» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
9
∆ Kor :
22
∆ Tartózkodási hely :
A zsebed közelében



Tárgy: John Vicious Szer. 29 Nov. 2017, 18:05

John Vicious





biográfia

becenév » Jonathan, Johnny, Róka, Répafej
születési idő » 1995 - 04 - 02
születési hely » New Jersey
kor » 22
play by » Cameron Monaghan
csoport » Ellenség
tartózkodási hely » New York
család » Éltetek már együtt egyszerre nyolc nővel egy három szobás lakásban? Leginkább úgy tudnám leírni az érzést, mint amikor karácsonykor nézitek a Reszkessetek betörők című aranyos családi filmet és az elején meglátjátok a hatalmas sürgés forgást, egy házat tele emberekkel, akik zajosak, hangosak, csapkodnak, veszekednek, ti pedig elkezditek magatokat kellemetlenül érezni, ki akartok onnan menekülni, ordítani, befogni a fületeket, elhajtani az első autósstoppal, csak végre némuljanak már el. Körülbelül ilyen. Bár engem inkább emlékeztettek egy csapat szeméten nyüzsgő csótányra, de ez már csak a személyes véleményem.



jellem és külső »

Jellem:

'Mr. Vicious, nézzen a kamerába legyen szíves!' - pillant rám szemüvege mögül szúrós tekintettel Dr. Kreizmeichzer a Szent Anna Elmegyógyintézet igazgatója és ügyeletes pszichiátere egyben. Megtiszteltetésnek érzem, hogy egyenesen az igazgató készít velem riportot és nem holmi másodrangú mindent megértő, mindent meghallgató, bólogató Jancsi. Folyton elkalandoznak a gondolataim, a tekintetem és összevissza nézelődöm a hatalmas irodában, amelynek a falai mintha nem is téglákból lennének, hanem plafonig érő könyvespolcokból, amelyek roskadásig vannak telve különböző orvosi szakirodalommal. Vajon ezeket a doktor mind kiolvasta, vagy csak porfogónak állnak ott? Tanakodásomat egy türelmetlen köhintés zavarja meg a jó doktor irányából, így kénytelen kelletlen visszanézek a kamerába és próbálom kizárni a csodálatos irodát a gondolataimból, de a doktor mögött magasló széles ablakok aligha engedik ezt.
'Kezdhetjük?'
'Persze! Jól áll a fehér?' - simogatom ki újdonsült fehér egyen pizsamámból a ráncokat, mintha csak bohóckodás lenne az egész, holott jól tudom, hogy erről a helyről maga a jó Isten sem fog kihozni egyhamar.
'Kiválóan. Mutatkozzon be kérem!'
'John Vicious.'
'Hány éves?'
'17.'
'Maga lesz a legfiatalabb páciensünk. Mesélne magáról egy kicsit? Milyennek látja magát, miket szeret csinálni, mik a hobbijai? Ilyesmikre gondolok.'
'Huh... ebben sosem voltam jó, de Mr. Dawson tudna mesélni, neki be nem áll a szája, hogyha engem kell ócsárolni.' - mutatok magam mellé az üres székre, ahol az én képzeletemben élő férfi ül, akitől sosem tudok megszabadulni, bármivel is próbálkozom. Ki is az a Mr. Dawson? Ő az, aki már nem megy többé haza Mrs. Dawsonhoz, aki reggel nem fog fölkelni és elindulni a munkába, nem iszik többet kávét, nem élvezi az otthon melegét és a finom vacsorát, amit a neje főzött. Ő az, akit először életem során megöltem és most megkeseríti a mindennapjaimat.
'Mr. Dawson? Ő kicsoda?' - a doktor ősz szemöldökei összeszaladnak és eggyé válnak, homloka mély ráncokba gyűrődik össze, arcán a kíváncsiság és a gyanakvás vegyes keveréke ül. Okosan Johnny fiú, csak okosan. Tudod jól, hogy ő mindent lát, mindent hall, neki nem vagy más, mint egy könyv, amit el kell olvasni  és máris ismeri minden sorodat. Gondold meg jól mit mondasz.
'Olyan izé... képzeletbeli micsoda. Már megvan egy ideje, de nem tudom elküldeni. Nem baj, mert nem sok viz...'
'Nem tudsz elküldeni? Hahah! Ostoba kölyök! Óóó ha hallana engem ez az ember mi mindent mesélhetnék neki a kis kirohanásaidról, arról, hogy magadban beszélsz, egy elmebeteg vagy egy időzített bombával a fejében. Szegény Johnny, ejnye-bejnye!' - nevet föl mellettem harsányan Mr. Dawson.
'Hallgass már!' - agresszió. Ez lenne rá a válaszom, hogyha egy húsvér embert próbálnék meg megütni és nem pedig egy fejemben élő hangot, amit csodával határos módon képet is kapott.
'Kicsoda John?' - kérdezi meglepve a jó doktor, mialatt kezében a toll meg nem áll, folyton jegyzetel, de nem tudom kivenni, mert fejjel lefelé van, másrészt meg az orvosok írása amúgy is kivehetetlen, egyedül a gyógyszerészek értenek hozzá.
'Senki cs...' - újra torkomon akad a szó, Mr. Dawson pedig lerúgja az íróasztalról a lámpát, aminek izzója pukkanva törik ezer darabra, hogy a lábait kényelembe helyezhesse, de ez természetesen csak az én fejemben történik. Tudom, hogy a lámpa ép és sértetlen. Tudom. Remélem, hogy jól tudom.
'Senkiii? Senki volnék? Szép! De ha már ott tartunk, hogy te nem tudod elmesélni magadról, hogy kiféle, miféle vagy, hadd vegyem át tőled a szót. John Vicious. Hmmm, hol is kezdhetném? Negatív tulajdonságból az összeset fel lehetne a neved alá írni. Te vagy minden, akitől a szülők óvva intik a gyerekeiket, te vagy az, akivel jobb ha nem barátkozik senki, mert annak előbb utóbb hiányozni fog pár fog a szájából, sőt ha rosszabb napod van, az egész nyelve! Te vagy a bizalmatlan róka, aki csak akkor szagol a környékre, hogyha kell neki valami, máskülönben odébb áll és nem érdekli, hogy mi marad utána. Az űzött vad, akit mindenki néz, akinek mindenki a fejébe lát, mindenki tudja mit tettél és még miket akartál, mindenki tudja hogy egy velejéig romlott élősködő féreg vagy. Téged nem zavar, hogyha más tyúkszemére taposol, mert téged ez éltet, hogy másoknak fájdalmat okozol és elviselhetetlen vagy, felelőtlen és meggondolatlan, még maga az Isten sem tudja, hogy mit fogsz tenni a következő másodpercben. El kell ismernem, hogy a színészkedésedért néha Oscar-díjjal illetnélek, de még csiszolni kellene rajta, mert folyton elröhögöd. Úgy van. Az egészet. De végül is ez is miért érdekelne téged? Ennél te jobb vagy, több vagy, nagyobb és hatalmasabb. Te kitűnsz mások közül, látod az emberek igazi arcát és amit látsz az gusztustalan, visszataszító. Nahát, akkor nem ugyanolyanok mint te? Nem lehet, hogy csak a hatalmas egód miatt gondolod magadat kívülállónak? Áh, ugyan már! Lehetetlen! De hé, próbáljuk meg úgy felfogni a dolgokat mint te, ami hogy is szokott menni? Nem érdekel téged a világon semmi, csak az, hogy neked jó legyen. És ez így van rendjén! Mindenki így gondolkodik. Ha lopni kell, lopsz, ha csalni kell, gátlástalanul teszed, ha üldözőbe vesznek, te már ott sem vagy, ha meg kell védeni magad, nos... jobb ha senki nem áll az utadba. Igaz? Egy agresszív toporzékoló, felelőtlen kölyök, aki megy a saját feje után makacs módon, mások véleménye smafu, de teee, te aztán tudod, hogy mit, mikor, hogyan kell jól csinálni. Te számító, sunyi dög. És hadd mondjak el neked még valamit, te elmebeteg állat...'
'Elég!' - úgy érzem, mintha a testemet nem én irányítanám, mintha ki lennék szorítva a kormány mögül. Torkom szakadtából ordítva kelek föl a székből és egy mozdulattal töröm szét a jó doktor asztalán a fából készült ülőalkalmatosságot, de Mr. Dawson csak röhög egyre hangosabban és hangosabban. Nem látom a doktor arcát, nem is érdekel, mert mire föleszmélek már egy ágyhoz vagyok kikötve egy undorító, apró szobában, ahol pislákol a fény és mindenféle szagok keverednek. Ez az új otthonom.

Külső:
Mit is mondhatnék? Nem vagyok egy szép látvány. Nem vagyok egy szőke herceg fehér lovon és soha nem is leszek. A megközelítőleg 184 centiméteremmel mondhatni a tömeg feje fölött ellátok, de nem tartozik egészséges súly ehhez a magassághoz. Olyan vagyok, mint egy pálcika ember, vagy a láthatatlan ember, aki ha elfordul oldalra már nem is látszik. Mondjuk ki, sovány vagyok, de erről legfőként a három és félévnyi silány étrendem tehet. Viszont legalább minden szűk helyre beférek, ha már ennek az előnyét kell keresni. Bőröm fehér, akár a tészta, szeplőim pedig szinte világítanak a testem minden egyes részén, vörös hajamról nem is beszélve. Ha valamiről meg lehet engem jegyezni, akkor ez a két tényező lesz az: világítóan fehér bőr, vörös haj. Szürkéskék szemeimet napközben rendszerint szemüveg takarja, amely mögül gyanakodva figyelek mindent és mindenkit. Nem hordok ékszert, tetoválásra pedig nem adtam soha életemben a fejem, s nem valószínű, hogy fogom is valaha. Átlagos vagyok, elvegyülök a tömegben, nem tűnök ki, erre pedig kínosan ügyelek. Nem bűzlöm cigarettától, sem pacsulitól, nem szorítok magamhoz üveget papírzacskóban, nincsenek a karomon tűszúrásnak nyomai, arcomon pedig hogyha borosta éktelenkedik, ott már baj van. Nem keltem föl a figyelmedet az utcán, hiszen nem vagyok jóképű még hűvösen sem, nem veszem föl veled a szemkontaktust, nem kacsintok rád, mialatt elhaladok melletted. Én csak egy ember vagyok, ugyanolyan, mint az összes többi, aki New York utcáin rohangál, ugyanolyan, akit senki nem vesz észre, a tömeg része vagyok, egy a sok közül.

képesség »
Igen mesterien tüntetem el mások zsebeiből, táskáiból az értéktárgyakat. Igen, egy pitiáner tolvaj vagyok, de ezt legalább jól csinálom.


előtörténet »
Hamiskás dúdolásommal töröm meg cellám kellemetlen csendjét - már amennyire csöndesnek lehet nevezni, amikor az ember szomszédjai két oldalról is ordibálnak egész nap, mert a baloldalit éppen a Szentlélek perzseli halálra, a jobboldali pedig azt állítja, hogy Elvis Presley szelleme kísérti nap hosszat -, amihez három és fél év eltelte után sem lehet hozzászokni. Rögtönzött, kissé talán börtön stílust idéző rovátkákból álló falinaptáram szerint még csak épphogy beléptünk az októberi hónapba, a lurkók még csak a halloweeni jelmezeiket tervezgetik lázasan és sajátítják el a tökfaragás művészetét, míg az én agyam egészen decemberig kalauzolta magát és szégyenérzet nélkül dúdolgatom a mindenki által jól ismert Jingle bells - t arcomon töretlen mosollyal, miközben az ocsmány, málló, csupasz plafont nézem, ahogy a beázás rothadó foltja napról napra jobban terjeszti ki hatósugarát, hogy egy napon az egész kóceráj a fejemre szakadjon és maga alá temessen a törmelék.
Jingle bells, jingle bells, jingle all the way...
Ha jobban belegondolok, lehetne akár december is, vagy a téli hónapok bármelyike, hiszen mióta beköszöntött az ősz és az éjszakai fagyok, az épület falai többé nem adnak meleget, a Nap nem tűz már be olyan vakítóan és perzselően a rácsok között, ahogy augusztusban, sötét van éjjel és sötét van nappal is, de legalább a kosztól megsárgult neoncsövek magabiztosan, pislákolás nélkül világítják be a kis cella minden apró zugát. Nézhetem a művészi alkotásokat, amiket elődeim hagytak hátra az utókornak, hogy akik némileg ép ésszel kerülnek be ide, azok is hamar elveszítsék az utolsó cérnaszálnyi kapaszkodót, ami ebben a világban tartja őket. Csak végig kell nézni a vastag kőfalakon és látni lehet a körömmel vagy más tárggyal belekarcolt apró rajzokat, amik próbálnak egy életet, egy kórt elmesélni, vagy ezzel próbálnak megszabadulni a fejükben megtelepedett démonoktól, hogy azok többé ne könyékezhessék meg őket, de akadnak itt egész mély kaparászások is, mintha valaki ki akart volna jutni ebből a börtönből a saját vérének árán is. Legalább a takarítószemélyzet volt olyan figyelmes, hogy a leszakadt körmöket gondosan eltávolította a repedésekből, ha már a vért nem sikerült, ettől pedig egészen olyan hatást kelt a fal, mintha maga az anyag is képes lenne arra, hogy vérezzen, ha felsértik. Egészen kellemes lázálmokat képes előidézni némi nyugtató mellett, hogy a démoni lyukról a plafonon ne is beszéljünk. Ismerem már ezt a kis szobát, mint a tenyeremet, még ha a legtöbb időmet ágyhoz szíjazva is töltöttem itt. A szivaccsal ellátott szíjak most is szorosan körbeölelik mind a két csuklómat és bokámat, hogy a személyzet ne az ágy szélén ülve vagy az egyik falhoz lapulva, vagy a sarokba bebújva találjon meg, mire elérkezik a rövidke kimenő ideje, vagy a gyógyszerezésé vagy pedig valamely étkezésé. Ujjaim kezdenek teljesen elzsibbadni, próbálom serkenteni a keringést azzal, hogy dudorászás közben csettintek ritmusosan, lábfejeimet pedig táncoltatom, mintha egy harmadrangú vasárnapi show műsor egyik tehetségtelen, fakezű és botlábú, repedt fazék hangú fellépője lennék, akin teli torokból nevet az egész világ.
Oh what fun it is to ride in a one-horse open sleigh
Hány óra lehet vajon? Mintha egy örökkévalóságon át hallgatnám a szomszédaimat, az arcomon feszülő vigyor pedig már koránt sem olyan lelkes, mint a nap elején, sőt inkább már csak úgy tűnhet, mintha az arcom helyén egy groteszk maszk lenne kiguvadt szemekkel és cserepes ajkakkal, amik örökké eszelős vigyorra húzódnak, a körülményekhez képest fehér fogait pedig mutogatja a szoba négy falának, a négy néma társnak, akik két és fél éve kitűnő hallgatóságként funkcionálnak, elviselik a dühkitöréseimet és nem szólnak érte, amiért a hangra nem vagyok egy operaénekes. Lehet, hogy még csak húsz perc telt el, de az is lehet, hogy már a második óra ütését mulasztottam el, amíg újra és újra, vagy ha úgy tetszik, végtelenítve dúdolgatom a dalocskát, hogy próbáljam tompítani a külvilág zajait, amelyek egyre idegesítőbbé válnak, mint a folyton csöpögő csap. Karom néha megrándul, már szabadulnék, már mennék el innen, de nem lehet. Ha tudnám, hogy ennek a napnak nincs tétje, akkor nem viselkednék úgy hónapok óta, mint akinek teljesen ép az esze, nem lennék udvarias és tisztelettudó mindenkivel az intézetben, nem mondanám azt, amit a doktorok és az ápolók hallani akarnak, hanem dobálnám magam az ágyon, ordibálnék  és nem röstellném arcon köpni  a személyzet összes tagját, vicsorogni rájuk, mint egy veszett kutya, alkalomadtán egy-egy szemet is kikaparnék, ha lenne rá lehetőségem, de ez a nap túl fontos ahhoz, hogy szabadjára engedjem a bennem tomboló indulatokat. Teszt jelleggel megvonták a napi gyógyszer adagomat, többet vagyok ébren, mint bármikor az itt eltöltött idő alatt. Nem mondom, hogy új erőre kaptam és képes lennék két vállra fektetni bárkit, de a szervezetem elkezdte beépíteni a táplálékot - már ha azt a moslék golyót annak lehet nevezni, amit odaszednek a tányéromra minden egyes nap háromszor - és már nem csak vonszolom magamat az udvari séták alkalmával. A helyzet nem túl rózsás, mert attól még, hogy a viselkedésem kifogástalan és akár a század orvosi szenzációjának is elkönyvelhetnek a csodálatos javulásom miatt, még mindig rajtam tartják a szemüket, ha nem jobban, mint eddig. Nem a paranoia beszél belőlem, hanem az idáig tapasztaltakat hasonlítom össze a mostani helyzettel és kifejezetten irritáló tud lenni, amikor ebéd közben három gorilla figyeli árgus szemekkel, hogy a kanalat mikor szeretném beledöfni az előttem ülő szemébe. Legszívesebben mindig, mert gusztustalannak találom, ahogy a nyála belecsöpög az amúgy is gusztustalan ételbe, ettől pedig egyenesen a hányinger kap el. A vizeletszagot már megszoktam, az ellen nincs kifogásom, sőt egészen biztos vagyok benne, hogyha kint meglátok egy tiszta mosdót, életidegennek fog hatni. Mindenki számára elképzelhetetlen, hogy embereket ilyen körülmények között tartsanak, mintha csak állatkertbe jönnének a látogatók, a bentiek pedig hamar alkalmazkodnak a feltételekhez, vagy fel sem fogják már, hogy milyen helyen vannak, mert a valóságot számukra már csak a képzeletük jelenti, ahová beragadtak. Légy jó fiú, Johnny, anyukád is mindig erre figyelmeztetett. Légy jó fiú és akkor kapsz cukorkát, csokoládét, meleg levest és talán nem lesz addig verve a segged, ami után már járni is nehézkes lesz. Légy jó fiú. Ujjaim ökölbe szorulnak, a karácsonyi dal pedig elveszíti meghittségét, hiába marad ugyanaz az alapanyag, a hangzása mégis erőszakossá válik. Újra megrándítom a karomat. Ki kell jutnom innen.
Jingle bells, jingle bells, jingle all the way
Nem is tudom mióta nem dúdolok már, csak fekszem némán az ágyban. Ujjaim kiengedtek és pislogás nélkül meredek az ajtóra. Fülelek. Elvis és a Szentlélek által kísértett szomszédaim elhallgattak végre valahára és az egyetlen zaj, ami beszűrődik a kinti világból, az ápolók gumitalpú cipőjének fülsüketítő nyikorgása, csikorgása. Mindegyiküket megfenyegettem, hogy egyszer lankadjon a figyelmük és akkor vétettek utoljára velem akkora hibát és utoljára volt rajtuk az a gumitalpú förmedvény. Persze egy adag gyógyszer és kényszerzubbony lett a jussom. Lehet hogyha szépen kértem volna őket, akkor most egyik sem veszett dögnek becézne... legyél jó Johnny fiú, csak ma legyél jó. Lehunyom a szemeimet és halkan kifújom a levegőt, mintha csak egy igazi maratoni versenyfutásra készülnék, de akiben hónapok óta tombolnak az indulatok, nehezen tartja féken magát, pláne, hogyha a cél egy hajszálnyira van az illetőtől. Tőlem. Nyikordul a cipő az ajtóm előtt, kattan a zár és az ajtó hangosan nyikordulva kitárul, akárcsak egy börtöncella rácsai.
'Szép napot, John. Szundikálunk, szundikálunk?' - csendül fel a minden dohánytól eltorzult hangú férfit megszégyenítő női hang, oroszos akcentussal. Drága Gertrud. Számtalan módon öletelek már meg fejben és még így sem teljes a lista.
'Szebbet magának is, Gertrud. Nem alszom, csak a szomszédok okozta fejfájást próbálom elhessegetni, de amint megláttam magát, már el is múlt.' - mosolyom mézes mázas, kisfiús, de ápolónőm reakciója csak egy korántsem nőies horkantás volt. Hogyha lenne vödör a sarokban még valószínűleg bele is köpött volna.
'Nálam ez nem válik be, málészáj. Tudod-e milyen nap van? Mert ha igen, akkor azt is tudod, hogy ezt az idétlen, bárgyú vigyort nem nekem kell villogtatni, hanem a doktor úrnak. A fiúknál mögöttem van egy korántsem kényelmes kabát, sokat volt már rajtad, gondolom tudod melyiket hoztuk magunkkal. Nem kell rád adnunk ugye? Nem fogsz fölöslegesen kapálózni, mint egy majom ugye?' - int hátra a fejével a mögötte álló két kopasz, igencsak nagyra nőtt férfiemberre. Már jól ismerem őket, Thomas és Albert. Thomas a születésekor előnnyel indult el az életben, mert kettővel több agysejttel rendelkezik, mint Albert, de Albert ha már nem okos, akkor cserébe erős. Nagyon erős.
'Nem, Gertrud, nem kell használni, jó fiú leszek ígérem.' - megöllek te kurva, amint mind a ketten jó messze leszünk már ettől a koszfészektől. Mosolyom töretlen marad és nem kell minden idegszálammal türtőztetni magam, amikor Gertrud odalép hozzám, hogy eloldozza béklyóimat, miközben minden egyes mozdulatának köszönhetően árad a ruhájából árad az egymás után elszívott cigaretták szaga és ha tippelnem kéne, akkor ez a kardigán akkor volt utoljára tiszta és illatos, amikor megvette a bolhapiacon. Szinte kipattanok az ágyból, amint minden végtagom megszabadult rabláncától. Szívem hevesen kalapál a mellkasomban, talán a kezeim remegnek is kicsit. Izgulnék? Hogyne. De nem szabad, hogy lássák.
Oh what fun it is to ride in a one-horse open sleigh
Csend honol mindenhol. A távolból még egy-egy elveszett kiáltás hallatszik, de csak tompán. Valószínűleg ő az utolsó, akit még nem ütöttek ki gyógyszerrel a délelőtti televíziózás előtt, hogy a kis szobában minden rendben legyen, senki ne csináljon zűrt és csak félholt szerű imbolygásra legyenek képesek, hogyha nagyon rájuk jön a mehetnék. Bevett szokás, addig sincs a beteggel probléma. A délelőtti matinét kitolják délig, amikor is mindannyian átmennek az ebédlőbe, hogy ott már félig éber állapotban képesek legyenek magukhoz venni a táplálékot, mert az ápolók nem etetnek meg senkit, nincsenek is olyan nagy számban, hogy ezt megtehessék. Ebéd után már sietni kell vissza a szobákba, hogy mindenki megkapja desszertként az újabb adag gyógyszert, mert addigra már túl éberek, és vacsoráig körülbelül alszik is mindenki. Aki idő előtt fölkel, kiviszik a parkba egy kis sétára, hogy ne legyen tele a bőre felfekvésekkel, utána vissza a cellába, amíg mindenki föl nem kel, hogy aztán vacsorázni induljon az egész népes közösség. És ez így megy napról napra. A menetrend nem változik, szorosan tartani kell, nem lehet eltérni a megszokottól. Én viszont kivétel vagyok. Sétálok, amikor mindenki más alszik, sétálok a szabadságot jelentő ember felé, akit a többiek csak nagy, rejtélyes alakként ismernek.
A folyosók nem különbek a kis szobától, amiben idáig éltem. Kissé rendezettebb, de nem mondanám azt, hogy el lehetne adni egy luxus szállodának, hogyha felmosnának néha napján. Idegességemben még inkább fázom, a talpam pedig, mintha üvegszilánkokon taposna végig minden egyes alkalommal, amikor hozzáér a járólaphoz. Nincs cipőnk, egyetlen ruhánk egy fehér, koszos hálóing, mert azt könnyebb áthúzni, hogyha a beteg nem tudja magában tartani, amit magában kell, télen sem kapunk másikat. Remélem annak a kopasz bagolynak van szőnyeg az irodájában, mielőtt búcsú ajándékként az intézettől egy kellemes felfázást kapok. Légy jó fiú, Johnny, légy jó fiú... Minden lépéssel egyre izgatottabb vagyok, amikor pedig megállunk a fehérre sikált ajtó előtt, ami mellett fényes, ezüst névtáblán szerepel a Dr. Kreizmeichzer név, majdnem kiadom magamból az összes moslékot, ami a tegnapi vacsorámat jelentette. Itt vagyok hát, megérte jónak lenni. Gertrud húsos öklével koppant párat az ajtó fehérre mázolt fáján, a válasz pedig nem várat magára soká: 'Jöjjön!'
Gertrud félretol az ajtó elől és mint egy kapitány, az élre törve lép be először az irodába, ami mesebeli birodalomnak számít ezen a helyen. Legtöbben el sem tudnák képzelni, hogy az épületen belül létezik egy ilyen szoba is. Gyermeki csodálattal nézek körbe és adózom hálával a jó doktornak a padlószőnyegért és fűtésért. Könyvespolcok sokasága sorakozik a fal mellett, mintha nem is lennének falak, hanem a maguk a polcok lennének azok a sok száz könyvükkel, melyek mind színesek és tündöklőek. Érzem, hogy nem illek ebbe a kis világba, tilos lenne nekem ide belépni, ahogy Gertrudnak, Thomasnak és Albertnek sem szabadna, csak a doktornak, aki teremtette ezt a kis világot. Az egész szobának melegséget ad a bíbor színű szőnyeg és a két hatalmas függöny, a polcok mögül kibukkanó enyhén barack színű festék egész jól harmonizál vele. Nem sötét a szoba, nem is lehetne az, hiszen a jó doktor asztala mögött akkora ablak húzódik meg, mint a kúriákban a hatalmas két szárnyú ajtók. Már értem, hogy hogy lehet szeretni itt dolgozni, nekem is kényelmes lenne és tetszene, hogyha egész nap itt ként bent ülnöm az asztalom mögött és csak néha napján néznék körbe a betegek között.
'John! Már vártalak, gyere foglalj csak helyet.'- összerezzenek a jó Dr. Kreizmeichzer hangjától és egy pillanatig nem is mozdulok, mint akinek nem jutottak el az információk az agyáig, így Thomas hátulról megtámogat egy kisebb fajta lökéssel, amitől majdnem orra bukom, de legalább elindultam tőle az asztal előtt álló szék felé. Szedd össze magad, ne most tűnj úgy, mint akinek a gyógyszerek kikezdték az agyát!
'Jó napot, Dr. Kreizmeichzer!' - arcom egy csapásra megváltozik és az ámuldozó kisfiú helyét ismét a mosolygós John veszi át. Fél lábbal kint vagyok. A jó doktor visszaül az asztal mögé és az asztalán tornyosuló barna mappák halmazából kis válogatás után előveszi az enyémet, s szó nélkül belemélyed. Sas orrán a szemüveg magabiztosan ül, némán olvas és hümmög magában, de alattomban engem figyel, hogy hogyan reagálok arra, hogy megvárakoztat, húzza az időt. Ismerem a trükkjeidet, doki, nem ez lesz az a nap, amikor visszadugsz a cellámba, hogy ott rohadjak meg életem végéig. Több izzadtságcsepp is végiggurul a hátamon, versenyeznek egymással, fejemben pedig újra felcsendül a már jól ismert Jingle bells dallama, ugyanúgy lágyan és kellemesen, mint legelőször.
Dashing through the snow, in a one-horse open sleigh...
'Hogy vagyunk ma? Úgy hallottam, hogy az elmúlt napokban kiemelkedően jól viselkedtél. Nem fogták miattad a fejüket az ápolók. Dicséretre méltó.' - csukja be a mappát végül és dől hátra a bőr foteljében, mosolyogva összefonja az ujjait a hasán és úgy néz rám, mintha egy kiscserkész lennék, aki kiemelkedően jól teljesített a táborban. Szó sincs róla doktor, hogy ez örökké tartó állapot maradna.
'Kicsit fáj a fejem a Szentlélek és Elvis által űzött szomszédjaim miatt, de hamar elmúlik. Ami a jó létet illeti, igyekszem. Szeretnék megjavulni és úgy érzem jó úton haladok, most, hogy kevesebb gyógyszert kapok és többet vagyok ébren, volt időm gondolkozni és önmagamat megismerni. Az a bajos kisfiú... szerintem már sehol sincs.' - ne játszd túl, nem szabad. Feltűnik neki, ha nagyon szerepelsz és nem fog elengedni. Újabb cseppek indulnak meg a hátamon lefelé, amit pedig megérzek a homlokomon, azt rögtön belesimítom a zsírtól mocskos hajamba. De jó lesz hajat mosni és rendesen lecsutakolni magam...
'Örömmel hallom mindezt. A családodon is gondolkoztál?' - most akar megfogni. Ezért kerültem be. Ezzel akar megfogni. Még mielőtt bármire is tudnék gondolni, szám elkezd magától beszélni. A szavakat nem hallom, csak beszélek, beszélek és beszélek egyre, miközben anyámékra gondolok és a hét lány testvéremre, akik közül csak egyet kíméltem volna meg, hogyha meglett volna az alkalmam arra, hogy ténylegesen tehessek is valamit. Illetve megvolt, csak nem sikerült. Ott volt a kés a nyomorult torkán, amikor fölébredt és zöld bogár szemeivel úgy meredt rám, mintha nem is értené, miért akarom őt a holtak között tudni. Élvezkedtem, ez volt a baj. Ki akartam élvezni minden csepp félelmet, amit meglátok rajta és ez lett a vesztem. Revansot vehettem volna minden egyes csont törésért, rúgásért, verésért, pofonért, amit életemben tőle kaptam, az érzést, mintha csak egy kutya lennék egy részeges családnál, akibe jó belerúgni, ha útban van, ha ideges az ember, ha csak ahhoz van kedve. De Abby nem... Abby nem csinálta, mert közöttünk megvolt a kötelék, amit az emberek szeretetnek vagy testvéri köteléknek hívnak. Ha megvédett ő is kapott. Őt nem akartam bántani, csak a többieket. Nem is bántani, az finom szó, kisfiúk szájába való. A többieket meg akarom ölni. Ha utána visszajövök ide, visszajövök, de előtte elvégzem, amit elterveztem.
Mikor vettem át újra az uralmat a szám fölött? Amikor a jó doktor azt mondta, hogy köszönöm John, Gertrud elkísér a ruháidért, amiben ide jöttél. Sikerült összehazudnom mindent? Sikerült bizony. Megérte jó fiúnak lenni? De még mennyire. Nincs többé gyógyszerek halmaza reggel, délben és este, nincs több muslicával teli mocskos pépes étel, nincsen többé Elvis és a Szentlélek, sem pedig az a gusztustalan démoni lyuk a plafonon, se vérző falak mindenhol és vizeletszagú folyosók, megsárgult neoncsövekkel és ordító elmebetegekkel. Ha lehetne sírni a boldogságtól, most megtenném, de ismét csak arra tudok koncentrálni, hogy ne hányjam le a jó doktor asztalát.
Anyuci, találd ki, ki jön ma haza?

Az apró betűs rész: a karakter nem áll semmilyen kapcsolatban a DC képregényekben, filmekben, valamint a Gotham sorozatban szereplő Jokerrel / Jerome Valeskával. Szegény szimplán őrült.

Dzsonszi» kb 7-8 év » -

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
452
∆ Kor :
47
∆ Tartózkodási hely :
☢ with H e r o e s



Tárgy: Re: John Vicious Szer. 29 Nov. 2017, 22:03

•• Kedves John! ••

Elfogadva!




Hellóóóó, őrültsrác! Very Happy
Megmutattad, hogy nem feltétlenül kellenek végtelen gyémántok, és mindenféle szupererő, hogy valaki egy vagány ellenséges karaktert hozzon. Nekem nagyon bejött ez az őrült figura, a fejedben élő agresszív alteregóddal együtt.
Nem mellesleg az írásod sem hétköznapi, imádtam olvasni minden tudathasadt sorodat! Very Happy Azért az elég meredek, ahogyan a testvéreidről írsz. Mit ártottak Neked a lányok? Jó, tudom, néha zajosak, és telekölnizik a szobát, és az agyadra mennek... főleg nyolcan Very Happy ... de miért akarod átvágni a torkukat? Bár gondolom, nem is szorul magyarázatra. A válaszod az lenne, "mert jól esik!" Very Happy
Átérzem a közös kecó ügyet. Ketten osztoztok egyazon testen. Hál' Istennek, hogy Te nem alakulsz Hulkká, mert megennéd a családod női tagjait (kivéve a kedvenc hugodat)! Very Happy
Csak dicsérni tudlak, a jellemleírásod remekül meg volt írva egy "interjún" keresztül. Megismertük Mr. Dawsont is, aki egy hatalmas arc, igazi kisördög a válladon! Very Happy
Az előtörid nagyon tetszett, rendesen odatetted! Csak megérte elhitetni a néppel, hogy meggyógyultál, hiszen hamarosan indulhatsz haza. Ez azért nem mindenkinek olyan jó hír! Very Happy

Node, nem is tartalak fel tovább! Remek lap volt, köszönöm az élményt!
Menj pb-t foglalni, aztán nincs más dolgod, minthogy elkezdj játszani! Üdv nálunk! :3


_________________

That's my secret. I'm always angry.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.http://infinity-marvel.hungarianforum.com

John Vicious

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» John szobája
» Jay skatulyái
» Vicious - The Secret Circle & The Vampire diaries
» John Adams
» Olimposz > John Aaron / Árész

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Elsõ lépések :: Karakteralkotás :: Elkészült karakterek :: Ellenségek-