HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

Az ősz díjazottjai
az évszak nyertesei

Az õsz férfi karaktere

Bucky
Az õsz nõi karakterei

Sigyn & Daisy & Carol
Az õsz párosa

Eleanne & Wrenor
Az õsz canon karakterei

Lord & Thor & Bucky
Az õsz kedvenc karakterei

Lord & Rocket & Bucky
Az õsz saját karaktere

Reimos
Az õsz elõtörténete

Erik Killmonger
Az õsz játéka

A 5. kaland (I. - II. kör)

Share | 
A topik címe: Salted Wound ~





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. 27 Szept. 2017, 23:03
Ugrás egy másik oldalra


stamora ;;

lonely float got in the way,
you are the feel, and knew it anyway.

Végtelenbe nyúló otthonom látványa az egyetlen olyan biztosnak tűnő pont az életemben, mely soha el nem múló fényként ragyog. A mindent beborító sötétség akár tükörképe is lehetne borongós lelkemnek. A Milano nesztelenül szeli át az előtte elterülő galaxist, s a bádog falak mögött is hasonló csend honol. Lábaim felhúzva ölelem át karjaimmal térdeim, miközben az egyik pilótaülésből némán meredek magam elé. Egyedül. Jelenlétem teljesen felesleges a hajó eme részén, ami a technikai részét illeti, mert automata üzemmódban haladunk, pontos célmeghatározás nélkül. Most nincs küldetés, nincs megbízás; az elsődleges feladatunk a regenerálódás. Hisz nem is olyan rég hagytuk magunk mögött a Földet, s mindazt, ami ott történt. Nem sokon múlott, hogy mindannyian odavesszünk. S az ott aratott győzelem leginkább keserédes, mintsem felszabadító.
Kardom csapása volt az utolsó, mely kioltotta Thanos életét.
Bosszúm, s rám kényszerített sorsom bevégeztetett. Hol marad hát a mámor, az eufória, mely a diadalt hivatott kísérni? Végtelenszer pörgettem le az elképzelt képkockákat magamban, és a legkevésbé sem erre számítottam. Elégtételt reméltem, mégsem érzek semmi ehhez hasonlót sem. Miféle elcseszett motor működtet engem?
Az indokoltnál hangosabban fújom ki a levegőt. Majd nyelek egyet, s még egyet, a gombóc azonban mégsem akar semmivé válni a torkomban. Egyre csak ott terpeszkedik, és duzzad, a gyomrom pedig ezzel egyenesen arányosan zsugorodik egyre kisebbre. Idejét sem tudom már, mikor produkáltam ehhez hasonlatos tüneteket, mely leginkább a nyugtalanság jele. Ez a legutóbbi csata felkavarta lelkem állóvizét. Én pedig nem tudok ezzel az érzéssel mit kezdeni. Feszélyezve érzem magam amiatt, amit lent tettem Veled. Önzőn viselkedtem, s a rám jellemző módon a magam feje után mentem, és ha őszinte akarnék lenni, megtenném újra. Azonban ez nem teszi semmissé a történteket. Láttam Peter szemeiben a lemondást, olyat, mint még korábban soha. Kértél arra, hogy maradjak, én mégis hátat fordítottam Neked. Ezt teszem újra és újra. A csend pedig kettősükre ereszkedett, és tudom, hogy a legkevésbé sem kívánja megtörni. Ezúttal nem. Én pedig nem hibáztatom érte.
Lassan eresztem le a lábaim, s ahogy talajt érek, úgy felpattanok a székből, és célirányosan elindulok a Milano másik végébe. Nem is telik túl sok időbe, hogy Quill bűnbarlangjának nevezett hálórészleg ajtaját elérjem. Halkan megköszörülöm a torkom, majd felemelve a kezem, határozottan megkopogtatom a hideg fémet.
- Quill?! Minden oké? - pár másodpercnyi szünetet követően teszem fel határozottan a kérdésem, azonban a várt válasz elmarad. - Nem jöttél ki vacsorázni hozzánk, így gondoltam, hogy.. élsz még egyáltalán? -
Azt már nem teszem hozzá, hogy élete legjobb döntése volt. Drax főzött, ezt pedig inkább nem is részletezném tovább, hiszen mindenki pontosan tudja, miféle következményekkel is jár mindez.
- Oké Quill, most bemegyek, szóval bármiféle ocsmány dolgot művelsz, azt függeszd is fel, mert nem vagyok rá kíváncsi.   - megelégelem, hogy a fémajtót bámuljam, így amellett döntök, hogy egyszerűen bemegyek. Előtte azért várok pár másodpercet, hogy biztosan eltüntethessen minden olyan oda nem illő dolgot, amit nem szeretnék látni. Tényleg nem. - Quill? -
Résnyire nyitom az ajtót, s a fejem bedugva szólalok meg immáron halkabban, mint az imént, azonban most is csak a csend fogad. Beljebb lépek, s azzal a mozdulattal be is csukom az ajtót. Hunyorogva nézek körbe, hogy a szemem megszokja a félhomályba borult helyiséget. Szinte azonnal meglátom a férfit, amint a hátán fekve, teljességgel elterülve a fekhelyén, mozdulatlanul fekszik. Újabb lépések, melyek közelebb visznek Hozzá. Az ágy mellett megállva pillantok le Rá, s észre sem veszem, miképp olvad le a komor maszk vonásaimról, hogy valami egészen más vegye át a helyét.
Ez lenne az a pillanat, amikor magára hagyom az alvó férfit, és kisétálok innen. Én mégsem a kijárat felé mozdulok. Magam sem értem, miféle indítatásból, de letérdelek, egyenesen az ágya mellé. A szélére simítom a tenyerem, így támaszt nyerve billentem félre enyhén a fejem, s figyelem még mindit Őt, s kisimult vonásait. Tekintetem a vállára siklik, sérüléseket, hegeket, kötést keresnek szemeim, bármit, amiből leszűrhetem, milyen állapotban is van most pontosan. Nincs pontos információm hogyanlétéről, ez pedig megmagyarázhatatlan aggodalommal tölt el. Mégis mi a fenét csinálok? Percekkel később jön a felismerés az igen csak hülye helyzetemről. Az alvó Petert kukkolom, mint valami.. ah, nem is tudom. Az, hogy napok óta nem alszom, teljesen az agyamra ment, és olyan cselekedetekre sarkall, melyek nem jellemzőek rám! Így amellett döntök, hogy jobb, ha minél hamarabb távozom, mielőtt még rajtakapnak, és akkor senkinek sem kell tudnia arról, hogy itt jártam. A megtámaszkodott karjaim kinyújtva húzom fel magam a férfi ágya mellől, hogy megkíséreljem az észrevétlen kislisszanást.


You're safe. | Eme kezdőt ez a kép ihlette. awhh


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1028
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Vas. 01 Okt. 2017, 20:48
Ugrás egy másik oldalra



Salted Wound
Starmora
_________________________
Sötétség. Elnyúló mozdulatok. Foltokká olvadó fények. Illúziószerű érzések. Kék láng. Hangok a fejemben. Drax tőrökkel az oldalában. Gamora a hátában éles pengével. Mordály a karjaimban. Groot ordít. Megfeszülő ujjak. Vér... rengeteg vér. Izzadtságtól gyöngyöző homlok. Elcsukló hang. Sebek, mély sebek. Törött csontok és sikolyok. Szemöldökeim még így a lehunyt szemeim fölött is összefutnak. Erőteljesen érkezik, lábujjhegyen oson be gondolataim közé a Titán támadása. Látom magam előtt, fölém tornyosul és ujjai között apróra csonkítja Őrzőimet... Forgolódom. Izzadok. Lihegek. Megpróbálok felébredni, de nem tudok... Valami a karjaim köré tekeredik. Egy zsineg? Lánc? Nem, nem. Ez valami más. Egy kötél? Miféle kötél lehet? A másik végén zöld, gyűrűbe bújt ujjak csomóznak. Látom, ahogy Gamora tőrökkel a hátában megkötöz és a Titán oltárára siet. Ott fekszik közvetlen a lába alatt Drax, mellette Mordály. Nem lélegzik. Miért nem lélegzik??!? Groot a lábamba rúg és mutogat. Én meg lendülök, mennék, futnék, de a kötél a nyakam köré tekeredik és kis híján megfojt... -
Valódi helyemen mocorgást hallok. Halk, suta mocorgást. Lomhán nyitom fel szemeim. Sűrűn kell pislognom, hogy észhez térjek, hogy hagyjam, hogy a józanság felváltsa a tompaságom. Kérdőn fordulok oldalra, hogy lássam a finoman távozni készülő zöld sziluettet ágyam mellett, szinte már megszokottan a hátát pillantva meg. Arcizmaim megfeszülnek. Fogalmam sincs, hogyan történik - de egyszer csak a közreeső karom életre kel és a csuklója köré fonódva meggátolja abban, hogy magamra hagyjon, hogy távozzon. Az álom, vagy csak az ösztön, nem tudom... de úgy érzem, nem bírnám elviselni, ha megint és újra magamra hagyna. Elfordítom tekintetem, keresve valamit, amivel elterelhetem figyelmem a fejemben felsorakozó képről. Miért, mi az, ami megváltozott?! Nyelnem kell, a torkom köszörülnöm.
Hosszúra nyújtózik a perc, ami közben belezuhanok az érzéseimre. Nézem Őt, várva, hogy kitépje karját enyémből és elmenjen. Hogy magamra hagyjon. Hogy távozzon és előbbre helyezze azt, aki mindig is volt, amíg én megküzdök az űrrel, amit maga mögött hagyott a kimondatlan dolgainkkal. Azokkal az érzésekkel, amik azt hittem kettőnk vállát nyomják. Megértem. Tényleg. Megértelek! De attól, hogy elfogadtam azt, aki Ő, amit érez, azt, ahogyan van, még nem jelenti, hogy nem fog fájni nekem és nem lesz átkozottul szar. Lemondtam róla! Ott és akkor, amikor elfordult tőlem, eldobva magától mindazt, amit építgettem az évek alatt, mióta ismerem - egyszerűen úgy érzem, hogy elvágott valamit és csalódást okozott nekem. Lebontotta a szárnyakat, amiket mellette szereztem és bármennyire hangozzak nyálasnak és pojácának, akkor is bánatos vagyok. Küzdök vele, nap, mint nap, amikor ki kell mennem a fülkémből és szembenéznem vele, de ettől még nem fog megváltozni bennem az, amit iránta éreztem. Hosszú, hosszú évek utána, először. Azt hittem, dacból fordít hátat ennek, de amikor ott és akkor a könyörgésem ellenére elfordult tőlem, rá kellett jönnöm, hogy nem csak a dac mozgatta. Sokkal fájóbb ennél az igazság...
Hogy most a szobámban lelem meg, az enyhén szólva is meglep. A rám esett kábulat miatt azonban nem vagyok képes a megfelelő reakcióval reagálni a jelenlétére. Halkan köszörülve torkomon, a kezét még nem eleresztve szólalok meg. - Baj van? - suttogom olyan lágyan, hogy még én is megijedek tőle. - Vagy csak puccs történik és te vagy a szerencsés jelölt, aki megfojthatja álmában a Kapitányt? - halovány, mosolynak aligha csúfolható görbület kúszik arcomra, amint visszahúzom kezem és alkarjaimra támaszkodva ülőhelyzetbe tornázom magam, tekintetem elvéve róla. Mintha már bűn lenne, hogy nézlek... A rohadt életbe.
- Ha Drax főztje az ok, amiért itt vagy, nem fogok árulkodni... - pillantok fel rá ismét savanyú mosollyal. Miközben felnézek rá, érzem, hogy a motorom rezignálva dübörög bordáimon. Vágyom utána, vágytam eddig is és fogok is, de olyasvalami történt a terrán, amit nem tudok átlapozni egyről- a kettőre. Megtörtént bennem a felismerés a viszonzatlanságra. - Miért vagy itt? - hangom komolyabban cseng a kelleténél, miközben megdörzsölöm szemeim és hajamba túrok. Kihúzom vázam, megfeszítve mellkasom. A jobbik vállamra ejtett démon darabkája miatt még mindig zsibbad, de nem olyan vészes, mozgatható, meg aztán élek. Élünk. Ennél több pedig nem kell egy magamfajtának. Úgy nézek rá, lopva csupán, többre nem telik. És érzem, ahogy a feszültség szépen lassan szétárad közöttünk, hogy szöveteinkre marva utasítson a társalgára... de mondd, mégis mi értelme?





_______________________________


Imádom azt a képet!!  szeretés  - L

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd 03 Okt. 2017, 12:45
Ugrás egy másik oldalra


stamora ;;

lonely float got in the way,
you are the feel, and knew it anyway.

A Milano Kapitányának furcsa zenei ízlését tükröző melódiák dallamát most felváltotta valami egészen más. A csend szinte fojtogató, s magamon érzem a kettőnk közötti feszültség láthatatlan súlyát. Voltak már korábban is nézeteltéréseink, de a következmények még sosem voltak ennyire nehezek a számomra. Quill kimondatlan dolgaink témakörét a hátam közepére sem kívántam, és tehernek éreztem minden alkalmat, mikor előhozakodott vele. Most mégis eljött az a pillanat, mikor azt kívánom bár megszólítanál újra, jelentsen ez bármit is.
Láthatatlan karok nyúlnak értem, s húznak le a földre, melléd. Némán hallgatom az alvó alak légzését, s hallom, hogyan ver hevesen a szív az erős mellkas mögött. A test megpihen, az elme dolgozik tovább. Elegendő csak egy pillantást vetnem arcodra, összeszaladó szemöldökeidben látom azt a sok fájdalmat, mely a bolygódon történt. Szeretném meg nem történté tenni mindazt, ami ott lent történt – a csapattal, s velünk -, de ilyen képesség nem adatott meg nekem a sorstól. A fájdalmat nem tudom eltörölni, de vajon képes lennék arra, hogy enyhítsem? Szeretném azt hinni, hogy igen, de eme hit gyenge, bizonytalan lábakon áll. Mégis itt vagyok.
A másodpercek elrohannak az ágy mellett térdeplő alakom mellett, én pedig a távozás mellett döntök. Botorság volt ide jönnöm, a férfira törnöm, mint egy dúvad. Kéretlenül behatolni a magánszférájába. Hisz én voltam az, aki ugyanezen tettéért minden alkalommal megorrolt, s ennek hangot is adott. Felemelkedek, s hátat fordítva a férfinak, indulok kabinja ajtajához. A csuklómra fonódó ujjak azonban megakadályoznak ebben. Melegség fut végig a karomon, s visszafordulva nézek egyenesen Peter szemeibe. Csend. Ismét, s folytonosan körülvevő csend, mely elől most nem szaladok el. Hagyom, hogy magával ragadjon, s átjárja minden porcikámat. Ijesztő.
- Nincs. - lehelem halkan s puhán, mintha csak a legféltettebb titkomat árulnám el válaszul a feltett kérdésére. A pillanat abban a pillanatban tovaszáll, mikor elenged, én pedig némám kieresztem a tüdőmben rekedt levegőt. - Ez a csapat azért létezik még, mert Te vagy a Kapitány. -
Szavaim őszinték, ha valami, hát ez egyikünknek sem titok. Kimondatlanul is elismerte mindegyikünk, hogy Quill a megfelelő személy eme elcseszett társaság vezetésére, s egyben tartására.
- A zendülés egyébként sem az én műfajom. - jegyzem meg mellékesen, s arra már nem térek ki, hogy sosem végeznék senkivel sem ilyen aljas, alattomos módon. Képtelen lennék fizikai fájdalmat okozni Neked. S mégis talán már megtettem. - Ezt hamarabb is mondhattad volna. -
Bár túl vagyunk az étkezésen, Mordállyal összefogva kijátszottuk Draxot. Eltüntettük az általa ételnek nevezett moslékot, s abban a hitben hagytuk, hogy mindazt mi fogyasztottuk el rekord sebesség alatt. Ez lenne az a pillanat, amelyen mindketten élcelődve szórakoznánk, mint két cinkos. Ennek lehetőségét Quill keserű mosolya oszlatja el, én pedig nem is kapok utána, hagyom, hogy egyszerűen csak semmivé váljon.
- Beszélni szeretnék Veled. - adom meg a választ hasonló komolysággal, ahogy Ő tette fel. Én is érzem a kettősünket lassan körbekerítő feszültséget. A kemény burok, mely a terrán megrepedni látszott, most lassanként újjá épül szívem körül. Sokkal fájdalmasabb, mint hinnéd. - Szabad? -
Még mindig egy helyben ácsorogva mutatok az ágy szélére, s megvárom a férfi engedélyét, vagy esetleges elutasítását a kérésemre vonatkozóan.
Amennyiben nem utasít ki a kabinjából, az ágy szélére ülök, nem olyan nagy távolságot hagyva kettőnk között. Kissé sután pillantok fel Rá, s arcáról a jobb vállára siklik a tekintetem.
- Hogy van a vállad? - szemeimben ott van a kérdés, de nem átallom feltenni. Nyílván nem erről akartam beszélni, de jelen helyzetemben fogalmam sincs, hogyan kezdhetnék hozzá. Így időt nyerve kanyarodok el egy pillanatra. - Bölcs dolog lenne a részedről, ha felhagynál a makacskodással, és hagynád, hogy elvigyelek egy gyógyítóhoz, aki megnézné a démon ütötte sebed. -
Nem palástolom a hangomban csendülő aggodalmat, melyet a vonásaim is hűen tükröznek. Pontosan úgy, mint a terrán, mielőtt magam mögött hagytam volna, hogy végezzek Thanossal. Legszívesebben most is magamhoz húználak, megragadva a felsőd. De ez lehetetlen. A kettőnk között húzódó nem fizikai távolság hatalmasnak tűnik most, ezekben a percekben. S ezért csak és kizárólag én vagyok a felelős.


Will I recover that broken piece? | Én meg Téged imádlak. ♥️ :$ ezt itt hagyom magunknak. ♥️ !!


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1028
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Vas. 15 Okt. 2017, 17:33
Ugrás egy másik oldalra



Salted Wound
Starmora
_________________________
Nagy becsben tartottam az érzésemet a zöld sziluett iránt, igyekeztem a tőlem elvárható legerőteljesebb figyelmet és gyengédséget sugározni felé, de odalenn a Terrán.., valami megtört és eltört. Nem csak megrepedt, darabokra tört. Felfoghatatlanul beleivódott a csontjaimba a kép, ahogy minden igyekezetem ellenére kevés voltam, hogy kirángassam abból a helyzetből. Az érzései kevesek irántam. És ez a felismerés, ahogy beütött.., úgy lettem tőle kisebb és még kisebb. Először csak megcirógatott a tehetetlenség érzése, a dühé, majd végül a csalódottságé. És az a legrosszabb ebben az egészben, hogy mindezt végül felváltotta az üresség. Nem érzek mást, csak ürességet. A reményt olyan hirtelen és olyan fagyos karmokkal szakította el tőlem, hogy kár is lenne azt gondolni, hogy helyrehozhatóak a károk. Mert úgy érzem nem azok...
Mintha csak tarkómra sújtana a végítélet. Azt hinném, hogy még a nyál sem száradt szám szélére, amikor megpillantom a sötétben mellettem ácsorgó nőszemélyt. Az első gondolatom valami értelmetlen rosszindulat, de ahogy látom távolodni, ösztönből nyúlok érte. Megakadályozom, hogy hátrahagyjon. Hogy megint elhagyjon. Nem. Kétszer egymás után nem teheti meg velem. Ráadásul magyarázattal tartozik, hogy miért van a kabinomban. Miért most? Miért így? Miért ilyen lágyan simul bele a szférámba, és miért akkor, amikor tehetetlen vagyok és nem beszélhetek?! Mit művelsz velem?
Mégsem a bennem feltörő kérdések bukfenceznek le ajkaimról először. Méltán férfiasan törlöm fel ajkaim szélére száradt mély álmom lenyomatát, hogy aztán rekedtes hangon kérdezzem. A válasza, az a szó, az a magányos és árulkodó szó egyszerre térít teljesen józanságom ölébe és kezd fojtogatni. Meg kell köszörülnöm a torkom, majd óvatos, komótos mozdulatokkal felegyenesednem. Ajkaim vékony vonallá formálva megrázom a fejem, úgy nézek rá, kérdőn, választ várva. A kimondott szavai, amik még soha - talán még csak álmaimban sem hagyták el ajkait - olyan mértékűen hatnak rám, hogy állkapcsom kiakad és alsó ajkam eltávolodik felső hozzátartozójától. - ... pokoli nagy bajban lehetsz, ha ezt képes vagy kimondani. - szemöldökeim szomorkásan összefutnak, szám sanda, féloldalas mosollyal juttatja tudtára, hogy természetesen, mint mindig, ugratom. Mi a jó abban, ha folyton elviccelem? Az, hogy amikor majd nagyon fog fájni, el tudom rejteni előled.
Hallgatom további szavait, fokozatosan feljebb és feljebb tornázva magam a puhának nem nevezhető matracon. Kérdő ábrázatom folytonosan visszatér arcomra, hiszen foglalkoztat, hogy miért van itt... de nem akarom lerohanni, elvégre majdnem a távozás mellett döntött. A Drax főztjére tett megjegyzésem válaszára csak elmosolyodom, halkan talán még nevetek is, de olyan nagy a csend, hogyha nem kiabálunk, meg sem halljuk egymást. A feszültség, vagy a kimondatlan dolgok erőszakosan ülnek közénk, én pedig egyedül nem tudom hárítani mindegyiket.
Hagyom magam. Alávetem kíváncsiságomnak az ösztöneim és nem gondolkozok. Tudni szeretném, hogy miért bukkan fel nálam, a sötétben, most... Most, amikor már meggyilkolta minden reményem. Ha nincs katasztrófa, ha nem történik semmi, miért jössz el hozzám? Kigúnyolt, kinevetett, és ellökött magától. Olyan sokszor elutasított már. Még sem vettem soha olyan komolyan a szavait, mint odalenn a terrán. De most megértettem, elfogadtam és felfogtam. Felhagytam vele, hogy koslassak utána. Akkor ez miért nem elég?! Most miért zavarsz össze?!
A szavait hallva az jut először eszembe, hogy úgy döntött felhagy velünk, az Őrzőkkel,... most, hogy nincs többé Thanos, nincs miért velünk töltenie az idejét. Hevesen, a kelleténél talán még hevesebben is bólogatok mintegy ezzel jelezve, hogy beszélhetünk, ha szeretne. Megkérdezi, hogy leülhet-e, én pedig nedvesítve ajkaimon összébb húzom magam. - Dobd le magad. - nem tudom levenni róla a szemeim. Hiába fogadtam meg, hogy ezt többé nem csinálom, hogy vége ennek a játszmának, nem üldözöm tovább, nem csalogatom, nem flörtölök vele ostobán, mégis, ahogy végig nézek rajta, ... lehetetlennek tűnik a küldetés, hogy végleg elengedjem. És milyen nevetséges, hogy amikor már elhatárolódom tőle, akkor jön és kér helyet önszántából az ágyamban. Ez az én szerencsém!
Le kell ejtenem pillantásom a takaró gyűrődéseire. Felhúzom jobb térdem, s azzal egyoldali könyököm annak támasztom, hogy aztán fejem is megtámaszthassam. S úgy figyelem, milyen sután és óvatosan néz fel rám. A gyomrom bukfencezik egyet, mikor tekinteteink találkoznak, még sem vonom meg magamtól a látványt. A kérdésére a vállam felé kapom egy pillanatra tekintetem, de nem tart soká, hamar visszatalálok hozzá. - Semmi baja, alig érzem. - férfias nagyzolás, igenis érzem, amikor Drax megfeledkezve sebemről teljes erejéből vállon paskol. Arcom őszintének próbálom mutatni, de amikor hazudok, vagy elrejtem az igazságot, jó szokásom résnyire szűkíteni szemeim, és persze, most is. Na meg persze felhúzom az orrom, hogy grimaszoljak. Gamora jól ismer. - Nem, nem. Nincs szükségem rá. Ennyi erővel mind elmehetnénk a gyógyítóhoz, de nem. Ne már, nem vagyok én ennyire gyenge. - ellágyult, szinte már gyenge és fájdalmas vigyorgással nézek rá, a fejem enyhén megdöntve. Ajkaim morzsolgatom egymáson, szemöldökeim finoman felfutnak. Tudom, hogy ez csak a felvezetés, ezért feszülten kihúzom a vázam. Azon jár az eszem, hogy magamhoz ragadom a beszélgetést és levezénylem én... Nem akarom szavakkal is átélni a terrai incidenst. Megértettem ott és akkor, felfogtam, bármennyire tűnök ostobának és idiótának a szemeiben. Nem bírnám elviselni, ha hangosan is kimondanád... Jobb, ha elejébe megyek magam!
- Figyelj... - megdörzsölöm arcélem, fészkelődve a helyemen. - Nyilván feltűnt, hogy ez a dolog közöttünk megváltozott. - elgrimaszolom a végét, hiszen ő elejétől kezdve tagadja, hogy lenne közöttünk bármi is, így hát védekezően feltartom balom, csendre intve - mielőtt még kijavítana. - Felfogtam, oké? Nincsen kimondatlan dolog. Megértettem és abbahagytam ezt. - rekedt a hangom, ezért nedvesítenem kell a torkomon. A szemébe mondom minden egyes szavam, de a végeztével leejtem egymással babrált ujjaimra tekintetem. Nem akarom, hogy megerősítsen. Nem akarom hallani, hogy miért helyes. Csak azt akarom, hogy ahogy eddig is, maradjon kimondatlan. Úgy könnyebben elviselem...





_______________________________


Én is becsempésztem egy képet  szeretés  - L



∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. 27 Okt. 2017, 09:49
Ugrás egy másik oldalra


stamora ;;

lonely float got in the way,
you are the feel, and knew it anyway.


( Szívemnek kedves írásmód, melyet Tőled tanultam. Köszönöm! <3 )

Kabinod sötétje fojtogatóan von ölelésbe, s láthatatlan kötelei erősen szorulnak a testem körül. A haloványan foszforeszkáló fény sem enyhít az érdes fájdalmon, melyet a mellkasomban érzek mindenegyes lélegzetvételnél. Könnyebb lenne, ha a mély álmod fogja maradnál, én pedig észrevétlenül távozhatnék, eltűnve egy szemvillanás alatt akárcsak egy meteorit, mely keresztülszeli a galaxis végtelenségét, majd  egyszeriben csak felrobban és semmivé válik. Ezen percekben szeretnék én lenni az a meteorit. Azonban elég egyetlen mozdulat, ahogy a kezed az enyémért nyúl, s már ez önmagában maradásra késztet.
A kezdeti döbbeneted után kérdőre vonsz, joggal. Hisz betolakodó vagyok itt, ezen a helyen, a Te személyes területeden. Az egész Milano területén. A Terrán történtek óta úgy érzem, még annyi jogom sincs itt tartózkodni, mint azelőtt. A komikus burokba vont kijelentésedre olyan választ kapsz, melyre jól láthatóan nem számítottál. Szívemből szólt. Pontosan ezért komolyan gondoltam minden szavát, még ha az arcomon nem látsz semmiféle érzelmet.
- Erre egyedül Te ismered a pontos választ. - tudom, nem egyértelmű most sem az, amit mondok. Az általad emlegetett baj ténye vitathatatlan, a mértékét pedig senki más nem ismerheti. Hisz Ellened vétkeztem, s a helytelennek ítélt döntésem Téged érintett a legmélyebben. Minket. Talán azt hiszed, bennem nem hagyott mindaz nyomot, ami Benned igen, de tévedsz. Bárcsak képes lennék nyíltan beszélni róla. Mindarról, ami most bennem zajlik, és a legkevésbé sincs köze Drax főztjéhez, még ha most a látszatot fenntartván elbagatellizáljuk a dolgot. Nem várhatok tovább.
Megtehetnéd, hogy egyszerűen elküldesz, mondván, nem vagy kíváncsi a mondanivalómra, vagy csak egyszerűen fáradt vagy, és pihenésre, egyedüllétre van szükséged. Megértenélek. De nem teszed, nem utasítasz el, s másodpercekkel később pár az ágyad szélén ülve pillantok Rád, tőlem szokatlan félszegséggel. Tekinteteink összeforrnak, s tudom, ebben a pillanatban, ezen a helyen ez egyáltalán nem tűnik jó ötletnek.
- Alig érzed. - ismétlem vissza a szavaid, miközben egyik szemöldököm enyhén fentebb kúszik. Sokatmondó pillantással fürkészem vonásaid, mellyel palástolni próbálod valódi érzéseid. Fizikai s lelki értelemben egyaránt. Akárcsak én. Résnyire szűkült szemeid sem kerülik el a figyelmem, s hasonlóképpen keskenyítem el sajátjaimat is, mintegy lemásolva a Tiéd. Tetten értelek! - Senki sem állította, hogy gyenge lennél. -
Ejtem halkan a szavakat, s lágyulnak el egy pillanatra a vonásaim, miközben félrebillentem kissé a fejem. Észre sem veszem, hogy ismét a Te mozdulataid tükörképévé váltam, öntudatlanul. S mindez nem is zavar, egészen addig, amíg magadhoz nem veszed a szót.
- Peter.. - puha, magában hordozó esdeklésként szólítalak meg, de esélyem sincs folytatni. Hisz abban a pillanatban kéred figyelmem. Egész testemben megfeszülök, s ajkaim szigorú, vékony vonallá formálva rendezem mimikám a megszokott, szenvtelen formába. Fészkelődsz, az én kezeimmel saját térdeimbe kapaszkodok. A bent rekedt levegő karcolja bensőm. A kijelentésesre csak némán bólintok egy aprót, miközben sötét íriszeimmel Téged figyellek. Védekezőn emeled fel balod, pedig láthatóan egyetlen kijelentés, vagy tiltakozás nem készül elhagyni méregzöld ajkaim. Rövid, ámbár velősen fejezed be a gondolatot, oly módon, melyről azt hiheted, számomra megkönnyebbüléssel jár. Végig fenntartom a szemkontaktust Veled, s csak akkor fordítom el a fejem, amikor Te is leejted tekinteted. - Értem. -
Préselem ki magamból ezt az egyetlen szót, mintha ezzel fenntarthatnám eddig is feszélyezett beszélgetésünk fonalát. Valójában miféle reakciót vársz Tőlem? Babráló kezeidért nyúlnék, támaszt keresve az engem felőrlő érzésekben, ám ehelyett csak szorosabban kapaszkodom térdeimbe. Lassan kiengedem a tüdőmben rekedt levegőt, majd kihúzom magam.
- Egy bocsánatkéréssel tartozom Feléd, ámbár kétlem, hogy ez elegendő lenne. - az, hogy kijelentetted, innentől kezdve elhatárolódsz tőlem, még nem késztethet megfutamodásra. Tartozom Neked annyival, hogy elmondom, miért is jöttem el most Hozzád. Nem állhatok fel, hogy sértetten faképnél hagyjalak, hiszen nincs is jogom hozzá. Én akartam, hogy felejtsd el a kettőnk kimondatlan dolgát. Elégedettnek kell éreznem magam, mégis csak a fojtogató magány terjeszkedik egyre jobban a mellkasomban. - A Terrán meghozott döntéseim nem mindig tükrözték az általam elérni vágyott célt. -
Nem voltam biztos benne, mit fogok mondani Neked, amikor ma este felálltam a székből, s ide jöttem, és hazudnék, ha azt mondanám, most már több sejtésem van róla. Ezernyi gondolat cikázik a fejemben, s a büszkeségem mögé bújva próbálom megfogalmazni az érzéseim. Sosem voltam ebben túl jó, hisz Te is tudod.
- Egyetlen percre sem bíztam meg Lokiban, és azt sem tudtam előre, mire lesz képes Thanos a végtelen kövekkel. - világos íriszeid figyelmét keresem beszéd közben. Ha azt hiszed, elfeledtem a figyelmeztetésed, hát tévedsz. Az életemet is Rád bíznám. Te vagy az egyetlen. - Nem akartam, hogy akár csak a közelébe is kerülj. Ezért elleneztem, hogy akkor és ott velünk tarts. Ugyan ezen okból kifolyólag akartalak távol tartani, amikor kikötöttelek, ezzel remélve, hogy visszatartalak attól, hogy kövess, vagy hogy megakadályozd azt, amire készülök. -
Belehaltam volna, ha a szemem láttára elveszítelek. Hát nem érted? Thanos egyszer már elvett tőlem mindent, s nem akartam ugyanezt átélni. Inkább vesszek oda én!
- Nem állt szándékomban az, hogy egy ilyen tettel megalázzalak. Sajnálom. - hogyan is mondhatnám el, hogy megértsd? Erre egyszerűen nincsenek oly, általam ismert szavak. Féltelek. - Ahogyan azt is, hogy megtagadtam a kérésed. Tudom, hogy erre nincs bocsánat. Elismerem, hogy eléd, s a csapat elé helyeztem önös érdekeim. -
Te értünk harcoltál. A bolygóért, az ártatlan civilekért. Ezzel szemben az én tetteim inkább a saját bosszúm tükrözik, s részben ez így is van. A másik oldala az éremnek azonban az, hogy kész voltam meghalni. Saját feladatomnak éreztem, hogy a Thanos kezei által alkotott fegyverként én vigyem magammal a halálba, remélve azt, hogy ezzel másokat megmenthetek. Legfőképp Téged. De nem megyek ebbe bele, nem osztom meg erre vonatkozó gondolataim. Hagyom, hogy azt hidd, nem vagyok több egy önző gyilkoló gépnél, aki eddig más parancsait teljesítette, most pedig a saját útját járja.
- Vállalom a tettem következményeit Peter, legyen az bármi is. - büszkén felszegve állam nézek Rád, s várom az ítéleted. - Nem akarom, hogy minden alkalommal feszélyezve érezd magad a társaságomban, elvégre ez a Te hajód, a te otthonod. -
Én pedig nem veszem el Tőled. Mert nem tehetem. Elég csak kérned, és már itt sem vagyok. Még ha lassan elfeketedő lelkem sorvadása ezzel csak felgyorsul. Szerettem volna jobbá válni Melletted, de úgy tűnik, ehhez én kevés vagyok. Számomra nincs könyörület.


Will I recover that broken piece? | nehezen nyílok meg, nézd el nekem. <3




Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1028
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Csüt. 02 Nov. 2017, 21:30
Ugrás egy másik oldalra



Salted Wound
Starmora
_________________________
(Szívemnek kedves írásmód, 'mit melletted gyakorlok csak igazán lelkesen. <3)

A félhomályban is vibrál a feszültség, akár betonúton a forróság. Iowa, Texas. Ilyen és ehhez hasonló ostoba szavak kúsznak fel a mélyről, miközben nézem a zöld árnyalatod. Azzal, hogy kabinomba lopakodtál, el sem tudod képzelni, hogy szívemnek mit okozol. A letűnt idő mögöttünk kaparja mellkasom, újra és újra szavakat kergetek fejemben, hogy a helyes sorrend szerint kinyögjem magamból őket, s elérjelek ott, ahová még sosem engedtél be. Talán senkit sem. Még magadat sem. Szépen bontogattam szirmaid, töretlenül törtem falaid, hogy a szíved köré hajtogassam ujjaim és védelmembe vegyelek, de úgy tűnik kevés vagyok ahhoz a tisztasághoz, erőhöz és kecsességhez, ami te vagy. És a legborzasztóbb ebben az, hogy tudom. Tudom, hogy mocskos vagyok, hogy sosem vagyok én az igazi hős, hogy mindig elrontom és, hogy ez, ez a sötét folt, ami én vagyok fényedben sosem lesz talán elég jó neked, de annyira mélyen kötődöm már hozzád, hogy nem tudlak úgy kitépni motoromból, hogyha közben néznem kell a napi-rutinod során végzett teendőid. Mert talán egy penge élezés, vagy egy lágy mosoly telt ajkaidon semmit sem mondanak másoknak, nekem mindent jelentenek...
A szemöldökeim kacifántos vonalai összefutnak, kérdővé válik arcjátékom, amit szavaid okoznak. Nem tudom, hogy mit láthatok mögéjük, nem tudom, hogy mit engedhetek meg magamnak. Hagytam, hogy az ostoba, naiv, szerelmes kölyök irányítson, mert azt hittem, hogy az utóbbi időben a kívánt képre formáltam kettőnket, pedig igazából csak ábránd volt. Most, hogy felnyitottad a szemem a terrán, már nem tudom eldönteni, hogy szavaid milyen mélyek, mennyire idomulnak bele abba a környezetbe, ahová képzelném őket legszívesebben. Nyelnem kell, fészkelődnöm. Új, ismeretlen, fura és szar ez a helyzet most. Idegenkedem melletted. Ajkaim csúfos grimaszra húznak, vállat vonok lezseren, ezzel is meghagyva a levegőben megjegyzésed, folytatva a gyerekes játékomat.
Úgy helyezkedsz el ágyam szélén, mintha leprás lennék, vagy legalábbis valami fertőző és megállíthatatlan betegség hordozója. Nem hibáztatlak, mindig is tartottad a távolságot tőlem, de miért üt most mégis ekkorát? Kíváncsian figyelek rád, csenddel, türelemmel, úgy szívva magamba minden vonásod, az illatod, a hajad árnyalatait, mintha többé nem bámulhatnálak ennyire látványosan. Talán nem is. Íriszeid találkoznak enyémekkel, és esküszöm, hogy olyan érzést keltesz fel bennem, mintha sosem lennék rá képes, hogy csillapítsam érzéseim irántad. Az a Hasselhoff akartam lenni, amelyik virágról virágra jár és sosem állapodik meg. Erre fel itt vagy Te... Lemásolod grimaszom, jelzed vele, hogy buktam! Kénytelen vagyok felnevetni, hogy aztán fejem megrázva tovább palástoljam érzéseimet.
- Akkor jó. - lágyulnak vonásaim. A csend közénk telepszik, pofátlanul elfoglalva közöttünk a távolságot, hogy aztán jól az arcunkba tolja a rohadt középső-ujját. Ne is lássunk mást, csak azt, hogy mennyire elcsesztük. Mindez addig történik, amíg meg nem szólalok...
Nem tudnám újra meghallgatni, semmilyen finom köntösben. Nem. És el kell, hogy mondjam, meg kell, hogy előzzem. Szilánkokon lépkedünk, Te meg én. S, ahogy egyetlen szóval tudomásul veszed, rögtön azt képzelem, hogy kár is volt ezzel próbálkoznom. Talán szó sem volt erről. Vagy talán azt hitted, csak a sértet gyereket játszom mostanság. Bárhogyan is, halovány mosollyal biztosítalak róla, hogy átmeneti állapotok uralkodnak a fejemben. És már jön is! Jönne ajkaimra a poén, ami a legkevésbé sem vág ide, de megelőzöl. Kihúzod magad, átveszed az irányítást, én pedig csak pislogva figyelem, némán, hogyan gázolsz bele a témába, újra, hogy ismét ott teremjünk, ahol elveszítettem a reményt.
- Nem. Nem szükséges. Gamora, nem. - állam szegve, sóhajtva, fejem csóválva próbállak megkérni rá, hogy hagyd ezt el, hogy ne folytasd, hogy nem kell. Mert nem kell. Nem akarom hallani. Fészkelődöm, szenvedő arcot vágva nézlek, szemeimmel is próbállak hárítani személyes küldetésedtől, de folytatod. Én pedig gyengülök. Minden egyes szavad után úgy érzem, újra ott állok. Kérlek, könyörgök neked, te pedig elfordulsz tőlem. És ez nem mint a csapat kapitánya okoz fájdalmat. Nem. Dehogy... - Azt tetted, amit kellett. Megölted a Titánt. - vonok vállat könnyedén, ügyelve rá, hogy sebzettebbik ne emelkedjen egy arasznyit sem. Dacolok az érzelmeimmel. Talán kiabálnom kellene, üvöltenem fájdalmaimról, de mégis miért és hogyan tehetném? Nincs hozzá jogom. Nem tartozol hozzám. Ahogy az életedről sem dönthetek. Leejtem fejem, úgy hallgatlak tovább. Csendbe gubózom, ami a nagy szám miatt ismeretlen még nekem is! Időnként fel-felpillantok rád, hogy érezd tiéd a figyelmem. Helyezkedem. Körbe nézek a kabinom szürke falain, majd ismét megállapodnak rajtad szemeim. Türelemmel adózom feléd, a bocsánatkérésedkor felsóhajtok, mély levegővel töltöm tüdőm. Keresem a megfelelő szavakat, egészen addig, amíg kijelented, hogy távoznál...
- Hogy mi van? - eltátott szájjal nézlek, érzem, hogy fellobban bennem a férfi. - Nem érdekel, hogy megaláztál. Nem érdekel, hogy a bosszúd fontosabb volt a csapatnál. - erőltetett mosollyal csóválom a fejem, továbbra is olyan halkan beszélve hozzád, mint eddig. A kezeim széttárom, csalódottan ejtve vissza öleimbe őket, mintha nem tudnám elhinni, amit mondasz most. És talán nem is tudom. - Vállalod, hogy nem voltál tökéletes katona a kicseszett galaxis önjelölt idiótái között... - elégedettséget színlelve csóválom a fejem, hogy aztán felpattanjak a matracomról és a kabin további pontjára sétáljak, ezzel is igyekezvén levezetni a feszültséget. Belekényszerítesz ebbe, de akkor vállald! - Azt vállalod, de azt nem vállalod... azt a kimondatlan dolgot, ami közöttünk van, azt nem vállalod. Nem akarom, hogy elmenj a hajóról és nincs következménye annak, hogy nem a csapatért harcoltál. Nem is kérnélek ilyesmire. Ha lelépsz, az a Te döntésed... - továbbra is értetlenül állok előtted, összezavarodva, csalódottan és dühödten. Azt hiszem, hogy ez a helyes szó! De nem Rád, nem feléd terjed haragom. Saját magam hibáztatom, amiért így érzek irántad. - Nézz a szemembe és mondd, hogy nem érzel semmit irántam... - leereszkednek vállaim, belső vázam meggyengül, miközben nézlek. De szükségem van erre! Hallanom kell. Ha most még az is megfordul a fejedbe, hogy az érzéseim elüldöznének innen, a Milanoról, a csapatból, akkor legalább mondd ki. Halljam őket. - Mondd, hogy ezt az egészet túltoltam. A legtöbb filmben van egy ilyen buzgómócsing, aki nem veszi észre magát. Őt ölik meg először... - vonom fel a szemöldökeim, továbbra is értetlenül nézve rád, bárhol is legyél most, majd nedvesítek torkomon és várakozok. Nem tehetek mást. Nem foglak elkergetni. Nem bánom, ha nem érzel semmit, de akkor engedd, hogy tisztán lássak. Ha pedig ismét csak a falaid beszélnek helyetted, hagyd, hogy ismét faltörőkosként hatoljak át rajtuk. Mert meg akarom szerezni a lányt, aki mögöttük van. Téged. Kellesz nekem...






_______________________________


majd én megnyitlak - szeretés  - L



∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. 08 Nov. 2017, 22:59
Ugrás egy másik oldalra


stamora ;;

lonely float got in the way,
you are the feel, and knew it anyway.

Azt hiheted rólam, hogy erős vagyok. Egy harcos, aki nem hezitál, határozott kézzel tartja kardját, és nem remeg a keze, mikor lesújt. Nem keresek menedéket mások mögé bújva, felszegett állal, büszkén menetelek a harcba, ha kell, elsőként. Sok tulajdonságom van, aminek köszönhetően rendíthetetlennek tarthatsz, bátornak. Bátrabbnak, s vakmerőbbnek mindenkinél. Valójában Te sokkal bátrabb vagy, mint én. Gyáva vagyok, ha az érzéseimről kell beszélni. Ellenállok, ha mélyebbre akarnak ásni, egészen a felszín alá hatolni. Végül elmenekülök, ahelyett, hogy beismerném, mit is érzek valójában. Hisz az érzelmek gyengévé tesznek; én pedig nem akarok gyenge lenni! Erőtlenné válni, általad. Oly sokat változtam, formálódtam melletted, s míg aggodalmaim azon kérdés köré gyűltek, megéri-e ez nekem? - észre sem vettem, mennyit veszíthetek valójában. Nem Te vagy az, aki kevés kettőnkhöz, hanem én. A hiba bennem van, nem Benned - bárcsak elég bátor lennék ahhoz, hogy ezt kimondjam.
Kimondatlanul is látom, miként vonakodsz a közelemben lenni. A mozdulatsor azonban bevégeztetik - nem torpanhatok meg! -, s melléd kerülök, megtartva a tisztes távolságot. Eme testbeszédemet akár félre is értheted, de azt hiszem, ez az apró momentum mit sem számít már. Figyelmed az enyém, s ezekben a percekben nem is vágyhatok másra, hisz ez is több annál, mit a viselkedésem után valójában megérdemelnék.
Hezitálok. Egyetlen pillanat erejéig, és ismételten Te vagy az, aki a tettek mezejére lép, én pedig nem tehetek mást, mint kimondod azt, amit talán elkerülhettünk volna. Ha én vagyok az, aki először töri meg a fullasztó csendet. Nem tudom, mit felelhetnék szavaidra. Talán bővebb reakciót vártál tőlem, esetleg egy elégtételt sugárzó mondatot. Rengeteg gondolat kavarog, mégsem tudok egyetlen szónál többet mondani. Mosoly kanyarodik ajkaidra, haloványan, de biztosan, ellenben az én arcomon semmi hasonló nem játszik.
- De igen, szükséges. - megakarsz állítani, megakarod akadályozni, hogy folytassam, de gyönge, kudarcra ítélt próbálkozás ez, s ennek hangot is adok! Folytatnom kell, és meg is teszem! Nyersen, kendőzetlenül, kegyetlenül.. pont amilyen én vagyok. Hiába nézel rám kérlelve, hiába mímelsz szenvedést az arcoddal, nem hat rám. Azt mondod, hogy azt tettem, ami elrendeltetett, s egy részem egyet is ért Veled, mégis képtelen vagyok helyeselni, csupán csak megrázom nemlegesen a fejem. Már korántsem vagyok olyan biztos abban, hogy eme diadal megérte. Gondolataim tovább visznek kimondott szavaim nyomán, s egy újabb furcsa érzés ránt magával. Csend. Ismét. Mély hallgatásba burkolózol. Bárki megmondhatja azt, mennyire nem jellemző ez Rád, most még is ezt választod. Fészkelődsz, tekinteted ide-oda cikázik, olykor megállapodva rajtam. Ha nem így lenne, akkor is bizton tudnám, minden szavam elér Hozzád. Az, hogy miként csapódik le Benned, megint egy másik kérdés. Lehetséges volna, hogy mindketten elbeszélünk egymás mellett? Régen, és most is. - Azt mondtam, hogy vállalok minden következményt. -
Továbbra is állom a tekinteted, miközben elismétlem újra azt, amit az imént mondtam, legalábbis a leglényegesebb részt. Kétlem, hogy felháborodott, értetlen kérésed erre irányult volna, az is lehet, hogy sokkal inkább magamat erősítem ezen kijelentéssel.
- Dehogynem érdekel. - forgatom meg a szemeim látványosan. Ha nem érdekelne, nem teltek volna úgy el az elmúlt napok, hogy nem szóltunk egymáshoz. Nem lenne ez a hatalmas űr kettőnk között, mely most sokkal inkább tűnik áthidalhatatlan akadálynak, mint bármikor ezelőtt.  Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Nem. Nem ezért jöttem ide Hozzád. Nem ezért törtem meg a csendet, hogy utána egyszerűen csak kisétáljak innen, anélkül, hogy elmondtam volna; sajnálom. Felpattansz felőlem, én pedig lustán követem mozdulataid. - Ez most komoly? Hisz nincs tíz perce, hogy kijelentetted, hogy nincs közöttünk semmiféle kimondatlan dolog! -
Szemöldökeim értetlenül futnak össze, amikor már megint _az_ kerül a terítékre. Idegesen kapaszkodom ágyad szélébe, miként kissé előre hajolok, s leszegem a fejem. Az lenne a helyes döntés, ha elküldenél Ha Te nem teszed meg, majd megteszem én. Meghozom a döntést kettőnk helyett, ha kell. Nem csak nekünk, az egész csapatnak nem tesz jót ez a belső feszültség. Most mégis azt mondod, nem akarod, hogy elmenjek. Akkor mégis miért kerülsz?
- Mégis mit akarsz ezzel elérni? Mi a célod Peter? - pattanok fel hirtelen, s nem csak az egész testtartásom, de a kissé megemelkedett hangom is arcátlanul elárulja azt a feszültséget, mely minden porcikámat átjárja. - Igen! Igen érzek valamit irántad, sőt, nagyon is sokat jelentesz a számomra, mert ott lent a terrán úgy éreztem, minden sebesülésed, minden fájdalmat az enyém is! Féltettelek, jobban, mint a saját életem, tessék! Kimondtam, most már elégedett vagy magaddal? -
Szavaim, melyek a valódi érzéseim felszínét kapargatják, nem éppen romantikus suttogás formájában hagyják el az ajkaim. Sokkal inkább hevesen, s észre sem veszem magamon, hogy zihálok. Pont olyan vagyok, mint egy sarokba szorított vadállat. Nem emlékszem, mikor éreztem magam utoljára ennyire sebezhetőnek. Ez ijesztő.
- Ettől még nem fog változni semmi, mert én ugyan az maradtam, ugyan az vagyok, kimondatlan dolog ide vagy oda. Hiába öltem meg Thanost, azon a tényen nem változtat, hogy egy általa kreált fegyver vagyok. Gyilkos, akinek rengeteg vér tapad a kezéhez. - egy pillanatra lesütöm a szemem, arcomat fájdalmasan rándul össze, de szinte azonnal eltüntetem az érzelmeim ezen megnyilvánulását. De nem elég gyorsan teszem ezt, így nem tudom elrejteni előled. - És ezt most Te is a saját szemeddel láthattad. -
Kimondtam, de továbbra is távol akarlak magamtól tartani. Hát nem érted? Nem látod azt, amit én? Nem illünk egymáshoz, soha nem is illettünk. Meghagylak abban a hitben, hogy csak és kizárólag a saját bosszúm éltetett abban a pillanatban.
- Ezt a beszélgetést pedig itt és most befejeztük. - nem mondhatod azt, hogy kétségek közt hagylak. Most nem vetheted a szememre, hogy hátat fordítva elmegyek, és faképnél hagylak. Megsemmisültem. Magamelőtt összefont karjaim mögül pillantok Rád. Te tetted ezt velem.


fix me ~ | mit tettél velem?  szégyellős




Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1028
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Szomb. 11 Nov. 2017, 12:56
Ugrás egy másik oldalra



Salted Wound
Starmora
_________________________
Nem érdekel, hogy melyikünk a hibásabb, hogy kire mutogathatnánk nyomatékosabban. Ahogy az sem, hogy mennyire vagyunk selejtesek. Mert azok vagyunk. Te is. Én is. Furcsamód engem nem épített meg a Titán, mégis megmondták, hogy félterméke vagyok ennek, meg annak is. A személyiségeink viszont remekül idomulnak egymáshoz. Te vagy a makrancos jég királynő, én meg a sármos daliás, a tüzes lovag. Passzol a történet, csak éppen Te fordítasz hátat. Minden filmben, minden sorozatban erről van szó. Ott van a fél - lásd: én - aki küzd, törekszik, felvállalja, amit érez. És ott van a másik - lásd: te - aki képtelen rá, mert csalódott, mert fél, mert úristen milyen dögös a másik! Soha nem kértem az érzéseim, de bennem vannak és uralnak. A szavaid nélkül is tudom jól, hogy mi az, amiért Te nem akarod ezt. Megértelek én. Gyengének tűnnél fel, ha kimondanád, hogy vannak érzéseid, pedig kimondod. Mindig, amikor rám nézel. Ott bujkál a szemedben. Hazudhatod magadnak az újabb vázakat, játszhatod a magányos hős útját a csapatban, attól még ez nem fog megtörni benned. Én pedig vagyok akkora barom, hogy nem lépek túl rajtad. Nem keresek kibúvókat, vagy más nőket, hogy -talán- fájdalmat okozhassak, hanem Érted küszködök. Ha nem érzed, amit én... akkor miért vagy most itt?
Feszít, húz, émelyít. Hallgatlak, bár leginkább nem tenném. Szeretnék minél távolabb kerülni ettől a beszélgetéstől. Nem akaródzik újra és újra végig hallgatni a már megkopott szalagot. Felfogtam, hogy nem akartál megbántani, tudom én, hogy más motivált, csakhogy engem nem érdekelt semmi más... rajtad kívül. Ettől érzem magam olyan nyomorultul. Hát nem érted?! Elismétled magad, ami miatt unottan felnyekkenek. Nyögve rázom a fejem, a plafont fixírozva. Vállalsz Te mindent, ... épp csak engem nem!? A szemkontaktust fenntartom, de érzem, orrlukam kitágul, a méreg lassan nyílik szét mellkasomban, hogy tudatomba fúródva véget vessen a türelmi illemjátékunknak.
- De nem úgy érdekel, ahogy azt Te hiszed! - rivallok rád, látva szemforgatásod. Képes lenne felrobbanni a homlokom átívelő ér. Te szülöd közénk folyton a távolságot, te vagy az, aki falakat húz közénk, nem pedig én. Soha nem érdekelt a méltóságom, hogy mások mit gondolnak rólam, .. megteszem, amit kell. Bárhol, bármikor. Érted meg főként, de Te nem  teszed meg ugyanezt, akkor ennek az egésznek nincs értelme. Én pedig elfogadom majd ezt, idővel. Hiszed, vagy sem, nem tekintek rád múló afférnak. Az érzelmeim most először, melletted csak igazán komolyak, én pedig vállalom ezt! Nem bírom el a terhét ennek a dolognak. Elbeszélünk egymás mellett, még fájdalmat is okozunk bizonyára, ezért nem tudom megülni a seggemen, felpattanok mellőled. Hogy miért kényelmesebb állva üvöltözni, azt mondjuk nem tudom. - Igen, de nem cáfoltál rá! Nem mondtál semmit rá, ezért úgy veszem, hogy van, csak gyáva vagy ahhoz, hogy bármit felelj erre! - bukik ki belőlem egy megjátszott, öntelt mosoly, miközben rád mutatok. Bökdösök a levegőbe közöttünk, mutatóujjam hegyével feléd nézve. Teljesen kiakaszt ez a beszélgetés, arról nem is beszélve, hogy felkínáltam a lehetőségét, hogy élj azzal, hogy idővel lenyugszom, mégis olyan bűnbánóan nézel rám, hogy ebből arra következtetek nemes egyszerűségemmel, hogy megbántad a terrai tetted. Akkor pedig én vagyok az, aki nem érti a szituációt. Lemásolom értetlen arckifejezésed, még a karjaim is széttárom kérdőn.
- Hogy mondd ki, hogy mit érzel irántam! Tálald nyersen, körítés nélkül... Olyan nagyon tudod élezni a nyelved másokon, hát akkor tedd meg most is, itt, velem!! - csapok dühödten mellkasomra két tenyérrel, közben türelmetlenül tobzódva. Érzem, hogy a feszültségnek nevezett démon közöttünk háromszorosára dagad, ahogy te is felpattansz és már szikrákat szórnak szemeid. Aztán -szinte- hallom, ahogy megreped a jég, a vastag páncélodon rés keletkezik, amikor kimondod. Kimondod. Tényleg kimondod, az én állam pedig leesik a helyéről. Megfagyok, rád csodálkozok, értetlenül állva előtted. A fejem enyhén rázom, lassú, vonszolt másodpercek következnek, ... szavaid elmossa valami negédes melegség mellkasomban. Bezárom ajkaim, nedvesítek torkomon. Elcsendesít beismerésed. Diadalittas büszkeséget, igen, pofátlan elégtételnek kellene éreznem kiejtett szavaid, mégis csak mérgesedik belsőm. Mert, ha így van... te vagy olyan gyenge, hogy elengedd. Ahelyett, hogy megküzdenél velem kettőnkért. Éppen hagynám magamnak a luxust, hogy ellágyuljak, megközelítselek, amikor megpecsételed vallomásod, méghozzá tuskó mód kijelentve, hogy semmi nem fog változni. - Hogy mi? - akadékoskodom, belevágva szavadba, de persze elég halkan ahhoz, hogy folytathasd. Szemöldökeim felugranak homlokom közepére, szemréseim szűkülnek, az ajkaim továbbra is eltátva. Egyszerűen úgy érzem magam, mint akit forró lávába dugtak, majd aztán lenyomták a jeges vízbe. Mit művelsz velem?! Nem kerüli el figyelmem az arcodra kiülő fájdalom. A fejem csóválom, lehajtom azt. Muszáj vennem egy mély levegőt, mielőtt megszólalok, hogy a megfelelő válasszal éljek. Van olyan? Meglehet győzni egy ilyen makacs nőszemélyt arról, hogy most ebben a szituációban ostoba?
És érkezik a hab a tortára, még lezárod ezt a beszélgetést, hogy véletlenül se reagálhassak rá méltóan!? - Fenéket fejeztük itt be. - határozottan indulok meg feléd, de nem kifejezetten hozzád lépek, hanem megkerüllek, hogy kabinom ajtaja és közéd ékeljem magam. Biztosan nem fogsz most lelépni, csak a testemen keresztül - de akkor magad hazudod meg, mert mintha fájna neked, ha én megsérülök. Vagy tévednék? - Komolyan azt hiszed, hogy ennyivel lezárod ezt a beszélgetést? Hosszú hónapok óta őrlődök, érzem ezt, te pedig letagadod és most, hogy én is kilépnék ebből, .. mondván nem csesztetlek tovább, bejelented, hogy te is így érzel irántam, majd nagy gőgösen hagyod, hogy most meg emiatt kínlódjak!? Ez szemétség! Oltári nagy szemétség!!! - szinte fröcsögök, de azért arcomon ott bujkál az öröm lenyomata, hiszen mégis csak jó dolgok hangzottak el, még akkor is, ha köntösük gyilkos volt. Hátam neki vetem az ajtónak, bebiztosítva maradásod minden utolsó martalékát. - Gyilkos vagy... igen, én meg egy kicseszett fosztogató, egy börtöntöltelék. Mégis melyik részbe nem férsz bele te szerinted?! - vonok vállat, őszinte - talán picit túljátszott - értetlenséggel arcomon. Tökéletes vagy hozzám, a legjobb. Melletted változtam jó irányba. Te tettél igazán azzá, aki vagyok. Ne fossz meg ettől. Ne akarj elhagyni, ne fordíts hátat. Miért dobnád el a legjobb dolgot magadtól? És ezt nem magamra értem. Kettőnkre...
- Miért nem fogadsz el? - rugaszkodom el hirtelen az útból, hozzád lépve - legyél bárhol. Egyik kezemmel tiéd után kapok, ellentmondást nem tűrve teremtve közöttünk kontaktust. Hangom finom, leglágyabb baritonján szólítalak meg. - Nem érdekel a múltad. Nem érdekel hányakat öltél meg, ahogy az sem, hányakat fogunk még együtt ledarálni. Egyébként is irtó szexi vagy, amikor a tőreiddel... jó, ez most nem ide... - hunyom le a szemeim egy pillanatra, hogy visszataláljak mondandóm komolyságához. - Én döntök arról, hogy mit érzek, hogy mit akarok és mit vállalok. Én. Egyedül döntök. Mindig egyedül. Ha félsz, kapaszkodj belém. Mert én nem félek. Semmitől... - ejtem le a tekintetem közénk, hogy aztán közelebb lépjek hozzád. - ... Semmi mástól, csak.., hogy ellöksz. Újra és újra... - homlokom már tiédet súrolja, ha hagyod. Kérlek, ne tedd ezt velem megint. Könyörgöm, ne fordulj el. Ne fordíts hátat ennek közöttünk... Nem érzed, hogy a szívem hogyan nyúl a tiedért?!





_______________________________


csapdába csaltalak... hmm  L



∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. 16 Nov. 2017, 14:21
Ugrás egy másik oldalra


stamora ;;

lonely float got in the way,
you are the feel, and knew it anyway.

Hangod megemelve rivallsz rám türelmetlenül, indulatosan. Hiába teszed ezt hirtelen, közvetlen mellettem, mégsem rezzenek össze. Egész testem akárcsak a márvány; rideg és mozdulatlan. Ugyanez nem mondható el Rólad. Komikus, nemtörődöm álarcod könnyedén söpröd félre, s mutatod meg milyen az, amikor igazán dübörög a vér az ereidben. Meg sem próbálod palástolni, miféle érzelmeket váltanak ki szavaim Belőled. Enyhén összeszűkölő szemekkel mérlek végig, de nem kérdőjelezem meg kijelentésed. Felállsz mellőlem, vagyis inkább ugrasz, mint aki parázsló meteoritokra ült volna rá, s úgy zúdítod rám újfent kettőnk kimondatlan dolgát.
Engem hibáztatsz mindenért. Tudom, mert valóban vétkes vagyok, nem kell kimondanod gondolataid. Az elhallgatott szavak valódi tartalma ott villog íriszeidben. De akkor mégis miért? Miért kapaszkodsz ebbe a megfoghatatlan dologba oly erősen? Miért nem vagy képes elengedni.. velem együtt? Hisz eddig is csak fejfájást okoztam Neked, gondterhelt perceket, fájdalmat és csalódást. Miért gondolod, hogy képes lennék bármi másra?
- Gyáva?! - hördülök fel, s homlokomon a harag hullámai csapnak össze. Soha nem sütötték még rám eme billogot. Az elevenembe vág, pont most és pont Tőled. A sors furcsa fintora, hogy igazad van, de hogyan is ismerhetném ezt be? Úgy érzem, percről percre egyre többet veszítek el önmagamból. - Mégis mit kellett volna mondanom? Kettőnk közül Te vagy az, aki állandóan jártatja feleslegesen a száját! -
Reflexszerűen jön a válasz egy újabb sértés formájában, melyet korábban is szenvtelenül a képedbe vágtam. Miért éppen most lenne más a helyzet? Valójában nagyon is az, hisz nem volt még arra példa, hogy ily módon elveszítsük a fejünket mindketten, s önmagunkból kikelve neki essünk a másiknak. Botor gondolat a részemről, amikor azt hiszem, talán itt megállsz. Sőt. Tovább feszíted a húrt, és egy újabb szemrehányást tolsz rám. A mellkasom mélyén megbúvó szív hevesen ver, erős lökésekkel pumpálva a vért az ereimben, s szinte érzem, ahogy egyre jobban dagad a nyaki ütőerem. Pupilláim egyre keskenyebbé válnak a bennem dúló haragtól, s tompa fülzúgás moraja tompítja hallásom. Nem bírom tovább. Valami elszakad bennem, s ahogy felpattanok, csak úgy tódulnak ajkaimra a szavak, s mire észbe kapnék, beismerem azt, amit egy-egy óvatlan pillanatban Te is kiolvashattál a szemeimből. Sokat jelentesz nekem. Korábban is éreztem már azt a melengető érzést a mellkasomban, mikor úgy néztél rám, de elhessegettem a dolgot. Elraktároztam, mélyen. Pontosan ezért zárkóztam el minden alkalommal, amikor szóba hoztad, erőltetted. Aztán jött az a bizonyos „megbízás”, majd az Asgardi csata, a Terrán történtek pedig megforgatták szívemben a tőrt. Rettenetes érzés volt. S nem tudtam mit kezdeni a felismeréssel. Arculcsapásként ért. Most sem tudok.
Az utolsó kimondott szó is semmivé foszlik a levegőben, én pedig Téged nézlek. Beismertem. Visszavonhatatlanul. Látom a döbbenetet az arcodon, a megfagyott testtartásodban. Vallomásom apránként jut el a tudatodba, s ágyazódik be gondolataid közé. Elérted, amit akartál, s minden bizonnyal elégedettséggel tölt el a gondolat, hogy Te megmondtad. Nem akarom látni azt a bizonyos önelégült mosolyod. Önérzetemen ejtett újabb seb lenne. Pontosan ezért nem hagyok túl sok időt Neked, és mielőtt még felocsúdnál meghökkent állapotodból, ismét magamhoz ragadva szót, teszek ennek az egésznek a végére egy kövér pontot! Legalábbis ez a célom ama kijelentésemmel, hogy ennek a csevejnek itt és most vége. Nem akarom, hogy még több tévedésem a szememre vesd.
- Most mégis mi a fenét művelsz? - egyenesen felém indulsz, de végül megkerülve a kabinod ajtaja elé állsz. Követve a mozdulatod, fordulok az irányodba. Értetlenül s egyben lemondóan ingatom meg a fejem. Mindketten tudjuk, hogy a fizikailag erősebb vagyok Nálad, könnyedén kimehetnék azon az ajtón, ha azt akarom. Ahogy azzal is pontosan tisztában vagy, hogy nem tennék benned kárt, legfőképp most, amikor egyébként is sérült vagy. - Igen, pontosan ezt akarom, lezárni ezt az egészet! És különben is.. ez a Te hibád! Nem bírtál leállni, sosem tudod, mikor kell abbahagyni, és addig csesztettél, amíg végül kimondtam! Most meg ezt veted a szememre? -
Elönti az agyam a méreg. Azt érzem, hogy kimondatlan dolog ide vagy oda, tényleg arrébb foglak tessékelni - ha kell, erőszakkal -, és egyszerűen elmegyek. Nem csak a kabinodból, hanem ebből az egész kibaszott cirkuszból! Ezt akartam nem? Hogy ne kerüljük tovább egymást, hogy újra beszéljünk. Igen, ezt kívántam, de nem így.
- Hiba volt idejönnöm. - mondom foghegyen, leginkább magamnak mormolva, s fordítom el a fejem, elszakítva a tekintetem a Tiedtől. Kezeim a csípőmre helyezem, és veszek egy mély levegőt, egy kísérletet téve arra, hogy felborzolt idegeim csitítsam. De ki sem fújom, újfent megszólalsz. - Egyik részébe sem! Csak Te nem akarod látni, pedig itt van a szemed előtt! Én nem egy kibaszott szereplő vagyok a Cheersből, és soha nem is leszek az! Többnek látsz, mint amilyen valójában vagyok, hát nem érted? -
Csattanok fel ingerülten. Legszívesebben felpofoználak, hogy végre észhez térj! Rád jellemző módon egyenesen a vesztedbe rohansz. Olyan álmokat kergetsz, melyek nem válhatnak valóra. Nem az én személyemben. Mindezidáig tisztában voltam az értékeimmel, de ott a Terrán valami megváltozott. Talán felébredtem egy álomból. Azt hittem, jobbá váltam azáltal, hogy önjelölt hősnek álltam, és egy maroknyi - hozzám hasonlóan sérült - személy vált a családommá. A kitűzött célt elértem, megöltem azt, aki ezt tette velem. Feloldozás helyett azonban nem várt semmi más, csak mardosó bűntudat. Félig elfordulva Tőled, sütöm le szemeim, nem akarom, hogy lásd, miféle vihar dúl most bennem. Hidd azt, hogy az engem körülvevő falak biztosan állnak, hogy az érzéseim nem olyan mélyek.
- Nem Téged nem fogadlak el, hanem magamat Peter. Magamat.   - hangom lemondó, s megfáradt. Talán ez az a pont, amikor úgy érzem, nem megy tovább. Túl sok gondolat zsibog a fejemben, a szívem pedig túlcsordul attól az érzelmi sokktól, melybe erőszakkal löktél bele, mert ezt tetted. A megkérdezésem nélkül! A semmiből ott teremsz, s a kezemért nyúlva magad felé fordítasz, szinte kényszerítesz rá. - Ne … -
Ellenkezem halkan, s könyörögve nézek Rád, miképp megszólalsz. A Terrán Thanostól akartalak megvédeni, most magamtól, és láthatóan mindent megteszel, hogy ezt szabotáld. Összefutnak a szemöldökeim a mondandód azon részénél, amikor én és a tőreim kerülnek szóba, ezzel elkanyarodva az eredeti témától.
- Fogalmad sincs, miről beszélsz. - lesütöm a szemeim, a kezem még mindig a Tiédben pihen, s érzem, ahogy percről percre egyre inkább elgyengülök. Újfent csökkented kettőnk között a távolságot. Homlokaink egymást érik. Túl közel vagy, érzem a testedből áradó hőt, az illatod, s minél szaporábban veszem a levegőt, annál inkább eltelít. Nem akarom, hogy tovább győzködj, hogy elhitesd velem, van esély kettőnknek. - És ha én csak erre vagyok képes? Ellökni, s fájdalmat okozni? -
Emelem meg kissé az állam, s orrom hegye a Tiédet simítja végig, már-már kedveskedőn. Mond, a kudarctól miért nem félsz? Eléred azt, amit akarsz, s végül rájössz, hogy az egésznek semmi értelme nem volt. Egész bensőm beleremeg abba, hogy ilyen közel vagy most hozzám, de az eszemmel tudom, hogy ez nem helyes. Másik kezem életre kell, s áthidalva a kettőnk közötti minimális távolságot, a mellkasodra simul. Érzem, nagyon is érzem erősen pulzáló szíved zöld tenyerem alatt.
- Zárjuk le, mielőtt még bármi is elkezdődne.. mielőtt még nagyobbat csalódsz bennem.   - ajkaidra lehelem a szavakat, melyek halkak, de határozottan csengenek. De ez az a pont, amikor a testem már nem képes tovább színlelni, ahogy íriszeimben is ott lobog a vágy tüze. Elég lenne egyetlen lépést hátrálnom, kiszakítanom magam fojtogató közelségedből, elrántani a kezem, s elfordulni, de ebben a pillanatban képtelen vagyok rá.


fix me ~ | a foglyod vagyok. nyáladzik


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1028
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Szer. 22 Nov. 2017, 15:20
Ugrás egy másik oldalra



Salted Wound
Starmora
_________________________
Mégis miért? Meg hogyan? És mikor? Hidd el, én vagyok a legjobban meglepődve azon, hogy ezt érzem. De mégis hogy a francba rejthetném el előled azt, ami nyilvánvaló? Nyálas és tőlem távol áll a stílus, amivel készülök, de: a szemem elárul. A zöld aurád úgy vonja magára a figyelmem, mint a mágneseknél szokás. És ez nem csak az idomaid miatt van. Nem azért, mert minden létező férfinak tetszel. Jó, beismerem, mindig beismertem, hogy nagyonis férfi vagyok és utánad fordulok, ha elhaladsz mellettem, vagy csak a hajó gyomrából a pilótafülke felé mászol fel előttem… Valami mégis megváltozott bennem. Más nők nem érdekelnek. Nem néztem meg a vörös halandó nőt Starkék mellett, sem a szöszke repülő angyalt. Nem azért, mert ne lenne hozzá önbizalmam... Rohadtul van. Főként a terraiak nyelvén értek, ezt tudjuk rólam mindketten. Azért van, mert a szívemmel vonzódom hozzád. A rózsaszín felhő, az emlegetett massza nem érdekel, sem az, hogy egy éjszakára megkapjalak. Sokkal komolyabb, - hozzám nem illő – komolysággal kötődőm hozzád. Tagadhatod, menekülhetsz előle, kigúnyolhatod, mint már annyiszor… de így van. Nem tudom, hogy miért és hogyan lehet ennyire erős és intenzív, hogy ennyi kudarc után még mindig akarjam és kapaszkodjak beléd, de így van. A miért kérdésre leghatékonyabban egy szóval válaszolhatnék, de az még nem elég biztos, hogy hidat nyisson a szívednek hozzám…
-Az! Gyáva vagy! - mutatok rád mutatóujjammal feléd bökve, indulatosan, elégedett görbével a képemen. Nem értem, hogy miért okoz örömet mosolyognom közben, de határozottan érzem, hogy elégtétel kimondanom a szemedbe, ami az én szívemre ólomként nehezedik. Ahogy Te elbizonytalanodsz, én úgy leszek magabiztosabb. A sértéseid leperegnek rólam. Határozottnak, acélozottnak érzem magam. Keménynek, mint a Milano alapváza! - Bocs, hogy nem csak akkor nyitom ki a számat, mikor keménykedni akarok, mint egyesek… - mutatok feléd jobbommal lazán, tenyérrel felfelé, végig ejtve alakodon a mozdulatsort. - Mitmitmit?! Mondjuk az igazat. Azt, hogy van közöttünk valami. Tudod jól, hogy mennyire törődöm veled. Én pedig azt tudom, hogy ugyanígy érzel irántam…- hadonászok, megfeledkezem magamról. Mindketten kizuhanunk megszokott zónánkból. Idegen a terep, nincs kapaszkodó. Erre még nem volt példa. A hullámaink összecsapnak, vihar tombol. Mindketten túltoljuk a kelleténél, de hát ezek vagyunk mi… Nem várhatod tőlem, hogy hagyjam, hogy elmenj. Azt meg pláne nem, hogy elfogadjam, hogy elfordulsz tőlem. Ugye nem hitted, hogy megteszem? A homlokom átszelő ér dagad, már várom, hogy robbanjon és a forróság lemossa arcomról ingerült, ideges játékát. Végül te feszíted túl, vagy én téged – ezt sosem derítjük már ki,.. kimondod. Kimondod azt, amit én minden nap tudtodra adtam. Megsemmisítesz egy pillanat alatt. Nem tudom, hogy idomuljak, a haragomba, vagy az önteltségembe, az örömömbe esetleg. Egyetlen másodperc, mégis egy millió érzés. És még csak fel sem foghatom igazán, máris rám zárod az ajtót. Kihátrálsz a beszélgetésből. Ezek után?! Ha lágyultam volna, már képtelenség. Fellobbant bennem a szunnyadni kész tűz, ne várd el tőlem, hogy ezek után elengedjelek anélkül, hogy megbeszélnénk. Nem vagyok a szavak embere, de talán még a tetteké sem. Ismersz, tudod jól mennyire lobbanékony és idióta tudok lenni, de egy valamiért bármire kész vagyok. Éppen ezért meg sem hallva kérdésed haladok el melletted, hogy a kabin ajtaja és közéd vágódjak. Baromira nem fogsz véget vetni Te ennek a társalgásnak. Tudom, hogy fizikailag erősebb vagy, ezért nem tanácsos ujjat húznom veled, de Te is tudod rólam, hogy sebesült vagyok. Szóval maradnod kellene, erről árulkodik a felvont szemöldökeim íve és az beképzelt mosoly – vele a néma válasz: Mégis minek tűnik!?
- Az én hibám? Hallod egyáltalán, hogy mit mondasz?! Én vagyok az, aki … Ahhhh. - hüvelyk és mutatóujjam közé fogom orrnyergem, hogy azzal masszírozhassam ki az ideget. Látom szemeidben a szikrákat, érzem én is a feszültséget. Mindketten lángolunk a dühtől, pedig ennek nem így kellene lennie. Amiről szó van az kellemes, jó dolog. Nagyon is jó. Mégis olyan érzésem támad tőle, mintha éppen meggyilkolnék valakit. Lassan engedem le a karom. Amikor azt mondod, hiba volt idejönnöd, már tényleg hallom az idegsejtjeim elhalásának utolsó sikolyait.
- Nem. Az volt hiba, hogy eddig vártunk. - szúrom tekintetem a tiédbe, keresve a szemkontaktust veled. Fejem úgy mozdítom, hogy minél előbb megtalálhassam. Tüdőmet felszívom levegővel, hogy a következő pár percre is maradjon erőm, attól tartok, hogy ha nem így teszek, belefulladok a kiabálásba, az ütközésbe veled. Előre haladás, nyilván az, még így is, de fájó, hogy nem kellemesebb. - Te nem érted meg, hogy annak látlak, ami vagy. És hogy nekem így kellesz. Te vagy az egyetlen akadálya ennek!! - csattanok fel magam is, közénk mutogatva feszes mozdulatokkal. A fenébe, nem bírom elviselni, hogy ennyire szemellenzős vagy és múltban ragadt. Mintha nekem nem lennének hibáim, vagy olyan foltjaim a múltamban, amikre nem vagyok büszke. Ha maga a megtestesült tisztaság lennék, megértenélek. De így nem tudom elfogadni, hogy nem a válaszod, miközben érzed Te is. Ostobaság ellökni valamit anélkül, hogy megpróbálnád. Közelebb mozdulok, közelebb lépek, csökkentem a távolságot közöttünk fizikailag, mert úgy érzem minél közelebb ennek a beszélgetésnek a vége, annál távolabb kerülsz tőlem. Ingerült, mégis elcsendesedett a hangom, ahogy kérdezlek.
- Neked velem kéne foglalkoznod,.. Gami. - lágyan ejtem meg fejem, hogy úgy nézzek le rád, bocsánatkérően, megadóan, küszködve érted-értünk. - Elbírtam eddig is azt, ami vagy, aki vagy. Elég elcseszett vagyok nélküled is. Ha én belevágnék melletted, Te miért mondasz nemet?! - szinte csak búgom, olyan közel mozdulok már hozzád, hogy nem is kell emelnem hangszínemen. Kifáradtál. Én is. Belefáradtam a futásba, hogy kapaszkodjak valamibe, ami elérhetetlen, de itt és most, neki lendülök, és még egyszer megpróbálom megkaparintani páncélba zárt szívedet. Mikor kérlelsz, hogy ne folytassam, muszáj vagyok ellenszegülni, mert rést találtam a biztos falaidon. Ha most nem használom ki, sosem fogom…
- Általában nincs, de most pontosan tudom, hogy miről beszélek. - ujjbegyeimmel cirógatom zöld kezed minden elérhető pontját. Újabb totyogó lépés, csak arasznyival még közelebb hozzád. Homlokommal tiédhez simulok, leszűkítem a világot kettőnk sziluettjére. Összemaszatolom őket és elvágom a távolságot. Az illatfelhőd bódít. Nevetséges, de egyszerre lobbant lángra és nyugtat le. Amennyire csak tudok beférkőzöm a szférádba. - Akkor a fájdalmainkkal együtt megyünk tovább… - megérzem orrom hegyén tiéd, s meg is kapaszkodom ebben a finom, bizonytalan közös pontban, hogy simíthassalak, ahol érintkezünk. Nem félek a fájdalomtól, sem a csalódástól. Ismerlek már. Tudom, hogy bármi lesz a vége, megéri és nekem melletted a helyem. Tudom. Érzem, nem kell bizonygatni. A mellkasomra simuló tenyeredre ejtem puhán pillantásom, majd onnan fel íriszeidbe engedem tekintetem.
- Ühüm… - bár megmondhatnám, mire válaszolok neked éppen. Lefoglal, hogy a szívem fölé csúsztatott tenyered, enyémbe zárjam, és még közelebb húzódjak hozzád. Szabad kezem derekadra simítom óvatosan, akár egy lassúzást imitáló mozdulat. Így ácsorgok veled, arcéleden végig simítva ajkaimmal, hogy csókot leheljek végül rá. Mintha egy puszi lenne, mégis hosszabb, kitartóbb, s azzal zárul, hogy komótosan, ráérősen átölellek. Mindkét karommal mellkasomhoz vonlak, lassan, óvatosan. - Hogy lehetne ez rossz? Hm? - búgom halkan, ha nem húzódsz el tőlem. Egyik tenyerem tarkódra simul, a puha hajadba, míg a másik derekadon fut körbe. Meg sem mozdulok, hagyom, had tartson addig, amíg engeded. Ha nem tudlak meggyőzni, legalább úgy döntsünk együtt, hogy békével a szívedben gondolsz vissza erre a beszélgetésre. Én most, ahogy lehunyt szemekkel hajadba csókolok, nem tudok és nem is akarok arra gondolni, hogy mi lesz, ha hátra hagysz…






_______________________________


én meg a tied!  szeretés   L

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. 30 Nov. 2017, 19:41
Ugrás egy másik oldalra


stamora ;;

lonely float got in the way,
you are the feel, and knew it anyway.

Szeretném nem észrevenni azt a bizonyos szikrát szemeidben. Azt kívánom, bár soha ne is fedeztem volna fel, úgy mint a Terrán, s úgy most is. Hiábavaló lehunynom a szemeim, elfordulnom Tőled, nem tudok szabadulni a képtől, miként is nézel rám, s kérlelsz, hogy ne hagyjalak hátra. S most újfent besétáltam a csapdába, egyenesen a karjaidba, hogy szembesüljek hibáimmal. Nem ezért jöttem! Egyszerűbb lett volna szó nélkül elmennem, magam mögött hagyjalak Téged. Abban úgyis olyan jó vagyok, nem? Elfordulni, s elmenekülni. Hiba volt azt gondolom, hogy amit tettem, azt egyszerűen kimagyarázhatom.
- Te pedig túl szentimentális! - nem hazudtolhatom meg szavaid, hiszen igazak. Azt azonban mégsem várhatod tőlem, hogy beismerjem saját gyengeségem. A gyávaság nem egy erény, mellyel bárki is büszkélkedne, legfőképp én, ki oly sok gyávának, s gyengének kikiáltott ártatlant látott meghalni. Mégis mikor történt ez? Mondd meg nekem Quill, mikor?! Melyik volt az a pont, hogy nem pusztán úgy tekintettél rám, mint egy nőnemű lényre, akit megkapsz, s utána eldobsz? Hisz mint minden, ez is játéknak indult csupán. Ellenségekből szövetségesek lettünk, majd barátok. Te voltál a férfi, aki kétértelmű megjegyzéseket tett, s én a nő, aki élből elutasította azt. Flörtöltél, én hárítottam, és ez az egész nem volt több egy múló szeszélynél. Nemtetszésemet mutatván horkanok fel, mikor holmi keménykedésről beszélsz, s felhúzva az orrom, fordítom el a tekintetem egy pillanatra. Ha valaki, akkor ÉN nem keménykedem. Nincs szükségem rá, mert az vagyok. Kemény, s edzett. Miért akarod lerombolni mindazt, amit felépítettem? Tovább beszélsz, hadonászol, mint valami hibbant. Lassan a saját gesztusaidnak sem vagy ura! Engedned kellett volna, hogy elmenjek! Hát nem sértettelek meg kellőképpen ahhoz, hogy lemondj rólam? Mások sokkal kevesebbért is elvágták volna már rég a torkom, Te pedig azt sem hagyod, hogy egy kicseszett taggal kevesebb legyen a csapatodban. Botorság volt azt hinnem, büszkeséged nem engedni majd, hogy marasztalj, de ismét bebizonyosodott, sokkal jobb ember vagy nálam.
Érzékelem kimondott szavaim súlyát. Ez már visszavonhatatlan. S látom, hogy nem csak bennem szakadt el valami, nem csak az én szívemről omlott le megannyi súly, s szabadult fel általa milliónyi új érzés. Mint amikor felrobban egy csillag a galaxisban! Veszélyes, szélsőséges, bizonytalan. S ebben a robbanásban az egyetlen, amibe kapaszkodhatnék, az Te vagy. S nem meghazudtolva magam, akarnék kihátrálni a helyzetből, melybe belekényszerítettél. - Ha nem hagyod ezt abba.. én esküszöm letörlöm azt az idióta vigyorod a képedről! -
Mélyről, a gyomromban megszületett vészjósló morranással figyelmeztetlek. Biztos vagy abban, hogy jelen sérült állapotodban nem bántanálak, s eme önelégült arckifejezésed meg is jelenik vonásaidon, ami csak újabb olaj a tűzre. Azt hiszed, láttad már minden arcom? Tévedsz! A fajom utolsójaként fogalmad sem lehet, honnan is érkeztem, és Thanos kezei alatt mivé is lettem. Nem láttál, mikor parancsot teljesítettem, s olyanok vérét ontottam, kik pontosan olyan ártatlan civilek voltak, akikért Te harcoltál a Terrán. Testfelépítésem megegyezik egy terraival, leszámítva bőrszínem, de legbelül sokszor egy elvadult torz szüleménynek érzem magam, melyet kettőség ural; az akivé válni akar, s az aki valójában.
- .. aki már megint túltolta!   - fejezem be a mondatodat helyetted. Szívesen Quill. Ujjaid közé csippentve az orrnyerged próbálsz simítani, felborzold idegeiden, mire én idegesen járkálni kezdek, ám nem jutok tovább három lerótt körnél. Kabinod méretéből kifolyólag. Kósza mondatként szalad ki a számon a megjegyzés, de nagyon is komolyan gondolom. A válaszod viszont meglep, s először csak értetlenül nézek magam elé, egészen addig, amíg elkerülhetetlenül elkapod a pillantásom. Ne csináld ezt. Nem tudok mit felelni erre, csupán arra próbálok végre rávilágítani a sötét kis agyadban, hogy többre tartasz, mint amennyire érdemes vagyok. - Igen, és?! Kettőnk közül valakinek észnél kell lennie! -
Hasonló stílusban csattanok fel, mint az imént Te is. Akadály igen. Azok az akadályok nem véletlenül vannak ott, ahol! Én állítottam fel, s megvan ennek az oka! De minek is magyarázzam..? Úgy sem értenéd. Jobbom a tarkómra csúszik, hogy a zsibogó érzést pár nyomással enyhítsem, amikor is úgy szólítasz, ahogyan még sosem korábban. Felkapva a fejem, nézek ismét Rád, csodálkozó tekintettel. Ha valaki más arra venné a bátorságot, hogy becézzen, kivágnám a nyelvét, de Te.. a Te baritonodon, olyan, mint az egy ajkaidról lehulló kedvesség.
- Mert nem értek.. ehhez. Engem nem erre képeztek ki. - igen, elfáradtam. Nem fizikai erőtlenség ez, hanem lelki. Szinte lehelem a szavakat, mely.. oly nevetségesen  s sután hangzanak. Legszívesebben visszaszívnám abban a pillanatban, ahogy kimondtam! Túl közel merészkedtél hozzám. Ez egyszerre bátor és ostoba dolog Tőled! Mintha megakarnál mászni egy kitörni akaró vulkánt. Miféle őrült ember képes erre? Hát persze.. - Dehogyis tudod.   -
Ellenkezem, de egyre erőtlenebbé válik minden kimondott szó, miközben kezeim cirógatod, s ismét közelebb férkőzöl hozzám, s homlokaink összeérnek. Soha nem voltál ennyire közel hozzám, még a Tudástérnél sem.
- Ezt nem gondolhatod komolyan. - nem akarhatod önként a szenvedést és a fájdalmat. Nincs az az épeszű egyén, aki belemegy ilyenbe! Az üvegen ott szerepel a mérget jelző szimbólum, Te mégis arra készülsz, hogy megidd. Felhívnám a figyelmed arra, hogy mazochista vagy, de gondolataim eltereli az orrhegyeink érintése, a mellkasodra simuló zöld kezem, s egymásba kapaszkodó tekintetünk. A légzésem érezhetően lelassul, a de szívem továbbra is hevesen dobog. Láthatóan nem jut el Hozzád az, amit az imént mondtam, de mielőtt még megismételném, kezed a derekamra simul, ajkaid arcomat érik. Ez az érintés, ez a kedveskedő gesztus olyan, melyet még soha nem tapasztaltam korábban. A levegő bennreked a tüdőmben, én pedig tehetetlenül hagyom, hogy magadhoz ölelj mindeközben. Karjaim most testem mellett lógnak, mint valami élettelen bábé. - Összefogom törni a szíved.   -
Enyhén megremeg a hangom, miközben ezt suttogom, válaszként arra, hogy lehetne rossz az, amit épp teszünk. Amit teszel velem. Jobbod a tarkómra fut, ujjaid hajszálaim közé fúrva, s immáron nincs egy centiméter távolság sem közöttünk. Csupán én, s a néma ellenkezésem. Lassan kifújom a levegőt, s lehunyva a szemem merülök el ebben az új érzésben. A másodpercek némán szállnak el mellettünk, és egyszer csak megtörténik. Ahogyan ott tartasz biztosan a karjaidban, végre én is megmozdulok. Feszes tartásom érezhetően meglazul, vállaim elernyednek, s miként belesimulok az ölelésedbe, kezeim a csípődben kapaszkodnak meg, majd  végigsimítva az oldalad, tenyereim a hátadat érik, egészen fel a lapockádig, ahol is ujjaim belekapaszkodnak felsőd anyagába, így fűzve szorosabbra kettősünket. Homlokom először  a válladnak támasztom meg, majd onnan fúrom a nyakhajlatodba. Elképzelésed sincs, mekkora lépés ez most nekem. Szinte reszketek! Talán percek telhetnek el így, fogalmam sincs. Az időérzékem azon a ponton vesztettem el, amikor beléptem a kabinod ajtaján. Akaratomon kívül felültettél egy érzelmi spirálra, és most, itt vagyok, Téged ölellek, s azon kapom magam, hogy ennél nincs is természetesebb dolog. Valamivel később elhúzódom, csak épp annyira, hogy a szemedbe nézhessek.
- Peter, ha még most..   - láthatóan próbálom összeszedni a gondolataim, s egy újabb felhívást intézni feléd, miszerint ne tedd! Ehhez képest megint csak elakadok. Tekintetem most ajkaidra siklik. Már épp odahajolnék, hogy megcsókoljalak, de az utolsó pillanatban mégis megállok, s fekete szempilláim alól pillantok fel Rád. Még most visszafordulhatunk, mindketten.


million <3 | ultralove


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1028
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Vas. 03 Dec. 2017, 14:27
Ugrás egy másik oldalra



Salted Wound
Starmora
_________________________
Őrülten hangzik a nevetés, amit hallatok szavaid után. Szentimentális? Csak most jöttél erre rá? Nem válaszolok neked szóban, épp elegendő az összemorzsolt ajkaim játéka vegyítve a fejcsóválással, amivel megjutalmazlak. Nevethetnékem támad. Annyira abszurd ez a pillanat. Éppen lemondani készülök rólad, te pedig végül maga feszíted túl a küszöbét tűrőképességemnek és veszel rá arra, hogy folytassam, hogy küzdjek. Éppen Te, aki a pontot tetted a Terrán ügyünkre. Most mégis megfoghatatlan erővel buzdítod elgyengült szívem, hogy támadjon fel, akár a Főnix nő, akivel elpusztítottuk az utolsó meteor darabokat. Éppen úgy. A beszélgetésünk átcsapott vitatkozásba, az pedig túlnőtte magát veszekedésbe. Ebben a mámorfelhővel eltakart valóságban már nem tudom megmondani, hogy milyen végkimenetele lehet annak, ha Te meg én összeütköztetjük nézeteinket. Talán nincs olyan opció, hogy velem maradj. Talán nem lehetséges, hogy Te meg én, majd Mivé váljunk. Talán soha nem érinthetlek úgy, ahogy a fantáziavilágomban megtettem már ezerszer, és talán Te soha nem fogadod majd el a szívem mellé társított ostobaságomat, a kisfiús bénázásokkal... de, ha most nem próbálom meg azt a rengeteg mozaikdarabot egy képpé illeszteni szemeidben és a mellkasodban, akkor soha nem lesz esélyem. Most kell átfúrnom minden szavam a vázadon keletkezett résen. Most. Ha kell megsértelek újra, még egyszer és még ezerszer. Bármit megteszek, hogy felnyissam a szemed.
Azzal, hogy beismered, hogy elmondod, hogy kitárod a szíved előttem, átadod a hatalmad nekem. Tisztában voltál vele eddig is, én viszont nem. Most, hogy elszóltad, hogy kiharcoltam belőled, már tudom, hogyan érzel irántam. Kapaszkodhatsz ebbe, most, hogy új vizekre evezünk. Én is így teszek. Abba kapaszkodok, amit érzek, amit Te érzel. Amit mindketten érzünk. A galaxisunk történelmében nem volt még példa rá, hogy két hozzánk hasonló összesimuljon, s megpróbálkozzon együttműködni, de én itt vagyok. Készen rá, hogy bármit felvállaljak érted. Bármit megtennék neked!
- Ha a száddal teszed.., csináljuk! - mosolyom somolygássá fakul, féloldalas, kisfiús ábrázattá. A düh, az értetlenség és a fájdalom hullámai között, felbukkan valami jó is egy pillanatra. Hiszen, amiért én szavam hallatom most e percben, az jó. Nagyon jó dolog. Nevetséges és fájó, hogy ennyire rossznak írjuk le, miközben egymásnak feszülünk. Ha adnál nekem egy esélyt, bebizonyítanám, hogy nincs jobb dolog a világon. Olyan csodálatos érzéseket adhatnánk át egymásnak, és veled már régen nem csak a lepedőig tervezek. Gamora, mikor veszed észre, hogy mennyire sokat jelentesz nekem?! Képtelen vagyok elfojtani a mosolyom, habár a pillanat heve lassan maga alá sodorja, s én megadva magam ismét ingerült állapotomba kerülök.
Meg sem hallom már, hogy a túltolást próbálod rám hárítani. Lehunyt szemeim mögött persze látom arckifejezésed, mégis csak apránként nyitom fel azt. Épp sétálsz a kabin adta távolságot kihasználva, én pedig csalódottan ejtem meg vállaim, miközben nézlek. Talán észre sem veszed, hányszor teszem ezt. Hányszor nézlek téged. Van, hogy hosszú percekig, amikor Grootot édesgeted, vagy Draxxal váltasz pár szót, tőreitek elemezésekor. Folyton. Állandóan. Van, hogy nyakam kitekerve, van, hogy megbújva, van, hogy annyira feltűnően, hogy már nem is észrevehető. Amikor azt mondod hiba volt eljönnöd hozzám, kijavítalak. Rám emeled pillantásod, s tekintetünk találkozásából tudom, hogy van rá esély, hogy most beszélgessünk utoljára. Van, méghozzá elég sok esély van rá. Én csökkenteni kívánom ezt az esélyt, 'míg te inkább növelnéd. Jó kis játszmát játszunk!
- Húha! Máris megtapsolom, mennyire okos Miss Ész! Csak közben le ne törjön a szarvad, ha rájössz, mekkora hülyeséggel próbálod magad meggyőzni. - tárom szét a karjaim dühödten, s hangjaink megint élesen csapódnak egymásnak. A feszültség vágható lenne fegyvereddel, képes lennék megfogni belőle egy darabot. Homlokomon az ér megint pulzál, várom, hogy mikor pattan darabjaira. - Ezt akarod? Egyedül élni? Egyedül lenni? Ha ekkora veszélyt jelentesz, ha ennyire megbuherált katona vagy, akkor mit csinálsz még itt? Miért vagy még a hajón? Hm? Miért? Miért vagy Őrző? - hangszínem egyre csak hangosodik. A dühöd a mérgemmel keveredik, felcsapódik a falakra és visszhangozni kezd. Semmi jó nem származhat majd ebből, de ki kell mondanunk. Neked is. Nekem is. Szívemben fellobban a remény, de egyidejűleg érzem a vesztés ízét is. Minden szavammal távolabb löklek. De olyan szavak ezek, melyek már megérik, hogy kimondjuk őket.
Látom, hogy meglep a becézés, mellyel illetlek, de ha máshogyan nem is, legalább a hangommal, szóban had cirógassalak. Egy kicsit. Lágyan és finoman. Szomorú, bocsánatkérő arcom, miközben folytatjuk ezt az értelmetlen vitát. Eszembe jut, hogy elvágom a távolságot közöttünk és belecsókollak a meteoresőbe, nem törődve vele, ha elvágod a torkom, de most úgy érzem, helytelen lenne. És csak olyasvalamit igazolnék benned, amit nem akarok. Hogy én nem foglalkozom mással, csak a testi örömökkel. Pedig ez nem így van. Mióta ismerlek, már nem. - Akkor ezzel azt mondod, hogy örökké megmaradnál annak, akivé az a barom akart?! - döntöm meg fejem kissé, hangom rekedtes a feladás köntösében, akár csak a tiéd. Lágyabb, de nem gyávább. A vénáimban érzem, hogy küzdeni akarok. Abban a percben, hogy kimondtad, eldöntötted helyettem. Szemöldökeim szomorúan futnak össze, sajnálom a szavaim. Nem akarlak sebezni. Nem akarok újabb hegeket a szívedre, a zöld szilluetted már így is túl sokat visel. Ha nem mondom ki mégis, hogy mit érzek, hogy mit gondolok, akkor az én mellkasomra nehezedik ólom. Ott pedig ült már eleget. Rajtad a sor! Viseld tovább Te a terhét annak, hogy ellent mondasz nekem. Én már nem bírom... - Gondolj, amit akarsz... - nem tudok tovább viaskodni veled, miközben kezeid enyémekbe pihennek. Simíthatom bőröd anélkül, hogy sebed próbálnám kötözni, vagy mentenélek valahonnan. Újszerű, finom élmény. Furcsa, hogy fejemben a kép megelevenedik.
Nem foglalkozhatok szavaiddal. Ha akarnék, sem tudnék. Igen, vállalom, hogy meggyötörj, hogy a végén majd csúfosan váljunk el egymástól, ha addig, ha arra az időre közben boldogság és béke vár ránk. Tudom, hogy nehéz lenne. Ha igent mondasz, a legnehezebb küldetésem lesz, amit valaha csak vállaltam. De az én döntésem. Mégsem tudok azzal foglalkozni, hogy szavaimmal erősítselek. Érzem beszélgetésünk vesztét, így már a fizikai kontaktusunk használom fel ellened, értünk. Orraink hegyét összeérintem, bőrödre lehelek ajkaimmal, közben végig húzva állam sötét hajzuhatagodon, hogy aztán lágyan karjaimba zárjalak. Soha korábban nem ölelhettelek még át. Lett volna alkalom, volt hozzá érzés, de féltem, hogy elutasítanál. Most, mégis úgy érzem, nem lesz baj. Hagyom, hogy tenyereim rád simuljanak, karjaimmal közrefoglak. Így, bensőséges pillanatot teremtve ácsorgok vele, hogy hajadba fúrjam orrom, és illatod mélyen letüdőzhessem. Hol homlokom, hol orrommal érintve azon a ponton. - Hmmmm, annál több darabbal foglak tudni szeretni... - súgom a füledbe. Hagyom jobbomnak, hogy a puha szálaidba simuljanak ujjaim. Közelebb mocorgok egy arasznyival. Megszüntetem a távolságot. Élvezem, hogy körvonalaink összeolvadnak. Lágy mosoly kúszik arcomra, hát még az után, hogy érezlek megmozdulni. Finom, óvatos, lassú megmoccanások ezek tőled. Várom, hogy eltolt, de helyette karjaid oldalaimra érkeznek meg, hogy onnan utat törve maguknak, végül kiteljesítsék ölelésünket. Némán, elnyílt ajkakkal nevetek fel, de ezt Te nem hallhatod. Megkönnyebbülésem testet öntött formája ez. Fészkelődsz, hogy már teljesen beleidomulj vonalaimba, én pedig határozottan állom minden egyes moccanásod. Erős támaszként szolgállak, vigyázlak és cirógatlak ujjaimmal lágyan. Nem tudnálak elengedni. Most már nem... Így, amikor elhúzódsz pár másodperc után, komótosan ejtem le rád tekintetem, fejem arcod felé fordítva. Íriszeimmel kutatom arcjátékodat, kiszélesedő mosolyom mögül. Hallom szavaid, de azt is, hogy elakadsz. Az akadály, amit elém gördítenél kifordul a pályájáról és messzire siklik a galaxisban. Én pedig elcsodálva, kissé értetlenül, habozva (!) nézem, ahogy tekinteted arcom egy igen meghatározó pontjára siklik, majd várom, hogy találkozzanak ajkaink, de végül ellenállsz a kísértésnek. Én sajnos nem vagyok ilyen erős. A mellkasom feszült tempóban lassul, a szívverésem párhuzamosan ezzel nőni kezd. Én pedig megeresztve vázam lehajolok, hogy kimért, gyenge és vontatott tempóba bújt találkozást megejtsek ajkainkra. Megcsókollak. Puha csattanás, ahogy összetalálkozik borostás képem, a te makulátlan arcoddal. Mindössze a fejem mozdul, éppen csak belecsücsörítek lehunyt szemeim alatt. S, csak akkor engedem meg magamnak a luxust, hogy kihúzva vázam közben föléd magasodjak, ha nem löksz el rögtön.
- Ne hagyj el... - suttogom ajkaidra, majd a reakciódtól függetlenül csókollak meg ismét, ezúttal intenzívebben, fájdalmas arcjátékot villantva közben, avagy nyúlok kezeid után, ha ellépsz tőlem. Minden reakcióm attól függ, hogyan reagálsz az e fajta közeledésemre...





_______________________________


őrülten szeret |   L

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd 12 Dec. 2017, 16:51
Ugrás egy másik oldalra


stamora ;;

lonely float got in the way,
you are the feel, and knew it anyway.

Jelen pillanatban a legkevésbé sincs nevethetnékem. Így hát eme gesztusod nem kerül viszonzásra a részemről, csupán bosszúsan összevont szemöldökkel figyellek Téged, majd vékony vonallá préselt ajkaim húzom el kelletlenül. Nem. Eddig is pontosan tisztában voltam eme jellemvonásoddal, hisz megannyi tetted s szavad hirdette szentimentális mivoltod. Azonban elutasításon, s maró gúnyon kívül nem tudtam más reakcióval szolgálni. S most újfent csúfos játékot űzök mindkettőnkkel. Fizikai akadályokba ütközök, mikor próbálom megfogalmazni, miként férkőztél a bőröm alá, napról napra közelebb merészkedve hozzám, beszivárogva a tudatomba, a gondolataimba, melyek ott nyüzsögnek a sötét fürtök alatt; éjjel s nappal. Bár elmondhatnám; a Terrán történtek nem a kettőnk ügyének bevégeztetését jelentette a számomra. Saját magam gördítek akadályokat önvalóm elé, s így ez nem történik meg. Ura vagyok a helyzetnek! Azonban ebbe egyre kevésbé tudok kapaszkodni, s hinni. Én vagyok a harcos kettőnk közül, azonban a szavak mestere kétségtelenül Te vagy. Materiális fegyverre sincs most szükséged, hogy átvedd az irányítást. Szinte észrevétlenül, némi fájdalom árán. Láthatatlan vágások ezek, melyekre szükségem van ahhoz, hogy a következő szinte lépjek. Számomra ismeretlen területre hajszolsz. Ezt Te tudod a legjobban. Magamtól soha nem vetemednék ilyen ingoványos terepre tévedni. Törsz előre, rendületlenül, én pedig úgy érzem, ellenállásom percről percre gyengül. Sarokba szorított vadállatként ez arra késztet, hogy támadjak, így nem meglepő, hogy egy újabb fenyegetés hagyja el ajkaim, melyben kilátásba teszem fizikai bántalmazásod. Ugyan ki hiszi azt el, hogy képes lennék rá? Ha Rólad van szó, biztosan nem. Nincs az a határ, amelyet átlépve erre vetemednék, hamarabb fordítanék hátat Neked, s mennék el. Ezt pedig Te pontosan tudod, ezért is engedsz meg magadnak egy ilyen végtelenül pimasz választ, mire nem tetsző grimaszba futnak vonásaim. Ez annyira jellemző Rád Quill.
Mennyivel könnyebb lenne, ha nem lennék ennyire elcseszett. Hibáztatsz. Pengeélére állítasz. Oly dolgokat vetsz a szememre, melyek ismerete még számomra is hiányos. Csak úgy teszek, mintha mindent tudnék. Hogyan ismerjem fel az ismeretlent? Hogyan éljem meg azt, minek létezését is tagadtam mindezidáig? Túl sokat akarsz tőlem, és túl sokat akarsz adni nekem, de cserébe mit nyújthatnék? Tekintetünk találkozik, mikor azt mondod, sokkal hamarabb kellett volna eljönnie ennek az egésznek. Igazad van. Mert el sem kellett volna kezdődnie! Hisz ott a Tudástérnél megmondtam Neked! Akkor mégis miért nem hagytál fel ezzel az őrültséggel? Te vagy az, aki ide hajszoltál mindkettőnket, ahol most egyikünknek sem jó. Szemem forgatva fordulok el Tőled, mikor megint egy újabb adagnyi visszatartott feszültséget tolsz rám. Kettőnk közül Te vagy az, akinek jóval több hülyeség hagyja el a száját! Erre azonban jobbnak látom nem felhívni a figyelmed. Már így is untig elegem van ebből a parttalan vitából kettőnk között! Leakarom zárni. Elakarok menni, olyan messzire Tőled, amennyire az csak lehetséges. A következő pillanatban egy újabb verbális csapást mérsz rám, s a nekem szegezett kérdések éles tőrként hatolnak egyenesen a szívembe, átszakítva zöld bőröm. Fájdalmasan rándulnak meg az arcizmaim, s a dühtől keskenyé váló szemeim Rád szegezem. Az indulat okozta kín méregként csörgedezik végig a vénámban, alig észlelhető reszketést hagyva maga után.
- Azt hiszed, Te vagy az első, aki ezt kérdezi Tőlem? - Veled ellentétben nem emelem meg a hangom. A visszafojtott indulattól enyhén remegő hang halk, tónusa oly mély, mint a galaxis feketesége. - Ugyan mit tudsz Te? Szakítani egy régi élettel, megannyi beidegződéssel, a tudatodba égetett rettegéssel mely folytonos éberségre kényszerít. A társas magány egy olyan formáját megélni, mely kívülről erősít, belülről rombol. Ha ez az egyetlen formája az életnek, melyet ismersz. -
Minden szóval megküzdök, erőszakkal préselve ki a tüdőmből a beszédhez szükséges levegőt. Soha nem beszélek az Őrzök előtti életemről. Olyasfajta tabu téma ez, melyet még csak említés szintjén is elutasítok. Nem kívánom senki sajnálatát kivívni, sem megértését, így a Tiéd sem. Így nem is fűzöm tovább eme gondolatom, melyek belső harcaim megvívására vonatkoznak. A felszín alatt mindig ott munkálkodik, még ha Te, és a többiek nem is látnak a színfalak mögé. Valójában nem tudsz Te semmit Quill. Csak egyre jobban mélyebbre löksz.
- Nem ismerek más módot. - adom meg a számomra egyértelmű, s egyben végtelenül egyszerű választ a kérdésedre. Igen, az maradok, akivé Thanos formált; egy katona, egy harcos. A formálódás képessége annyiban megvan bennem is, hogy megpróbálok az új környezethez idomulni. Hasznát venni képességeimnek úgy, hogy azzal nem pusztítok. Azt hittem, ezt Őrzőként megtehetem majd, apró, gyermeki lépésekben haladva a változás. Erre itt vagy Te, aki erőszakkal robban be az életembe. Érzem a terhed, mellyel most engem ruházol fel. Mégsem késztet meghátrálásra. Hagyom, hogy fizikai közelségünk apránként növekedjen, miként haladsz előre, hozzám. Szavaiddal elengeded kettőnk hadakozását, s kimondatlanul én is ezt teszem. Egymáshoz érünk, mindezt úgy, hogy nem egy konkrét mögöttes cél van a mozdulatsor mögött. Most nem a fegyvert adom át, vagy böklek meg, s nézünk össze Drax háta mögött, mint két csínytevő kamasz. Ez most egészen más. Karjaidba zársz. Magadhoz ölelsz, nekem pedig szükségem van némi időre, hogy megszokjam közelséged eme formáját. Elmerüljek benne. Ha tudnád, ha csak sejtésed lenne róla, mit is jelent ez most nekem. Idejét sem tudom, mikor éltem meg a fizikai kontaktus ezen változatát. Számodra magától értetődő, nekem egy újabb impulzus. Figyelmeztetlek! Felhívom figyelmed azon veszteségekre, mely érhet, de Te könnyedén söpröd félre, miként szorosabbra vonod karjaid megacélozott testem körül. ”Szeretni?” … fogalmam sincs arról milyen szereti, s szeretve lenni. A melegség alattomos módon szivárog a végtagjaimba, apró bizsergéshez hasonló érzést hagyva maga után, s ez arra késztet, hogy én is Veled együtt mozduljak! Így történhet hát, hogy a feszes váz megadja magát, s oly sok elutasítást és látványos ellenkezést követően egész egyszerűen feladom. A testedből áradó melegség engem is beborít, egészen a szívemig nyújtózik, átjárva bensőmet. Kapaszkodom beléd, mint egy mankóba, mely segít az első lépések megtételében. Érzem a testedből áradó erőt, a kimondatlan segítséget, azt a biztos pontot, mely bennem soha nem volt meg. Elhúzódom, épp csak annyira, hogy Rád nézve keressem tekinteted. Kifogást keresek. Esküszöm, arra készülök. S miként megszólalok, hogy száguldó gondolataim testet öltsenek, egyszerűen megakadok. Egészen közelről szemlélni mosolyod ismét egy újonnan felbukkanó behatás. Szemeid formája mosolyod mértékével változik, s keskenyedik el, és úgy pillantasz le rám a csintalan hunyorgásod mögül, melyet halovány nevetőráncok ölelnek édes keretbe. Tekintetem lentebb siklik ajkaidra, arra a bizonyos mosolyra, mely jelen esetben most más, mint a már számomra megszokott gesztus Tőled. Nem kaján vigyor ez, vagy kihívó. Sokkal inkább kedves, és nyílt, örömteli és őszinte! Elképesztően vonzó. Láthatatlan erő von közelebb Hozzád, s már ajkaim elérnék a Tiéd, mikor egyszeriben megtorpanok. Ismerem a következő lépést, mégis képtelen vagyok megtenni. Rebbennek a fekete hosszú pillák, s kapaszkodom ismét lélektükreidbe, Te pedig megteszed helyettem. Lehajolsz, és áthidalva a kettőnk közötti távolságot lehelsz lágy csókot hideg ajkaimra. Kimért, mégis puha; ismeretlen melegséggel tölt el. Idegen érzés, még sem ódzkodom. Kérlelő szavak hangoznak el, mintegy ajkaimra suttogott ima, s mire felocsúdnék, újra megcsókolsz. Elektromos sokként cikázik végig az egész testemen. Szavaid a Terrán történteket juttatják eszembe, pontosan ezért keserédes fájdalom nyíllal a szívembe. Kihátrálok. Ajkaim elszakítva a Tiédtől, bontakozom ki az ölelésünkből, s lépek hátra. Csupán egyetlen lépés, de azt is csak azért, mert a kezeim után nyúlsz, s az egyiket sikerül is megszerezned, ezzel ott tartasz magad előtt. Kissé zihálva kapkodom a levegőt, miközben enyhén kikerekedő szemekkel nézlek Téged. Jobbom ismét kezed fogságában pihen, míg balkezem az ajkaimhoz emelve érintem meg azt. Mint aki el sem hiszi azt, ami az imént történt. Számodra talán semmiség lehet egyetlen csók. Eltelik pár másodperc, még mindig Téged nézlek, tekintetem ide oda jár szemeiden. Néma csend, legalábbis részemről. Majd mozdulok. Feléd. Látszólag könnyedén közeledem Hozzád ismét, a valóság azonban az, hogy ólomsúlyúnak érzem végtagjaim. Ha engeded, jobbom is elvonom kezedből, hogy aztán előrenyúlva ujjaimmal közrefogjam arcod. Fürkészve vonásaid, hajolok közelebb, s a fém gyűrűkkel fedett ujjak simítják végig vonásaid. Felfedezlek, kíváncsian, érdeklődön. Soha nem láthattál még így, ily módon viselkedni. Mutatóujjammal ajkaid vonalát rajzolom körbe, s szemeim a következő pillanatban ismét a Tiedbe fúrom. Végigsimítva arcod élét, csúsztatom kezem a tarkódra, majd vonlak közelebb magamhoz, hogy én csókolhassalak meg Téged. Óvatosan, de határozottan, ismét szembenézve az ismeretlennel, s Veled, s ha hagyod, ha engedsz nekem, elmélyítem a csókot, miközben ismét testemmel Hozzád idomulok. Újra érezni akarom a belőled áradó melegséget.

breathe. | őrülten szeret


Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
1028
∆ Kor :
38
∆ Tartózkodási hely :
next to my a-holes



A poszt írója Peter Quill
Elküldésének ideje Vas. 07 Jan. 2018, 17:06
Ugrás egy másik oldalra



Salted Wound
Starmora
_________________________
Borzasztóan megvisel a küzdelem veled,.. érted. Mintha árral szemben úsznék a part felé, az pedig szándékosan délibábként tovaillanna előlem, amikor már ujjam begyével megérinthetném, hirtelen elsziporkázik oltári erős fényekbe öltözve, hogy fájdalmat okozzon a retinámnak. De ha meg fogom magam és hagyom az áramlatnak, hogy messzire sodorjon tőle, akkor a part értem nyúl és ismét felkínálja magát. Ezt teszed velem. Annyival egyszerűbb volna, ha csak kinevetnél, kigúnyolnál, vagy beközölnéd, mennyire undorodsz tőlem. Ahogy eddig is. Nem. Most muszáj voltál eljönni hozzám éjjel, a sötétbe, árnyékként beosonva hozzám, hogy tudathasd velem mégis számítok. Szánalmas, hogy azzal kezded, hátra hagynál most, hogy a nyamvadt bosszúd beteljesült. Nem tudok uralkodni az érzelmeimen, mert a kerítés, amivel fogtam őket lebomlott. Szabadon távoznak érzéseim a számról lepattogva feléd, hogy aztán nyersen közöljem veled, mennyire csalódott vagyok és mennyire próbálok megküzdeni értünk. Bosszant, hogy olyasvalamivel foglalkozol, ami igazán nem is érdekes. A jövő és az, hogy mennyit tudnál adni nekem… miközben sosem kértem semmi mást egy esélyen kívül. Egy esélyen kívül, amit megérdemlek. Amit ez az egész, ami közöttünk ficánkol tönkre téve mindkettőnk egészét, kikövetel. Elfogadtam, hogy nem olyan vagy, mint a többi nő. Elfogadtam, hogy túl mély és soha el nem múló sebek, hegek tarkítják lelkedet, de mindez nem elég ok arra, hogy ilyen szemét módon elhúzódj tőlem. Talán akadt olyan fejezet kettesünk eddig megélt élete során, mikor letettem rólad. Olyan is, hogy valóban csak tréfáltam. De olyan soha nem volt, hogy ne éreztem volna legbelül, hogy kötődök hozzád. Úgy. Egészségtelenül.
Látom, hogy fájdalmat okozok neked. Tudom, érzem. Megpattan valami, ezer darabra törik és a csattanása fülsüketítőbb minden eddig ismert faj sikolyáénál, de nem tudom nem ezt tenni. Muszáj vagyok megsebezni. Kénytelen vagyok feltépni a sebeid. Beléd tiprok, ha kell ezerszer és még egyszer, hogy megértsd, hogy mit érzek. Ha csak ez a mód áll kezeimben, hogy felnyissam szemeid, akkor hát legyen. Felvállalom a seggfej szerepét és addig játszom a faltörő kost, amíg el nem lágyul megszilárdult szíved. Mert nem tudom megbocsátani, hogy ennyire hűvösen reagálsz rám! Nem tudom semmisé tenni a szívemben lángoló érzelmeket, amiknek lángjai már zöldek! Mindent elrontottál bennem, amikor belesimultál életembe. Egyszerűen gondolkodni nem tudok úgy, hogy ne lássam szemem sarkában árnyékod. Dönteni képtelen vagyok, ha nem látom bólintásod. Levegőt venni sem vagyok képes, ha nem tudok állapotodról. Láttam, hogyan szúrt hátba a nyikhaj isten és azt éreztem kirángatta, kicibálta belőlem a kedvet, hogy táncra perdüljek. Elvett tőlem mindent az, amikor hátrahagytál. Lemondtam rólad. Úgy döntöttem, fontos vagy annyira, hogy elengedjem a kezed és hagyjalak szárnyalni. De nem csinálhatod ezt velem... Nem játszhatod el, hogy fontos vagyok neked, amikor már elfordultam. Következmények nélkül nem! Úgyhogy álld a sarat, stabil alapállásban, amikor rád zúdítom érzéseim és a véleményemet!
- Nem érdekel hányadik vagyok! - bár te nem emeled meg a hangod, ez nem mondható el rólam. Dühöm védjegye a homlokomon kidudorodó ér, jól láthatóvá teszi, elpattan bennem minden higgadtságom. -  Semmit. Talán semmit nem tudok arról, ahogy eddig éltél, de hogy is tudhatnék, ha mindent elzárva tartasz előlem? Gondolj már bele. Ha nem avatsz be, ha nem tudok rólad semmit, hogy értselek meg?  - tárom szét a karjaim erőszakosan, kérdőn futtatva össze szemöldökeim, miközben értetlen rázom a fejem. Valószínűleg a legostobább válasz, ami elhagyhatja ajkaim a vallomásod után, de beleőrülök abba, hogy azzal vádolsz nem ismerlek téged. Hogyne ismernélek? Látom minden némán megélt pillanatod, mikor nem figyelsz rám, én akkor is nézlek. Hallom minden elmotyogott szavad. Látom mosolyod, amikor bébi Groot körülötted ólálkodik. Figyelem, hogyan aggódsz Draxért, mikor hülyeséget csinál. Ne mondd, hogy nem ismerlek. Lehet a szíved sebzett, de nem az vagy már, aki első találkozásunkkor voltál. Kérlek, vedd észre…
- Tehát maradsz az ő bábja? Így akarsz élni? … - csapok két tenyérrel a fejem két oldalára, hogy hajamba túrva türelmet nyerjek és vehessek egy mély levegőt, mielőtt megszólalnék. - Ne fordulj el tőlem… - hangom megadó, gyenge és halk. Szemeim apránként megtelnek könnyekkel, ahogy nézlek. Nem csak dühödt érzek. Fáradok is. Abba, hogy kapaszkodjak beléd, hogy vonjalak, húzzalak magamhoz. Fájdalmat is érzek. Rettenetesen belegyengülök abba, hogy ezt a harcot vívjam értünk. Nem lehetek ennél mocskosabb, nem tudok más módszert. Nem tudom, hogyan kell szeretni. Engem nem tanított meg rá senki. Nem tudom, hogy az üvöltözés, a veszekedés és a bunkóságon túl milyen eszközök léteznek még rá, hogy megérintsem a szíved. És ez a bukás, most úgy érzem a felszínre csomózik egy kigubancolhatatlan görcsöt. Ádámcsutkám feszesen rándul, miközben nézlek.
Olyan közel húzódom hozzád, amennyire csak fizikailag lehetséges. Más formában már rég bennem mozogsz, így hát nem is érezhetnélek közelebb. Az illatod bódít, mint akárhányszor hajad fátyla ellibben előttem. Nem tudok tovább vitatkozni veled. Képtelen vagyok rá, hogy tovább küzdjünk egymással, másra vágyom. Olyan szép és csodálatos dolog lehetne abból, amit taszítasz magadtól. Én sem hittem ebben. Sosem. Életemben arra neveltek, hogy nem kellek senkinek. Gyermekfejjel anyám halála is egy volt a kudarcok közül. Rajta kívül nem volt másom. Egyetlen nőtől sem kaptam valódi törődést. Az hiszed, van fogalmam róla, hogyan kell jól csinálni? Halvány félmosolyom elárulja most ezt, miközben megengedem magamnak, hogy közelebb mozduljak és elvágjam a távolságot. Karjaim ellentmondást nem tűrően emelkednek sziluetted körül. És a narancs – mit jelentek, közre zárja a zölded. Burkoltan persze próbálom minél jobban csökkenteni a távolságot, lágyan teszem ezt. Hüvelykujjaim lapockádon és derekadon fel-le mocorognak, simogatlak közben. Ledermedt vázadból tudom, hogy nem vagy felkészülve rám és a közeledésemre. De nem foglalkozhatok most azzal, tetszésed leled e benne. Ha valóban elhagysz, ezt meg kell tennem. Hitetlenkedve – némán – nevetek fel, sóhajszerűen, amikor megérzem karjaid szorítását. Megadod magad. Átengeded nekem az érzéseid, hagyod, hogy összekovácsoljon kettőnket és egy sötét foltként ácsorogjunk. Nyomorultul érzem magam, amiért csak most teszem meg, de valahol büszke is vagyok. A szíved a szívemen a helyére kerül. Mosolyom belefut hajzuhatagodba, ahogy veszek egy mély levegőt tincseid közé fúrva arcomat. Amint elhúzódsz tőlem, rögtön finom ívben dőlök, hogy tekinteteink találkozhassanak. Mosollyal arcomon nézlek, még akkor is, mikor elég egyértelmű barázdák jelzik vonásaidon, hogy elhagynál, hogy ellöknél, én csak mosolyogva figyellek. Olyan sokat adtál e percben, olyan megbűvölten érzem magam, hogyha fegyvert fognál homlokomhoz, talán akkor sem tudnék kiszakadni ebből az állapotból. A gyönyörű szemeidben úszik az ablakból beragyogó fényáradat, s a csillagtenger köszön vissza rám, én pedig tudom, hogy ez az, amit életem végéig elnézegetnék. Az ajkaid ívének felfelé görbülése lágy, de biztató. Én pedig utolsó pillantást vetve szemeidbe jelzem, nem állok meg itt. Nem tehetem. Leejtem vázam, görbítem gerincem és ajkaidra tapasztom enyémeket. Megpecsételem korábban harsogó szavaim és megtöltöm azokat háttérrel, valódi érzésekkel, ahogy valóságba emelem az eddig csak kimondott érzéseket. Átéled velem. Ajkaim lágyan mozognak, puhán, megfontoltan. Nem törekszek rá, hogy birtokba vegyelek, csak éppen éreztetem veled, milyenek is lehetnénk…
Miután ajkaim halkan elválnak tieidről, lopva felpillantok arcodra jelek után kutatva, s félig lehunyt szemeim alól elsúgva kérésem. Szemöldökeim összefutnak, imádkozhatnék is, ha volna kihez. Homlokommal homlokodhoz bújok, majd nem bírva szívemmel ismét csókot lopok tőled. A szívem felrobban, érzem, hogy a lelkem millió darabra törik szét, hogy aztán megvágva széleivel tele karistolja falaim neveddel. Én még nyúlnék ajkaimmal érted, amikor elhúzódsz tőlem. Szemeim lassan nyílnak fel, bocsánatkérőn, kérdőn, ám kezemből nem engedem el tiédet. A fogásom nem szoros, akár ki is kaphatnád kezed, de szemöldökeim szomorú állása, szemeim könyörgése arra kérnek, ne hagyj most el. Nem bírnám el a fájdalmát annak, bármennyire nem jellemző rám kívülről a gyengeség. Lassú simítás jéghűvös hüvelykujjammal kézfejeden. Némán nézlek, pihegve, lihegve, mintha maratont futottam volna, vagy megküzdöttem volna ismételten valami ránk nehezedő veszéllyel. Ez az a perc, amikor már én sem tudok szólni és ebből tudom, hogy baj van. Látom, hogy ajkaidra téved ujjad és próbálod feldolgozni, hogy mit műveltem veled. De hiába várod, sosem kérnék érte bocsánatot! Aztán váratlanul megmozdulsz. Arcomra dermed a kíváncsiság, kérdőn követem arcom felé közeledő kezeid. Pofont várok, vagy rosszabbat, magam sem tudom. De ajkaim őszintén elnyílva csodálkoznak rá arra, ahogy megérintesz. Simogatod arcperemem, ismerkedőn, felfedezőn, én pedig törzsem mellett leengedett karokkal nézem arcod. Zavarba jöhetnék ettől, ahogy méricskélsz, mégis valami mást érzek. Gyengeséget. Sosem történt még velem ilyen. Senki nem akart ennyire megismerni. Fejem beledöntöm a tenyeredbe puhán, de addigra már közelebb húzol és megcsókolsz. Annyira meglep a gesztus, hogy szemeim elsőre nyitva maradnak. Talán bele is mosolygok megkönnyebbülten az ajkaidba, hogy aztán végül csukott szemmel viszonozzam kezdeményezésed. A mélyített csókra hevesen reagálok, karjaim alakod köré kúsznak, magamhoz húzlak, föléd magasodva, birtokba veszi árnyékom sziluetted. Nem mondok semmit. Nincsenek szavak, mikkel élhetnék most. Beleidomulsz körvonalamba, én pedig hagyom és élek ezzel. Vehemensen ölellek magamhoz, egyik tenyeremmel tarkódra marva, hogy véletlenül se gondolhasd meg magad, majd így, ahogy vagyunk megindulok veled – addig botorkálunk, amíg lábad az ágyba nem ütközik én pedig veled együtt, harmóniában rá nem zuhanok, persze vigyázva rá, hogy súlyom ne nyomjon össze téged. Amint belesüppedsz a matracba, megtámaszkodom fejed mellett alkaromon és eltolom magam annyira, hogy megnézhessem arcod.
- Ha elhiszed, ha nem.., gyönyörű vagy. - beletúrok hajadba, tincseiddel babrálva ujjaim között, közben pedig lágy mosollyal nézem szemeid, bőrödön jeleid, s addig húzgálom a puhább szálakat, míg a vörös végeket el nem érem. Szemeim lustán térnek vissza tieidbe, magam sem tudom, mit várok tőled, de az biztos, hogy semmi mocskos szándék nem vezérel e percben. Csak fetrengeni akarod veled a csillagtenger közepén, és ha hagyod, egész este bámulni… Hogy ezt bizonyíthassam, legördülök rólad és melléd vetem magam, hogy onnan nézzelek félmosollyal ajkaimon.





_______________________________


 izgatott  izgatott atyaég te nőőőhhhh!!! |   L

∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞ ∞






Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. 11 Jan. 2018, 17:04
Ugrás egy másik oldalra


stamora ;;

lonely float got in the way,
you are the feel, and knew it anyway.

Igen. Annyival egyszerűbb volt becsmérelni Téged, holmi elsuttogott bókok helyett. A mindig szarkasztikus hangnemet megütni Veled, s felhívni figyelmed a hibáidra, ezzel együtt elfedve a sajátjaim. Gúnyt űzni belőled, kiforgatva minden szavad, és ha esetlegesen kényelmetlenné vált a szituáció, megfordulni, és elmenni. Faképnél hagyni. Mindenfajta érzelmi következmények nélkül. Vagy éppen keresztülnézni Rajtad, mintha ott sem lennél. Holott a lelkem mélyén igenis ott pulzált minden, ami Te vagy.
Évődéseink egy bizonyos határig játékok voltak csupán, de ez megváltozott. Mikor? Minden bizonnyal már Thanos eljövetele előtt, csak magam sem mertem bevallani Neked. Hisz Te képviselted mindazt, amit megvetek, Benned mégis új értelmet nyert, testet öltött és vonzott. Sem akkor sem pedig most nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Csak egyetlen módot ismerek; az elnyomást.
Valami most mégis megtört. A régi, jól bevált módszer kudarcra ítéltetett abban a percben, ahogy beléptem a kabinodba. S nem csak azért, mert felruháztalak a hazai pálya előnyével, ó nem. Ebben a harcmódban, az érzelmek csatájában Te sokkal több fegyverrel rendelkezel. Dúvad módjára rontasz rám, és szaggatod szét biztosnak hitt falaim. Szavaid akár a tőr, úgy hatolnak a szívembe, felnyársalva a körülötte lévő csontot, s húst, nem kímélve az idegpályákat. Szeretném azt hinni, hogy valóban képes vagyok ellenállni Neked, kivédeni minden támadásod, de a percek lefolyásával, szavak sokaságát követően egyre csak gyengülök. Igen, valóban seggfejként viselkedsz, de az igazság az, hogy én sem vagyok különb Nálad egy szálal sem! Csúf játékot űzök Veled, s egyúttal magammal is. Amint érzem, hogy szorul a hurok, már mennék is, ez pedig újfent nem fair Veled szemben. Tudom.
- Nem véletlenül nem akarom, hogy többet tudj rólam. - dagad az ér a homlokodon, és igen hevesen adod a tudtomra újra és újra a véleményed. Ezzel szemben rajtam a megadás jelei látszódnak. Elfáradtam. Nincs tovább. Ajkaimra csak egy megfakult mosoly költözik, az is a kelletlen fajtából, miképp halk, dallamos hangom adom meg a válaszomat. A múlt, az énem sötét része az én titkom, és egy elmúlt világé. Félek, ha tudomásodra jut bármi is, amit tettem, a szemeidben lobogó láng eltűnik, s másképp fogsz már rám tekinteni. Hosszúidő után Te vagy az első, aki jobbat feltételez rólam, mint ami vagyok. Lelkemet melengető érzés, mely új a számomra. - Természetesen nem, de.. -
Elhallgatok, és az a bizonyos ’de’ szócska tovább lóg a levegőben, hiszen akkor megszólalsz Te. Halk, erőtlen hang, én pedig azonnal odakapom a tekintetem, s szemeid tükörképe az enyémnek. Itt már nincsenek szavak, nem tudok mit mondani, csak nézlek Téged, s mire észbe kapnék, már magadhoz húzol, erős karjaid köré vonsz. Tudtodon kívül ajándékozol meg új érzésekkel. A narancs és a zöld. Igen, ezek vagyunk most mi, ahogy a kabinod rejtekében a másikba kapaszkodva lelünk valamiféle menedékre az imént kimondott szavak elől, melyek még mindig körülvesznek bennünket, még ha láthatatlanul is. Apránként férkőzöl hozzám egyre közelebb, én pedig hagyva a belülről jövő késztetésnek, lazítok tartásomon. Tüdőm megtelik az illatoddal, mely egészen elbódít, s ebben a percben azt érzem többet akarok. Így hát karjaim megemelve viszonzom a gesztust, s teszek egy újabb lépést feléd.
Valamiféle belső késztetésből húzódok el kissé, hogy felvehessem Veled a szemkontaktust, hogy erőt meríthessek íriszedből, melyek oly nyíltak. Szükségem van arra, hogy lássam, miként nézel Rám. De ennél sokkal többet kapok. Megcsókolsz újra és újra, és mintha ezernyi meteorit zuhanna le az égről, s döngölne a Xandar földjébe, egészen a bolygó magjáig. Hirtelen túl sok, túl intenzív. Kihátrálok, csupán egy féllépésnyire. Levegő után kapkodva. Tágra nyílt szemekkel, a mellkasomban őrült módjára verdeső szívvel nézlek Téged, miközben ujjaim ajkaim érik, ott, ahol az imént még a Te ajkad pihent. Nem várok bocsánatot, most a legkevésbé sem arra van szükségem. Szükségem van pár másodpercre, hogy aztán elengedve a bennem lévő összes görcsöt odaléphessek Hozzád.
Kíváncsivá tettél Peter Quill. Felpiszkáltál bennem valamit, ami eddig csak csendben szunnyadt, most azonban apró szárnyait próbálva lassan útra kél. Most Te légy az, aki viselje tettei következményeit. Kezeim puhán érintenek Kendőzetlen kíváncsisággal figyellek oly módon, mint még soha azelőtt. S némi türelmetlenséggel fűszerzett vágy által vezérelve vonlak magamhoz, és csókollak meg, átvéve a kezdeményező szerepét. Karjaim nyakad köré fonódnak, miközben heves csókodra hasonlóképp reagálok, s miként kezeid tarkóm érik, apró, elégedett morranás vegyül összeforrt ajkaink táncába. Aprót löksz rajtam, minek hatására elindulok. Hagyom, hogy vezess. A lábaim az ágyad szélébe ütköznek, s onnan elég egy apró taszítás, és máris a fekhelyeden találom magam, Veled együtt.
A matracba süppedve pillantok fel Rád, s szavaid hallva egy lágy mosoly költözik ajkaimra. Kezeimmel  szórakozottan túrok bele a hajadba, vékony ujjaim a tarkódra simítva. Nem tudom, mit felelhetnék eme bókodra, így valami elcsépelt válasz helyett a tekintetemből áradó, soha sem látott melegség beszél. Legördülsz rólam, én pedig mozdulok utánad, hogy az oldalamra fordulva Rád feküdhessek, bal lábam a tieid közé fonva lazán, mellkasommal Hozzád simulva pillanthassak le most Rád. Közelebb húzódva böklek meg az orrom hegyével.
- Szóval ezt nevezitek Ti csóknak. - búgom kissé elgondolkozva, miként tekintetem a szemeidről az ajkaidra téved le, majd onnan vissza. - Ha ezt tudom, hamarabb állok kötélnek -
Leplezetlenül vallok színt most előtted; a csók mint olyan, teljesen ismeretlen a számomra. Mindezidáig. Te mutattad meg nekem, milyen is az. Egy újabb darabka belőlem, csak Neked. S ezt a percet egy újabb csókkal pecsételem meg. Itt és most, a karjaidban, elmerülve a csillagok között. Ha csak ez az egyetlen alkalom is, mely megadatik kettőnknek, már megérte.

take me to church - a mi (egyik) közös számunk, párostul függetlenül!! ♥️ | egyszerűen csodálatos vagy! kérlek soha ne kételkedj ebben! <3 szerencsés vagyok, hogy én lehetek melletted! imádlak! imádom őket is (stamora ♥️!!) köszönöm a játékot! egyik szemem sír, a másik nevet, de hiszem, hogy sok izgalomban lesz még részünk, együtt!  megszeretget


Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Salted Wound ~

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Lezárt játékok-