Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.



Utolsó posztok
érkezett válaszod?




Díjazottaink
A Tavasz nyertesei


A tavasz férfi karakterei

Logan & Eric
A tavasz nõi karakterei

Norina & Caroline
A tavasz párosa

Pepper & Tony
A tavasz canon karaktere

Shuri
A tavasz kedvenc karaktere

Drax
A tavasz saját karaktere

Vitali
A tavasz elõtörténete

Franklin
A tavasz játéka

A 4. kaland (I. - II. kör)

Share|
Tolvajtempó - John & Leonard


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
79
∆ Kor :
20
∆ Tartózkodási hely :
☣ NYC



Tárgy: Tolvajtempó - John & Leonard Kedd 02 Jan. 2018, 00:55

Leo & Johny

Egyszerű dolgok az életben. Tanulás, munka, fizetés, pihenés. Nem kell ide nagy túlzás, az élet egy körforgás, semmi több, mindig az elejéről kezdi, és túl hamar ér véget. Noha, Leonard hivatalosan még az iskolapad fogja, mégsem ragadt le annál, hanem él a tipikus diákmunka szentélyével is. Nem, nem mondhatja azt, hogy ő tartja el a kétszemélyes kis családjukat, de mégse teljes egészében eltartott, lusta seggfej. Amúgy se képes hosszú távon unatkozni.
Az viszont lehet sokaknak még nagyobb meglepetés, hogy a konyhába betérve ne csak a „100 legjobb mikrós étel” közül tud felmutatni valamit, hanem igencsak szakavatottan és hozzáértően varázsol finomat az asztalra – mondhatjuk, hogy így máris több a haszna. És persze a legvégső, akármennyire gyűlöli, képes elmenni, és feltölteni a hűtőt, hogy aztán majd abból alkothasson. Csupa olyan dolog, amit elrejt a mogorva, ellenségeskedő viselkedéssel, amit mintha szégyellne, pedig csak egyszerűen nem tartja fontosan, úgy véli, más is tud főzni, dolgozni, mégse dugja mindenki orra alá, neki inkább azt kell mutatnia, hogy vele nem érdekes kekeckedni, igenis képes a visszavágásra. Sajnos arra túlságosan is, hiszen elég egy hangos, és nem túl szomjas társaság, már kész is a baj, aminek tudatában van, és tudja azt is, hogy nem kellene, mégsem képes akkor a legjobb módon cselekedni. Azonban nem is ez most a fontos, egyelőre minden békés, átlagos, és talán túl életszerű.
Szerencsére az egyetemen egy munkahellyel ellentétben akadnak szünetek, vagy épp olyan időszakok, amikor nem kell kétségbeesetten a könyv fölé görnyedve előre azon sírni, hogy vajon mekkora egyest írnak be abba a bizonyos rubrikába. Egy ilyen napon, amikor még a munka sem kergette, és ezzel jól elhencegett a testvérének is, puszta szeretetből, útnak indult, hogy a legközelebbi automatánál pénzt vehessen fel – mert a piaci kofánál aztán húzogathatja a kártyáját -, és megpróbáljon szatyrokkal teli kézzel túlélni a forgalmas város forgatagában.
Ez egy teljesen unalmas történetként kezdődik, de valahol érzi, hogy mégsem lesz az.
- A jó édes anyátokat.. - csap a terminál melletti falrészletre, amikor már a második automata közli vele, hogy nincs elég pénz a gépben, keressen fel másikat, vagy épp bankfiókot. Csendes helyen élnek, nem a legforgalmasabb, és ezzel semmi gond nincs, csak épp az, hogy kevés hely akad arra, hogy kiszolgálja a szükségleteket. Nincs sok pékség, bolt, vagy étterem, és normális elosztású automata sem a kisebb bankoknak. A leghírhedtebb persze itt van, csak ha nem ott viszel számlát.. jó, ezt mindenki tudja. Nem akart keveregni, sorban állni, és talán jobb ötlet lett volna, ha nem a fizetések napján próbál bármit is csinálni. Csak épp üres odahaza a hűtő – számára.
Ezért keveredik végül a forgalmas utcák egyikébe, miután beutazott, hogy elindulhasson valamerre a produktív nap listáján. Mondjuk ez az ő hülyesége, bemehetne egy multiba, vásárolna kártyával, és viszlát, de nem, neki nem kell bíznia a bankokban sem, ki kell venni a pénz egy részét, és végül a zoknis fiókban őrizni, mint az öregek. Daniel számtalanszor nevette ki ezért, vagy épp magyarázta, hogy ha elhagyja a tárcát, akkor megnézheti magát, csak épp az ilyen intelmekre tök süket. Vagy épp bármire, ha úgy akarja. Nem lesz semmi gond. A bankók immáron az ujjai között, majd a sokéves, hálás bőrtárcában landolnak, ami megszokásból kerül a farzsebbe, mert azt bízisten megérzi, ha valaki ott taperolja le, holott elsők között szerepel a „hova ne tedd a tárcád” listák bármelyikén. Azonban már csak kávé kell, és nyugalom, hogy elintézhesse azt a pár boltot, hazataxizzon és összeüsse az ebédet. Csakhogy, a téren, amin átvág, iszonyatos a tömeg; semmi különös persze nem történik, csak egyszerű turisták, szabadnapos vagy épp nyugdíjas lakosok, utcazenészek vagy már performanszot előadó naplopók. A tömeg tömörül, ő pedig nyugodtan sétál, nem gondolva, hogy a napja pillanatokon belül teljesen felfordul..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
74
∆ Kor :
23
∆ Tartózkodási hely :
A zsebed közelében



Tárgy: Re: Tolvajtempó - John & Leonard Szomb. 06 Jan. 2018, 19:01



Amikor a kígyó és a róka találkoznak
 Mr. Dawson mély hallgatásba burkolózva, karjait összefonva, dacos kisgyerek módjára nézelődik az embertömeg között, rólam tudomást sem véve, míg én a kávés csészém fölött mosolyogva szugerálom társamat és vetek néha egy-egy gyorsa, vizslató pillantást a mellettünk elhaladókra. Tudja, hogy ma nem csak sétálni és körbenézni jöttünk, hanem egyben dolgozni is, ami annyit jelent, hogy lehetőség szerint annyi embert fosztok meg a tárcájában bujkáló bankóktól, amennyit csak lehetséges, az egyéb értékeket csak szórakozóhelyeken kötöm el, lehetőleg olyan emberektől, akiken látszik, hogy még iszik egy pohár valamit, aminek alkoholtartalma van és az este hátralevő részére már nem fog emlékezni, beleértve arra sem, hogy hol hagyta el kisebb-nagyobb értéktárgyait és vagyonát. Fejemet támasztva nézem a hömpölygő tömeget, mosolyogva bámulom meg a turistákat, telefonáló, feszülten gesztikuláló üzletembereket és üzletasszonyokat, akiknek az egyik kezük tele van a telefonnal, amin egy halaszthatatlan megbeszélés folyik ki tudja miről, a másik kezük tele van a nagy poharas kávéval, tárcával és slusszkulccsal, nők esetében az alkarjukon még egy nagyobb méretű táska is lóg. Nézem, ahogy az ér lüktet a halántékukon, feszül a nyakuk, az utolsó idegszálaik pattannak el idegességükben és egy kevés hiányzik hátra már csak, hogy ordítani kezdjenek a vonal túlsó végén lévő emberrel, legyen az üzlettárs, munkatárs, maga a főnök, aki nem ért semmihez és nem is érti soha senki, hogy hogyan került abba a pozícióba, ahonnan kiskirályként irányíthatja az alkalmazottakat, vagy a férje, felesége, aki megint összetörte az autót, ebben a hónapban már harmadjára, rossz márkájú ételt vett a boltban, avokádó helyett almát vett, mert avokádó nem volt, vagy elfogyott és már a sokadik boltig nem volt kedve elmenni, vagy az elsőbe is úgy vonszolta el magát, hogy inkább feküdne és csinálna akármi mást, csak ne kelljen kimozdulni, vagy a gyerek nem érti meg, hogy a szülő nem tud elmenni a meccsre, edzésre, mert fontos munkát kell leadnia, előadnia, vacsora van a munkatársakkal, késő esti megbeszélése van a főnökkel, ami természetesen csak megbeszélés senki ne gondoljon semmi rosszra. Tehát röviden a világ összes terhe az ő nyakukba szakadt, mindenki ellenük van, senki nem érti meg őket csak a szerető, a koffein jobb esetben, rosszabban pedig a sok serkentő és/vagy tudatmódosító szer, a nyugtatók, az alkohol, a cigaretta és bármi, amitől egy kis időre úgy érzik, hogy kiszakadhatnak ebből a világból és többé nem kell semmivel sem foglalkozniuk és ezt az összes öltönyös, aktatáskás emberre rá lehet húzni, ebbe természetesen a női verziójuk is beletartozik, legyen az akár bankár, bróker, vagy valamilyen üzleti ágazatban dolgozó. Néha kicsit sajnálom őket, amikor kiürítem a pénztárcájukat és otthagyom iratokkal együtt valahol, de én is élek valamiből, meg ők is. Kettőnk közül nekem egyszerűbb. Mégis a legfinomabb fogást azok a maguktól elszállt emberek jelentik, akiken látszik, hogy az életben, hogyha odébb rúgtak egy botot, már többet dolgoztak, mint bármikor máskor, de akkor is a cipőjüket féltik. Náluk nem probléma, hogyha magától eltűnik pár száz dollár, mert a varázslatos bankkártyájukon mindig van annyi pénz, amennyivel a fél világot megvásárolhatják. A többieknél pedig jó hogyha találok ötvennél többet. Na de ma ki legyen? Hm, hm... Mr. Dawson továbbra is a szótlanságot választja, ami nekem nagy megkönnyebbülést jelent, ugyanis nem zavar bele a gondolataimba és nem zökkent ki semmiből. Vörös üstökömet vakarva nézegetem a potenciális jelölteket, korgó gyomrom pedig már elégedetlenkedik a reggelire megevett fél száraz kifli miatt, meg amúgy sem egészséges a hidegben ülni, hiába teszik ezt sokan mások is. Már éppen állnék fel, hogy célba vegyem az egyik szülők kedvencét, akit még huszonéves fejjel is a szülei etetnek, csak azért, hogy a porontynak nehogy meg kelljen mozdulnia, amikor az emberek hömpölygő tömegében meglátom azt az embert, akinek a pénzére az én fogam ténylegesen fáj. Nem tűnik gazdagnak, bevásárlásból igyekszik haza, mégis ahhoz kaptam kedvet, hogy most őt fosszam meg a vagyonától, ami ki tudja mennyi lehet. Ráérősen vetem magam be a tömeg mélyébe és az emberek között lavírozva kerülök hozzá közelebb, tárcája a farzsebéből nekem integet, de előbb anyu és apu kedvencét is megfosztom malacperselyétől, miközben fejhangon telefonálva tárgyalja ki, hogy a család nem találta el az ő ízlésének megfelelő autót a születésnapjára és csak valami ócskavasat kapott, amivel nem mer megjelenni sehol. Tudod mit? Te állj sorba az okmányirodában új iratokért. Nem veszem ki a pénzt a fekete, eredeti bőrből készült, monogrammal ellátott tárcából, hanem kabátom belső zsebébe süllyesztve hagyom eltűnni és újra megcélzom az eredetileg kiszemeltemet. Nem húzom el sokáig, de nem is kapkodom, csak megfogom a tárca sarkát és megvárom, amíg menet közben kicsúszik a zsebéből, majd sarkon fordulva indulok az ellenkező irányba, s dúdolgatva nézem meg, hogy ki volt az a szerencsétlen flótás, akit ma megkopasztottam. Leonard Atkinson, áll az igazolványán, kép alapján pedig akár házunk egyik lakosa is lehetne, bár tény, hogy az okmányokon szereplő képen mindenki rettenetesen néz ki. Hát Leonard, legközelebb jobban odafigyelsz. A bankókat ráérősen berakom a ficsúr pénztárcája mellé a belső zsebembe, Leonard tárcáját pedig, mintha csak szemetet hajítanék el, ledobom a figyelmetlen, mindig rohanó emberek lába elé, persze mindenki odébb rúgja, mert vagy a telefonját nézi, vagy pedig mással van elfoglalva, így hamar el is vész a tömegben. A ficsúr pénztárcája más tészta. Aggódom, hogy bank - vagy hitelkártyán és iratokon kívül más nem lesz benne, de az élet ma úgy gondolta, hogy kegyes lesz hozzam és még megajándékozott majdnem ezer dollárral.
'Szerencséd volt csak...' - zsörtölődik zsémbesen Mr. Dawson mellettem, a második tárca pedig követi az előző sorsát és szintén a tömeg lábának rúgásaira bízom, hogy mennyi idő alatt, milyen messze tűnik el. Ideje megtölteni a hűtőt és a gyomromat.

 szószám: 909 || mutatok valamit; volt tárca, nincs tárca ||
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
79
∆ Kor :
20
∆ Tartózkodási hely :
☣ NYC



Tárgy: Re: Tolvajtempó - John & Leonard Vas. 14 Jan. 2018, 12:32

Leo & Johny

Bejutni könnyű meccs volt, kifele azonban már teljesen más téma. A vásárlás mindig könnyed és gyors, szerencsére már tudja nagyjából, hogy mi merre van, és főleg, hogy mit akar. Mintha szép lassan sajátosan alakulna át házias alkattá, és észre sem veszi, olyan csendben és óvatosan változik minden. Persze, ezt írta alá akkor, amikor úgy döntött, nem folytatja szüleivel az életet, hanem testvérével tart, és megnézi, mennyivel jobb a nagyvilág errefelé. Nem bánja, de nem is hangoztatja, mindent a maga tempójában, és módjában intéz, meghagyva az elérhetetlen és a keményarc stílusait is. A kosár tartalma szép lassan gyarapodik, a lista a fejében kiürül, de persze mint minden egyes mintapolgár, segítséget nyújt az időseknek, aminek hálája csupán annyi, hogy míg eléri kasszát, megismeri a nénike életét, családját, kórképét és még minden apróságot. Szótlansága úgy néz ki nem zavarta, azonban ő sietősen pakolt el, elvégre annyi kapacitása még sincs, hogy még egy élet szépségeit megemésztve tartsa fejben, hogy melyik unoka tartozik sok pénzzel, és már megint melyiknek terhes a felesége. Köszönés, menekülés. Semmi extra.
Mély sóhaj, és félrehúzódva gyújt rá egy cigarettára. Immáron ráér, megvan, amiért jött, azonban a téren annyian vannak, hogyha ezzel a bűzrúddal mászik be közéjük, félő, hogy olyan kabátot éget ki, amely többet ér, mint a szutykos kis élete – bizonyára így fejeznék ki a hasonlatot – akkor aztán pedig megnézhetné magát. Daniel nem örülne egy ilyen számlának, annyi szent, és még ő sem. Óvatos, ahogy az megszokott már tőle. Vagy valami olyasmi, nem szokása önmagát osztályozgatni.
- Sicc.. - emeli meg a lábát, amikor egy kövér galambok adta kis csapat az egyik, maga mellé pakolt szatyor felé indul, de mivel azok már igencsak megszokták az emberek lábait, csak hátrálnak, nem feladnak. Ebből azonban nem lesz ingyenkaja, mert az utolsó slukk után tapossa a csatornába a csikket, és indul is, hogy gondolatban három másodperc alatt, gyakorlatban meg a jó ég tudja mennyi idő alatt juthasson el. Ismét bevágja magáz oda, ahonnan nemrég érkezett és ismét megfeledkezik kicsit arról, mennyire nem éri meg, ha az ember arra adja a fejét, hogy az idegesítő létformákat eltüntesse. Talán ez a z évelődés kapcsolja ki azt a motort odabent, aki az olyan alakokra figyel, mint az enyveskezű és kéregető fajtájú létformák. Utóbbit szinte nem is figyeli, akadnak páran, okosan, mert gyufát, képeslapot, virágot árulnak túlárazva, akadnak nyíltan a tenyerüket nyújtók, és a többi. Manapság a legtöbből már akkor az alkohol illata szállong, amikor még meg se közelíti, így elesik attól a kis aprótól, amit amúgy oda is adna, ha úgy érezné, megérdemli. De nem, így majd rágcsára és kávéra költi az egyetem automatáiban.
- Ó bocs.. - ütközik neki valaki, majd ekkor érez velemit. Először komolyan az fut át rajta, hogy valaki megtaperolta a farát, és még hátra is sandít, hátha csinos csaj az, aki teszi, és még neki is kedve lesz a repetához, azonban nem lát mást, mint pár telefonozó csitrit, és egy gyorsan távozó, vörös üstököt. És ennyi is lehetne a történet, ha nem lenne paranoiás. Egy apró mozdulat, újabb ember kikerülése, és megáll kicsit.
- Hogy az a... - tapint hátra, és már csak a hűlt helye a dudornak, ami azt jelezné, minden rendben. Egy világ ugyan nem dől össze, de azért az ideg elég hamar kapja szét odafent, és körbefordulva, mint valami dühös bika, úgy szemléli a tömeget, keresve akárki, aki gyanús. Talán a csajok voltak, akiket látott, talán az a sapkás alak, aki nagyon bámul egy kirakatot, vagy talán..?
Fogalma sincs. És ezt megalapozva elindul visszafelé, próbálva azt a pontot keresni, ahol torlódtak az emberek. Közben a földet is figyeli, de használt zsepin, aprón és rágón kívül egyelőre semmit sem lát, főleg nem az ő kis kopott, de tökéletes tárcára. Mély levegő.
- Menj már innen, nem adományozok semmit lök félre egy szerencsétlent, és akkor megpillantja. Egy vörös üstök, egy repülő valami. Csak egy mozdulat, nem is biztos hogy az, aminek látni akarja, így is kész szerencse, hogy nem a taxiban, vagy lent a metróban vette észre. Miért lenne ekkora szerencséje?
Hátha.
Legszívesebben eldobná a szatyrokat, de nem teszi. Elindul arra, követi a nyomát, mint holmi kopó. Orrát hamar csatornaszag és édes parfüm keveréke tölti meg, és mivel neki egyel jobbak a receptorai, hamar hányingerrel társul – bár erre rájátszik az is, hogy rettentő ideges.
- Áhá! - toppan meg, amikor a földön az eldobált tárca pislant vissza rá, csakhogy az nem az nem is az övé, és láthatóan nem is maradt benne nagyon semmi. A véreb szagot fogott.
Könnyű olyat üldözni, aki kitűnik a tömegből, elvégre, nem a hazai kontinensen van, ahol lépten-nyomon vörös üstökbe keveredik az ember. Egy széles vigyor, majd ismét a tömegbe veti magát. Az is lehet, hogy nem ő tette, és csak olyan alak, mint saját maga, aki vásárol mert enni akar, és mert vége a munkának. Az is lehet, hogy most ott röhög a téren valaki rajta, amiért szatyrostól, kissé kivörösödött arccal menetel előre, de jól lemaradva, mert a filmek azt már látta, mi van akkor, ha túl közel megy. Bár, ha futni kezdene, minden világossá válna. Az egyfajta vallomás is lenne.
Az idő csak telik, ő pedig olyan környékre keveredik, amire jobb, ha emlékezni fog akkor, ha új ingatlant keresnének. Ráronthatott volna szerencsétlenre a boltnál, de nem tette. Van egy olyan hülyesége, hogy nem feltétlen akar mindenről és mindenkiről a legrosszabbat feltételezni. Vagy legalábbis, próbálkozik. Másodszor meg, nem mer. Ha valami történik, mehet megint fogdába, aztán oda az ösztöndíj és nem lesz, mit legközelebb ellophassanak tőle.
Csend.
Hosszabban várakozik, mint kellene, és már érzi magán szinte azokat a tekinteteket, amiket nem kellene, és amelyektől feláll a szőr a tarkóján. Nagy levegőt vesz, átvág az úton és megáll az ajtó előtt. Kopott nevek a kaputelefonon, talán már rég meghaltak, talán valóban itt laknak. Fogalma sincs alapon nyom meg egy gombot, és magát meglepve a nyugodtsággal, bejelenti, hogy ételt hozott, de nem találja a nevet a listán.
Az ajtó nyílik. Persze, egy kis vita kellett hozzá, de siker.
- Valami vörös kölök rendelte az étteremben, de azt mondta, hazajön és hozzam utána. Ne szívasson kérem, a főnököm meg fog fojtani.
- Zsaru vagy, mi? Adok én neked..
- Nem, nem, nem! Itt van a kaja a szatyrában. Kínai – emeli meg a szatyrait és megrázza. Milyen jó hogy vannak. Erre valami morgás a válasz, bizonyára idegen nyelven, és az ajtó búg, hogy nyitva.
- Az a százhatos lakás, asszem. Vagy a hetes. Kussban közlekedj.
- Köszönöm, uram – azzal már nyomakodik is befele, surran fel a lépcsőn, és hallgatva a megérzésre, és arra, hogy a lépcsők után mindjárt kiköpi a tüdejét, megállva a 106-os lakás előtt dörömbölni kezd az ajtón. Gyere csak ki...
[/color][/i]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
74
∆ Kor :
23
∆ Tartózkodási hely :
A zsebed közelében



Tárgy: Re: Tolvajtempó - John & Leonard Szomb. 10 Feb. 2018, 21:36



Amikor a kígyó és a róka találkoznak
 'Na mit szól? Egy hétre tele töltöttük a hűtőt! Vagy kettőre, hogyha nem csinálunk megint valamit, amit Gordon Ramsay mutat a tévében. Hihetetlen az az ember!' - gyűröm össze az üres nejlon zacskókat és gyűröm őket a hűtő melletti kis szekrénybe a többi közé. Annyi van már belőlük, hogy matrac betétnek is lehetne használni, mégsem tudok tőlük megválni, mert félek, hogy egyszer kifutok szemeteszsákokból, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Mr. Dawson a körmeit nézegetve ül a konyhaasztalnál, egy pillantásra sem méltat, hanem sóhajt egyet színpadiasan és kipiszkálgat egy kis koszt a kisujja végét borító szarulemez alól.
'Azt tudtad, hogy Thomas megint bent van a lakásban?' - pöcköli el, amit talált. Hangja színtelen, érdektelen, mintha nem is kérdezné, hanem tényként közölné, hogy Thomas bizony megint beszökött valahogy. Egy lemondó sóhajtás közepette hunyom le szemeimet és hajtom hátra a fejemet, összegezve fejben a fölöslegesen kiállított egércsapdákra költött összeget, nem beszélve a zsírral bekent sajtról, amit az egérfogóban hagytam neki. Biztos már olyan kövér, hogy a fogó nem tud rácsapódni a nyakára és kibújik belőle játszi könnyedséggel, közben rajtam nevet, hogy milyen gyenge trükkökkel próbálkozom. Igen, egy patkányról beszélünk, aki olyan nagyra, kövérre hízott, hogy egy kölyökmacska elbújhatna mellette, ennek hála mozgása már nem olyan fürge, mint fénykorában volt, de nem is kell üldözni, mert egészen kézhez szokott. Ha leguggolsz a tenyeredben bármilyen étellel, biztos lehetsz benne, hogy Thomas rövidesen megjelenik, lomhán odaüget hozzád és bátran leül eléd, hogy elfogyassza, ami a tenyeredben található. Megvan a magához való esze és szabadidőmben sikeresen megtanítottam arra, hogy hallgasson a nevére, de ennél többre nem futotta többek között azért, mert félek, hogy a bolháit szétszórja a lakásban, illetve elkapok tőle valamit, valamint attól, hogyha olyat próbálnék neki tanítani, ami nincs ínyére, kérdés nélkül belém marna. Borzongás fut végig rajtam és fintorogva nézek körbe a lakásban, hogy hová bújhatott el a nyavalyás, amíg arra várt, hogy valaki hazaérjen és megetesse.
'Thomas! Thomas, Thomas, Thomaaas!' - szólongatom a patkányt, miközben a hűtőből kiveszek egy csomag felvágottat és leguggolok vele. Nem kell sokáig várnom, amíg meghallom az apró körmök kopogását a konyhakövön, miután kivágtatott a nappaliból. Kapkodva a levegőt áll meg előttem a barna test, melyet drótszerű egyenes szőr borít, rózsaszínű pikkelyes farkát pedig maga köré tekeri, akár egy hosszú gilisztát. Fekete gomb szemeivel várakozóan néz rám, ha tudna még sürgetne is, helyette csak leül és kíváncsian szagol nyújtózkodva a csomagolás felé.
'A kedvencedet hoztam te kópé, de ettől még mindig nem szeretem, hogyha bejössz. Nem hagyod, hogy megfürdessenek, mindig koszos vagy, tele vagy bolhákkal. Bár tudom, hogy ez téged úgysem érdekel, csak fogjam be és etesselek. Miért nem Garfieldnek neveztelek el?' - veszem ki az első szelet szalámit és nyújtom felé, a kis kezek pedig illedelmesen veszik el tőlem. És most szépen kikísérlek. Továbbra is guggolva araszolok a bejárati ajtó felé, magam után pedig szalámikat hagyok hátra, hogy a mindig falánk patkány kövesse őket és ki tudjam tessékelni. A bejárati ajtót kinyitva lépek ki a folyosóra és helyezek el ott is pár szelet csemegét neki, egyet pedig eldobok a lépcső irányába hogy esélye se legyen visszaszaladni hozzám, keressen másik vendéglátót a legközelebbi alkalomig. Halkan nyílik a szomszéd ajtaja és egy borzas fej bukkan fel a résen. Hunyorogva tolja fel a szemüvegét görbe orrán, hogy rendesen láthasson, sápadt bőre pedig arról árulkodik, hogy napok óta nem volt napfény közlében.
'Szia Ben!' - pillantok vissza a szalámikra és várom, hogy az állat kijöjjön a lakásból. Benjamin ritkán jön ki a lakásból, főleg azért, mert fél az itt lakóktól. Nem ölt még embert, sőt még egy cukorkát sem lopott a boltból soha, hithű zsidóként tartja a vallási szokásokat és jobban szereti a békességet a lakóközösség minden tagja között. A többiek csak úgy becézik, hogy A Furcsa Gyerek. Miért lakik itt? Több nagyobb szabású hacker támadásért keresi őt a rendőrség; több ezer bankszámlát tört fel és emelete el róluk a pénzt semmi perc alatt, állami - és hadi titkokat őriz a gépén, állítása szerint legálisan kereskedik a tőzsdén ezekkel a kriptovalutákkal vagy mikkel és nem utolsó sorban megrendelésre teszi tönkre mások életét számítógépen keresztül. Ben a ház aranyagyú zsenije, akivel senkinek nincs problémája, mert végtelenül csöndes és visszafogott életet él.
'Szia John! Megint az egér?'
'Aha. Kikerülte a csapdáimat. Nem is értem minek próbálkozom velük még mindig. Hogy áll a piac?'
'Most egész jól... ja... anyámék jönnek pészahra hozzám...'
'Ide? Mókás lesz.' - vihogok fel hangosan, magam elé vetítve Mrs. Stauber undorodó, lefitymáló és nem utolsó sorban meghökkent arcát, hogy a fia milyen helyen lakik. Az már csak a ráadás lesz, hogyha valamelyik szomszéd neki is áll majd valamiért balhézni.
'Ne röhögj, nem akarom, hogy ide jöjjenek!' - tolja fel ismét a szemüveget az orrán és benéz hátra a sötétségbe, majd vissza rám.
'Te meg ne legyél ekkora idióta! Roskadásig van pénzed, bérelj ki egy hétre egy lakást valakitől arra az időszakra és költözz oda, én meg figyelek a lakásra.' - dobom le az utolsó szalámit a földre és dőlök a korlátnak, Ben pedig hümmögve gondolkozik zseniális ötletemen. Néha nem fér a fejembe, hogy valaki ekkora koponya lenne és nem látja a legegyszerűbb megoldást maga előtt. Választ viszont nem kapok, mert amint Thomas felbukkan a folyosón, Benjamin ajtaja már csapódik is, én pedig röhögve lépek át a patkány fölött és csukom be magam után a bejárati ajtót. Egy gonddal kevesebb. A félig üres csomagot visszateszem a hűtőbe és már indulnék a nappali felé, amikor valaki úgy elkezd dörömbölni az ajtómon, hogy az majd beszakad. Benhez bement az egér? Lustán, lassan odacsoszogok az ajtóhoz és résnyire kinyitva dőlök a falnak. Nem Ben, nem is az egyik lakó, egy hátranyalt hajú ismeretlen.
'Eltévedtél?' - nézek rá érdektelenül, lábamat az ajtónak támasztva, hogyha éppen szeretne bejutni a lakásba, ne tehesse meg olyan könnyen. A folyosót válasza helyett hangos ordítás tölti meg. Szemeimet forgatva, a fiúval mit sem törődve dugom ki fejemet az ajtón, mint ahogy a többi folyosó szomszéd is teszi.
'Már megint Christalék.' - állapítja meg Ben, én pedig visszapillantok az előttem állóra.
'Szerintem jobb ha most elszelelsz. Gyere vissza egy hónap múlva.' - bármit is akar mondani, az elkövetkezendő pár óra hossza most jobban fog érdekelni, mint az ő csip-csup butaságai, legyen szó akármiről is.

 szószám: 1023 || mutatok valamit; volt tárca, nincs tárca ||
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: Tolvajtempó - John & Leonard

Vissza az elejére Go down

Tolvajtempó - John & Leonard

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» John szobája
» Jay skatulyái
» John Adams
» Olimposz > John Aaron / Árész
» Remus John Lupin

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Föld :: New York-