HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

Az ősz díjazottjai
az évszak nyertesei

Az õsz férfi karaktere

Bucky
Az õsz nõi karakterei

Sigyn & Daisy & Carol
Az õsz párosa

Eleanne & Wrenor
Az õsz canon karakterei

Lord & Thor & Bucky
Az õsz kedvenc karakterei

Lord & Rocket & Bucky
Az õsz saját karaktere

Reimos
Az õsz elõtörténete

Erik Killmonger
Az õsz játéka

A 5. kaland (I. - II. kör)

Share | 
A topik címe: Hey there! - [Avery&Peter]

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Kedd 28 Nov. 2017, 15:09
Ugrás egy másik oldalra

Avery & Peter
i hate my life now
Amióta elhagytuk a Terrát, úgy érzem minden megváltozott körülöttem. Kezdve azzal, hogy lángra gyulladtak a kezeim a harcmezőn és hogy egy bazi nagy pacmant csináltam a semmiből. Arról nem is beszélve, hogy hangokat hallottam a fejemben. Tehát, ha nem venném magamra a további változásokat, már ez is bőven elég lenne ahhoz, hogy bekattanjak. A csapat kapitányaként én viszont nem engedhetem meg magamnak, hogy a megszokottnál is őrültebb legyek, hiszen felelősséggel tartozom ezért a négy vesztesért. Drax szemmel láthatóan kivirult, hogy a Titánnak vége. Fizikailag jól elbánt vele a banya, de nem tűnik fel, hogy maradandó károsodást szenvedett volna. Mordállyal a viszonyunk továbbra is gázos. Hiába igyekszem, úgy érzem minél jobban próbálkozunk, annál szarabb a kapcsolatunk. Folyton sérteget. Én meg azt kívánom, bár behajítottam volna az egyik démon pofájába, ahelyett, hogy ott bőgtem felette. Groot még mindig kamaszodik. És ez rohadt idegesítő ám! Gamorával pedig azt se tudom, hogy szívjak egy levegőt a Milanon. A Milanon!? A nyamvadt világok és a végtelen univerzum is kicsi ahhoz, hogy a zöld nőszeméllyel most megértsük egymást. Én kerülöm, ő meg engem. Szóval eléggé szétcseszett lett az életem mióta kiheréltük a Titánt. Azt hittem, hogyha ez megtörténik, akkor boldog leszek, Gami a karomba omlik és basszus felrobban a világ és a tüzijáték sziporkázó darabkái hullnak majd alá az égből… ehelyett most itt állok a semmi közepén. Szó szerint a semmi közepén. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok. A nagy igyekezetemben, hogy elkerüljem Gamorát, leléptem a Xandar piszkosabb részeibe és láss csodát, ráléptem egy térugróra. Egy térugróra, ami a kicseszett terrára mutatott. Szóval egy nyamvadt farmon állok éppen a kecskeürülékben és elmondhatom, hogy nincs jó napom. Az sem segít, hogy a démonkakától leolvadt vállam rohadtul fáj. Az pedig még inkább nem, hogy a farmer férfi fogja a vasvilláját és üldözőbe vesz, amiért azt képzeli, hogy az asszonya szeretője vagyok. Szóval most éppen térdig szarosan gázolok a hangatengerbe, hogy eljussak egy civilizáltabb környezetbe, ahol segítségemre siethet valaki, vagy legalábbis eljuttatnak Bannerékhez. Bárhová, csak el innen.
- Mordály!? Mordály?! Mordály?! Ez van, ha egy mosómedvében megbízol... -makogom bele a kütyübe, amivel állítólag bárhonnan meghall engem. Persze. A fejem csóválva emelem a térdem, próbálok nem a betonúthoz ragadni. A szagom ellenállhatatlanná tesz a rovarokkal szemben, így aztán nem egy muslicafelhőn át kell küzdenem magam. Esküszöm úgy érzem, hogy mindjárt lövöldözni kezdek céltalanul a vakvilágba.
- Úgy nézek ki, mint egy gyilkos?! - ejtem le a karjaim, amikor a századik lestoppolni kívánt autós halad el mellettem. Szar érzés. Fogalmam sincs, hogy mióta menetelek már. Milyen szánalmas, hogy megmentettem a világukat a Titántól, de fogalmuk sincs erről, ezért nem kötelező felvenniük és el vinniük a Bosszúálló bagázshoz. - Ha még valaki beint nekem, biztosan megsokkolom... - motyogom a készülékbe, bár nem mintha számítana.
Pár órával később már civilizált városban találom magam, de fogalmam sincs, hogy pontosan hol vagyok. És az emberek nem éppen kedvességükről híresek egy nyakig szaros férfival szemben, szóval kezdek kiakadni. Végül leejtem magam az egyik parkban, egy padra. Onnan merengek az életemen és azon, hogy Yondu mekkorát röhögne, ha most látna. Vagy Drax. Mordályról nem is beszélve. Leejtem a fejem. Eszembe jut a pillanat, amikor majdnem elveszítettem őket. A családomat. Mert kevés voltam. Mert nem volt elég erőm szembeszállni azzal a nővel. Vezetőként kudarcot vallottam. És hidd el, semmi sem fájhat ennél jobban… Jó, a vállam átvérezte a bőrkabátom, ami azért elég kemény teljesítmény. Ez perpillanat jobban fáj, mint a kudarcom.
- Komolyan nincs ezen a kicseszett helyen senki, aki segítene egy démonkakától megsebzett csávón!? - tárom szét a karom, a combjaimra ejtve őket, kérdőn kapkodva a fejem. Valami csodára várok. De milyen csodára?! Talán valamelyik hős majd felismeri a hangom, mert itt piknikezik... Biztosan,... nem. Csalódottan zuhanok magamba, előre ejtve vázam, a combjaimra könyökölve.


what's the matter? • na, hellokahh!  kacsint  • ©
∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd 28 Nov. 2017, 19:28
Ugrás egy másik oldalra



Lord & Avery
We're just strangers with some memories

- Démonkaka?
Csendes árnyékként csendül tétova, bizonytalan hangom az ismeretlen és felettébb szagos férfi mögött, aki magába roskadva görnyed egy padon, s mintha egyáltalán nem azon csodálkoznék, hogy létezhet-e démonürülék, vagy egyáltalán démonok, sokkal inkább az félszegségem tárgya, hogy illendő-e hangosan is a számra vennem ezt a szót. Valószínűleg nem, úgyhogy kézitáskám pántját markolva, szendén méregetem a férfi hátát, majd megkerülöm a padot, hogy szemből is megnézhessem magamnak.
- Portsmouth elég kicsi város, nem bölcs dolog errefelé démonokról kiabálni... Vagy... arról a másik dologról - teszem hozzá pironkodva, mintha az emlékét is szégyellném annak, hogy valaha kimondtam. Talán elsétáltam volna a fickó mellett, ha nem kezd el fennhangon bosszankodni olyasmiről, amely másoknak talán őrült kántálásnak hangzik, számomra viszont nagyon is többlettartalommal bírt. A ruhája láttán viszont még inkább egyértelművé válik, hogy jól tettem, hogy megálltam, és nem azért, mert láthatóan segítségre (meg zuhanyra) szorul, hanem mert úgy tűnik, nem idevalósi. - Tudod, ebben a városban nem mindenki ismeri a démonokat... Sőt, a legtöbben azt sem tudják, hogy létezik más birodalom is a Földön... Jaj, hogy is hívták... Igen, Midgardon kívül. - Bátorkodom leülni mellé a padra, bár még mindig két kézzel szorítom a táskám pántját, mintha attól félnék, hirtelen elragadja tőlem - pedig valójában nem tartok semmi ilyesmitől, maximum a ruhájára tapadt trutyitól. Kellemetlen lenne, ha foltot ütne a szoknyámon. Hátrasimítom a fülem mögé egy, a kontyból kiszabadult szőke tincsemet, és megigazítom a szemüvegemet, nagy, kíváncsi szemekkel méricskélve ezt a furcsa idegent.
- Szóval, azt hiszem, én talán tudnék neked segíteni... Bár nem sokat tudok a démonokról, sem... az... ürülékükről, de volt itt pár hónapja egy elég durva démoninvázió, úgyhogy azóta némileg kiműveltem magam. Oh, Avery vagyok! - reflexből a kezemet nyújtom, de aztán egyből észbe kapok és rögtön vissza is rántom a tenyeremet. Azt hiszem, a kézfogás egy darabig még várhat. - Az micsoda? - bökök kíváncsian a kezében szorongatott kütyüre, és amikor a szag, amit áraszt, már kezd egyre elviselhetetlenebbé válni, kissé odébb húzódva felkelek a padról.
- Figyelj csak, biztos, hogy démonürülékbe léptél? Mert sokkal inkább tehénlepény szaga van... - jegyzem meg a tőlem telhető legóvatosabban, hiszen nem célom megbántani, inkább csak szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a jelenléte, nos, elég feltűnő akkor is, ha nem kiabál furcsaságokról. A bűz, amit áraszt, gondoskodik róla. - Öhm... A szemközti utcában lakom. Ha megígéred, hogy nem kensz össze semmit, szívesen vendégül látlak egy zuhanyra. A húgom eléggé érzékeny a tisztaságra. - teszem még hozzá, aztán leesik, hogy talán félreérthette az ajánlatomat, így gyorsan szabadkozni kezdek, hiszen nem hiányzik, hogy bármi rosszat gondoljon rólam.
- Mármint a zuhanyt ajánlottam fel, nem azt, hogy én is... Nem szokásom így felszedni másokat, na nem mintha te nem néznél ki elég jól, gondolom, a szag kissé torzítja az élményt, persze lehet, hogy amúgy jó az illatod, csak ez a tehén... Démon... Tudod. Szóval, induljunk? - vágom ki magam inkább egy mentőkérdéssel, és mély levegőt veszek, mert csak most jövök rá, hogy egy ideje az már elmaradt, ráadásul az idegent sem nagyon hagytam még szóhoz jutni. Nem tehetek róla, izgatott vagyok. Olyan régóta fojtogat már a magány, mert nincs körülöttem senki hasonló. Nem érdekel, ha csak egy diliházból szökött pasasról van szó, ha egy kicsit is más, mint Portsmouth lakossága, akkor muszáj rátapadnom. Szükségem van a társaságára.

úristenúristenúristen! őrülten szeret

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Vas. 03 Dec. 2017, 14:28
Ugrás egy másik oldalra

Avery & Peter
i hate my life now
Úgy kapom fel a fejem az ismeretlen hang irányába, mintha az életem múlna a gyorsaságomon. A nyaki csigolyáim rendesen megnyekkenek közben, de már aligha bosszant bármi is. Ki kell csavarnom a törzsem ahhoz, hogy lássam, ki az a bátor nő (hangra legalábbis), aki megszólít. Egyik karom a padtámlájára simítom, úgy fordulok felé, miközben a fejem ingatom jobbra-balra. Ezzel a gesztussal árulom el némán, hogy jól hallotta, démonkakáról beszéltem.
- A galaxis egyik felében sem szeretnek a kakáról hallani,.. habár ismerek olyat, aki előszeretettel mesél a kábeleiről. A másik dolog pedig, valóban határozottan elkerülendő téma, de muszáj voltam beszélni róla, hogy valakit... - megjegyzem itt alaposan végig mérem tekintetemmel a szőke lányt. - ... elérjenek szavaim. - mosolyodom el haloványan, szinte már bocsánatkérően. Tudom jól, hogy nem nézek ki úgy, mint a galaxis megmentője, de az vagyok. Ehhez mérten még hozzám képest is elég gáz, hogy ilyen dolgokról beszéljek, de nem nagyon van választásom. A lány úgy tűnik nem igazán van meglepve, a démonok hallatán, ami ha azt vesszük alapul, hogy pár nappal ezelőtt még elfoglalhatták volna a bolygójukat, egészen jó. Éppen ezért rajta kívül is segíthetett volna rajtam valaki, na de hát nem minden hős arcát nyomtatják a Times Square mozgóplakátjaira. Ugyebár.
- Akkor szerencsések, ha a banya nem szabadította rájuk őket... - elgondolkozva merengek végül lepillantva közénk. - Én.., vagyis ahonnan én jövök, ott Terrának hívjuk a bolygótokat. - vonok vállat lezserül, közben úgy csóválva a fejem, mintha üzenném: ez igazából nem is fontos. És tényleg nem. Egyáltalán nem. Mégsem akarom elijeszteni, ha már hozzám szólt. A földi embereknek elég egy rossz mozdulat, vagy szó és máris ufónak kiabálnak ki. Így hát csendes, mosolygós földöntúli élmény próbálok maradni. Egyelőre.
- Király! Akkor képben vagy. - kiszélesedik a mosolyom, miközben figyelem, hogy visszahúzza a kezét. Oly' régen nem mutatkoztam már be kézfogással. Az univerzum többi pontján ez nem divat, hogy elsőre le sem esne, hogy ezért nyújtja a kezét. Aztán csak egyetértően grimaszolok, bólogatok. Amikor a nevét mondja megköszörülöm a torkom, majd kihúzom magam. - Peter Quill, alias Űr-Lord. - félmosollyal a képemen nézek a lányra, féloldalasan ülve vele szemben.
- Adóvevőnek kellene lennie... olyannak, ami az egész galaxison át működik, de bekrepált. Gondolom, amikor ráléptem a térugróra, akkor mehetett gallyra. Szóval most már csak egy használhatatlan kütyü. - emelem közelebb a tenyeremben tartott eszközt, majd arról felpillantok az ismét ácsorgó lányra.
- Voltam olyan szerencsés, hogy kecskeürülékbe landoljak. A démon,.. az a vállam találta el. - fordítom fejem a nőciről a sebzett karom irányába. A mocsok és a vér összemosódik a kabátomon, így nem kivehető melyik hol ér véget, s hol kezdődik. A felajánlásra elmosolyodom, majd felpattanok a padról, hogy egy magasságban legyünk. Elismerően bólogatva kezdem kis magasságokig dobálni az adóvevőt, miközben macsósan lépkedem jobbra-balra. - Semmi gond, semmi gond. Értem én. - dermedek meg végül, hogy zsebre dughassam az eszközt és Averyre koncentrálhassak, vállaim lágyan feltolva. - A zuhany jól esne. De utána el kéne jutnom a Bosszúálló bázisra, hogy hazaküldhessenek... -
magyarázom a tőlem telhető legterraibban, amiből nem tudom mennyi lesz érthető. A mondatom végén, még jobb karom felfelé is tartom, hogy az űrbe mutathassak. - Ők tudják, hogy ki vagyok, meg hogy mit tudunk kezdeni azzal, hogy itt ragadtam a csapatom meg a hajóm nélkül. Szóval, ha volnál olyan kedves... Stark majd biztosan megjutalmaz, ha kap tőlem egy csábos mosolyt. - vonok félvállat, majd már lépek is egyet oldalazva, hogy indulásra készíthessem magunk. A szaglásom hozzászokott már az ürülékhez, de a vállam sürgeti a mosakodást. Érzem, hogy szívesen elfertőződne. Ha nem uralná a szívem a zöld csodanőm, akkor biztosan nem vonakodnék egy közös zuhanyzás ellen.

what's the matter? • na, hellokahh!  kacsint  • ©
∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. 11 Dec. 2017, 21:13
Ugrás egy másik oldalra



Lord & Avery
We're just strangers with some memories

- Galaxis - pironkodva lesütöm a szemem, amikor ráeszmélek, hogy minden második szavát papagájként ismételgetem. - Mármint... Huh, te aztán tutira nem erről a bolygóról jöttél. - motyogom az orrom alatt, miközben helyet foglalok mellette. Egyre erősödik bennem az elhatározás, hogy segítsem őt, bármilyen szándékkal és tervekkel is érkezett erre a bolygóra. A külseje mondjuk meglepően emberi, és a nyelvérzékére sem lehet túl sok panasz... De hát ennyi furcsaság még igazán nem róható fel olyasvalaki mellett, aki meg repül és lézert lő ki a szeméből, nem igaz? Ez egészen jól működik mindaddig, amíg közös nyelvismeretünk ellenére el nem kezdem kétségbe vonni, mégis miről beszél. Értetlenül hunyorgok a banya említésekor, ám elfelejtek rákérdezni, amint a Földre terelődik a szó.
- Terra? De jó! Nem is tudtam, hogy mindenki máshogy hívja - egyszerre lelkesít a tudat, hogy ma is valami újat tanultam, és lomboz le, hogy nem sikerült felvágnom a más bolygók iránti igazán hiányos tudásommal. Bele sem merek gondolni, miket képzelhet rólam - és akkor még nem látott jelmezben! De nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Elmondja, hova szeretne menni, útba igazítom, és kész is.
- Ühüm! Fogjuk rá! - mosolyom még szélesebbre húzódik a mosolya láttán, bár tényleg nem hiszem, hogy túlzottan képben lennék. Sőt, attól tartok, most jön csak a beszélgetés neheze. - Avery Jones - Űr-Lord? Nem kétséges, hogy az űrből jött, de olyan különös ez a becenév. Lázasan töröm a fejem, én hogyan mutatkozhatnék be, de nem jut eszembe semmi, ami lefedhetné a szabadidős tevékenységemet, meg a vörös köpenyt együtt. Ki kéne találnom valami jól csengő becenevet...
- Hogyan szólíthatlak? - Jobb, ha rákérdezek, mielőtt még elkezdeném letegezni, vagy leLordozni. Mindkettő egyaránt furcsa, így rábízom, hogy háromtagú nevéből mit osztana meg velem.
- Aha, ráléptél a térugróra... - bólogatok, igyekezvén minél inkább átérezni a probléma komolyságát, már-már kifejezéstelen tekintettel bámulva őt néhány pillanatig, majd kínos szemforgatással kénytelen vagyok ismét beismerni a hiányosságaimat. - Mi az a térugró? - Elsőre egy nagy gumiasztal jut eszembe, de nem hiszem, hogy létezne akkora, amellyel bolygók közt ugrálhatna. Biztos valami nagyon menő teleportálós izéről van szó, már ha az eddig látott scifi filmekből indulok ki.
Ahogy visszatérünk a kaka-témára, tekintetem tovább siklik az arcáról a vállára, követve a pillantását, miközben a szavait hallgatom. Kissé elsápadok, amint leesik, hogy az ott nem csak ürülék és kosz a kabátján.
- Szent ég, az ott mind vér? - Egyre biztosabb vagyok benne, hogy szüksége van arra a zuhanyra, utána pedig ellátom a vállát. Bár nem úgy tűnik, hogy a halálán van, de csak nem sétálgathat szerte a városban, miközben ömlik belőle a vér. Ám ahogy kiejti a száján a szót, "Bosszúállók", az agyam teljesen kiürül. Lelki szemeim előtt megjelennek New York hősei, és nagyon kicsire vagyok tőle, hogy elkezdjek fangörcsölni. Te jó ég, ez a fickó ismeri őket! És találkozni fog velük!
- Stark, mármint.... Tony Stark... Azaz a Vas... - szavaim végét artikulálatlan, fojtott sikoly hagyja el, ahogy tenyeremmel betapasztva számat toporzékolok párat egyhelyben. Te jó ég! Vasember, Amerika Kapitány, a Hulk, Pókember! New York!! Várjunk csak... New York? Az izgatottságom egyből alábbhagy, amint leesnek a földrajzi eltérések. - De hát... A Bosszúállók... New Yorkban élnek - közlöm óvatosan, a lehető legtapintatosabban a hírt, remélvén, nem kell befejeznem ahhoz, hogy Peternek is leessen. Mindenesetre folytatom, mert ki kell mondjam hangosan, hogy tovább gördíthessem a gondolatmenetet.
- Mi most Portsmouthban vagyunk, Angliában. A Bosszúállók bázisa egy teljesen más kontinensen van. Persze én tudok..... öhm, neked... Szóval, a leggyorsabb az lenne, ha szereznénk valami járművet. - Az alsó ajkamba harapok, és egyelőre még nem közlöm vele, hogy amúgy repülve pár óra alatt odaérnék vele. Egyrészt még sosem repültem át úgy az óceánt, hogy valakit fogjak közben, másrészt meg nem tudom, hogyan is kéne tálalnom valakinek, aki egy másik bolygóról jött, hogy annyira én sem vagyok hétköznapi. Talán számára meg sem kottyanna az infó, de nekem még jól esik picit óvatoskodni.
Őszintén szólva elég lenne őt feltennem egy repülőgépre, vagy csak felhívni a testvéremet, aki biztosan kapcsolatba tudna lépni a megfelelő emberrel New Yorkban, és ők majd küldenének érte valami hiperszuper Stark-fejlesztésű magángépet. Másfelől viszont ott lüktet bennem egy eddig még sosem tapasztalt érzés, mely egyre nagyobb és nagyobb méreteket ölt: New York... Ha elvinném - mármint, egész nap csak repkedek, és voltam már Amerikában egymagam, azóta pedig sokat erősödtem, csak el tudnám vinni őt is, nem? -, nem csak arról győződhetnék meg, hogy tényleg épségben hazajut, hanem... New York... Te jó ég, az összes álmom és kislánykori példaképem otthona! Vajon lenne ott elég hely még egy piros köpeny számára? De mihez kezdene ez a város, ha csak úgy elmennék?
A kaland hívó szava még mindig hangosan dübörög a fülemben, de igyekszem elnyomni. Először egyik dolgot a másik után, aztán majd ráérek a távolabbi célokon töprengeni... Most haza kell vinnem ezt a fickót és gondoskodnom róla, hogy utazható formába kerüljön. A többit még kitaláljuk.
- Ne aggódj, egyet se félj, eljuttatlak New Yorkba! Kitalálunk valamit. A húgom ott él, felhívom és ő majd kapcsolatba lép velük. Megoldjuk - igyekszem minél meggyőzőbben bólogatni, majd a szemüvegemen igazítva, hessentő mozdulattal intek neki, jelezve, ideje indulni. Sem a belőle áradó szag, sem a válla nem várhat, ahogy a lelkesedésemet is nehezemre esik elfojtani. - Mesélsz a csapatodról? Milyen csapat vagytok? Mit csináltok az űrben? Van valami egyenruhátok is? És nevetek? - kíváncsiskodom, hátha egy kis mesélésre buzdíthatom, és így lesz, ami kitöltse a hazafelé vezető utat. Ha jön, akkor elindulok, tartva egy tisztes-megilletődött távolságot tőle. Fürge léptekkel vezetem, mutatva számára az utat a lakásomig. Igyekszem figyelni arra, amit mesél, de újra és újra felszínre tör a gondolat, hogy repülnünk kéne... És talán utána még ott maradhatnék egy kicsit. Vajon életem nagy lehetőségét mulasztom el, ha ezelől is gyáván megfutamodom?

szia! őrülten szeret

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Szer. 03 Jan. 2018, 22:18
Ugrás egy másik oldalra

Avery & Peter
i hate my life now
Valamennyire elnémulok, amikor hallom visszhangzásom a lány ajkairól lepattogni. Azon tűnődöm, hogy mennyire lehet még bárkit ufónak nevezni a Terrán?! A démon horda azt hinném, hogy mindenhová elért. - De, éppenséggel de! - rázom meg a fejem összefutott szemöldökkel.  - Ez a szülőbolygóm. Mármint nem a kerek gombóc... - akadok meg mozgásomban, közben kérdőn húzva hátra fejem, mint annak idején nagyapám, amikor újságot olvasott és nem látta a betűket.  - Erről a bolygóról jöttem, csak aztán... áh nem lényeges. - fordítom oldalra a fejem, ahogy a szőke lányka helyet foglal mellettem. Hálás vagyok azért, hogy egyáltalán észre vett, de közben pedig kétségbeesetten szeretnék haza jutni. Nevetséges, hogy a Milano azzal a négy idiótával az otthonommá vált. Talán tényleg nem helyhez köthető az, ahogy mondja is a dal...
- Hát van, aki nem is szívesen beszél róla... - vonok vállat lezserül, de hamar meg is bánom. Rögvest sérült vállamhoz kapok, hogy fogásommal erősítsem. Kénytelen vagyok erősen rászorítani, hogy azzal enyhítsem a fájdalmát a sebnek. Meg aztán legalább nem kell befejeznem fogcsikorgatva megkezdett mondatom. A Föld nem olyasvalami, amiről nyílt szívvel, csillogó szemekkel, vagy épp daloló hanggal beszélek. Talán érthető annak, aki ismer.
- Hát én inkább rád fognám... - féloldalas íves mosolyt ejtek, de mintha rögtön élből zöld mennydörgés csapna tarkón, rázom meg a fejem ezzel célozva rá (khm), hogy az előbbi afféle fájdalomból jövő megnyilvánulás volt a részemről. Hogy van rám hatással a zöld nőszemély még itt is?!  - Örülök, hogy a sors, meg a szerencsétlenségem összehozott minket, Avery Jones a Milano Kapitányának megmentője! - he-he, egy kicsit előadhatom magam, nem?! Érzem, ahogy Mordály ujjal mutogatva rám arcon röhög, a többiekről nem is beszélve, de hát egy kis tisztelet és megbecsülés kijár nekem. Legalább itt. Legalább most.
- A Lord megteszi. - bólintok halovány félmosollyal Avery felé. Olyan mulatságos, hogy a legtöbben azt hiszik magam neveztem el Űr-Lordnak. Pedig ekkora arcom nekem sincs... Olyasvalakitől kaptam ezt a nevet, akinek emléke minden egyes kiejtett Lordban megbújik. A hangja angyali volt. Ő pedig csodálatos... Megrázom kissé a fejem, hogy a történetem elmesélésére koncentrálhassak. Elnyílt ajkakkal, kissé meglepetten nézek rá, amikor rákérdez a térugróra, de akkor emlékeztetem magam, hogyha nincs Yondu én sem tudnám. - Tér-ugró! Té-é-é-r ugró. Egy ... kütyü, amivel teret ugorhatsz... mintha teleportálnál! - kérdőn figyelem arcát, hogy bármelyik magyarázatommal elegendő információt nyújtottam-e. Szemeim összeszűkülnek, úgy fürkészem arcát. S, ha kell, tovább magyarázom.
A kérdését hallva elnevetem magam, mintha csak Rocket kacagása ragályos volna, annyira kamu, hogy már szinte fáj, ezért egy másodperc leforgásával komorodok meg.
- Igen. - felelem olyan hétköznapian, amennyire csak lehetséges, ismét vállat ejtve, mire már felszisszenek és elmorgok egy általam sem értett káromkodást. Nem tudom, hogy hol vagyok, de érzem az űrt, amit a csapatom hiánya kelt bennem. Szánalmas. Hogy a francba és melyik idősíkban lettek ők ennyire fontosak?!
Úgy fest a kislánynak nem ismeretlen Stark, meg a Bosszúálló bagázs. Valamelyest enyhül arcjátékom és mosolygósan nézem őt, miközben látványosan megörül, hogy hőseihez kapcsolhat. Ismerős érzés. Foltot hagytam, amikor megláttam Amerika Kapitányt annak idején... A fickó nekem is a hősöm, akkor is ha ezt nem vallanám be - szóban.
- Igen! Oda kellene eljutnom. - fejezem be a kissé félbehagyott mondatát, de egyáltalán nincs ínyemre, hogy úgy tűnik nem rajong az ötletért. Ám mielőtt hadakozni, vagy jó szokásomhoz híven dacolni kezdhetnék, kiderül, hogy más oka van, mint a rosszindulat - tudom, mindenki magából indul ki. Vagy az apjából. Jelen helyzetben mindegy. Várakozásom véget ér, amint szavakkal elmondja, mi a probléma, én pedig kezdek igazán kétségbeesni. És a fájdalom is erősödik. Lehet valami oka annak, hogy a gyógyítók azzal kezdik; nyugalom!
- Repülőt. Ha adsz egyet, átvezetem... remek pilóta vagyok! A galaxis legjobbja... - magyarázom lelkesen, bár van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz elég ahhoz, hogy átjussak, s onnan hazataláljak. Előre révedek, kissé töprengővé válva.  - Kell lennie valahol egy repülőtérnek!? Leszállópályának?! Kölcsön veszünk egy gépet és... Stark majd visszahozza. Úgyis szeret ő lenni a nap hőse! - kacsintok lágyan, de azért észrevehetően.
A szavait hallva halkan elnevetem magam, miközben megcsóválom a fejem.  - Nem félek. - jegyzem meg, ami magasztosnak tűnhet, pedig valójában csak arról van szó, hogy a most érzett elveszettségem nem is vetekedhet azzal, amikor láttam a csapatom szó szerint haldokolni a Titán meg a banya keze által. Nyelnem kell az emlék miatt felkúszó hűvösség után. Bólintok, mikor int, majd felpattanok és követem. Jobbat úgysem tudnék! A rengeteg kérdés közben el-elnyílnak ajkaim, hogy feleljek neki, de nincs időm. Amint elcsendesedik kiszélesedik a mosolyom.  - A Galaxis Őrzői vagyunk. Mi vigyázunk a békére odafenn... - bökök állammal az ég felé, közben elgrimaszolva egy kacsintást.  - A csapatunk... hát, fogalmazzunk úgy, hogy nem olyan hősies, mint az általad ismert földi isteneké. - megforgatom a szemeim közben, majd sóhajtok egy nagyot, ahogy a felhők magukra vonják figyelmem és megszédítenek.  - Van egy... rettenetesen okos mosómedvénk, Rocket. Ő a csapat esze. Bármit összerakna, sitty-sutty. A kis pajtása Groot, egy facsemete... Drax, a pusztító ex-gladiátor. És... - talán sok és új az infó, mégis megakadok, amiért ki kell mondanom a nevét.  - És Gamora. A zöld amazon... khm. - krákogok a mondandóm végén, majd ép vállam leejtem.  - Csupa vesztes, akiket a sok szar összekovácsolt és most próbálunk minél hasznosabbak lenni... hogy a Titán elesett. Róla csak hallottál. Thanosról!? Nagy lila, ubifejű iszonyat. Mint Bruce Willis... - vonom fel ajkaim, ahogy a tökéletes metaforám elismerem. Pillantásom csak ezután kapom a lánykára.  - És mi a te történeted Jones?! - kíváncsian ugranak fel szemöldökeim, hogy aztán egy vigyorral bökjek felé.  - Minden hajléktalan ufót befogadsz? - a vigyorgásom grimaszba fut, közben persze nézelődök, mert oda lenne a beadagolt Kapitányi tisztességem, ha pofára esnék!

what's the matter?az élet napos oldala  kacsint   • ©
∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. 06 Jan. 2018, 19:04
Ugrás egy másik oldalra



Lord & Avery
We're just strangers with some memories

Lord válasza őszintén meglep, hiszen az emberek azért tartják földönkívülieknek a földönkívülieket, mert hát ők a Földön kívül élnek, azaz semmi dolguk a Földdel. Eddig azt hittem, kétféle típusú hőst különböztethetünk meg: a földieket, akik itt élnek és ténykednek, illetve a Lordhoz hasonlókat. De akkor ő vajon melyik kategória, ha itt született?
- Tényleg itt születtél? De érdekes! - Furcsa lehet úgy repkedni a világűrben, hogy közben tudod, máshonnan származol. Irigylem Lordot, amiért ő ennyi mindent megtapasztalhatott már, míg én ugyanabban a városban élek még mindig, amelyikben születtem.
- Micsodát? - értetlenkedem, amikor különös vigyorral rám fogna valamit. Talán csak a lelkem túl kiforratlan még, vagy nem szoktam hozzá, hogy mások flörtöljenek velem. Láthatóan ő is hamar megbánja a gesztust, és kissé feszengve méregetem ezek után, mert nem értem, mi játszódhat le a fejében. Remélem, nem lázasodott be a sérülése miatt... - Lord kapitány! - suttogom áhitattal a nevét, és még mindig alig hiszem el, hogy egy ilyen csodálatos, félig űrlénnyel cseveghetek Portsmouth közepén. Ráadásul missziónk van, közös feladatunk... Jaj, csak el ne felejtsek autogramot kérni tőle, mielőtt hazamegy!
- Ó, teleportálás! - Ez az egy szó kell ahhoz, hogy megvilágosodjak, és máris értőn bólogatni kezdek, vad táncra ítélve lófarkamat. Így már érthető, kezdhette volna ezzel is... Csak kissé késve esik le a szavai valódi értelme. - Teleportáltál idáig?? Lehet bolygók közt teleportálni? - És én még azt hittem, ha elkezdek fölfelé repülni, csak simán kijuthatok az űrbe. Vagy esetleg valami spéci űrhajót kéne szereznem... De hogy az emberiség odáig fejlődön, hogy képesek legyenek csak úgy idegen bolygókról ide teleportálni másokat, meg hazateleportálni... Tyűha!
- Egy ceruzát sem loptam el soha életemben, nem hogy egy repülőt... - kezdem kétségbeesetten az ellenérveket. - És ha nem azonosítjuk magunkat a légtérben, jönnek a vadászgépek, meg rakétákat dobnak ránk... Gondolom... - teszem hozzá sietve, zavart torokköszörüléssel igazítva meg a szemüvegemet, hiszen honnan is tudhatná egy egyszerű lány, mivel jár csak úgy belépni Anglia légterébe... De be kell ismernem, az, hogy ellopunk egy repülőgépet, hihetőbben hangzik, mint az, hogy én magam repüljem át vele a kontinenst. Talán Ellie tudna szerezni nekünk engedélyt ahhoz, hogy Lorddal "kölcsön vegyünk" egy gépet... Ha pedig Stark tényleg elhozná azt haza - úristen, kettesben egy repülőn Tony Starkkal, aki házhoz hozna engem! Igen, Lord ötlete határozottan jobb, mint az enyém.
A hazafelé vezető úton érdeklődve hallgatom, miket mesél a csapatáról, és igyekszem csak halkan kommentelni, hogy ne zavarjam meg, például be-beszúrok különböző "mosómedve?", "de aranyos!", "húha!", "de menő!" csodálkozásokat. Ahogy a felsorolás végére ér, úgy nézek rá, mintha valami isten lenne, ő meg a csapata, bár a szemöldököm kissé megemelkedik az elszólásán.
- Zöld? Hogy-zöld? Hulk-zöld? - kíváncsiskodom, és egyből észreveszem, hogyan változik meg az arckifejezése, a hangja, ahogy az amazonról beszél. Még az ál-köhintést is bejátssza, amitől rögtön megjelenik egy fülig érő mosoly az arcomon. - Tetszik neked! A zöld amazon.
Mosolyom kissé megfakul, ahogy szóba hozza a nagy lila ubit, és bár nevetek a Bruce Willis hasonlaton, még kissé nyomasztanak a rám telepedő emlékek. Habár én a közelében sem voltam a harcnak, a világot ellepő démonok hozzánk is eljutottak.
- Igen, ő még megvan. Bár Bruce Willis nem annyira lila - kuncogok, és ahogy rám terelődik a szó, eltöprengek azon, mit is mesélhetnék. Az én történetem még mindig eléggé gyerekcipőben jár, főleg az övéhez képest. - Csak azokat, akik démonkakáról kiabálnak az utca közepén - vonom meg ártatlanul a vállam, és közben előhalászom a kulcsot a táskámból. Kinyitom a bérház kapuját, és ha Lord követ, mutatom neki az utat. A hetedik emeletre megyünk, a körülményekre való tekintettel a lift felé irányítom, úgy gyorsabban ott vagyunk.
- Ezen a bolygón születtem, itt is nőttem fel. Mostanság igyekszem jobbá tenni ezt a helyet... A magam módján. Asszisztens vagyok egy nagyobb cégnél. Nem sok különleges van bennem - tárom szét megadom a karom, és a lakásomig kísérem. Elbíbelődök a kulccsal, és amint végre a zár enged, belépek, beinvitálva a fickót is. Családias, rendezett lánylakás, fotókkal, egészséges méretű rendetlenséggel. Szétszórt és hebrencs, de színes és otthonos.
- A húgommal élek itt, de őt a munkája legtöbbször Washingtonba szólítja, úgyhogy ez inkább az én saját lakásom már. Az ott a fürdő, találsz bent tiszta törölközőt. Addig én megkeresem az elsősegélydobozt a válladhoz, meg felhívom a húgomat. - Meg kitalálom, hogyan és miként kéne előhozakodnom a képességeimmel. Nem tudom, hasznára lehetnek-e egyáltalán, ha pedig nem, akkor feleslegesen dicsekednék előtte. Ráadásul Lord annyi mindent láthatott már a Kilenc Birodalomban kalandozva, nem hiszem, hogy különösebben érdekelné, hogy tudok repülni. - Oh, éhes vagy? Maradt egy kis pizza tegnapról. - érdeklődöm, az ágyra hajítva a táskámat, de a fülemen már ott a vezeték nélküli telefon, és Washingtont tárcsázom. Csak sürgetőn elhessentem a kezemmel, jelezve, használja a fürdőt kedve szerint.

őrülten szeret

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Szomb. 20 Jan. 2018, 17:19
Ugrás egy másik oldalra

Avery & Peter
i hate my life now
Mindössze csak bólintok, amikor visszakérdez a születésem miatt. Elhiszem, hogy hihetetlen és megismételhetetlen csodának számítok azzal a tulajdonságommal, hogy terrai űrlakó vagyok, de ez egy olyan része annak, amit Űr-Lord jelent, amiről nem szívesen beszélek.
Jelzem, nem kívánom folytatni a 'ráfogásos' témát. Bár úgy fest értetlen pillantásából, nem igazán rakta össze. Jobb is. Túl fiatal. Én pedig egyébként is bevontam már zöld mázzal a ketyegőm, ilyesminek a gondolata sem fér bele abba, ami jelen pillanatban próbálok lenni. (Hűséges, amúgy!) Büszkén kihúzom magam kapitányi nevem hallatán, noha halkan mondja, süket nem vagyok. Kiszélesedik mosolyom, bár nem tart soká, elvégre a szar helyzetem ott ül a vállamon, s emlékeztet rá, se nem jó helyen nem vagyok, se nem jó állapotban.
Amint beüt a lánynál a felismerés, széles mosollyal bólogatok, éppen olyan hevesen, mint ő. Egy külső szemlélő számára biztosan rohadt idétlenül nézne ki ez a jelenetsor, de ugyan már... Mikor foglalkozok én bárki véleményével is?!  - Hogyne lehetne... - amilyen értetlenül kérdez ő, én legalább annyira értetlenül válaszolok neki.  - Vannak kapuk, meg utazók, meg ugye ilyen szerencsétlenek, mint én... - bosszúsan vetem hátra fejem, hogy kissé eltátott szájjal az égre bámuljak, mintha kegyelemért fohászkodnék! Végül vontatottan fordítom fejem felé, keserű mosollyal képemen. Nem ellene szól, inkább a helyzetemnek.
 - Jöjjenek csak, a világegyetem legjobb pilótája áll előtted, engem nem kapnak el. - húzom ki magam, elégedett vigyorral a pofámon. De nem ám! Nincs olyan gép, amivel engem leszedhetnének. Kimásztam már ennél kacifántosabb helyzetekből is - és loptam már! Egész életem története e kettősség. Pilóta vagyok és csempész, tolvaj, bandita. Nevezhetnének akárhogyan is, bárha ezt közölném a leányzóval, nem biztos, hogy segítene nekem, úgyhogy maradnék szemeiben inkább csak az ultra menő Űr-Lord kapitány!
Aztán elindulunk és az Őrzőimre lesz kíváncsi, így hát elmesélem miféle mozaikok alkotják a családom. Bár hangosan kimondva elég ostobának tűnik beszédem, mintha kettyós lennék, vagy ilyesmi. Ahogy Gamorára kérdez, elmosolyodom. Kis híján kicsúszik a számon, hogy 'Csodálatosan...
 - Csupa zöld, ja, mint a nagypajtás. - utalok Hulkra. Ha Hulk színét tudja, akkor Gamié is kirajzolódik a fejében, elvégre elég hasonszőrűek. Lehet valami köze a zöldnek a mogorvasághoz, most, hogy jobban belegondolok! A fülig érő mosolya ijesztő, ezért kérdőn meredek rá, még szemöldökeim is felvonom, ám ahogy közli, hova a százas mosoly, rögtön felciccentek!  - Mii?? Nem, dehogy... - csóválom a fejem, szemöldökeim összehúzva, majd ahogy kifújom a levegőt hozzá teszem.  - Jó, talán. Egy kicsit. Nagyon. Eléggé... - ismerem be lágy mosollyal fordítva fejem a lány felé, majd megrázva azt teszem hozzá:  - Csak éppenséggel én nem vagyok az esete. Nincs is esete... - ajkaim felhúzom, jelezvén nonverbálisan is, hogy bánt a dolog. Mert így van!
A Bruce Willis dolgon kuncogni kezd, ami elégedett mosolyt csal a képemre. Odafenn nem sokan értékelik a humorom. Főleg nem, ha efféle. Ezért jól esik valakivel nevetni - aki érti is, hogy mire célzok. Ráterelem a szót, aztán hallgatom, hogy mit oszt meg vele. Figyelek, elvégre nincs túl sok földi barátom. A Bosszúálló bandával szövetségesek vagyunk, bár nem zárja ki a haveriságot, mégsem gondolok rájuk úgy. Legfeljebb Bannerre.
Követem a házba, ott pedig a liftbe. Ahol lehet előre engedem, ha ő tessékel maga elé, úgy bátorkodom magam lépni. Hallgatom a történetét, közben hevesen bólogatok. Egy részem irigyli, amiért nincs mit megosztania velem, - ami túl különleges volna - egy másik részem pedig sajnálja ezt. A világunk túlságosan nagy és különleges ahhoz, hogy az emberek egyetlen helyen éljék le azt. Követem befelé a házba, ahol nem sokáig vonulok, ugyanis a rengeteg mocskos ruhával nem szívesen piszkítanám be a rózsakert fészket. Olyan csajos, na!
 - Oké, oké, kösz! - tárom fel karjaim védekezően, tenyérrel felé mutogatva és már el is tűnök a fürdőben. Hallottam, hogy van pizza! Pizza!! Bizony, pizza! Ennek fényében olyan lendülettel öltözöm-vetkőzöm, mintha az életem múlna rajta. S, amint elkészülök (10-15 perc!) kivágódom az ajtón abban a pólóban, amit találtam és a gatyámban, amiből nincs váltó (legalábbis úgy sejtem). Egész otthoniasan, lazán dobom le magam a pizza mellé, onnan mosolyt villantva a szőke lányra, hogy aztán tömjem a fejem!
- Tehm kérmsz? - tele pofával nyújtom a nyakam, hogy alakját keressem, s ha kell, hagyok neki. Vagy adok. Igazából mindegy. Lehunyom szemeim, közben hangot adok az élvezetnek. De rég tettem ilyet! Azt hinném, az embernek csak más fizikai kontaktusban lehet efféle hangja, erre fel itt ez a pizza, meg én... Ó ég!
∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. 08 Feb. 2018, 17:15
Ugrás egy másik oldalra



Lord & Avery
We're just strangers with some memories

Tudom, hogy nem illendő kinevetni valakit, főleg, aki elég... ööö... szar helyzetben van, de akaratlanul is kuncogni kezdek, ahogy szerencsétlennek titulálja magát. Talán az ő szemében ez élete egyik legostobább ballépése, de az én szememben egy égi csoda és egy hatalmas lehetőség arra, hogy új dolgokat tanuljak a világunkról, mármint az egész univerzumról, beleértve más birodalmakat is. Úgyhogy ami számára katasztrófa, az számomra áldás - kissé koszos és szagos, de áldás.
Csak tétován ingatom a fejem, fancsali, bizonytalan fintorral az arcomon, ugyanis nincs szívem kiábrándítani. Meglehet, hogy őt nem kapják el, de hogy engem tutira, az is biztos - már ha eljutunk egy darabban New Yorkig, és nem lőnek le minket már az óceán felett. Az itteni gépek mégsem olyan fejlettek, mint az űrhajók, sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy a földieket más célokra építették, mint amiket Lord vezethet. De hát nincs elég kurázsi bennem ahhoz, ahogy lebeszéljem az őrült tervéről, így csak kínosan mosolygok és bólogatok.
Mosolyom egyből ellágyul és kiszélesedik, ahogy kiszimatolom a nő-dolgot a beszédében. Értőn bólintok, Hulk-Zöld, nagyon menő! Ám ami igazán megfog, az a beismerő vallomása, mellyel talán kissé kelletlenül ugyan, de tudtomra adja, hogy jól átláttam rajta. Elégedetten összecsapom a két tenyerem, miközben nyújtott, olvadozó "óóó"-zással fordulok felé menet közben, hogy pillantásommal is támogassam.
- Ne mondd ezt, hiszen te vagy Űr-Lord Kapitány! A Földön születtél és most tiéd az univerzum egyik legmenőbb csapata. Ki lenne az esete, ha nem te? - megcsóválom a fejem, nagy, ábrándos sóhajt eresztve, ahogy elképzelem a szerelmi történetüket. Akár kölcsönös, akár egyoldalú, akár titkos, az biztos, hogy gyönyörű. Az, aki ilyen kedvesen és gyengéden tud beszélni egy nőről, a szíve hölgyéről, megérdemli a boldogságot. Nagyon drukkolok Lordnak. - Bevallottad már neki, hogyan érzel? - kíváncsiskodom, hiszen lehet, hogy a zöld-nőjének fogalma sincs Lord gyengéd érzelmeiről, és ezért nem halad a kapcsolatuk. Nem mintha olyan nagy szakértője lennék a szerelemnek, de ebben is szeretnék segíteni...
Amíg fürdik, felhívom a húgomat és meghallgatom a rövid kioktatását azt illetően, hogy nem repülhetek át a szomszédos kontinensre a saját, spéci kis jelmezemben, egy földönkívülit cipelve, a Bosszúállók bázisára meg még annyira sem lennék képes bejutni. Megdöbbentő módon a repülőlopás bezzeg tetszik neki, annyi különbséggel, hogy megígéri, megpróbálja legálissá tenni számunkra a dolgot, és kerít nekünk egy kisebb gépet, mire a reptérre érünk. Feltéve, hogy az új barátom el tudja vezetni. Nos, én hiszek az "új barátomban" és abban, hogy igazat mondott, úgyhogy megmelegítem neki a pizzát (éljenek a lézer-szemek!), kikészítem a konyhába, aztán elsurranok átöltözni.
Hallom, hogy kijön a fürdőből, de még a csizmámmal bajlódom.
- Egyél nyugodtan, én már ebédeltem! - kiáltok ki a szobámból, majd egy gyors pillantást vetek a tükörre, idegesen helyresimítva kibontott fürtjeimet, mielőtt kisétálnék hozzá a konyhába, teljes kék-vörös uniformisomban, és meglehetősen zavarban.
- Öhm, szóval... Ez az én módom - célzok vissza korábbi megjegyzésemre a város szebbé és élhetőbbé tételéről. Aztán rájövök, hogy elég hülyén festhetek, szóval sietve szabadkozni kezdek. - Mármint, nem csak a ruha... Nem vagyok dilinyós, vagy ilyesmi, aki szabadidejében szuperhős jelmezekben rohangál. Pff... - legyintek, elfojtva a nevetésem, mert még a feltételezés is égő.
- Van néhány különleges képességem. Semmi komoly, de jobbnak láttam, ha nem mosom össze a civil énemmel, ezért megalkottam... Ezt. - bökök magamra, és lassan megkerülöm a pultot, helyet foglalva a túloldalán, vele szemben.
- Gondoltam, ha már elkötünk egy repülőt és berobbanunk vele a Bosszúállókhoz, akkor jobb lenne, ha így mutatkoznék - teszem még hozzá, hiszen ha véletlenül összefutnánk bárkivel, vagy lefilmeznének minket, inkább lássák a vörös köpenyes nőcit Lorddal, mint egy egyszerű asszisztens lánykát. Letámasztom az alkarom az asztalra és előrébb dőlve kényelembe helyezem magam.
- Szóval, ha készen állsz, tőlem bármikor indulhatunk... - toldom még hozzá a mondandómhoz izgatott mosollyal. Még mindig alig hiszem el, hogy New Yorkba repülünk... New York!!

szuperhős

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Kedd 13 Feb. 2018, 16:05
Ugrás egy másik oldalra

Avery & Peter
i hate my life now
Szóba jön közöttünk Gamora, amitől az a nyamvadt szárnyas féreg horda felkavarja a gyomrom. Nyelnem kell, rendeznem az arcizmaim. A fenébe is, nem könnyű azt a nőt szeretni. Egyet sem könnyű, de azt a legnehezebb, amelyik mindent elkövet azért, hogy ne tudd szeretni, de tök mindegy mit csinál, mert te akkor is vagy olyan hülye idióta, hogy szeressed. Na, ez vagyok én. És ennek a sorozatnak jó kis nézettsége lenne, mert az emberek imádják a romantikus főhősöket, amilyen én is vagyok. A lány szavaira lágyan felnevetek. Az a baj, hogy bármennyire menő az, amit a terraiaknak jelenthetek, ott fenn, egy nagy nulla vagyok.
 - Szerintem bárki, aki kék. Vagy zöld. Vagy csápos. Fogalmam sincs, de egy hitvány terraival nem állna össze. Hozzá... kevés vagyok. - vonok vállat. Bebizonyosodott. Megmutatta, hogy mi számít neki igazán és az nem én vagyok. Ebbe pedig bele kell törődnöm. Ha tetszik, ha nem. Nem lehet minden szirupos nyáladzás. Néha kellenek a pofonok is. Bár elég szar érzés ennyi évesen végre tényleg érezni valaki iránt valamit és pont tőle kapni az elutasítást, de hát az élet már csak ilyen szemét. A karma meg egy rohadék, úgyhogy ne várjunk többet! A kérdése szakít ki elgondolkodásomból, és rögtön felé kapom a fejem, hogy aztán erőltetetten elnevessem magam.
- Ja, elég sokszor a tudtára adtam már, hogy bírom. Ő meg elég sokszor az enyémre, hogy nem. De legutóbb már egyértelműen tette, nem csak így a levegőbe, érted. Szóval nincs esélyem, én meg ezt próbálom megemészteni. Eddig elég szarul megy, de majd belejövök. Ért az életben másik kudarc is.., azt is elviseltem. - pillantok rá félmosollyal, vállat ejtve, mintha tényleg nem izgatna. Belülről halott vagyok emiatt, de attól vagyok férfi, hogy ezt nem mutatom. Szóval fejet fel, mosoly bekapcsolva és mehetünk előre... Ahogy mindig tettük!
Ahogy végzek a fürdéssel, rögtön ledobom magam, hogy betoljam a pizzát. Oké, ha valami hiányzik a terráról, az a kajájuk. Valahogy már kölyökként is mindenevő voltam, de most, hogy megint pizzával tömöm magam, hiányzik, hogy jól széjjel kóstoljam minden létező ennivalójukat. Le lehetek maradva az ételfejlődéssel... Ahogy tömöm magamba, hirtelen szuperhősnő ruciban ugrik elém a szőke lány, mire előbb értetlenül nézek rá, majd alaposabban szemügyre veszem. Ha ez valami földi szerepjátékos cucc, nehezen fogok ellenállni neki!
Az állam koppan valahol lenn, ahogy beszélni kezd és biztos, hogy idétlenül méricskélem, mert rögtön pontosítani kezd. Nyelnem kell, és ajkaim beharapnom, még a pizza is visszasimul a tányérra, úgy figyelem. Hallgatom, de a szavai csak még jobban összezavarnak.
- Én nem akarom kipukkantani a buborékod, de ugye tudod, hogy az arcod nem változik? - mutatok felé jobbommal, ahogy megkerüli a pultot és szembe kerül velem. - Milyen képességeid vannak? - kíváncsiskodok, szinte belevágva a szavába. Mekkora szerencsém van! A csaj valami szupernőci!
- Ugye azzal is tisztában vagy, hogy így sokkal feltűnőbb géptolvaj leszel!? - hahotázok halkan a fejem csóválva, az utolsó falatokat tolva a számba. Értem én, hogy a helyieknél be kell vágódni, csakhogy az akcióra nézve meg pont hogy roncsolja az összképet. Bár lehet régen jártam itt, úgy rémlik a banditák sötét maszkot húztak a fejükre, nem jól látható színeket!
- Oké! - pattanok fel combjaimba törölve a kajás foltokat, hogy aztán a cuccaimért nyújtózzak. Amit tudok magammal vinnék, tehát felaggatom őket. - Ez a kék-vörös valami AmcsiKapcsi dolog? Olyan vagy, mint Batmannek Robin? - vonogatom a szemöldökeim, közben az ajtó felé haladva, széles vigyorral a képemen.

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. 24 Feb. 2018, 20:27
Ugrás egy másik oldalra



Lord & Avery
We're just strangers with some memories

Elgondolkodtatnak Lord szavai, kivetítem az állítását a saját szerelmi életemre, és csúfos felismerésekre jutok. Ha hallanám a gondolatait, valószínűleg újabb közös pontot találnék bennünk, hisz abban abszolút egyet tudnék érteni vele, milyen nehéz szeretni valakit, aki nem viszonozza úgy az érzéseinket, ahogy remélnénk. Azzal viszont, hogy ezért magunkat kell okolni, nem feltétlenül értek egyet.
- Nem elég, ha önmagadhoz méred magadat? Ahelyett, hogy neki próbálsz elég lenni, inkább saját magadnak kéne. - Ha szereti, azért szeresse, aki ő maga, ne pedig azért, ahogy megfelelt az elvárásainak. Amennyit eddig a fickóból láttam, elég nehéz elhinnem, hogy a zöld nőszemély közömbös lenne az irányába.
- Azt mondják, az igaz szerelem nem múlik el. Nem lehet feladni, sem pedig kiszeretni belőle. - mélázva felelek a gondolatmenetére, és ahogy ráébredek, mennyire kiábrándítóan hangzott ez az egész a számból, sietve szabadkozni kezdek, hiszen a saját helyzetemre húzva állapítottam ezt meg, egyáltalán nem az övére értettem. - Mármint, igen, kikosarazott, ez fájdalmas és elég nagy szívás, és vele akarsz lenni, nyilván, de ettől még ugyanúgy szereted őt, nem? Csak azért, mert ő elutasított, még nem jelenti azt, hogy az érzéseid megszűnnek iránta. Mindenkitől azt hallom, hogy ilyenkor tovább kell lépni, de miért? Szerintem nem olyan rossz szeretni valakit, aki megérdemli, még akkor sem, ha ezért cserébe semmit sem kapunk.
Kissé talán hosszúra nyúlt a válaszom, de úgy érzem, saját helyzetem felvázolásával nagyjából körbeírom az övét is. Ismerem a kudarcba fulladt szerelem receptjét, és semmiben sem tartok benne előrébb, mint Lord.
- Más kérdés, hogy meddig bírod szíverővel - teszem hozzá, ám már csak motyogva, és tanácstalanul megvonom a vállam. Ez csak a véleményem, mert ha szakértője lennék a témának, nem heverne az életem ezen területe szintúgy romokban, így hát ugyanazt csinálom, amit Lord, csak vakon tapogatózok a sötétben és próbálom kitalálni, hogyan éljük túl a világ legcsodálatosabb érzését.
- Mire gondolsz? - billentem oldalra a fejem, értetlenül áttapogatva az arcomat. Persze, hogy nem változik, én nem leszek zöld meg semmi ilyesmi, ez csak jelmez. - Ó! Van szemüvegem. Meg civilben általában felkötöm a hajam - magyarázom büszkén, amint észbe kaptam, mire érthette, és ennyivel túltárgyaltnak is tekintem a témát, hiszen sosem adódott gondom abból, hogy felismernek-e. Az inkognitóm eddig remekül működik.
- Repülés, röntgenlátás, lézersugarak, jégsugarak, éles hallás... Meg egy kis erő - behajlítom a karom és befeszítem a bicepszemet, büszkén megbökdösve a puklit a karomon. Amennyit láttam Lordból, az izomzatom fel sem ér az övéhez, de a korombeli lányokat messze túlszárnyalom, az biztos.
- Hát, inkább ezt az állásomat veszítsem el, mint a másikat... - grimaszolok a kérdése hallatán. Ez a munka nem igazán kötött, sokkal inkább szabadidős másodállás, viszont a hétköznapi munkám nélkül éhen halnék. Így hát ha géprabláshoz kell adni az arcom, akkor történjen jelmezben. - Ó, de ne aggódj emiatt, beszéltem a húgommal és elvileg ő majd beszélni fog valakivel, aki megpróbál beszélni valakivel, aki eljuttathat egy üzenetet Mr. Starknak, és intéznek nekünk valamit, mire a reptérre érünk - büszkén bólogatok, még ha a magyarázatom nem is sikeredett túl átláthatóra vagy érthetőre.
Amerika Kapitány említésére kérdőn ráncolom a szemöldököm, majd ahogy pontosítja, mire gondolt, szégyenlősen csóválni kezdem a fejem.
- Jaj, nem, dehogy! Á! Bár úgy lenne... De én a közelükbe sem érek. Mármint, ők valódi hősök, erősek és profik, meg minden. Én csak egy lány vagyok Angliából - Apró, vágyakozó sóhajom jelzi csupán, mennyire közel állnak New York szuperhősei a szívemhez, majd zavart legyintéssel elhessegetem kislányos ábrándjaimat. - Bár beismerem, a színeket ő ihlette - Pajkos mosolyt villantok az ajtó felé igyekvő Lordra, és vele ellentétesen én az ablakhoz indulok meg, ártatlanul megköszörülve a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Szélesre tárom az üvegajtót, fejemmel kifelé biccentve.
- Erre inkább! Jobb, ha minél előbb odaérünk a reptérre - Barátságos mosollyal nyújtom felé a kezem, bátorítón magam felé intve. Úgy készültem, hogy repülni fogunk, hacsak nem áll le nagyon tiltakozni... Így ugyanis néhány perc alatt ott is vagyunk, elkerülve a dugót és minden egyebet.
Ha elfogadja a kezem, magamhoz húzom, hogy átkaroljam a törzsét, ha pedig bátorításra szorul, megtöröm kettőnk közt a távot, hogy odasétálva hozzá kézen fogjam, ha engedi, és úgy vezessem az ablakhoz, és amint karom körbeéri a mellkasát, már ki is suhanunk a kereten, vörös köpenyem útjelzője annak, merre indulunk. Ha viszont abszolút ellenáll az ötletemnek, akkor csak kérdőn oldalra döntött fejjel pislogok rá, várva, ő hogyan képzeli az odajutást.

szuperhős

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Szomb. 03 Márc. 2018, 23:34
Ugrás egy másik oldalra

Avery & Peter
i hate my life now
Hallom a szavait, mire őszinte mosoly vetül arcomra. Én is ezzel hitegettem magam, amikor rájöttem, hogy Gamora talán soha nem fog rám úgy nézni, ahogy én szeretném azt. Lepillantok, majd nedvesítek ajkaimon, mielőtt ránéznék. Nem vagyok szakértő a nők területén, ahogy ez a bolond szerelem is új dolog a számomra, de tudom, hogy amit mond, az rám nem igaz.
- Saját magamnak? Hát ez nem olyasmi, ami foglalkoztat... Jól elvagyok a bőrömben. De ... ha ismernéd őt, tudnád, hogy az ő szintje valahol itt van... - kiszélesedő mosollyal csóválom a fejem, miközben mutogatok a fejem fölé. - Az enyém pedig, valahol itt ... - mutatok le a cipőm orrára. - Ez nem önértékelési zavar, amit olyan sok nő gondol ilyenkor. Ez csak arról szól, hogy szeretnék a hőse lenni... Az a férfi, aki biztonságot nyújt neki, aki mellett boldog, csakhogy baromi nehéz a galaxis legveszélyesebb nőjének biztonságot nyújtani, ha egy kicseszett... ember vagy. - felnevetek kínomban, majd megdörzsölöm a tarkóm. Ez az igazság. Lehet szépíteni, de attól még ez marad a sok púder alatt!
- Igaz szerelem... hú, hát azért ennyire nem vagyok benne. - vigyorgok rá a fejem csóválva. Én meg ezek a nyálas igazi, nagy ő dolgok nem igazán passzolunk. Nem is tudom, hogy hiszek-e benne, de ahogy Avery folytatja, azért csak szélesedik a vigyor a képemen. - Ezzel nem értek egyet. - csóválom meg a fejem rendíthetetlenül, nonverbálisan is kifejezve a véleményem. - Nem pazarolhatod olyanra az életed, (ami amúgy is végleges), aki nem veszi észre azt, ami te vagy, amit te jelentesz. Elég könnyen beszélek, de van abban valami, hogy tovább kell lépni. A világokban élnek több millióan, sőt... ha az az egy nem veszi észre, hogy mi vagy, hogy ki vagy, akkor csessze meg! Jön majd valaki, aki észreveszi és akiben te is észreveszed azt, amit azt hitted talán sose találsz meg... csak idő kell hozzá. - én ezzel biztatom magam. Igen, hát más különben megbolondulnék a csalódásba, ami ért. Muszáj. Nincs olyan, hogy szeretnem kell tovább azt, aki nem szeret viszont. Minek? Hogy a képembe röhögjön, ha megtalálja az igazit, vagy majd csíkot hagyjon a parázs, milyen gyorsan hagyott hátra, ha megunta a társaságom? Áh, nem kösz, én ebből nem kérek.
- És az emberek nem ismernek fel? - meglepetten nézek rá. Ami azt illeti, legalább maszkot húzhatna, ha már bujkálni akar előlük, legalábbis szerintem, na de hát én aztán pláne nem foglalkozom ilyesmivel, az ő kettős élete, ha bevált, akkor bevált.
- Hoppá és még azt kamuztad, hogy nincs semmi különleges veled... Ehhez képest már nem olyan menő dolog a Milano Kapitányának lenni. - elcsodáltan, félig vigyorogva nézek rá. A bicepsze szép és elismerően bólintok is rá! Ami azt illeti, tele van meglepetéssel. Elég sok hős mászkál a Földön, nem csoda, hogy a démonokat visszaverték. És én még kétségbeestem értük!?
- Gondolom ilyenkor mondjátok, hogy kicsi a világ... - utalok a sok összeköttetésre, hogy máris Stark tudtára adják, hogy megyek, hogy megyünk és még gépet is kapunk. Nem semmi. Fura érzés, hogy anélkül tesznek a seggem alá egy gépet, ... egy idegen gépet, hogy nem kell ellopnom!?
- Hát már nem azért, de a Kapitány sincs olyan menő, mint te, az íjász csávóról, meg a vörös nőről nem is beszélve... akkor miért nem gondolod magad igazi hősnek? - értetlenül döntöm meg a fejem. - Az, hogy nem szerepelsz plakátokon, nem tesz téged kevesebbé. Gondolj csak rám és a csapatomra! Elég sokszor megmentettük már a világot, a terrán mégse ismernek fel. És? Ettől még vagyunk akkora hősök, mint a plakátbajnokok. - vigyorogva csóválom a fejem az ajtó felé haladva, majd amint megköszörüli a torkát, felé fordítom a fejem és kérdőn nézek rá.
- Öhm? - kérdő ábrázatom továbbra is a képemen, majd ahogy a kezét nyújtja megindulok felé és habozás nélkül lépek az oldalára. Ha ugranunk kell, hát ugorjunk. Valamelyest erősebb vagyok a terraiaknál, talán nem töröm ki a nyakam, ha lezuhanunk. Aztán mielőtt még átgondolhatnám az ölelését, már ki is repül velem a lakásból. Az érzés nem szokatlan, hiszen én is szoktam szállni az éterben, de ettől még furcsa, hogy egy törékenynek tűnő kicsi lány hordoz, mint egy zsákot. - Ez elég kínos... - jegyzem meg, közben kapaszkodva, amennyire csak tőlem telik, igyekezve rá, hogy némileg megőrizzem a méltóságom. - Miért nem léptél be a bosszúállók közé? Nincs miért bosszút állnod? - vigyorogva ingatom a fejem, ez olyan poén, amit kár lenne kihagynom.
∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. 30 Márc. 2018, 03:50
Ugrás egy másik oldalra



Lord & Avery
We're just strangers with some memories

Talán a szavaim nem ütnek úgy Lordnak, ahogy én azt gondolom, ám az ő szavai nagyon is adják magukat nekem. A szemem egyre csak nagyobbra és nagyobbra nyílik, és olyan meggyőződéssel bólogatok, hogy attól félek, az már-már ijesztőnek is hathat.
- Mondd ezt annak az embernek, aki belezúgott egy istennőbe! Egy istennőbe, érted?! - sopánkodom, vadul széttárva a karjaimat, mintha ennél bosszantóbb dolgot el sem tudnék képzelni. De komolyan, hogy mer valaki istennő lenni, amikor én csak egy vacak emberlány vagyok, és soha az életben nem fogok felérni az ő csodálatosságához. - Igazad van, Lord Kapitány - folytatom csüggedten, arcomról lekopik az optimista maszk, ahogy lassan átadom magam az ő igazságának. - A hozzánk hasonlóknak semmi esélyük, nem igaz? - megvonom a vállam, mielőtt fanyar mosolyt villantanék felette Lordra. Habár még mindig adom, hogy ő is egy egészen más szint, mint én. Szóval, ha az ábrázolása szerint ő a cipőjét képezi, akkor én valahol a talpára ragadt rágógumi szintje lehetek. Ha neki semmi esélye, nekem mégis mennyi?
Lord további elmélkedése a nagy Őkről elgondolkodtat ugyan, de tiltakozón húzogatom a szám közben. Nehezemre esik azonosulni a gondolattal, hogy feladjak valamit. Még ha értem is, hogy igaza van és tényleg bölcs dolog lenne tovább lépni, más dolog elfogadni és valóra váltani ezt.
- Na jó, de hogy magyarázod ezt meg a szívednek, ha egyszer reménytelenül szerelmes vagy? - Szomorkásan ingatom a fejem, táncra késztetve szőke fürtjeimet. Ajkamon lefelé görbülő, torz félmosoly csücsül, beletörődő és fáradt, és te jó ég, el sem hiszem, hogy a szerelmi életünket vitatjuk a galaxis őrzőjével!
- Nem, miért? - Értetlenségemen cseppet sem segítenek a kérdései, továbbra sem látom át, mit talál olyan furcsának az álcámban. Láthatóan remekül működik a mai napig.
- Ne viccelj! Mielőtt elmész, feltétlenül dedikálnod kell valamim! - körbe is kapkodom a tekintetem, hogy találjak valamit, amit magammal vihetek a későbbi autogramozásra, de végül abban maradok magammal, hogy majd a Bosszúállók bázisán kérek valamit. Már ha egyáltalán beengednek a bázisra... De ha csak az ablakból láthatom, már annak a gondolatától is elalélok.
Rövid lelkesítő beszéde a hétköznapi hősök jelentőségéről egészen szó nélkül hagy. Sosem voltam túl sokra magammal, de az ő szájából hallva a tényeket már-már ostobának érzem magam, amiért tényleg ennyire felnézek azokra, akiktől sokkal én sem lehetek különb. De attól még, hogy maga Lord Kapitány billenti hátsón az önbizalmam, ugyanúgy őrizgetni fogom a Stony posztert a szobám falán... Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, ám az biztos, hogy a mosolyom nagyon is hálás, amit a férfira villantok.
- Talán kiragaszthatnék néhány plakátot rólatok... Sosem árt egy kis marketing - kuncogok. Egészen hihetetlen - jó, egyáltalán nem az -, de megkedveltem a fickót. Sokkal jobban érzem magam most, hogy kvázi a fél lelkemet kiöntöttem neki. Valahogy egyáltalán nem esik nehezemre társalogni és lelkizni vele, mintha ezer éve ismerném, holott életemben először látom. Tony Stark jelenlétében talán egyetlen szót sem tudnék kinyögni, Lordnak viszont olyan könnyű megnyílni, holott semmivel sem tartom őt kevesebbre a páncélos hősnél. Sőt.
Hajaj, a kedvenc hősömet épp lelökik a trónjáról...
Aztán repülünk. Sokat és együtt és gyorsan és imádom. Bárgyú mosollyal az arcomon tartom Lordot, kicsit talán görcsösebben a kelleténél, de stresszel a gondolat, hogy az univerzum kapitányát csak úgy leejtem véletlenül két felhőkarcoló között... Jobb az óvatosság.
- Gondolod? Szerintem fantasztikus! - felelem, de nem is igazán figyelek arra, mit motyog, leköt a táj és a repülés, meg az, hogy irányban tartsam magunkat. Ha a hősökön és Prián túl meg kéne neveznem valami szenvedélyt, a repülés határozottan ilyen, s talán nem a ruha teszi a hőst, de tudom, hogy enélkül üresnek és jelentéktelennek érezném magam.
Nevetek a viccen, nem udvariasságból, hanem mert tényleg vicces, csak aztán gondolkodok el a kérdésen. Sosem fordult meg a fejemben, hogy csatlakozhatnék hozzájuk.
- Azt hittem, ez a Bosszúálló-dolog meghívásos rendszerrel működik. Biztos elkeveredett a meghívóm a roxforti baglyommal együtt. - Nem mintha valaha is komolyabban fontolóra vettem volna, hogy elhagyjam a várost. - Nincs igazán szükségem új csapatra. Szeretem a sajátomat - teszem még hozzá, hangom krémesre lágyul, ahogy a családomra és Priára gondolok. Tény, hogy mindig is Amerika Kapitányékról ábrándoztam, de amíg Priával egymás oldalán védtük a várost, sosem éreztem a hiányát semminek. Sosem vágyódtam el máshová. Egyszerűen mindenem megvolt, amit csak kívánhattam.
- Várj, te Bosszúálló is vagy? - Most először kapom a pillantásom Lordra, mióta elindultunk, és szorosabban kell markolnom, nehogy eldobjam a váratlan hír hallatán. Nem, Lord Kapitány nem elég menő így önmagában, neki még ezzel is villognia kell...
- Ott van! - bökök a fejemmel előre, mintha nem lenne egyértelmű az előttünk kirajzolódó tornyok és a lent parkoló repülők alapján, hogy megjöttünk. Elegáns félkörívet írok le a kifutó felett, majd finoman landoltatom kettőnket. Ahogy a talpunk stabil talajt ér, elengedem Lordot és mellé lépve összekulcsolom a hátam mögött az ujjaimat, kislányos hintázással fordulva felé.
- Na, hogy tetszett? - mosolyom ártatlan és reménykedő, és csak feltételezem, hogy ő is legalább annyira élvezte az utazást, mint amennyire én oda meg vissza voltam tőle. Hogy máshogy lehetne?

szuperhős

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Hétf. 23 Ápr. 2018, 20:24
Ugrás egy másik oldalra

Avery & Peter
i hate f*ckin' love my life now
Nem nagyon szoktam arról beszélni, hogy mit érzek a zöld nőszemély iránt, mert a szolid környezetemben mindenki levágta. Már jóval hamarabb, mint én. Persze mostanra nyíltan felvállalom, de az meglep a szöszi bólogatását látva, hogy tényleg én vagyok az, aki ennyire közvetlenül kitárja a szívét.
- Istennőbe? Mármint szó szerint egy istennőbe? - kérdőn, kissé értetlen pofával révedek rá. Elég bambán nézhetek ki közben, de sose arról voltam híres, hogy azzal foglalkozzak mennyire vágok értelmes arcot. Most pedig tényleg nem vágok azt. Thort már ismerem. Azzal a három szekrénnyi izmával, meg azzal a mély baritonjával, ami annyira fúj! És a szőke loboncáról nem is beszélve. Ha Thor lennék, Gamora tuti a karjaimba omlana. Na, ezért se emlegessen nekem senki ilyen istenféléket. A Kapitány megnevezésre kihúzom magam, olyannyira, hogy a mellkasom már-már beleszakad a pózba. - Hát ha csak egyszer is kipattan a szikra közöttetek, akkor már van esélyed. - dörzsölöm meg a tarkóm, ahogy ráébredek, hogy egy fiatal csaj álmait és szívét töröm össze. Pont én!? Pont én, aki ilyen lányokkal ébredt, feküdt hajdanán... (Négy éve?!) - Nem... nem adhatjuk fel. Persze, hogy nem lehet. Küzdenünk kell. És... ácsiácsiácsi! - csapok a halántékomra két oldalról. - Egy isten...nőbe?!?! - kiszélesedik a képemen a vigyor. A szöszi - legyünk őszinték - elég csinos és mellé egy istennő képe... Ó, ugyan! Melyik férfi fantáziáját nem bolygatja meg egy ilyen fantáziakép!? - Ne add fel! Nem adhatod fel. Legyen bármilyen makacs az a nő, küzdened kell érte. Mióta ismered? És mennyire kooooommmmooooly ez? - klasszisokkal lelkesebben faggatózom, szinte már oldalazva. Talán éppen ezért nem kerülöm ki az akadályokat és csapódok bele mindenbe.
- Áhhh... - csóválom meg a fejem, lehajtva azt végül. - Az itteni hőseid közelébe sem érek. A dedikálásom annyit ér, mint egy lejárt lemez. - fogalmam sincs, hogy ez terrai szleng-e még. Annak idején sokat hallottam. Ám mostanra. A gondolat is fáj, hogy ezen a bolygón vagyok. Minden anyámra emlékeztet. Viszont nem akarok Averynek hazudni arról, hogy mi vagyok. Hogy ki vagyok...
A mosakodás, a pizza és a szuper menő bemutatkozása után (ami annyira nem lep meg, mert mégis csak neki egyedül volt bátorsága leszólítani!) már repülünk is. Űr-Lord úgy kapaszkodik a nála legalább egy X-el fiatalabb csajba, hogy az már szégyen. De tényleg! Még jó, hogy Mordály és Drax nincsenek a közelben.
A szóviccemen felnevet, mire büszkén megingatom a fejem, mintha elégedett lennék magammal. A szavaira aztán kérdőn, szinte némán figyelek. Épp csak a levegőért kapkodom idefenn, a karjaiba hangosabban a megszokottnál.
- A két amazon... - vonogatom a szemöldökeim, még szájam sarkát is megnyalintva hozzá. Közben fogalmam sincs hogyan, de a zöld nőszemély szelleme tarkón csűr lelki szemeim előtt. Én ezt nem értem... Ha eldöntöm, hogy feladom, akkor miért emlékeztet rá a szívem folyton, hogy hozzá tartozom!?
- Á nem. Én nem csak a Földre vigyázom, mint az a banda. Én az egész galaxist őrzöm. - mintha semmiség lenne puffolok az ajkaimmal. Persze neki és a terraiaknak mi sokkal szegényesebb és semmitérőbbek lehetünk... Pedig ha tudnák, hogy miket véghez nem vittünk, nem rajonganának olyanokért, akiknek kétszer is szükségük volt ránk és igazából csak Stark megkreált robotjával küszködtek, meg ha jól sejtem Thor tesójával. Hogy lehet az, hogy Gami megtudta állítani Ronant... (persze velünk!), Thor meg képtelen volt rá, hogy Lokit időben elkapja?! És még ők a hírhedtebbek... Na!
- Csak tegyél le! - vigyorgok rá, miközben óvatosan eleresztem, ahogy landolok. A kérdését meghallva széttárom ujjaim és "is-is"t mutogatok vele. - Férfiként megalázó volt, hogy egy nő cipelt. Viszont, mint pilóta, baromira élveztem! - öklözök a levegőbe, mint egy idétlen kisgyerek. Na, de hát nem sokszor okoznak nekem efféle örömöt.
- Szóval... melyiket vesszük kölcsön? - vigyorgok a mellettem állóra, ismét vonogatva a szemöldökeim, csípő tájékra csapva a kezeim.

ennek semmi köze hozzánk, de megtáncoltatnálak erre kacsint |  szeretés kérlek szöszihero, bocsáss meg, hogy ennyire megvárattalak! (っ˘з(˘⌣˘ ) | •  ©
∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. 06 Május 2018, 17:17
Ugrás egy másik oldalra



Lord & Avery
We're just strangers with some memories

A húgomat leszámítva soha nem beszéltem még senkinek Priáról. A munkatársaimmal jóban vagyok annyira, hogy megvitassam velük a mindennapi dolgokat, de egy másik bolygóról érkezett istennő és az, hogy szabadidőmben piros köpenyben repkedek a város felett, nem igazán mindennapi. Lord az első olyan hős Prián kívül, aki megérti a világnak azt az oldalát, amit nem mindenki érzékel magunk körül, és ez egyszerre felszabadító és ijesztő is egy kicsit. Fogalmam sincs, mik azok a "titkok", amiket megoszthatok vele, és mik azok, amik csak ránk tartoznak.
Végül úgy döntök, hogy egy kis háttérinfó talán nem árthat, és Pria kiléte sem akkora titok, hogy ne oszthatnám meg Lorddal, aki látszólag jóban van a Bosszúállókkal.
- Bezony ám. Thor testvére, egyenesen Asgardról - Miért hangzik ez úgy, mintha dicsekednék? Nem akarok felvágni vele, akkor is ugyanúgy szeretném, ha csak egy hétköznapi lány lenne a szomszéd házból. Pria különlegessége nem abban rejlik, hogy istennő.
Egészen belelovalom magam a bólogatásba, ahogy a kapitány buzdító beszédét hallgatom, és ahogy megszakítja a mondandóját, hogy visszakérdezzen, elnevetem magam. Tényleg képtelenül hangzik, hogy én meg egy istennő... De ez az igazság, legalábbis valaha ez volt, úgyhogy helyeslőn bólintok. Lord vigyorára először értetlenül bandzsítok csak, aztán ahogy leesik, mi járhat a fejében, még jobban nevetni kezdek.
- Hééé! Ne használj fel minket a furcsa képzelgéseidre! - Az ép karjába bokszolok, ha nem húzódik el, és bár felszabadultnak és játékosnak szántam a gesztust, lehet, hogy az erőm miatt egy kicsit férfiasabbra sikeredik az ütésem.
- Néhány hónapja, talán lassan egy éve. Halálosan komoly - elszántan bólogatok, de a fejem tétován meginog a végére. - Részemről legalábbis... Ah, még semmi komolyabb nem történt kettőnk közt. Megszakítottuk, mielőtt kibontakozott volna - erőtlenül megvonom a vállam. A kapcsolatunk sosem volt olyan drámai, mint amilyennek Lord szerelmi élete hangzik, de azért megvoltak a magunk buktatói.
Minél inkább ellenkezik, annál inkább erősíti bennem az érzést, hogy szükségem van valami emlékre tőle. Fogalmam sincs, az univerzum még hogy nem fedezte fel ezt a fickót, amikor az én szívemet, teljesen baráti és példaképi értelemben, rabul ejtette.
Két amazon - nevetek a megjegyzésén, habár a jelző rám kevésbé illik. Priára abszolút, habár ő is olyan gyengéd és jámbor, hogy az ember ki sem nézné belőle, mennyire menő tud lenni.
- Wow! Király! - elnyílt szemekkel és őszinte elismeréssel bámulok le Lordra. Még hogy nem menő! Hogy lehet menő valaki, aki a Földet védi, és hogy lehet nem menő valaki, aki meg az egész galaxist? Az biztos, hogy megérdemelnének néhány fan klubbot idelent, és van is már néhány ötletem, hogyan promotálhatnám őket... Nem kell, hogy az egész világ tudjon róluk, kezdetnek elég, ha csak elvetünk néhány magot, amik majd szép lassan kikelnek.
Büszkén mosolygok a reakcióján, miután földet értünk. Örülök, hogy összességében élvezte az utat, de így, hogy ezt a kis utat megtettük, világossá vált számomra, hogy képtelen lettem volna elrepülni vele New Yorkba. Azt hiszem, a többletsúllyal való hosszabb repülésekhez még edződnöm kell.
Körbenézek, mivel több kisebb-nagyobb gép is parkol körülöttünk, de a reptér alkalmazottjainak, vagy akár bármiféle rendvédelmi szervnek hűlt helye. Pedig Ellie azt mondta, várni fognak minket, és kizárt, hogy ennyire korán érkeztünk volna. Lehet, hogy önkiszolgálóvá tették az egészet?
- Ööö, hát arról volt szó, hogy itt lesznek... De lehet, hogy csak előkészítették nekünk a terepet és választhatunk. Mit szólsz ahhoz? - bökök rá egy kisebb magángépre, ami a tervek szerint Írországba repülne hamarosan, de erről fogalmam sincs, ahogy arról sem, hogy a nekünk kirendelt gép és személyzet a reptér teljesen másik oldalán várakozik ránk.
- Nézzük meg! - veregetem meg finoman Lord hátát, ahogy ellépek mellette, hogy felszálljak a lenyitott lépcsősoron keresztül a gépbe. Pilótának semmi nyoma, így a fülke felé veszem az irányt.
- Mit gondolsz, el tudod vezetni? - hátralesek Lordra a vállam felett, hogy lássam, jön-e, aztán belehuppanok az első tiszt székébe. - Nézd csak, arra van a kifutó. Szerintem ott fel tudsz szállni - bökök magunk előtt egy keskeny, szürke sávra. Nem sokat értek a repüléshez, sőt, mondhatnánk, hogy a világon semmit nem értek a repüléshez, így teljes mértékben Lordra bízom a helyzetet és az ülésbe süppedve kényelembe helyezem magam.

készen állok, kapitány! szuperhős

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Hétf. 21 Május 2018, 12:42
Ugrás egy másik oldalra

Avery & Peter
i hate f*ckin' love my life now
- Thornak van testvére? - döbbenet ül a képemre. Na, nem mintha bármelyik Bosszúálló családi hátterével tisztában lennék, szóval nem kéne ennyire meglepettnek tűnnöm. - Thor amúgy nem olyan jóképű, mint azt képzelik. Közelről látszik, hogy ... nem az. - vonok vállat, ajkaim felhúzva, egyértelmű. Habár egy Thor húg biztos tényleg elég dögös! Szőke, kék szemű amazon! Wáááohhh!
- Mér' ne? - vonogatom szemöldökeim, s máris sokkal lelkesebben gondolok a szöszkehős szerelmi életére. Két nőci! Két szuperhősnőci, együtt! BANG! Megkapom az ütését ép karomba, de ettől még kurjongatok egy sort. Nem lett hirtelen melegebb?!
- Kik csinálnak ilyet? Ja... tudom, a nők. - forgatom meg a szemeimet, majd fújtatok. Ismerős ez a megszakítós duma. Nagyon is. - Mindig a legjobb résznél... ahh, rühellem. - vallom meg őszintén. - A pasik ilyen téren jobbak. Ha jön a dolog, jön a dolog. Nincs megállás. Az a baj, hogy a nők túl sokat agyalnak előtte-közben. Ráérnek utána megbánni, de nem, inkább előtte bánják meg, azt, ami még meg sem történt. Ilyen hülye felfogást... - csóválom a fejem indulatosan, de ez érződik, hogy nem a mellettem lévőnek szól. Nem igazán neki. Habár egy csajos összesimulást félre dobni,.. ostoba dolog, bármi miatt is döntöttek így.
Repülünk, hasítunk, szállunk, hogy aztán megérkezzünk - és ne legyen gép sehol sem. Én nem akarok csalódott lenni, mert sokat tett értem. Na, de hol a gépünk?!
- Pöpec. - felelem, amikor Avery rábök egyre. Lelkesen megindul, én meg követem. Szinte azonnal neki futok a távnak, hogy felbattyogjak. A kérdését meghallva rosszallóan grimaszolok rá. - Pff, ne sértegess! - csóválom a fejem, ahogy könnyedén elaraszolok mellette, hogy elfoglalhassam helyem a pilótafülkébe. A Milano ezerszer kényelmesebb, de nem válogatni jöttem. Ha újra a seggem alatt akarom érezni, akkor nincs nyifinyafi.
- Mikor készült ez a gép?! A hatvanas években?! - motyogom, ahogy már csukom is az ajtót és már indítom is a gépet, hogy az finoman doromboljon alattunk. - Tíz éves korom óta hasítok odafenn, a galaxis legjobbja ül melletted - csak mondom... - büszkén kihúzom magam, ahogy az övem becsatolom, majd megemelem a gépünket. Hiába akar valami José beszélni velünk az adó-vevőn, rosszallóan megcsóválom a fejem.
- Bocs, apucinak most dolga van... - motyogom vissza, majd elhalkítom az rádióinkat és már emelkedünk is. Komolyan, minek ide ilyesmi?! Odafenn a vaksötétbe csak a szemünk szolgál időnként, ezek meg nem látnak nappal!?
- Oké, hogy fogsz hazajutni? - már hasítunk is, amikor kérdezem, lopva a vállam fölött felé pillantva. - Öv, öv, öv! - habár bízom magamban, rosszul vagyok tőle, ha a biztonsági nincs becsatolva. Nem csak mi repülünk odafenn, a Stark-féle gépeket ki tudja, kik vezetik és mennyire értenek hozzá...
∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. 13 Jún. 2018, 20:29
Ugrás egy másik oldalra



Lord & Avery
We're just strangers with some memories

- Nem az? Pedig a TV-ben olyan... izmosnak tűnik. Magas, és kigyúrt, és szőke is! A lányok szeretik a hosszú hajat. Ráadásul egy isten - sorolom a fickó jó tulajdonságait, egészen elalélva a végére. Lehet, hogy a szívem már foglalt, de attól még nem csúful meg Thor, sajnos. - De amúgy te is elég jóképű vagy. Sok lány szereti a mackósabb fiúkat - fűzöm még hozzá kedveskedés gyanánt, hogy azért őt is dicsérjem egy kicsit, ne csak a jövendőbeli... TEJÓÉG! Ha Pria meg én esetleg összeházasodunk, akkor Thor a sógorom lesz?!
- Nem gondolod, hogy a fiúk meg néha túl... Túl keveset gondolkodnak? - próbáltam átfogalmazni, hogy ne legyen annyira bántó, de hát ezt nem lehet. Bocsánatkérő, szabadkozó mosollyal fordulok közben Lordhoz. - Valahol félúton kéne találkoznunk. Nekünk kevesebbet agyalni, nektek meg egy picit többet. Néha olyan érzésem van, mintha félvállról vennétek mindent... - Nincs túl sok fiú ismerősöm, de rajtuk és a kollégáimon is mind ezt látom. Aztán persze lehet, hogy tévedek Lorddal kapcsolatban; általánosítani amúgy sem szép dolog.
- Nem tudom, akkor még nem éltem... - felelem ártatlanul a gép korára vonatkozó megjegyzésére, miközben becsatolom magam. Lehet, hogy azt mondta, ő a legjobb, és hiszek is neki, tényleg, de azért tartsuk magunkat az előírásokhoz.
Magasra fut a szemöldököm, ahogy lehalkítja a rádiót.
- Nem biztos, hogy ez jó... - Az ellenkezésem azonban azelőtt elhal, hogy befejezhetném. Lord Kapitány láthatóan annyira biztos a dolgában, hogy nincs merszem nagyon feleselni vele.
- Majd visszarepülök - vonok vállat, mintha semmiség lenne. Tényleg az, már amíg egyedül vagyok. De az is lehet, hogy nem sietek annyira és eltöltök egy kis időt Ellie-nél... Rég láttam már a testvéremet.
Ahogy Lord felhívja a figyelmem az övre, csak mosolyogva feltartom neki a hüvelykujjam, jelezve, kész. Egy túlaggódó testvér mellett nőttem fel, az ilyesmit mondani sem kell már.
- Tyűha, tényleg repülünk! - ámuldozom, mintha amúgy nem hittem volna benne, és amint elértük a megfelelő magasságot és a gép is vízszintesbe állt, kikapcsolom az övem és felállok az ülésből. A legközelebbi oldalsó ablakhoz lépek, hogy kileshessek rajta. A látvány nem új, de azért így is gyönyörű. - Te tényleg pilóta vagy! - lelkendezek, mintha ebben is kételkedtem volna, és visszaballagok Lord mellé. Kezem a falnak támasztva figyelem előttünk a horizontot.
- A többiek már biztos hiányolnak téged... - jegyzem meg merengve, az alattunk terpeszkedő felhőtengerben gyönyörködve, amikor néhány pillanattal később bekapcsolnak az ösztöneim. Furcsa hangot hallok, motorbúgást, ami elkülönül a miénktől, és a tarkómon is égnek merednek a pihék. Elkomolyodom, összeráncolt homlokkal próbálom értelmezni a jeleket, majd egy szó nélkül sarkon fordulok és ismét az egyik oldalsó ablakhoz sietek, hogy kilessek rajta. A látvány meglep, úgyhogy elhúzódom és a röntgen látásommal kikukkantok a gépen túlra.
- Öööö, Űr-Lord Kapitány... Van egy kis baj... - kalimpálok hátrafelé, hogy felhívjam magamra a fickó figyelmét. - Azt hiszem, követ minket néhány kisebb gép... Vadászgépek... Hárman vannak - tolmácsolom felé a látottakat, leplezetlen idegességgel. Ennek nem így kéne történnie! Te jó ég! Most bajban vagyunk?


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1029
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Vas. 08 Júl. 2018, 15:55
Ugrás egy másik oldalra

Avery & Peter
i hate f*ckin' love my life now
- Hmmmppffff. Annyira azért nem jóképű... - morranok fel, ahogy felsorolja a szöszke Thor tulajdonságait. Nincs bennem féltékenység, sem irigység! Nem! Tényként közlöm, hogy hamis a fejében a kép, amit felállított arról az alakról. Épp elejtenék egy elégedett mosolyt, amikor megkapom, hogy mackósabb (... mackósabb?!?!?) vagyok?! - Nem vagyok mackósabb, mi? Izmos vagyok. Vastag a csontozatom, ez nem... ez nem mackósság kérdése. - grimaszolom el értetlenségem és a műszerfal ablakába bámulva hátrahúzom a fejem, hogy lássam a tokám. A tokám, ami egyébként nincs is... (De, van!)
A kérdést hallva a legközelebbi srácaimra gondolok... Drax, Mordály, Groot. - Oké. Nem egy eszes lények, de azért vannak közöttük okosabbak is, csak hát a csinos csajok mellett mind lefagyunk... - vonok vállat lezserül, mert hát nem tudok ez ellen érvelni. Bizonyos szervünk irányít bennünket a nőcik közelében, és mondhat bárki bármit, mindig is így lesz. Az hajt csak igazán bennünket. Aki meg azt mondja, hogy nem igaz, kamuzik, vagy ferde kissé.
- Na ez tök kamu. - mutatok a lányra kifeszítve mutatóujjam, hogy még határozottabbnak tűnjek. - Pont ez a gond, hogy túlgondoltok mindent. Tök egyszerű lenne csak összeállni és élvezni a pillanatot, de neeeem. Nektek meg kell győznötök magatokat arról, hogy az miért helyes, miért nem helyes, hogy volna helyesebb, vagy éppen hogy nem. - morgok picit sértetten. Hiszen erről szól az életem. Köszönöm Gami!
A gépen ücsörögve kilövöm a rádiót és minden egyéb kérdőjelet a szöszi fejéből. A legjobb pilótára bízta ezt az utat. Senki más mellett nem lenne nagyobb biztonságban, mint mellettem... Az övre felmutatott ujjra széles vigyorral felnevetek.
- Háhá, még ha látnád a Milanot, hogy hasít az én kicsikém. - csóválom a fejem megszenderülten, ahogy a kormányon járkál a kezem. Hiányzik a picike! Pillantásom elszánt, igyekszem sebességbe húzni a vasmadárkát, hogy hasíthassunk. Látom, hogy élvezi a kilátást, ezért nem dobálom a gépet. - Én megmondtam. - vonok vállat elégedetten, mikor mellém battyog, de előre figyelek. Szeretnék minél előbb célba érni. Nem ártana haza menni végre...
Aztán persze szavaid miatt grimaszolni kezdek és robotmódra kapcsolok, hogy magam is megkukkolhassam, kik akarnak levegőkeringőt járni velünk. - Biztos tartozom nekik. - morgok, ahogy visszaborulok a pilóta ülésbe. - Kösd be magad, Szupercsajszibigyó. - magyarázok rámarkolok a kormányra, hogy kezembe vegyem az irányítást. Amint a szőke mellettem megtette, amit kértem, máris körbe-körbe pörög és lefelé leejt a gép orrával. - Háháháhá, sose kaptok el. - magyarázza erőszakosan indulatos képpel.
- HÉ, lehet csak légi kíséretet kaptunk. - futnak össze szemöldökeim, majd a mellettem ülőre nézek bambán, mintha tőle várnék választ. - Tök mindegy, rázzuk le őket. - von vállat és hasít tovább a géppel.

repüljünk, madárkám kacsint | szöszihero (っ˘з(˘⌣˘ ) | •  ©
∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Hey there! - [Avery&Peter]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Félbemaradt játékok-