Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.



Utolsó posztok
érkezett válaszod?




Díjazottaink
A Tavasz nyertesei


A tavasz férfi karakterei

Logan & Eric
A tavasz nõi karakterei

Norina & Caroline
A tavasz párosa

Pepper & Tony
A tavasz canon karaktere

Shuri
A tavasz kedvenc karaktere

Drax
A tavasz saját karaktere

Vitali
A tavasz elõtörténete

Franklin
A tavasz játéka

A 4. kaland (I. - II. kör)

Share|
There you're... my whole world. (Hollie & Alex)


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Kor :
25
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Vas. 05 Nov. 2017, 15:34

My whole world...
Alex & Hollie

Nem éreztem úgy sosem, hogy bármiben is kiemelkednék a többiek közül. Sokkal inkább tekintettem magamat szörnyetegnek, egy roncsnak, aminek léteznie sem lenne szabad… De a múltamról mit sem sejtő tanáraim látnak bennem valamit, amit én talán sosem fogok észrevenni, vagy megérteni. Tekintetem a szobám falán lévő órára téved és hangosan felnyögök, majd lassú mozdulattal nyúlok a vörös rúzsért, amivel kihúzom a számat. Egyszerűen… nem érzem úgy, hogy megérdemelné a részvételt ezen a zártkörű rendezvényen. Vontatottan indulok meg a szekrényem felé, ahol a combközépig érő, fekete ruha vár, aminek a hátoldala egy hatalmas, fehér masniból áll. Miután magamra öltöttem, szkeptikusan méregetem alakomat a tükörben- kissé merészebb, mint amilyennek gondolom magamat, de végül is… ez is csak egy ruha. Nincs jelentősége.
Ahogyan az egész estének se kellene lennie, de ha jól sejtem, talán egy későbbi munkaadómmal sodorhat össze a sors. Ujjaimmal megmasszírozom a tarkómat és próbálom csitítani a tompa, lüktető fájdalmat, ami lassan kúszik végig rajtam. Magamhoz vettem a táskát és a szobából kilépve, Jane dicséretét hallva kissé elpirulva indultam a taxihoz.
Ott lobogott bennem az üresség, a fékevesztett semmi, ami kiült az arcomra is- s próbálhattam volna akárhogyan, képtelen lettem volna azt a varázslatos mosolyt az arcomra csalni. Alsó ajkamba haraptam, majd frusztrációmat levezetni képtelenül bámultam kifelé az ablakon, míg egy erőteljesebb fékezéssel meg nem állt a gépszörny és elém nem tárult az impozáns szálloda képe. Meg-megremegő térdekkel szálltam ki a járműből és indultam befelé, tekintetemet végig a földön tartva. Éreztem, hogy néznek, a tekintetek égették bőrömet és fejemben halkan, suttogva csendültek fel a gondolatok, amiket egy sóhaj kíséretében zártam ki magamból. Nehezebb, ha ideges vagyok, elvonatkoztatni mások hívogatásától.
- Jó estét, Mr. Lockwood… -  Köszörültem meg a torkomat, kissé reszelős hangomat hallva és elvettem egy pohár pezsgőt az engem kínáló pincértől. Jelen pillanatban legszívesebben az intézetig futottam volna, hogy magamra zárjam egykori szobám ajtaját, hogy pokrócomba bugyolálva magamat rejtőzzek a világ elől… sosem kívántam a rivaldafényt, az árnyékot és homályt szerettem, amibe beleolvadva láthatatlanul élhettem napjaimat. A terem szinte tömve volt emberekkel- befektetőkkel, ügynökségek igazgatóival, fejvadászokkal és diákokkal, mint én magam. Mégis, nehezen találtam meg a helyemet egészen addig, míg egy ismerős arcot felfedezve beszélgetőtársat találtam egy hallgatótársam személyében, akivel egy előadáson ismerkedtem meg. Könnyű volt belemerülni Freud tanaiba, élvezettel beszélgettünk róla és apránként hullott le vállaimról a feszültség súlya. Poharamat egy közeli asztalra helyeztem, amikor lélektükreim elé tévedt egy pár cipő és a hozzá tartozó láb. Óvatosan, már-már tapogatózva vezettem végig szemeimet a férfin felfelé, és léptem hátrébb ösztönösen a kísértet elől. A pánik csigolyáról csigolyára kúszott felfelé gerincemen, megbénítva teljesen, ajkaim hajszálnyira elnyíltak és egyetlen szót sem voltam képes szólni.  Az arc, a szemek… olyan valósághűnek tűntek, elhittem volna, hogy itt áll előttem, de képtelen voltam rá. Hiszen én magam voltam az, aki a fényét kioltotta, tisztán emlékszem a szavakra, amiket nevelőanyám mondott évekkel ezelőtt. Azokra a szavakra, amik visszajártak kísérteni a sötét órákon, a legváratlanabb percekben, pánikba és kétségbeesésbe taszítva. De aki előttem állt, valóságnak tűnt. Merev karjaimat mozdítva, remegő ujjakkal nyúltam felé, ujjbegyeimmel megsimítva az arcát és pupilláim tágra nyíltak, ahogyan érintésem célt ért, nem siklott tovább kezem a levegőben.
- A… Alex. -  Messziről, távolról hallatszó suttogásnak tűnt a hangom, minden csöpp erő és határozottság elfolyt belőle. Csupán néztem az arcát, ami megváltozott, meggyötörtté vált, markánssá, enyhén borostássá; a szemeit, amik ugyanolya kékek voltak, mint amire emlékeztem. Bénult, tehetetlen aggyal álltam előtte, a szemeim párásak voltak, sűrű pislogással akartam megakadályozni, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. Tagjaim maguktól mozdultak, a következő percben pedig széles vállai fölött karoltam át nyakát és szorítottam magamhoz, úgy kapaszkodva belé, mintha attól félnék, a következő percben köddé foszlik a fényem s felébredek az álomból. Fejemet a nyakába fúrva  hunytam le szemeimet, orromat betöltötte az illata, mégsem tudtam hinni abban, hogy tényleg ő az.



remélem, megfelel!  szeretés   || words: 623 || •

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
20
∆ Kor :
29
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Vas. 05 Nov. 2017, 17:41

Lassan sétáltam végig a hatalmas díszesen megvillágított helyiségen. A legjobb és egyetlen öltönyömet viselem, amelynek sötétkék árnyalata tökéletesen megfelel a mostani divatnak. Alatta egy árnyalattal világosabb színű ing látható. Nyakkendőnek egy régebbi sötétszürke darabbot vettem fel. A lábamra fekete cipőt húztam, egy igen drága márkás darabbot, amelynek árából egy heti étkezésemet fizetni tudtam volna. Mozgásom nyugodt, kimért, lassú és magabiztos, mint aki tökéletesen otthon érzi magát ebbe az elegáns forgatagba. Párszor megállok, szót váltok emberekkel, hagyom hogy bemutassanak és kedvesen mosolygok, mint ha élvezném ezt az egész fejhajtást. Még egy pohár pezsgőt is elveszek az egyik tálcáról, de ez is csak a látszat kedvéért csinálom, egyetlen udorító korty után már rakom is rá egy üres poharakkal teli tálcára. Tekintettemet körbe hordozom a helyiségen, hát ha látok valami értelmes arcot, de egyenlőre csak ugyan azt a feketébe öltözött, unalmas tömeget látok.
~ Milyen fontosnak érzi magát itt mindenki, milyen nyájasan beszélnek egymással. Él tanulók, rektor urak, gazdag vállalkozók és az egyetem támogatói. Mindenki nagyon jelentősnek képzeli magát, mindenki olyan nagyra van magára, pedig az életük egy fabakát sem ér. Mit csinálnának, ha siar birodalom úgy dönt lerohanná földet? Mit csinálnának, ha a legendás Thanos nagyúr eljönne értük? Erre egyébként minden esély meg is van, hogy bekövetkezik. Vajon, hogy viselkednének akkor? Ha esetleg belőlem a terület kormányzója lenne bánnák-e kevés gyakornoki fizetést? Nem, mint ha ezért felszólalhatnék, mert más gyakornokoknak még nem is fizetnek. Talán ha itt ügyes vagyok, jövőre fizetős jogi gyakornok is lehettek, ami mellett már nem kéne rakodómunkásnak állnom. Bár, ahogyan a föld jelenlegi állapotát elnézem, lehet többet ér az a becsületes fizikai munka, mint ügyvédként csűrni, csavarni szavakat. ~ Gondolkodom el, miközben elvegyülök az ünnepi forgatagban. Hagyom, hogy sodorjon az ár és szépen lassan felveszem a stílusokat. A rám mosolygó arcok alapján jól is csinálom.
~ Pont olyan, mint egy birodalmi rendezvény, bár ott még csak testőrként voltam jelen. Azért, úgy látszik nem csak harcolni tanultam meg a gárdába. Ragadt rám valami abból, amit udvari viselkedésről magyaráztak nekem. ~ Folytatom az előbbi gondolat sort, majd hírtelen ötlettől vezérelve elindulok hátra egy kis levegőért.
Hollie-t már messziről kiszúrom, de nem tulajdonítok neki jelentőséget. Továbbra is nyugodt, kimért léptekkel haladok tovább, ha nem jön oda hozzám, akkor valószínűleg el is sétáltam volna mellette. Ő azonban megérint, amelynek hatására ösztönösen hátra fordulok.
~ Az elmúlt napokban többször is láttam őt. Legutóbb a kávés standnál két emberrel álltam mögötte a sorba. Volt, hogy rejtőzködve követtem ugyan, de bőven volt lehetősége meglátni engem. Miért most és miért így reagál? Ő döntött úgy, hogy nem lesz része az életemnek. Még csak egy üzenetet sem kaptam tőle soha, pedig mindent megtettem, hogy előkerítsem. ~ Elemzem magamban a helyzetet, miközben pár másodpercig, hagyom hogy öleljen. Ezt követően azonban, a lehető legóvatosabban, szinte csak az ujjaim hegyét használva eltolom magamtól. Hideg kék szememet az övébe fúrom és nyugodt semleges arccal nézek rá, bár a szám sarkában ott bujkál a mai nap első igazi mosolya.
- Üdvözlöm Mis Winter. Parancsoljon itt egy zsebkendő. Látom valami szemébe ment. - Mondom neki udvariasan, kicsit talán hűvösen is. Közben azért megnézem a kezét, hát ha van rajta jegygyűrű, de a jelek szerint eltaláltam a megszólítást.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Kor :
25
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Hétf. 06 Nov. 2017, 14:03

My whole world... 
Alex & Hollie

Mély levegőt vettem és hátrébb léptem tőle, lepillantva a földre. Nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat, ujjaim görcsösen görbültek be és tétován nyúltam a zsebkendőért, amivel véletlenül sem töröltem meg a szemeimet, csupán babráltam vele és tanácstalanul néztem Alexre. Ittam magamba vonásait, de nem mertem közelebb lépni.
- Van egy kis időd? -  Távolság. Hiába állt előttem, ilyen messzire sosem voltam még tőle. Elárultam a legjobb barátomat, a legfényesebb csillagot mind közül.  - Szeretnék beszélni veled, ha… ha nem bánod. - Mogyorószín lélektükreim rezzenéstelenül függtek hűvös tekintetén, amivel mintha csontomig lett volna képes hatolni. Kissé szétszórtan öntöttem magamnak egy pohár vizet és indultam meg az erkély felé, ahol leülve egy székre ujjaimat összefonva fektettem kezeimet ölembe.
- Miután az megtörtént, felhívtam anyánkat… Judith azt mondta, hogy meghaltál abban a tűzben és ne keressem a családomat többé… - Kezdtem bele hosszas hallgatás után, reszelős hangomon. Kortyoltam egy kis vizet és szemeimet lehunyva igyekeztem a nem létező nyugalmat magamra erőltetni, de egyedül a torkomban dobogó pulzusomat éreztem. Sóvárogtam a magyarázatra, a miértre, mindenre, ami fellebbentheti a fátylat szemeim elől.
- Én pedig így tettem. De te mégis itt ülsz velem szemben, ami azt sugallja, nevelőanyám nem volt velem túl őszinte. Valószínű, nem töltötte el boldogsággal a tudat, hogy a nevelt lányáról kiderült, hogy egy mutáns.
- Ajkaim kesernyés mosolyra húzódtak, fejemet felemelve néztem Alex arcát és egy-egy kósza tincsemet a füleim mögé simítottam. - Az elmúlt napokban abban a hitben éltem, hogy a képességeim miatt ismét hallucinálok, de akkor… téged láttalak, igaz? Mármint ténylegesen és valóban te voltál ott, nem egy újabb fantazma?
- Vontam össze szemöldökeimet és ujjaimat a tarkómra helyeztem, apró, körkörös mozdulatokkal kezdtem el a görcsöt feloldani, ami állandóan jelen volt mostanában. Belekezdhetnék a részletezésébe annak, hányszor éreztem azt, felemészt az ereimben folyó energia és egyszerűen felrobbanok a visszatartott erőtől. Ha nem lettem volna a professzor óvó szárnyai alatt, mára biztosan bántottam volna valakit, akaratomon kívül. Egyetlen rémálom is elég volt ahhoz, hogy a fél birtokot romba döntsem, kis híján elemeire bontva az épületet a többi diák feje fölül…
- Alex… Meggyűlöltél engem te is azért, ami vagyok? - Vele egyszerű volt, sokszor szavak nélkül is megértettük egymást. Ott lengett körülöttünk az a különös, meleg aura, aminek jelen pillanatban híján voltunk. Ez olyan élesen karcolgatta bensőmet, hogy nehezebben kaptam levegőt.  - Nem volt nap, hogy ne hiányoztál volna. Azt hittem, hogy megöltelek… én… sajnálom. - A zsibbadtság kezdett leolvadni merev tagjaimról, lassan mozdulva tápászkodtam fel és nagyot nyújtózam a hűvös, őszi éjjel levegőjében. bőrömön libabőr jelent meg a széltől, de legkevésbé az a tény zavart, hogy fáztam. A korláthoz sétálva semmi sem törte meg a közénk ékelődött csöndet, csak a tűsarkú cipő által keltett kopogó zaj. Karjaimmal átfogtam a hideg fémet és nekidőltem, hogy a mélybe hajolva szemléljem New York képét.


 || words: 462 ||
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
20
∆ Kor :
29
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Hétf. 06 Nov. 2017, 15:23

Kezdetben csak állok némán és csendben miután eltoltam magamtól a lányt. Tekintetemmel körbe nézek nincs-e a közelben valaki aki éppen ide figyel, de csak a korábbi beszélgető partnere van, aki nézése alapján éppen olyan tanácstalan, mint most én. Szinte gondolkodni sincs időm nem, hogy válaszolni, éppen csak elnézést kérnék a csoportásától, ő engem meg sem várva és teljesen figyelmen kívűl hagyva már mondani is kezdi a magáét. Ekkor a harmadik személy szerencsére felismeri, hogy távoznia kell és én csak egy vágyakozó pillantást vettek utána. Testem minden idegszála megfeszül és körbe füllelek egy pillanatra, hogy biztosan nem hallgatózik senki. Közbe persze, a fogadott húgom már mondja is magáét.
~ Atyaég kellett volna az a pezsgő....~ Gondolkodom el, aztán mivel a jelek szerint nincsen választásom a lány után megyek. ~ Remélem ebből nem lesz baj, ezt nagyon nem így kéne. Régen, mint ha udvariasabb lett volna. Bár az a hibája mindig meg volt, hogy amikor akart valamit ritkán tudott szólni, teljesen magába fordult Azonban, ha még is kinyitotta akkor a legkevésbé sem helyt álló időbe tette. Azok a jó kis általános iskolai verekedések... ~Folytatom az előbbi gondolat sort, miközben én is kilépek az erkélyre.
~Anyám kereste volna... itt valami nem stimmel. Na, jó ez a része elképzelhető, de itt nekem valami nagyon-nagyon zavaros. Lehet bentről nem hallottam minden részletet? Olyan zavarodott és az egész viselkedése is a pszichiátriai betegeket juttatja az eszembe. ~ Gondolkodom, miközben továbbra is figyelmesen hallgatom őt, de eszem ágában sincsen le ülni. Ezt jól is teszem, mert a következő mondatai kezdik kiverni nálam a biztosítékot.
~ Jesszusom, oké hogy senki se figyel, azonban ez a hely ennek kitalálására teljesen alkalmatlan. Engem szerintem így is megfigyelnek, nem kéne még neki is belekeverednie. A végén még megint jön a verekedés, csak most valami mutáns ellenes biztonsági szolgálattal. Mutáns ellenes törvények idejében mutáns erővel való ház felgyújtást emlegetni.... Ez terrorizmusnak minősül, aminek nincsen elévülési ideje. ~ Forognak az agyam fogas kerekei miközben becsukom az erkély ajtót. Persze, próbálom türtőztetni magam, mert a végén még túl heves leszek és sikerül kiszednek a helyéről, vagy betörni az üveget.
- Először is mennyit ittál? - Vágok át minden kérdésén és szaván, mert ennyit már képtelen vagyok felfogni. Közben visszafordulok és alaposan végig mérem őt, miközben feláll majd a korláthoz lép. Mivel hideg van és bőrén megjelenő libabőr alapján, amelyet élesen kirajzol a fent ragyogó hold fénye, ő igen is képes fázni, ezért megteszem amit minden úriembernek kell. Leveszem a zakómat, és ráterítem vállára. A művelet során a kezeim finoman szigorúan a ruhadarabb bőszabású vonalán, végig siklanak és végül derekánál összefonódnak.
~ Nem biztos, hogy ez jó ötlet, de remélhetőleg ez lenyugtatja. ~ Fohászkodom magamban, majd várom, hogy feleljen a kérdésre, ami talán feloldozza őt az elhangzott szavak súlya alól és megmagyarázza azok értelmetlenségét. Esetleg, ha egyik sem jön össze talán időt nyerek, hogy átgondoljam a dolgokat és megfelelően válaszolhassak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Kor :
25
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Hétf. 06 Nov. 2017, 19:25

Speechless
Alex & Hollie

Üresnek és mégis feszültnek tűnhettem mialatt eltekintettem a sötét égbolton elnyúló felhőkön és addig figyeltem egy távoli, apró repülőgépet, míg az teljesen bele nem olvadt a sötétségbe. Valahol még jól is esett a hűvös fém érintése, amibe kapaszkodtam. Mélyeket lélegeztem és lehunytam a szemeimet, amik egy pillanat alatt felpattantak, amikor megéreztem a meleg zakót vállaimra borulni. A szavak bennakadtak, ahogy Alex ujjai végigsimították az anyagot és kezei átfonták a derekamat, halkan felsóhajtottam.
- Sem a hely, sem az idő nem volt megfelelő, hogy ezeket rád zúdítsam…. ne haragudj. Tudod, tényleg hiányoztál. - Szólaltam meg halkan és fejemet felemelve felnéztem a félhomályba burkolózó arcába, majd visszafordultam és csendesen szemléltem az épületeket, a mélyben apró hangyáknak látszó autókat.
- Egy pohár pezsgőt fogyasztottam el. Nem szokásom az ivás. -  Ujjaimmal megkerestem kezeit és szelíden megsimítottam őket, azután csöndben álldogáltam egy helyben, némán. Mert essen bármilyen jól is a közelsége, semmit nem segített kusza gondolataim és érzéseim rendezésében. Kissé… rosszul esett a kérdése, de talán én magam sem gondoltam volna másként, ha az én nyakamba szakad ennyi információ hirtelen. Az is közel sodort a tébolyultsághoz, hogy eddigi hitem, valóságom egy másodperc törtrésze alatt megdőlt. Zakója alatt elveszni látszottam, de szorosabban fontam magam körül össze a ruhadarabot és a földet néztem-, amit mondani tudtam, az elhangzott. Magyarázkodni? Azzal csak ronthatnánk a helyzeten. Még csak most kezdtem el megérteni, hogy már nem azok a gyerekek vagyunk, akik annyira közel álltak egymáshoz. Bár nem volt nap, hogy ne égetett volna a hiánya, hogy ne sóvárogtam volna a közelségére, a vidámságára… Az eltelt éveket nem lehet szőnyeg alá söpörni. Alsó ajkam beharaptam, ahogyan ujjaimmal megkerestem kezeit és szelíden lefejtettem érintését magamról, hogy arrébb tudjak lépni- hálás voltam a félhomályért, ami talán elfedte az arcomra kúszó, égető pírt.
- Szóval… - Égették a szavak a torkomat, de hideg tekintete előtt állva elbizonytalanodtam. Elvesztettem a legjobb barátomat? Acélos, kemény pillantása nem hagyott kétséget haragja felől. Ha képes lennék rá, egy legyintéssel száműzném gondjait és bánatát, hogy újra lássam úgy ragyogni őt, ahogyan gyermekkorunkban. Az a fesztelen, jókedvű mosoly, ami szája sarkában húzódott mindig, ahogyan rám nézett… ó, mennyire hiányzott nekem! Szinte belesajdult a szívem. Most mégis, legalább meg kell próbálnom megjátszani a higgadtságot és kompenzálni őt előbbi összeomlásomért, ami több sebből vérzett, mint hirtelen össze tudtam volna számolni. - Szeretnél visszamenni a rendezvényre? Nem lenne helyes, ha feltartanálak még tovább.  Ezt pedig... köszönöm. - Suttogtam halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. Levettem magamról melegével átitatott zakóját és közelebb lépve felé nyújtottam neki, kerülve tekntetét.




 || words: 414 || •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
20
∆ Kor :
29
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Hétf. 06 Nov. 2017, 23:11

Finoman a tőlem telhető legnagyobb gyengédséggel ölelem magamhoz Hollie-t, miközben az én tekintettem is elkalandozik város sziluettje és a csillagok távoli fénye felé. Hagyom, hogy megérintsen, megengedem neki a pillanat gyönyörét. Sőt megamnak is megengedek némi gondtalan hanyagságot és pár másodperces figyelmetlenséget.
~ Olyan szépek a csillagok, és jó páron amit látunk most is háború dúl, még én egy szép lányt ölelgetek. ~ Fut át az agyamon a szeretett hiány szülte gondolat, ám sajnos ahogyan tovább fut újabbak érkeznek helyére. ~ Mi lesz ha megérkezik császár parancsa? Vajon közelgő bázison átfogom venni a birodalmi megfigyelő szerepét? Esetleg támadást kell indítani a bolygó ellen? Vagy meg kell védenem Thanos, esetleg más növekvő hatalmú lény ellen, mint amire korábban többször is volt példa? Ez nem is volna butaság, hiszen az ellenségem ellensége a barátom. Van-e azonban jogom ebbe Hollie-t belesodorni? Nem, egyszer már elengedtem őt és felszabadultam, egy harcos pedig nem cipelhet szükségesnél több terhet a csatába. ~ Gondolkodom tovább. Már éppen engedném el, amikor a húgocskám éppen szabadulni szeretne szorításomból.
A két szándék pont jókor találkozik, hiszen normális esetben esélye sem lenne az én fizikai erőmmel szemben. Így azonban az izmaim engednek és természetesen követem a mozdulatait. Még egy kicsit én is hátralépek, biztosítva ezzel a szükséges személyes teret, mind a kettőnk számára. A pirulására nem nagyon figyelek fel, helyette a kivágott ruha és az eddig soha sem felfedezett keblek keltik fel az érdeklődésemet.
~ Hiába felnőttünk mind a ketten és a kishúgomból egy nő lett. Mindenesetre jobb ha vigyázok, már megengedtem magamnak, pár másodperc gyengeséget. Ha nem akarok végleges hibát elkövetni, akkor egy darabig nem lehetek érzelmes, legalábbis itt és most nem. Persze, nem szabad túlzottan erősnek sem lennem, hiszen én is tévedhetek, én is hibázhatok, néha képtelen vagyok engedni, a bennem lakozó embernek, ha megakarom őrizni az ép elmémet. ~ Gondolkodok hosszasan, miközben ismét belenézek a szemébe, hogy jobban felbírjam mérni a lehetőségeimet. Egy pillanatra megborzongok, de nem a hidegtől, ha nem a közöttünk lévő  láthatatlan távolságtól.
~ Mint egy hasadás a tér-idő szövetén. ~ Fordul meg a fejemben, majd kihúzom magam és megpróbálok, ha lehet még összeszedettebben viselkedni.
- Esetleg bemehetnénk és kirabolhatnánk a büfét. A zakóm megmaradjon rajtad! Nem akarom, hogy megfázz. Nagyon lengén öltöztél fel. Tudom, hogy az ilyen összejöveteleken ez így szokás, de néha elég ha kevesebbet mutatsz a szépségedből. - Mondom neki meglepő komolysággal, határozottsággal és nem kevés apai szigorral a hangomban.
~ Na, ez mi volt? Most vagy azt mondod, hogy szép, vagy leszidod mert kivágott az öltözéke. Ezek a félmegoldások nem vallanak rád. ~ Szidom magamat, miközben visszatolom a zakómat. Sőt, ha engedi újra ráterítem, csak akkor engedem, hogy levegye ha bemegyünk és melege van. Természetesen ajtót is nyitok neki, bent pedig az illemnek megfelelően belekarolok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Kor :
25
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Szer. 08 Nov. 2017, 14:32

Speechless...
Alex & Hollie

Mégis… olyan volt ez, mint a hazaérkezés. Mint amikor a sivatagban kóborló végre meglel egy oázist és az első korty hűs vizet a szájába veszi. Az érzés édesebb és melegebb volt, szerettem volna elnyújtani a pillanatot a végtelenségig. Hiába volt tőlem fényévekre a lelke, az átélt és átnevetett évek, megadóan döntöttem hátamat széles mellkasának és lehunytam a szemeimet. Nem tudtam elszámolni a zakatoló ütemmel, ami még fülemben is visszhangzott. Minden félelem és feszültség átalakult egy végtelenül keserédes pillanattá, aminek hamar eljött a vége. Íriszeim sötétebben fénylettek, ahogyan arcát figyeltem és kedvem lett volna végigsimítani arcélét, hátha eltüntethetem a borongós hangulatot azzal az egy mozdulattal.
- Ez nem hangzik rossz felvetésnek, támogatom. -  Pillantottam az erkélyajtón keresztül a melegben beszélgető tömegre és csendesen tűrtem, hogy rám adja a zakót megint. Szám sarkában megbújt egy mosoly, mialatt dorgálását hallgattam és képtele voltam ellenállni az évődés lehetőségének. - Kevesebbet mutatni a szépségemből? -  Pillantottam rá csillogó szemekkel. Nagyot dobbant a mellkasomban lüktető szervem, de átléptem az érzésen. Legalábbis, megpróbáltam. A zakóra pillantva szélesebb lett a mosolyom és néma csodálkozással figyeltem, ahogyan átvette a helyzet fölötti irányítást. Nekem nem volt célom, mindegy is volt, amíg mellette lehettem. Alex mindig mellettem járt, hogy ha ingoványos talajra tévedtem, elém lépjen és megvédjen. Felidéződött bennem, hogy mennyire szerettem ezt kislányként, ő volt a mentsváram… A lelkem, a fényem. Ó igen… Bárhová is mennél, én követnélek. Még a világ végére is.
- Mondja, Mr. Goldberg, mit kíván enni? - Pillantottam karján nyugvó kezemre. Édes volt az érzés, ami ott zsibongott belül, ebben az egy momentumban képes lettem volna megfeledkezni a világot nyomasztó sötét gondokról, magáról a Titánról, hogy kis híján elpusztította a világunkat… Saját képességeimről, amiket uralni koránt sem volt egyszerű, és mint ilyen, még tanulnom kellett. Acéloznom ingatag lelkemet és pallérozni elmémet, ami egymagában elég veszélyes fegyver lett volna ahhoz, hogy másokat tönkretehessek egy óvatlan pillanatban. S mialatt a büfé felé haladtunk, felpillantottam az arcára, hatalmas, kék szemeire, amiben ott bujkált a régi Alex, a legjobb barátom. Vajon képes lenne-e mellettem állni akkor is, ha látja, mi mindenre vagyok képes? El tudná-e fogadni, hogy én is egy vagyok a nevelőanyám által olyannyira gyűlölt és megvetett mutánsok közül? Ujjaimmal szorosabban fogtam a kezét és a földre pillantottam. Még csak most kaptam vissza őt valami csoda folytán, nem akarom elveszíteni… Még ha már nem is vagyunk ugyanazok, ez nem változtat a tényen, hogy… itt van mellettem! Érzem a parfümje illatát, izmainak moccanását ujjaim alatt és madarat tudnék fogni a boldogságtól a helyzet felfoghatatlan abszurditása ellenére is.
- Oh, én… mini hamburgereket szeretnék kérni. -  Tekintetem megakadt a kínálaton, miután elértük a büfét és halkan adtam le a rendelésemet. Nem igazán éreztem magamat éhesnek, túlságosan izgatott voltam a megelevenedett csodától. Arrébb léptem Alextől és levettem magamról a zakóját, amit egy köszönet kíséretében visszanyújtottam neki, felpillantva markáns vonású arcára. - Itt azt hiszem, már nem fogok megfázni.  -  Vörös ajkaimon ott játszott a mosoly és nem tudtam nem ragyogni mellette. Hullámosra formált tincseimet fülem mögé simítottam és elvettem a tányért, amin az általam kért étel tornyosult. - Van kedved leülni valahová? -  Pillantottam Alexre és beleharaptam az első sajtos, illatos, húsos csodába. Többen álltak a társaságban kezükben tányérral, így személy szerint nem tartottam túlzottan szükségesnek hogy leüljek, de ha ő fáradt, boldogan követem egy asztalhoz.


if the heavens.. ♥️ || words: 544 || •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
20
∆ Kor :
29
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Szer. 08 Nov. 2017, 16:22

Miután bementünk a terembe látszólag minden a legnagyobb rendben zajlik, legalábbis legjobb tudásom szerint. A fogadott húgom fejében kavargó gondolatokat pedig szerencsére nem látom és így nem is tudják megtörni benne ezt érzést. Amikor Hollie felém nyújtja zakómat engedelmesen felveszem és hosszasan nézelődök a büfé asztalon. Már javában eszi a minihamburgerét, még én továbbra sem választottam ki mit akarok elfogyasztani. Tekintettem ide-oda jár és egy pillanatra talán zavarodott is lesz, ezzel is ki mutatva a nemtetszésemet.
~ Miért kell mindenből minikaját csinálni? Tudom, hogy ez egy party, de sok puccos étel és lezsugorított finomság helyett igazán adhatnának valamit amivel jól is lehet lakni. Teljesen olyan érzésem van, mint ha még birodalomban élnék és megint lenne egy csomó kaja, amiből én egyszerűen nem ehetek. Amúgy is vidéki srác vagyok, nekem az egyszerű és finom ételeket szeretem. Ezen felül amúgy sem szeretem, ha ez emberek túl bonyolítják a dolgokat. Sőt, a legrosszabb amikor az ételt bonyolítják túl. Mi a baj régi házias ízekkel? Ilyenkor sajnálom, hogy nem tudtam megtanulni főzni. Anya házi kosztja nagyon-nagyon hiányzik. Talán el kéne mennem egy főzőiskolába, de se időm nincs, se pénzem. Továbbá ha ezt a kettőt megszerezném, akkor is lehet csak pocsékba mennének. ~ Gondolkodom el hosszasan, végül alaposan megpakolom a tányéromat mini hot-doggal, hamburgerrel és minden fajta falatkákkal.
- Nem ragaszkodom, hogy le ülhessek. Mások sem nagyon foglalták el székeket. Gondolom ezért is hívják álló fogadásnak, de azért vonuljunk egy kicsit arrébb. - Mondom neki miközben egyik kezemmel a méretesre pakolt tányérommal egyensúlyozok, a másikkal pedig finoman átkarolom partnerem derekát és egy félre eső sarokba terelem.
~ Azért remélem nem veszik udvariatlanságnak, hogy félre húzódtam. Nem szeretem kihagyott lehetőségeket, bármennyire is nem értek egyet ezzel az életmóddal vagy amit ez-az egész összejövetel képvisel. Az illemet azért jobb megtartani, mert ki tudja meddig kell ebben a formában a földön lennem. Talán H.-val nem is lesz olyan rossz itt, aztán lehet egy barátnőt is sikerül találnom, akivel újra megoszthatom az életem. Ha visszatérek, már csak protokolláris célokból is előnyös volna, ha lenne valaki az oldalamon. Továbbá ha komolyra fordul a kapcsolatom és esetleg gyermekem lesz, biztos nem a földön szeretném felnevelni. A császári család is örülne egy életerős mutáns gyereknek, aki ha meghal az apja helyébe lép. ~ Kalandoznak el a gondolataim, miközben elérjük az általam kijelelt helyet. Fekvéséből adódóan elég személyes teret ad nekünk, jó rálátást az ajtókra továbbá elég távol van mindentől, így nyugodtabban beszélhetünk. Tekintettemet újra belefúrom Hollie-ba és határozottan belenézek.
- Amúgy te mit csinálsz mostanában? Hogy kerültél ide? Régen soha nem törted magadat, hogy előrébb kerülj és ritkán kaptál felkérést bármire s. Ide pedig elég válogatott embereket hívtak és te kevés dologba voltál kiemelkedő. Végre megtaláltad amit szeretnél? - Mondom neki nyugodt mély hangon. Bár lehet sértésnek veszi, de ez annyira nem tud izgatni, hiszen teljesen őszinte vagyok és szavaim mögött is csak érdeklődés van. Ezt követően nem fogok egy ideig megszólalni, mert a figyelmemet teljesen leköti az étkezés.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Kor :
25
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Szer. 08 Nov. 2017, 19:12

Speechless...
Alex & Hollie

És én boldogan lubickoltam annak a gondolatnak a valóságában, hogy újra láthatom a legjobb barátomat, és még ha csak ideig-óráig, de mellette lehetek, kiélvezve a szívsajdítóan gyönyörű gondolatot, hogy él. Legszívesebben újrakezdtem volna a beszélgetést, elidőzve a valóban lényeges pontoknál… De tényleg nem sodorhatom magamat bajba azzal, hogy hangoztatom, mi is vagyok valójában. Éppen életem nagy lehetőségét szalasztanám el vele… Nem, mintha a pozíciók és a hatalom izgatna. Csupán segíteni akarok másokon és nem árt a pszichológiai ismeretek kibővítése annak, aki képes belemászni mások fejébe kutakodni.
Kérdőn pillantok rá, hogy mégis merre akar vonulni, majd leheletfinoman bólintok és követem őt a félreeső helyre, hátammal a falnak támaszkodva veszek egy mélyebb levegőt és csöndesen ragyogok mellette, míg eltüntetek egy újabb hamburgert. Szívesen mesélnék vicceket, csevegnék vele a régi kedvenc filmjeinkről, azokról az estékről, amikor kiszöktük a konyhába nassolni valót csenni, a lefekvési idő után jóval. Ahogy a tóparton eltöltött grillezések is felidéződnek bennem, de mindez még távolibbnak tűnik, mint eddig. Itt ragyog teljes pompájában a herceg és mégis valószerűtlenül hamisnak látszik. Távoli, mintha az egykori szoros kötelék és vidámság sosem történt volna meg. Elgondolkozva figyelem arcát, körbepillantok a termen és felsóhajtok.
- Megleplek, ugye? -  Mosolyom inkább szomorkás, mert valahol azt érzem, nem bízott bennem. Míg én látom, hogy képes lenne megmenteni a világot… ő talán sosem látta bennem azt a tündöklő fényt, amit én benne. - Pszichológiát tanulok egy ideje az egyik egyetemen. A professzorom úgy gondolja, nagy jövő előtt állok…   - Hangom elhalkul, ahogyan beszélek és félrenézek, mintha valami szégyelleni valót mondtam volna. - Ami azt illeti, a belvárosban élek egy nagyon neves tudóssal egy apartmanban. Abban a kevés időben, amit nem az egyetemen töltök, még mindig gitározom.  Szóval igen, azt hiszem, mondhatom azt, hogy… megtaláltam önmagamat. Ha pedig végeztem az iskolával, szeretnék visszamenni az Intézetbe. Segíteni akarok a gyerekeknek, hogy fel tudják dolgozni a velük történteket és el tudják fogadni, hogy kik is ők valójában. -Vontam meg vállaimat alig láthatóan és a tányérra pillantva arrébb toltam egy apró falatot. Már nem kívántam az ételt, de nem akartam kidobni sem, így egy árnyaltabbá váló arckifejezést felöltve megettem az utolsó darabot is, majd a tányért egy felém igyekvő pincér tálcájára helyeztem és egy pohár vízzel a kezemben visszasétáltam a férfi mellé, majd hagytam, hadd telepedjen körénk a csend, ami egész lényéből áradt. Közben pedig kinéztem az ablakon és az esti égboltot fürkésztem, apróbbakat kortyolva a vízből.
- Veled mi történt eddig? Már, amiről tudhatok.   -  Fordítottam felé arcomat végül, hosszas hallgatás után és érdeklődve pillantottam bozontos hajával betakart arcára. Csak hagynád, hogy elérjelek! Átfutott rajtam a gondolat, de nem adóztam túl sokáig a szorongó rossz hangulatomnak, igyekeztem nem kimutatni semmit sem.


if the heavens.. ♥️ || words: 544 || •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
20
∆ Kor :
29
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Csüt. 09 Nov. 2017, 16:30

Bennem nem idéződnek meg emlékek miközben Hollie-t hallgatom és nem áradnak szét bennem a visszontlátás okozta érzelmek sem. Persze, ez nem jelenti, hogy belül teljesen hideg vagy érzéketlen lennék. Inkább olyan, mint ha csőbe lennének zárva. Pontosan tudom minek örülök, mi nyomaszt az adott pillanatban, de ha nincs szükségem valamelyikre egyszerűen hagyom, had follyon át rajtam. Eszem csöndben, gyorsan és némán, miközben figyelmesen hallgatom a barna arcú szépség minden egyes szavát. Az arcom azonban most nem marad sima és nyugodt, mert amikor pszichológia szóba kerül, hírtelen még is emlékezni kezdek.
~ Jesszusom! Utálom a pszichológusokat meg terapeutákat. Egyedül talán egyetemi gyerek pszichológia tanárom képes kivétel, bár ő is nyagatott diszlexia, diszgráfia kérdéssel. Ezeket csak kitalálták azoknak akik nem tudnak megtanítani olvasni és számolni. A nyolcan százalékukban kamu, amivel palástolják rendszer hiányoságait, meg tanár és a gyerek lustaságát. A pszichológia egy nagyon-nagy áltudomány. Freud meg egy szexista hülye gyerek volt, egyszerűen fel nem bírom fogni, hogy lehet még ma is ennyi követője. A pszichoterapeuták főleg legrászorultabbakon, gyerekeknek és öregeknek ritkán tudnak megfelelően segíteni. Akik felnőtteket kezelnek meg általában csak lehúzzák az ügyfeleiket. A valódi problémás eseteket úgy is pszichiáterhez küldi, akik már tényleg tudnak is valamit kezdeni velük. Szerencsére egyre kevésbé keresettek, hiszen sok van belőlük, a válság tovább rontja drága terápiák iránti keresletet, ami nekik kimondottan rosszat tesz. Még is miért válna ilyen összetett hivatást? Persze, nem is róla lenne szó. Sok feleslegesen beleölt munka, aminek lehet semmilyen pozitív következménye nem lesz rá nézve. Ő velem ellentétben, mindig mert álmodozni. Én ezt akkor sem tettem meg, amikor lehettek volna nagy vágyaim a jövőmet illetően.~ Gondolkodom el, miközben továbbra is csak az evés miatt jár szám. Egyenlőre nem adok hangot annak mi zajlik le bennem, inkább várom had fejezze be a partnerem a mondanivalóját.
~Várjunk csak milyen intézet? Szóval H. Intézetben volt? Hol? Mikor? Ezt az egészet úgy mondja, mint ha tudnom kéne, hogy melyik. Kezdek összezavarodni. Úgy látom sok titok van még életében, amit meg kell beszélnünk. Mindegy, ezt most jobb lesz nem felhozni, majd később kiszedem belőle, amire szükségem van. Most arra kell figyelnem, hogy ne mondjak neki szükségesnél többet és azokat is úgy megfogalmazni, hogy ne tegyen fel olyan kérdéseket, amik bajba keverhetik. Később majd fokozatosan felfedek előtte mindent, ha úgy ítélem ez járható út. Egyenlőre azonban kevés az információm. Továbbá vannak részletek ezen felül is amit titkolnom kell. A kikötői állásom miatt lehet kinéznének innen az emberek. ~ Gondolkodok el ismét hosszasan, ismételten megváratva Hollie-t a remélt válaszokkal.
- Utaztam, megcsináltam tanári alap diplomát. Most jogi egyetemen tanulok tovább. Jelenleg első éves vagyok, van egy gyakornoki állásom. - Szólalok meg, miután mindent megettem és a tányért én is lepasszoltam egy pincérnek.
- Amúgy értelmesebb szakot nem találtál? Hidd el elég pszichológusnál jártam életemben, hogy tudjam semmit sem ér amit csinálnak. Ráadásul tananyag is nehéz és elhelyezkedési lehetőségek is rosszak. - Mondom neki nyugodt, mély és kissé túlzottan is határozott hangon, ami miatt akár meg is bántódhat. Nem tudom mire emlékszik abból az időből amikor komolyan kezeltek, de valahol mélyen remélem azok után megérti a reakciómat.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Kor :
25
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Pént. 10 Nov. 2017, 00:02

Speechless...
Alex & Hollie

Valamivel békésebben pillantok a pincér után így, hogy messzire vitte a tányért, amin vacsorám morzsái hevertek. Az utóbbi hónapokban nem voltam valami nagyétkű, sokszor még egy pirítóst is komoly küzdelmek árán erőltettem le a torkomon. Talán leginkább ez a lelkem romos állapotának volt betudható, de ezt pusztán egy alig észrevehető vállrándítással tudtam le. Hátamat kihúzva sétáltam el egy közelebbi asztalig és leraktam a poharat, majd a még falatozó férfira emeltem lélektükreimet. Fejemet enyhén megdöntve szemléltem mozdulatait, azután körbepillantottam, figyel-e valaki és óvatosan végigmasszíroztam a nyakamat. A folyamatosnak látszó, tompa, lüktető fájdalmat lassan megszoktam, de kezdtem belátni, hogy túl sok inger ért ma este. Feszülten fújtam ki a levegőt és nyelvem hegyével megnedvesítettem ajkaimat, majd egy kósza integetéssel elköszöntem a távozását jelző előbbi beszélgetőpartneremnek. Arcomon még mosollyal fordultam oda Alexhez.
- Ah, gratulálok. Nekem ez lesz az első diplomám. Szóval… ügyvéd leszel. Van már terved, merre szeretnél majd élni? - Csöndes, udvariasan érdeklődő voltam. Olyan, mintha egy ismeretlen emberrel elegyednék beszélgetésbe… Szemöldökeimet összébb vonva néztem, ahogyan ő maga is leteszi a tányérját és karjaimat keresztbe fontam magam előtt. Ha a világegyetem legnagyobb varázslata folytán nem botlottam volna bele a mellettem álló férfiba, már régen hazamentem volna, hogy messzire rúgjam le lábaimról a kényelmetlen magas sarkút és egy pokrócba bugyolálva nézzek valami fájdalmasan ostoba sorozatot. De így még maradtam, bár a gyorsan csökkenő tömeg láttán sejtettem, hogy hamarosan elindulhatok hazafelé. Hogy elkezdjem feldolgozni azt a rengeteg információt…
-Szavaira csak feljebb emeltem a fejemet és egyenesen a szemébe néztem, amíg befejezte a mondandóját. Pontosam tudom, mennyire megtörte a lelkét régen az a sok terápia, mégis… én másik oldaláról szemlélem a dolgokat, mint ahonnan ő.  - Tudod… Nem minden terapeuta, pszichiáter és pszichológus egyforma. Nem mindegy, hogy csupán a szaktudással találkozol, vagy mögötte ott van egy lélek is, aki segíteni akar neked. Valaki olyan, akiben ténylegesen megvan a képesség a gyógyítására a lelkeknek és elméknek. - Nyeltem egyet, majd egy kisebb levegővételt követően folytattam, bár a hangomba az este folyamán most ivódhatott először acélosság. - Az elhelyezkedési lehetőségek és a pénz számomra másodlagos. A célom az, hogy segítsek az olyanoknak, mint én… és hogy védelmezzem őket. Erre pedig a legjobb lehetőségem a birtokon lesz. -Hiszen ott van Laura is. Ott vannak mindannyian, akik bár engem sosem értettek meg teljes igazán, mégis felébresztették bennem a szándékot arra, hogy segíteni akarjak rajtuk. Ujjaimmal beletúrtam az arcomba hullott tincsekbe és Alexre pillantottam. Kettőnk közül mindig én voltam az, aki gyengébbnek tűnt, akit jobban megérintettek az események. Ez, azt hiszem az évek alatt semmit sem változott.
- Azt hiszem, az este a végéhez közelít. -  Mutattam jobbommal a csökkenő létszámmal rendelkező tömeg felé és igyekeztem nem figyelni a zaklatottságomra. Hogy egyáltalán miért zavar az, hogy ostobaságnak tartja a döntésemet? Hogy talán a vele történtek is arra ösztönöznek, hogy jobb szakemberré váljak, mint akiknek, annak idején a kezei közé került? Sötétülő íriszekkel figyeltem fagyos kékségét és próbáltam csitítani az ereimben száguldó vihart. Mindig is tudtam, hogy a képességeimet milyen mértékben befolyásolják az érzelmeim és ennek okán jobb, ha idejében távozom. Fokozandó, úgy érzem, terhes a társaságom a mellettem állónak, így jelzem neki távozási szándékomat és rendelek egy taxit.  - Remélem, vigyázol magadra, Alex. Jó legyél. -  Mosolyodom végül el és jobbomat nyaka köré téve lejjebb húzom a fejét, hogy az arcát egy rövid másodpercre megérinthessem ajkaimmal, majd visszaereszkedem sarkaimra és elindulok a lift felé, hogy időben elérjem a járművet- nem szerettem volna gyalog hazamenni. Amit pedig még kevésbé szerettem volna, hogy Alexnak feltűnjön, mennyire össze voltam zavarodva.


 ||  || •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
20
∆ Kor :
29
∆ Tartózkodási hely :
New York



Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex) Szomb. 11 Nov. 2017, 17:37

Továbbra is figyelmesen hallgatom a lány minden egyes szavát, miközben a tekintettemet le se veszem róla. Igaz, már nem tudom olyan jól tartani a szemkontaktust, mint a party elején és a lelki nyugalmam is kezd megbolydulni kissé. Ráadásul, ahogyan túljutottunk a valódi viszont látás okozta sok hatáson, sok olyan részletre felfigyelek ami eddig rejtve maradt előlem. Ennek következtében az arcom elgondolkodóvá válik és kicsit méla kifejezés jelenik meg rajta.
~ Rajta is látom a zavar jeleit, de este eleji viselkedése volt igazán zavaros. Most már talán minden rendbe lesz közöttük és ha nem is teljesen ugyan úgy, de folytathatjuk ahol abba hagytuk. Persze, több információra lesz szükségem, mert ezt az intézet dolgot még mindig nem értem. Továbbá alaposan át kell gondolnom a következő lépésemet. Nem akarok neki fájdalmat okozni, bőven eleget vesztettem már, hogy egy újabba se rokkanjak bele. Ellenben nem akarom, hogy akár a töredékén is átkeljen mennie annak, amin én mentem keresztül. ~ Gondolkodom el. Közben én is lepasszolom a kiürített tányéromat, egy közelben álló pincérnek, valamint szerzek magamnak egy pohár ásványvizet, hogy leöblítsem a rengeteg megevett ételt.
- Még nem tudom mihez fogok kezdeni ez nagyon az eleje még. Hátra van bő két évem, bőven ráérek még ezzel foglalkozni. - Mondom neki nyugodt, mély, de most már kicsit fáradt hangon.
- Egyébként ezek között jelentős különbség van, már csak végzettség és a rendelkezésére álló erőforrásokat tekintve is. Terapeuta ma szinte bárki lehet, nem rég olvastam, hogy egyes iskolába diploma nélkül is alkalmaznak tanácsadókat, akik hasonló munkát végeznek. A pszichológiához elég egy sima diploma, miközben sokszor orvosi szintű felelősség van az ember nyakába. Persze ezt sokan fel is használják, játsszák az orvost, aztán amikor a felelősség része jön, akkor pszichiáterhez küldenek. Ő már elvégezte a négy éves orvosit, egy évtized tanulás áll mögötte, amihez hozzá jön a munkatapasztalata. A pszichiáterekbe már jobban megbízom, ők írhatnak fel gyógyszert és megtehetik a lépést ha szükséges. Akinek pedig nincs szüksége komolyabb lépésre, vagy legalább annak mérlegélésére, az simán gyenge ember aki nem tudja feldolgozni a problémáit. Európában, ahol sok országban mesterdiplomához, sőt phd-hoz kötik pszichológus magán praxis engedélyét persze más a helyzet. Én sem engedném, hogy gyermek pszichológia mesterképzés nélkül gyerekek közelébe kerüljön valaki. Azonban az oktatási rendszer az ahol általában spórolnak, érteleszerű a szakember hiány a területen. -
Fejtem ki hosszasan a gondolatomat. A hangom egy pillanat alatt vált nyugodtból szenvedélyesbe, határozottból kissé túlzottan eltökéltbe.
Közben lassan szállingózik elfele a tömeg, bár én erre már csak akkor figyelek fel, amikor a partnerem a távozók felé kacsingat. Bár a beszélgetést részemről még nem zártuk le, de a közöttünk lévő kapocs révén érzem, hogy menni szeretne és látom rajta kedvtelenség, fáradtság jeleit. Most már nem nézek rá, inkább kíváncsian várom, hogyan is záródik az este. Nem is kell csalódnom, hogy lesz valami. Hollie átkarol és puszit nyom arcomba, ami egy pillanatra megdobogtatja a kőkemény szívemet. A hatás persze, amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is múlik, de azért határozottan jobban érzem magam, mert ez magában rejti egy reális folytatás lehetőségét.
- Hé, mióta tegeződünk megint?Amúgy, nem tartalak fel szia. - Mondom neki őszinte félmosollyal az arcomon, ami mostani állapotomban bőven felér egy valódi mosollyal. - Amúgy keress meg facebook-n és beszéljünk meg egy találkozót. - Kiáltok utána még egyszer, majd neki állok a távozásom előtti utolsó búcsúkörnek. Elvégre még is csak kapcsolatot építeni jöttem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: There you're... my whole world. (Hollie & Alex)

Vissza az elejére Go down

There you're... my whole world. (Hollie & Alex)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Soldier World Tour
» Halász Alex
» Unlike, dislike [Alex vs Shu (?)]

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Lezárt játékok-