobbot nyújtani, biztonságos otthont biztosítani azzal, hogy elviszem a birtokra a lányt, és a családját. Mindez csak a kezdet, hisz a legelső és legfontosabb, hogy kimenekítsük őket erről a szörnyű helyről. Lehetőség egy új, biztonságosabb életre, nem pedig az örökös menekülés, a megbélyegzés, mert Erik nézetei csupán ezt nyújthatják, semmi többet.
- Senki sem mondta, hogy ez a harc könnyű lesz! Azonban legyen bármennyire is nehéz, nem adhatjuk fel, és nem választhatjuk a könnyebb utat! - sokkal nehezebb felépíteni egy új társadalmat, melyben mindenki megtalálja a saját maga számításait, mintsem porig rombolni azt. Félrelökni az utunkba kerülőket. - Látom, hogy a helyi rendőri képviselet is elfogult, így nyilván más úton, de meg kell találni a megfelelő törvényes eszközöket, igen! -
Tudom, mire megy ki most is a játék, de nem fogok belemenni. Ezúttal sem. Állításait az elnyomott mutánsokról most alátámasztja mindaz, ami körülöttünk történik, igen, elismerem. Azonban nem jelenti azt, hogy erőszakra erőszakkal kell válaszolnunk.
- Hinni és bízni két külön dolog. - a világos íriszek pontosan elárulják, mit gondol most rólam. Egy gyermekgyilkost mentegető hitvány alak vagyok, aki a saját fajtája ellen fordul. Én pedig semmit sem teszek annak érdekében, hogy az ellenkezőjét bebizonyítsam. Nem fogok magyarázkodni.
Magára hagyjuk a férfit, aki ugyan még bízhat abban, hogy társai megmentik, valójában már csak percei vannak hátra, s végleg elvérzik. Természetesen eszem ágában sincs hagyni, hogy Erik tovább folytassa ámokfutását, csak tetézve a bajt, így vele tartok.
- Igen. Felesleges öldöklés nélkül. - nézek rá én is, miközben kelletlenül elhúzom ajkaim. - Ez a legújabb hóbortja? Hogy minden kijelentésemet elismétli? -
Már csak a helyzet miatt sem vagyok éppen lelkileg kiegyensúlyozott, s minderre Erik viselkedése csak rátesz egy lapáttal. Már többedik alkalommal játssza a papagájt, és ismétli el szavaim, és ez kezd bosszantóvá válni a számomra, így aztán hangot is adok neki. Majd amikor kijelenti, hogy nem szeretne nekem ártani, akaratlanul is kibukik belőlem egy hangos horkanás szerű hang, miközben a fejemet rázva nézek ki az ablakon. Inkább nem felelek erre semmit sem. Elvégre én is csak egy vagyok a mutánsok közül, akik az útjában álnak. Miért is gondoltam egyetlen percig is, hogy ez nincs így? Némán vettem el a vizes flakont, majd lecsavarva a kupakját, tartottam ki az ablakon a kezem, s így, menet közben mostam le a vért, amennyire csak tudtam. A kesztyűtartóban talált, frissen vasalt textil zsebkendővel pedig szárazra töröltem, miközben a maradékot is levakartam. Legalább elfoglaltam magam a leégett házig vezető úton. Ugyanis nem igazán kívánkozik, hogy további vitába bonyolódjak Vele. Pontosan ezért csak rövid, tömör válaszokat adok.
- Jó ötlet. - helyeslek semleges hangon, mikor a leégett házról beszél. Nem mintha bármi beleszólásom lenne, merre is menjünk, elvégre Ő vezet. Én pedig mint valami elcseszett mód Vele tartok. Nem is tudom, mit várok ettől az egész helyzettől. Egy lapos oldalpillantással nyugtázom szarkasztikus szavait a papról és az Istenről. Roppant humoros, csak éppen nem vagyok vevő erre. Közös küldetésre mentem egy olyan alakkal, aki épp az imént jelentette ki burkoltan, ártani fog nekem, ha az útjába állok. Így aztán megbocsátható, ha nem vagyok valami lelkes.
- Valószínűleg sokkal többnek, mint azt eddig hittem. - felelem a kérdésére, azonban ahelyett, hogy felvenném a szemkontaktust Vele, még mindig oldalra fordítva a fejem, nézek ki az ablakon. - Az ehhez hasonló zárt közösségekbe nem jönnek hírhajhász újságírók, a rendőrök pedig korruptak. -
Dühösen préselem össze ajkaim, s ez az a pillanat, amikor egy kis időre félreteszem az Erik iránt táplált negatív érzéseket, és magára a helyzetre fókuszálva éled fel bennem a harag. Kiszállok az autóból, és némán követem a férfit a leégett ház romjai közé. Feszült figyelemmel nézek körbe, s meglátva az összetört képeket, guggolok le, majd fogom meg az egyiket óvatosan. Boldog szempárok, mosolygós arcok néznek vissza rám a megszürkült lapról, s ezzel egy időben szorul össze a szívem a mellkasomban. Ez így nincs rendjén. Felpillantva a férfira feszül meg az állkapcsom, amikor megállapítja a tényt, hogy eme ház falai között fegyverek is sültek el. Felállva követem Őt, majd megtorpanva konstatálom, hogy a lépcső teljesen megsemmisült. Nem vonakodom elfogadni a felém nyújtott kezet, hogy aztán Erikébe csúsztatva saját jéghideg kacsóm, kapaszkodom meg. Természetesen magam is megoldhattam volna a feljutást, de jobbnak látom nem hagyni magam után túl sok jelet. Már pedig egy jégtömb igencsak szembetűnő nyom.
Erik segítségével feljutunk az emeltre, s kissé meglepve konstatálom, hogy óvatosságra int, de nem felelek semmit sem rá. Ha óvnám a saját testi épségem, most nem lennék itt. Megfontolt léptekkel haladok, benyitva a szülők hálószobájába, onnan pedig tovább haladva a lány szobájába. A férfi az íróasztalnál kezd e kutakodni, én a lány gardróbját kutatom át, legalábbis ami maradt belőle. Kíváncsian fordulok a hang irányába, majd elvéve a papírokat futom át őket, és az egész képet teljessé teszi az utolsó lap, amit felém nyújt a másik.
- Nem értem. - vonom össze a szemöldökeim, miközben a lapokat szorongatom a kezeimben. - Ha tudott mindent rólunk, miért nem jött el? -
Akkor ez az egész elkerülhető lett volna, azonban most nincs más, csak por és hamu, és egy tucatnyi gyűlölködő ember a nyomunkban.
- Lehet, hogy a történtek után elindult a Birtokra, és útban van New York felé. - gondolkozom félig hangosan, az alsó ajkamat harapdálva kissé idegesen. - De ki tudja, merre jár már, hisz a romokból ítélve eltelt már legalább huszonnégy óra. -
Érdeklődön nézek a másikra, van e esetleg ötlete arra vonatkozóan, hogy merre tovább. Én orvos vagyok, nem nyomozó, és nincs is túl sok tapasztalatom, mert nem mozogtam ilyen terepen.
- Ugye nem gondolja, hogy… - félve kezdem meg a mondatot, miközben a papírokra néztem, aztán ismét a férfira. - .. lehetséges volna.. Lehet fogva tartják a lányt, és a családját valahol? -


B R E A K  S T U F F | szeretem, hogy ilyen "Magnetos" vagy.  nyáladzik  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Szomb. 20 Jan. 2018, 23:15


Esther & Erik

Lenyelem, amit mondanék, helyette csak néhány másodperccel tovább időzik a tekintetem a vonásain. Segítene nekik. Arra kérné őket, hogy hagyjanak itt mindent, az életüket, a munkájukat, a házat, amit eddig otthonnak hívtak, csak azért, hogy … ne köszörülhessék rajtuk igazságtalanul a nyelvüket az emberek? Hogy ne szegezzenek rájuk fegyvert? Ez a baj velük, az X-Men-nel. A segítség csak akkor jön, miután a baj megtörtént.
Nem választhatjuk a könnyebb utat … mégis, folyton azt teszik. Ahelyett, hogy tényleg harcolnának, ahelyett, hogy kiállnának a testvéreinkért, megbocsátásról és alkalmazkodásról beszélnek. Nyugalmat várnak a megfélemlítettektől, megértést a szenvedőktől. Ez kevés, és igazságtalan. – Míg maga megtalálja, mutánsok halnak meg. – húztam el a szám. A törvényes eszközöket … az emberek törvényéről beszél. Azokról a törvényekről, amiket emberekre írtak, de mi mutánsok vagyunk. Hol vannak a mi törvényeink? A jogaink? Hol az igazság, mikor ártatlanok ölnek? Bízzanak a bíróságban? Ahol emberek döntenek és mondják ki az utolsó szót?
Meg kell hagyni, Dr. Wolheim bátor. Habár, a golyót a fegyverből könnyen irányíthatnám úgy, hogy őt kikerülje, végül mégsem húzom meg a ravaszt, mikor közém és a férfi közé áll. Bármilyen szívesen is látnám meghalni és kivérezni a férfit a padlón, ez nem történik meg. Legalábbis nem a szemem láttára. Dr. Wolheim szerint élvezetből ölök, és … részben igaza van. Élveztem megölni azokat, akik elvették a szüleim. Levadászni a bűnösöket, kivégezni Schmidt-et … nekem ő nem Sebastian Shaw volt, az én életem Klaus Schmidt-ként tette tönkre.
- Nézze el. – vonom meg a vállamat bocsánatkérőn, habár a bánkódásnak a legapróbb jelét sem mutatom, ahogy egy egyszerű csuklómozdulattal elindítom a motort, majd az autót is. Hallom a szavaimra adott reakcióját, de egy lopott pillantásnál többel nem díjazom a dolgot. Felesleges lenne bármit is mondanom, végképp annak fényében, hogy Dr. Wolheim sem tette azt meg. Nem úgy tekintek rá, mint aki feltétlenül az utamban állna, éppen ezért sajnálnám is, ha így hozná a helyzet.
- A mutáns ellenes tettek egyébként sem gyakoriak a hírekben, bárhol is legyen az. – vontam meg a vállam. Ha egy mutáns bántanak, az hírérték nélkül marad, azonban, ha egy embernek esik baja … nos, azt, mint bombát dobják be a közéletbe. Az emberekké minden, amivel irányíthatnak, ezt pedig fel is használják ellenünk. Ezt Dr. Wolheim-nek is be kell látnia. A mutánsok egyenjogúsága szépen cseng, de csak ritkán érvényesül.
Egy pillanatra Dr. Wolheim kezére siklik a tekintetem, ahogy kezét az enyémbe helyezi. Nem kéne meglepjen a hideg érzete az érintésekor, hiszen a sátorban, ahol először találkoztunk már tapasztaltam, mégis újfent meglep. Nem adom hangját, csak egy gyors pillantás erejéig nézek fel Dr. Wolheim-re, mielőtt eltűnne a talaj a lábunk alól, hogy aztán az emelet megviselt padlózatát taposhassuk.
- Nehezebb magunk mögött hagyni mindent, mint hinnénk. Akkor is, ha csak fájdalom vár ránk. – mondom halkan, Dr. Wolheim-re pillanatva, miközben a neki adott papírlapokat olvasta. A múltunkat, legyen akármilyen rossz, sötét, nem lehet csak úgy lerázni. Az ember természeténél fogva a lezárásra vágyik, mi is. Mikor kiszabadultam a táborból, és realizálódott bennem, hogy mindent elvesztettem, egyetlen gondolat töltött ki bennem mindent: bosszú. Nem tudtam volna úgy élni, hogy tudom, a szüleim gyilkosa életben van. Lezárásra volt szükségem, és megkaptam. Azzal együtt pedig valami új elkezdődött.
- Talán, de nem hinném. – ráztam meg a fejemet, ahogy közelebb léptem az íróasztal mellett lévő polchoz, aminek az egyik felső polcán egy felborított kép állt. – Szereti a szüleit. Nem megy el, amíg ők veszélyben vannak. – tettem le a képet az íróasztal lapjára, és csúsztattam Dr. Wolheim felé, hogy megnézhesse, ha szeretné. A kép alapján szerető családban élt. A szülei védekeztek, mikor betörtek ide, a lányuk nem hagyná csak így ott őket.
Dr. Wolheim szavaira elsőre csak elmerengtem, viszont pillanatokkal később megváltoztak a vonásaim és dühösen csaptam az öklömmel az asztallapra, ami meg is süllyedt ennek hatására. – A lány családja a sheriff hivatal egyik cellájában van. Ha nem fogták el és szabadon van, felakarják majd használni a szüleit. – elönti a méreg a vonásaimat, de ez nem mások iránt táplálom most, hanem önmagam irányába. Ha a sheriff nem adja ki a szülőket, a tömeg könnyen a saját kezébe veheti az irányítást és elviheti onnan a szülőket. Ahogy pedig egyetlen szülő sem akarja eltemetni a gyermekét, egyetlen gyermek sem temetné el a szüleit. – Ha a lány náluk lenne … Billy elárulta volna. – gyenge férfinak tűnt, a fájdalomtól pedig ha nem is mesélt volna el mindent, elszólta volna magát, amit nem tett meg. – Így viszont csak a lány szülei vannak náluk. Ha a sheriff nem adja ki önszántából … elviszik erőből őket. – durva mozdulattal simítok végig az arcomon, ahogy realizálódik bennem a felismerés, hogy a korábbi tetteimért talán az a lány árvává válhat. – Ki kell onnan hozni őket. Ha a sheriff meg is védené őket, a tömeg ellen tehetetlen. – az a lány nem vesztheti el a szüleit, sem az emberek hibájából, sem az enyémből. Ha a szüleit megtaláljuk, ők talán elvezethetnek minket a lányhoz is.
- Jöjjön! – intettem a fejemmel, ahogy elindultam a lépcső felé, remélhetőleg a nyomomban Dr. Wolheim-mel, hogy minél előbb a kocsihoz juthassunk. Amint beszálltunk, nem figyelek a sebesség korlátozásra, ahogy megindul a jármű a sheriff hivatal felé. Nem telik sok időbe, talán néhány percbe, mikor ilyen sebességgel megérkezünk a hivatalhoz, ahol egyenruhások próbálják távol tartani a tömeget, akik egyelőre csak verbilásan adnak hangot az elégedetlenségüknek, azonban nem sokkal mögöttük platós autók vannak, amik hátuljában valószínűleg fegyverek rejtőznek. – Ha van valamilyen javaslata … hallgatom. – pillantok a mellettem ülő nőre. Elég  messze vagyunk ahhoz, hogy a tömeg ne szúrja ki az autót, de minél előbb cselekednünk kell, és bejutni valahogy az épületbe, hogy kihozzuk onnan a szülőket. Bemehetnék erővel, de … ezért vagyunk most itt, mert nem olyan rég így tettem. Így hát, Dr. Wolheim-re pillantok, mielőtt az épületet kezdeném felmérni az autó ablakán keresztül, lehetséges opciók után kutatva.


deep end | imádtam, írnom kellett awhh  awhh   


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Szer. 31 Jan. 2018, 17:41



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
 Hiába néz rám oly behatóan, nem hátrálok meg a véleményemet s az elhangzottakat illetően! Még ha nem is nyeri el a tetszését mindaz, amit én és az X-men képviselünk. Állva a tekintetét, kissé szúrósan pillantok vissza rá, mintha ezzel nyomatékot adhatnék a szavaimnak. Igen!
- Részemről ezt a témát lezártam. - vérlázító pimaszsággal söpröm félre a szavait, még csak válaszra sem méltatva. No nem azért, mert ne lenne mit mondanom, épp ellenkezőleg! Azonban sem a hely, sem pedig az idő nem alkalmas erre, ahogyan az idegrendszeri állapotom sem. Ez utóbbi mondjuk mindig hamar instabillá válik az Erikkel való kényes társalgások során.
Az út, mely a házhoz vezetett, csendesen, de annál gyorsabban telt el. Lévén, hogy nem vagyok süket, hallottam a férfi megállapítását a hírekkel kapcsolatosan, de jobbnak láttam ez esetben nem firtatni a dolgot. Sokkal inkább a kezem tisztogatására koncentráltam, elterelésképp. A házba belépve rögtön látszik, pár radikális miféle károkat tud okozni, puszta gyűlöletből. Én is lehetnék az a lány, akit képessége miatt üldöznek. Végül az emelet felé vesszük az irányt, s bár meglep Erik felajánlása, nem visszakozom. Sőt. Még a történtek ellenére sem esik nehezemre megtennem, így szó nélkül fogadom el a felém nyújtott kezet. Rám pillant, én pedig elkapva a tekintetét, veszek egy mély levegőt, s mielőtt észbe kapnék, hogy Őt nézem, már meg is érkezünk az emeletre.
A férfival együtt nézzük át a lány szobáját, nyomokat keresve, remélve találunk valamit, ami hasznukra lehet abban, hogy előkeríthessük. A kezembe nyomott papírokat nézve, hangosan gondolkozva osztom meg gondolataim Erikkel. Érezhetően megváltozott a hangulat, s átlépve a boltban történteken most egy egészen más szituációba kerültünk, mindketten. Már nem Erik az egyedüli, aki utána akar ennek az egésznek járni, hanem én is.
- Miért ilyen biztos ebben? - én csupán egy felvetést vázoltam, de Ő percekkel később már tényeket közöl. - Billy gyűlölködő megnyilvánulásait figyelembe véve van alapja mindannak, amit mond.  -
Nézek Erike, miközben aggodalmasan szaladnak össze szemöldökeim. A kezemben szorongatott papírokat az asztalra helyezem, s merengve nézem a családi képet. Gondolataimból Erik hangja ébreszt fel, mikor arra kér, menjek, Én pedig szó nélkül követem Őt.
- Mégis csak igaza volt. - suttogom halkan - leginkább magamnak – mikor megérkezünk az Őrs elé. Előrébb hajolva, támaszkodom meg a térdeimen, s úgy mérem fel a helyzetet. A tömeg megállíthatatlannak tűnik, és dühösnek. Eme két kombináció pedig igencsak veszélyes. Pontosan úgy, mint a mellettem ülő férfi. - Javaslatom? Erre a kialakult káoszra? -
Fordulok én is oldalra, s nézek egyenesen Erikre. Ez megfelelő alkalom lenne arra, hogy szemrehányásként közöljem vele, a nem túl messze kialakult helyzetért leginkább Ő, és a viselkedése felelős. De most nem az a fontos, hogy véleményeink ütközésében egy újabb csatát keltsek, hanem a lány megmentése az első.
- Ebben az esetben nem választhatjuk a törvényes módszert. Azok az emberek ott.. nem lesznek hajlandóan meghallgatni sem engem, sem pedig mást. - biccentek a tömeg felé, majd ismét az épületet felé fordulok. - A szöktetés tűnik a leggyorsabb s legeredményesebb módszernek. Azonban ez bűncselekmény, és más helyzetben nem is értenék Vele egyet, de most.. most ezt kell tennünk. -
Nem igazán egyértelmű, hogy ezekkel a szavakkal magamat akarom e meggyőzni, vagy a férfit. Szerintem az előbbi opció a helyes. Épp arra készülök, hogy megszegjem a törvényt, egy olyan emberrel aki maga is egy törvényen kívüli. Valljuk be, ez nem jellemző rám.
- A legtöbb rendőrőrsön a fogda mindig a hátsó, főfalhoz van csatlakoztatva, tehát azon a részen, amit mi most nem látunk. - mutogatok abba az irányba, amiről most beszélek. - Az egyikünk elterelhetné a tömeg, és a sheriff figyelmét, addig a másik lebonthatja a falat, és kiszöktetheti a szülőket. -
Nem kell részletezzem azt, hogy mindkettőnk képessége adott lenne bármelyik feladat ellátásához. Ő a téglát, a tartóoszlopokkal együtt kirántja a benne lévő fémdrótoknak köszönhetően. Én megfagyasztom, és összetöröm.
- Viszont ha kint vannak, gyorsan el kell mennünk innen, de hogyan, s hová? - az ötletem igencsak képlékeny, és túl sok rizikót foglal magában, ami megakadályozhatja az egész akció sikeresességét.


B R E A K  S T U F F | köszönöm a türelmedet. <3  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Szomb. 03 Feb. 2018, 14:09


Esther & Erik

Otthon kellett volna maradnia. Mondanám, ha szóra nyitnám a szám, de a szavait hallva csak egy futó pillantással reagálok. Egy lezárt témát felesleges feszegetni, igaz? Dr. Wolheim és az én világom eltér egymástól, nem lep az meg, ahogy viszonyul mind ehhez. Azonban megkímélhette volna ettől magát, ha nem követ. Ahogy én is, ha más autóját hozom el. Úgy tűnik mind a ketten a „hibásak” vagyunk.
Bármelyikünk lehetne az, akit a képessége miatt üldöznek. Mások vagyunk, és emiatt soha nem fognak minket elfogadni. Félnek tőlünk, és a félelem a legrosszabbat hozza ki az emberből, azonban a félelem ösztönzőerő. Olyasvalami, ami szükséges a túléléshez, egy mutáns számára pedig katalizátor. Szemet szemért, én hiszek benne. Charles szerint csak a világ vakul meg így, azonban Charles világának részei az emberek. Az enyémnek nem. Az emberiségnek kell alkalmazkodnia, nem nekünk. Túl sokat áldoztunk már fel így is, hogy elfogadjanak minket. Itt az ideje, hogy ők következzenek.
Ökölbe szorul a kezem a gondolatra, hogy annak a lánynak, ha közvetve is, de az elárvulását okozhatom. Tudom milyen érzés elveszteni azokat, akikben egy gyerek a menedéket keresi a világ elől. Ismerem a fájdalmat, a gyűlöletet és mindazt, amire az sarkallja az embert. Belőlem így készítettek fegyvert, ebből a lányból nem fognak.
- Ahogy Önnek is. – jegyzem meg, mikor igazat ad nekem. Elvégre, Ő mondta, hogy ez a felfordulás mind miattam van, nem igaz? Nos, úgy tűnik igaza lett, legalábbis az, ami most a szemünk előtt van, az az én hibám. – Ennél lehet rosszabb is lesz. – suttogom halkabban, a tömeget figyelve. Az összegyűlt tömeg fel lesz fegyverkezve, és ha úgy döntenek, hogy megostromolják az őrsöt, akkor a rendőrök nem lesznek olyan ostobák, hogy sokáig ellenkezzenek.
- A cél szentesíti az eszközt, doktornő. – pillantok a mellettem ülő nőre, élvezve, hogy vannak aggályai és kételyei azzal kapcsolatban, amit ajánl. Nem ítélem el érte, számomra a törvényen kívül cselekedni természetes dolognak hat, mert … soha nem is voltak törvények, amik szabályoztak volna. Elvették azokat is tőlem, a szüleimmel, és egy olyan jövővel együtt, ami még csak fel sem sejlett előttem.
- Meglepően jól ismeri a fogdákat. – pillantok kissé meglepve felé. Nem nézném ki Dr. Wolheim-ből, hogy ilyen gyakran töltötte az éjszakáit fogdákban. Azonban, mindenkinek meg vannak a saját titkai, nem igaz? – Elterelem a figyelmük. – mondom a tömeg felé pillantva. – Fegyvereik vannak, rám fognak vele célozni, nem Önre. – ha lőnének, márpedig alighanem lőni fognak, azzal szemben nagyobb biztonságban leszek, mint Dr. Wolheim.
- Az erdőbe. Ott időbe telik, mire megtalálnak, ha pedig a lány ott bújt el, talán megtaláljuk. – ez egy igazán nagy ha, de … nos, más eshetőség nem igazán van. A környező épületek egyikében sem rejtőzhetnénk el anélkül, hogy ne lásson meg minket egy helybéli. Az erdőbe is utánunk jönnek, de nyerünk egy kis időt, míg felkészülnek rá és elég embert gyűjtenek, hogy nagyobb eséllyel kutassák át utánunk. – Vigye az autót. Ha kihozta őket, hajtson az őrs mellé. Addig visszatartom őket. – bólintok Dr. Wolheim felé, mielőtt kiszállnék az autóból és a tömeg felé venném az irányt.
Vetek egy pillantást hátra, hogy az autó eltűnt-e, és csak azután cselekszem, hogy ne hívjam fel a figyelmet a kocsira, csak magamra. A kezemet kinyújtva ragadtam meg az őrs előtt álló rendőrautót, ahogy pedig az felemelkedett a levegőben, a gyűlölködő tömeg tekintete elszakadt a rendőrség épületéről és rajtam állapodott meg.
- Ott van! Rohadt mutáns! Dögölj meg! Lőjétek le …. ! – csak néhány felkiáltás üti meg a figyelmem, a többire már nem figyelek oda. A tömegszélén álló egyik férfi egy revolvert húzott elő a zsebéből és közelebb lépve hozzám meghúzta a ravaszt. Hangosan csattant a lövés, de félreütöm a tenyeremmel a golyót, a férfit pedig egy intéssel méterekkel odébb hajítom a tömeg belseje felé.
Vissza! – kiáltom a tömegnek, és a főtér melletti autókat közelebb rántva egy körbezsúfolom a tömeget, és mielőtt a platókon lévő fegyverekért nyújthatták volna a kezüket, egy intéssel megelőztem őket és mögém sorakoztak a pisztolyok és puskák, a tömegre célozva. – Azt mondtam, vissza! – ismétlem meg magamat, ezúttal viszont a dühös kiáltások abbamaradtak és inkább csak zúgolódtak, de érezhetően halkabban. Hirtelen körbe lettek zárva és fegyver másik oldalán találták magukat.
Fel a kezekkel! Tegye le a fegyvereket és adja meg magát! – a felszólítás a rendőrség épületéből hangzik el. Odafordítva a fejem látom, ahogy a seriff jó néhány rendőrrel együtt felém szegezi a pisztolyát. Ha nem is az összes, de a legtöbb rendőr itt van, hogy letartóztassanak engem. Dr. Wolheim-nek így talán könnyebb dolga lesz. – Utoljára szólítom fel, uram! Adja meg magát, különben lőni fogunk! – a kocsikkal körbezárt tömegnek ezt hallva egyből megjött a hangja, bíztatva az egyenruhásokat, hogy lőjenek.
- Tárgyaljunk, seriff! – fordultam az egyenruhások vezetője felé, húzva az időt.
-Tárgyalni? Megölt egy embert, nincs miről tárgyalnunk! Utolsó figyelmeztetés … -  elhúzom a szám a szavakat hallva. Soha nem tanulnak.
- Az az ember bűnös volt. Mit csinált, mikor megakarták ölni azt a lányt? Felszólította őket is? – grimaszoltam megvetően. – Az emberek megvédik egymást. Áldozatot játszanak, fegyverrel a kezükben. Könnyű ráijeszteni egy fegyvertelen lányra, alvó emberekre rágyújtani egy házat ... de mit csinálnak, ha nincs maguknál fegyver?
- Elég! – ki se mondta a seriff teljesen, de már meghúzta a ravaszt, pillanatokkal később pedig a többi rendőr fegyvere is eldördült. A tömeg néhány pillanatra elhallgatott, várva, hogy holtan esek össze, de amint ez elmarad, egy emberként morajlanak fel.
- Soha nem tanulnak. – húzom el a szám, elmosolyodva a tőlem fél méterre lebegő töltényektől. Ahelyett azonban, hogy visszalőnék velük, a tömeg felé küldöm őket, de nem az emberekre, hanem az autókat céloztam. Így nem fognak tudni egyből utánunk jönni, ha próbálkoznának. Márpedig .. próbálkozni fognak.


deep end | ha van, amire megérni várni .... jajj  


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Hétf. 19 Feb. 2018, 11:11



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
Igen, otthon kellett volna maradnom. Megvárnom, amíg visszatér a birtokra az autómmal, és nem törődni azzal, miért van távol. Beleütni az orrom olyasvalamibe, ami nem tartozik rám. S annak ellenére, hogy nem vagyok egy ’minden lében kanál’ típus, most mégis itt vagyok Magnetoval, aki korunk egyik ikonikus alakja a radikális eszmék felfuttatásában. Ezzel az emberrel, akit nem is olyan rég még szívből megvetettem, most szövetkezek, hogy egy társunkat megmentsem. Mindezt nem éppen törvényes eszközökkel. A helyzet abszurditását tovább növeli az a tény, mikor igazad ad nekem. Nekem! Jobb szemöldököm kissé hitetlenkedve emelkedik fentebb szavai hallatán, de nem formálom hangosan kimondott szavakká gondolataim.
- Sajnos én is így gondolom. - felelem halkan, miközben egy kissé aggodalmas, s egyben beletörődő sóhaj szakad fel belőlem, miközben a tömeget pásztázom tekintetemmel. - Tudom, hogy magának ez a mottója, de én.. én mindeddig a törvényes eszközök oldalán igyekeztem állást foglalni. -
Húzom el kelletlenül a szám, s mintha némi dacosság okozta kétkedés gyűrné össze enyhén homlokom, ahol most haloványan látszódó barázdák jelennek meg. Nem, ez nagyon nincs így rendjén, de jelenleg nincs más választásunk.
- Túlzás volna azt állítani, hogy jól ismerem, de.. mindegy. - nem szeretnék állszent képet festeni magamról, és letagadni azt, hogy volt már pár, fogdában töltött éjszakám még a tinédzserkori éveimben, mely - mint minden átlagos tinédzsernél, úgy nálam is - leginkább lázadással, és helytelen döntések meghozatalával telt. Ennek részletezésére azonban sem a hely, sem pedig az idő nem alkalmas. S főleg nem Vele fogom mindezt megtárgyalni. - Rendben. -
Bólintok egyet a tervre, majd amikor kiszáll az autóból, átmászva az ülésből, huppanok a vezetőoldali helyre, majd markolok rá a kormányra.
- Vigyázzon magára. - bár az ablak le van húzva, mégis mintha magamnak mondanám a szavakat. Ostobaság. Pont egy olyan erős mutáns ne tudná magát megvédeni, mint Erik? Már csak a feltételezés is nevetséges. A gázra lépek, majd elhajtok a helyszínről. Téve egy kört a kisutcákon, kerülök az Őrs mögé. Sietősen pattanok ki az autóból, majd haladok végig a főfalon, végül a legszélén meglátom a rácsos ablakokat. Jégtömböt húzva a lábaim alá emelkedek a magasba, hogy könnyedén betekintést nyerhessek. Hamar megtalálom a bezárt házaspárt, kik egymás kezét szorongatva ülnek a falra szerelt ágy szélén. - Mr és Mrs. Campbell? -
Szólítom meg őket, miközben kezeimmel megragadom a rácsokat, és a képességemet használva elkezdem a szerkezet megfagyasztását.
- A nevem Esther Wolheim. Azért jöttem, hogy segítsen elmenekülni Önöknek, és hogy megkeressük a lányukat.-
Fűzöm hozzá, mikor két döbbent szempárral találom szembe magamat. A háttérben fegyverek dördülnek el, de nem foglalkozom velük.
- Minden rendben lesz, de kérem, most menjenek hátrébb. Befogom törni a falat. - megvárom, amíg a két alak feláll, és a cella legszélső sarkába húzódnak vissza, én pedig eltűnök az ablak mögött. Tenyereimmel végigsimítok az érdes felületen, tovább növelve az megfagyasztani kívánt szerkezetet. Hátrálok bár lépést, s felemelve a karjaim célzok, és lövök. A fal egy része pedig leomlik. A törmelékeket átugorva lépek be  cellába. Ha esetleg mások is tartózkodnának bent az épületben, a cella nyitott részénél húzott jégfallal zárom el őket. - Jöjjenek! Sietnünk kell! -
Nyújtom a kezem az idős férfi és nő felé, kik döbbenten méregetnek.
- Különleges képességekkel bírok, mint a lányuk. Segíteni akarok. Menedéket nyújtani a családjuknak, de nincs sok időnk. Odakint sokan vannak, kik rosszat akarnak Önöknek! Kérem.. -
Győzködöm őket, s a karom feléjük nyújtva nézek rájuk, remélve, hogy megtisztelnek a bizalmukkal. A látottak ellenére is. Elvégre éppen most törtem be egy hivatalos szervhez.
Amennyiben sikerül a tervet végrehajtani, az autó hátsó ülésére ültetem őket, majd az Erikkel megbeszélt tervek szerint az Őrs mellé hajtok az autóval, és várok.
A segítségére sietnék, hogy leszereljem az embereket, valamiféle humánus módot választva, de fogalmam sincs, mi a pontos terv, épp ezért nem akarok feltűnést kelteni.


B R E A K  S T U F F | ismét köszönöm, hogy vársz rám! nagy szemek  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Vas. 25 Feb. 2018, 12:40


Esther & Erik

Nem ez az első eset, hogy mással szövetkezem. Charles-szal is megtörtént, mi több, Kuba után ő volt az, aki kihozott a Pentagonból. Az ott történtek persze máshogy értek véget, mint azt ő, vagy épp azok tervezték, akik a jövőben úgy döntöttek, hogy az egyetlen megoldás az, ha a múltat bolygatják meg. Ugyanazt akarjuk mind, csak míg ők azt hiszik, hogy az emberiség befogad minket, én tudom, hogy nem fog. Akik utálnak minket, hiába győzködik, azokat el kell távolítani, főként, ha olyan helyzetben vannak, hogy hatalmuk van. Eddig mi tűrtünk, itt az ideje, hogy az ember alkalmazkodjon. Tehet máshogy is, és viselheti a következményét.
- Attól, hogy valami törvényes, még lehet rossz. – ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg. Az ember azt tesz, amit akar, főként, ha törvények védik minden tettét. A szüleimet ilyen törvények miatt vesztettem el, parancskövető emberek miatt. – Nem lesz rosszabb ember ettől, ha helyesen cselekszik. Ez pedig az. – felelem, ahogy a rendőrség épülete felé pillantok, ahol valamelyik cellában minden bizonnyal egy férfi és egy nő most halálra rémül attól, amit odakintről hall.
Nem erőltetem a témát, egyébként sem tartozik rám. Én magam is tudom, hogy milyen a rácsok mögött, habár, technikailag engem nem rácsok mögé dugtak, hanem inkább elásták, jó mélyre.
Dr. Wolheim szavait hallva hátrapillantok és egy halovány mosolyra rándul a szám széle, mielőtt a tekintetem ismét a tömegre szegezném. Fiatalon megtanultam, hogy csak úgy vigyázhatok magamra, ha én vagyok a legerősebb. Ha az ellenség retteg, és megbénítja a félelem. Ha előbb végzek vele, minthogy bármit is tehetne. Könyörület nélkül. Klaus Schmidt fegyvernek szánt engem, és az is lettem, levadásztam mindenkit, akihez köze volt, a saját módszereikkel. Ezek azonban itt most nem katonák, csupán szánalmas, ostoba emberek, akik fegyverrel a kezükben élet és halál urának hiszik magukat.
- A ma egy új kezdet, mostantól egyetlen mutánsnak sem eshet bántódása! Ha még egyre fegyvert mernek szegezni, csatlakozhatnak hozzá! – mutattam a fegyverüzlet felé, ahol nem olyan régen meghalni hagytuk Billy-t.
Megpillantom az autót, mikor Dr. Wolheim az őrs felé ér vele, és továbbra is a fegyvereket a tömeg, illetve a rendőrök felé irányítva sétálok az autóhoz, amit az emberek mozdulatlanul, de nem némán néznek végig. Ahhoz azonban nem elég bátrak, hogy tegyenek is valamit. Félnek, hogy eldördül egy lövés. Ennek ellenére azonban a tömegből egy férfi kiválik és felém rohanva próbálna meg elkapni, de felé fordulva kinyújtom a kezemet előre, mire egyből a földhöz préselődik a nyakláncánál fogva. Ökölbe szorítom a kezem, mire a nyakához kap, de épp csak annyira szorongatom meg, hogy megtapasztalja milyen levegő nélkül, majd pedig ahogy szétnyílik az öklöm, úgy csúszik vissza a földön a tömegbe.
- Ne keressenek minket! – szólok még a sakkban tartott tömeghez, mielőtt beszállnék az autóba. A fegyverekkel még a földbe lövök az emberek elé, figyelmeztetés gyanánt, és időt nyerve Dr. Wolheim-nek, hogy az emberek ne rohanhassanak egyből a kocsi elé, az útját állva, majd egy intéssel messzire hajítom a fegyvereket.
- Mondanám, hogy örvendek … -  fordulok a hátul ülők felé köszönésképp. Azonban sem én, sem ők nem örülnének ennek tisztaszívből. – Az erdő felé. – pillantok Dr. Wolheim-re, majd megint hátra. - A lányuk sokat járt arra, igaz? – erdő mellett laktak, egy sokat bántott mutáns lány pedig valószínűleg élvezi azt a magányt, amit a fák sokasága nyújthat neki. Az én lányom is imádta, egészen más okok miatt, de .. ugyanúgy oda volt érte. – Sietnünk kell. Utánunk fognak jönni, csak néhány órát nyertünk.  Dr. Wolheim-hez címzem a szavaim. Fegyvert fognak megint, és ezúttal többen, szervezetten fognak utánunk jönni, hogy végleg leszámolhassanak velünk, a fenyegetéssel, ami a városukat érte.


deep end |  jajj  jajj  


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Szer. 07 Márc. 2018, 21:20



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
Próbálok benyomást kelteni Campbellékben, az abszurd helyzetünk ellenére is, s olybá tűnik sikerrel járok. Némi kétkedést vélek felfedezni tekintetükben annak ellenére is, hogy mindenféle ellenkezést mellőzve szállnak be az autó hátsó ülésére, de a tényen nem változtat, hogy bizalmas szavaztak egy idegennek; nekem. A megbeszéltek szerint gurulok az Őrs épülete mellé, veszem le a lábam a gázpedálról. A fám szerkezet nem mozdul, a motorháztető alatt halkan duruzsol a motor, miközben tekintetem Erik alakjára siklik, kit a kisebb tömeg veszi körül. A fegyverek az emberekre szegeződnek, és remélem, mi több, ajánlom, hogy ne süljön el egy sem. Egyrészt a mögöttem kétségbeesetten egymásba kapaszkodó Campbellék érdekében, másrészt pedig a saját érdekében. Elég egy újabb ballépés, és elszabadul a pokol, szó szerint.
A férfi észrevesz minket, s elindul felénk, ujjaim pedig önkéntelenül is a kormányra szorulnak, amikor a tömegből kiválik egy alak, és elindul felé. Erőkifejtésem egyre csak nő, ahogy a képsorok pörögnek, s ujjaim elfehérednek a kormánykereket szorongatva. Végül megkönnyebbülök, a pontos okát azonban én sem tudom. Nyílván több kell ahhoz, hogy Lehnsherrnek baja essen, pár felfegyverzett civilnél. Halovány örömmel tölt el az a tudat, hogy ezúttal nem ontja senkinek sem a vérét.
Még be sem csukja az ajtót, azonnal a gázra lépek. Erik utasítását egy bólintással veszem tudomásul, Rá sem nézve, végig az úton tartva a szemem, miközben határozottan fogom a kormányt. Az öreg motor hangosan mordul, a sebességmérő egyre magasabbra kúszik.
- Tudom. - húzom el a szám kissé kelletlenül. - A saját autómmal még ennél is gyorsabban haladhatnánk, de gyanítom mostanra már felgyújtották azt is. -
Mondom ki a nyilvánvalót, hiszen nem éppen a legújabb és legjobb darabot sikerült elkötni a sikátor mögül. Nem mintha olyan sok lehetőség közül válaszhatott volna a másik. Természetesen az, hogy az Erik által meglódított autó az én tulajdonomat képezte, újfent kihangsúlyozom.
- Jön nekem egy autóval. Ha ezen túljutunk, .. visszatérünk erre a témára. - csupán a szemem sarkából pillantok rá, de hamar az útra figyelek ismét. Tekintetem folyamatosan az előttünk elterülő aszfaltról a visszapillantó tükörre ugrál oda-vissza. Az út az erdő mellett halad el, én pedig lassítva kanyarodok be az első autók járta ösvényre. A földút az eddigi gyors tempó lassítására kényszerít, így is igyekszem a mélyebb gödröket kikerülve egyre mélyebbre és mélyebbre haladni, miközben tekintetemmel a fák között pásztázva keresek valamit, ami a lány jelenlétére utalhat.



breath of life | ismét köszönöm, hogy vársz rám!  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Csüt. 15 Márc. 2018, 16:53


Esther & Erik

Gyerekként megtanultam már, hogy a pokol nem létezik. Nem úgy, ahogy azt szeretik emlegetni. Az ember maga a démon, az élet a maga szenvedés. Mi más magyarázhatná mindazt, amit elszenvedtem? A gyűlöletet, a fájdalmat, a veszteségeket … elvettek tőlem mindenkit. Nemcsak a nácik. Emlékszem, hogyan végezték ki azokat, akik már nem voltak elég erősek, hogy dolgozzanak. Emlékszem anyám arcára, a biztató tekintetére, mielőtt lelőtték őt. Emlékszem, hogy apámat miként fosztották meg a maradék emberségétől is. Nem felejtettem el milyen a karjaimban tartani az élettelen testét azoknak, akik a világot jelentették nekem. Akik elvették őket tőlem, mind meghaltak, végeztem velük, egytől egyig, ha kellett, a világ másik végébe mentem értük. Mikor ezekre az emberekre nézek … a mögöttem hagyott halottakat látom.
A gondolataimból a feltűnő autó ébreszt fel, mielőtt még bármit is tennék. Szívesen nézném a szenvedésüket a tetteikért, de nem ez a megfelelő hely, és idő, hogy szenvedjenek a bűneikért. Egy fiatal mutáns élete veszélyben van, a sajátjaink pedig mindig előrébb valóknak kell lenni, hiába a bosszú vagy a gyűlölet. Mi vagyunk kevesebben, meg kell védenünk egymást, ki kell állnunk az igazunkért, akkor is, ha azért tenni kell. Sokan elbújnak, mikor a tettek mezejére kell lépni, ahelyett, hogy hallatnák a hangjukat. Pedig, ha mind megtennénk, az emberiség megsüketülne.
- Remélem nem volt benne semmi fontos. – iratok, ruhák, bármi, aminek az elégetése az autón kívül még inkább fájdalmat ébresztene benne. Mondanám, hogy sajnálom, de valahogy nem igazán jön a számra. Nem azért, mert ne sajnálnám. Ha tudtam volna, hogy abban az autóban van nyomkövető, nem hozom el. Az én időmben még az autókban csoda, ha motor volt, nemhogy nyomkövető. – Mehetünk gyorsabban is. – mondom aztán, és kifeszítve az ujjaim ragadtam meg az autó vázát, miközben folyamatosan gyorsult az autó.
- Azt kérheti, amelyiket csak akarja. – pillantottam rá, halovány mosollyal az arcomon. Ahogy ő is sejtheti, nem állok túl jól anyagilag, ellenben viszont elég könnyedén megtudnám szerezni a szükséges pénzt … vagy akár magát az autót is. Azonban ezt a módszert aligha értékelné Dr. Wolheim, mint az nem olyan rég ő is mondta, általában a törvényes módszereket részesíti előnyben. – Hajléktalanok … -  mondom, ahogy megpillantok egy-két tábort az erdőben. Felismerem őket, a világháború után sok ilyet láttam. – Itt, álljon meg! – intek a kezemmel Dr. Wolheim-nek, majd ahogy az autó megáll, kiszállok. A fák és bokrok közé lépve haladok beljebb az erdőben, mikor egy kisebb tisztásra érek, ahova a napfény csak alig süt be a magas fák lombjai miatt.
- Sírok. – mondom halkan, mikor meghallom magam mögött Dr. Wolheim lépteit. – Sokat ástam már, megismerem őket. – mondom, ahogy lépek néhányat, óvatosan. Nincsenek fejfák, semmiféle jelölés. Nem akarták, hogy tudják kik vannak itt, sem azt, hogy egyáltalán tudják, hogy itt vannak. Az erdő mélyén, ahova alig süt be fény. – A talaj nem egyenletes, látja? – mutattam a földre körülöttünk. Hat sírt számolok. – Alig süt be ide fény, mégis, növények, virágok vannak itt. – mivel víz és fény nem jut ide sok, más az, ami táplálja a földet. Valami, ami lassan bomlik le és a földben van, vagy inkább vannak. Úgy tűnik nem mostanában kezdték, különben sokkal kevesebb lenne a növény. – A temető a város másik végében van, láttam, mikor idejöttem. Ez egy kisváros, nem temetnének senkit ide, hacsak … nem tekintik másnak. – húzom el a szám, ahogy leguggolok, hogy jobban szemügyre vehessem a talajt és a növényeket. – Ő nincs itt. Ezek régebbiek. – viszont itt lesz, ha nem mi találjuk meg előbb.


deep end | a türelem rózsát teremt Smile 


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Szer. 21 Márc. 2018, 07:41



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
Eltűnődöm egy pillanatra a férfi kijelentésén; ”semmi fontos”. A technikai újításoknak köszönhetően számos lehetőségre teszünk szert, mindenki a maga területén, én például orvosként sokkal többet tehetek az emberekért, mint egy szakmabeli száz évvel ezelőtt. De mint minden éremnek, ennek is két oldala van. A megjelenő új eszközeinkhez kötődni kezdtünk, miként életünk részévé váltak. Holott ezek csak tárgyak, pótolható eszközök, nem úgy mint egy ember. Egy pillanatra elszégyellem magam, hisz én csak egy autót vesztettem el, a mögöttem lévő házaspár otthonát szinte porig égették, még sem hagyja el egyetlen panasz sem a szájukat. Csupán egyetlen dolgot akarnak visszakapni, a gyermeküket.
- Valójában nem. - suttogom halkan, leginkább magamnak. Kissé elrévedt állapotomból Erik ránt ki megjegyzésével, én pedig téve azt, amit mond, jobban beletaposok a gázpedálba. - Szaván fogom. -
A kijelentésem már önmagában is abszurd volt, és ehhez méltó válasz is érkezik a mellettem ülőtől. Oldalra pillantva találkozik a tekintetünk, s jómagam is halovány mosollyal nyugtázom szavaim. Az autó legyen a másodlagos. Valójában könnyedén pótolni tudom majd a sajátom és Scottét is. Az anyagi forrásom adott hozzá, ezt azonban sosem reklámozom.
Lefékezek, mikor megállásra szólít fel. Jobbommal üresbe teszem az autót, de nem állítóm le a motort. Kérdően nézek Erikre, aki szó nélkül kiszáll és elindul az erdőbe. Elképesztően öntörvényű, legalább odaböföghetett volna két szót, hogy mégis mi a terv.
- Jöjjenek. Körbenézünk a környéken, hátha találunk valami nyomot, amit a lányuk hagyott maga után. - fordulok hátra a házaspárhoz, majd kipattanva az autóból, kisegítem őket. Így indulunk el hárman, Erik után. A tisztásra érve mindannyian megtorpanunk. - Igen, látom. -
Bólintok egyet, miközben pár lépéssel a férfi mögött haladok, majd megtorpanok. A vállam fölött hátrapillantva a házaspárra emelem a tekintetem. Mindketten a könnyeikkel küszködve nézik a névtelen sírokat.
- Önök sem tudtak erről a helyről, igaz? - kérdezem, majd ismét a jelöletlen sírok felé fordulok. A felismerés, hogy a saját fajtámat lökték ide pusztán azért mert azok voltak, akik, nem kevés haragot vált ki belőlem azok iránt az emberek iránt, akik ott voltak most is a téren, a tiltakozók között. Ők tették. Úgy bántak velük, mint az állatokkal. - .. hacsak nem mutáns. -
Fejezem be Lehnsherr mondatát, s remegve fújom ki a levegőt. Nem a félelem az, mely átjárja szívem, s reszketésre bír, hanem a düh.
- Meg kell találnunk. - jelentem ki érdes hangon, s körbe kémlelve a környéket, kiszúrok nem is olyan messze pár sátort. - Vigyázzon rájuk. -
Mutatok a hátunk mögött ácsorgó házaspárra, s meg sem várva Erik válaszát, határozott és sietős léptekkel megyek oda a sátrakhoz. A ponyvák között, a kialakított táboruk közepén emberek üldögélnek farönkökön a tűz mellett. - Üdv. Nem látták véletlenül erre ezt a lányt? Eltűnt, most Őt keressük. -
A bőrdzsekim zsebéből előveszek egy képet, ami a családi házból származik. Direkt nem a körözési plakátot mutatom meg az ismeretleneknek. Közelebb lépve nyújtom feléjük a fotót.


Breath of Life | én lennék a rózsa? : P  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Szomb. 24 Márc. 2018, 18:24


Esther & Erik

- Mégis úgy gondolja, hogy ér valamit? – kérdezem, ahogy egy halovány mosoly kúszik az arcomra. Tisztában vagyok azzal, hogy nem rajong a személyemért, és hogy nincs is jó véleménnyel rólam. Kegyetlennek tart, önzőnek és talán hazugnak is, többek között. Lehet ebben igazság, nem vagyok feddhetetlen, sem tökéletes, de hazugnak nem mondanám magam. Épp ellenkezőleg, egyike vagyok azon keveseknek, akik teljes mellszélességgel állnak ki amellett, amiben hisznek. Nem hazudok, láttam, átéltem mindazt, amit az ember tesz a mutánssal. Háborúba születtem, s nőttem fel, és azóta nincs béke. Fegyvernek szántak, és azzá is tettek. Ez vagyok én. Charles, Dr. Wolheim és a többiek … ők ezt nem érthetik.
Szótlanul állok és nézem a sírokat, mikor meghallom a mögöttem megérkező léptek hangját. Nem kell hátrapillantanom ahhoz, hogy eltudjam képzelni milyen arcot vágnak most Campbell-ék. Ismerem az érzést. – Az Önök lánya nincs itt. – viszont másoké igen. Ahogy az én lányom is egy hasonló sírban fekszik, az anyja mellett, fél világra innen. – De itt járt. – mondom, ahogy megpillantok néhány lábnyomot a földben. Kisebbek, mint egy felnőtté, talán a lányuké lehetett. Nem csoda, ha megijedt attól, amit itt látott, messze futhatott. Vajon saját maga talált ide, vagy ide hozták, csak sikerült megmenekülnie? Ez egy kisváros, de nem egyetlen ilyen hely létezik a világon. Nem egyszerűen csak  mutánsokat ölnek, hanem gyerekeket fenyegetnek, és temetnek a föld alá, névtelenül, kitörölve az emléküket is. Évek óta tarthat már ez itt, nem csoda, hogy szegény lány maga is fél attól, amire képes. Mást sem látott, csak gyűlöletet a mutánsokkal szemben, megélni azt, hogy mutáns … ebben a helyzetben nem lehetett könnyű, és nem is volt, különben nem lennénk itt.
Dr. Wolheim szavait hallva ébredek a gondolataimból és pillantok hátra a mögöttem álló házaspárra, majd Dr. Wolheim egyre távolodó alakjára. – Csak maradjanak a közelemben. – pillantok feléjük, ahogy óvatosan átlépve a sírok felett megindulok Dr. Wolheim felé, utánam Campbell-ékkel. Dr. Wolheim mellé érve végigfuttatom a tekintetem a tűz körül ülőkön. Az egyikük egy konzervet szorongatott a kezében, próbálva egy késsel felnyitni azt, de úgy remegett a keze, hogy esélye sem volt, és a késnek se volt már éle. A karomat kinyújtva repült a kezembe a konzerv, a tenyeremet felé téve egyszerűen téptem fel a tetejét, és egy intéssel lebegett vissza a hajléktalan férfihez, aki nagyra tágult szemekkel bámult minket.
- Ha segítenek, mi is segítünk maguknak. Tudtak a sírokról, igaz? – kérdeztem tőlük, mire néhány pillanat múlva páran bólintottak. Az ilyen táborok folyton vándorolnak, de nem tesznek meg hatalmas távolságokat. Alaposan bejárják a környéket, tudniuk kellett arról, hogy a közelben akad néhány sír. Talán látták is azokat, akik ásták őket. – Látták a lányt? – mutatok a képre, amit Dr. Wolheim elővett.
- Csak … átutazóban volt itt. Nem mondott semmit, de látszott rajta, hogy menekül. – szólalt meg a hozzám legközelebb ülő rongyos férfi. A többiek felé pillantok, akik viszont kifejezéstelen tekintettel meredtek a tűzbe. – Itt aludt, és ment tovább. – vonta meg a vállát a férfi, majd felém nyújtott egy másik konzerves dobozt.
- Az az övé! – Ms. Campbell keze előrenyúlt, hogy rámutasson az egyik lyukas sátorban lévő sálra, majd, mintha kilőtték volna, futott oda, hogy felvegye azt. A férfi, aki felém nyújtotta a konzervet felpattant volna, hogy megállítsa, de a tenyeremet a vállára téve nyomtam őt vissza a rönkre, amin eddig ült.
- Csak … itt hagyta. – vonta meg a vállát a férfi, ahogy a sátra felé pillantott, amiben Ms. Campbell sírva szorongatta a sálat. A nőt nézve csak egy dologra tudtam gondolni: hogy az a sál valamiféleképpen fontos lehet neki… akkor pedig a lány nem hagyja itt.
- Biztos benne? – pillantottam le a férfira, akaratlanul is egyre inkább szorítva a vállát, mire az addig a lába mellett szorongatott késsel felém szúr, de a másik kezemmel még időben eltudom kapni a csuklóját és a válla helyett a nyakát szorítottam már a kezemmel. – Az a szerencséje, hogy a hölgy nem engedi, hogy megöljem … -  beszéltem a férfihez, aki már csak nyögni tudott a kezem szorításában, Dr. Wolheim-re pillantva segítségért. – Az igazat akarom. Nem kell megöljem, hogy szenvedjen. – a kést kiejti a kezéből, ahogy már mind a két kezével az enyém felé kap, mikor egyre kevesebb levegőt kap.
- Tényleg itt volt! – szólalt egyszer csak megy az egyik nő, én pedig enyhítek a férfi nyakának szorításán. – Pénzt adtak, hogy … megkeressük. Megtaláltuk, ők eljöttek érte, de elszökött. A sálat … elvettük, mert neki már …  - elhallgatott, nem tudta, vagy csak nem akarta befejezni a mondatot. Tudták, hogy mi lesz a lánnyal, és úgy gondolták, neki a föld alatt nem lesz szüksége sálra.
-Meddig követték? – pillantok a nőre, továbbra sem engedve el a férfit, de már kapott levegőt.
- A régi templomig. Két óra séta innen nyugatra. Ennyit tudunk, most … engedje őt el. Kérem.  teszi hozzá kissé aggódva a nő, miközben felváltva nézett Dr. Wolheim-re és rám.
Elengedtem a férfit, de löktem egyet rajta, mire leesett a farönkről. Dr. Wolheim-re pillantottam magam mellett, de nem mondtam semmit. Minden bizonnyal ő is tudja: szólhattak a mutánsvadászoknak erről már előttünk, tehát lépéshátrányban vagyunk. Ha a lány most is ott van … hamarosan fegyverekkel találhatja magát szembe.  


deep end | előfordulhat Smile


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Szomb. 05 Május 2018, 12:07



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
 Igen, önzőnőnek tartom, és kegyetlennek. Olyan embernek, ki nem ismer gátlást, vagy félelmet, csak a gyűlölet és erőszak szülte beszédet. Nem bízom benne, nem akarok bízni, de nem is azok közé tartozom, ki fél tőle. Ismertségünk már sokkal hamarabb megpecsételődött, mielőtt rátaláltam a romok alatt, nem beszélve a Bécsben történtekről. Így hát némiképp hiteltelenül hangzik pont az én számból ama kijelentés, miszerint a későbbiekben behajtom a nekem tett ígéretét.
- Megeshet. - vetem oda félvállról, futó mosollyal az arcomon. Nem tudom mi az, ami most ezt mondatja velem. Talán az újonnan kialakult helyzetünk, melyben csak egymásra számíthatunk. Értékrendünk korántsem hasonló, de a célunk ezúttal közös. Megmenteni a lányt.
Névtelen sírok, egy eldugott helyen, mintha olyan testek kerültek volna a földbe, kik miatt szégyenkezniük kell bárkinek is. Erik olvas a természet adta jelekből, így hamar megállapításra kerül, hogy a lány nincs itt. Még nem késtünk el. A közelben tartózkodó hajléktalanok felé veszem az irányt, remélve, hogy némi készpénzért cserébe információért juthatunk, mely mentén tovább haladhatunk. Azonban a beszélgetés fonalát a férfi magához veszi, s nem éppen oly módon, mely számomra túlontúl szimpatikus lenne. Ezúttal sem hazudtolja meg magát.
Némán figyelem a párbeszédet - nem keltene túl jó látszatot az, ha pont mi ketten húznánk szét -, amikor egyszer csak megszólal az édesanya. A sál felé pillantok, s tekintetem az idegeneken jártatom.
- Erik. - azon ritka pillanatok egyike, mikor a férfit a keresztnevén szólítom. Hangszínembe ezúttal is némi figyelmeztetés csendül. - Elég lesz. -
Szólok rá ismét, mikor kilátásba helyezi a hajléktalan kínzását. Nem hiszem, hogy ilyen drasztikus lépéseket kell megtennünk annak érdekében, hogy válaszokat kapjunk. Közelebb lépek a pároshoz, és kezemmel Lehnsherrért nyúlok, a felkarját érve, hogy véget vegyek a fojtogatásának, mikor a másik nő megszólal.
- Kik jöttek el érte? - fordulok a nő felé, s ellépve a férfi mellől, elindulok a beszélő felé. Szavai dühöt ébresztenek fel bennem, s érzem, miként fut végig enyhe remegésként az egész testemen. - Hányan voltak? Hogy néztek ki? -
Erik kérdez, én pedig a választ meghallva visszalépek mellé, közben kihúzom a zsebemből a telefonom. Pár másodperccel később a férfi karjáért nyúlok, és kissé félre vonom, s egészen közel lépve Hozzá, pillantok fel Rá, majd a telefon kijelzőjét mutatom felé.
- Van egy rövidebb út. Az erdőn keresztül átvághatunk autóval. - fojtott hangon mondom mindezt, kizárva mindenki mást a beszélgetésből. - Rázós lesz, de nem lehetetlen. -
A gépjárművet a legkevésbé sem sajnálom, viszont akkor sem lesz könnyű eljutni oda. Jelenleg úgy tűnik, minden eshetőséget meg kell ragadnunk, hogy a vadászok helyzeti előnyén felülkerekedjünk.
- Ha használjuk mindketten a képességeinket, talán némi előnyhöz is juthatunk, az emberekkel szemben. -
Magam sem hiszem el, hogy mindezt kimondom, de a helyzet megkívánja.


Breath of Life | udvarlásból van még mit tanulnia mr! : P

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Pént. 18 Május 2018, 13:57


Esther & Erik

Halovány mosollyal az arcomon pillantok előre, ahogy megszólal. Sok rossz elmondható rólam, valóban tettem dolgokat, amik … nem erkölcsösek, sőt, egyenesen kegyetlenek. Minden bizonnyal ő többről tud, mint én, tekintve, hogy egy másik énemet is ismerte, egy tapasztaltabbat. Hazugnak viszont nem tartom magam, egyenes voltam mindig is, és a tetteim, ha másról is árulkodnak, jó célt szolgálnak. Nem érthetik meg, amíg át nem élték, hogy milyen is ez.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tölt el jó érzéssel a férfi fájdalma. Ismerem a fajtáját. Haszonlesők, akik mások fájdalmából nyerészkednek. Hasonló emberek voltak azok, akik aranyrudakká változtatták a rokonságom. Akik elvettek tőlem mindent, akik megbélyegeztek. Akkor még nem féltek tőlem, csak nevettek, szórakoztak rajtam. Később, mikor meglátogattam őket, már nem volt ilyen jó kedvük. Mikor betörtem az ajtajukat, és a szájukba dugtam ugyanannak a pisztolynak csövét, amelynek a ravaszát annyiszor meghúzták. Mikor a nyakuk köré tekertem a hurkot, amit addig ők adtak az emberekre, mikor a saját halálukat nézhették végig a tükörben, ahogy tették azt oly sok másik emberrel. Megöltem őket, megöltem mind, és szenvedtek, ahogy mások szenvedtek tőlük. Fegyvert csináltak belőlem, ölésre tervezve, de nem ők húzták meg a ravaszt, és végül … utolérték őket a bűneik.
A gondolataimból Dr. Wolheim szavai rántanak ki, enyhén fordítom oldalra a fejem, hátra pillantva a nőre, de továbbra sem engedve el a férfit. Nehezemre esik nem megölni. – Megérdemelné. – mondom halkan, majd néhány pillanat múlva végül elengedem, mikor megérzem a jéghideg érintést a karomon.
Nem tudom a nevüket, csak … a városból. Fegyverük volt úgy tűnt … gondjuk van a gyerekkel.  vonta meg a vállát a nő Esther kérdésére. Alighanem ugyanazok, akik az úgynevezett mutánsvadász szektának is a tagjai, vagy legalábbis egy részük.
Dr. Wolheim-re pillantok, a nő szavai után, és az arcomon jól kivehetőn a megvetés jelei körvonalazódnak a vonásaim mentén, ahogy végig nézek rajta. Mielőtt azonban bármit tehetnék, amit esetleg később megbánhatnék, Dr. Wolheim lép mellém. – Akkor átvágunk. Ha a lány ott van, sietnünk kell. – bólintok, a nőre pillantva. – Ne aggódjon, egyben tartom a kocsit míg odaérünk. Ők viszont … nem jöhetnek. – pillantok a házaspárra, akik jól láthatóan teljesen kikészültek a hallottaktól. Nem tehetjük őket ki veszélynek, azzal csak a lánynak ártunk, és azzal nem segíthetnek rajta, ha megöletik magukat.
- Azt hittem tárgyalni akar majd velük. – döntöm oldalra a fejem, meglepve hallva a szavait. – De így legalább nem kell erről lebeszélnem. – teszem hozzá egy halovány mosoly kíséretében, majd visszafordulok a hajléktalanok felé. – Ne kelljen visszajönnünk. – nyomom meg a szavaim, nyomatékosítva, hogy mi is történne, ha valamilyen oknál fogva újra látnának. – Mennyi idő, mire eljutunk oda? – pillantok Dr. Wolheim-ra, ahogy elindulok vissza az autó felé, nyomunkban a Campbell házaspárral, mielőtt azonban beszállhatnának, odafordulok hozzájuk. – Nem jöhetnek velünk. Tudom, ez nehéz, de …megígérem, hogy a lányuknak nem esik bántódása. – neki nem … csak mindenki másnak, aki az utamba áll. Én is voltam apa, én sem mennék csak úgy el, ha megkérnének. Én azonban elvesztettem már a lányomat … az övékét megmentem, de ehhez engedniük kell, hogy tegyem, amit kell. Ahogy Dr. Wolheim-nek is engednie kell, ha nem is akarja. Azok az emberek a templomban … csak a saját sírjukat felejtették el megásni.


deep end | kimondva oda a varázsa Smile


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Csüt. 31 Május 2018, 12:16



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
Csupán sejtésem lehet arról, miféle düh és gyűlölet dolgozik Erikben, ezekben a pillanatokban is. Az, amit ezek a hajléktalan emberek tettek holmi apró pénzért, sem törvényileg de leginkább morálisan nem elfogadható. Mégsem hagyhatom, hogy a bosszúvágy vezérelte indulatoknak engedjen, és a lány szülei előtt kivégzőosztagot játsszon. A halk szavakra csak egy jelentőségteljes pillantás a válaszom ’tudom’, hogy megérdemelné, még akkor is, ha a büntetés végrehajtásával s annak módjával nem is értek egyet.
Félvállról odavetett válaszokat kapok a nőtől, s véve egy mély levegőt, találkozik tekintetem a mellettem álló férfiéval. Az empátia teljes hiánya - mely a hajléktalan egyénből árad -, felbosszant, s késztetést érzek rá, hogy teljes erőből felpofozzam. Ezen érzések kiülnek az arcomra, s nem is sikerül hamar legyűrnöm őket. Nincs idő most erre, kell egy terv, és én elő is rukkolok a saját elképzelésemmel. Erik szavaira egyetértően bólogatok. Igen, idő szűkében vagyunk, és jobb, ha a szülők nem tartanak velünk. Félő, hogy eldurvulhat a helyzet, és minél több részre kell osztanunk a figyelmünket, annál nagyobb a kockázat mindannyiunk számára.
- Be kell lássam, ez már nem az a helyzet, melyet tárgyalással meglehet oldani. - érkezik a feleletem, s vonásaim most is komolyak, s csupán a szemöldökeim futnak össze rosszallón, amikor a férfi egy újabb megjegyzést enged meg magának. - A lány kimenekítése a cél, nem az esztelen öldöklés. -
Továbbra sem értek egyet Erik,.. nevezzük úgy, hogy módszereivel, azonban most mindenek előtt a lány életét kell megmentsük, és biztonságba kell vigyük őt és a szüleit is. S nem rég bebizonyosodott, hogy a szavak itt mit sem érnek, hát akkor következzenek a tettek. Hű maradok az elveimhez, csupán feszegetem a lehetséges határaim.
- Talán egy óra. - felelem, miközben a telefonom kijelzőjét nézem. Sietős léptekkel haladunk az autó felé. Nem tudni, van e még egy óránk, hogy mennyivel előrébb jár a másik csapat, de mindent megteszek majd annak érdekében, hogy ezt leredukáljam még kevesebbre. - Mindent megteszünk annak érdekében, hogy megmentsük Őt, és tudom, hogy szeretnének a segítségünkre lenni, de azzal teszik a legtöbbet, ha elbújnak, és megvárják, amíg visszajövünk Önökért. -
A házaspár felé fordulok, s én is megerősítem az elhangzottakat. Látniuk kell, hogy én és Erik egy egységet képviselünk, s bízniuk kell abban, hogy ketten képesek vagyunk megmenteni a lányukat. Még ha nehéz is, fel kell ismerniük, hogy a jelenlétük inkább akadály lenne, mintsem segítség.
- Induljanak el keletnek, egyenesen, és meg se álljanak, amíg el nem érik a főutat, de semmiképp ne menjenek ki rá! Rejtőzzenek el, még sötétedés előtt visszaérünk. -
Közelebb lépve a házaspárhoz, mondom el az instrukciókat halkan, nehogy rajtunk kívül bárki hallja, amit mondok. Végül Erik felé fordulok. - Induljunk, megjegyeztem az utat. -
Vágom zsebre a telefonom, majd szállok be az autóba, a volán mögé. Célszerűbb, ha én vezetek ismét, hiszen memorizáltam, merre is kell mennünk. Gázt adok, közben az ablakot teljesen letekerem. Jobb karommal erősen fogom a kormányt, míg bal kezem kilógatom az ablakon. A rázkódás érezhetően abbamarad, de a jármű mégis felgyorsul, szinte teljesen némán. Képességemnek köszönhetően vastag jégpáncélt húzok az autó alá, így ennek köszönhetően siklik a jármű, és így még gyorsabban haladunk a célunk felé. De még így is közbe jöhetnek rázós részek, mikor fák állják az utunkat, melyeket a kormány félrerántásával tudok kikerülni, melyhez mindkét kezemre szükség van.
- Mi lesz, ha kiderül, elkéstünk? - bukik ki belőlem a kérdés, miközben az utat figyelem feszülten. Ígéretet tettem, de ezúttal vajon betudom tartani?


Breath of Life | a nonverbális kommunikáció terén is elég szűkmarkú : P

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Csüt. 07 Jún. 2018, 23:33


Esther & Erik

Évekkel ezelőtt megöltem volna ezeket az embereket. Most is kedvem támadna végig nézni a haláltusájukat, de a mellettem álló nő aligha értékelné ezt. Régen talán ennek ellenére is végeztem volna velük. Nem lett volna, ami visszatart, ami más elhatározásra késztet. Ehhez értek igazán. A gyűlölethez, a bosszúhoz. Jól ismerem ezeket az érzéseket, erőt tudok meríteni belőlük, kihasználni azokat, megbüntetni, akik okozták. Fegyvernek szántak. Kísérleteztek rajtam, szörnyet akartak és meg is kapták. Mostanra pedig mindannyiuk halott.
Végül csak lassan kifújom a levegőt, ahogy hátat fordítok a tűz körül ülőknek, mielőtt mégiscsak megkísért a gondolat, hogy egy konzerv tartalmával tegyem őket egyenlővé. Mindig lesznek, akik mások szenvedéséből húznak hasznot. Akik a fájdalmon vesznek örömet. Mikor igazán boldogok vagyunk, a világon valahol, valaki szenved. Ez így működik, ilyen a világ, ilyen az ember.
- Nem sodornám emiatt veszélybe az életét.  – felelem komolyan, Dr. Wolheim-re pillantva. Megakarom óvni az életét annak a lánynak, nem pedig elvenni. Egyetlen ember halála sem fontosabb az ő életénél, akármennyire is megérdemlik ezek a mocskok, hogy megtérjenek az istenükhöz. – Kihozzuk onnan. Kerül, amibe kerül.  – direkt beszélek többes számba, és bár a másik mondatommal aligha ért egyet, vagy csak részben, én azzal sem vicceltem. Ha hullákat kell magam mögött hagynom, hogy élve hozzam őt ki onnan, akkor szükség lesz még néhány kiásott sírra.
- Sietünk. – bólintottam a szavaira, a kocsi felé indulva. Szinte érzem a kellemetlen érzést a mellkasomba, ahogy a mögöttem hagyottakra gondolok. Az emberekre, akik eladták egy kislány életét néhány doboz … konzervért. Szinte igazságtalannak érzem, hogy még lélegezhetnek. Ezt azonban nem osztom meg Dr. Wolheim-mel, azt hiszem nem vágna jó képet, ha hallaná.
Szóra nyitnám a szám, de végül lenyelem a mondanivalóm, mikor Esther beszélni kezd a szülőkhöz. Ő neki ehhez sokkalta jobb érzéke van, mint nekem. Én inkább hathatok ijesztőnek, semmint megnyugtatónak, és ebben az esetben az utóbbira van szükség, amit kettőnk közül nem én képviselek.
- Akármit is látnak, vagy hallanak, maradjanak ott. Értették? Ez fontos.  – teszem még hozzá Esther szavaihoz, megvárva míg a szülők bólintottak, majd Dr. Wolheim-re pillantottam. Naivitás lenne azt hinni, hogy nem jönnek minél többen majd azzal a céllal, hogy megállítsanak minket. Az erdőt alighanem már kutatják utánunk, elfognak jutni a templomig is.
Nem töröm meg a csendet, miközben halad a kocsi. Csak némán tekintek ki az ablakon át az erdőre. Egy másik időben, egy másik kontinensen, az erdőben éltem. Meg volt mindenem. Feleség, gyermek, egy békés, háborítatlan élet. Fájdalomtól, haláltól mentes. Vagyis, az volt, amíg az árnyékom utol nem ért.
- Nem fogunk elkésni. – feleltem szinte egyből, majd még hozzátettem. – Jól vezet. – halovány mosolyra húztam a szám, ahogy felé pillantottam, majd megint az ablak felé. Tudom jól, hogy ez nem olyan, amit komolytalanul lehetne venni. – Ha elkésünk … szeretném, ha visszamenne a szülőkért, és biztonságos helyre vinné őket. – fordultam felé. Fontos, hogy ne csináljanak semmi olyat, amit később megbánhatnak. Tudom milyen érzés elveszteni a gyerekünk. – Később én is csatlakozom magához. – később, miután elrendeztem a dolgokat. Miután megfizettek mindannyian egy ártatlan gyermek életének a kioltásáért. Nem szeretném, ha Esther szemtanúja lenne annak, ami következne ez esetben.
- De nem késünk el, ne gondolkodjon ezen. – ráztam meg a fejemet, miközben egy intéssel repítettem félre néhány útban lévő drótkerítést előlünk. – Nincs autónyom előttünk, gyalogosan pedig lassabbak, mint mi. Ha el is kapták, kevesen vannak, várják a társaikat. – az ilyen fanatikusok megvárják a többséget. Hamarosan viszont társaságot fogunk kapni. Dühös, gyűlölködő embereket, akik fel vannak fegyverkezve. – Álljon meg itt. – mondtam, ahogy megláttam a templom csúcsát a fák lombkoronájából kiemelkedni.
- Maradjon mögöttem. – pillantottam Esther-re, mikor kiszálltam az autóból, és ha meg is próbálna elém, vagy velem egyvonalba kerülni, a kezemet kitéve akadályoztam meg. Kilépve a nagyobb tisztásra, tökéletes rálátás nyílt a minden bizonnyal már régóta elhagyatott templomra. Az idő nyomott hagyott rajta, mióta nem használták. Legalábbis nem azok, akiknek elsődlegesen épült.
Hirtelen dördül el egy puska, és a homlokomtól tíz centire pattan vissza a töltény, a fűbe hullva.
- Odáig és ne tovább! Még egy lépés és a következővel nem lesz ekkora szerencséd, mocskos mutáns! – kiabálta a templom ablakából egy férfi, kezében egy puskával lesett ki ránk. – A lányért jöttetek, mi? Mindjárt itt lesznek a többiek is, rácsesztetek! Három mutáns egy nap alatt … ¬  a férfi még az önelégült nevetését sem volt képes elfojtani, miközben a puskával továbbra is ránk célzott.


deep end | nem szeretek kapkodni, úgy oda a lényeg Smile


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Csüt. 14 Jún. 2018, 08:35



Erik & Esther

I can see inside you, the sickness is rising.
„Én sem szeretném.” - ez volt a válaszom, mikor Erik a lány életének veszélyeztetése kerül szóba. Azért vagyunk itt, hogy megmentsük, nem pedig, hogy még nagyobb fenyegetettségnek tegyük ki. A további kijelentésére már nem felelek semmit, csupán némi rosszallás telepszik ajkaim szegletébe. A férfi hitvallása szerint a cél szentesíti az eszközt, én azonban nem értek egyet ezzel. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy az elveimen - melyekhez oly hűen ragaszkodom - engednem kell kissé. Az apránként kirajzolódó helyzet tisztán mutatja, nincs itt lehetőség béketárgyalásra, sem megegyezésre. Cselekednünk kell.
Lehnsherr hagyja, hogy én beszéljek a szülőkkel, s egyetértően bólogatok, amikor kiegészíti a szavaim, ezzel nyomatékosítva az elhangzottak fontosságát.
Az autó könnyedén siklik, keresztül az erdőn, ahogyan az általam húzott jégpáncélon haladunk végig. Ezzel a módszerrel némi nyomot hagyok magunk után, de ez most a legkevésbé sem nyom a latba, ami a helyzetünket illeti.
- Köszönöm. - rándul a szám széle, apró mosolyt formálva, miközben egyetlen pillanatra találkozik a tekintetünk, és ismét az utat figyelem. Nem, nem késhetünk el, és nem is gondolhatok erre! A férfi azonban újfent megszólal, s szavait hallva szemöldökeim összefutnak homlokomon. Beletelik pár másodpercre, és egy rázós kanyarba, mire válaszolok. - Rendben. Bár a legkevésbé sem díjazom azt az ötletet, hogy magára hagyjam. -
Beleegyezésem adom, azonban hozzáfűzöm azt is, hogy nem teljesen értek ezzel egyet. Csupán logikus, hogy ha a rosszabbik forgatókönyv lép életbe, kettéváljunk. Kétes érzések vannak bennem, ha arra gondolok, mit tenne akkor, ha bekövetkezne a lány halála, és én elindulnék a szülőkért. Nem akarom, hogy öljön, sem azt, hogy baja essen. Tisztában vagyok azzal, hogy tud magára vigyázni, mégis..
- Igaza van. - bólintok, s közben kirajzolódik előttünk egy elkorhadt fa, mely pont az út közepén terül el. Nem változtatok irányt, azonban az autó érezhetően megemelkedik, ahogy az általam létrehozott hídon átcsúszunk. - Sokkal jobban rálát az apró részletekre, mint én. -
Dicséret lett volna? Valószínűleg, de nem tagadom, hogy nyomkövetésben a mellettem ülő férfi messze jobb, mint én. Legfőképp azért, mert én a legtöbb esetben a jelenlegi modern technikákra támaszkodom, Ő azonban a mindenféle kütyük nélkül tanult meg érvényesülni.
Lábammal a fékre lépek, mikor arra kér álljak meg. Tekintetem a templom csúcsára szegezem, majd Eriket követve kiszállok az autóból. Sietősen lépkedve haladok, s ahogy a férfi mellé érnék, a karja megakadályozza, hogy mellé érhessek. Tényleg komolyan gondolja. Így hát engedelmesen mögé húzódom, miközben szemeimmel folyamatosan a környezetünket pásztázom. A tisztásra kiérve végre teljes alakjában szemügyre vehettük azt a bizonyos templomot. Éppen nyitnám a szám, mikor eldördül egy puska, én némán rezzenek össze a férfi mögött. A töltény a földe hull. Nyelnem kell egy nagyot.
- A lány még él, és .. és ha tényleg igazat mond.. még most kellene bemennünk érte. - szólalok meg, s bár a szívem hevesen dübörög, hangomon nem érződik az idegesség. Határozott vagyok, s pont ez az elszántság tükröződik megkeményedett vonalaimon. - Letudja onnan szedni? -
Biccentek a fejemmel a férfira, aki most is épp a fegyverét tölti meg. Nem osztom meg további gondolataim a férfival, egyszerűen csak cselekszem. Karom felemelkedik, s ezzel egy időben a férfi karjain először egy vékony jégréteg rajzolódik ki, s ez egyre vastagabbá válik, tovább terjedve a kezében tartott fegyverre, mely a végtagjaival együtt a jégtömbbe zárom. Így nem tudja használni, de szükség szerint Erik is letudja onnan rántani az odafagyott fém segítségével.


Breath of Life | csak győzzem kivárni. addig elhervadok. : (

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia Yesterday at 14:59


Esther & Erik

A cél szentesíti az eszközt. Igaza van, valóban így gondolom, a legtöbb esetben. Én egy olyan világban nőttem fel, ahol küzdeni kellett az életben maradásért. Ahol olyan dolgokat kellett tenni, amik … nem fértek bele a jó fogalmába. De kénytelenek voltunk megtenni, ha élni akartunk. Egy világban, ami már azelőtt gyűlölt engem, mielőtt meghajlítottam volna bármiféle fémet. Az emberiség nem adott nekem semmit, cserébe elvett tőlem mindent. Azzal kellett küzdenem ellenük, amivel csak tudtam. Az élet engem erre nevelt. A harcra, mindegy milyen fegyverrel, egyetlen cél érdekében: életben maradni.
- Jólesik, hogy aggódik. – pillantok felé egy-két másodpercre, habár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az én testi épségemre értette- ezt az előbbit. Sok minden van, amit Dr. Wolheim nem tud rólam. Talán sejt, de az igazság olykor szörnyűbb annál, mint amit gondolunk. Rossz embernek gondolhat, de az igazság, hogy … sokkal rosszabb vagyok annál, mint amit hisz rólam. Charles az egyetlen, aki ezt tudhatná, de megesküdött, hogy békén hagyja az emlékeim. Amit tettem, az én dolgom. Lezártam a múltam, a magam módján.
A dicsérő szavakra csak egy halovány mosolyra húzódik a szám. – Sok időt töltöttem vadászattal. – felelem aztán magyarázatként, de nem teszek hozzá inkább semmit. Ha Dr. Wolheim nem sejti, hogy mire célzok akkor … nem ez a megfelelő idő ahhoz, hogy megtudja. Fegyvernek szántak, én csak azt tettem, amit ők is velem. Vadásztam rájuk, egyesével öltem meg őket. A saját ágyukban, útban hazafelé, a vérük vörösre festette a földet. Bárhova bújtak, én megtaláltam őket. Azt tettem velük, amit ők is velem. Elvettem tőlük a reményt, tönkretettem őket. Hagytam, hogy megbénítsa a félelem az izmaikat, hogy eluralkodjon rajtuk a félelem, hogy aztán … fájdalmak és kínok között segítsem őket a másvilágra. Mosolyogva lőtték tarkón az embereket, de mikor rajtuk volt a sor, nem mosolyogtak, csak könyörögtek. Hiába.
Mérgesen fújom ki a levegőt, ahogy a tekintetem megtalálja a férfit, aki az előbb rám lőtt. Sokan elkövették ezt a hibát már, és egyikük sem jött még ki jól belőle. Ezúttal azonban nem egyedül vagyok. Még nagyobb hibát követtek el.
- Hárman vannak. – legalábbis három fegyvert érzékelek, amit mozgatnak is a templomban. – Óvatosnak kell lennünk. Túszként fogják használni a lányt. – felelem, ahogy előre lépek és érzem, ahogy hirtelen egyre gyorsabban kezdi el újratölteni a fegyverét a férfi. – Szép. – jegyzem meg hátra pillantva Dr. Wolheim-re, mikor meglátom a férfi lefagyó alakját. A kezemmel intek az erdő felé, ahonnét érkeztünk és a föld alá temetett drótkerítést és egyéb fémeket kitépve onnan állítok akadályt a fák elé. – Nyerünk vele egy kis időt. Maradjon mögöttem. – kérem Esther-t, ahogy megindulok előre a templom ajtaja felé.
- Rohadt élet! Kussolj már el! Vidd hátrébb! – hallatszódott ki egy férfi ideges hangja, majd az ajtót átszakító sörétek zúdultak ránk, de előttem egy fél méternél oldalra pattogtak, mintha csak gelllert kaptak volna. A templom ajtaját belökve pedig már a férfit is láthattuk. A kezében szorongatott vadászpuskával megint ránk célzott, míg mögötte egy fiatalabb, talán húszéves fiú egy éles fakarót nyomott a lány torkának.
- Még egy lépés és seprűvel szedhetitek össze a darabjait! Rohadt mutánsok, megfogtok dögleni! – dühöngött a férfi, majd a ravaszra helyezte az ujját. – Dave-ért! – emelte fel a hangját, ahogy meghúzta volna a ravaszt, de az nem mozdult. – Mi a … picsába! – kapta fel kétségbeesetten a fejét a fegyverről, majd félredobva azt egy nagyobb vadászt kést húzott elő és állt támadóállásba, felénk szegezve a kést.
- A fia? – kérdeztem érzelemmentes hangon, ahogy a válla felett a lányt fogvatartó fiú felé pillantottam. Nem kaptam választ, de a hallgatást igenként vettem. – Üljön le. – mondtam a férfinak, aki hirtelen kapott a térde felé a földre roskadva, ahol a protézise volt, majd egy könnyed kézmozdulattal söpörtem őt a sarokba.
- Hagyja békén, vagy megölöm! – kiabálta a fiú, erősen szorongatva a lányt, aki láthatóan nem annyira volt magánál. Bedrogozhatták, hogy könnyebb legyen őt kezelni. – Hagyja az apám! Mindjárt itt lesznek, nem tudnak hova menni. Megfogják őt ölni… és magukat is. Menjenek innen! – kiabálta a fiú, de nem tudtam eldönteni, hogy a félelem vagy az aggodalom beszél-e belőle.
- Nélküle nem megyünk sehova. Engedd el. – pillantottam a fiúra, de nem úgy nézett ki, mint aki ezen az opción gondolkodna. Nem szívesen ölök fiatalokat, de ha rákényszerít … a kérdés csak az, hogy elég gyorsan tudok-e vele végezni. Előbb kell megölnöm, minthogy ő cselekedhessen.  


deep end | majd gyakran öntözöm  kacsint  


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: Esther & Erik - Welcome to Virginia

Vissza az elejére Go down

Esther & Erik - Welcome to Virginia

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Esther Mikaelson
» Erik/Karl Larsen
» Erik Lehnsherr - Magneto /Foglalt/
» Erik Killmonger
» Erik Lehnsherr - Magneto

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Föld :: A világ más pontjain :: Észak- és Dél-Amerika :: Egyesült Államok más részein-