HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

Az ősz díjazottjai
az évszak nyertesei

Az õsz férfi karaktere

Bucky
Az õsz nõi karakterei

Sigyn & Daisy & Carol
Az õsz párosa

Eleanne & Wrenor
Az õsz canon karakterei

Lord & Thor & Bucky
Az õsz kedvenc karakterei

Lord & Rocket & Bucky
Az õsz saját karaktere

Reimos
Az õsz elõtörténete

Erik Killmonger
Az õsz játéka

A 5. kaland (I. - II. kör)

Share | 
A topik címe: Feel the fury closing in. [Erik&Esther]

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Pént. 20 Okt. 2017, 11:14
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Nowhere to run from all of this havoc.
Nesztelen léptek szelik át a kastély azon részét, ahol kivétel nélkül mindennap megfordultam. Ugyan ezen lépések követték egymást, egészen a jól ismert ajtóig, mely szinte észrevétlenül süppedt bele a tökéletesen megmunkált faborítású falba. A hosszú évek alatt, már-már rutinná avanzsált tevékenységnek azonban most vége szakadt. A pompás falak több évtizedes élete egyszeriben tovaillant, s a robosztus épület helyét pedig átvette a romok közé vegyülő por s hamu. Egykori lakrészem elporladt ajtajában ácsorogva hagyom, hogy az emlékek megrohanjanak. Miközben kezemben a zseblámpát szorongatom, kelletlenül felteszem magamnak a kérdést; mit keresek én itt? A már megszokott tárgyak, melyek körülvettek, mostanra a rombolás martalékává váltak, és remény sincs már arra, hogy bármelyikre is rábukkanjak. Megrázva a fejem, hátrálok pár lépést, majd folytatom az utam, az eredetileg elhatározott célom felé, melynek eléréséhez erre a kitérőre egyébiránt nem volt szükség. Csupán a lelkemnek.
A napok csigalassúsággal vánszorognak, mióta Thanos végleg elbukott. A győzelem azonban keserédes, az ilyenkor kijáró mámor érzése most elmarad. Túl sok pusztítást hagyott maga mögött, s számtalan védtelen, ártatlan ember, bátor hős vesztette életét a végtelennek tűnő csatában. S most sem az a kérdés, felállunk e, és folytatjuk tovább életünket, újraépítve azt, hanem, hogy mennyi időbe fog telni, míg ezen sebek beforrnak, és ismét helyre áll a rend és az egyensúly.
A kastélyt körülvevő sátrak hosszasan elnyúlnak, a betegágyak száma végtelennek tűnik. Céltudatosan haladva a sorok között figyelem a szorgos nővérek s gyógyítók munkáját, kiknek most szintén a Birtok vált második otthonná. A sérültek felépülése hosszan folyamat, de annál hálásabb feladat, ezt saját tapasztalatomból tudom. Azonban mindig vannak kivételek. Olyan esetekre gondolok itt, amikor erősen kell koncentrálnom az orvosi eskümre. Kevés olyan személy van, aki megvetésem oly mértékben kivívta, hogy nem kívánatos számomra a jelenléte, s most éppen egy ilyen ápolt felé tartok.
A hosszú sátor azon része felé vezet az utam, mely nem nyújt szabad bejárást mindenkinek. Leválasztott, mondhatni privát rész ez, ahová rajtam, és a Professzoron kívül senki sem léphet be. Eme kiváltságról szívesen lemondanék, de Xavier Professzor kifejezetten engem kért meg, hogy felügyeljem régi barátja felépülését. S ha valakinek, hát Neki nem mondok nemet, ezt pedig Ő is pontosan tudja. Ahogyan azt is, milyen nagy ellenszenvvel viseltetek Erik Lehnsherr személye iránt. Mély levegőt veszek. A sátor ponyváját félretolva lépek be Erik ideiglenesen kialakított tábori „kórtermébe”. Tekintetem az ágyon fekvő - látszólag mélyen alvó - férfi alakjára siklik. Remek. Ismét sikerült jól időzítenem. Először az íróasztalnak kikiáltott alkalmatossághoz lépek, és megnézem, a Professzor hagyott e itt bárminemű instrukciót a számomra. Nem időzök sokáig ott, hiszen gyorsan szeretném letudni a kötelező esti körömet. A férfi ágya mellé lépek, s a felém közelebb eső karjáért nyúlok finoman. Hideg ujjaim csuklója belső oldalát érintik meg, majd fognak rá enyhén, miközben másik kezem felemelve a karórámra függesztem szemeim, hogy ily egyszerű és gyors módszerrel ellenőrizzem a pulzusát.

M A D N E S S | Jeges üdvözletem küldöm!  Cool   

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Pént. 20 Okt. 2017, 16:44
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Lassan teltek a napok. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mióta is vagyok itt. Néhány napja, talán. Gyengének éreztem magam, tehetetlennek. Az ismerős orvosi kellékek, a betegágy pedig kísértetiesen emlékeztett valamire egy előző világból. Egy kegyetlenebb, sötétebb korból. Még ennyi idő után is tisztán emlékszem mindenre. Charles és a világ Sebastian Shaw-ként ismerte meg a férfit, aki fegyvert csinált belőlem, de nekem ő mindig is Klaus Schmidt volt. A náci tudós, aki gyomron lőtte az anyámat, aki mosolyogva figyelte, ahogy egy műtőasztalhoz szíjaznak a tudomány nevében. Gyűlöltem őt, attól a pillanattól kezdve, hogy meghúzta a ravaszt. Abban a pillanatban, mikor a fegyver elsült, és az anyám holtan esett össze … abban a pillanatban tudtam, hogy meg fogom ölni.
A sátor bejárata jelentette a falat köztem és minden más között. Nem tudtam, hogy mi folyik odakint, hogy mi hír a nagyvilágban. Nem hallottam a tv hangját, és nem láttam az újságok címlapját sem. Charles, mikor jött, óvatosan és diplomatikusan fogalmazott. Szabadság … feltételesen. Valami hasonlót mondtak a szüleimnek és nekem, mielőtt átléptük volna a tábor kapuját. Már rég nem hiszek az emberek ígéreteinek. Megkínoztak, megaláztak, elvettek tőlem mindent. Ha lehunyom a szemem, még látom őket. Egy erdőben állnak, egy megásott, de üres sír felett.  Látom, ahogy mozog a szájuk, de nem hallom őket. Közelebb menni nem tudok, ők pedig csak … várnak.
Egy hideg érintésre foszlik szét az erdő képe. Egyből kinyitom a szemeim, majd lassan oldalra fordítom a fejemet, hogy lássam a mellettem állót.
- Sajnálom, de csalódást kell okozzak – mondtam halkan, majd a tekintetem a kezemre kúszott tovább. A bőrömön sötétlő számokról, az ujjaira a csuklómon. – Még élek – tettem hozzá, és egy halovány mosolyra rándult a szám sarka.
Elhúztam a kezemet, majd az ágy szélében megkapaszkodva húztam fel magam ülő pozícióba. – Charles nagyon bízhat magában – mondtam, miközben elfordultam oldalra és az ágy szélére csúsztam, amíg a talpan a földet nem érintette. – Felismerem a megvetést – felpillantottam rá. Kisgyermek voltam még, mikor először néztek rám így. Emlékszem, hogy kiküldtek a boltokból, hogy külön mosdókba kellett járnom. Emlékszem a szavakra, amikkel illettek hazafelé menet, a szomszédok arcára, akik rezzenéstelen arccal nézték végig, ahogy megvernek, majd zsákot húznak a fejünkre. – Mikorra jövök rendbe? – kíváncsian, de fáradtan pillantottam rá. Megölhetne … még azzal is, hogy nem csinál semmit. Nem jön ide egyetlen este, én pedig … rohamot kapok és a saját nyálamban fulladok meg. Csupán ennyit kéne tennie érte.

paranoya | imádtam  izgatott  


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Szer. 25 Okt. 2017, 13:16
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Nowhere to run from all of this havoc.
A szunnyadó testben erősen pulzál az élet, s a nyugvó elme, mely percekkel ezelőtt más dimenziókat hasított át,azon nyomban áttöri az álom és ébrenlét között húzódó fátyolfüggönyét. Még fel sem nyílnak a szemhéjak, érzem az ujjaim alatt megelevenedő szívverést, mely félreérthetetlenül jelzi az ágyon fekvő alak állapotának változását. Mégis, érdes hangját hallva a másik fél számára láthatatlan borzongás fut végig gerincem vonalán, mintegy hideg, s elsőre kellemetlennek ható érzetet hagyva maga után. Tekintetem a rám szegeződő jeges íriszekre emelem, s rezzenéstelen arccal hallgatom a további szavakat. Még csak a száj sarkában elrejtett apró mosolyra sem reagálok.
- Éppen ez volt a célom. - érkezik a szenvtelen válasz a részemről, s mindenfajta reakciót nélkülözve hagyom, hogy a kezét egyszerűen elhúzza. A feladatom, hogy életben tartsam,  nem csak a szakmámból kifolyólag, hanem Xavier Professzornak tett ígéretem végett is. A teljes testével mozdul, én pedig hátrálok egy fél lépést. A legkevésbé sem a félelem irányít, sokkal inkább az, hogy teret biztosítsak a számára. Nem félek Magnetotól, és soha nem is fogom ezt az örömöt megadni a számára. Végül elfordulok egy pillanatra, hogy az egyik fiókos szekrényhez lépve előkészítsem a sebek átkötözéséhez szükséges eszközöket, fertőtlenítőszert, csipeszeket, és gézlapokat. Az ágy halk nyikorgásából ítélve levonom azt a következtetést, miszerint ülőpozícióba húzta fel magát. - Remélem sikerül rászolgálnom a Professzor bizalmára. -
Nem igazán tudom, miként kellene reagálnom eme megjegyzésére. Hisz vitathatatlan tény, hogy a Professzort és Őt erős szálak kötik egymáshoz, a közös múlt, a sok ellentét, megszámlálhatatlan elvarratlan szál, és az a bizonyos barátság, mely sosem vész el. Hiába nőttem fel itt a Kastélyban, ismertem az idős énjét, most pedig a fiatalabbat, oly keveset tudok arról az emberről, kire mentorként tekintek. Én, s mindenki, aki eme iskola falai között él. Nem tagadom, fontos számomra, hogy Charles megbízik bennem, és szeretném a rám bízott feladatot maximálisan ellátni. Még ha az ápolandó páciens maga az ördög.
- A tetteink határozzák meg, kik vagyunk, Mr. Lehnsherr. - a kezemben felpakolt tálcával fordulok a férfi felé, amikor is találkozik a tekintetünk, s egyszeriben csak közli, hogy az iránta táplált ellenszenvem nem maradt észrevétlen a számára. Védelmemre szóljon, meg sem próbáltam elrejteni egy pillanatra sem. A válaszom pedig épp elég diplomatikus ahhoz, hogy ne legyen kétsége afelől, hogy megfigyelései nem lennének helyesek. Igen, megvetem! Mindazért, amit képvisel! Amiért Mariet, Jamest és megannyi társunkat elszakította tőlünk, s mert ártatlan civilekre támadt, és nem egy diákunk is odaveszett a legutóbbi ütközetben! Nem tudom, emlékszik e rám, s az akkor történtekre, hogy végtagjait jégbe vonva próbáltam megálljt parancsolni - vagy legalább lassítani - a pusztító rombolásának, de őszintén szólva nem is érdekel. Én is csak egy vagyok a sok közül, kik szembeszálltak Vele. S az, hogy a mostani pusztítás során a mi oldalunkra állt, nem teszi semmissé mindazt, amit eddig tett. - Két bordája megrepedt, ezeknek hat-nyolc hét kell az összeforrásához. -
Kezdem talán a legsúlyosabb sérüléssel, miközben a tálcát az ágyra helyezem, közvetlen mellé. Felegyenesedve, pillantok ismét a szemeibe.
- Nem keltettem volna fel a kötések cserélése végett, de akkor most ezt megtenném. - kezeimre felhúzom a fehér gumikesztyűket. - Szabad? -
A fakó, rövid ujjú felsőrészre mutatok, s ha engedi, akkor lesegítem róla a ruhadarabot. A legsúlyosabb sérülések a vállán, és a felsőtestén húzódnak, a sebek pedig könnyen elgennyesedhetnek, ha nem cseréljük elég gyakran a kötést.
- Legalább egy hét kell, mire a felületi sérülések a testén úgy begyógyulnak, hogy nem szükséges naponta cserélni a kötéseket. Így úgy gondolom, két hét múlva már nem lesz szüksége orvosi felügyeletre, csupán pihenésre. - kérdez, én pedig a tőlem telhető legrészletesebb választ adom meg a számára. Az, hogy meddig időzik itt, nem rajtam múlik, elvégre Charles vendégszeretetét élvezi. Én pedig addig állok a rendelkezésére orvosként, amíg az feltétlenül szükséges.

M A D N E S S | remélem újfent elnyeri a tetszésed! :$

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Csüt. 26 Okt. 2017, 22:24
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Nem olyan könnyű megölni. Ahogy egy mutáns társam mondta, túlélő vagyok. Ő már csak tudja, állítása szerint többször is megpróbált megölni. Sokan mások is. Mikor pedig rájöttek, hogy az én életem nem vehetik el, a sors úgy döntött, hogy elveszi azokét, akik kedvesek a számomra. Ismerem a fájdalmat, a veszteség érzését. Nem azért gyűlölöm az embereket, mert mutáns vagyok. Azért gyűlölöm őket, amit tettek velem. Amit és akiket elvettek tőlem. Ez az ember igazi arca, mindig is ez volt, és mindig is az marad. A remény, hogy megváltoznak csak egy … hiú ábránd, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal. Amíg reménykednek, mutánsok halnak meg emberek keze által. Egyre több és több.
- Valóban? – kérdeztem vissza egyből. – Inkább Charles-é. – mondtam, ahogy felpillantottam rá, az a vonásait figyelve. – Maga nem örül annak, hogy élek. – teszem hozzá, majd a tekintetem a földre szegezem, ahogy felülök és lelógatom a lábam. Vannak még ezzel így egy páran. Gyűlölnek, félnek tőlem … ki joggal, ki nem. Tudom, hogy milyen ez. Az anyám csodának nevezte, Isten ajándékának azt, amit tudok. Mások viszont … az ördögöt látták bennem, és még talán most is. Nem tagadom, sok rossz dolgot tettem, de egyiket sem változtatnám meg.
- Önt küldte ide. Ha nem bízna magában, olyan távol tartaná tőlem, amennyire csak tudja. – nem azért küldte ide Charles, mert orvos. Hanem azért, mert bízik benne annyira, hogy tudja, nem fog megölni, csak mert gyűlöl engem. Hogy nem fog szimpatizálni velem és hűséges marad hozzá. Charles tisztában van azzal, hogy nem mindenki olyan, mint ő. Nem mindenki képes táplálni a remény lángját és bizakodni, miközben újra és újra az elpusztítására törnek.
- Nem. – ráztam meg a fejem. Erre ő maga az élő példa. – A sebeink, határozzák meg, kik vagyunk, Dr. …   elhallgatok a neve tudtának hiányában. Nem ismerem Charles összes barátját és védencét, így a nő neve is homály számomra. Ami nem túl fair, tekintve, hogy ő tökéletesen tisztában van azzal, hogy én ki vagyok. – Különben ön lenne a megmentőm. Ami ironikus, annak fényében, ahogy érez. ¬– megölhetne. Megtehetné, és ezzel megszabadíthatná a világot tőlem. Minden bizonnyal sok életet megmentene, sok fájdalomtól szabadítana meg másokat ezáltal. Úgy gondolhatja, hogy jót cselekedne vele, a szükséges rosszat, de nem teszi meg. Nem, mert ahhoz túl lojális, túl … erkölcsös. Nem mindenki képes ölni.
A kérdésére csak némán bólintok, ahogy megemelem a kezeimet, hogy levegyem a ruhadarabot. Habár a fájdalmat eddig tompának éreztem, ahogy megemeltem a kezemet össze kellett szorítsam a fogamat, hogy ne kiáltsak fel.
- Tehát két hétig láthatjuk még egymást. – kevesebb idő, mint, amire számítottam. Nem viselem túl jól a bezártságot és a gyengeségem. Nem szeretnék annál tovább időzni itt, mint szükséges. Charles talán még itt tartana, de … az se neki, se nekem nem használna. – Tudják, hogy itt vagyok? Vagy … Charles nem akar pánikot kelteni? – kérdeztem kissé szarkasztiusan, összepréselve a fogaimat, miközben a sérüléseimmel látta el. Nem lepne meg, ha Charles nem tette volna közhírré az ittlétemet. Nincs itt olyan széles rajongóbázisom, hogy szívesen látott vendég legyek. Sokan látnak bennem ellenséget. Kár, nem vagyok egyetlen mutánsnak sem ellensége. Nem ölök szívesen az enyémek közül.
- Mióta van itt? – kérdeztem, miközben igyekeztem némán tűrni a fájdalmat. Az évek alatt megtanultam magamba folytani minden fájdalmamat. Régebben az erőmet is ezzel tápláltam, haraggal és fájdalommal, ha kellett magamnak okoztam, hogy erősebb legyek. Alábecsülik ezeknek az erejét, ezek az érzések vezérelnek mindenkit, hiába tagadják.

paranoya |  aranyos ölelés   


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Szer. 01 Nov. 2017, 12:31
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Nowhere to run from all of this havoc.
Sosem hittem, hogy bármire is megoldást jelentene az erőszak, így hát az, amit Erik Lehnsherr képvisel, az a lehető legtávolabb áll tőlem. S ha ez még nem lenne elég, saját szemeimmel láttam, mire képes ez az ember azért, hogy az általa vélt igazságot elérje, s érvényesítse. Még attól nem riad vissza, hogy életeket vegyen el. Önkényesen! Ahová csak beteszi a lábát, ott minden felborul, s a rend helyére káosz kerül. Pontosan ezért nem örvendetes a számomra a férfi jelenléte. Még akkor sem, ha érkezésének oka most a Birtok védelmére irányult. S bár az egész jelenlétre számomra nem kívánatos, az, amit állít, a legkevésbé sem állja meg a helyét.
- A kijelentse Rám is a hivatásomra nézve is sértő! - bosszúsan futnak össze szemöldökeim, amikor van mersze azt állítani, hogy a halálát akarom! Ha így volna, akkor és ott az egész testét jégpáncélba zárom, vele együtt a szívét is! - Senkinek nem kívánom a halálát. Legfőképp ha olyasvalakiről van szó, akit rám bíztak. Ez teljesen független az Ön.. személyétől. -
Mérem végig az ágy szélén ülő alakját, s az utolsó szót kiejtve egy igen szúrós pillantást vetek rá, majd fordulok ismét el, a hátam mutatva a másiknak, amíg összekészítem a következő lépéshez szükséges eszközöket.
- Ez így van. A Professzor nagyon jól ismer engem. - .. és azt is tudja, hogy soha senkinek nem ártanék tudatosan, s nem akarnám az életét elvenni. Ezt már nem teszem hozzá, inkább lenyelem a mondandóm eme részét, miközben biccentek egy aprót a férfi szavaira. Charles ismer, ellenben Erikkel, aki van olyan arcátlan, hogy téves következtetéseket vonjon le. - Dr. Jean Greyt azért nem vonjuk be az Ön felépülésének támogatásába, mert Ő maga is regenerációra szorul. -
Nem a féltékenység szülte szavak ezek, hisz azzal senkinek sem mondok újat, hogy Jean sokkal inkább közelebb áll a Professzorhoz. Éppen ezért mindenki azt hiheti, hogy egy ilyen mértékű feladatot, mint Erik ellátása, inkább a nőre bízna, mintsem rám. Azonban az összecsapás során Jean rendkívül legyengült, és most saját gyógyulására kell elsősorban koncentrálnia.
- Wolheim, Esther Wolheim. - nem látom akadályát annak, hogy a teljes nevemen megismerjen, éppen ezért a vezetéknevemet kiegészítendőn ejtem ki a nevem. Azt azonban már nem teszem hozzá, hogy nyugodtan szólítson a keresztnevemen, hisz mindenfajta bensőségesebb kommunikációt szeretnék a legmesszebb elkerülni Vele. Ami pedig az ellenkezését illeti, nemes egyszerűséggel engedem el a fülem mellett. Azonban nem minden megjegyzésével tudok így tenni.  - Én vagyok a megmentője Mr. Lehnsherr. Én találtam Önre a kastély romjai alatt, mely teljesen betemette, és én vagyok az, aki első perctől kezdve  felelős az Ön felépüléséért. Remélem együtt tud majd élni ezzel a továbbiakban. -
Felvéve a szemkontaktust közlöm vele szenvtelenül, egyszerű tényként azt, amiről Ő sem tudhatott mindezidáig. Sorsára hagyhattam volna, elvégre ha nem szólok senkinek, még hosszú órákig a romok alá préselődve várhatta volna azt, hogy megtalálják, melyre kis esély lett volna. A halálra már annál több. Mégsem voltam rest kihozni, s ellátni a sérüléseit. Mindezek után pedig képes azt állítani, hogy az élete számomra fabatkát sem ér. Ez pedig nincs így. Minden ellenszenvem ellenére fontosnak tartom a felépülését, s leginkább a Professzor miatt.
- S biztos velem van a baj, amiért semmiféle iróniát nem vélek ebben felfedezni. - ha azt hiszi, egy pillanatra is meghunyászkodom, hát téved! Lehet, hogy a követői félik Őt, a nagy és erős Magnetot, de ez engem egyetlen pillanatig sem érdekel. - A fájdalomcsillapító hatása már elmúlt. Ha átkötöztem a sebeit, bekötök egy újabb infúziót, és jobban érzi majd magát. -
Lesegítem a felsőjét, s nem kerüli el a figyelmem a fájdalmas grimasz, mely vonásait görcsösen összerántották a mozdulatsor hatására. A puha anyagot egy mozdulattal kirázom, majd kisimítva a ráncokat belőle hajtom ketté, és teszem le az ágyra mellé.
- Csupán annyit, amennyi elkerülhetetlenül szükséges. - nem fogok a kelleténél többet az ágyánál időzi az elkövetkezendő két hétben sem, mert eddig sem tettem azt. A fizikai felépüléséért vagyok felelős. nem a pszichikai állapotáért. Azért már egyébként is mindegy, hiszen ez a férfi egy őrült. Orvosként vagyok jelen, nem pedig társalkodónőként. - Csak én és a Professzor. - válaszolok a kérdésére. Azt nem tudhatom, hogy Charles kinek mondta még el, de részemről nem szivárog ki ez az információ, hisz Xavier Professzor megkért arra, hogy tartsuk titokban Erik jelenlétét.
- Nem rendelkezik túlzottan nagy rajongótáborral itt. Arról nem is beszélve, hogy van így is elég problémánk magán kívül is. -
Nincs mit ezen szépíteni. Lehnsherr jelenléte Charles számára talán egy lehetőség, a remény egy szikrája, hogy jó útra terelheti ismét régi barátját. Számomra és mindenki más számára pedig egy probléma. Még a Professzor kedvéért sem fogom az ellenkezőjét állítani, vagy éreztetni, esetleg tettetni. Úgy gondolom, nem is kell. A férfi pontosan tisztában van vele, hogy sokak részéről nem szívesen látott vendég itt.
- Tizenöt éve. - csipesszel fogom meg az átázott kötés szélét, s húzom le óvatosan a sebről, majd teszem egy kisebb méretű fém tálcára. Gézlapot veszek a kezembe, majd fertőtlenítőszert öntök rá az egyik barna üvegből. - Ez most csípni fog. -
Figyelmeztetem, miközben egyetlen pillanatra felnézek rá, majd újra a seb fölé hajolok, és óvatos, ámbár határozott mozdulatokkal kitisztítom a sebet.


M A D N E S S | imádom, ahogy írsz! szeretés

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Szer. 01 Nov. 2017, 18:55
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Tudom, hogy mit gondolnak rólam. Szörnyetegnek tartanak, gyilkosnak, egy őrültnek, aki lángba borítaná a világot, csak mert az igazságtalanul bánt vele. A gyilkosság egy döntés, amire valaki vagy képes, vagy nem. Charles itt húzta meg a határt, míg én tovább mentem. Jóval előbb döntöttem erről, minthogy találkoztunk volna. A reménynél mindig is erősebb volt a gyűlölet, egy hazugság, amire felesleges várni. Csak tettekkel idézhető elő a változás, az ember pedig csak egyféleképpen nem tud az elpusztításunkra törni: ha halott. Ha valaki igazán hisz abban, amiért küzd, meghozza a legnehezebb döntéseket, kész embertelené válni az emberrel szemben.
- Láttam orvosokat, akik gyilkoltak a … tudomány nevében. – a saját bőrömön tapasztaltam meg azt, hogy az orvosi hivatás pont annyit ér, amilyen becsületes az ember. Az ember annyi mindenre esküszik, és oly kevéshez marad hű. – A hivatása nem mérvadó. Csak a becsülete. – csak ez áll a két döntés, élet és halál között. Egyetlen orvos sem azért gyógyít, mert ez a hivatása. Hanem mert ezt diktálja a becsülete, a lelkiismerete. – Kívánni valaki halálát és végezni vele két külön dolog. - csak az egyik számít bűnnek. A gyilkosság gondolatát is elítélik, gyűlölik az embert, aki erre vetemedik, de meg is könnyebbülnek, hogy valaki megtette azt, amit ők  nem tudtak. A halál meglepően sokszor feloldozást is jelent valakinek. Shaw halálakor elégtételt éreztem, nem a bűnön súlyát. Igazságot szolgáltattam.
- Bizonyára Ön is őt. – felelem, habár erősen kétlem, hogy így volna. Ő egy másik embert ismerhetett, egy másik Charles Xaviert. Ugyanúgy felnéz rá és bízik benne, de … nem ugyanúgy, mint azelőtt. – Remélem mihamarabb felépül. Túl sok testvérünk veszett már így is oda. – mindig ez történik. Mutánsok halnak meg, hogy az emberek élhessenek. Charles pajzsként védelmezi őket, a vérét adná azért, hogy az emberek elfogadjanak minket. Része akar lenni a világuknak, de az emberiség már rég bizonyította, hogy csupán betegség vagyunk a számukra.
- Szép neve van. Ismertem egyszer egy Esther nevű lányt. – fiatalként még, a szülei a nácik raktárjából próbáltak ételt lopni neki, büntetésként egy cölöphöz láncolták, hogy a szülei lássák éhen halni. Másfél napig bírta, nem az éhség, hanem a hideg végzett vele.
Némán hallgatom a szavait, nem szakítva el a tekintetem az övétől. A vonásaim nem árulkodtak semmiféle érzelemről, miközben hallgattam őt, majd ahogy az utolsó szavai is elhangoztak, néhány pillanat múlva megszólaltam. – Sajnálom, nem tudtam. – felelem halkan, őszintén. Senki nem mondta el, hogy miként is kerültem ide, csak annyit mondott Charles, hogy itt biztonságban vagyok, jó kezekben. – Köszönöm, hogy megmentett, Dr. Wolheim. Az adósa vagyok.    Charles okos, pontosan tudja azt, hogy nem fogok ártani a nőnek, aki megmentett. Nem vagyok ugyan jó ember, de olyan rossz sem, mint hírlik. Van, amit tisztelek és becsülök, ahogy hálátlannak sem gondolom magam.
- Nincs szükségem fájdalomcsillapítókra. Csak eltompítják az érzékeim. – rázom meg enyhén a fejemet. – Adja olyannak, akinek nagyobb szüksége van rá. – lassan beszéltem, ahogy megfeszült az állkapcsom a belém nyilalló fájdalom miatt, de nem adok hangot a kínjaimnak. A fájdalomcsillapító elnyomja az elmét, gyengébbnek érzem magam begyógyszerezve, nem érzem szorosnak a kapcsolatomat a képeségemmel. A fájdalom csak fizikai, az elviselhető, a képességem gyengülésének érzete azonban mentális, az rosszabb.
- Kezdem úgy érezni, hogy nem élvezi a társaságom. – rándul halovány mosolyra a szám a szavait hallva. Azonban az nem lep meg, hogy Charles titokban tartja az ittlétemet. Jól teszi, felesleges feszültséget és riadalmat keltene azzal, ha elárulná, arról nem is beszélve, hogy kénytelen volna engem átadni a kormánynak. A feltételes szabadság, amit emlegetett … szépen hangzik, mint minden hazugság.
- Ez Charles otthona, aki idejön, okkal teszi. Ahogy az is, aki hozzám jön. – Charles mindig is örök optimista volt, rendíthetetlenül táplálta a reményt, mert ő nem látta, amit én. A fejemben, a gondolataimban talán igen, de nem élte át, nem volt ott. Nem csak engem bántottak az emberek, nem csak tőlem vettek el mindent. Charles menedéket nyújt, de mi van azzal, aki nem akar menedéket? Aki bosszút, igazságot szeretne? Harcolni és nem meghunyászkodni. Ők hozzám jönnek, vagy én találom meg őket. Ismerem a fájdalmukat, a szűnni nem akaró ürességet, amit éreznek.
- Fiatalon került ide. Miért? – elüldözték otthonról? Elvesztette a szüleit? Vagy Charles kereste meg? Nem tűnik olyannak, mint akit megkínzott az ember. Túl … jó. Ha valaki sokat szenved, azt már ez nem érdekli. A skatulyák, jó vagy rossz … címkék, amit túl könnyen cserélgetünk.
Hangosan sóhajtok fel, ahogy a gézlap a sebemet éri, de ebben a sóhajban el is folytom a fájdalmam és lassan fújom ki a levegőt, egy pillanatra lehunyva a szemem. Ezt az érzést használtam sokáig, hogy erősebbé váljak. A fájdalomból merítettem erőt, a gyűlöletből, amit táplált. – Egy kicsit azért élvezi, ugye? – pillantok rá egy pillanat erejéig, mielőtt ismét nagy levegőt vennék, hogy elnyomjam a fájdalmat. – Mit tud rólam? Charles mondott valamit, vagy maga informálódott? – bizonyára sok újságcikket és hírt találni rólam, ha alaposan utána jár az ember, de … kétlem, hogy ezt bárki megtenné, hacsak nem tanulmányt készít az életemről. Charles diákjainak a többsége minden bizonnyal annyit tud rólam, hogy … képes vagyok ölni.


paranoya |  imádtam minden sorod  jajj   


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Pént. 03 Nov. 2017, 16:54
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Nowhere to run from all of this havoc.
Jó természettel áldott meg a sors, hisz könnyen alkalmazkodom, nyitott vagyok a világra, ha valaki hozzám fordul segítségért, örömmel állok a rendelkezésére. A pozitív jellemvonásaim nagyrészt édesanyámnak köszönhetem, az ambiciózus oldalam pedig határozottan édesapám egyik hagyatéka. Mostanra kiforrott személyiséggel rendelkezem, azonban hiszem azt, hogy az emberek képesek a változásra, s a minket érő impulzusok hatására formálódunk egy életen át. Éppen ezért vitatható, hogy a mindig kiegyensúlyozott énembe nem keveredett volna némi lobbanékonyság. Kevés dolog tud úgy felbosszantani, hogy az egészségesnek vélt vérnyomásértékeim ne emelkednének meg, de annyi bizonyos, hogy a velem egy helyiségben tartózkodó férfi mesterien ért hozzá, hogy kihozzon a sodromból.
- Gondoljon csak rólam azt, amit akar. Nem vagyok hajlandó magyarázkodni. - szóval már itt tartunk. Az orvosok, kik gyógyításra esküdtek fel, gyilkosok, csupán azért, mert a történelem azon korszakában - melyet Ő megélt, én csak hallomásból ismerem - ahol sötétség s kegyetlenség honolt, voltak személyek, akik olyan tetteket követtek el, mely elítélendő és gyalázatos. Így hát engem is ezen megítélés alá von, aki akkor még csak nem is élt. Rávilágíthatnék erre, de minek is tenném? Ez az ember csak a saját maga igazát fújja. Nekem pedig nincs kedvem belemenni egy parttalan vitába pont Vele. - Maga már csak tudja, nem igaz? -
Nem átallom magamban tartani kissé epés megjegyzésem, elvégre kettőnk közül Ő az, aki úgy gondolja, mások életét elvenni igenis jogában áll, ha azt egy nemesebb cél elérése végett teszi. Ő, a saját, erre vonatkozó magyarázatát elfogadhatónak tartja, én nem. Mindenesetre ha úgy kívánja hinni, hogy én a halálát kívánom, akkor csak tegye. Legyen bármekkora is az ellenszenvem, nem kívánom azt, hogy a végzet ilyen formában utolérje. Sokkal inkább lenne a helye egy börtönben, elzárva a civilizációtól.
- Sajnos én nem így gondolom. - rázom meg a fejem enyhén. - Szeretném azt hinni, hogy a most velünk élő Professzort olyannyira ismerem, mint azt, aki mindezidáig mentorált, de ez az új helyzet más. -
Egyszerre nyűgöz le, és tartom hihetetlennek mindazt, ami történt. Pontos magyarázatot még mindig nem kaptam arra, hogyan is történhetett ez, de hiába is kutatom a választ, a tények önmagukárt beszélnek. Ismertem Erik Lehnsherr, idősebb formájában. Most pedig itt van ugyan az a férfi, de a fiatalabb kiadásában. Felfoghatatlan és bizarr, de megtanultam már ezzel együtt élni. Nem ismerem a fiatal Charles Xaviert, de tudom, hogy az általa képviselt értékek változatlanok, s pontosan ezért bízom meg benne.
A nevemre terelődik a szó, s mikor bemutatkozom, egy újabb gondolatot oszt meg velem. Aprót bólintok, ezzel némán megköszönve a.. bókot? Már ha ezt annak lehet nevezni. Nem kérdezem, ki lehetett az a lány, és miféle emléket kapcsol ehhez a névhez. Hanglejtéséből nem éppen egy kellemes történet húzódik mögötte. S az sem éppen kellemes, ahogyan a tudtára adom, hogy én mentettem meg az életét. Ha akarnám, se lennék képes palástolni, mennyire felbosszantott. A szavain, és megjegyzésein pedig már nem szépít az sem, hogy elnézést kér. Nyilván nem tudta, nem tudhatta.
- Nem. Nem az adósom. Tettem, amit tennem kellett. Nem tartozik nekem semmivel sem. - na még csak az kéne! Nekem ez az alak semmivel sem tartozik! Nem hagytam a romok alatt, a Professzor kérésére segítek a felépülésében, de itt vége is a történetnek.  - Ahogy szeretné. -
Elutasítja a fájdalomcsillapítást egy olyan indok miatt, ami számomra irreleváns. Az első most az, hogy felépüljön, nem pedig azok a bizonyos érzékek. Ráér újra felvenni életének ritmusát a javulását követően is. Ez azonban az Ő döntése. Ha nehezíteni akarja a saját sorsát, lelke rajta. Nem fogom győzködni.
- Micsoda éles meglátás Mr. Lehnsherr! - szavaimról s hanglejtésemről üvölt a szarkazmus, miközben enyhe meglepetést mímelek a vonásaimra, ami talán még komikusan is hathat. Azonban mindez azon a tényen nem változtat, miszerint valóban lenne jobb ötletem is az időtöltésre, mint hogy itt legyek Vele. - És most hol vannak azok, akik Önt követik? Mert egyetlen egy személy sem tett kísérletet arra, hogy magára bukkanjon. -
Képtelen vagyok megálljt parancsolni a számnak. A kérdés csak úgy kibukik, s a sebről most a férfira pillantok, miközben szépen ívelt szemöldököm kissé fentebb szökik. Mégis miféle csapatot tudhat a magáénak, akik meg sem próbálják megtalálni a vezetőjüket? Én a tűzbe mennék a Professzorért, az X-ekért, akik a családommá váltak az elmúlt években. De vajon ugyanezt elmondhatja Ő is magáról?
Újfent kérdez. Rólam. Nem mondhatnám, hogy olyannyira személyes témát érintene, valamiért mégis furcsa érzést kelt bennem. Megtagadhatnám a válaszadást, de nincs okom rá. Semmi olyat nem mondok el, amely által kiszolgáltatottá válhatnék az irányába. Ezek olyan dolgok, amelyeket mindenki tudhat. A kérdés az, hogy miért? Pusztán az az oka, hogy kitöltsük a csendet? Nos, rajtam ne múljék.
- A képességem túlnőtt rajtam. A Professzor megkeresett, és segítséget ajánlott. Így kerültem ide. - teljesen átlagos mutáns vagyok, átlagos történettel, hisz ez sokunkkal megesett. Valaki családot keres, valaki menedéket, én segítséget abban, hogy megtanuljam a képességem uralni. Az, hogy végül ilyen sokáig itt maradtam megint egy másik történet, de most elhallgatok, és a sebre koncentrálok. A fertőtlenítővel átitatott gézlappal igyekszem a legkevesebb fájdalmat okozni. A seb oldalát tisztítom, az eleven húst nem érintve. Erik minden izma jól láthatóan megfeszül, s csak aki süket, az nem hallja, hogyan engedi a levegőt. - Egy egészen hangyányit. -
Megszólal, mire felemelve kissé a fejem, pillantok Rá. Annyira abszurd ez az egész helyzet, s az, amit mond, hogy akaratlanul is elmosolyodom. Azért az erős túlzás, hogy élvezettel tölt el a másik fizikai fájdalma, de tény, hogy nem szorul össze a szívem szenvedései láttán.
- Sok mindent. - érkezik a szűkszavú válasz, a kitisztított sebre pedig a friss kötés, melyet gondosan rögzítek, s fedek le. - A Professzor nem beszél Önről, s a kettejük közötti kapcsolatról. Én pedig szeretem tudni azt, kivel van dolgom. -
Nézek ismét rá, jelentőségteljesen, majd mielőtt a következő sebet rejtő kötést cserélném le, a mellényem zsebébe nyúlok, és előveszek egy félliteres üveget. Összerázom, majd óvatosan lecsavarva a kupakot, nyújtom át Eriknek.
- Igyon. - ellentmondást nem tűrően parancsolok rá, olyan orvos módjára. - Ásványi anyagokat és vitaminokat oldottam fel vízben, semmi kábító cucc. Jót fog tenni. -
Mielőtt még ódzkodna elfogadni, mi több, elutasítani az enyhén fehér löttyöt, némi magyarázatot mellékelek mellé, hogy tisztában legyen azzal, mit is kell meginnia.



M A D N E S S | szégyentelen vagy. <3

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Pént. 03 Nov. 2017, 22:35
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Azokban az időkben, mikor a túlélésért küzdöttem, megtanultam kiismerni az embert. A kínzóimat, az ellenségeimet. Próbáltam olvasni a szemükből, a hangjukból, a tetteikből. Arra vágytam, amire minden gyerek: válaszokra, hogy miért büntetnek. Az okokra, hogy mivel érdemeltem ezt ki. A válaszok, amiket kaptam, tettek azzá az emberré, aki vagyok. Kiismertem őket, megtudtam a nevüket, elmentem a családjaikhoz, rájuk találtam, majd ugyanazt a fájdalmat felhasználva, amit ők okoztak nekem, végeztem velük. Úgy vadásztam le őket egymás után, mint a patkányokat. Szétszóródtak a háború után, bujkáltak, az őseim szenvedéséből és halálából kovácsoltak maguknak fényűző életet … élveztem őket megfosztani mindenüktől, míg végül csak az életük maradt, ami balszerencséjükre számomra semmit nem jelentett.
- Miért, úgy érzi kéne? – pillantottam rá kérdőn. Kéne, csak nem hajlandó rá? Élet és halál kérdésében könnyű oldalt választani, ha csak az egyiket ismeri az ember. Amíg nem jön el a pillanat, mikor dönteni kell, amíg az élet nem fosztja meg az embert mindentől, ami azzá tette, aki. A szüleimtől, tőlem, elvettek mindent. A vagyonunk, a történetünk, a nevünk, a méltóságunk. Elvettek mindent, ami emberré tett minket, ami szabaddá.
A megjegyzését hallva enyhén oldalra döntöm a fejem, ahogy rápillantok, de nem szólalok meg, csak néhány rövid pillanatig a vonásait figyelem, mire szóra nyílnának az ajkaim. – Nem is sejti. – rázom meg lassan a fejem, de valójában ez felér egy bólintással a kérdésére. Jól tudom milyen érzés valaki halálát kívánni, és jól tudom milyen ezt az érzést beteljesíteni.
- Ne aggódjon. Charles az, aki mindenkit ismer, ha akarjuk, ha nem. – mi csak a … felszínt kapargatjuk, ha úgy szeretnénk. Próbáljuk kitalálni, hogy milyen a másik, a szavaiból, tetteiből ítélni, de Charles látja az emberek gondolatát, az érzéseit, a vágyait … sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem állított meg Kubában. Tudta, hogy kivégzem Shaw-t, nem titkoltam ezt előle. Ő reménykedett, én pedig cselekedtem. – Milyenek voltunk? Felteszem … összefutott velem is. – a másik Magneto-val, az idősebbel. Akármilyen emberré is váltam, az egy másik világ, érdekel. Tartottam magam az elveimhez? Elértem valamit, vagy csak még többet vesztettem?
- A tiltakozása másra enged következtetni. – felelem, majd bólintok azt követői szavaira. Azért vesztettem el a szüleimet, mert gyenge voltam, mert nem tudtam használni a képességem. Azért vesztettem el a feleségem, és a lányom, mert nem akartam használni a képességem. Ez tesz azzá, aki vagyok, ez tesz többé, erősebbé, mint egy embert. A szenvedés pedig egy forrás, ahonnan meríthetek, egy seb, ami soha nem szűnik meg.
A szarkazmusát hallva csak halkan felhorkantok, ahogy egy halovány mosoly átsuhan az arcomon. A kérdésére azonban megacélozódnak a vonásaim, ahogy oldalra tekintek rá. – Életben vannak, Dr. Wolheim. Ahogy azok a diákok is, akiket megmentettem azoktól a lényektől. – felelem lassan, kimérten, de érezhetően feszülten. – Nem várok érte köszönetet, sem azt, hogy mindegyikük engem keressen a romok alatt. – folytatom, továbbra is fenntartva a szemkontaktust. Ráadásul téved. Ő kísérletet tett rá, és rám is talált. Igaz, nem személy szerint engem keresett, de minden bizonnyal túlélők után kutatott. Nem várom el, hogy a történtek után az első gondolat az legyen az embereim fejében, hogy hol vagyok. Segíteni jöttem, nem azért, hogy velem foglalkozzanak.
- Szerencsés volt. Mások is magára találhattak volna. – emberek, akik fegyverként használták volna, vagy belőle készítettek volna fegyvert a többi mutáns ellen. Egyszer már megpróbálták, és mind a mai napig próbálkoznak vele. Mondhatnak, amit akarnak, mosolyoghatnak bármilyen szépen, a színfalak mögött egy mutánsok nélküli világot próbálnak felépíteni. A mosolyát megpillantva néhány pillanatra mosolyra rándul a szám széle. Sejtettem.
- Úgy gondolja, hogy ismer engem? – intézem hozzá a kérdést, miközben igyekszem némán tűrni mindazt, amit a sebbel csinál. Ha Charles nem mesélt neki rólam, minden, amit rólam tud … régi újságokból és tévéadásokból származhat. Pletykákból, amik keringtek és keringenek még most is rólam.
Az utasítását hallva kiül az arcomra az ellenkezésre való hajlamosság, de végül elveszem tőle az üveget és bizalmatlanul fürkésztem a tartalmát. Ha az előbb nem vall színt, nem hinnék neki, hogy az üveg tartalma valóban nem tartalmaz-e semmi olyat, ami kábíthat, vagy tompíthat az érzékeimen. – Szörnyű íze van. – nyújtom vissza neki az üveget, miután kényszerítem magam, hogy lenyeljem a folyadékot.
- Ön zsidó, igaz? – kérdeztem, mielőtt még felkészültem volna a fájdalom következő hullámaira. – A neve. Németes csengése van, de nem tűnik németnek. – túl finomak a vonásai. Németországban születtem és nőttem fel, abban a korban, mikor … a tiszta német embert istenítették. Felismerem a vonásaikat, az akcentust. Ha Németországban is született, minden bizonnyal nem sokáig élt ott.


paranoya |  ami jár, az jár  jajj     


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Szomb. 04 Nov. 2017, 08:27
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Nowhere to run from all of this havoc.
”Nem.” - ez a válasz érkezett Erik által feltett kérdésre. Rövid és tömör, egy szóba sűrített tiltakozás, melyhez elutasító arcvonásaim további nyomatékként párosultak. Természetesen nem érzem úgy, hogy bármiféle magyarázattal is tartozom, főleg nem Neki. Mi több, a társalgásunk ezen részét ezennel teljességgel lezártnak tekintem, ahogy az iménti kijelentésemmel is ezt szerettem volna közölni a férfival. Élet és halál kérdésében nem fogok pont egy gyilkossal vitába szállni. Én életeket mentek, Ő elveszi azokat. Ez a két oldal soha nem fog közös nevezőre jutni.
Éppen ezért nem hittem volna, hogy az epés megjegyzésem hallgatóságra is talál. Nem is tudom, miért hittem azt, hogy a kimondását követően egyszerűen a semmibe vész. A férfi engem figyel, a tarkóm pedig fájóan bizseregni kezd. Kelletlenül pillantok fel Rá, s tekintetem beleakad az Ő kékjeibe. Megborzongok miképp kiejti a válaszul nekem szánt szavait. Elkapom a tekintetem, mintha valami egészen más kötné le a figyelmem abban a másodpercben, de valójában kihátrálok a szemkontaktusból. Nem, valóban még csak sejtésem sincs arról, miféle tettek mocskolják be Erik lelkét, s hány ember vére tapad a kezeihez. Nem is akarom tudni.
- Semmit sem kell rejtegetnem a Professzor előtt. Nyitott könyv vagyok a számára. - a nyelvem hegyére harapok, mielőtt újabb meggondolatlan megjegyzést engednék az útjára. Láthatóan a férfit zavarja, ha olvasnak a gondolataiban. Különben miért hallottam ki azt a cseppnyi iróniát a szavaiból? Vagy csak a képzeletem játszik velem. - Volt szerencsém Önhöz is, igen. -
Húzom el a szám kelletlenül, s ebben az apró mimikában benne van minden. A választ azonban nem tagadom meg Tőle, hisz feltételezhetően én vagyok az, akinek első alkalommal teszi fel ezt a kérdést. Nem is csoda, ebben a jelenlegi ingerszegény környezetben sok ideje lehet gondolkodni.
- Xavier Professzor nem olyan sokban különbözött a mostani énjétől. Csendesebb volt, megfontoltabb, talán titokzatosabb is. Nem feltétlenül beszél olyan nyíltsággal a dolgokról, mint most. Sokkal több mindent hallgatott el előlünk, amiről úgy gondolta, nem szükséges tudnunk. Az iskola, és a tanítás volt az élete. A korábbi összeütközések során nem jött ki velünk a harctérre, sokkal inkább a háttérből segített minket. Kivéve persze, ha.. magáról volt szó. - nézek fel ismét Erikre. Korábban is volt rá szükség, hogy mi X-ek közbe lépjünk. S bizony sok esetben a Professzor fizikailag nem tartott velünk, a mozgáskorlátozottsága miatt. De ez nem jelentette azt, hogy magunkra hagyott volna, akár csak egy pillanatig is, hisz mindvégig ott volt velünk. - Ami pedig Önt illeti.. -
Egy apró sóhajt elengedve hajtom le kissé a fejem, miközben a gumikesztyűket igazítom meg kezeimen. Szó sincs arról, hogy ne tudnám a szemére vetni a véleményem. Sokkal inkább arról, hogy ez a helyzet még számomra is bizarr, aki egy mutánsokkal teli házban élte le az elmúlt tizenöt évet, és aki most küzdött meg földönkívüliekkel a bolygóra érkezett Istenekkel összefogva.
- Ha esetleg attól tart, hogy a felettébb bájos természetén csorba esett volna az évek során, megnyugtatom, hogy nincs így. - újfent nem bírok magammal, de mielőtt még azt hinné, képtelen vagyok objektíven nyilatkozni róla, és csak bírálni tudom, folytatom is. - Hasonló radikális nézeteket vallva harcolt a mutánsok jogaiért, mint most.Legalábbis maga így nevezte. Nagyon sok követőt szerzett, akik a „Testvériség Mutánsai”-ként nevezték magukat, és ennek a kompániának volt Ön a feje, és tulajdonképpen most is az. Folyamatosan azon munkálkodott, hogy a jelenlegi kormányunkat megbuktassa, és mutánsokat ültessen a politikusaink helyére. Egy makacs, önfejű, végtelenül önző és kellő egoizmussal megáldott, rátarti vénember. -
Még bólintok is egyet a végén, hangsúlyt adva ezzel a szavaimnak. Nincs mit ezen szépíteni. Elviselhetetlen fráter volt már akkor is, és látva most azt, miből is indult ez az egész, nem vagyok meglepve.
- S bár sok követővel bírt már akkor is, leginkább Mystique volt az egyedüli személy, akiben feltétel nélkül megbízott. Ha jól tudom, Ő is.. a fiatalkori énje lépett a helyébe a mostani jelenünkben. - nem volt szerencsém még hozzá, de azt tudom, hogy a nő is nagyon fontos a Professzor számára. Ha esetleg szóba kerül, keserédességgel a hangjában beszél róla. Fontos, mint Erik Lehnsherr is, hisz nem véletlen, hogy a férfi most is ott van a Birtokon. - Maga csak ne következtessen, az az én dolgom. -
Szaladnak össze a szemöldökeim bosszúsan. Ne akarja hittérítő módjára belém beszélni azt, amit a saját szemszögéből lát. Megmondtam; nem tartozik semmivel sem. Eltelik ez a pár nap, és reményeim szerint hónapokkal később már arra sem fog emlékezni, hogy hívtak. Csak egy nő leszek, egy arc az emlékeiben, aki a Xavier Birtokon meggyógyította. Bőven elég, még ez is sok.
- Ó igen, életben vannak Mr. Lehnsherr. Ők szerencsésebbek voltak, nem úgy mint azok, akik Bécsben az életüket vesztették! - némi elégtételt érzek megacélozott vonásai láttán. A feszültség, ami eddig engem járt át, most Rajta is felfedezhető. S valamiféle groteszk módon még élvezem is, hogy sikerült kimozdítanom az eddigi közömbös állapotából. S ha azt hiszi, ha tényleg azt hiszi, bármiféle hálával tartozunk, hát nagyon téved. Az, hogy most eljött, nem teszi semmissé a múltban történteket. Pontosan ezért hozom fel az egyezményt is, ami akkor és ott történt. Mert én is ott voltam, még ha nem is emlékszel rám.
- Már más időket élünk. Nem akar mindenki a mutánsok életére törni. - igen, szerencsés vagyok, amiért a Professzor felkeresett személyesen, de nem azért, mert ennek a történetnek lehetett volna más kimenetele is. Hiszem, hogy ha nem így történt volna, akkor is megtaláltam volna magam a helyes útját. - Nem vagyok ostoba. -
Telepszik gúnyos mosoly ajkaim szegletébe. Nem, természetesen nem hiszem azt, hogy ismerem. Sőt, fogalmam sincs, milyen valójában az előttem lévő férfi, de a tettei, az öreg Magneto húzásai elég élesen festenek egy képet, mely nem túl sok jó érzést váltanak ki belőlem. Ahogy az egyezmény botrányának kirobbanásakor tett lépéseit sem feledem soha.
- Tudom. - veszem vissza az üveget, és ellépve a szemeteshez, beledobom azt. - Majd legközelebb málnaszörppel fogom ízesíteni, mint a gyerekeknek. -
Gúnyolódom ismét egy kicsit. Természetesen a legkevésbé sem érdekel, ízlett e neki vagy sem, hiszen ez a lötty nem is azt a célt szolgálja, hogy az ízlelőbimbóit kényeztesse. A kukától ellépve fordulok vissza, s ahogy elé lépek, jön az újabb személyes kérdés. Képtelen vagyok meglepettségemet palástolni, de végül pár másodperc elteltével rendezem az arcizmaim. Kezembe véve a csipeszt, hajolok közelebb a férfi alakjához, hogy a következő sebet ellássam.
- Igen. - adom meg a választ. - Berlinben születtem. Gyerek voltam még, amikor a szüleim úgy döntöttek ide költözünk, az Egyesült Államokba. -
Elenyésző az az idő, amit Németországban töltöttem, legalábbis nagyon kevés emlékem van, ami oda köt. Az emigrálást követően, amíg dédnagyapám élet, sokszor utaztunk vissza. Az átázott kötés lekerül, és ismét jön a fájdalmasabb rész, amikor a sebet tisztítom ki.




Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Szomb. 04 Nov. 2017, 21:36
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Charles azt hiszi, hogy ismeri az embereket. Azt hiszi tudja, mit gondolunk, mit értünk, csak mert a fejünkbe lát. Érzi talán a fájdalmunk, de nem érti. A lányom elvesztése után azt mondta, hogy érzi a fájdalmam. Érezte, de nem az övé volt, nem az ő diákjai közül öltek meg egyet, nem ő vallott kudarcot. Azt hiszi, hogy csak mert néhány emberben talált megértést, mindegyikükben ott van. Ez az egyik legősibb hazugság, az emberség. Az ember nem több, mint egy állat, ha veszélyben érzi magát. Mi pedig veszélyt jelentünk rájuk, félnek tőlünk, és mondjanak bármit, az elpusztításunkra fognak törni.
Charles pedig meggyőző, a diákjai, a tanárok … mind hisznek benne, és abban, amit képvisel. Elhiszik, hogy igaza van, hogy a világ olyan, amilyennek Charles azt szeretné. De a világ nem olyan, a világ kegyetlen és sötét hely, ahol az ártatlanságot büntetik, és a bűnösök uralkodnak. A diákjai nem ismerik a félelmet, a gyűlöletet és a megvetést, amit megannyi mutánstársunknak kell nap, mint nap átélnie. A gyászt, a vesztességet. A sötét lyukat, amiben élniük kell, hogy mind ettől megszabaduljanak. Ez a világ soha nem lesz elég nagy nekünk és az embereknek. Charles maga is megmondta, a fejlettebb faj megjelenését a gyengébb kihalása követte.
- Nem is tudna ellene tenni – értek vele egyet, lassan bólintva. Ha akarná sem tudná meggátolni, hogy Charles úgy olvasson benne, ahogy az anyák a gyermekeik szemében. Charles képessége olyan dolog, ami jóemberismerővé teszi őt, és mégis, naivan áll hozzá az emberekhez, tudja, hogy milyenek, de mégis azt hiszi, hogy lehetnek jobbak. Nem, nem lehetnek. Azok mi vagyunk.
- Tehát a jövőben is egymással harcoltunk. Mutáns a mutáns ellen, az … emberek védelmében. – meg sem próbálom leplezni, hogy mennyire visszataszít a gondolata ennek. Öltem már mutánst, de nem szívesen veszem az enyémet vérét, főleg nem emberek miatt. – Nem vagyok önző. – feleltem szinte egyből, ahogy elhallgatott. Nem voltam, nem vagyok, és kétlem, hogy valaha is az lettem volna. Sok mindent el lehet rólam mondani, de nem helyeztem magam az ügy elé, amiért harcoltam. – Mystique … -  ismételtem meg a nevet, amit mondott. Nos, egy ideig a múltban is mellettem volt, azonban úgy döntött a saját útját járja majd, és miután megpróbáltam megölni kétlem, hogy ez egyhamar megváltozna. – Maga tényleg elhiszi ezt, igaz? Hogy elég reménykedni és hinni. Hány mutánst mentett meg a hite? Én megbosszultam őket, míg maga és a többi társa teát iszogattak. – nem emelem fel a hangom, de fenyegetőbbé válik a hangszínem, az arcvonásaim úgyszintén. – Hol volt Charles, hol voltak a jó emberek, mikor megölték a lányomat?! – ahogy ezt kiejtem a számon, azonban megállok. Elragadtattam magam. Lassan veszem a levegőt, hogy nyugtassam magam, mielőtt ismét megszólalnék. – Éltem köztük. Csendben, úgy mint ők. Mindig ugyanaz a vége. – engem fegyvernek szántak. Shaw felakart használni, egy szörnyet teremteni, egy fegyvert, de a háború hamar véget ért, és nem tudta befejezni a … mesterművét. A béke nem embertől való dolog, a háború azonban igen. Az utóbbiból ért csak az ember.
Megfeszül az állkapcsom, ahogy Bécset emlegeti. Ami Bécsben történt, nem volt … ínyemre, nem töltött el élvezettel az, amit tettem. De meg kellett tennem, ezzel jár, a nehéz döntésekkel, ha valaki kiáll amellett, amiben hisz. – Sajnálatos, ami ott történt, de elkerülhetetlen volt. – felelem kimérten, majd a vonásait figyelve valami ismerősre bukkanok az emlékeim között. – Már emlékszem magára … Ön is ott volt. Ráadásul él … maga szerencsés volt.– a Bécsben történtek … egy sötét napja a történelmünknek. Az Egyezmény aláírása lett volna az első lépés, hogy végezzenek velünk. Egy ilyet már megéltem, láttam, hogy mi következett utána, nem engedtem, hogy a történelem ismételje önmagát. – Furcsa, de magukat csak akkor érdeklik a halott mutánsok, ha látják őket. Belegondolt már, hogy … hány mutánst végeznek ki nap, mint nap az emberek, akikről nem tudnak? – többet, mint ahánynak igazságot szolgáltatnak. Gyilkosokat védenek, csak mert félnek a következményektől. Charles része akar lenni a világuknak, de ez nem működött és soha nem is fog. A világukat a saját képünkre kell formálnunk.
- Nem a kor teszi az embert, Dr. Wolheim, épp fordítva. Az ember nem változik, és mert maga nem tud róluk, attól még a mutánsok most is szenvednek. – ha nem így volna, miért kötnek ki sokan nálam, és nem Charles-nál? Ha nem volna fájdalom és szenvedés, amit az ember okoz, én sem lennék.
A szavait hallva nem reagálok. Nem, igaza van, nem ostoba, csak vak. Akárcsak Charles, és mindenki más, aki egy olyan világban reménykedik, ahol küzdelem nélkül élhet boldogan. Épp elég dolgot vettek már el tőlünk, itt az ideje, hogy … revansot vegyünk mindenért.
- Lekötelez. – felelem kissé fáradtan, a gúnyos megjegyzésére. Nem új dolog az, hogy … megvetnek és gyűlölnek. Sokan tették már, és biztosan nem is ő az utolsó. Jobbnak gondolják magukat nálam, mert az életet védelmezik … legalábbis ezt hiszik. Rossz emberek életét védik, míg azok mutánsokat ritkítják.
- Érthető, hogy nincs akcentusa. Nem is állna valami jól magának. – pillantok rá. Nem sértésnek szánom a szavaim, sokkal inkább bóknak. – Az én szüleim is zsidók voltak. Ők is reménykedtek. - mondom halkan, inkább csak magamnak. Mire mentek vele? Elvették mindenüket, megbélyegezték őket, majd mint az állatokat,  kivégezték. – Meséljen a szüleiről. – mondtam, felszegve az állam, mélyeket lélegezve, készen az egyre csak erősödő fájdalom befogadására.


paranoya |  írj, ha nem jó valami  szégyellős     


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Hétf. 13 Nov. 2017, 16:51
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Nowhere to run from all of this havoc.
Évekkel ezelőtt egyetlen céllal érkeztem a Birtokra, az pedig az a fajta tudásvágy volt, melyet arra sarkallt, hogy még jobban megismerjem önmagam, elfogadjam magam mint mutáns. A képességem sokkal inkább hatott átoknak, mint áldásnak, egészen addig, amíg nem kaptam megfelelő tanítást, mentális eszközöket ahhoz, hogy megtanuljam uralni. Azoban kezdeti céljaimhoz képest sokkal többet kaptam, barátokat, családot, bajtársakat, s a világunk egy olyanfajta nézetét, mely leginkább közel állt a szívemhez. Xavier Professzor több volt, mint egy igazgató. Tanított, formált, kinyitotta az elmém. Mindenfajta kényszer nélkül vagyok még mindit itt, s ez egy olyan dolog, amit Magneto soha nem érthet meg. Pontosan ezért hagyom elsikkadni az újabb kijelentését, mely számomra keserédes ténymegállapításnak hat. Igen, nem tudnék ellene mit tenni, s nem is akarok. Újabb kérdést tesz fel, s eme jelenségre, melynek Ő is szerves része, nehéz átfogó választ adni. Mégis megpróbálom körülírni, amennyire csak tőlem telik.
- Ó, nem?  - szalad fel rögtön az egyik szemöldököm, s kérdezek vissza, amikor egyszerűen kijelenti, hogy nem önző. Legszívesebben hangosan felnevetnék! Csak éppen ez az egész nem annyira komikus, hogy meg is engedjem magamnak ezt. - Biztos azért akarta több mutáns társunkat is feláldozni egy „jobb ügy érdekében”, mert olyan hatalmas önzetlenség lakozik magában.  -
Komoly késztetést érzek arra, hogy egyszerűen felpofozzam, pedig én aztán nem vagyok az erőszak híve. Az a vénember kegyetlen volt, és semmi mással nem törődött, csak saját magával, és a „mutánsok felsőbbrendűségével”. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy mindaz, amit én áléltem, az számára ismeretlen, de kétlem, hogy túl sok különbség lenne a fiatalabb és idősebb Magneto között. A vér nem válik vízzé. Ugyanez vonatkozik Mystiquere is. Az alakváltó nevét ismétli vissza szavaim nyomán, de egy pillantásnál többet nem áldozok a dologra. Róla sem vagyok sokkal jobb véleménnyel.
- A bosszúja nem vezet sehová! Csak újabb problémát, és még több káoszt szül, újra és újra, és amit eddig elértünk, azt önkényesen lerombolja minden egyes radikális lépésével.  - hasonlóképpen reagálok mint Ő, hangom halkabbá válik, de annál inkább lüktet benne a düh. Teázgatni? Tényleg ezt gondolja, hogy én, és a társaim mást sem csinálunk, csak teázgatunk? Felvillannak a képek, a sérülések, és az azok okozta fájdalom, melyet én is elszenvedtem egy-egy összecsapás során. Ő pedig önkényesen kijelenti, hogy mi nem csinálunk semmit. Már épp nyitnám a szám, hogy úgy igazán megmondjam a magamét Neki, de Ő az, aki hamarabb megszólal, én pedig megállok az adott mozdulatsoromban. Arcizmaim kisimulnak, elengedik az előbbi feszültséget. - Sajnálom.  -
Felelem halkan, s leszegem egy pillanatra a fejem, a tekintetemmel együtt. Ezzel adva némi időt, s teret mindkettőnknek, hogy felborzolt idegeink kisimuljanak. De legfőképp Neki. Elképzelésem sincs, milyen érzés lehet elveszteni egy gyermeket, a saját vérét az embernek.
- Nincs mentség arra, ami a lányával történt, és megértem, hogy dühös. De nem minden ember gonosz.  - láthatóan a múltjában lévő sok sérelem az, ami egyre jobban mérgezi a lelkét, és talán ez az első pillanat, amikor az előttem lévő férfiben meglátom az embert. Most először érzek késztetést arra, hogy kérdést tegyek fel. Valóban élt közöttük? Hogyan s miként, milyen döntés vezérelte? Végül összeszorított ajkakkal nyelem le a szavakat, és inkább a feladatomra összpontosítok; elvégre ezért vagyok itt, nem pedig azért, hogy felesleges kérdéseket tegyek fel. Mielőtt azonban a kedélyek megnyugodhatnának, a Bécsben történtek felé kanyarodunk el. Nem minden kijelentését tudom szó nélkül hagyni, ezért is lehetséges az, hogy felhozom témába az ott történteket; kétségkívül nagyon nyomja a lelkem. - Valóban emlékszik rám? Ezt vehetem megtiszteltetésnek? -
Húzom el kissé hitetlenkedve az ajkaim. Kétlem, hogy így lenne, hacsak nem kever össze valakivel, hisz minden olyan gyorsan s hirtelen történt. Én mégis minden egyes mozzanatára emlékszem. Ráadásul a megjelenésem sem sorolható azon karakteres személyek közé, akiknek arcát azonnal megjegyzi az ember. Viszont azzal nem értek egyet, hogy pusztán a szerencsén múlott az én túlélésem. Nem. Harcoltam, teljes erőmből, magamért, és a barátaimért, de ugyan mit tudhat Ő erről..
- És Ön belegondolt már abba, hogy hány ember életét veszik el a mutánsok csupán azért, mert felsőbbrendűnek hiszik magukat?  - vágok vissza szinte azonnal, kérdésére kérdéssel válaszolva. Az emberi faj tán megérdemli, hogy félelemben éljen, elnyomás alatt? Fel sem kell tennem ezt a kérdést, hiszen tudom, mi lenne rá a válasz. - Vajon hány mutáns használja fel a képességét az emberek ellen? Telepátia, illúziókeltés, akaratátvitel, megannyi adottság, melyről az emberek még csak a létezésüket sem tudják, azt pedig végképp nem veszik észre, ha egy mutáns irányítása alá kerülnek, anélkül, hogy bárki is megkérdezte volna őket. -
Nagyon sok információ nincs a birtokunkban, ez tény. Nem vagyunk mindenhatók mi, X-men-ek, nem tudok mindenhol ott lenni, és igazságot szolgáltatni, de azt megtudjuk tenni, hogy az elfogadást és az együttélést támogatjuk.
- A tudatlanság félelmet szül. Az emberek félnek tőlünk, mert nem ismernek minket. S az Ön radikális elképzelései és tette csak tovább táplálják ezt az érzést. Sok ember nem érzi magát biztonságban, és ettől szenved. - lemondóan rázom meg a fejem, hiszen jól látható, hogy a férfi az érem egyik oldalát hajlandó nézni csak. - A világ, s ezáltal az emberek sokkal nyitottabbak, mint ötven évvel ezelőtt. Az internetnek köszönhetően az információáramlás is felgyorsult. Pont annyi embert ért mutáns általi atrocitás, mint fordítva. És a mutánsokat negatív szemszögből beállított tartalom jelenik meg a médiában, az egyáltalán nem vet ránk jó fényt. -
Ennél a pontnál jelentőségteljesen Rá nézek. Igen, a Bécsben elkövetett tettei, melyeket nem egy esetben kamera rögzített, most ott pihen a világhálón, és beindított egy újabb ketyegő bombát, ami bármikor felrobbanhat.
Rám terelődik a szó, és ettől a ténytől a legkevésbé sem érzem magam komfortosan ebben a szituációban. Nem mintha gondot jelentene magamról beszélni, elvégre olykor sort kerítek egy-két randevúra is, ahol bizony beszélnie kell az embernek magáról, csak éppen nem mindegy, ki ül ennek a kommunikációs csatornának a végén.
- Ahogy az én családom is, kik közül többen odavesztek Auschwitzban. De a gyűlölködés nem hozza őket vissza. - hiába mondja magának, nem kerüli el a figyelmem az újabb megjegyzése. Sokan vesztek oda igen, gyűlölhetném ezért az emberiséget, amiért a nagyszüleimtől elvették az édesanyjukat, unokatestvéreket, megannyi rokont. Nem érnék el vele semmit sem, csak saját magamat mérgezném, pont mint ahogy Ő teszi. Nem, nem vagyok hajlandó rá, inkább küzdök az ellen, hogy az a világ soha többé ne jöjjön vissza. Semmilyen formában. Nem csak Erik vesztett sokat, hanem mások is. - A szüleim? Öhm.. ők most jelenleg Los Angelesben élnek. Apa programozó matematikus, van egy számítástechnikai cége, rendszerek és programok fejlesztésével foglalkozik már több évtizede.  -
Nem kellene meglepnie, amiért róluk kérdez, elvégre kézenfekvő téma, és gyanítom nem szól ez többről, mintsem arról, hogy beszéltet, és ezzel akarja elvonnia a figyelmét a fájdalmáról, amelyet most érez a sebek tisztítása, és újrakötözése miatt.
- Anya, hát.. Ő hogy is mondjam, amolyan celebritás. Mielőtt megszülettem, modell volt. Most főzőműsora van, saját magazinja, több kiadott szakácskönyve, ilyesmi.   - fogalmam sincs, érteni fogja e, amiről beszélek, de gyanítom az Ő idejében is voltak „hírességek”. Igaz az én édesanyám nem az a klasszikus nagy sztár, akit paparazzik követnek. Sokkal inkább számít kishalnak. - Nem igazán vagyunk egy világ.  -
Vonom meg a vállam könnyedén. Apa még csak hagyján, de anya teljesen más értékrendet képvisel, mint én. Ő szeret szerepelni, én a legkevésbé sem. Ő hivalkodó, én hozzá képest szerénynek tűnhetek. Félreértés ne essék, szeretem őket, csak éppen másképp szemléljük a világot.
- De ha esetleg arra kíváncsi, mutánsok e, ki kell ábrándítsam, mert nem. Emberek mindketten.  -  fűzöm hozzá, amikor letapasztom az új gézlappal a sebet, amin eddig dolgoztam. Gyorsan, és pontosan, minél kevésbé fájjon a másiknak. Még ha Ő abban a hitben is van, hogy a szenvedése számomra öröm s elégtétel. - Már csak egy van hátra. -
Mutatok a vállára, s az oldalára lépve hajolok közel Hozzá - persze csak amennyire szükséges -, és hámozom le a kötést, melybe sokkal több vér szívódott, mint a többibe.
- Felszakadt a varrata. Ez tudja mit jelent ugye? - nézek a szemeibe, majd megcsóválom a fejem. Van egy sejtésem, mikor történt, vagyis inkább melyik hirtelen mozdulata közben; amikor felkelt az ágyról. - A helyi érzéstelenítést sem fogadja el? Egy óránál nem több a hatása, és csak arra a területre vonatkozik, amelyet befújok vele. Jelen esetben a vállára.  -
Tényleg nem akarok Neki rosszat, ezért ajánlok fel most egy másik alternatívát, mely nincs hatással az elméjére, viszont megkönnyíti azt, hogy kevésbé fájjon neki, mikor újra összevarrom a felszakadt sebet.

M A D N E S S | túlságosan is jó vagy. *-*

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
75
∆ Tartózkodási hely :
unknown



A poszt írója Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje Hétf. 13 Nov. 2017, 19:12
Ugrás egy másik oldalra


Esther & Erik

Valamelyest áttudom érezni Charles diákjainak helyzetét. Engem is tanított Charles, engem is erősebbé tett. Egy rövid ideig én is éltem az otthona falai közt. Charles nélkül nem lennék ugyanaz az ember, akaratlanul is szerepet játszott abban, hogy végül azzá lettem, aki most vagyok. Sokáig éltem abban a tudatban, hogy én vagyok az egyetlen közölünk, a felismerés azonban … megváltoztatta a világomat. Közel éreztem magam ismét a múltamhoz, de ezúttal … erősebb voltam. Nem egy gyermek, aki nem bírta megmenteni az anyját. Hanem egy férfi, aki elég erős volt, hogy kivégezze az embert, aki fegyvert csinált belőle.
- Elhivatott vagyok, nem önző, Dr. Wolheim. – feleltem, a tekintetét keresve. Ha olyan önző lennék, amilyenek minden bizonnyal gondol, most nem volnék itt, nem igaz? - Így csak azt érik el, hogy elfelejtsék meggyilkolt testvéreink nevét. Ha nincs következmény, nincs megbánás. – feleltem ridegen. Itt hibázik Charles is. Bízik az emberekben, mikor az életünkre törnek, ő futni hagyná őket, remélve, hogy … nem történik meg újra. Egyetlen dolog tarthatja vissza az embert attól, hogy a vesztünkre törjön. A félelem, a tudat, hogy a tetteik nem maradnak büntetlenül.
Elfordítom a fejemet, és a földre szegezem a tekintetem a kirohanásom után, hogy rendezni tudjam a bennem kavargó érzelmeket és, hogy … ő ebből ne láthasson semmit. A részvétét hallva csak enyhén bólintok, de nem fűzök hozzá semmit. Mit is mondhatnék? Ez nem olyan dolog, amit … szavakba lehet önteni. Nem egy pillanatnyi érzés, hanem egy életen át tartó kínzó fájdalom, ami felemészti az embert. Nem lehet rázárni az ajtót.
- Nem látta még a valódi arcukat. – feleltem halkan, lassan fordítva a fejemet felé. Abban a pillanatban, ahogy az ember félni kezd, ahogy nem érzi biztonságban a saját hatalmát … akkor mutatják meg, hogy milyenek is valójában.– A legtöbb ember az, ha nem így volna … nem velem töltené az estéjét. – mondtam keserűen, a legkevésbé sem boldogan. Ha tehetném … elcserélném az életem az övére. Az, hogy életben vagyok, csak annak köszönhető, hogy az ember olyan, amilyen. Hogy a bűnös helyett az ártatlant veszik célba. Hogy fájdalmat okoznak, ha félnek. Én vagyok a példa arra, hogy az ember nem jobb, hiába hiszik annak.- Hideg az érintése. Éreztem már korábban. – felelem. Sok minden történt aznap, de emlékszem a csatára, a fagyos hidegre, ami egy időre megbénított.
- Nem többet, mint ahányat az ember. – válaszoltam kimérten. Ez többről szól, mint arról, hogy …hányan halnak meg a másik hibájából. Ez egy háború, amit a színfalak mögött is vívnak, a célja pedig a túlélésünk.– Minden lehetséges eszközzel harcolnunk kell a túlélésért. Ők is megteszik, mi miért aggályoskodjunk? – ha az ember fegyvert építhet, hogy az elpusztításunkra törjön, a mutáns miért ne használhatná a képességét? Azért kaptuk, hogy használjuk, és nem azért, hogy rejtegessük.
- Az ember azért szenved, mert vezekel a bűneiért, Dr. Wolheim. Minden kiontott életért, minden megárvult gyermekért és minden anyjáért, apáért, akinek el kell temetnie a gyermekét. – ismerem a félelmet, ismerem az embert. A tudatlanságuk nem félelmet szült, hanem halottakat, árvákat és özvegyeket.– Miért csak azt látja viszont, amit mi teszünk? Miért nem beszélnek a mutáns kísérletekről? Azokról a testvéreinkről, akiket kivégeztek? – pillantok rá kíváncsian. Az emberé a hatalom, éppen ezért azt mond és azt mutat meg, amit éppen jónak lát. Az én bűneimet, a mutánsok bűneit örömmel mutogatják, de a sajátjaikat titkolják, mert, ahogy ő is  mondta, nem vetne rájuk jó fényt.– Maga szörnyetegnek lát engem. Ellenben azonban az emberrel, én nem keresek kibúvókat, nem bújok el és titkolom el, azt, aki vagyok, csakhogy … kedveljen és megszánjon. – ő, a többi mutáns, és az emberek. Én nem a báránybőrbe bújt farkas szerepét játszom. Az emberiség teszi azt, én nem titkolom azt, aki vagyok. El kéne ezen gondolkodniuk. Csak azért, mert nem látnak valamit, attól az még nagyon is valós, akárcsak az emberek bűnei.
- Ők is így gondolnák? -– pillantottam rá, majd folytattam mielőtt közbevághatott volna.– Miután kisemmizték, éheztették őket és a elvették a nevüket … -  néhány pillanatra a bal karomra siklott a tekintetem, ahol az én bélyegem is volt. - … a gyűlölet volt mindenük. Ennyi maradt belőlünk. – elvettek tőlünk mindent, a méltóságunk utolsó darabjait is.
A megjegyzését hallva elhúzom a szám, jelét adva annak, hogy nem ez volt az, ami érdekelt. Azonban azt nem teszem hozzá, hogy az én szüleim is emberek voltak. Sem azt, hogy mit dolgoztak, mielőtt elvettek volna tőlük mindent. Semmi nem maradt a szüleim után, csak hamu és bánat, és egy medál, amit a lányommal együtt eltemettem. Az én örökségem a fájdalom és a gyűlölet volt.– Jóravaló embereknek tűnnek. – jegyzem meg, a szavaiból leszűrve.– Bizonyára büszkék önre. Jóban vannak? – érdeklődtem tovább. Jól sejtette, egyrészt valóban segítségemül szolgált mindez, hogy a fájdalom érzetét kevésbé érezzem intenzívnek. Másrészt viszont … egy ideig még itt leszek, miért ne ismerhetném meg azt, aki megmentette az életem?– Gyorsan dolgozik. – jegyeztem meg, mély levegőt véve, mikor közelebb hajolt a sebhez, én pedig továbbra is az ágyszélét szorítottam, az izmaim megfeszültek, ahogy felkészültem a fájdalomra.
- Azt, hogy … vérzek. – állapítottam meg, ahogy vetek egy pillantást a sebre, majd vissza rá. Nem ez az első eset, hogy a vérem hullik. A kérdését hallva ismét a sebre pillantok, majd végül megrázom a fejemet.– Nem. Nincs szükség érzéstelenítőre. – erősítettem meg az elhatározásom. Szükségem van arra, hogy érezzem a fájdalmat.– Csak adjon valamit, amire ráharaphatok. – kértem, körbehordozva a tekintetem. Egy darab rongy is megteszi, bármi, ami meggátolja, hogy esetleg leharapjam a nyelvem. Azt … nehezebb lenne visszavarrni. Habár, talán kevésbé zavarnám, ha kevesebbet beszélnék. Ha nem talál semmit sem, végső esetben a nemrég levett ruhadarabbot húzom közelebb magamhoz az ágyról, hogy letépjek belőle annyit, hogy a számba gyűrve meggátolja, hogy megcsonkítsam magamat.


paranoya | imádtam  izgatott  


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
65
∆ Tartózkodási hely :
Xavier Birtok



A poszt írója Esther Wolheim
Elküldésének ideje Szer. 15 Nov. 2017, 12:45
Ugrás egy másik oldalra



Erik & Esther

Nowhere to run from all of this havoc.
Szemöldökeim magasba szökkennek a kijelentése hallatán, s az arcomra kiülő grimasz láthatóan azt sugallja, nem teljesen értek egyet a kijelentésével. Eltökélt? Kettőnk közül maximum én lehetek az. S hiába keresi a tekintetem, csupán egy szúrós pillantást kap válaszul, melyben talán több is benne van, mint amit kimondhatnék szavakkal. Nem, az a vénember, akit én ismertem, nem eltökélt, bár tény, az ambíciója vitathatatlan. Kivétel nélkül mindenkit átgázol annak érdekében, hogy elérje az általa kitűzött célt.
- Téved. Egyikünk sem akarja, hogy feledésbe merüljenek azon mutánsok nevei, akik ártatlanul haltak meg. A bűnösök büntetést érdemelnek, kivétel nélkül, de törvényes eszközökkel, nem önkényes igazságszolgáltatással. - kezdem azt érezni, hogy ez az ember teljesen hülyének néz engem. Ha azt hiszi, olyan álomvilágban élek, ahol a pszichopaták meggyógyulhatnak, és a gyilkosok szabadlábon járkálhatnak - sajnos nem álomvilág, mert eme kettő kategóriának Lehnsherr is megfelel. - és mindenki szeret mindenkit. Nem. Nem hippi vagyok, sem idealista, csupán felvilágosult. Nem a háborúk világkorát éljük, legalábbis nem szabadna, hogy ez legyen! - Talán igaza van. -
Az, hogy volt egy lánya, arra enged következtetni, hogy komplett családdal rendelkezett. Lehetséges volna, hogy az előttem lévő ember, ki oly sok életet oltott már ki, képes lenne a szeretetre? A feltétel nélküli, önzetlen szeretetre, melyet egy szülő képes érezni gyermeke iránt. Mindenek felett álló érzés lehet ez, melynek létezéséről tudok, de még soha nem volt alkalmam átélni. Pontosan ezért nem jelenthetem ki azt, hogy osztozom a fájdalmában, hisz elképzelésem sincs arról, miféle veszteség, micsoda fájdalom marhatja szívének azon részét, hol lánynak emlékét őrzi. Igen, ha ebből a szemszögből nézem, valóban nem ismerthetem az emberek azon arcát, melyet Ő már látott. Ezzel nem szállhatok vitába.
- Én hiszem, hogy senki sem születik gonosznak, legyen az ember vagy mutáns. Sokkal inkább a körülmények teszik azzá. Ez azonban senkit nem ment fel a tettei alól. - nem is igazán értem, mire gondol, amikor arra következtet, hogy nem lennék vele, ha az emberek nem lennének elvetemültek. Abban viszont biztos vagyok, hogy egy egész fajt elítélni azért, mert vannak képviselői, akik valóban lelketlenek - egyszerűen botorság. S pontosan Ő az, aki ezt teszi velünk is. Az Ő tettei által ítélik meg negatívan a mutánstársadalmat. - Lebuktam. -
Biggyesztem le ajkaim sajnálkozóan, ami persze nem több, mint színjáték. Hát valóban emlékszik rám. S immáron a képességemet is ismeri. Nem mintha lenne bármi jelentősége, legalábbis a részemről. Az, hogy Ő miként sorolja a mutánsokat kategóriába, nem tudhatom. A vénember nagyon is válogatós volt, s az erős és különleges képességű mutánsokat szerette maga köré gyűjteni.
- Az, hogy lealacsonyodunk azon emberek szintjére, kik fegyvert ragadnak, semmivel sem leszünk különbek tőlük. Ugyan olyanná válunk. Pontosan ezért kell arra törekedni, hogy megmutassuk, lehet másként is, van más mód. - ahogy a Professzor is megmondta, nem az a cél, hogy kiirtsuk egy másik fajt - jelen esetben az embereket - hanem az, hogy megtanuljuk az együttélés szabályait. Mert igenis lehetséges! Csak az olyan szélsőséges személyek, mint Magneto, eme folyamat kialakulását csak tovább nehezíti. Mert képtelen elfogadni, hogy nem Ő körülötte forog a világ, s hogy nem csak Neki lehet igaza. - Szerintem maga nem is hallja, amiket mond. -
Elborzadva nézek rá, s rázom meg a fejem, mintha ezzel a mérgező szavait is odébb tudnám söpörni. A szavaim nem kérdésként fogalmazódtak meg, hanem egy kijelentés. Igen, nem hallja, amit mond, mert ha így lenne, akkor felismerné azt, amit most én is. Pontosan úgy beszél, mint ők; a nácik. Akiket gyűlöl, akik ezt tették vele. S pontosan olyanná is vált, mint ők.
- Sokkal inkább Ön az, aki nem lát tovább az orránál Mr. Lehnsherr. Csak azt szajkózza, mit tettek az emberek a mutánsokkal, amit egy pillanatig sem vitatok. Szörnyűséges, s borzalmas, kegyetlen tettek ezek, melyre nincs bocsánat. De nem az a megoldás erre, hogy egy egész fajt kiírtunk, mert felsőbbrendűnek kiálltjuk ki magunkat. Az talán megbocsátható bűn, ha egy mutáns teszi ugyan ezt egy emberrel? - bármennyire is próbál engem rossznak beállítani - mint aki saját fajának az ellensége -, nem hagyom magam. - Én nem Vadóc vagyok, akit maga mellé állíthat egy jól megfogalmazott, s egyoldalú gyűlöletkampánynak köszönhetően. -
Szúrós tekintettel nézek a szemeibe, s adok hangot egy újabb fájdalmamnak. Vadóc, James és még megannyi társunk, akiket maga mellé állított, csupán azért, mert jókor volt jó helyen, s kihasználta a bizonytalanságukat, a félelmüket.
- Végre valami, amiben egyetértünk. - lapos oldalpillantás kíséretében nyugtázom ennyivel ama gondolatát, hogy szörnyetegnek tartom, és nem is titkolja, hogy az. Nos igen. Pontosan Ő az, aki szégyent hoz a mutáns társadalomra, és képtelen felfogni azt, hogy minden tettével csak hátráltat minket, sőt, mindenkit. A mutánsok szenvednek, az emberek szenvednek, és vannak, akik a békére törekszenek, s van Ő, aki káoszt akar teremteni, egy anarchikus rendszert. Ez számomra elfogadhatatlan. De az még inkább, ami ezek után következik. Mondhat rám akármit, megvádolhat azzal, hogy konformista vagyok, és ezért álltam be a Professzor mögé egy olyan harcban, melyet Ő semmibe sem vesz, de a családom, a felmenőim szentek. Pontosan úgy, ahogy minden jóérzésű ember számára. A kérdés, amit feltesz, s szenvtelenül tovább szó, az elevenembe hatol. Váratlanul ér, hisz én sem hozakodtam elő az Ő családjával, felmenőivel. Nem vetettem a szemére azt, mit szólna az édesanyja ahhoz, hogy a fiából egy gyilkos lett, aki pepitában olyan elveket vall, mint a nácik, csak az egyenletben felcserélte a zsidókat az emberekre. Nem. Mert legyen az előttem lévő alak bármilyen is, a családját mindentől függetlenül megilleti a tisztelet. Belefagyok a mozdulatba, s tekintetem elkapja az Övét, még csak leplezni sem tudom azt a fajta haragot, amit pupilláim jeleznek azzal, hogy keskenyre szűkülnek. Arcom megkeményedik, távolságtartóvá válik - mintha minden érzelem elillanna belőlem, legyen az gyűlölet vagy empátia. Végül nem szólok egy szót sem. Csak némán dolgozom tovább. Nem fogok magyarázkodni, nem vagyok hajlandó megindokolni mit miért teszek, legfőképp így! Nem fogom az igazamat bizonygatni, mert nem kötelességem. Visszaélt azzal, amit elmondtam Neki, szinte azonnal, s arcátlanul. Ez volt az utolsó.
- Igen. - ennyit felelek arra a kérdésére, jóban vagyunk e, s ez magában foglalja azt is, hogy igen - bármilyen hihetetlen is, büszkék rám. A történtek után nem fogok hosszasabb boncolgatásba belemenni, még akkor sem, ha elterelhetném a fájdalomról a figyelmét. Helyette továbbra is precízen és gyorsan dolgozom, amit szóvá is tesz. - Tudom. -
Érkezik az újabb szűkszavú válasz. Nem töltöttem el évtizedeket ezen a pályán, de vannak folyamatok, amelyekben nagy gyakorlatra tettem már szert, ezért is megy olyan gyorsan.
- Zseniális következtetés, én viszont itt arra akartam célozni, hogy újra össze kell varrni. - nézek rá, majd ismét a sebre. Nem kerülöm a pillantását. Nincs okom miért szégyenkezni, szemlesütve tenni a dolgom, mert nem én vagyok a vétkes! Az helyi érzéstelenítő elutasítását egy biccentéssel konstatálom. A vérével átitatott kesztyűk lekerülnek a kezemről, s mielőtt felhúznék egy tisztát, ismét megszólal. Tenyereimet egymás felé helyezve hűtöm le a levegőt, s a kezemben megjelenő jégtömböt könnyedén formálom tovább. Egy hosszabb rúd keletkezik belőle, mely tömör jég – képtelenség átharapni. Egy gázlappal körbetekerem, és átnyújtom a férfinek, mint opcionális tárgyat, melyre biztonsággal ráharaphat. Órákkal később kezd el majd olvadni, így semmiképp nem tesz benne kárt.  - Elkezdem. - miután megtettem az előkészületeket, előkerült a sterilizált tű, és a felszívódó varrócérna, a válla fölé hajolok. Az első öltés megkezdése előtt szólok, hogy feltudjon rá készülni, s nem is tétlenkedem tovább. Hosszúnak ható percekkel később azonban végzek is.
- Kész. - egyenesedem ki, majd azzal a lendülettel kezdem el összepakolni a tálcákat, műszereket, a véres, használt kötéseket, és mind a helyére is kerül. Nesztelenül, s némán pakolok. - Pihenjen. Holnap találkozunk. Jó éjt. -
Veszek Tőle búcsút, majd meg sem várva a válaszát távozom a sátorból.
Ugyan az az elviselhetetlen vénember, csak fiatal külsőben -  ehhez nem fér kétség.

M A D N E S S | harrr, megmarlak. Razz  köszönöm a játékot, imádtam!! <3

Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Feel the fury closing in. [Erik&Esther]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Lezárt játékok-