Jennifer & Norina

Este van. Már egy árva lélek sem járkál az utakon, vagyis csak egy valaki. Csak Norina járja az utakat, háztetőkről háztetőkre reppen, miközben szemeivel a várost pásztázza. Minden nap ilyenkor szokta tenni a szokásos felderítő hadjáratát hősök után kutatva, ugyanis neki elléggé furcsa hobbija van.
Este amikor már senki sem járkál az utakon és legtöbben már alszanak, előbukkan rejtekéből és elindul hősökre vadászni, legtöbbször kevés sikerrel. De akit megtalál, annak szilánkokra töri a csontjait. Eddig még csak kisebb hősködni kivánó alakokat kapott el, nagyobb prédához még nem volt szerencséje.
Hirtelen egy furcsa zajt hall, de nem lát semmit, ami okozhatta volna. Nem törődik vele, de kis idő múlva megint hallja, de ezuttal már az ellenkező irányból. Gyorsan a hang irányába fordul, majd észrevesz egy árnyékot, amely végigsuhan az egyik sikátorban. Norina egyből az ismeretlen után rohan, akit lassan be is ér. Ez nagy fogás lesz.
Már majdnem beéri, amikor elrugaszkodik és leugrik a tetőről, egyenesen a bestia elé.
Megáll előtte és megvárja, amíg az előtte lévő lelassít vagy ami még jobb lenne, hogy megáll (de ha ezt mégsem tenné meg, akkor megállítja Norina, de az kicsit fájdalmas lenne).
Kihúzza magát, majd végignéz rajta. Enyhén oldalra billenti a fejét, majd félmosolyra húzza a száját.
-De hasonlítasz valakire- jegyzi meg, miközben felnéz az előtte álló nőre, aki kicsit nagy és zöld.
-Vége a dalnak. Megadod magad vagy inkább harcolsz? Mondjuk az elsővel jobban járnál...-folytatja, miközben megindul felé és már készül a támadásra, mert valahogy az esze azt súgja, hogy úgyis a harcot fogja választani. Ezek a hősök mindig tudják, mit nem kell csinálni...