Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.



Utolsó posztok
érkezett válaszod?




Díjazottaink
A Tavasz nyertesei


A tavasz férfi karakterei

Logan & Eric
A tavasz nõi karakterei

Norina & Caroline
A tavasz párosa

Pepper & Tony
A tavasz canon karaktere

Shuri
A tavasz kedvenc karaktere

Drax
A tavasz saját karaktere

Vitali
A tavasz elõtörténete

Franklin
A tavasz játéka

A 4. kaland (I. - II. kör)

Share|


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
74
∆ Kor :
23
∆ Tartózkodási hely :
A zsebed közelében



Tárgy: Caroline & John Hétf. 01 Jan. 2018, 17:13



I'll be your best friend ha-ha-ha
Szokatlanul nagy a csönd. Mármint a fejemben. Mr. Dawson elment volna szabadságra vagy esetleg örökre? Áh, lehetetlen! Tőle még a halálom napján sem tudnék megszabadulni, sőt még egy alapos gyónás után sem, az a gyónás pedig eltartana legalább egy két - három óra hosszat és lelkem üdvéért maga a pápa imádkozna. A fejem olyan nehéz, mintha helyette egy ólomgolyó ülne a nyakamon, hajlik jobbra, hajlik balra, bicsaklik előre, dől hátra, gyomrom pedig rögtön ringlispir szerű forgásba kezd, ahogy hátra hajtott fejjel nézem a mögöttem ülő hátát. Tudjátok mi a rettenetes ezekben a nyitott hátú pizsamákban, vagy inkább hálóingekben? Láthatjátok a másik ember pattanásoktól, kelésektől, felfekvésektől és lyukaktól hemzsegő bőrét, amiből hogyha egy féreg nem bújik elő, hogy szívjon egy kis friss levegőt, vagy csak kiköszönjön a nagyvilágnak, már csodaszámba megy. Rosszullétem ellenére mégis kedvet érzek ahhoz, hogy belenyúljak az egyik gusztustalan, váladékozó lukba és megnézhessem meddig tudom benne eltüntetni az ujjamat, vagy az egész alkaromat. Várjunk, de akkor már egészen a mellkasáig nyújtózkodnék benne! Bánja a fene. Nyelvemet kiöltve, teljes koncentrációval emelem fel zsibbadt kezemet, ami körülbelül úgy nézhet ki, mint azok a bábok, amiket fúj alulról a levegő a benzinkúton és összevissza rángatóznak, legalábbis én ezt érzem, majd reménykedve, hogy hirtelen mozdulatom észrevétlen maradt a menza éber őrei számára, kezdem el megközelíteni az egyik számomra szimpatikus sebet páciens társam hátán, fejemben pedig a veszett koncentráció mellett, őrült versengés zajlik A Világ legocsmányabb, legundorítóbb dolga címért, de ez a hát amennyire hátulról - értitek, a hát hátulról indult ha - ha - ha - indult, olyan sebességgel hozta be magát az élvonalba a három dobogós mellé: az ebédben úszkáló, vagy pihenő hajcsomó, a surströmming, azaz a svédek erjesztett heringje és végezetül a kezeletlen körömgomba. Azt hiszem a kezeletlen körömgombát hamarosan le fogja váltani, amint megtudom, hogy mit rejt az a kráter.
'Vicious!' - csendül fel egy mély, öblös hang, ami akár lehetne King Kongé is, hogyha tudna beszélni. Súlyos léptek közelednek felém, én pedig olyan sebesen dőlök vissza hintázó székkel az asztalomhoz, hogy az orrom épphogy súrolja azt a tacsakos, ragacsos, nyúlós, nyálkás, szőrös - bizony - rizsgombócot, amit ebéd gyanánt szolgáltak fel. Zsíros hajamra már egy ideje nem érvényes a gravitációnak semmiféle törvénye, egyedül drága Gertrudom kemény keze munkája tudja szétszedni a 2 hetente történő hajmosás alkalmával, no meg persze a tetvetlenítő és fertőtlenítő sampon, aminek hála valóban nem szaporodtak el a tetvek az épületen belül.
'Vicious, az ebéd nem játék! Vagy most megeszed szépen, vagy pedig te leszel az utolsó, aki lejöhet vacsorázni és esetleg még jut valami a tányérjára!' - áll meg mellettem Thomas, én pedig bamba képpel felnézek először rá, majd tekintetem ismét a rizsgombóc felé fordítom.
'Nem... az ebéd valóban nem az...' - lassan mozdulok, szentséges ég, még a nyugdíjasok is gyorsabbak nálam, de hiába, a gyógyszerek ellen nem tudok mit tenni. Az ebédhez adott műanyag kanalat magamhoz véve túrok bele a gombócba és fordulok vissza Thomas felé, aki szorosan összefont karokkal várja, hogy a falat végre a számban landoljon, de ahelyett, hogy szervezetemet kitenném ennek a mérgezésnek, gyomromat pedig egy napokig tartó gyomorrontásnak, inkább csak kisgyermek módjára az arcába lövöm a ragacsos ételt. Elcsigázottan vihogva nézem, ahogy az orra közepéről indul el lassan a falat, majd köt ki frissen vasalt, ropogós fehér ingén, velem szemben ülő szomszédom pedig felbuzdulva tettemen, szintén megpróbálkozik valami hasonló mutatvánnyal, de tekintettel arra, hogy a kanál rossz oldala nézett Thomas felé, saját magát találta képen. Már csak az hiányozna, hogy valaki elüvöltse magát, mint a filmekben, kajacsatára buzdítva a népet, ehelyett mindenki eszi tovább a tányérján díszelgő moslékot, saját magukról és környezetükről alig tudva bármit is.
'Itt az ebéd vége.' - szűri ki dohánytól elszíneződött fogai között a gorilla, miközben úgy emel fel a székről, pontosabban ránt fel, mintha nem lennék több egy rongybabánál, ami valljuk be, nem áll távol a valóságtól. Kanalam a földön landol, én pedig bukdácsolok Thomas mellett a folyosó jéghideg padlóján, kerülgetve a földön ülőket és fekvőket, akiknek jelenleg nem jutott hely az étkezdében. Ordítanak, visítanak, sírnak, jajonganak, csapkodják magukat és a falat, a szüleiket keresik, a gyerekeik után kutatnak, keresik az elszökött kutyát, meghódítják a frontot, menekülnek valami vagy valaki elől, könyörögnek, hogy ne bántsák őket, levegőért kapkodnak, fulladoznak. Persze nem csinálnak velük semmit. Kegyetlen egy hely, de az ápolók ha nem muszáj nem nyúlnak a betegekhez, mert jobban félnek attól, hogy elkapnak valamit, vagy megtámadják őket, ezért kap mindenki csak akkor kezelést, hogyha az ágyhoz jól odakötözve már nem tudunk mit tenni az injekció - és gyógyszerek áradata ellen. Pontosabban ennek a csapatnak az ápoló személyzete. A többiekkel más a helyzet. Ők azok, akik megpróbálják a rendet fenntartani ebben az őrültekházában, elérni azt, hogy korszerűsítsék, modernebbé tegyék a helyet, ne haljon meg minden második ember tüdőgyulladásban vagy pedig valamilyen húsevő baktériumnak köszönhetően, de sajnos amíg nincs összefogás, nincs eredmény.
'Thomas!' - a hideg kiráz ettől a sivítástól, amit Gertrud képes magából kiadni, hogyha nagyon messziről kell valakit valamiről tájékoztatnia. Az ősember velem együtt fordul meg, karja úgy szorítja az enyémet, hogy a csontok lassan roppanni fognak benne.
'Ige'?'
'Ne vidd még vissza a helyére, vidd át a kezelőbe. Valami nőcske van itt, azt mondja gyakornok és ezzel az agyalágyulttal kell beszélnie. Hiába mondtam neki, hogy jelenleg annyit sem tudnak belőle kiszedni, hogy kakukk, ragaszkodik hozzá. Jól kötözd meg, gyógyszert ne adj neki.' - úgy érzem most magam, mint egy könyvtári könyv, amit bárki bármikor kivehet, hogy élvezkedjen rajta és majd egyszer csak visszavigye. Én nem akarok senkinek a gyakornoki munkája lenni, én feküdni akarok, pihenni, a gyógyszereimet bevenni! Önállóan, mintha nekem bármibe is lenne beleszólásom, indulok tovább aprócska szobám felé, amit inkább tekintek cellának egy börtönben, semmint meghitt, otthonos, gyógyulásra alkalmas helynek, de Thomas úgy tűnik más véleményen van. Úgy ránt vissza, hogy a karom majd kiugrik a helyéről, jajszavamnak hála pedig olyat taszajt rajtam, hogy megrázó hirtelenséggel adok csókot a régen szebb napokat látott kőnek. Mielőtt hangot adhatnék elégedetlenségemnek, talpra ránt és határozott rángatások közepette kísér át az épületnek azon szárnyába, ahol az orvosi vizsgálatokat szokták elvégezni, a beszélgetéstől kezdve a hazugságvizsgálatokig. Gyerünk John, térj magadhoz, gyorsan, gyorsan! Nagyokat pislogva, fejemet rázva próbálom visszaszerezni folyton el-elúszó tudatom fölött az irányítást, de mire bármit is elérhetnék, már a betegek számára kijelölt koránt sem kényelmes székben ülök, csuklóim és bokáim szíjjal átfogva, Thomas pedig az ajtóban áll, hogyha esetleg bármiféle problémát okoznék a gyakornok kisasszony számára. Ne félj, olyan disszertációt írunk mi ketten, hogy annak a fele se lesz tréfa.

 szószám: 1066 || - ||
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
410
∆ Kor :
22
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: Caroline & John Hétf. 01 Jan. 2018, 18:05


John & Caroline
Egy érdekes tanulmányt olvastam a minap. A Szent- Anna Elmeintézet egyik publikációjában szerepelt egy eset, ami felkeltette az érdeklődésemet. Eleinte nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a cikknek, de aztán pár napig csak ez járt az eszemben. Valamiféle különleges esettel találkoztak az ottani Orvosok, és az Elme kutatásaira eddig feltárt írások elég keveset foglalkoztak ezzel a témával. Valójában nem is ez a Szakterületem, de Magánorvosként szeretnék másik „területen” is tapasztalatot vagy éppen ismereteket szerezni. Persze nem utolsó sorban a hívatásom okán több esettel találkozom mind lassan a Sürgősségi. De nem panaszkodom, mert imádom amit csinálok. Arra nem gondolok, hogy Pszichológus leszek a Sebészi és általános doktorimon kívül, de ez az eset tényleg kíváncsivá tett. Fel is kerestem az Intézmény Igazgatóját, és egyeztetés után megbeszéltünk egy időpontot, amikor be tudnék menni hozzájuk, és találkozhatnék egyik Betegükkel, vagyis Gondozottjukkal.
A választásom egy bizonyos John Vicious nevű férfi-ra esett. Még igaz fiatal, de az állapotát tekintve és a kartonját olvasva, nem éppen átlagosnak számít.
Meg is érkezem a kocsimmal az Intézet kapuja elé, ahol egy előzékeny Hölgy fogad, és kísér fel az Igazgató úrhoz. Talán nem éppen rám számított- mivel elég alaposan végigmért, mielőtt kezet nyújtott volna- de aztán az utolsó pár mondatával ellátva indultam is az előzőekben említett Hölgy után, aki megmutatta a kezelő hollétét. A kistáskámat, és a benne lapuló kis süteményt - amit gondoltam hozok a Férfinek- talán „könnyebb” lesz első találkozásunkat gördülékenyebbé tennem, de talán nem is csak ez vezérelt, hanem, hogy egy kis finomsággal tudjak neki kedveskedni. Még ez lesz az első ilyetén Tanulmányom, és igaz nem készített fel senki, ami vár majd rám, de bízom abban, hogy nem „tépi” le a fejem első alkalmunkkor.
Mikor odaérünk az ajtó elé, egy kis sóhaj hagyja el ajkamat, az izgalom és a felkészülés elötti pillanatokban, mielőtt belépnék. A Hölgy egy bólintással jelez, hogy ha „felkészültem”, akkor beléphetek és kinyitja az ajtót.
Átlépem a szoba küszöbét és nem is tudom mit vártam, de egy székhez szíjjazott fiatalt láttam, aki elég csapzott és talán kicsit kába is lehet. Nem láttam rajta sérülést, esetleg a karján éktelenkedett volna pár kéznyom, ami erős markolásra vagy rángatásra utalhat. Közelebb léptem a gyéren berendezett szobába, ami talán vagy öt éve nem lehetett kifestve, vagy talán az idejét se lehet tudni, mikor voltak azok fehér falak. De nem is a környezet miatt vagyok itt, hanem John miatt.
Határozott léptekkel megyek a számomra kirakott szék felé, ami egy asztal mellett volt lazán betolva, szemben a Beteggel, aki most talán értetlenül és furcsán nézhet rám amiért idegenként léptem be a „megszokott környezetébe”.
Lerakom a táskám és helyet foglalok. Picit izgulok, és egy mosollyal végül bemutatkozom neki.
-Üdvözlöm! Dr. Caroline Shione vagyok. De szólítson Carol-nak, Kedves, John. Ha szólíthatom így? Hoztam Önnek valamit, ha elfogadja?!- teszem ki a süteményes kis habtálcát az asztalra. Nem tudom, igazából hogyan is kezdhetném, de talán elfogadja a kis illatozó sütiket, amit jó szívvel hoztam neki.
Látom, hogy a kezei nem szabadok, de ha szeretné, akkor segítek neki megenni a falatka sütiket.


zene |  megjegyzésed


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
74
∆ Kor :
23
∆ Tartózkodási hely :
A zsebed közelében



Tárgy: Re: Caroline & John Hétf. 15 Jan. 2018, 21:29



I'll be your best friend ha-ha-ha
Az álmaim. Hmmm... Nagyon fogós kérdés, vagyis inkább kérés. Miről álmodtam régen, miről álmodom mostanság? Csücsörítve tekintek fel a szoba egyik sarkába és nézem a hálójában csöndesen ücsörgő, várakozó pókot, aki talán reménykedik valami rovarban, hogy falatozgatva nézhesse ő is a mi ki előadásunkat. Szép kövér pók, aki ki tudja mióta rendezkedett már be ide az épületbe, de esze ágában sincs elmenni, amikor ez a hely kiváló éléskamra mindenféle parazitának és élősködőnek, ő pedig kedvére lakmározhat, szinte meg sem kell magát erőltetnie. Na de! Miről álmodott a fiatal John?
'Tudja fiatalon nagyon sok mindenről álmodoztam, hogy mi szeretnék lenni. Sokat nézhettük a tévét, mert legalább addig is csöndben voltunk, illetve csak addig, ameddig valamelyik másik át nem kapcsolt egy olyan csatornára, amit a többiek nem szerettek és nem verekedtünk össze. Sokszor fordult elő ilyen. De kanyarodjunk is vissza! Mivel naphosszat a televízió előtt ültünk így nem csoda, hogy mindennap változott az elképzelésem, hogy mi szeretnék lenni; űrhajós, állatorvos, tűzoltó, rendőr, mentő, törvényen kívüli igazságosztó, aki az éj leple alatt üldözi a gonoszokat, seriff, maffiózó, magányos lovas, katona, kosaras, focista, kalandor, kém és még sorolhatnám holnap estig, hogy mennyi mindent láttam gyerekként, ami megragadta a fantáziám. De egyszer mindenki felnő, még én is, és rájöttem, hogy... egyáltalán nem akarok ezek közül egyik sem lenni, mert vagy nincs olyan foglalkozás, vagy kimondhatatlanul nehéz oda felvételt nyerni, vagy egyszerűen senki nem tiszteli. Úgyhogy mi akartam lenni? Semmi. Egy nagy büdös semmi. Mi volt az álmom? Az, hogy tengek-lengek a nagyvilágban, nem csinálok semmit és mégis van mindenem. De hát ez mindenki álma, nem igaz? A kisujjunkat ne kelljen mozdítani és mégis minden hiánytalanul ott legyen a környezetünkben, annyi pénzzel a számlánkon, a semmiért, amennyivel már nem is tudunk mit kezdeni és csak gyűlik, gyűlik, gyűlik. És most, hogy itt bent rostokolok valamiért, amit sajnos nem sikerült elkövetnem az egyetlen igazi álmom és vágyam egy hatalmas kád, tele meleg vízzel, szappan, sampon és egy kis sárga gumikacsa. Meg talán egy kis féreghajtó.' - nos, doktornő? Igaz, vagy hamis? Az óra ketyeg, s amíg Carol mérlegeli a hallottakat, addig undorral eltelve kalauzolom vissza magamat a gyerekkori emlékeim közé, amik nem voltak sem jók, sem pedig boldogok. Valóban volt lehetőségünk arra, hogy nézzük a televíziót, de a folytonos hangzavar, ordítás, sírás és visítás, ami a kapcsolóért folytatott vérre menő küzdelemmel járt hamar elszakította anyánknál a cérnát és csak és kizárólag azt nézhettük, amit éppen neki volt kedve, így gyerekkorom javarészt hősök és mesék nélkül telt el, a család által közkedvelt valóságshow-k pedig elriasztottak attól jó időre, hogy akár a televízió közelébe akarjak menni. Akkor miért nem mentél moziba? - merülne fel a kérdés másokban, a válaszom pedig nagyon egyszerű: hogyha azt akarom, hogy a film nézése közben azt kelljen hallgatnom, hogy zörögnek a popcornos zacskóval, dobozzal, cukros csomaggal, húzzák-vonják a szívószálat, hangosan szürcsölve próbálja kiszívni az üdítős pohárból az utolsó csepp cukros levet is, csámcsog az ételen, fejhangon nevet, rúgják a székemet, nyomkodja mellettem valaki a telefonját teljes fényerőn, hangosan suttogva pletykálnak, vagy magyarázzák egymásnak a filmet, vagy kommentálják a történteket, izeg-mozog mellettem, mert már elülte mindenét, vagy sehogy sem kényelmes neki, esetleg négyszer elsétál előttem a film alatt, mert mosdóba kell mennie, netalántán úgy gondolja, hogy vicces, amit mondani akar és ezt cseppet sem visszafogott hangerőn közli másokkal, akkor otthon maradok és leülök a családdal megnézni valamit, mert ugyanazt az élményt kapnám. Akkor miért nem olvastál? - újabb remek kérdés! Tudjátok, amikor az ember az összekuporgatott - na jó, javarészt összelopkodott - pénzén elmegy könyvet venni, majd azzal hazamegy boldogan és csak azért rakja le az asztalra, hogy igyon egy pohár vizet, de addig felgyújtják, összerajzolják, cigaretta papírt sodornak belőle, rágógumi tárolónak használják, pohár - vagy tányér alátétnek, nem biztos, hogy utána szeretne még egyszer így járni. He-he-he... Laura sem szeretett volna szerencsétlenül járni, de szemet-szemért és ő kezdte.
Mégis mi volt az álmom, hogy mi leszek egyszer, ha felnövök? Agatha Christie kis belga detektívjének, Hercule Poirotnak és az ő szürkeállományának mindig is nagy rajongója voltam, ugyanúgy, ahogy Indiana Jonesnak és a kincskeresésnek, na meg a történelemnek. Így állunk. Még mielőtt családirtó, kötözni való bolond lett belőlem, vagy mester detektív szerettem volna lenni, aki előtt az ég egy adta világon semmilyen rejtély nem maradhat megoldatlanul, vagy pedig kincsvadász, aki megtalálja a letűnt korok elveszettnek hitt legendás kincseit.
'Hát ez úgy szánalmas, ahogy van.' - nyújtózik egyet Mr. Dawson, majd kényelmes székéből fölkelve indul el a szobában körbe-körbe. Ó igen! Nagy álmom még, hogy ez az idióta vénember végre eltűnjön a fejemből!
'Háhá! Próbálkozz csak, de én innen soha sehova nem fogok elmenni. Soha! Egy életen át szobatársak leszünk odafent, én és a kis agyad.' - nyerít föl erőltetetten, miközben megáll mellettem és barátságosan megveregeti a vállamat. Egy életen át. Kimondani is sok, nem még belegondolni. Székemben hátradőlve nézek ki az ablakon, mely egyenesen az udvarra ad rálátást, ami most néptelen, kihalt. Nem csoda, hisz tél van, kint mindent hó borít, a betegeknek pedig nincsenek megfelelő ruháik még egy tíz perces rövidke túrához sem. Kifejezéstelen arccal nézem a kopasz fákat, a hólepte padokat, az ágakon kucorgó kövér galambokat, a város távoli építményeit, melyek úgy nyúlnak az égbe, hogy majd kilukasztják a felhőket. Szeretnék lent lenni és építeni egy hóembert, vagy kettőt. Szeretném, ha a húgom itt lenne mellettem, szeretném ha hozzám bújna, ha megölelhetném. Szeretném kitépni Albert és Thomas torkát, kinyomni Gertrud szemeit és addig ugrálni a gyomrán, amíg szét nem robban. Szeretnék innen kijutni, hazamenni és anyám fejét a falra tűzni, mintha trófea lenne. Na de mit csinálnék azzal a kövér, tésztás testtel? Hmmm... Túl sok mindent szeretnék.

 szószám: 923 || A REAG EGYEZIK A JELENLEGI UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSSAL, TEKINTETTEL ARRA, HOGY VÉGIG ROSSZ HELYRE KEZDTEM ÍRNI, ÍGY ENNEK A POSTNAK A VALÓS TARTALMA ELVESZETT ||


A hozzászólást John Vicious összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 20 Feb. 2018, 14:10-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
410
∆ Kor :
22
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: Caroline & John Kedd 16 Jan. 2018, 08:58


John & Caroline

Ahogy egyre több időt töltök John társaságában, arra jutok, hogy a dossziéban kapott leírás róla, az nem teljesen hiánytalan. Még nem találkoztam hozzá hasonlóval, de azt már sejtem, hogy miért volt olyan gúnyos mosoly azon a Gertrúd nevű nőn, aki idekísért engem. A másik férfi sem volt túl kedves hozzám, mikor utánam jött, hogy „védelmet”adjon nekem, ha esetleg nem úgy alakulnának a dolgok. „A biztonságom érdekében”- hangzott el az egyetlen mondata, amit Thomas- nevű akkor mondott, mikor jó alaposan végigmért, és végül egy vigyorral utánam indult ebbe a szobába. Akkor még nem sejtettem, amikor e falak közé léptem, hogy ez a „Tanulmányom” teljesen másként alakul, mint amit eddig olvastam bármiféle publikációban. Hitem szerint nincsenek „reménytelen esetek”, ami ott állt John aktájának egyik sorában. Nem értettem miért jegyezhettek fel ilyet egy fiatalról, aki talán valamilyen traumától szenvedte el a mostani állapotának a kifejletét. Nem is próbálták megvizsgálni a valódi okát, elméje miért úgy reagál a külvilágra, hogy egy képzelt emberrel társalog? Az Iratai közt nagyon sok megválaszolatlan kérdés merül fel bennem. Igaz, nem vagyok az Elme doktora, de a Pszichológia nem éppen ismeretlen terület nekem. Sokat nem foglalkozhattam ezen irányzattal, de most egyre érdekesebbnek és furcsábbnak érzem, hogy itt ülve szembesülök egy fiatal Férfival, aki egy játékra invitál engem. Eleinte csak fürkésző pillantásokkal nézek rá és a testbeszédét figyelem. De aztán inkább érdekesebbnek találom, hogy belemenjek ebbe a kérdezz-felelek hasonlóságú szituációba, mit eddig nem taníthattak egyik egyetemen sem. Talán így könnyebben megértem a lelki világát, és ha a hajlandóságot is látja rajtam – amit ténylegesen is akarok – akkor talán jobban bízik bennem, mint az eddigi környezetében ismert - vagy éppen, nem kedvelt- személyeknél, akik nem úgy néznek ki, akik szeretettel vagy éppen kis megértéssel figyelnének erre a Fiatalra.
A rám tett megjegyzését nem veszem zokon, mert nagyon sokan a fiatal életkorom miatt sokkal nagyobb hátrányba vagy szkeptikussággal fogadnak, mikor megtudják, hogy Orvos vagyok. Sokszor egy halvány mosollyal intézem el lenéző pillantásukat. Nem várom el, hogy elismerjenek, mert nekem az fontosabb, hogy a Betegeim és saját magam tudom, hogy a tudásom mire képes. Sokakban a külső az, amiről ítélnek, de fogalmuk sincs milyen, mikor szó szerint az Életed függ attól, hogy megtanulj valamit és azt éjjel- nappal gyakorold, majd bújjad a könyveket, a nap közel 24 órájában. Nem tartom magam különlegesnek. Inkább csak egy olyan embernek, aki próbált valamit túlélni és segíteni másokon. De az már a múltam része, és most itt vagyok ebben az Intézetben, és John-nal szemben ülök egy takarosnak nem éppen nevezhető szobácskában, ahol még a levegő is áporodott.
-Játszunk..- mosolygok rá, és az aktát becsukom magam előtt. Nem is bánom, hogy nem a szabályok szerint zajlik le ez a találkozásunk. Talán így, hogy „belemegyek” a képzeletében talán már százszor lejátszódó pillanataiba, esetleg többet megtudhatok igazi érzéseiről.
Amit említett, azt elhiszem neki. Biztosan sok lánnyal élt egy fedél alatt, és ezt namcsak azért hiszem el neki, mert az aktájában is szerepel, hanem mert a szeme is sok mindent elárul, miközben beszél róluk. Nem tartom magam nagy emberismerőnek, de azt látom, amit kevés ember talán. A Jóságot vagy éppen annak kis szikráját, ami mélyen a szívben van elrejtve, még ha mindenki mást is ír a fehér lapokra. John-nal is ez a helyzet. Nagyon sok olyan szerepel a feljegyzések között, amik már egy Halálsoron várakozónak is temérdek súlyosbító körülménynek számítana, de azt nem láttam egyik írás szövegében sem, hogy mit tettek annak érdekében, hogy Emberséggel bánjanak vele, és ne egy darab szám vagy egy feljegyzés rovat mellékeként tegyenek róla említést.
Kissé értetlenül állok ezen felfedezésem miatt, de ha jobban meg akarom ismerni a Történetét, akkor figyelmesen hallgatom játéka különös és kissé bizarr érdekességét.
-Szeretem a plusz pontokat, de talán más miatt is jöhettem... Benne vagyok a Játékban!- mosolygok rá, és figyelmesen hallgatom szavait. Főleg azért is, mert a hátam mögül toporgást hallok, ami szerintem Thomas- tól származhat. Nem nézek az Őrre, de erre még ő sem számított, hogy másképp is lehet John-nal beszélgetni, mint telenyomni gyógyszerrel és szíjakkal lekötözni. Talán ha az Ő világán keresztül próbáljuk szemlélni önmagát, akkor esetleg megérthetnénk mást is, mint amit az Igazgató Úr „száraz jegyzetként” biggyesztett oda lapjának sarkába.
Kis hezitálás után meg is kérdeztem azt a kérdést, ami eléggé foglalkoztatott.
-Meséljen az álmairól, John! Kérem.- teszem fel az első válaszra váró mondatom. Kicsit furcsán is hangozhat ez így, de szerintem, ha az egyik "legkényesebb" kérdéssel kezdek, amit talán kevesek mertek előadni. De én nagyon szeretném megismerni John "tettei" mögött meghúzódó valódi okokat. Ha ezt lehet így mondani. Bár lehet nem azt fogom, hallani amit elképzelek...bár, ki tudja..


zene |  megjegyzésed


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
74
∆ Kor :
23
∆ Tartózkodási hely :
A zsebed közelében



Tárgy: Re: Caroline & John Kedd 20 Feb. 2018, 14:05



I'll be your best friend ha-ha-ha
Az álmaim. Hmmm... Nagyon fogós kérdés, vagyis inkább kérés. Miről álmodtam régen, miről álmodom mostanság? Csücsörítve tekintek fel a szoba egyik sarkába és nézem a hálójában csöndesen ücsörgő, várakozó pókot, aki talán reménykedik valami rovarban, hogy falatozgatva nézhesse ő is a mi ki előadásunkat. Szép kövér pók, aki ki tudja mióta rendezkedett már be ide az épületbe, de esze ágában sincs elmenni, amikor ez a hely kiváló éléskamra mindenféle parazitának és élősködőnek, ő pedig kedvére lakmározhat, szinte meg sem kell magát erőltetnie. Na de! Miről álmodott a fiatal John?
'Tudja fiatalon nagyon sok mindenről álmodoztam, hogy mi szeretnék lenni. Sokat nézhettük a tévét, mert legalább addig is csöndben voltunk, illetve csak addig, ameddig valamelyik másik át nem kapcsolt egy olyan csatornára, amit a többiek nem szerettek és nem verekedtünk össze. Sokszor fordult elő ilyen. De kanyarodjunk is vissza! Mivel naphosszat a televízió előtt ültünk így nem csoda, hogy mindennap változott az elképzelésem, hogy mi szeretnék lenni; űrhajós, állatorvos, tűzoltó, rendőr, mentő, törvényen kívüli igazságosztó, aki az éj leple alatt üldözi a gonoszokat, seriff, maffiózó, magányos lovas, katona, kosaras, focista, kalandor, kém és még sorolhatnám holnap estig, hogy mennyi mindent láttam gyerekként, ami megragadta a fantáziám. De egyszer mindenki felnő, még én is, és rájöttem, hogy... egyáltalán nem akarok ezek közül egyik sem lenni, mert vagy nincs olyan foglalkozás, vagy kimondhatatlanul nehéz oda felvételt nyerni, vagy egyszerűen senki nem tiszteli. Úgyhogy mi akartam lenni? Semmi. Egy nagy büdös semmi. Mi volt az álmom? Az, hogy tengek-lengek a nagyvilágban, nem csinálok semmit és mégis van mindenem. De hát ez mindenki álma, nem igaz? A kisujjunkat ne kelljen mozdítani és mégis minden hiánytalanul ott legyen a környezetünkben, annyi pénzzel a számlánkon, a semmiért, amennyivel már nem is tudunk mit kezdeni és csak gyűlik, gyűlik, gyűlik. És most, hogy itt bent rostokolok valamiért, amit sajnos nem sikerült elkövetnem az egyetlen igazi álmom és vágyam egy hatalmas kád, tele meleg vízzel, szappan, sampon és egy kis sárga gumikacsa. Meg talán egy kis féreghajtó.' - nos, doktornő? Igaz, vagy hamis? Az óra ketyeg, s amíg Carol mérlegeli a hallottakat, addig undorral eltelve kalauzolom vissza magamat a gyerekkori emlékeim közé, amik nem voltak sem jók, sem pedig boldogok. Valóban volt lehetőségünk arra, hogy nézzük a televíziót, de a folytonos hangzavar, ordítás, sírás és visítás, ami a kapcsolóért folytatott vérre menő küzdelemmel járt hamar elszakította anyánknál a cérnát és csak és kizárólag azt nézhettük, amit éppen neki volt kedve, így gyerekkorom javarészt hősök és mesék nélkül telt el, a család által közkedvelt valóságshow-k pedig elriasztottak attól jó időre, hogy akár a televízió közelébe akarjak menni. Akkor miért nem mentél moziba? - merülne fel a kérdés másokban, a válaszom pedig nagyon egyszerű: hogyha azt akarom, hogy a film nézése közben azt kelljen hallgatnom, hogy zörögnek a popcornos zacskóval, dobozzal, cukros csomaggal, húzzák-vonják a szívószálat, hangosan szürcsölve próbálja kiszívni az üdítős pohárból az utolsó csepp cukros levet is, csámcsog az ételen, fejhangon nevet, rúgják a székemet, nyomkodja mellettem valaki a telefonját teljes fényerőn, hangosan suttogva pletykálnak, vagy magyarázzák egymásnak a filmet, vagy kommentálják a történteket, izeg-mozog mellettem, mert már elülte mindenét, vagy sehogy sem kényelmes neki, esetleg négyszer elsétál előttem a film alatt, mert mosdóba kell mennie, netalántán úgy gondolja, hogy vicces, amit mondani akar és ezt cseppet sem visszafogott hangerőn közli másokkal, akkor otthon maradok és leülök a családdal megnézni valamit, mert ugyanazt az élményt kapnám. Akkor miért nem olvastál? - újabb remek kérdés! Tudjátok, amikor az ember az összekuporgatott - na jó, javarészt összelopkodott - pénzén elmegy könyvet venni, majd azzal hazamegy boldogan és csak azért rakja le az asztalra, hogy igyon egy pohár vizet, de addig felgyújtják, összerajzolják, cigaretta papírt sodornak belőle, rágógumi tárolónak használják, pohár - vagy tányér alátétnek, nem biztos, hogy utána szeretne még egyszer így járni. He-he-he... Laura sem szeretett volna szerencsétlenül járni, de szemet-szemért és ő kezdte.
Mégis mi volt az álmom, hogy mi leszek egyszer, ha felnövök? Agatha Christie kis belga detektívjének, Hercule Poirotnak és az ő szürkeállományának mindig is nagy rajongója voltam, ugyanúgy, ahogy Indiana Jonesnak és a kincskeresésnek, na meg a történelemnek. Így állunk. Még mielőtt családirtó, kötözni való bolond lett belőlem, vagy mester detektív szerettem volna lenni, aki előtt az ég egy adta világon semmilyen rejtély nem maradhat megoldatlanul, vagy pedig kincsvadász, aki megtalálja a letűnt korok elveszettnek hitt legendás kincseit.
'Hát ez úgy szánalmas, ahogy van.' - nyújtózik egyet Mr. Dawson, majd kényelmes székéből fölkelve indul el a szobában körbe-körbe. Ó igen! Nagy álmom még, hogy ez az idióta vénember végre eltűnjön a fejemből!
'Háhá! Próbálkozz csak, de én innen soha sehova nem fogok elmenni. Soha! Egy életen át szobatársak leszünk odafent, én és a kis agyad.' - nyerít föl erőltetetten, miközben megáll mellettem és barátságosan megveregeti a vállamat. Egy életen át. Kimondani is sok, nem még belegondolni. Székemben hátradőlve nézek ki az ablakon, mely egyenesen az udvarra ad rálátást, ami most néptelen, kihalt. Nem csoda, hisz tél van, kint mindent hó borít, a betegeknek pedig nincsenek megfelelő ruháik még egy tíz perces rövidke túrához sem. Kifejezéstelen arccal nézem a kopasz fákat, a hólepte padokat, az ágakon kucorgó kövér galambokat, a város távoli építményeit, melyek úgy nyúlnak az égbe, hogy majd kilukasztják a felhőket. Szeretnék lent lenni és építeni egy hóembert, vagy kettőt. Szeretném, ha a húgom itt lenne mellettem, szeretném ha hozzám bújna, ha megölelhetném. Szeretném kitépni Albert és Thomas torkát, kinyomni Gertrud szemeit és addig ugrálni a gyomrán, amíg szét nem robban. Szeretnék innen kijutni, hazamenni és anyám fejét a falra tűzni, mintha trófea lenne. Na de mit csinálnék azzal a kövér, tésztás testtel? Hmmm... Túl sok mindent szeretnék.

szószám: 923 || Punish me everyday, but I'll never break ||
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
410
∆ Kor :
22
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: Caroline & John Kedd 27 Feb. 2018, 10:59


John és Caroline

Csendben hallgatom John-t, és arra gondolok, hogy mennyi mindenen mehetett keresztül ez a fiú, fiatal kora ellenére. Az álmairól beszél, de valójában nem ezt érzem a szavai mögött, hogy igazán átélte volna a jó álmok érzését. Kissé szomorúvá tesz, mikor belegondolok, hogyan élhette le eddigi Életét. Az Aktájában sok minden szerepel, de azok a lényeges mondatok, amit egy emberként láthatná meg ennek a fiatalnak a valódi énjét, az hiányzik. Ahogy beszél, ahogy mondja azokat a szavakat, amik az ajkáról elhangzanak, egyre jobban az az érzésem, hogy fél megnyílni felém. Tudom, hogy idegen vagyok a számára. Nem is akarnám, hogy egy régi ismerőseként nézzen rám, de szerintem nehezebb neki ebben a környezetben gyógyulnia. Ha egyáltalán lehet így mondani. Érzem, hogy elkeseredett és valójában azt mondja, amit „hallani akarok”. De látom, hogy a szemeiben a fájdalom nagyobb, mint amit mutat felém. Igaz, most találkoztam vele először, de a testbeszéde és a szavai nincsenek „összhangban”. Amikor beszél, olyan, mintha egy könyvből olvasná fel a szöveget, de az arcára más van „írva”. Az Egyetemen ezeket nem tanítják. De nem is ezért vagyok itt, hogy egy tanulmányként tekintsek John-ra. Inkább, mint Emberként, aki átment szörnyűségeken és talán az elméjében megfogalmazott képek teszik irányításuk alá. A jellemzését olvastam, amit a Professzor írt róla, de egyáltalán nem értem, hogy nem vették észre, hogy amögött az álarc mögött egy igencsak érző lélek lapul. Persze, ezt nem hiszem, hogy valaha is bevallja ez a fiú, de érződik a mondatai mögött, hogy egy szerető családra vágyott világ életében, de sohasem adatott meg neki az a boldogság, amiben egyébként része kellett volna, hogy legyen. A lánytestvérei sem fogadták el, ahogy az Édesanyja sem volt igazán közel hozzá lelkiekben. Magára maradt, és egy olyan világot alakított ki a lelke és a tudta, amitől úgy érzi a mai napig is, hogy védelmet és falat emelhet maga köré. Most azt hihetné bárki, hogy sajnálatot érzek, ami igaz is egy részben, de nem azért, mert látom magam előtt ezt a fiatal férfit, hanem azért, mert nem adatott meg az neki, ami egy csodás gyerekkornak kellett volna lennie. Szerető ölelésben kellett volna élnie, és az igazi álmait megélnie. Talán lehetett volna tényleg Tűzoltó, vagy egy dúsgazdag Olajmágnás, aki tényleg csak a milliójain „ülve „ lógatja a lábát a semmittevés mámoros érzésével. Aztán újra a szemébe nézek, és megint látom azt a halvány szikrát, amit már szerintem nem is emlékszik, mikor csillant meg a szemében. Lehet, nem vagyok olyan tapasztalt, mint akik évtizedek óta az Elmék tudorai, de látok és érzek. Tudom azt is, hogy egy Orvosnak nemcsak a test bajait kell, hogy lássa és gyógyítsa, hanem a lelket is. Talán nem véletlenül kerültem ebbe a helyzetbe és most itt ülök egy fiatallal szemben, akinek a sorsa sem egy „leányálom”, de még álomnak sem nevezhető. Mikor végére ér a közlendőjével, kicsit még keresem a szavakat, amiket mondanék. Tudom, hogy talán más Orvos, már rég lekezelően és száraz megjegyzésként jegyezné meg a hallottakat, de én mást is látok magam előtt, mint egy Beteget, aki itt éli egy jó ideje a mindennapjait. Belül tudom, hogy mit szeretne hallani, de most nem biztos, hogy azt mondom, amire számít.
- Igaznak tartom, amit mondd, John. Mindenkinek vannak olyan álmaik, amik életük folyamán legalább egyszer, de eszükbe jut. De én mást is látok a szavai mögött. Olvastam a jellemzését, amit a Vezetés magáról írt, de meggyőződésem, hogy a valóságban fogalmuk sincs, miken megy keresztül önmagában. Látok egy fiatal férfit, akinek a gondolatai mást sugallnak, mint a szavai. Nem kérdőjelezem meg a hitelességét, de azt érzem, hogy egy menekülési folyamat miatt egy másik személyiség beszél maga helyett. Tudom, hogy talán nyersen fogalmazok, de higgye el, hogy nem kritikaként mondom. Inkább csodálattal hallgatom, amit magáról mesél. Hiszem, hogy legbelül egy olyan fiatal „rejtőzik” aki a fájdalmai ellenére képes lenne a teljes életre. Bár ezt nem mondhatom, meg és nem is ígérhetem, hogy a Szabadságát visszaadhatom, de meg szeretném érteni a valódi énjét. Nem tanulmányként tekintek magára. Nem ítélkezni jöttem. Csak megérteni az Elme és a Lélek egyensúlyát, amit a saját szememmel szeretnék tapasztalni. – mondom a szemébe nézve.
- Mit szeretne most ebben a pillanatban tenni, ha nem itt lennénk ebben a szobában? Mi az a vágy, amit eddig senkivel nem osztott meg? Mert szerintem vannak titkos vágyai, ahogy mindenkinek vannak. - nézek rá kedves mosollyal.
Nem bizalmaskodni vagy provokálni akarom John-t, de ha tényleg megnyílik előttem, akkor talán meg tudom érteni a tettei és a gondolatai közti vékony határvonalat, amit mások őrültségnek tartanak. De én nem a leírtakat akarnám „megerősíteni”, hanem a valódi énjét szeretném megismerni. Ingoványos „talajra” tévedtem talán, de nagyon szeretném, ha nem egy hivatalos tanulmánynak venné velem, hanem egy egyszerű beszélgetésnek.


zene |  köszönöm a türelmed <3


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
74
∆ Kor :
23
∆ Tartózkodási hely :
A zsebed közelében



Tárgy: Re: Caroline & John Vas. 18 Márc. 2018, 13:31



I'll be your best friend ha-ha-ha
Nevetnem kell és nem bírom visszatartani. Elhitte, amiket mondok! Tényleg csak a bónuszpontért jött volna ide és csak gyorsan le akarja zongorázni az egészet? Neeem, valahogy nem hiszem, ha csak le akarná darálni a dolgot másmilyen lenne a beszéde, testtartása, nem nagyon figyelne rám, hanem hátra dőlne a székben és az akta mögött keresztrejtvényezne, néha föltenne egy-egy kérdést, hümmögne, bólogatna, de nem érdekelné, a nő viszont figyel. Bár ez is lehet begyakorlott. Úgy tesz, mintha figyelne és közben fejen máshol jár, ábrándozik, vagy csak félig figyel, hogy legalább tudjon valamit reagálni, ami nem olyan sületlenség, mintha teljesen mást mondana arra, ami nemrég elhangzott. Vagy csak tényleg figyel, de még nem megy neki olyan jól. Számat rágcsálva nézek le csupasz lábfejemre, mozgatom a lábujjaimat, mintha bábszínházbéli bábok lennének, miközben a hallottakat újra és újra visszaidézem magamban, a nevetés pedig ismételten megrohamoz, ezúttal viszont nem terelődik el a figyelmem róla és hagyom, hogy végigrázza minden porcikámat, míg torkomból fuldoklásszerű nevetés tör fel, de nem nézek Carolra, csak a lábfejemre koncentrálok. Ha ilyen gyermekdednek látna az összes orvos most nem ebben a fertőben tengetném a mindennapjaimat, hanem egy gyermek pszichiátrián ülnék, mesét néznék, pudingot ennék, cukrot lopnék, lerajzolnám azt, ami az eszembe jut, megenném a zsírkrétát, fakockából várat építenék és még sorolhatnám tovább a napi teendőket, így pedig a rám kiszabott évek úgy repülnének el, mintha egy hét lenne az egész, de neeem, mert itt aszalódom ezen a lepratelepen. Száraz nevetésem apránként abbamarad és szipogva megvakarom az orrnyergem, majd kiegyenesedem újra és Carolra nézek.
'Elnézést doktornő a váratlan jókedvért, néha megtörténik az ilyesmi, amikor múlik a gyógyszer hatása. Nos, azt nem mondhatom meg, hogy az előbb jól válaszolt-e, csak a játék végén fog kiderülni, amikor összesítem a tippjeit. Visszatéve a szóban forgó témára, hogy most mit tennék, ha nem itt lennénk. Hm... nem egy rossz kérdés, de azt hiszem tudom is a választ. Fürdenék órákon keresztül, ruhákat mosnék, borotválkoznék, próbálnám kivakarni a tetveket a hajamból, mert szerintem bogaras is lettem, vagy csak leborotválnám az egészet és hagynám, hogy újra nőjön. Eléggé ritkásan találkozunk idebent fürdővízzel, az is hideg legtöbbször meg koszos, mert ahogy maga is látja, hullik szét az egész épület és ahogy szeretnének a csövekhez nyúlni, összeomlana az egész, mint a homokvár. A szag nem is zavar már annyira, volt ez rosszabb is, de a hajam... Folyton viszket a fejem, zsíros a hajam, össze van csomósodva, nem lehet fésülködni. Meg elmennék egy csomó orvoshoz, például fogorvoshoz, mert szerintem kilyukadt egy fogam, kettő pedig szerintem mozog is. Aztán belgyógyászat és még ki tudja hova fognak küldeni. Szóval szeretnék megint normálisan kinézni. És még tudja mit? Főzni. Imádok főzni, főleg televízióból nagyon jól tudok, csak otthon általában akkor lehetett, ha egyedül voltam, vagy még az ikertestvérem. Ő is hiányzik nagyon és szeretném meglátogatni, vagy megkeresni. Tudja megígérte, hogy jönni fog, aztán mégsem. Nem szeretném kérdőre vonni, hogy miért nem jött, csak látni, hogy hogy van. A többiek nem érdekelnek.' - a kezdeti lelkesedés, amivel elmeséltem, hogy mit szeretnék csinálni, hogyha valaha ezeken a falakon kívül leszek még az életben és nem halok bele valamilyen itt összeszedett betegségbe, elmúlt. Nem tévesztettem meg Carolt egy pillanatra sem, az utolsó betűig minden igaz volt. Hiányzik a testvérem. Hiányzik Abby, akivel az első pillanattól kezdve elválaszthatatlanok voltunk és aki megígérte, hogy addig jön látogatóba, amíg ki nem engednek innen. Ez meg is történt körülbelül kétszer, akkor is egy havi eltéréssel. Meredten bámulom a süteményes tálat és érzem, hogy már közel sem olyan rózsás a hangulatom, mint amilyen eddig volt. El akarok menni innen, nincs kedvem már játszani, csak feküdni akarok és nézni ki a fejemből, mint ahogy eddig is tettem. Dühös vagyok és ordítani akarok valakivel, sőt inkább mindenkivel, fel akarom rúgni az asztalt és addig ütni Thomas fejét, amíg egy adag pép marad belőle, mert agyat nem hiszem, hogy találnék. Mocorogni kezdek a székben, mert már kényelmetlen, fáj a hátam, a csuklóim és a bokáim, Abby mosolygós arca pedig még mindig itt lebeg előttem, az is, ahogy sír, amikor idebent meglátott először és magához ölelt, amikor megígérte, hogy nem hagy el.
'Magának milyen titkos vágyai vannak? Maga mit csinálna, hogyha most nem velem beszélgetne?' - hallom, ahogy nyikordul a gumitalpú cipő, így rögtön abba is hagyok mindenféle mozgást és hiába kezd megőrjíteni a hátfájás, nem moccanok, csak a beszélgető partneremet nézem. Le kell nyugodnom, vagy kitalálnak valamit, hogy megint mindenhová csak szíjazott székben járhassak, az pedig egyáltalán nem fogja előrébb segíteni a szabadulásom.
Egy elnyújtott sikoltás rázza meg az egész épületet s félő, hogy a vakolat még ennél is jobban potyogni fog a helyéről. Nyakamat tekergetve próbálok kilátni a nyitott ajtón, amit Thomas hagyott úgy, amikor kiszáguldott, hogy bajtársai segítségére legyen, mert nagy a valószínűsége, hogy kitört szokásos heti kajacsata az étkezőben, vagy pedig valaki megkaparintotta a televízió távirányítóját és összevesztek azon, hogy mit nézzenek.
'Hogyha látni akar valami izgalmasat még életében, akkor szerintem szaladjon a menzára, csak vigyázzon nehogy eltalálják.' - fordulok Carol felé, a nevetés pedig ismét kitör belőlem, nem csak a visszaidézett emlékképek miatt, hogy hogyan néz ki minden és mindenki az étkezőben, miután lelőtték egymást és a berendezést azzal a beazonosíthatatlan péppel, hanem mert hogyha Carol kilép ezen az ajtón esélyem nyílik arra, hogy magam mögött hagyjam ezt a kócerájt és egy szál pizsamában ugyan, de nekiinduljak a téli gyalogtúrának a szabadság felé.

 szószám: 880 || nem ez lett a legjobb, ne haragudj érte ||
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
410
∆ Kor :
22
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: Caroline & John Csüt. 05 Ápr. 2018, 06:20


John és Caroline


Ahogy hallgatom John mondatait, kezd összeszorulni a szívem. Embertelen körülmények közt kell lennie, ami teljesen elborzaszt. Nem tudok neki kimenőt biztosítani, de talán tudok valamit javítani a körülményein. Nem hittem volna, hogy ilyen kaotikus állapotokkal kell megbirkózniuk a Gondozottaknak. Nem értem miért nem veszik ezt komolyan a Vezetőségnél, mert ez tényleg embertelen bánásmód. Azt is megértem, hogy kevés rá a pénz, vagy éppen a Támogatók közt sem dúskálnak az Intézmény fenntartói, de azért az alap higiéniát csak be lehetne iktatni a mindennapokba. Hallottam már sokféle dolgot, de ez egyszerűen teljesen megdöbbentett.
- Nincs rendes tisztálkodási lehetősége? Az alap orvosi ellátást se kapja meg? Ez hogy lehetséges?- ámulok a szavai hallatán és eléggé kínosan is érzem magam, amiért ezt kell tapasztalnom. Igaz, hogy nem tartozom szorosan az itteni orvosok közé, de az mégis csak abszurd, hogy fájdalmakkal és nélkülözéssel kell telni a mindennapjainak, ennek a fiatalnak, s öregnek is talán, mert persze nem csak ő van ebben az épületben, mint Gondozott.
- Szomorúan hallom, hogy miken kell keresztülmennie. Talán van egy- két dolog, amiben tudok segíteni magának. Az Ikertestvérét sajnos nem tudom hozni, de talán egyéb dologban tudnék változtatni, ami jobbá vagy legalábbis elviselhetőbbé tenné a mindennapjait. Nyilván, most arra gondol, hogy csak a levegőbe beszélek. DE ez nem igaz. Vannak ismeretségeim és elég jó eszközeim, hogy meg tudjak valósítani olyan dolgokat, ami jobbá s életszerűbbé teheti a napjait.
Említette a fürdési lehetőséget. Igyekszem megoldást találni a problémára, és magának külön biztosítani egy olyan lehetőséget, ami rendes hideg-melegvizes fürdőt ad, amikor csak szándékozik tisztálkodni. Az orvosi ellátást tudom biztosítani, mert nagyon jó Szakorvosokat is ismerek. Az én költségemre fogják a fogazatát is rendbe tenni. Lehet, hogy ezt furcsának tartja most tőlem, de nincs benne semmi meglepő. Elsődlegesen nem Pszichológus vagyok, hanem másfajta Diplomával rendelkezem. De ez nem is szorosan ide tartozik. Említette a főzést. Abban sajnos csak részlegesen tudok segítséget nyújtani, mert vannak bizonyos szabályok az épületen belül, miszerint bizonyos eszközöket nem lehet behozni, de talán megoldható lesz, hogy konyhakész állapotban megérkezik a nyers alapanyag, és magának főzhet kedvére. Nem tudom, hogy ez mennyi időbe telik, míg elintézem, de igyekszem hamar megoldani és jobbá tenni a körülményeit.
– nézek rá kedves mosollyal, de tudom, hogy ez talán sovány vigasz neki, de tényleg azt szeretném, ha hamarosan megvalósulna a kérése. Nem olyan nagyszabású, de az Igazgatóval való egyeztetés nem biztos, hogy gördülékeny lesz, de nem adom fel. Megteszek John-ért amit csak tudok. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem kevés hasonló ember van itt, akinek talán ugyanilyen problémával kell megküzdenie, de nem is tudok több száz külön kívánságot teljesíteni. Nem is nekem kellene, de annyira megindított a fiatal férfi szavai, hogy próbálok segíteni neki. Talán érzi a hangomon is, hogy komolyan beszélek. Bár az sincs kizárva, hogy félrevezethet engem, de bízom abban, hogy a jó szándékom látva, nem ítél el elsőre, ahogy azt az elején is kifejtette. Nem tudom még, hogy mit gondoljak, de ahogy mondta, majd a beszélgetés végén kiderül, hogy mi is az igaz vagy hamis az elmondott szavai közt. Én azért bízom, hogy a lelke mélyén nem egynek tart az itt alkalmazottak közül, és bizalmat ad nekem, ahogy én neki.
- Nem igazán vannak titkos vágyaim. Általában megvalósítom, amit szeretnék. - mosolygok a kérdésére válaszolva, mikor egy velőtrázó sikítás hangja szakítja félbe a beszélgetésünket. John-ra nézek, aki hangos nevetésben tör ki. Bizonyára tudja mi történt az étkezőben.
-  Miért? Mi történhetett?- nézek rá kérdőn, de az arcáról leolvasható, hogy valami incidens miatt volt ez a rohanás Thomas részéről.
Kicsit elgondolkoztat a dolog, de nem hagyom magára a Fiatal férfit. Amúgy sem vagyok képzett a dologban, és ha jól elgondolom, akkor jobb is, ha nem avatkozom az Ápoltak s Ápolók közti dologba.
- Talán meséljen még az Ikertestvéréről, kérem.- próbálom visszaterelni a beszélgetést a külső hatások kizárásával. Nem tudom, hogy sikerrel járok-e, de egy próbát megér. Érdeklődve ülök az asztalnál továbbra is, és remélem, hogy minden rendben folyik, ahogy eddig is.


zene |  Bocsáss meg a késésért <3


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: Caroline & John

Vissza az elejére Go down

Caroline & John

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Caroline Forbes
» Caroline szobája
» John szobája
» Jay skatulyái
» John Adams

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Alternatív játékok :: Múlt-