Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.



Utolsó posztok
érkezett válaszod?




Díjazottaink
A Tavasz nyertesei


A tavasz férfi karakterei

Logan & Eric
A tavasz nõi karakterei

Norina & Caroline
A tavasz párosa

Pepper & Tony
A tavasz canon karaktere

Shuri
A tavasz kedvenc karaktere

Drax
A tavasz saját karaktere

Vitali
A tavasz elõtörténete

Franklin
A tavasz játéka

A 4. kaland (I. - II. kör)

Share|
Esther & Erik - monsters are real


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Esther & Erik - monsters are real Szer. 15 Nov. 2017, 18:55


Esther & Erik

Pihenés. Ez volt Dr. Wolheim és Charles javaslata is. A doktornő egyidő után nem jött többet, ahogy azt előre is megmondta, Charles pedig ragaszkodott hozzá, hogy … várjak a teljes felépülésemig, mielőtt távoznék. Az, hogy itt vagyok, épp úgy nekem sem túl kellemes, ahogy az ittenieknek sem. Mióta képes vagyok a saját lábamon járni, találkoztam néhány diákkal, tanárral. Nem kell hozzá telepatának lennem, hogy lássam mit gondolnak rólam. Félnek, leginkább. Ha feltűnök, ők elmennek. Nem mondanám, hogy nem számítottam rá. Dr. Wolheim már az első találkozásunk alkalmával világossá tette, hogy … nem vagyok szívesen látott vendég, hiába a „ház ura” jóvoltából vagyok itt.
Miután nem szorultam állandó orvosi megfigyelésre, sokkal … magányosabbá váltak a napjaim. Az időm nagyrészét azzal próbáltam eltölteni, hogy feszegessem a határaimat. Edzettem, futottam, bármit, ami megerőltető volt és kifárasztott. Úgy nem gondolkodtam annyit és könnyebben jött álom a szememre. A gyógyszereket továbbra is elutasítottam, míg a fájdalmat befogadtam. Ha éreztem, hogy figyeltek, nem adtam jelét a gyengeségnek. Ha össze is estem volna, talpon maradtam, hogy aztán a sátramban, ahol nem lát senki, összezuhanjak. A fájdalom és a fáradtság pedig könnyű álmot hozott, hogy aztán ezt mindennap újra kezdjem. Minden nap szenvedtem, hogy másnap erősebbé váljak. Régi, jól bevált módszer. Az élet is így működik. Minél közelebb kerül valaki a végéhez, annál inkább kapaszkodik belé.
Az erőm visszatért, apránként, de biztosan. A fájdalomból merítettem hozzá, a kínból, aminek igyekeztem minden nap egyre inkább alávetni magam, és ez végül … sikerült is. Éjszaka pedig, mikor mindenki aludt, és egymagam lehettem a birtokon, használtam is. Meglehetősen kevés fém van a közvetlen környezetemben, Charles minden bizonnyal úgy gondolta jobb félni, mint megijedni.
Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Korán keltem és egyből belekezdtem a napi rutinomba. Esteledett, mire végeztem, az izzadság patakban folyt, kapkodtam a levegőt, egyre inkább, ahogy a tűrőképességem végére értem. A testem vadul ellenkezett minden egyes újabb megtett lépés, mozdulat ellen, amiről igyekeztem tudomást sem venni. Ezt csinálom, mióta az eszemet tudom. Így maradtam életben gyerekként, és így éltem túl minden eddigit is.
A Birtok lassan épült újjá, de töretlenül haladtak a munkálatok. Charles a diákok és tanárok körletét építtette elsőként újjá, hogy legyen tető a fejük felett, majd szépen fokozatosan mindent. A sátor helyett azonban az étkező felé vettem az irányt. Ilyenkor ritka volt már a diákok aktivitása, igyekeztem minél kevesebbel találkozni napközben is.
Az étkezőbe lépve egyszerre irányult felém az összes tekintet. Egy pillanatra torpantam csak meg, hogy vessek egy pillantást a helyiségben lévőkre, mielőtt igyekezve tudomást sem venni róluk a szekrényhez léptem egy pohárért. Egy laza csuklómozdulattal megnyitottam a csapot, teletöltve a poharat. A gyümölcsös tálból elvettem egy almát, majd egy újabb kézmozdulatra az egyik nyitott fiókból egy nagyobb kés repült a kezem ügyébe, mielőtt azonban bármit is csinálhattam vele, hirtelen markolt rá valaki a karomra.
- Ezt nem kéne. – a hozzám intézett szavakat hallva a férfi felé fordítottam a fejem. Tanárnak tűnt. A válla felett a diákokra pillantottam, akik megfagyva figyelték a jelenetet. – Megijeszti őket.
- Csak, ha nem enged el. – feleltem kimérten, ridegen, a mellettem álló szemébe nézve, majd néhány pillanat múlva enyhült a szorítása, míg végül ellépett. – Bölcs döntés. – bólintottam a férfi felé, ellépve mellette, hogy leülhessek az asztalhoz. Pár másodperccel később pedig a diákok elkezdtek kisétálni a helyiségből, miután ”megöltem” a jókedvüket.
Az almát magam elé tettem, majd a kést finom mozdulatokkal irányítva elkezdtem meghámozni a gyümölcsöt. A lányom imádta, ahogy minden más gyümölcsöt is, amiért felmászhatott a fára. Segítettem neki, a nyakamba vettem, hogy könnyebben elérje a magas ágakat.
A szemem sarkából vettem észre, hogy mégsem vagyok egyedül, ahogy azt hittem, miközben próbáltam belefeledkezni néhány régi emlékképbe. A fejem kissé oldalra fordítottam, hogy jobban láthassam a tőlem nem olyan messze ülő alakot. – Dr. Wolheim. – bólintottam irányába köszönésképpen. – A barátai már elmentek. Csak nem hiányzott a társaságom? – kérdeztem, miközben a tekintetem ismét az előttem lévő gyümölcsre szegült, aminek a hámozásával épp végzett a kés, majd ahogy kissé előre nyúltam, a kezembe simult. – Almát?


paranoya | szólj, ha nem jó, átírhatom  szégyellős   


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Csüt. 16 Nov. 2017, 18:33



Erik & Esther

Bury in vain cause the pain got us falling apart.
”Mit keres Ő itt?” - suttogva érkezik a kérdés, és kisebb hangzavar alakul ki a teremben, ahol a Professzor bejelentését követően mi tanárok összegyűltünk. Erre percekkel ezelőtt megkaptuk a választ, mégis pontosan tudom, miért teszik fel újra és újra. Hosszú hetek elteltével most eljött az ideje annak, hogy Xavier mindenkivel megossza ama titkot, amit mindezidáig ketten őriztünk. Kérésének megfelelően senkivel sem osztottam meg ama tény, hogy Erik Lehnsherr itt van a Birtokon, ezt azonban nem lehetett örökké titokban tartani. Hisz a férfi felépülésének végső fázisába értünk. Indokolatlan lett volna arra kérni, továbbra se mozduljon ki, csak feküdjön az ágyán, és nézze a sátrak fakó vászonfalait. Orvosi szempontból sem lenne jótékony hatással rá, hiszen a friss levegőre és a mértékletes mozgásra igenis szüksége van. Természetesen - ahogy azt sejtettük is -, senki sem örült a helyzetnek, de mindenki fejét leszegve vette tudomásul. Nem is volt más választásuk. Erik a Professzor vendégszeretetét élvezte, és ez ellen senki sem emelhette fel a hangját. Charles, a bejelentésen túl arra is megkért mindenkit, hogy a döntését tartsa tiszteletben, és kerüljék a konfliktust a férfival. Tehát nagyívben kerülje el mindenki. Az ablakpárkányon ülve húztam fel a jobb térdem, majd néztem végig tanár társaim arcán, melyekre a legkülönfélébb reakciók ültek ki. Zavarodottság, félelem, düh és harag, vagy éppen a teljes közöny - ez lennék én. Volt időm megszokni a másik jelenlétét, és ez a további kis idő már nem igazán ad hozzá az eddigiekhez. Elfordítva a fejem, néztem ki az ablakon, és a szóban forgó férfi alakját véltem felfedezni a távolban. Csendben figyeltem, miként rója a köröket a Birtok körül, egészen addig a pillanatig, amíg a nevemen nem szólítottak.
- Akkor Te már tudtad, hogy itt van? Beszéltél is vele? - hirtelen legalább tizenkét szempár szegeződött rám, mire én egyszerűen csak bólintottam egyet. Elvégre a Professzor ebből sem csinált titkot, hogy én voltam az, aki felügyelte az eddigi gyógyulását a férfinak. - Na és.. milyen? –
Ismét elfordítottam a fejem, hogy a futó alakot megkeressem a tekintetemmel, majd pár másodpercet követően szólaltam csak meg.
- Tartsátok távol magatokat Tőle, ahogy a Professzor is kérte, és akkor nem lesz gond. - nem éppen azt a választ adtam meg, amire számítottak - már ha vártak is valami konkrétat -, de nem szerettem volna ebbe bővebben belemenni. S mielőtt még további kérdésekkel találtak volna meg, könnyedén csúsztam le a párkányról, majd egy „Most mennem kell” megjegyzés kíséretében távoztam.
Mégis mit mondhattam volna? Hogy pont olyan elviselhetetlen, mint az a Magneto, akit mi ismertünk? Hogy elvakult a radikális nézeteit illetően? Hogy oly mértékben utálja az emberiséget, hogy arra nincsenek is szavak? Nem akartam feleslegesen tépni a szám, és nincs is jelentősége már. Azt a bizonyos beszélgetést követően a társalgásunkat igencsak minimálisra csökkentettem. Mindennap többször bementem Hozzá, ellenőriztem az állapotát, újra kötöztem a sebeit, vagy éppen bevittem az ebédjét. Tettem a dolgom, ahogy a Professzor megkért, s ennek a foglalatosságnak immáron vége. Nincs már szüksége orvosi jelenlétre, tehát nem kell meglátogatnom. Furcsa, hogy ez a tény nem önt el olyasfajta megkönnyebbüléssel, mint amire számítottam.
- Remélem hagytatok nekem is! - lépek be a konyhába, s nézek az asztal körül ücsörgőkre, akik most fejezték be a vacsorájukat. Csivitelésük megtölti az újonnan felépült helyiséget, és ez jó érzéssel tölt el. Mintha visszakapnánk egy darabot abból, ami a csata előtt a miénk volt. A fiókból kiveszek egy villát, és pult felé sétálok, és már éppen helyet foglalok amikor hatalmas csend lesz úrrá mindenkin. Nem kell felnéznem ahhoz, hogy biztosan tudjam, mi az oka a hirtelen bekövetkezett hangulatváltozásnak. Pontosabban ki. Hátradőlve a székben, figyelem csendben mindazt, ami történik, ahogyan azt is, hogy Scott odalép a férfihoz. A válaszát hallva csak elhúzom a szám. Mondanám, hogy fennhéjázó viselkedése meglep, de nincs így. Erik leül, majd apránként mindenki feláll az asztaltól - engem leszámítva -, és elhagyja a konyhát.
- Mr. Lehnsherr. - észrevesz, és üdvözöl, s ezt viszonozván biccentek én is felé. - Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire. -
Szarkasztikus fenn hangot le sem tagadhatnám a válaszomban, nem is célom. Tény, hogy a többiek elmentek, de én éhes vagyok, és a legkevésbé sem érdekel, hogy Ő is itt van. Nem fogok elmenekülni, mert nincs is okom rá. A karjaim összefonva magam előtt, a székemnek dőlve tanulmányoztam Őt némán.
- Élvezettel tölti el? Ha megfélemlíthet másokat? - szólalok meg, hangomban most nincs számonkérés, sokkal inkább érdeklődés. Elvégre az iménti kis mutatványa tudatában annak, milyen sokan tartanak Tőle, és a vitathatatlanul nagy erejétől, igazán elkerülhető lett volna. - Nem, köszönöm. -
Felállva a székről, hajolok a pult közepén hagyott hatalmas tálért, melyben ott gőzölög a maradék paradicsomos tészta, méretes húsgombócokkal a tetején. Nem bajlódva a tányérral - tekintettel arra, hogy magam maradtam -, húztam magam elé az egészet, majd szúrtam bele a villát, s kezdtem el ráérősen feltekerni a tésztát.
- Nem túl jó ötlet, rögtön a felépülése után ilyen hamar túlhajszolnia magát.  - pillantok rá a tálam fölül. - Látom mindennap futni a Birtokon. -
Ismerem azt a távot, amit megtesz, mert én is gyakran lefutom, csak éppen nem olyan kórtörténettel a hátam mögött, mint amivel Ő rendelkezik. S akkor arról még nem is beszéltem, mi az, amiről nem tudok.

S C A R S | szavam nem lehet. <3

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Pént. 17 Nov. 2017, 12:43


Esther & Erik

A diákok és tanárok hozzám való viszonyulása nem zavart. Valahol még örültem is annak, hogy így nem kell lefutnom a felesleges köröket. Nem jöttek oda hozzám, mert féltek tőlem. Ha felbukkantam, inkább arrébb mentek, semmint megpróbálják gyerekes módon ”megvédeni” a területüket. Nem szóltak hozzám, én pedig nem vettem róluk tudomást. Ahogy ők, úgy én is próbáltam távol tartani magam tőlük. Láttak kijönni a sátramból, látták, ahogy a napom a fizikai határaim feszegetésével töltöm, majd ahogy eltűnök a sátorban. Azt már nem láthatták, ahogy összeesek, amint átléptem a küszöböt. Nem engedtem, hogy gyengének lássanak. Még gyerekfejjel döntöttem arról, hogy soha nem mutatok gyengeséget. A gyengéket ölték meg először. Ott álltak mögöttünk, miközben dolgoztunk, és aki elfáradt, aki egy pillanatra is megállt, többé nem kelt fel.
Az ember észreveszi a gyengeséget, és kihasználja. Ellenünk fordítja, felhasználja ellenünk. Épp úgy, ahogy a megbocsátást és a reményt. Épp elég ember kínzott már meg, hogy tudjam, ha valami túl szépnek tűnik, az legbelül rég rothadásnak indult már. A szép szavak és tettek csak arra jók, hogy elfedjék a fájdalmas valóságot. A valóságot, ahol vér folyik és emberek halnak meg. Újra és újra, ahányszor megbocsátást nyernek. Én nem felejtek. Emlékszem mit tettek a szüleimmel, a szeretteimmel, velem. Ha lehunyom a szemem, halottakat látok, akiket nem tudtam megmenteni, mert gyenge voltam. Hittek bennem, én pedig cserbenhagytam őket. Ha a világ olyan jó volna, amilyennek Charles szeretné, nem halnának meg gyermekek az apák bűneiért. Nem halnának meg anyák egy gyermek tehetetlensége miatt. A túlélés ára a fájdalom, a szűnni nem akaró kínzó bűntudat. A túlélés pedig vért kíván, néha többet, és ez így igazságos.
Nem zavartatom magam, miután helyet foglalok. Nem nézek körül, nem keresem senkivel sem a szemkontaktust. Éppen ezért nem is figyelem, hogy kik azok, akik távoznak, mindössze az az egy illető tűnik fel, aki itt maradt.
- Én is örülök, hogy látom. – enyhe mosoly jelent meg a szám szegletében, miközben figyeltem az almáról leváló héjat az asztalra hullani. Míg az én napjaim leginkább magányosan teltek, az övéi minden bizonnyal szöges ellentéteként az enyémeknek.
A kérdését hallva pillantottam felé ismét, de nem válaszoltam egyből, néhány rövid másodpercig csak a vonásait figyeltem, a mögöttes szándékot keresve, de végül csak bólintottam egy egészen aprót. – Igen. – sőt, biztonságban éreztem magam miatta. Minden veszteség azért ért, mert … nem féltek tőlem. A félelem a következmény tudatában egy bilincs, anélkül irányíthatatlan. A barátja, aki az imént a következményt tudta nélkül megragadott, legközelebb kétszer is meggondolja, hogy mit akar tenni. – Maga azonban nem fél tőlem, igaz? – sőt, megvet. Minden bizonnyal csak a töredékét tudja azon bűnöknek, amit elkövettem az életem során, a félelem helyett viszont … undort érez.
Követem a mozdulatait a tekintetemmel, miközben a kezembe véve az almát kiharapok belőle egy jókora részt. Lassan rágtam, és már is éreztem a hatását. A testemnek erre az egyetlen falatra is olyan nagy szüksége volt, mint szomjazónak egy csepp vízre a sivatagban.
- Ne aggódjon, csak egy kis … erőnléti edzés. – vontam meg a vállam, még egyet harapva az almából. – Volt már rosszabb is. – a táborba vezető úton kis híján halálra fagytam. Beteg voltam, mielőtt elhurcoltak volna, az apám lopott egy kabátot nekem, így éltem túl az utat. Akié a kabát volt, meghalt, még mielőtt odaértünk volna. Élet az életért. A világ így működik. – De köszönöm, hogy … aggódik. – pillantottam rá, tudva, hogy minden bizonnyal nem ez a legmegfelelőbb szó, ami leírná az érzéseit.
Rég láttam. Jól fest. – jegyeztem meg egy halovány mosoly kíséretében. Úgy tűnik jót tesz neki, hogy nem kell egy általa mélyen megvetett személlyel tölteni az ideje nagyrészét. Ez rólam talán kevésbé volt elmondható. Habár tükröt nem láttam, meggyötörtnek tűnhetek. – Sajnálom, hogy elijesztettem a barátait. Általában ilyenkor már senki sincs itt. – igyekeztem akkor betenni a lábam az épület készen lévő részeibe, mikor a többség már nem volt ébren. – Talán nem alszik jól, doktornő? – pillantottam rá kíváncsian. Áttudnám érezni a helyzetét, habár nem hiszem, hogy ilyen problémái volnának.


paranoya | hódolatom  jajj   


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Pént. 17 Nov. 2017, 14:36



Erik & Esther

Bury in vain cause the pain got us falling apart.
Figyelemmel követem a mozdulatait, az első pillanattól, ahogy belép a helyiségbe. Láthatóan otthonosan mozog - nem meglepő, hiszen az itt tartózkodók közül egyedül Erik az, aki sokkal korábban járt már itt, mikor még a Professzor otthona volt ez a hely, s nem döntött úgy, hogy iskolát nyit. A többiekkel ellentétben én nem sütöm le a szemeim, vagy keresek egy másik pontot, amit kitartóan bámulhatok. S ugyan senki sem szólal meg, de a férfi háta mögött igenis összenéznek egymással, sokatmondóan. A kínos csend, s a levegőben vibráló feszültség csak tovább növekszik, mikor „a betolakodó” helyet foglal. Sokan nem ejtik ki még a nevét sem a szájukon, s ezt személy szerint nevetségesnek tartom. Mintha a Harry Potter sorozat megelevenedne, és Erik Voldemort szerepét töltené be. Ugyan már. Nem kell úgy tekintetünk rá, mintha a csapatunk tagja lenne, sőt, beszélgetésbe sem kell elegyednünk vele, de azért ez mégiscsak gyerekes. Megértem, miért döntenek végül amellett, hogy végül inkább távozóra fogják a dolgot, de ez korántsem jelenti azt, hogy nekem is velük kellene tartanom.
- És most még tartania sem kell attól, hogy fájdalmat okozok. - fogalmam sincs, miért nem engedem el a fülem mellett a megjegyzését, pedig megtehetném. Élek a gyanúperrel, hogy sokkal inkább udvariasságból mondta azt, amit. Azonban az sem vitás, hogy eddigi találkozásaink során mindig valami olyat tettem, ami nem volt éppen kellemes. Természetesen kizárólag orvosi célból. Miközben továbbra is Őt figyelem, megfogalmazódik bennem egy kérdés, amit fel is teszek. Miért is ne tehetném meg? Rám emeli a szemeit, én pedig várakozón nézek vissza, állva pillantását. Ez a mostani helyzet más, nem egy sátor rideg vászonfalai közé vagyunk beszorítva. Tulajdonképpen úgy érzem, most én vagyok hazai terepen. A választ hallva szemem sem rebben; pontosan erre számítottam. Mégis némán emésztem az elhangzottakat, amikor visszakérdez, mire halványan elmosolyodom. - Nem. Miért, kellene? -
Dobom vissza a labdát. Tisztában vagyok a képességével, az erejével, hiszen saját szememmel láttam, mire képes. Egyetlen pillanat elég lenne ahhoz, hogy végezzen velem, s ha a célja úgy kívánná, gondolkodás nélkül meg is tenné. De ha rettegek, s saját magam mérgezem ezzel az érzéssel, még nem válik semmissé a tény. Ráérek akkor cselekedni, ha ez bekövetkezik.
- Ezt beadhatja a Professzornak, de engem nem ver át. - jelentőségteljesen nézek Rá, majd a villát a számhoz emelve enni kezdek, kényelmes tempóban megrágva a falatot. Nem sietek, hisz nincs okom rá. Még az Ő jelenléte sem indok arra, hogy rohanva egyek. - Szép dolog a határainkat feszegetni, de ettől még nem fogja felgyorsítani a teljes felépülésének időtartamát. -
Engem nem érdekel, korábban miket élt át, hogy mi a mérce. A jelen foglalkoztat, és a mostani állapota, melyért közvetetten én is felelős vagyok.
- Végtére is.. nevezhetjük így is. - biccentek egyet. Megtehettem volna azt, hogy már az első alkalommal elfordítom a fejem, amikor megláttam a magas alakot a Birtokon, futás közben, és elfeledem a dolgot. Ehelyett azt vettem észre magamon, hogy a harmadik nap már tudatosan kerestem, hogy láthassam, mit is csinál pontosan. Erről persze nem kell tudnia. Miután szóvá tettem a dolgot, nem fogom azt állítani, hogy egyáltalán nem érdekel az állapota. Igen, ez egyfajta orvosi aggodalom. Semmi több. - Végre visszakaptam a saját szobám, és mindennemű hangos horkolás nélkül kialudhattam magam! Csodálatos érzés. -  
Elfeledkezve arról, kivel is beszélgetek, bököm ki az őszinte választ egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. Talán nevetségesnek hathat ez az Ő szemében, s valahol az is, de tény, hogy az elmúlt hetek túlhajszoltsága nem alkotott tökéletes kombinációt azzal, hogy nem tudtam kialudni magam, az összezsúfolt sátorban. Újabb falatot majszolok, miközben megint Őt nézem.
- Nyugtasson meg, hogy nem csak almát eszik egésznap. - nem hívom fel a külön figyelmét arra, milyen nyúzottan és meggyötörten néz ki. Szerintem anélkül is tisztában van vele. Engem sokkal inkább érdekel ennek az oka. Az viszont meglep, amikor sajnálatát fejezi ki arra vonatkozóan, hogy mindenki elment. Megvonom a vállam, láthatóan a legkevésbé sem zavar, hogy végül egyedül maradtam Vele. - Nekem aztán nem probléma. Az egyik volt diákunk ma este szerepelt az America's got talent műsorban, így mindenki a televízióra volt tapadva egészen idáig. -
Fogalmam sincs, miért osztom meg ezt vele, pedig kétlem, hogy érdekelné, miért éjszakáztak eddig a többiek. Sőt, lehet azt sem érti miről beszélek.
- Én nagyon jó alvó vagyok, köszönöm. Csak éppen időm nincs mindig rá. - mosolyodom el, majd felszúrva egy húsgombócot a villára, eszem tovább. Még mindig nagyon furcsa, ahogy a doktori címemet megnevezve hív. Az is igaz, hogy tudatosan nem kértem meg rá, hogy ez másképp legyen. - Biztos a Professzor is mondta már, de.. ugye tudja, hogy nem kell a sátorban maradnia? Több szobánk is üres, ahová nyugodtan beköltözhet. Talán jobban is tudna pihenni, mint az eddigi, kissé nomád körülmények között. -
Lehetséges, hogy a gyűrődött vonások, vagy a tábori ágy gyűlölete mondatja ezt velem. Ha a többiek is hallanák, hogy épp most invitálom be az épületbe, a mi hálókörletünkbe, biztosan rám borítanák az asztalt. S igazuk lenne, nekem sem kellene ehhez hasonló felajánlásokat tennem. Mégis megteszem. Félretéve sértett önérzetem.


S C A R S | félő, hogy túlságosan is megkedvellek, ilyen gyorsan. : P  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Szomb. 18 Nov. 2017, 16:09


Esther & Erik

- Biztosan? – kérdezem, majd egy-két pillanatra egy halovány mosolyra húzódik a szám. Tehát elvetette annak a lehetőségét, hogy esetleg … tányérokat és egyéb könnyen törhető eszközöket vágjon hozzám? Megnyugtató, de a lankadó figyelem semmi jóval nem kecsegtet, így … jobb, ha odafigyelek és felkészülök a legrosszabb eshetőségre. Túl sok olyan tárgy van itt, ami kísértésbe ejthetné.
Őszintén és egyszerűen felelek a kérdésére. Nem magyarázom meg, felesleges is volna. Ha meg is értené, aligha értene egyet vele. Soha nem kerestem kibúvókat a tetteim alól, nem hárítottam át a felelősséget, és ezt nem most kezdem el. Arra volt kíváncsi, hogy élvezettel tölt-e el, ha félnek tőlem. Hazudnék, ha ezt tagadnám. A visszakérdezését hallva enyhébb mosolyra görbül a szám, ahogy felé pillantok. – Remélem, hogy nem. – felelem. Ugyanakkor már egyszer tarthatott tőlem, nem igaz? Bécsben … kijelenteni ezt újra, nem lenne túl bölcs dolog. Az olyan ígéreteket, amiket nem tudok megtartani, már nem szeretem megfogadni. Az azonban kijelenthető, hogy nem akarok ártani Dr. Wolheim-nek, ahogy az iskola többi tanárjának és diákjának sem. Próbára tenni azonban nem túl okos döntés.
- Nem felgyorsítani szeretném, Dr. Wolheim. – pillantottam a nőre, nem kerülve a szemkontaktust, hogy meggyőződhessen róla, nem hazudok. Habár … pszichopatának tart, így hiheti, hogy most is hazudok. Ha olyan gyengévé válok a nap végén, hogy összeesem, nincs erőm küzdeni az ellen, ami ellen tehetetlen vagyok. Az álom nem jön nehezen a szememre, nem kelt bűntudatot. Ha úgy érzem, hogy minden lépés egyre nehezebb, a fájdalom minden mást kiszorít a fejemből. – A határokat egyébként is csak úgy ismerjük fel, ha … már átléptük őket, nem gondolja? – kérdeztem rá. Honnan tudhatnánk, hogy mire vagyunk képesek, ha nem megyünk el a legvégsőkig?
Aggodalom … habár nem látok bele többet, kétségkívül …  kedves gesztus. A többséget minden bizonnyal nem érdekelné az sem, ha holtan zuhannék össze, talán még egy kicsit örülnének is neki. Ahogy annak is, ha látnának gyengélkedni. Ezt az örömöt pedig se nekik, se senki másnak nem adom meg. A szavait hallva egy halovány mosoly kíséretében bólintok. – Kipihentnek is tűnik. – jegyeztem meg. Az idejét sem tudom, hogy mikor pihentem utoljára úgy, hogy … jól is esett. Általában kerülöm, hogy egyedül maradjak a gondolataimmal. A fájdalmat meg kell élni, és ezt is teszem, minden egyes percben, de néha jó elvonni a figyelmünket róla, akármivel is történjék ez meg. Én a fájdalmat választottam, mások … olvasnak.
- Van, hogy … kettőt is. – vontam meg a vállamat az almára pillantva, majd vissza rá. – Azt eszem, amit meghagynak. Meglehetősen kevesen étkeznek … egészségesen. – utalok itt arra, hogy szinte gyümölcs mindig van. Én pedig nem vagyok sem hálátlan, sem válogatós. Ettem már rosszabbat, éltem rosszabb körülmények között, panaszkodni néhány kellemetlenségért pedig nem szokásom. – Sajnálom, de nem tudom mi az, amiről beszél. – csóváltam meg lassan a fejemet. Egy meglehetősen más korból származom, a rengeteg információból igyekszem a legfontosabbakat megjegyezni, de ez nem megy olyan gyorsan, semmint azt szeretném.
A felajánlását hallva meglepetten pillantok fel rá. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ilyesfajta felajánlást Charles-on kívül bárki szájából is eltudtam volna képzelni. – Igazán kedves Öntől, de … nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Ahogy maga is mondta, nem rajonganak értem. Nem kívánt kellemetlenség volnék csupán. – mosolyodtam el. Nincsenek illúzióm erre vonatkozóan. Arról nem is beszélve, hogy csupán csak még több feszültséget generálnék a jelenéletemmel is. – A sátor tökéletesen megfelel. Tudok annyit pihenni ott is, amennyit … szükséges. – ez így nem feltétlen igaz, tekintve, hogy igen keveset pihenek, de ez nem az ágytól függ. Aludtam már földön, a szabad ég alatt, köveken, kényelmes és kényelmetlen ágyakban egyaránt. A pihenésem akadálya énmagam vagyok. – De ne aggódjon, nem árulom el senkinek sem, hogy felajánlotta. – húzom vékony mosolyra a szám, ahogy rápillantok. Nem hinném, hogy a barátai értékelnék, ha kiderülne, hogy meginvitált az otthonukba. A végén még talán kevésbé kedvelnék, mint engem.
Egy rövid ideig nem szólalok meg, némaságba burkolózom, miközben őt figyelem és meglehetősen gyorsan elfogyasztom a kezemben tartott gyümölcsöt. Az éhségnek nehéz parancsolni, minden egyes falattal csak még többet akar az ember. – Ön is tanít? – törtem meg aztán a csendet egy személyes kérdéssel. – Egykor én is … tanultam itt. – teszem hozzá, valamelyest szintén személyes megjegyzésképp. Habár, a felkészülés talán találóbb szó lenne. Itt készültünk fel a harcra, Shaw ellen. Charles-ék a harcra, én a megölésére. – Charles mesélte? Kubát? – pillantok kíváncsian rá, előrébb dőlve az asztalon. Azt mondta a múltkor, hogy Charles idősebbik énje sokkal hallgatagabb volt, tehát aligha mesélt róla. A mostani Charles pedig … Kuba mindkettőnk számára egy fájó pont marad, nem biztos, hogy szeret róla beszélni. A hírekbe sem tették be az esetet. Ha nem mesélt róla, én sem fogok, legalábbis bőven semmiképpen sem. Oka van annak, ha Charles ezt megtartotta magának, ezt pedig tiszteletben tartom.


paranoya | hódolatom  jajj    


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Kedd 21 Nov. 2017, 16:45



Erik & Esther

Bury in vain cause the pain got us falling apart.
Figyelmem halovány mosolyára terelődik. Olyan gesztus ez Tőle, melyet az elmúlt hetek alatt nem gyakran véltem felfedezni, sőt. Nem meglepő, hisz távolságtartó viselkedésem által én is olyan rideg voltam, mint egy méretes jégtömb. Az eltelt idő azonban feledtette velem szavait, melyek elevenembe hatoltak, s ahogy jelenlegi helyzetünk is változott, jobbnak láttam félretenni rossz érzéseim. Természetesen kizárólag a Professzor miatt!
- Persze. Kivéve, ha felbosszant. - az én ajkaim szegletébe is megtelepszik egy apró, már-már szórakozottnak ható mosoly. Mindketten tudjuk, milyen könnyen képes arra, hogy kihozzon a sodromból, de ha elkerüljük azt a bizonyos témát, amely az elveinket s nézeteinket foglalja magába, talán elkerülhető, hogy ismét egymásnak feszüljünk.
A válaszát nem kérdőjelezem meg, hiszen tiszta s egyértelmű. A mögöttes okokat pedig sejtem - azt azért nagyképűség lenne állítani, hogy ismerem is -, és nem kérem meg rá, hogy újfent részletezze. Egyszer már megtette, s abban benne volt minden. Én pedig nem vagyok együgyű, felfogtam elsőre is. Visszakérdezek, s válaszát hallva egy biccentéssel reagálom le. Nem gondolom, hogy Magneto olyan ostoba lenne, hogy pont itt és most esne nekem. Azt állítja, nem szereti, ha feleslegesen folyik a mutánsvér, és ez a jelenlegi helyzet egyébként sem olyan, mint ami Bécsben volt. S ahogy ott sem voltam rest, itt is képes lennék magamat megvédeni. Nem futamodnék meg, de nem is keresem a bajt. - Akkor mi az oka, hogy túlhajtja magát? -
Lehet, hogy a sátor elrejti a tudatlan, s kíváncsi szemek elől, de nem előlem. Ismerem biológiai felépítésünket, s ismerem az összes sebesülését, hisz én láttam el őket. Az egyenlet egyszerű, nincs benne ismeretlen, így a megoldás is kézenfekvő a számomra. Legalábbis van egy erős sejtésem, miféle állapotban lépi át a sátra úgynevezett ajtaját. Fenntartom a szemkontaktust, én - a többiekkel ellentétben -, nem sütöm le a tekintetem. Rendben, tegyük fel, hogy elhiszem amit mond, de akkor miért?
- Ez így van, csak éppen nem frissen, félig felépült állapotban kell a határainkat felfedezni. - a kijelentése nem vitatható, hiszen teljességgel helytáll. Én pedig mindig elismerem, ha a másik félnek van igaza, hisz belátó vagyok, nem pedig teljességgel elvakult. Csak éppen a kivitelezés részével nem értek egyet, de az, hogy mennyire hajtja túl magát, az Ő dolga, nem az enyém. Legalábbis a következő rosszullétéig, ha eljut hozzám a híre, akár Charleson keresztül. Fogalmam sincs, most milyen kapcsolatban vannak épp. - Ha ez egy bók, akkor köszönöm. -
Nem tudom, miként vetemedek arra, hogy ezt csak úgy kiejtsem a számon, de ha már egyszer megtörtént, nem változtathatok rajta, így rezzenéstelen arccal eszem tovább. Elnézve a másikat az almával a kezében, egy újabb gondolat ötlik fel bennem. Most, hogy már nem felügyelem a felépülését, nem tudom ellenőrizni, megoldottak e az étkezései. A választ megkapva, húzom el kelletlenül a számat, ezzel nem tetszésemet kifejezve. Legyen akármilyen véleményem is Róla, azért az mégsem csak helyes, hogy nem eszik rendesen. Szó nélkül csusszanok le a székről, hogy a fiókhoz lépjek, és egy villát vegyek elő.
- Egy tehetségkutató műsor, ahová mindenki jelentkezhet, aki tud énekelni, vagy valami másban különleges, tánc, bűvész trükk ilyesmi.. Semmiről nem maradt le egyébként. Én sem nézem. - beszélek, miközben visszasétálok, és a korábban magamnak hozott tányért megpakolom egy nagyadag tésztával, és húsgombócokkal. - Egyen. Az edzései mellé szüksége van az energiára, és azt egy-két almából nem nyeri ki. -
Mellé lépve, helyezem a tányért egyenesen elé, és döföm a villát a tetejére, majd sétálok vissza a korábbi helyemre, és ülök le, hogy tovább folytassam. Bőven maradt még így is az ételből, hisz elég sokat hagytak a többiek. S úgy tűnik, jó tetteim sora itt nem áll meg, hisz valami hirtelen ötlettől vezérelve felajánlom annak a lehetőségét, hogy aludjon itt.
- Engem nem zavarna. - vonom meg a vállam. Biztosan azért van, mert volt bőven időm megszokni a jelenlétét, de az is bizonyos, hogy nem aratna sikert eme ötletem. Viszont a Professzor kedvéért senki sem emelné fel a hangját ez ellen. - Ahogy érzi. -
Könyörögni azért még sem fogok. Csupán csak egy olyan lehetőségre hívtam fel a figyelmét, melyre minden bizonnyal a Professzor is megtette. A következő megjegyzését hallva egy pillanatra megáll a villa a kezemben, majd Őt kezdem el fixírozni, végül lassan elmosolyodom.
- Ez majdnem úgy hangzik, mint egy közös titok. - tovább tekerem a tésztát a villára. - Vállalom, amit mondtam. Még ha ezzel nem is én lennék a legnépszerűbb. -
Teszem hozzá határozottan, majd eszem tovább. Nem vagyok egy konformista, ha kell, akkor beleállok a konfliktusba. Csend telepszik kettőnkre, s olykor fel-fel pillantok Rá, a tál fölött.
- Igen. - bólogatok, miközben egy szalvétáért nyúlok, s megtörlöm a számat, majd felkönyökölve a pultra, fonom össze az ujjaim. - Biológiát tanítok, azon belül is az emberi test felépítését, és persze orvosként is ellátom a betegeket. Mindezek mellett a saját kutatási anyagomon dolgozom. -
Adok egy bővebb választ, bár magam sem tudom, miért. Elvégre egyetlen válaszban is elintézhettem volna. Viszont nem szeretem, ha egyszerű „tanárként” könyvelnek el, mert annál sokkal többet teszek itt, az iskola falai között. Legalábbis én így érzem.
- Tudom. Mindenki tudja. Vannak.. vagyis voltak kint képek az iskola halljában azokból az időkből. - vannak dolgok, amelyek a renoválás során már nem kerülhetnek vissza, ugyanoda, hiszen egyszeri és megismételhetetlen tárgyakról, emlékekről van szó. - Igen, mesélt, hisz a történelmünk szerves része, bár a könyvekben kicsit másképp van leírva. -
Felállok a pult mellől, és elkezdem összepakolni a mosatlant, ráérős mozdulatokkal, a legkevésbé sem kapkodva. Nem csak magam után kell elpakolnom, hanem bizony a többiek után is, amit nagy sietségben itt hagytak.
- Azt is mondta, hogy ott szerezte a sérülést, amely miatt tolószékbe került. - fürkészve nézem a férfi arcát, miközben ezeket a szavakat kiejtem, majd módszeresen bepakolok a mosogatógépbe, tányérokat, tálakat, evőeszközöket. Ha időközben Erik is végzett, mellé lépve elveszem előle a mosatlant.

S C A R S | ó, te!  őrülten szeret  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Kedd 21 Nov. 2017, 21:43


Esther & Erik

- Nem ígérhetek semmit, doktornő. – vontam meg a vállam, mintha nem rajtam múlna a dolog. Nem célom a vele való csatározás. Nem hitegetem magam azzal, hogy ismerem őt, de az alatt az egy tartalmasabb beszélgetésünk alatt leszűrtem annyit, amennyit szükséges volt. Nem akarom meggyőzni az igazamról, nem tudnám, hisz számára a személyem finoman szólva sem … kedves. Olyan akárcsak Charles, reménykedik és hisz töretlenül az emberben. Az idő azonban végül engem igazol majd, ahogy azt már egyszer megtette. Az ember nem változik, mondhat akármit, mosolyoghat bármilyen szépen, a felszín alatt nem változik a célja. Számukra mi vagyunk az akadály, hogy túlélhessenek, és mindent megtennének, hogy ezt az akadályt lebontsák.
A kérdését hallva nem válaszolok egyből, néhány hosszúnak tűnő másodpercig a válaszomon merengek, mielőtt szóra nyitnám a szám. – Így könnyebben alszom. – felelem aztán egyszerűen, de őszintén, továbbra is őt nézve. Lényegében, csak így tudok aludni. A legtöbb ember, ha lehunyja a szemét, egy olyan világot lát maga előtt, amit kedvére alakíthat. Én azonban nem látok mást, csak pusztítást és halált. Embereket, akiket szerettem, és akiket cserbenhagytam. Érzem a fájdalmat, a hiányukat, és mikor látom őket, nem tudok rájuk nézni, mert tudom: meghaltak, miattam. Azt mondják, emlékezni kell a szép dolgokra, de az fáj. Ez a szenvedés pedig az, ami marad utánuk. Meg kell ragadni, engedni, hogy szenvedjünk, hogy gyűlöljünk … mert csak így tartható életben az emlékük. Ironikus, hogy a szeretet után, ennyi marad. Tömény gyűlölet.
- A fájdalom kitartást szül, az pedig erősíti a jellemet. Akkor érezzük magunkat erősnek, ha érzünk. Nem számít, hogy mi az, csak legyen valami. – gyűlölet, fájdalom … én ezt a kettőt érzem minden nap. Ez a kettő segített túlélni gyerekként, majd utána. Ez a kettő segített, hogy levadászam azokat, akik felelősek a szüleim sorsáért, és ez segített, hogy megöljem azokat, akik elvették tőlem a lányomat és a feleségemet. A velem szemben ülő nő érzéketlennek gondol, kegyetlenek. Minden bizonnyal pszichopatának. Az igazság azonban az, hogy nagyon is érzek, sőt, az tart életben. Az emberek szeretik azt mondani, hogy a gyűlölet nem elegáns, nem célravezető. Tévednek. A gyűlölet tiszta, erőt lehet belőle meríteni, célt kovácsolni belőle.
Egészen enyhén bólintok, megerősítve a szavait, miszerint az előbbit nyugodtan veheti bókként. A diákoknak és nekik, tanároknak is minden bizonnyal új és kellemetlen helyzet volt az eddigi állapot, most, hogy visszatérhette a szobáikba, ágyaikba, nagy tehertől szabadulhattak meg. Nekem is volt otthonom, ágyam … de én soha nem térhetek vissza oda. Elvették, mindenemmel együtt.
- Egyszerűbb dolgokhoz vagyok szokva. A világ egyszerűbb volt, ahogy én emlékszem rá. – mondtam, miközben a tekintetemmel követtem az alakját. Egyszerűbb, de … alapjaiban véve mégis ugyanaz. Az ember formálja a világot, ha pedig az ember nem változik, a világ sem fordul ki önmagából, csak … egyre kevesebb és kevesebb lesz. – Köszönöm. – adtam jelét a hálámnak, mikor visszaül a helyére, majd az előttem lévő tányérra pillantok. Már csak a látszatra összefut a nyál a számban, de nem esek neki, lassú mozdulatokkal kezdek el enni.
- Tele van meglepetésekkel, Dr. Wolheim. – halovány mosolyra húztam a szám, ahogy kiejtettem a szavakat. Már korábban elmondta, hogy a diákok és tanárok úgy tekintenek rám, mint gyilkosra és szörnyetegre, ami alól, mint azt többször is megjegyezte, ő maga sem kivétel. Kétlem, hogy egy ilyen emberrel szeretnének egy fedél alatt aludni. Egyébként is, nem alszom jobban kényelmes és nagy ágyakban, mint a földön vagy a tábori ágyban. Az én problémám ezzel kapcsolatban nem a hely, hanem maga az álom. – Ezt tisztelem. Azonban kútba dobni a jóhírét miattam, nem túl … célszerű. – pillantottam fel rá. Nem bujkál sértettség a hangomban, ahogy a tekintetemről sem olvasható le semmiféle megbántottság. Már rég megszoktam, hogy az emberek annak látnak, aminek éppen akarnak, független attól, ami vagyok.
- Úgy hangzik, elfoglalt. – jegyeztem meg, mielőtt a villát a számhoz emeltem volna. Tanítás, kutatás és mindezek mellett még az X-Men tagja is … felteszem nincs túl sok szabadideje. – Mit kutat? – pillantottam rá kíváncsian. Nem értek ugyan az orvosláshoz, azon kívül, amit a saját bőrömön tapasztaltam, de az mind … háborúban megszerzett tudás. Felteszem, Dr. Wolheim valami egészen mással foglalkozik.
- Szép idők voltak. – és egyben furcsák is. Csapaként működtünk együtt, ösztönöztük a másikat, hogy jobb legyen, de külön utakon jártunk. A célunk egy volt, az elérését azonban máshogy terveztük. Ugyanakkor soha nem hazudtam Charles-nak. Az elejétől fogva tudta, hogy meg fogom ölni Shaw-t. Reménykedett, én pedig csalódást okoztam neki. Így működik a remény.
- Igen, ott szerezte. – bólintottam a szavaira, megerősítve azokat. Miattam szerezte. Újabb dolog, amit nem bocsáthatok meg magamnak. Az üres tányéron időzött el a tekintetem, amit időközben akaratlanul is gyorsan megtisztítottam az ételtől. Éhesebb voltam, mint hittem. – Ott kezdődött minden. – szólaltam meg, rövid hallgatás után, felpillantva rá, ahogy elvette a tányért. – Ott váltak el az útjaink, és vezetek egészen idáig. Ami aznap történt, megváltás volt. – emlékszem milyen volt megölni őt. Élveztem, elégedettséggel töltött el a tudat, hogy szenvedett. – Megváltás és teher. Egy új korszak kezdődött. – a mutánsok kora. Aznap ott, a parton, mikor az emberek először vettek minket célba, megteremtették a saját végzetük.


paranoya | szólj, ha nem jó valami szégyellős    


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Csüt. 30 Nov. 2017, 09:00



Erik & Esther

Bury in vain cause the pain got us falling apart.
Válaszát csak egy pillantással nyugtázom, de nem felelek rá semmit sem. Egyben az egész iskola egyetért; jobb nem feszegetni Magneto határait, próbára tenni, s ezt Charles szavai ellenére is pontosan tudjuk. Főleg mi, akik már láthattuk, milyen az, amikor igazán dühös. Képessége páratlan, ereje már-már határtalan, és ez csak még veszélyesebbé teszi Őt. Erik nem csupán a szavak embere, hanem bizony a tetteké is.
Nem kellene, hogy meglepjen a férfi őszintesége, hiszen a legelső alkalommal is kíméletlenül az volt, mikor ellentéteink egymásnak feszültek. Mi több, oly messzire tévedt, mely számomra különösen érzékeny terület. Így hát az, hogy most is őszinte választ kapok, magától értetődőnek kell lennie. Ahogyan Ő is hagyott némi időt a válaszadását megelőzően, úgy most én is elcsendesedek, s fürkésző tekintettel figyelem. Az alvászavarok enyhítésére kellő mennyiségű lehetőség van, de tudom, hogy egyiket sem fogadná el, elvégre aki a fájdalmainak enyhítésére szolgáló pirulákat elutasította, nem fog nyugtatókat szedni.
- Korábban is így segítette elő az elalvást? - a megfogalmazás furcsán hathat, de nekem valamiért elkülönül az az idő, amit itt tölt, és az azt megelőző időszak. S valamiért kíváncsi vagyok, hogy mielőtt ide került, ugyan ezt a folyamatot járta e végig. Edzett, hajtott a.. Birtokán? Búvóhelyén? Nem tudhatom, hol is húzta meg magát eddig. Hazudnék, ha azt mondanám, nem kívánkozott ajkaimra ama epés megjegyzés, mely összefüggést von az alvás és a nyugodt lelkiismeret között, de ez a helyzet most merőben más. Én pedig alkalmazkodom. - A fizikai fájdalom által érzi erősnek magát? -
Furcsa pont ezzel az emberrel érzésekről beszélni. Azért is konkretizálom a fájdalmat fizikaiként, s teszem fel a kérdést. Szimplán azért, mert érdekel. Persze ettől még nem fogom megérteni Őt.
- Igen, a világ felgyorsult. Rengeteg innováció van, ami könnyebbé teszi az életünket, mégis.. valahol úgy érzem, hogy vannak dolgok, ahol inkább visszafele fejlődünk. - a televízió még egy dolog, de az internet, a számítógép, telefonok, ezek minden olyan dolgok, melyek minket szolgálnak, s egyszerre taszítanak el egymástól. Az én korosztályom még hagyján, de az utánam következő generációk már ebben az elektronikai kütyük által uralt világban nőnek fel. Nem mintha én ellene lennék a fejlődésnek, sőt. Az étel Erik elé kerül, a köszönetét csak egy biccentéssel válaszolom meg. - Nem hittem volna, hogy bárki is tud Önnek meglepetést okozni. -
Érkezik a válaszom, s kissé kihívóan emelkedik fel jobb szemöldököm, miközben egy mosoly jelenik meg ajkaim szegletében. A helyemen ülve figyelem lassú, megfontoltnak ható mozdulatait, ahogy enni kezd, közben én is a tésztámba fúrom a villámat. Biztosan borzasztóan éhes lehet. A sátorban történt beszélgetésünket követően nem érdekelt volna, ha éhen pusztul. Most valahogy, ebben a környezetben, ahol nyilvánvalóan kitaszítottként létezik, egyszerűen.. megsajnáltam. Vagyis nem! Nem. Nem jól fogalmaztam meg az érzéseim, hiszen Magneto nem szorul sajnálatra, elvére magának köszönheti ezt az egészet. A Professzor viszont nehezen viselné el a tudatát annak, hogy a barátja újfent éhezik. Igen. Így cselekedtem, mert így helyes.
- Vállalom ezt a kockázatot. - nem az Ő tiszteletét akarom kivívni, ahogy nem feltétlenül akarok másoknak megfelelni. Elvégre ha képes voltam Vele szembeszállni, a rettegett Magnetoval, akkor majd pár diák, esetlegesen tanár fogja megmondani, mit csináljak, s mit gondoljak? Azt azért nem. Nem keresem direktmódon a konfliktusokat, de nem is kerülöm el őket, ez nagy különbség. - Ha elmegy, ez az egész a feledésbe merül, és minden visszatér a régi kerékcsapásba. -
Vonom meg a vállam könnyedén. Az emberek gyorsan felejtenek, s nem hiszem, hogy végleg megorrolna rám valaki csupán ezért a tettemért. Ismernek, tudják milyen vagyok.
Beszélni kezdek, magamról. Fogalmam sincs, milyen indítatásból. Biztos a szervezetembe jutó szénhidrát az oka, s egyszer csak azon kapom magam, hogy Erik a kutatásomról kérdez. Felpillantok a tésztámról, s egy kíváncsi szempárral találom szembe magam. Kissé meglep, hogy tényleg érdekli.
- Az Alzheimer kór gyógyítási lehetőségeit keresem. Nem tudom, ismeri e ezt a kórképet. - ha igen, nem kezdenék bele a taglalásába. Nem untatnám vele. S magam sem veszem észre, hogy láthatóan kissé félszeggé válok. Láthatóan nem túl gyakran beszélek erről. Nem azért, mert nem szeretnék, egyszerűen nem kérdezi senki. Régebben a Professzorral beszéltünk erről, de mióta a fiatal énje tért vissza, azóta.. hát, minden más lett. - Igazából ez egy elméleti síkon történő kutatás.. egyelőre. Ahhoz egészen más körülmények kellenének, hogy.. átültessem gyakorlatba. Egy felszereltebb labor, na meg ebben a kórban szenvedő páciensek, akikkel együtt tudnék dolgozni. Ühm.. volt róla szó, hogy elutazom. Vagyis ez már inkább költözés lenne. Felajánlottak egy állást Washingtonban, de.. khm. Most itt van rám szükség. Mindegy is. -
Mímelt könnyedséggel vonom meg a vállam, mintha ez nem is lenne annyira fontos a számomra, mint amennyire valójában, és ezzel a mozdulattal lerázhatnám magamról azt a bizonyos terhet. Inkább le is zárom ezt a dolgot, elvégre.. egek! Nem fogok erről pont Vele diskurzust folytatni! Még az is lehet, hogy azt hiszi, olyan kísérleteket akarnék végezni beteg embereken, mint azok az orvosi hivatásból csúfot űző egyének a koncentrációs táborokban.
Örülök, hogy elterelődik a szó az Ő múltjára, vagyis a Charlessal közös múltjukra, s szavaira csak bólogatok, s csendben figyelek, egészen addig, amíg fel nem állok a helyemről, s neki nem állok eltakarítani azt a nagy rumlit, amit többek között a többiek hagytak. A rutinos mozdulatsor közben azon kapom magam, hogy könnyedén Erik mellé lépek, s elvéve a tányért, pillantok Rá a szavaira, és ott maradok. A megkezdett gondolatsora nem is várat sokáig magára.
- Akkor döntött úgy, hogy végleg az emberi faj ellen fordul? - a kérdés nagyon is komoly, s nagyon is érdeklődő, enyhén tágra nyílt tekintetemből ez látszik is, amit így.. ilyen közelségből nem is tudnék most véka alá rejteni. Pár másodperc, mire észbe kapok, s ellépek a másiktól, majd a mosatlan tányérokat módszeresen a gépbe pakolom. - A Professzor mindig is szűkszavúan mesél az ott történtekről, és sosem tudja fájdalmát elrejteni. -
Jegyzem meg, miként az utolsó pohár is bekerül a felső tárolóba. Egy tablettát dobok a mosogatógépbe, s becsukva az ajtaját, pár gombnyomást követően elindítom a programot. A mosogatóhoz lépek, megnyitom a csapot, hogy a tálcán pihenő törlőrongyot a vízsugár alá tartsam, majd kicsavarjam belőle a nedvesség nagyrészét.
- Bármi is legyen az, ami Önnek a megváltást jelentette akkor és ott, … nem ugyan ezt jelentette a Professzornak. - a pulthoz lépve gyakorlott mozdulatokkal kezdem el letörölni a márványfelületet. Úgy érzem, nincs jogom rákérdezni, mi is történt ott. Elvégre a Professzor sem beszélt róla. Talán ez nem véletlen.


S C A R S |  ultralove  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Csüt. 30 Nov. 2017, 22:43


Esther & Erik

Egyenes embernek tartom magam. Megmondom, ha nem tetszik valami, kiállok amellett, amiben hiszek. Nem keresek kibúvókat és kapaszkodókat, kreált okokat, amik felmenthetnének. Vállalom azt, aki vagyok, és ezzel már többet tettem, mint a legtöbb ember. A többség szereti hangoztatni a véleményét, azonban mikor el kell magukat szánni a nagy lépésre, mindegyikük visszakozik és nem kér belőle. Hallgatnak, elbújnak, hirtelen szégyellik és félik azt, amit korábban még támogattak. Sok minden elmondható rólam, de nem vagyok hazug. Erkölcstelennek gondolnak, de nem tudják mit jelent az. Az erkölcs olykor a megoldás útjában áll, én pedig képes vagyok félretenni és megtenni azt, amit a helyzet megkövetel.
- Előfordult. – feleltem szűkszavúan, majd pár másodperc hallgatás után folytattam. – Egyre nehezebb. – elaludni. A gondolatok ébren tartanak, az érzelmek, hiába vannak elfojtva, előtörnek. – Eleinte elég volt … elégtételt venni. – bosszút állni. Minden egyes náci megölésével, akik részt vettek a családom kivégzésében, jobban aludtam. – Ez már nem opció. – húztam el a szám, elszakítva a tekintetem az övétől. Ez a legrosszabb. Mikor … tehetetlenek vagyunk. A gyűlölet csak gyűlik és nincs mi irányt adjon neki, üressé válik tőle az ember, érzéketlenné, elfelejti, hogy milyen is volt azelőtt. Én nem felejtettem el, emlékszem rá minden nap és ez … megöli az embert belülről. – Élőnek. – javítom ki a kérdését, újból felpillantva rá. – Éreznie kell, hogy erős legyen. A fájdalom, a … harag, ezek erősebbé teszik. Magát is. – a szélsőséges érzelmek olyan erőforrást jelentenek, amelyeket kilehet aknázni. Így maradtam életben.
- Bárki nem is. – feleltem, felé pillantva, mielőtt a tányérra szegeztem volna a tekintetem. Ahogy megrágtam az ételt a számban, éreztem igazán, hogy a testem milyen … elhasznált, gyenge és fáradt. A figyelmet el lehet róla terelni, kényszeríteni magunkat, hogy … erősek maradjunk, de ahogy megkísértenek, minden porcikánkban érezzük a gyengeségünk. Kissé előrébb dőltem, hogy biztosabban tudjak ülni a széken, miközben folytattam az evést.
- Várja már? – pillantottam fel rá a tányéromról. – Hogy elmenjek és minden visszatérjen a … régi kerékvágásba? – feltehetőleg. Várják, hogy feledésbe merülhessek, akárcsak  minden itt töltött percem. Az emberek valóban gyorsan felejtenek, főleg azt, amire nem akarnak emlékezni. Én erre képtelen vagyok. Emlékszem mindenre, és érzek is magamon mindent.
- Ismerem, közelről. – a háború után árvává váltam, elszöktem, mielőtt még ismét mások döntöttek volna az életem felől. Egy öreg házaspár befogadott, emlékszem arra, hogy miként épültek le és lettek egyre kevesebbek. Elvesztették az emlékeik és azokkal együtt mindent. – Egyszer talán megkap mindent, amire szüksége van hozzá. Washington megvárja. – éreztem Dr. Wolheim-en, hogy  nem igazán akart erről … vagy épp bármilyen tekintetben magáról beszélni, így nem is akartam erőltetni. Jártam Washington-ban, igaz, én … romokat hagytam magam mögött. Romokat és egy életet, legalábbis egy időre, míg az emberiség meg nem talált. Újra.
A kérdését hallva kissé meglepve, homlokráncolva fogadom, ahogy felpillantok a mellettem állóra. – Nem. – feleltem, egy-két pillanattal azelőtt, hogy ellépne mellőlem. – Akkor fordultam az emberiség ellen. – ott, abban a pillanatban döntöttem el. Addig csak megakartam ölni Shaw-t, utána azonban … kellett új cél, és mikor az emberiség úgy döntött, hogy eltörölne minket a föld színéről, döntöttem. – 1944-ben döntöttem úgy, hogy az emberiség ellen fordulok. – akkor gyűlöltem meg őket. Sőt, talán azelőtt. Mikor a pék a penészes kenyeret adta nekünk kétszeres áron, mikor az emberek köpdöstek felénk. Korán meggyűlöltem őket, de Kubáig csak magammal törődtem, a bosszúmmal. – Mindketten igazságot akartunk. Charles tárgyalást akart, én kivégzést. – azt pedig minden bizonnyal Ő is sejti, hogy végül melyik vált valóra.
- Miután megmentettük őket … -  folytattam, látva Dr. Wolheim-en, hogy akarja hallani, csak megkérdezni nem szeretném. -  … rakétákat lőttek ránk. – csak parancsot teljesítenek … mintha a parancsokat nem lehetne megszegni. Mintha ez bárkit is felmentene a tettei következménye alól. – Ugyanazt adtam nekik, amit ők adtak volna nekünk. Vagyis … adtam volna. Charles közbelépett, hogy mentse őket. Harcoltunk, ő pedig …  - elhalkultam, ahogy a megfelelő szót kerestem. A megfelelő szót, amit nem akartam kimondani. -  … én pedig bántottam. – javítom aztán ki magam, ahogy leszegem a tekintetem. Nem szándékosan tettem, és soha nem is fogom megbocsátani magamnak azt, ami ott történt vele, miattam. – Aznap az emberek nem vesztettek semmit. Csak ők nem.  Charlesnak járnia kéne, nekik pedig a tengermélyén lenniük. Charles mégis feláldozta volna magát értük, és végül  … meg is tette. Mindezt miért? Hogy újra és újra elárulják őt?
- Nos, Dr. Wolheim … még most is felajánlaná azt a szobát? – pillantottam újfent rá, kíváncsian. Gyűlölt eddig is, ezután … csak  még inkább lehetne rá oka. Én tettem ezt Charles-szal, én végeztem ki Shaw-t és én öltem volna meg az összes embert azokon a hajókon.


paranoya | szólj, ha nem jó valami  szégyellős    


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Szer. 13 Dec. 2017, 13:18



Erik & Esther

Bury in vain cause the pain got us falling apart.
Jobbnak látom átgondolni szavaim, mielőtt azokat kimondom. A férfi jelenléte most óvatosságra int. Szó sincs félelemről, szó sincs sajnálatról, vagy konfliktus elkerüléséről. Nem szeretném, ha a sátorban történtek megismétlődnének, de nem félek ismételten a másiknak feszülni, ha arról van szó. Indulataim, az engem mozgató rossz érzés a napok múltával alábbhagyott. Dühöm, a veszteség és a háború okozta keserűség lassanként tovaszállt, megélve a gyászt, majd az elfogadást. Mindez természetesen nem változtat a véleményemen, ami Magnetot, és az Ő világnézetét, tetteit illeti. Csupán más a helyzet, ami kettőnket körülvesz. Ez lehet a magyarázata, hogy olyan témákat érintünk, ami a legkevésbé sem tartozik rám. A szűkszavú válaszát követően eszemben sincs faggatózni. Ő maga dönt úgy, hogy tovább beszél. Én pedig azon kapom magam, hogy kíváncsian hallgatom.
- A saját dühe fogja egyszer felemészteni. - miután utolsó szava is elhall, eltelik pár másodperc, mire megtöröm a csendet. Tekintetem a férfi szempárjára függesztem, nem sütöm le azokat. - Egyre többet és többet akar, és soha nem lesz elég. Mint egy feneketlen lyuk, ami mindent elnyel. Ez valóban nem opció. Nem vehet elégtételt örökké. -
Bármit is jelentsen az elégtétel. Természetesen nem kell kitérnie rá, van pár elképzelésem, mit is jelent ez Erik olvasatában. Olyan elítélendő tettek ezek, melyek az én értékrendembe nem férnek bele. Ebben biztos vagyok.
- Ez nem éppen normális viselkedés. - talán fogalmazhatnék finomabban, de határoztam el magam, és döntöttem a semleges viselkedés mellett, csak kikívánkozik belőlem eme gondolatom. - Saját magának okozott fájdalom nélkül is éreznie kell azt, hogy él. -
Miféle kifacsart logika mentén jutott el ide? Elcseszett egy gondolatmenet, az biztos. Annyira mások vagyunk, hogy hiába fogom fel, amit mond, nem tudom megérteni.
- Persze, ami nem öl meg, az megerősít. De ettől még nem keresem a lehetőségeket saját magam önsanyargatására. - azáltal váljak feltételezhetően jobbá és erősebbé, hogy fájdalmat okozok önön magamnak? Ez azért kicsit abszurd. Persze lehet, hogy félreértem az egészet, de nekem így első hallásra inkább tűnik önpusztításnak mindaz, amit művel.
Válasza megzavar, s ezt hűen tükrözi az összeszaladó szemöldökeim is, mely mellé kissé bizonytalan pillantás társul. Nem teszem szóvá, de kissé furcsa. Lehetséges volna, hogy azon kevesek közé tartozom, akit nem sorol a bárki kategóriába? Nehezen hihető el a számomra ez a tény egy olyan emberről, aki bárkin átgázol, ha az érdeke úgy kívánja. Ugyan miért lennék én ez alól kivétel? Persze, érezhet némi hálát az irányomba azért, mert rátaláltam a romok alatt, és segítettem a felépülésében, de abban is biztos vagyok, hogy hónapok múlva csak egy halovány folt leszek az emlékeiben.
- Igen. - a kérdését némi csend követi. Még mindig tartva a szemkontaktust, adom meg a választ, s arcomról semmiféle érzelem nem olvasható le. Nem csak Ő az, aki felvállalja a véleményét. Kérdezett, én válaszolok. Őszintén. - Sokan rettegnek magától. Ez a félelem pedig megmérgezi a légkört. Gondolom, Ön sem élvezi túlzottan. Még ha nem is érdekli. Mert biztosan nem érdekli. -
Ha érdekelné, nem mutatványozna fiókokból kirepülő késekkel. Azt persze nem mondanám, hogy látványosan keltene rettegést a kastély falai között, hiszen ahogyan Ő is mondta, ritkán merészkedik be, és akkor is próbálja kerülni az érintkezést a többiekkel. Ez dicséretes. Mindazonáltal a válaszomból az is kiderül, hogy nem magam miatt akarom, hogy elmenjen, és bennem egy fikarcnyi félelem sincs az irányába.
- Ha közhelyesen akarnék fogalmazni, akkor mindennek eljön a maga ideje. - biccentek egyet, és megengedek egy mosolyt magamnak. Fogalmam sincs, miért osztottam meg vele ezt az információt. A legutóbb is ellenem fordította azt, amit megtudott rólam, és valószínű ez most sem lesz másként.
Újfent azt érzem, ingoványos területen járok. A Kuba témát azonban nem én hoztam fel, mégis félő, hogy én leszek az, aki hevesebben reagál majd valamely kijelentésére, és robban a bomba. Megint. Hallgatok. Ő mesél. Visszaérve a letörölt pulthoz, ülök le ismét, s karjaimmal megtámaszkodva a márványlapon, hajolok közelebb. Figyelek. Némán ízlelgetem az információkat, melyeket önkéntes alapon oszt meg velem. Ki tudja milyen indíttatásból. S miért pont nekem mondja el. Végül nekem szegez egy kérdést, s ajkaim morzsolgatva nézem még mindig Őt. Veszek egy mély levegőt, majd lassan kifújom.
- Igen. - szólalok meg, s hangom most is határozottan cseng. - A Professzor megbocsájtotta azt, ami ott történt. Amit vele tett. Ez a maguk ügye, nem az enyém, és nem is másé. -
Nem igazán tudom, miféle reakciót vár tőlem most, hogy ezen információk birtokában vagyok. Szörnyű az, ami Xavierrel történt, és még szörnyűbb lehetett megélnie neki azt, hogy a legjobb barátja tette ezt vele. De Erik most is itt van. Charles akarta így. Mindig reménykedik abban, hogy a barátja egyszer megtér. Ha ő képes volt megbocsájtani egy ilyesfajta bűnt, én hogyan vethetném ezt a szemére?
- Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogyan ítélhet el egy egész fajt azért, mert vannak közülük, akik nem a jó célt szolgálják.  - tekintetem a kezemre ejtem, ujjaim kissé idegesen dobolnak a pulton. - Az önbíráskodás nem vezet sehova sem. -
Sem a múltban, sem pedig a jelenünkben, és csak tovább mérgezi a jövőt, a mi jövőnket, elvéve rengeteg esélyt a fiatalabb generációktól. Az ilyen mutánsok miatt mint Magneto, megbélyegeznek, és elítélnek.
- Szerintem ebbe inkább ne is menjünk bele, mert csak felidegsít. - emelem fel jobbom, jelezve, hogy nem kívánok belefolyni egy újabb vitába. Mielőtt megint rákezdene a saját kis monológjára, azt megelőzvén hátrálok ki ebből a beszélgetésből. - Inkább megyek aludni. -
Jelentem ki, majd lecsúszok a székről, és a hűtőhöz lépve nyitom ki annak az ajtaját. Magamhoz veszek egy üveg ásványvizet, és becsukva a gép ajtaját, fordulok meg, és sétálok el a férfi mögött.
- Vagy..ha gondolja, jöjjön velem, és megmutatom azt a bizonyos szobát. Pont útba esik. - megtorpanva az ajtóban, fordulok vissza, s pillantok a vállam fölött át Erikre, majd kérdően nézek rá. Jön, vagy tovább makacskodik?



S C A R S |  nemhiszemel  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Csüt. 14 Dec. 2017, 20:29


Esther & Erik

Állom a tekintetét, mikor megszólal. Egyszer valaki mondott valami nagyon hasonlót. Ő hiába hitte, hogy képes vagyok megbocsátani. Felejteni. Nem tudok, nem megy. Emlékszem mindenre, látok mindent, újra és újra, érzem a fájdalmukat, a szenvedésük, a tehetetlenség pedig az őrületbe kerget. A vér vért kíván, a saját vérem pedig még inkább. A bűnösök szenvednek és meghalnak, a megbocsátás, a béke … nem opció.
- Megvan a magunk keresztje, doktornő. – feleltem lassan és kimérten, ahogy felpillantottam rá. – Vannak dolgok, amik ellen nem lehet mit tenni. Elviselhetjük, de nem szüntethetjük meg. – ilyen a dühöm, a fájdalmam, a veszteségem. Ez vagyok én, lényegében. Meg volt mindenem, de elvették tőlem. Ismét. Az emberiség elvett tőlem mindent, ami fontos volt nekem, én miért ne tehetném ezt? Miért ne előzhetném meg, hogy eltöröljenek minket? Miért ne érezhetnék a saját bőrükön azt, amit velünk tettek?
A szavait hallva halovány mosoly kúszott az arcomra. Mi az élet? Neki minden bizonnyal más, mint nekem. Egy ponton túl, a fájdalom tart minket életben. A veszteség, a bűntudat. Dolgok, amik kínoznak minden percben, és az álmunkban sem tágítanak.
- Az élet …  nem ilyen egyszerű. Azt hiszik, hogy természetes, hogy magától értetődő. Nem az. Könnyű elvenni, túl könnyű. – épp elégszer láttam már, hogy mennyire is egyszerű. Soha nem azoktól veszik el, akiktől el kéne. – Akkor akar a legjobban élni, mikor a legkevesebb esélye van rá. Akkor él igazán, abban a néhány pillanatban. Aztán túléli, de csak maga. Az élet megy tovább, Ön pedig egyedül maradt. Élt, túlélt, és ezzel a tudattal kell együtt élnie. – a bűntudattal, hogy hiába adna meg bármit azért, hogy megváltson egy életet, hogy megmentsem valaki olyat, aki nem ezt érdemelte, nem teheti meg, bármilyen erős is. – Az élet önmagában semmi. Ha nincs mivel megtöltenie … nem sok választása marad. – vontam meg a vállamat egészen enyhén, alig láthatón. Az emlékek tartják életben bennünk a holtakat, de mindez fájdalommal jár, olyan fájdalommal, amint muszáj megélnünk, ha azt akarjuk, hogy velünk maradjanak. Az életet túlértékelik, nem ér egyformán ugyanannyit az összes. – A fájdalom is érzés, a semminél pedig jobb. – felelem egyszerűen, halkabban. Mikor megöltem azokat az embereket, ezt éreztem. Fájdalmat, gyűlöletet. Nem akartam őket életben hagyni, meg sem fordult a fejemben, hogy … kisétálhatnak. Meg kellett halniuk, pont úgy, ahogy a szüleimnek, a feleségemnek, vagy a lányomnak.
Nem veszem le róla a tekintetem, továbbra is a rezzenéstelen arccal nézem őt, mikor a tekintete bizonytalanabbá válik. A válasza azonban nem lep meg, a szám széle pár pillanatra mosolyra is görbül. Értékelem az őszinteségét. – Jól teszik. – feleltem halkabban, lopva felpillantva rá. Minden okuk meg van rá, hogy féljenek tőlem. Sok rossz dolgot tettem, kimondhatatlan dolgokat, ostobaság lenne, ha nem tartanának tőlem. – De nincs félnivalójuk. – csóváltam meg a fejemet, majd néhány pillanat múlva hozzátettem. – Amíg nem állnak az utamba. – nem ölök szívesen mutánsokat, de ha rákényszerítenek, kénytelen leszek. Nem ők az ellenségeim, hanem az emberek. Ők mindannyiunk ellenségei, még akkor is, ha ezt ők most nem látják.
A válaszát hallva meglepve döntöttem kissé oldalra a fejemet. Igen? Én testesítek mindent, amit gyűlöl, bántottam az embert, akire felnéz, megölhettem volna a barátait. Mindezek után pedig egy fedél alatt akarna tudni magával és az Intézmény többi lakójával együtt?
- Meg van rá az okom. – feleltem egyszerűen, ahogy leszegtem a fejemet és az asztallapra néztem. Ők nem érthetik meg. Nem érezhetik, amit én, nem láthatták, amit én. Charles hiába tudja, hogy mit érzek, attól még nem fogja tudni, hogy milyen is igazából.
- Ahogy gondolja. – bólintottam, ahogy felállt a székről és a hűtőhöz lépet. – Aludjon jól! – mondtam, összekulcsolva a kézfejeimet magam előtt, magam elé révedve, miközben ő elindult ki a konyhából, a szobája felé.
A szavai csak pillanatokkal később jutnak el hozzám, és először csak meglepődve fordítom felé a fejem, elgondolkodva néhány pillanatra. – Csak, ha útba esik. – ismételtem meg, ahogy bólintottam és felálltam, majd betoltam a széket és követtem őt. – Igazán kitartó, Dr. Wolheim. – jegyeztem meg, nem sokkal lemaradva tőle. – Értem már, hogy Charles miért kedveli önt ennyire. – mondtam, miközben figyelmesen végigmértem mindent, ami mellett elmegyünk. Charles valóban úgy építetti újra, amilyen régen is volt.  


paranoya | szólj, ha nem jó valami  szégyellős    


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Kedd 02 Jan. 2018, 18:45



Erik & Esther

Bury in vain cause the pain got us falling apart.
Lehetséges volna - vagy csak a képzeletem szülte játék csupán -, hogy egyre mélyebbre haladunk ebben a beszélgetésben? Holott pontosan ezt szerettem volna elkerülni.
- Nem lehet mit tenni, de meglehet tanulni vele együtt élni. Az nem ugyanaz, mintha csak elviselné. - a kimért viselkedése sem riaszt el attól, hogy kimondjam eme szavakat. Nem tudhatom pontosan, mire gondol most, de feltételezhetően arra a sok veszteségre, a szülei, a felesége, és gyermeke halálára. A gyász egy természetes folyamat, de azt érzem, a férfi csak a düh fázisát élte meg, és onnan táplálkozik. Teljesen helytelenül. Már ha mondhatok ilyet, de egyre kevésbé érzem a jogot arra, hogy bármiféle véleményt formáljak. A vele való beszélgetések során pontosan érzem azt a több évtizednyi különbséget, mely kettőnk között húzódik. Más korba születtünk, s nevelkedtünk fel. Én már egy jobb rendszerben láttam meg a napvilágot, Ő pedig vészterhes, háborúsidők szülöttje, s egy olyan diktatórikus rendszeré, mely nem véletlenül került megbuktatásra. S mégis, most, hogy az életről beszél olyan, mintha nem akarná észrevenni, hogy a jelenünk már nem ugyanaz, melyet Ő élt meg. - Az életet ajándékba kaptuk. Mi értelme, ha folyamatosan rettegünk, ahelyett, hogy élnénk? -
Nem vitathatom amit mond, hisz még most is egy olyan világban élünk, mely korántsem tökéletes. A bűn nem tűnt el teljesen a föld színéről, és sokan halnak erőszakos halált, nemtől, kortól és rassztól függetlenül. Igen, bármikor elvehetik az életem, de nem gondolhatok folyamatosan erre, mert semmi értelme.
- Szerintem nincs egyedül. A Professzor mindig ott volt Önnek, ahogy most is. - számomra rejtély, miért nem látja ezt be. Mintha nem akarná. Ragaszkodik görcsösen a saját elveihez, ahelyett, hogy valóban a sajátjai mellé állna, a mutánsok mellé, az X-ek mellé. - Ha üresnek érzi az életét, miért nem tölti meg? -
Magától értetődő a kérdés, legalábbis számomra, pontosan ezért, őszinte kíváncsisággal teszem fel. Ha egy pohár üres, és inni akar, akkor tölt bele vizet. Rém egyszerű a képlet. Ugyanez vonatkozik az életünkre is. Mi vagyunk saját sorsunk kovácsa. Ezt már meg sem merem említeni, mert akkor újfent az elnyomó hatalomnál fogunk kikötni, és Hitlernél. - Végülis. -
Ezt leginkább csak az orrom alatt mormolom el, mintha nem is Neki címezném a választ. Igen, a fájdalom is egy érzés, és biztosan több a semminél, csak hogy rengeteg más érzés is létezik, a skála igen színes. Ebben a pillanatban úgy beszél, mint egy pszichopata, és ezen a következő kijelentései sem sokat segítenek. Teljesen összezavar, pontosan ezért inkább nem is felelek semmit. Elvégre hogyan reflektálhatnék arra, hogy az iskola diákjai, akik közel állnak hozzám, félnek tőle, és Ő ezt helyesli? Én inkább elítélendőnek tartom, az összes többi tettével együtt. Ez az a pillanat, amikor egyszerűen csak elkellene engednem ezt az egészet. Mégsem teszem. Miért? Visszafordulok, és megszólítom. Megkérem, tartson velem. Hogy melyikünk lepődik meg jobban, magam sem tudnám megmondani.
- Hazudtam én Önnek valaha is? - költői kérdés, mely önmagában is kissé komikus, hisz ismeretűségünk igen rövid ideje tart, és nem éppen az egyetértésről és a mély beszélgetésekről szólt mindezidáig. Azt azonban nem vitathatja Erik sem, hogy soha nem lódítottam. Nincs rá okom. - Köszönöm? -
Nem véletlenül kérdő ez a mondat, hisz nem tudom eldönteni, ez bóknak szánta e, de minden bizonnyal. Erik Lehnsherr bókol, és nem ez az első alkalom. Ki érti ezt az alakot?!
Lépteimmel lassítok, hogy egymás mellé érjünk. Ránézve látom, hogyan méri fel a helyszínt, ahogyan a kastély azon szárnyán keresztül haladunk, mely teljesen elkészült már.
- A Professzor mindent megtesz annak érdekében, hogy az eredeti állapot kerüljön visszaállításra. Ez viszont sok idő, és még több pénz. - hacsak Erik nem érez rá késztetést, én vagyok az, aki végül megtöri a csendet, miután felértünk a hosszú lépcsősoron, és elkanyarodtunk jobbra. A folyosó, melyen az ajtók egymást követik, csendes. - Bár nem mondja nekünk, telepatikus képességek nélkül is tudom, hogy ez aggasztja. -
Gyanítom hiába fűzi némely emlék ide, a hely iránt nem táplál holmi szentimentális érzéseket. Éppen ezért valószínűsíthetően nem fog együtt érezni azzal kapcsolatosan, amiről az imént beszéltem.
- Szeretnék neki segíteni, de nem tudom, hogyan tehetném meg. - sóhajtom, miközben magam elé pillantva haladok tovább magas alakja mellett a folyosón.




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Csüt. 04 Jan. 2018, 22:57


Esther & Erik

Nem mindennel akar az ember együtt élni. – feleltem kimérten. Van, amit … nem akarunk megszokni. Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, én azonban úgy gondolom úgy a legjobb, ha soha nem gyógyulnak be igazán. Ha újra és újra feltépik őket. Elfogadni azt, ami ellen nem lehet mit tenni, behódolni és … megszokni, ez felőröli az embert belülről. Előbb-utóbb elmosódnak az arcok, elfelejtjük a hangokat és nem marad más, mint egy fakó emlék, amire már nem ismer rá az ember. Ha viszont a sebeink vérzeni kezdenek, újra és újra, nem felejtjük el őket, nem szokjuk meg egyiket sem. – Nem hinném, hogy van értelme. – ha lenne, akkor máshogy alakultak volna a dolgok. Azok haltak volna meg, akik halált is érdemeltek. Ilyen a világ, a bűnösök élnek, az ártatlanok vérével a kezükön. Az élet egyszerűen csak ilyen, igazságtalan, ha nem vagyunk képesek elvenni egyet, a sajátunkat sem tarthatjuk meg.
- Charles-szal más utakat jártunk, Dr. Wolheim. A kapcsolatunk nem volt épp mindig felhőtlen. – ahogy most sem teljesen az, de … a Kubában történtek után mindkettőnket megváltoztattak. Charles megpróbálta beindítani az Intézményt, én pedig az elnök meggyilkolásáért mélyen elvoltam temetve a föld alá … szó szerint. - Megtettem. Hova vezetett? – költői kérdés volt nem várom el, hogy válaszoljon. Nem is hinném, hogy tudna. Volt családom. Elvették tőlem. Alapítottam családot. Elvették tőlem őket is. Nem értheti ezt  meg. Nem látta, amit én, nem élte át, amit én. A szemem láttára vesztettem el mindent, többé ez nem fog megtörténni.
Pszichopatának gondol, holott őszinte vagyok. Sok mindent mondanak rólam, de hazugnak tévesen tartanak. Nem titkolom el azt, ami vagyok, sem azt, amiért küzdök. Egyszer már kereszteztük egymás útját, és ő maga is láthatta, hogy mire vagyok képes azért, amiben hiszek. Jól teszik, ha félnek, de csak akkor van rá okuk, ha akadályoznak. Nem lelem örömömet más mutánsok fájdalmában, de mindenkinek el  kell döntenie, hogy kinek az oldalán áll. Az övékén, vagy a mienken? Ha az embereket választják, ha értük harcolnak ebben a háborúban … akkor féljenek.
- Ha igen, jól csinálja. – feleltem egy halovány mosoly kíséretében. Nem gondolnám, hogy hazudott volna, nem egyetérteni velem annál inkább a szokása, de ez … aligha róható fel neki. Az ember vállalja magát, ez becsülendő.
- Évszázadok munkája volt ez a hely. Sok minden köti őt ide. – feleltem halkan, a képeket nézve. Emlékszem, hogy sok családi fotó és relikvia volt itt, ami már soha nem fog visszakerülni. Charles-t idekötik a gyökerei, érthető, ha aggódik miatta. – Az otthont elveszteni mindig nehéz. Mindazt, ahonnan származunk. – tudom milyen az. A szüleim otthonát, miután kirángattak minket onnan és vagonokra tereltek, felgyújtották. Előtte elvittek mindent, ami értékes volt és mozdítható. Meggyalázták az emlékeiket, végignézették velük, ahogy semmivé lesz az életük munkája. Miután pedig a szüleimet is elvesztettem, az otthonom végképp odalett. – De van lehetősége újrakezdenie. Van miért újrakezdenie. – ez pedig jó, olyan dolog, ami miatt van értelme újrakezdeni, akkor is, ha nehéz.
- Most is segít neki. – feleltem, oldalra pillantva rá. – Tanítja a diákokat, fegyelmezi őket … nem hagyott meghalni engem. – egy gyors mosolyra rándult a szám széle. – Eddig sem tétlenkedett. – ha azt is gondolja esetleg. Charles felnőttember, de ez nem jelenti azt, hogy nincs szüksége támogatásra. Ugyanakkor tudni kell, hogyan tegye az ember mindezt, hogy ne essen át a ló túloldalára.


paranoya | szólj, ha nem jó valami  szégyellős    


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
37
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Szer. 10 Jan. 2018, 13:58



Erik & Esther

Bury in vain cause the pain got us falling apart.
Kissé szuicid a férfi kijelentése, de sem ezt, sem pedig mást inkább nem teszek szóvá. Elvégre nem úgy tűnik, mintha máról holnapra véget akarna vetni az életének. A benne forrongó haragot egészen más célokra fordítja, nem a saját testében való kártevésre. S mivel két teljesen más világlátással rendelkezünk, az értékrendjeink, a látásmódunk most is üti egymást. Csak ezúttal igyekszem nem elragadtatni magam, s megemelkedett hangszínen beolvasni neki. Mégiscsak az iskola falai között vagyunk. Így aztán több kijelentését is csak egy pillantással, vagy egy lemondó sóhajjal nyugtázom. Ahogyan a költőinek szánt kérdését is. Tudom, hogy a meggyilkolt családjára gondol. Pontosan ezért inkább nem is firtatom a dolgot.
Az elcsendesült épület falai között járva újabb gondolatok ütik fel fejüket, s valamiért úgy érzem, megoszthatom ezt a mellettem haladóval. Elvégre ki tudna érdemi véleményt formálni, ha nem a Professzor régi barátja? Talán Ő még nálam is jobban ismeri ezt az épületet, s történetét. Némán bólogatok, ahogy beszél, miközben akaratlanul is alsó ajkam kezdem el harapdálni elgondolkodván a férfi kimondott szavain. Amikor azonban arra a részre ér, amely az élete megmentésére vonatkozik, felpillantok Rá, s elkapva halovány mosolyát, akaratlanul az én szám széle is fentebb siklik.
- Néha azt érzem, ez nem elég. - felelem aprót sóhajtva, miközben magam elé nézve újra lépkedek tovább, kezem a farmerom zsebébe mélyesztve. - Rengeteg pénzre van szükség, hogy a másik szárny is újra felépüljön. Az államtól nem várhatunk segítséget így.. magunk maradtunk. -
Az intézményünk jó ideje nem titkos, ahogy a működése sem. A szenátusban ülők pedig többen nem pártolják a tevékenységünket, így aztán nem remélhetjük azt, hogy most lobban fel bennünk a jótékonykodási vágy szikrája.
Közben bekanyarodunk egy újabb folyosóra, melynek csupán a felééig jutunk el. A másik részét ugyanis az építkezéseken gyakran használatos, vastagabb ponyva fedi el. Ezt megragadván, hajtom félre, majd indulok meg előre, s a karommal tartva az anyagot, intek Eriknek, hogy kövessen.
- Ezen a folyosórészen még elég sok munkálat van, de egyelőre félbemaradt, mert vannak fontosabb javítanivalók is. Eredetileg nyolc szoba volt itt, kettőt sikerült helyreállítani. - kezdek el magyarázni, miközben tovább sétálok. A cipő alatt halkan serceg a lefektetett védőfólia. Halovány fény világítja meg a falakat, melyek mellett vödrök, és egyéb eszközök pihennek. - Ezzel azt akartam mondani, hogy elég nyugodt ez a rész, és szinte senki nem jár erre. -
Pillantok Erike ismét, majd azon ajtó elé lépek, mely az egyike azon kettő közül, amit nem fed ponyva. Elfordítom a zárban lévő kulcsot, s előre megyek. Feloltom a lámpát, s hunyorogva nézek körbe. A megszokott, faborítású falak, a gondosan elhelyezett parketta, s pár bútor, köztük egy hatalmas ágy, a fal mellett álló ruhásszekrény, komód, és az ablak előtt terpeszkedő íróasztal. Jellegzetes berendezés, mely minden szobára jellemző.
- Nos, erről lenne szó. -  mutatok körbe, majd várakozóan a férfire pillantok. - A folyosó végén van a fürdőszoba, az szintén már felújításra került. Ja, igen, azt még elfelejtettem mondani, hogy Önön kívül még egyetlen ember lakik itt, a szemközti szobában, de biztosan nem fogják zavarni egymást. -
Magyarázom, majd lazán összefonva a karjaim magam előtt, sétálok kissé beljebb.

S C A R S | ó, te! <3  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
51
∆ Tartózkodási hely :
unknown



Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real Szer. 10 Jan. 2018, 14:57


Esther & Erik

- Valahol el kell kezdeni. Egyszerre nem lehet mindent. – főleg nem megoldani minden problémát. Amit Dr. Wolheim érez az jó, ettől a késztetéstől akar majd még többet tenni, még többet segíteni. Ez az, ami nem hagyja belenyugodni abba, amit már tett, ami miatt nem érzi azt, hogy ő már megtette a magáét. Így lehet haladni, egyről a kettőre jutni. Olyan ez, mint megtanulni járni. Előbb-utóbb sikerülni fog, csak ki kell várni. – Mindig magunk voltunk. – jegyzem meg, de nem pillantok a mellettem haladó nőre, sejtem, hogy mit látnék az arcán. Ő talán máshogy gondolja, de az emberiség soha nem volt segítségünkre, bármit is mondjanak. – A pénz megoldható. – feleltem kissé ködösen, de okkal. Kétlem, hogy Charles, vagy Dr. Wolheim értékelné azt, ahogy én pénzhez kívánnék jutni. Habár, egy svájci bankban van egy jelentősebb összeg, amit még a nácik után folytatott vadászatom alatt szedtem össze. Abból gondoskodtam arról, hogy a szüleim megfelelő helyen nyugodhassanak. Üres koporsókat temettem el, de legalább ott áll a nevük a fejköveken. A maradék összeg talán segíthet Charles-éknak.
- Megnyugtató. – bólintok haloványan mosolyogva a szavaira. Nem áll szándékomban semmiféle problémát okozni Charles-nak, a diákoknak vagy a tanároknak. Én magam nem kreálom azt, azonban megvédeni magamat … nos, megfogom. Az ilyesfajta félreértések elkerülése végett jobbnak láttam minimális szinten érintkezni az itt lévőkkel. Az, hogy Dr. Wolheim felajánlotta mindezek és a személyem ellenére is ezt a szobát, meglepő fordulat.
A szobába belépve lassú, határozott léptekkel haladtam, végig húzva az ujjaimat a bútorokon, mintha csak azt várnám, hogy érezni fogom a több száz éves fát. Néhány hónappal ezelőtt még érezhettem is volna. Nemcsak az iskolát pusztították el, hanem egy részt is Charles múltjából, az őseiből.
- Otthonos. – jegyzem meg, ahogy még egyszer körbe futtatom a szobán a szemem. – Köszönöm, Dr. Wolheim. Nagyra értékelem. – bólintok hálásan. Kétségkívül ő Charles után az, aki a legtöbbet teszi azért, hogy … kényelmesen érezzem magam, annak ellenére, hogy a legkevésbé sem vagyok szívesen látott vendég. – Igyekszem nem zavarni. Későre jár …   mondom, ahogy az íróasztalon lévő órára pillantok. - … pihenje ki magát. Megérdemli. – húztam mosolyra a szám, ahogy leültem az ágy szélére és végigsimítottam azon. Igaz, ami igaz, igen rég aludtam kényelmesnek mondható ágyba. – Jó éjszakát, Dr. Wolheim. – pillantok még felé, mielőtt kimenne és becsukná az ajtót maga mögött. Néhány pillanattal később pedig hátradőlve fekszem el az ágyon, a kényelem pedig meg is teszi a hatását, nem sokkal később elnyom az álom.  


paranoya | köszönöm a játékot, imádtam!  izgatott  jajj     


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: Esther & Erik - monsters are real

Vissza az elejére Go down

Esther & Erik - monsters are real

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Esther Mikaelson
» Erik/Karl Larsen
» Erik Lehnsherr - Magneto /Foglalt/
» [Event] Tükörkép - THE REAL ONE
» Erik Killmonger

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Lezárt játékok-