Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.



Utolsó posztok
érkezett válaszod?




Díjazottaink
A 2017. év nyertesei


Az év férfi karaktere

Loki
Az év nõi karaktere

Gamora
Az év párosa

Gamora & Lord
Az év canon karaktere

Loki
Az év kedvenc karaktere

Drax
Az év saját karaktere

Alison Magdalen J.
Az év ellenség karaktere

Hela
Az év játéka

3. nagy kaland

Share|


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
42
∆ Kor :
22
∆ Tartózkodási hely :
A zsebed közelében



Tárgy: Lilith&John Csüt. 30 Nov. 2017, 19:26



Lilith & John
Remek. Mondhatom remek, sőt csodás! Bamba képpel bámulok az orrom előtt elhaladó kék vagon tekintélyes méretű hátsója után, mintha álmaim nőjét pillantottam volna meg, ahogyan parfümfelhőjének burkában elsétál előttem, miközben tudomást sem vesz a létezésemről, nekem pedig megmaradnak a puszta, nyers gondolatok. Ez a far majdnem ilyen szép volt, de erre nem szíves csapnék rá esténként. A bamba kifejezést arcomon hirtelen zavarodottság váltja fel és alsó ajkamat gondolataimba mélyedve kezdem harapdálni, miközben valójában már csak az alagút hatalmasra tátott, fogatlan, üres, fekete szájába bámulok. Miért jó az egy nőnek, hogyha valaki rácsap a hátsófelére? Vagy csak belemarkol, vagy belecsíp. Ez nem idegesítő? Ez olyan, mintha bemennél a henteshez és se szó, se beszéd nélkül átnyúlnál a húspulton és a legszebbnek vélt szeletet kivennéd, majd megtapogatnád, hogy mennyire lesz kényelmes a tenyered alatt, mialatt kifilézed, felvágod, kockázod, szeleteled, ha pedig nem tetszik visszadobod és jöhet a következő, de ha a hentes tegyük fel jobb esetben csak páros lábbal rúg ki az üzletből, te még fel is vagy ezen háborodva. Minőség ellenőrzés lenne vajon? Áh, idiótaság! A tejet sem bontod ki a boltban és iszol bele, mielőtt megveszed minőség ellenőrzés címen. Miért kell belecsípni? Miért kell hagyni? Azt hiszem ebből a körforgásból jobb, a már most kiszállok, mert erre sosem fogok rájönni, vagy kuszaság lesz a vége. Csüggedten sóhajtva pillantok fel a következő metrót jelző táblára, ami percek és másodpercek helyett most kis csíkokkal tájékoztat, hogy John ma gyalog megy haza. Sebaj, az éjszaka urai és hölgyei már bevetésre készen állnak a szórakozóhelyek előtt és körül, tömött tárcákkal, értékes telefonokkal, kamu drágaköves ékszerekkel, nekem pedig elfér még egy-két dolog a zsebemben.
'Gyerünk Mr. Dawson, dologra! Ha ma még nem sopánkodott eleget, hogy megfosztom az embereket vagyontárgyaiktól megélhetés szempontjából, most pótolhatja, mert belevetjük magunkat az éjszakába.' - csettintek párszor a padon heverő hollófekete hajú férfinak, hogy ideje talpra szökkenni és útra kelni, mert ha nem jön, akkor biza itt marad. Vígan és - a közvélemény szerint hamisan - dúdolva veszem a lépcsősorokat egymás után, hogy kijussak a néptelen állomásról, mielőtt az állomás ellenőr úgy dönt, hogy lezárja a helyet, nehogy a hajléktalanok beszökjenek ezekre a kényelmes székekre és padokra aludni, vagy akár ellopják őket. Kár is lenne a sok firkáért, amivel a tudatmódosult huligánok összerajzolták őket, pedig még szinte a festék sem száradt meg rajtuk, amikor újak voltak, máris meg kellett jelölni. Én is szeretném őket megjelölni, de azt még egy plasztikai sebész sem tudná eltüntetni róluk. Ám képzeletbeli képek hamar szertefoszlanak, arcomról a kaján vigyor lehervad, az eddigi tervek, amiket szőttem az estéről semmissé válnak, lábaim pedig maguktól fordulnak vissza az állomás felé, hogy a lépcsőket kettesével véve juttassanak el minél hamarabb a legtávolabbi oszlop menedékébe a két érkező vendég elől, akiknek mély hangja éppoly bizalomgerjesztő, mint hatalmas külsejük. Lélegzet visszatartva simulok az oszlophoz és próbálok vele eggyé válni, mintha itt sem lennék, de kíváncsiságom, ami legtöbbször bajba is szokott sodorni, nem nyugszik, így az oszlop mögül kipillantva követem tekintetemmel a két nagyra nőtt óriás bébit. Mivel etettek titeket fiúk?
Harsányak, hangosak és a jelekből ítélve egyáltalán nem félnek attól, hogy az állomás ellenőr lejön, hogy kizavarja őket, de ha meg is tenné, fülét farkát behúzva kérne elnézést a zavarásért és iszkolna vissza a talpalatnyi irodájába, ahol lelkiismeretét azzal a szánalmas gondolattal nyugtatná, hogy ő mindent megtett annak érdekében, hogy a két illetéktelen behatolót kizavarja az állomásról, igyekezete mégis hiábavalónak bizonyult. Talán majd a tíz év alattiakkal sikere lesz, bár már azok is kezdenek oly mértékben elkanászodni, hogy élve felfalnák. Vajon mire hivatkozna? Túlerőre? Fogaimat összeszorítva hessegetem el a képzelt jelenetet az őrről, aki csapdába esett egy csapat tíz éves között, valamint a röviddel utána következő lincs hangulatról, hogy még csak egy pisszenés se hagyja el a számat. Legnagyobb meglepődésemre az óriások egy gyors körbetekintés után a sínek közé vetik magukat és elindulnak az alagút tátott szájába ugyanazzal a tompítatlan hangerővel, mint amivel érkeztek. Nem vettek észre és ez a lényeg. Kissé fellélegezve lépek ki az oszlop takarása mögül, hogy szent elhatározásom jegyében végérvényesen elhagyjam az állomást, elfeledjem a két hegyi trollt és az uzsonna pénzemre koncentrálva fosszak meg embereket a vagyonuktól.
'Tökéletes lesz.' - mormogok az orrom alatt, hátha a két jómadár még hallótávolságon belül vannak és úgy döntenének, hogy máshogy alakítják az estémet, ha fölfedezik jelenlétem. Helyettük viszont az élet dönt úgy. A néptelen állomás csendjét egy velőtrázó sikoly bolygatja meg, amelynél fájdalmasabbat és rémültebbet életemben nem hallottam. Ennyi, kész, vége, indulás! Nekiiramodva szelem át az állomást és hagyom magam mögött nagyon hamar a lépcsőkkel együtt, az elém táruló látványnak köszönhetően viszont majdnem csatlakozom az előttem sikoltóhoz. Lezárták! Az állomást éjszakára lezárták! Kétségbeesetten kapaszkodom a rácsba és kezdem rángatni erőnek erejével, reménykedve abban, hogy esetleg ki tudom szakítani őket a helyükről, de már maga az ötlet is halva született. Rendben, semmi pánik. Csak nyugalom. Ha itt alszom a lépcső tetején, vagy itt ülök éberen egész éjszaka, akkor nem érhetnek váratlan meglepetések, sőt még hamarabb is tudok elmenekülni, hisz a kapukat hajnalok hajnalán már ki is nyitják. Ez az! Gondolkozz pozitívan, az segít!
'Virágok, kis pillangók, csibék a tojásban, szivárványok, drága ékszerek, rengeteg húsz dolláros bankjegy, eredeti drágakövek...' - ám mielőtt zakatoló szívem megnyugvást nyerhetne ezen gondolatok háborítatlan tengerén, a velőtrázó sikoly újra felborzolja az összes hajszálat a tarkómon és a rácsnak hátat fordítva nézek farkasszemet a lefelé vezető lépcsőkkel. - 'Nem lehetne, hogy egy kicsit halkabban szenvedj?! Másokat zavar...'
'Eeez igen! Bátor fiú vagy te, John! Lemenni persze már nincs merszed, de innen olyan hatalmas a szád, mint a bécsi kapu. Ilyen emberekre van szüksége a világnak, elismerésem.' - tapsol mellettem kacagva Mr. Dawson, majd megjutalmaz egy vállon veregetéssel, míg én a tőlem telhető legerősebben markolom a rács hűvös rúdjait, hogy egy pillanatra se szakíthassanak el tőle. - 'De ugye tudod, hogy ha itt maradsz, jó eséllyel megfagysz éjszaka? Igaz az alagútban némileg hűvösebb van, de ha gyors vagy, akkor lehetséges, hogy az egyik állomást még nyitva találod és köddé válhatsz a tőled megszokott módon. Na? Mit szólsz? Ez úgy hangzik, mint egy terv, nem?'
'Igen, úgy hangzik és egyben halálos ítéletnek is. Látta maga, hogy mik mentek oda le, meg hallja, hogy milyen hang jön ki onnan? Ki tudja milyen sátánista rituálét tartanak éppen ott és nem szeretnék szemtanúja lenni a Sátán eljövetelének, ahhoz még nekem sincs gyomrom.'
'Muszáj lesz pedig...'
'Menjen a pokolba a muszájaival!' - engedem el a rácsot és mint dacos kisgyerek, aki otthagyja az apját a bolt kellős közepén, úgy hagyom ott én is Mr. Dawsont a lépcső tetején, lesietve a peronokhoz és lemondó sóhajjal barátkozva a tudattal, hogy a mai éjszaka talán hosszabb lesz sokkal, mint az eddigiek. Az óriások példáját követve ugrom magam is a sínek közé és fordulok a kínokkal teli sikoly irányába, hogy megkezdjem sétámat az ismeretlenbe.

 szószám: 1116 || Alkalomhoz illő ||
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
9



Tárgy: Re: Lilith&John Kedd 05 Dec. 2017, 01:54

John & Lilith

Mély levegővétellel szívtam magamba a város zamatát és ízlelgettem a különböző aromákat, mintha csupán egy ínyenc borkóstoló lennék. A hűvös levegő cirógatta bőrömet, ahogyan kihajoltam az ablakon és lehunytam szemeimet, elengedve magamat, élvezve a zuhanás nyújtotta katartikus örömöt. Régen mozdultam már ki a lyukból, amit egyes nyelveken védett háznak neveznek. Védelem… Amire a legkevésbé sincs szükségem! Orrom megvető fintorba torzul, mialatt talpaim a vártnál jóval halkabb zajt verve érik az esőtől nedves betont. Könnyedén, mintha csupán játszótársam lenne a gravitáció. Ruganyos mozdulatokkal egyenesedem fel és simítom ki hosszú tincseimet arcomból, szemeim valószínűtlen kékje éles táncot járnak a sötét sikátor falain. Ha nem éreztem volna meg a penetráns bűzt, amit a mocskos farkas falka áraszt magából, szelíden hevernék a nappali díványán és unalomig nézném az emberi agy rohamos hanyatlásának ékes bizonyítékául szolgáló műanyag műsorok egyikét. Szaglásom azonban most is remekel, így kíváncsian másztam elő az odúból, amit otthonnak neveztem jelenleg. Nem szerettem egy helyen sokáig meghúzódni, a kellemetlen kérdések sorozatosan megtaláltak és nem volt türelmem tekervényes magyarázatokba bocsátkozni azt illetően, miért nem öregszem. Izgatottságnak jelét sem adom-, holdfény sápadt bőröm felületének egyetlen négyzetcentiméterén sem rándul meg egy izom sem, még a végén téves pletykák kelnének szárnyra rólam… és Drakula elsőszülöttjeként úgy érzem, joggal venném szívemre az ingatag lábakon álló pletykákat.
Merre vagytok, bogaraim?  - Lehelem halkan a kérdést és megtorpanok a hazafelé igyekvő forgatag közepén. Hirtelen irányt változtatva, látszólag nemtörődöm módon bíbelődöm ruhámmal és közelítem meg a metrólejárót, tekintetemet le sem véve egy nyúlánk férfi tarkójáról. Nem lenne feltétlenül szükséges ehhez folyamodnom. De a mellkasomban raboskodó szörnyeteg olyan éhesen marcangolta bordáimat, hogy belesajdultam; lépteimen szaporázva haladtam a lépcsőkön lefelé döcögve. Ujjaimmal kitapintottam a szövetkabát belső részéhez erősített pengét, a megkezdett mozdulatot tovább vezetve a korláton keresztüllendítem magamat, kisebb megrökönyödés-hullámot keltve magam körül. Íriszeim csupán futó pillantásra méltatják a felháborodott középkorú nőt, szó nélkül kerülöm ki és haladok tovább- egy alternatív valóságban valószínűleg szívesen elidőznék mellette azon bájcsevegve, mennyire hiányos neveltetésben részesültem, de most… hajt az ösztön. Vadászom. Telnek a percek, szemöldökeim ráncba szaladnak és beleharapok alsó ajkaimba, megtorpanva fékezem magamat, véletlenül se forduljak az illat után. Fogaim nyúlnak, már húsomat vésik, de nem engedek - az ellenkező irányba vetem magamat, légies léptekkel, míg a néptelen aluljáró alján nem találom magamat. Gyomromat lángnyelvekként marja az éhség, ereimben folyékony jégként áramlik az indulat, karmaim tenyerembe vájnak… Odapillantva figyelem a seb eltűnését és megforgatom szemeimet. Most már biztosan érzik a szagomat, ha eddig rejtve is maradtam előttük. Sötéten pillantok magam mögé és a peronról leugorva a sínek közé lépek, gyakorlott mozdulattal véve elő a kardot, aminek a markolatán helyet foglaló gombot megnyomva az ezüst halk súrlódással csúszik el és ölti fel impozáns alakját. Kedvtelve nézegetem az ezüstöt, mi tagadás, mulattat a dolog, hogy én megtehetem azokat a dolgokat is, amiket a többi vámpír nem. 
-  Csöndes, téli grillezés a haverokkal, fiúk? -Mormogom magamnak, miután dobhártyámba elemi erővel robban bele a félelemtől átitatott sikoly. Gerincemen végigszaladt a hideg, szorításom fegyveremen erősödött. Hazudnék, ha azt mondanám, sokáig tartott elérnem célomat és bár a levegőt átitató masszív vérszag delejesen simogatott és taszított a poklok legmélyebb bugyrába egyszerre, íriszeim döbbenten mérték fel a terepet. Saját magamból kiindulva tudom, mire képesek a szörnyetegek, de mióta az őrületet magam mögött hagytam, nem folyamodtam efféle felesleges erőfitogtatással tarkított pazarláshoz. 


ne haragudj, bele kell rázódnom. | words: 538 | ⁂

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
42
∆ Kor :
22
∆ Tartózkodási hely :
A zsebed közelében



Tárgy: Re: Lilith&John Kedd 05 Dec. 2017, 22:49



Lilith & John
Az emberi lelkesedés egy bizonyos idő után mindig elkezd alábbhagyni. Már nem szeretnél világhírű focista lenni, nem szeretnél zongorabajnok lenni, ha meghallod a sakkóra kattanásának a hangját lever a víz, nem szeretnéd a rák ellenszerét feltalálni, mert majd a szomszéd asztalnál lévő laboros kolléga megoldja, neked amúgy is ki kell menni kávéért, meg már azóta lejárt háromszor a munkaidőd. Valahogy az én kezdeti lelkesedésem sem ugyanaz már, mint amikor leugrottam a sínek közé, a poros betonra, hogy a következő megállóig észrevétlenül elsétálva megmeneküljek a távolban zajló események sorozatától, amelyek tényleges mivoltáról egyre vadabb és elburjánzottabb elméleteim születnek minden egyes fájdalommal átitatott sikoltás után. Úgy érzem ennek lankadása jogos és helytálló, minek után becslésem szerint már majdnem több, mint félórája kutatok tekintetemmel a megváltó lyuk után a falon, ami a megállót hivatott jelölni, de vagy én sétálok túl lassan, vagy ez a szakasz lett túlságosan hosszúra építve, hogy még mindig nem akadtam a nyomára. Az alagút lámpái rendületlenül, pislákolás nélkül világítva mutatják nekem az utat, bár kétség sem fér hozzá, hogy anno, mikor fölszerelhették még ennél is nagyobb fényességgel látták el a hatalmasra tátott szájat, ami sosem csukódik le, éhesen várja a szerelvényeket a nap minden órájában, de a ráccsal körülölelt körtéket már kosz és por borítja, melynek hála megsárgulva, néhol megfeketedve kalauzolnak végig az alagúton. Vastagon szigetelt kábelek sokasága borítja a megkopott falat, melyből itt-ott már akkora darabok, részek hiányoznak, hogy egy jármű is átférne rajtuk, az alsóbb régiókban pedig egyértelműen patkányok ásta lyukak találhatóak, melyek mélyéről hallani lehet a kaparászásukat. Vajon mekkora kolónia élhet idelenn? Arcomon fintorral szakítom el tekintetem a miniatűr bejáratokról és fordulok vissza az ismeretlen felé, miközben eszembe jut a lakóépületünkben élő egyetlen patkány, akit elneveztünk Thomasnak. Thomas illedelmes patkány, mindig kapar párat az ajtókon, mielőtt bebocsájtást nyerne egy-egy lakásba, hogy ott aztán riadalmat teremtsen méretével, mely egy kisebb macskáéhoz hasonlítható. Thomas kövér, ez az igazság. Sokan rettegnek tőle, annál többen viszont ellátják élelemmel, amikor elfelejtik levinni a folyosóra kirakott szemetet a kukába, vagy pedig szimplán kidobnak némi élelmet az ajtó elé a ház patkányának. Egészen kézhez szokott azt kell mondjam, már nem csattogtatja a fogait, miután kinyitod neki az ajtót és ugrik rögtön a bokádnak, hanem urasan besétál és jó kedéllyel üdvözli a lakókat. A baj azután kezdődik el általában, hogyha valaki sikításba tör ki és ez felzaklatja Thomas gyenge idegrendszerét. Be sem férne ezekbe az aprócska lyukakba, nem az ő elhízott méretének lettek kitalálva. Gondolataim körforgásának a kövér patkányról azonban hirtelen vége szakad, amikor az eddig, már lassan szokványossá vált sikolytól eltérően, állati eredetű üvöltés üti meg a fülemet. Leginkább a tévében látott medvékhez tudnám hasonlítani, bár ettől még ő is visszabújna a barlangjába és halottnak tettetné magát. Olyan hirtelenséggel torpanok meg, hogy majd orra is bukom tőle, szemeim majd kiugranak üregükből, szívverésem számát pedig még jobban megemeli az újabb sikoly, amiből már nem csak a fájdalmat lehet kihallani, hanem azt az erős félelmet, aminél már a hólyagod sem tart igazán.
'Ezt maga is hallotta?' - szűröm ki összekoccanó fogaim között a kérdés, melyre Mr. Dawson nem felel. Áll néma csöndben, mered az elénk táruló végtelen hosszúságú sínpárra, miközben én izzadó tenyeremet ökölbe szorítom, bátorságom pedig ádáz harcot vív a gyávasággal, aki karöltve az értelmetlen gondolattal, mely szerint ideje visszafordulni és a lépcsőn aludni, ostromolják pihenés nélkül. Rövidesen bátorság kikerülni látszik a kutyaszorítóból, amikor megkönnyebbülve jut eszembe a tény, hogy nem is tudnak arról, hogy én itt vagyok, sőt az is lehet, hogy még pár lépés és meglátom a célt, amiért elindultam. Na igen, a cél. A cél kijáratát szintén lezárhatták már, amíg én idelenn a kirándulásomat töltöm, így végül is elsétálhatnék egész a végállomásig, mert mire oda elérek, már biztosan nyitva lesznek a megállók, az emberek legnagyobb meglepetésére pedig egy elkoszolódott ruhájú, lángvörös hajú fiatalember fog kimászni az alagút mélyéről, aki az egész éjszakát ott töltötte.
'Lesz is ebből újságcikk, legalább 10 soros.' - horkanok fel megvetően és félresöpörve a gyávaságot indulok el újra mindaddig, amíg a medve elijesztő üvöltés és félelemtől sikoltó duó közé be nem csatlakozik egy harmadik is, nevezetesen az az alak, akinek aljas, mégis beteges módon búgó, kellemes kuncogásától feláll minden szőrszál tested bármely pontján és rájössz, hogy ez a nevetés annyit jelent, hogy innentől már csak egyre romlani fog a helyzet.
'Lesz bizony.' - szólal meg a hátam mögött megbúvó idegen reszelős hangján, lábaim pedig ismét maguktól cselekedve lőnek ki a starttól és minden erejüket beleadják, hogy minél távolabb kerüljek a Sátánista szekta egyik oszlopos tagjától. Nem leszek áldozat, én bizony nem! Nem fogom úgy végezni, mint az a szerencsétlen az áldozati oltáron, azt már nem!
Edzett tüdőm már sípol az iramtól, amit lábaim diktálnak, oldalam szúr, a vastag télikabát alatt verejtékben úszik a testem, hajam csapzottan lóg arcomba, de képtelen vagyok megállni. Nem ez lenne a legelső szorult helyzet, amelyben találom magam, üldözőim viszont sosem voltak ennyire kitartóak. Az alagút a csontok félreismerhetetlen törésének hangjait veri vissza, majd a hatalmas, súlyos léptek robaját. Nem hazudom magamnak, hogy nem félek. Rettegek. Nem akarok hátranézni és nem akarom meglátni azt, ami mögöttem rohan, engem üldöz, nem akarok tudomást venni róla, csak futni bele a végtelenbe, ám ez a terv sem tűnik tarthatónak. A döngések rövidesen elnémulnak, helyét a fal darabjainak sorozatos, zavaros koppanása veszi át, a világot pedig egyre homályosabban látom. Por hullik alá fentről. Csavarja az orromat, irritálja a szememet, belélegzem a nyitott számon és kaparja a torkom, megtelepszik a nyálkahártyámon, a nyelvemen, az ízlelőbimbóimon. Nem adhatom fel, nem akarok meghalni! Ám a rém, ami nemrég még csak beérni próbált most váratlanul elém ugrik és teljes valójában kibontakozik előttem alakja. Egy majd két méter magas, két lábon járó csupasz kutya, ímmel-ámmal szőrrel borítva. Teljes erőmből rohanok neki, nem tudok lefékezni, de úgy pattanok róla vissza, mint a gumilabda és elterülök a sínek között, a lény pedig, mint tömör téglafal áll egy helyben. Ez nem kutya... ez nem kutya... ez nem kutya... Nem tudok kúszni hátrafelé, végtagjaim nem engedelmeskednek, így csak fekszem egy helyben, a kutyaszerű lény pedig fölém tornyosodva hajol olyan közel az arcomhoz, hogy leheletétől gyomrom rögvest felfordul, fogait megvillantja a gyenge fényben, görbülő karmait pedig a bokám köré fonja. Fejemben cikáznak a gondolatok, fülem zsibong, tagjaim gyengülnek és érzem, hogy agyam most fogja kikapcsolni magát, hogy huzamosabb ideig, vagy talán örökre ne is térjen magához. Az utolsó emlékem erről, hogy a fejem koppanva találkozik a betonnal.
Fázom, hideg van. A jéghideg víznek hála visszanyerem tudatom bámulatos hirtelenséggel. Kapkodó lélegzettel, éberen tekintek körbe az ismeretlen helyen, s reszketve próbálok megmozdulni, mindhiába. Valamihez odaszíjaztak, az érzést pedig jól ismerem már, de jelenleg nem képes eltölteni dühvel, még mindig zavarodott vagyok Hol vagyok? Álmodtam volna? Mi történt? Az elején szinte észre sem veszem a tőlem kissé távolabb álló alakot, aki egy koszos fémvödröt szorongat, vizslató tekintetéből pedig éhség, falánkság tükröződik, mintha én lennék a vasárnapi főfogás. Várjunk csak! Oh ugye nem...?

 szószám: 1131 || Alkalomhoz illő ||
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
9



Tárgy: Re: Lilith&John Csüt. 04 Jan. 2018, 19:28

Lilith & John
Ütemesen, hangtalanul lépdelek a sötét alagút mélyén, szembogaraim kék színben játszva kutatják a falak oldalát. Élvezettel szívom tele tüdőmet levegővel és boncolgatom a legapróbb részletekbe belemerülőn az illatokat, bőrömön libabőr fut végig a gondolatra: Ideje kicsit kiengedni a szellemet a palackból! Ha hallgatnék a mellkasomban kaparászó démonra, tapsikolva, kuncogva járnék gyerekes, őrült táncot örömömben, felfedve ezzel kilétemet. De ennél józanabb belátásúvá váltam az évszázadok lassú múlása alatt és bár sóvárgom egy vérfürdő után, nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy újra alámerüljek az elmebaj mocskában. Csupán szelíden, korlátok között, nőiesen. Néha egy-egy véletlenül eltört nyak, természetesen kizárólag rosszfiúk esetén, akik egyébként emberéletet oltottak volna ki. S tehetek én róla, hogy fegyver helyett inkább karmaimat és agyaraimat használom?! Ajkaim felhúzódnak agyaraimról mosolyom alatt, ami arcomra fagy, az elmélyülő sikolyokat hallva. Emberinél gyorsabb tempóra váltva közeledem a hangok forrásához, ujjaim a kabát belső részébe rejtett fegyver utál nyúlnak és amint rászorítom tenyeremet a markolatra, a penge fémes kattanással nyúlik és veszi fel egy kard alakját. Immár vajmi keveset törődök azzal, hogy minél csöndesebben közelítsem meg célpontjaimat, métereket átszelve ugrom közelebb és közelebb.
- Óh, csak nem megzavartam valamit, kedveseim? - Hangom gúnytól csöpög és csupán egy egészen rövid pillanatra torpanok meg a tömény vérszagtól, ami átitatta a levegőt majdnem annyira, hogy elnyomja a farkas bűzt is. A szétroncsolódott test valamikor egy nőhöz tartozhatott, aki szebb véget érdemelt volna, semmint hogy vérfarkasok vacsorájaként végezze. Megérkezésem kellő meglepetéssel szolgált ahhoz, hogy felmérhessem ellenségeimet, akik jócskán túlerőben voltak létszámot tekintve. Agyaraikról vér és húscafatok csöpögtek a földre, csontok hevertek szerteszét, némelyiken még ott kapaszkodott a rothadásba forduló hús. Nyakamat megroppantva léptem beljebb, az első rám rontó lény elől félreugorva megkapaszkodtam a mennyezetben.
- Játszadozzunk!- Kuncogtam el magamat. Kár lett volna tagadnom, mennyire élveztem a megelevenedett poklot, amit a terem félreeső részében kiszíjazott fiatal férfi valószínűleg évtizedekig fog felidézni egy elmegyógyintézet pszichológusának, elvágva magát az esélyétől is, hogy valaha az emberek között járhasson. Nem, az ilyen emberek elméje túlságosan finom és burokkal óvott volt ahhoz, hogy a valódi sötétséget láthassák. Elrugaszkodtam támasztékomtól és rávetődtem a szürke szőrrel borított vérfarkasra, agyaraimmal tépve fel torkát, miközben a földre kerültünk. Számat elöntötte a sár ízű vér, amit kiköptem és a pengével elválasztottam a lénytől a fejét. Éles fogak mélyedtek lábamba, torkomból türelmetlen mordulást csalva elő hajoltam előre és mélyesztettem karmaimat az átkozott fejébe, koponyája felszínén csikarva. Üvöltve engedett el, én pedig hátráltam... Ujjaim egészen ösztönösen görbültek be és az árnyak zizegve mozdultak, alakot nyerve pedig a három vámpír a farkasok közé vetette magát. A penge sem volt tétlen- a sérülésekkel nem törődtem. Ezek túlságosan kevesek ahhoz, hogy kioltsák az életemet- még ha valóban sikerülne is végezniük velem, újra manifesztálódtam volna. Négykézláb állva pillantottam körbe és szökelltem a levegőbe, hogy egy szőrös lény hátára pattanva tépjem le fejét. Hosszú tincseim vértől csatakosan tapadtak arcomba, ujjaimmal kimartam őket szemeimből, hogy tovább folytassam a táncot. Az éles karmok végigszántottak hátamon, ajkaim közül pedig a mélyről jövő, vészjósló kacagás akaratlanul tört elő. Most mégis... kinek van itt félnivalója? Csillogó, hideg tekintetemmel fordultam ellenfelem felé, azzal az elhatározással, hogy puszta kézzel tépjem ki a gerincét...

words: 512 |let's play |
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: Lilith&John

Vissza az elejére Go down

Lilith&John

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» John szobája
» Jay skatulyái
» John Adams
» Trish Lilith Evans - Boszorkány
» Olimposz > John Aaron / Árész

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Föld :: New York :: Csatornák, föld alatt-