» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|
If there's something strange in your neighborhood, who you gonna call?

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
10
∆ Kor :
23
∆ Tartózkodási hely :
New York (vagy ahová repülök)



Tárgy: If there's something strange in your neighborhood, who you gonna call? Vas. 10 Szept. 2017, 17:47

Ghost busters! Or maybe not...


'Csak a huzat volt... csak a huzat volt... a huzat...' - igen? A huzat? Ezzel ámítod magad? És a huzat borzolja fel a tarkódon az összes létező hajszálat, lúdbőrzik tőle a hátad, sőt hovatovább az egész testeden minden négyzetcentiméter? Persze, végül is hazudhatod ezt magadnak, hogy egy kulcsra zárt ajtót be tud vágni a huzat, nem lesz belőle semmi gond. Ugyan Daniel, abban a hatalmas fejedben legyen már egy csöpp ész!
'Akkor is a huzat volt...' - feleselek a belső hangnak, miközben reszkető kézzel markolom az ajtó megkopott lakkozású félfáját és nézek körbe újra és újra az apró lakásban. A televíziót leszámítva csönd honol mindenütt, a félelemtől zakatoló szívem viszont képtelen megnyugodni, gyomromat jeges kéz markolja egyre erőteljesebben és egyre inkább úgy érzem magam, mint egy horror film főszereplője, akinek olyan ijesztésben lesz része, miután megfordul, hogy jó esetben csak rekedtre sikítja magát, a rosszabb esetet inkább nem képzelném el. De nem maradhatok örökké az ajtóban állva! Reszkető lábakkal hátrálok vissza a szűkös szobámat jelentő négy fal közé, ahol természetesen sarokba szorítom magam, a film nézői pedig kukoricát dobálva üvöltenék, hogy azonnal hagyjam el a szobát, mert mindjárt jön a...
'...a nyurga ember.' - fejezem be hangosan a gondolatot, de ellentétben a filmek megszokott sémájával, nem történik semmi váratlan. Az ajtó nem csapódik be magától, nem történik hirtelen áram kimaradás, hogy a fények visszatértével aztán szembetalálkozzak a torz lénnyel, ami kétségbeesetten szeretné, hogyha helyet cserélhetne velem és még maga az Úr sem tudná, hogy mit csinálna, hogyha ez a szerencsétlenség bekövetkezne. Illetve nagyon jól tudom én is, de inkább a tagadás kevésbé megnyugtató útját választom. Gyáva vagy Daniel és csak emlékeztetnélek, hogy attól még, hogy meredten bámulsz ki a szobádból, a tér többi része még mögötted van, úgyhogy akár kán - kán táncot is lejthet mögötted, vagy a személyes dolgaidat nézi át, vagy hever az ágyadban és elakadó lélegzettel nézi a BBC csinos hírolvasó hölgyét. Hátamon az izzadtság jeges cseppjei versenyezve csordulnak végig, tenyerem pedig hozzáér az asztal hűvös üvegből készült lapjához, mégis úgy rántom vissza, mintha legalább több száz fokra lenne fölhevítve. Rendben, már nincs sok a falig és eddig még épp bőrrel megúsztam az egészet, hamarosan elkezdhetek újra hazudni magamnak, hogy csak hallucináltam az egészet, valójában az ég világon semmi sem történt, sőt még az is lehet, hogy a szomszédnál csapódott be az ajtó! Na persze és ő döngött végig hangosan a fél lakáson, ugye?
'Nagyon vékonyak a falak. Igen. Csak ez lehetett. Valamelyik falszomszéd hazaért dühösen, becsapta az ajtót és dübögve közlekedik, mintha a papucsa téglából készült volna. Nem is értem minek aggódtam!' - nevetek föl idegesen, legbelül azonban mégis tudom, hogy az önámítás mestere ma nem én leszek. Nevetésem villámcsapásszerűen csap át ordításba, a horrorfilmből komédia válik, tarkóm pedig meglepő hirtelenséggel találkozik a kemény padlóval. A francos szék! Válogatott szitokszavakkal illetve rúgom arrébb, pontosabban rúgnám odébb a gurulós ülőalkalmatosságot, de az megmakacsolva magát ragad be az ágy kerete és az asztal közé, így mindenbizonnyal az átlagosnál is szerencsétlenebb látványt nyújthatok. Sajgó tarkómat dörzsölve ülök fel az általam kialakított szűk helyen, aminek keretét az ágyam mellett álló éjjeliszekrény és az asztal másik lába adja meg. Egy pillanatra el is felejtkezem arról, hogy az előbb még aggódtam volna bármi miatt is, figyelmemet jobban leköti a most még aprócska púp, ami a padlóval való találkozás helyét hivatott jelölni. Szabad kezemmel támogatásra lelek az éjjeliszekrény képében, ám arról a tényről meg is felejtkeztem, hogy ezt bizony nem arra találták ki, hogy bárki is ezzel segítse magát talpra, így a szekrény hamar megadva magát súlyomnak, pontosabban a rossz támaszkodási pontnak dől el az én irányomba, aminek hála kezem lecsúszik róla és minden idáig megmaradt méltóságomat elveszítve ismerkedik meg homlokom közelebbről az ágy fából készült keretével. Lakás - Daniel: 2:0. Egy tompa koppanás kíséretében hanyatlom vissza a padlóra és saját szerencsétlenségemen dühösen ugyan, de nevetve gömbölyödöm magzatpózba, felkészülve arra, hogy életem hátralévő részét egyedül töltöm el az asztal alatt, ahol ha csak fekve maradok talán, ismétlem talán, nem fog semmi baj érni. Hogy lehetek ennyire elbaltázva? Ám mielőtt újból elgondolkozhatnék ezen a mindennapos kérdésen, tekintetem lassan a televízió felé fordítom, amin most már nem Harold Fox és Samantha Brown mondják be a véget nem érő katasztrófa áradatot, hanem egy csapat gyerekből álló kórus énekel tapsolva valamiféle gyerekdalt, aminek dalszövege a tévé alján megtalálható szép kövér betűkkel, hogy a tévé előtt ücsörgő csipetcsapat is énekelhessen velük, ha szeretne. A szöveg fehér színe a dal előrehaladtával pirosra változik, jelezve ezzel, hogy azokat a sorokat már maguk mögött hagyták, fölöttük pedig apró piros gombóc ugrál éppen az aktuális szavakat mutatva. Hogy került ez át ide? Ráestem a távirányítóra? Óvatosan felülve bújok ki az asztal alól és mindenféle támaszkodást mellőzve állok talpra, nehogy a végén még az üveg asztallap a fejemen törjön milliónyi kis darabra. Homlokomat ráncolva tekintek körbe a szobában, első sorban magam körül, hogy merre lehet a televízióhoz tartozó kapcsoló, de pont, amikor szeretném megtalálni és mindezzel megnyugtatni magam, sehol sincs.
'Ilyen az én formám...' - dörmögöm az orrom alá, miközben felállítom a széket és betolom a helyére, még mielőtt újra bemutatnám bravúros hanyatt vágódási magánszámomat. A szövegszerkesztőben a kurzor még mindig ugyanott villog, ahol abbahagytam az élménybeszámolót, türelmetlenül várva arra, hogy újra fölvegyem a történet fonalát ott, ahol abbahagytam. Talán majd inkább holnap folytatom reggel. Beteget jelentek és befejezem. Igen. Ez így lesz jó. Különben sem lehet fájó fejjel írni, csak megerőltetném, abból meg csak a baj lenne.
Kiii fogunk nyííírni, kiii fogunk nyííírni, Daniel, Daniel, meg fooogsz haaalni! Kiii fogunk nyííírni, kiii fogunk nyííírni, Daniel, Daniel, meg fooogsz haaalni!
Ugye, hogy nem szokványos ilyet hallani tapsoló öt évesek szájából? Minden nyugdíjas tempóját meghazudtolva fordulok lassan a televízió felé, ahol a műsorvezető hölgy mosolyogva biztatja a gyerekeket az éneklésre, majd ugyanazzal a mosollyal közelebb sétál a kamerához, mintha meg akarná kérdezni mi a véleményem erről a dalocskáról, amit hirtelen kútfőből költöttek a gyerekek.
'Nem hallod rosszul, Danny. Jön már, úgy bizony! Szeretnél elmenekülni, de nem tudsz, jobb ha feladod. Tőle még az a bezárt fürdőszoba ajtó sem fog megvédeni! Kiii fogunk nyííírni, kiii fogunk nyííírni, Daniel, Daniel...' - kezd bele ő is a tapsolásba, miközben énekli gyászindulómat a gyerekekkel együtt, arcukon vérszomjas mosollyal. Ez már nem vicces. Ám mielőtt a dal okozta sokkból agyam magához térne, újabb inger jut el az agyamig, immáron sokkal gyorsabban, mint ahogy az előző, testem pedig egy apró rezzenéssel reagál az üveg asztallap csikorgására. Lassan odafordulva bontakozik ki előttem a makulátlan fehér öltözet, a fekete ing, a piros nyakkendő, a fehér, karimás kalap, ami alól a vicsorgó aranysárga fogak villannak meg. A szájából folyó nyál rácsöppen a cipőjére, de mintha észre sem venné, nem törődik vele. Szemeimet elöntik a sós, forró könnyek, melyek hamar akkorára híznak, hogy maguktól útnak indulnak az arcomon. Nem akarok sírni, szégyellem magam, de rettegek. Minden porcikám reszket és imádkozom, hogy ne akadjanak össze a lábaim futás közben, de futásról még szó sincs, arra sem tudom magam rávenni, hogy megmozduljak. A tévében egyre hangosabban kántálják a halálomról szóló dalocskát, hangjuk torzzá, túlvilágivá válik, majd hirtelen elnémul. A televízió egy kattanással kikapcsol önmagától, a nyurga ember pedig semmihez sem hasonlítható visítással nyúl utánam, lábaim viszont úgy gondolják, hogy ideje távozni. Önkívületi állapotban ordítva, mintha versenyt rohannék vágtatok ki a szobából és csapom be magam után az ajtót olyan erővel, hogy az majd kiesik a keretből és rohanok egyenesen át az öcsém szobájába, hogy ott találjak búvóhelyet, meneküljek meg a Nyurga embertől, vagy ébredjek föl ebből az egész rémségekkel teli álomból.
'Leo, gyere haza!' - ordítok, szinte már sikítok torkom szakadtából, küzdök a könnyeikkel értelmetlenül és az ágy alá elrejtőzve várom, hogy a hosszú ujjak elkapják a bokámat és lerántsanak a pokolba.

►××× szó ; 1266► jegyzet: Definitely not
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
18
∆ Kor :
20
∆ Tartózkodási hely :
☣ NYC



Tárgy: Re: If there's something strange in your neighborhood, who you gonna call? Hétf. 25 Szept. 2017, 00:51

A szörny az ágyam alatt

Vannak bajok. Jelenleg az a hat szatyor, ami a heti bevásárlás adagját jelenti. Mivel be kellett mennie az egyetemre, mert az egyik előadása lehetetlen időpontban van, miért is ne, nagy önfeláldozásában elvállalta, hogy most ő fogja megvenni a cuccokat. Leonard a várttól eltekintve remekül süt és főz, talán kiélesedett érzékszerveinek köszönheti, hogy eltalálja a megfelelő kombinációkat a fűszerek és az alapanyagok között, vagy családjából az, akit megcsókolt a szakácsok szelleme, ő volt. Igazából, még ha nem is fogja megvallani, szeret a konyhában pepecselni, kikapcsolja, és a másik kedvelt dolgának is áldozhat végül – az evésnek. Magassága, és súlya megkívánja a mennyiséget, amit bevisz. Amikorra már ideköltöztek meggyűlölt minden mirelit ételt, és bár a kiszállított gyorskajákkal nincs baja, az drága mulatság lenne, és még nem milliomos palánták. Így maradt ez. Legalább haszna van, ha mindig csak a bosszankodás tárgya testvére szemében. Na jó, nem mindig, de elég sokszor. Tudja ő, hogy nem szent, és egy aranyos kötényke sem menti fel, azonban egyszerűen ilyen a természete. Biztos a méreg – ahogy magyarázta már sokszor Daniel-nek -, az fertőzi az agyát, azt a központot, ami  a viselkedésért felelt és azért ilyen. Vagy esetleg örökölte. Vagy csak simán selejtes. Pont. Ezek a végeláthatatlan viták már nagyon untatják, azonban talán magának Danielnek kéne kicsit változnia, hogy elfogadja a rosszabbik felét. Vele nem, sosem bántotta, bántaná, a veszekedésen kívül sosem ártott neki, és nem is lenne képes rá, azonban a földön sok milliárd ember él, és ő képes mindegyiket ugyanúgy utálni, mint az alsó régiókban lakó öregasszonyt, aki mindig leskelődik, hogy mikor és hogyan ér haza. Ha sáros a cipő, az a gond, ha részeg akkor rendőrt akar hívni, és amikor egyszer feljött vele egy csoporttársa, mert odakint szakadt az eső, és mert amúgy is miért ne, azt hitte, prostit visz haza. Nem tudja, mivel váltott ki ekkora ellenszenvet, de gyanítja, hogy amikor alaptalan vádakat kaptak a hangos zene, széktologatás, és indokolatlan falfúrások miatt, a büdös, és az egyéb mocskos jelzők nem eshettek jól, amiket az ajtóból kiabált az öreglány felé. Oda se neki, elpatkol egyszer csak.
- Ó bazz… a jegyzetek.. – sóhajt fel, amikor tudomására jut, hogy bent hagyta azokat az egyetemen. Szerencsére a könyvtárban, ahol a szünetben ücsörgött, így elteszik neki – miután akkora betűkkel írta rá a nevét, mint a ház -, de úgy tervezte, begépeli, hogy elküldje azoknak, akiknek kell, és még fizetnek is érte pár dolcsit. Káromkodik egy sort, de biztos nem fog most visszafordulni, ennyi csomaggal meg pláne, mert nem lenne a legjobb kép róla, amint leveszöldséggel, budipapírral, és a vacsorának szánt darálthússal beballag, és keresi a cuccait. Odabent a keményebb felét szereti mutatni, olyat és azt, akit nem érdekel semmi és senki, akitől tarthatnak kicsit, és aki elérhetetlen. Igen, egy kicsi maszk, nem sokkal különbözik attól, ami ő maga. Nem akar a béna, vagy épp a stréber lenni, és ha bár annak is tartják, nem merik kimondani, és épp ez a lényeg. Így, az összkép megoldása érdekében holnapig halasztja a dolgot, mára meg kitalál valami újat. Ott lesz Daniel, akit kiidegelhet azzal, hogy elkapcsolja a tv-jét, vagy épp bagózik a nappaliban, de ihat sört is, vagy játszhat valamit a gépen. Ó, ellesz ő, ettől nem fél.
De, ahogy említettem, vannak bajok. Dan furcsa és veszélyes képességet kapott a sorstól, csak épp más módon, mint az övé. Szeret barangolni, és ha bár ezzel meg pont Leo-t akasztja ki, mit sem törődik a kéréssel, miszerint ne menjen olyan sűrűn, és hosszan. Volt úgy, hogy mikor vitáztak, nem ő, hanem Dan lépett le, csak épp abba a világba, ahova ő nem tudta követni. És az egyik alkalommal nagyon rosszul sült el a dolog. Rosszul alszik – mármint Daniel - , és történnek dolgok, amelyek még nála is elérik azt, hogy lúdbőrös legyen a karja. Magyarul, valami nincs rendben, aztán persze azóta csendes a ház, és nyugodtan hagyja magára a másikat. Így, egyelőre totál ártatlanul lépeget a lakás felé, miközben a szájában lógó cigaretta végét maga elé köpi, eltapossal, és szabad ujjával készül benyomkodni a kódot, amivel bejuthat. És lám, ki várja..!
- Jó napot, Mrs. Handson – morogja felé, szokásosan, gyorsan, hogy minél előbb letudhassa a napi rutint, amit a kedves asszony szívesen rúg fel, ha alkalma adódik rá. És ahogy most is.
- Egész nap csak a zúgolódás és ajtócsapkodás! Ez egy közösség! Felzavarják az itt lakókat..! – meg a holtakat, meg az összes szentet, csak épp megemeli szatyros kezét, hogy ennyi elég, nem kell több. Dühödt sóhajjal áll meg a lépcsőn.
- Nem csak mi élünk itt, nem csak nálunk csapódhat be az ajtó. Menjen kötögetni, mert már megint túl sok a szabadideje..  – azzal elindul, kettesével véve a lépcsőfokokat, háta mögött pedig azt hallgatva, hogy épp miként morog rá az asszony. Komolyan. Ha a legfelső emeleten zajonganak, azért is ők a hibásak.. Ha lenne máshol ennyiért lakás, ami akkora, mint a mostani, ezer örömmel cipelne át mindent. Titokban néha körbenéz, de olyan árakkal találkozik, amitől lejön az életről egyhamar.. Ajh.
- Megjötteeeem! – kiabál, miközben sikeresen bejut a túlságosan csendes lakásba, majd egy gyors fordulóval a konyhapultra pakolja a cuccokat. Ráér kipakolni, csak a húsos táskát vágja kifele menet a hűtőbe gyorsan, és ismét a nappaliba lépkedve tekint körbe.
- Dan, elmentél itthonról? – megy a szoba felé, bekopog, és már nyitna, de az ajtó nem enged. Meglepve emeli meg a szemöldökét, és fülét az ajtó lapjára tapasztja. – Csak nem nővel vagy?  – vigyorodik el, azonban semmi erre utaló hangot nem hall. Épp lépne el, amikor viszont más, és nagyon nem ideillő dolgot igen: hörgés és kaparászás, nagyon halk. Talán a tv..? Az ajtó azonban ekkor enged, és megnyílva tekintheti meg, hogy nincs bent senki és semmi. Abszolút üres, a gép megy, kicsi rumli a tv csendes. Ezek szerint elment.
- Hát jó  – vonja meg a vállát, és indul át a saját szobájába, közben pedig előszedi a telefonját, és csörgeti testvérét, azonban a hang a házon belül csörren fel. Remek. Mordulva nyomja ki, hiszen akkor itthon hagyta a ketyerét. Jellemző rá.
- Legközelebb a fejét hagyja itthon – ül le az ágyra, mit sem sejtve, hogy vére az alatt kuporog, és rágyújt. A lakás most csendes, nyugodt, és békés. Persze, azok a valamik kicsit érdekesek voltak, ami hallott, de mivel minden lakásban van tv.. nem figyel oda rá. Békésen eregeti a füstöt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
10
∆ Kor :
23
∆ Tartózkodási hely :
New York (vagy ahová repülök)



Tárgy: Re: If there's something strange in your neighborhood, who you gonna call? Vas. 22 Okt. 2017, 09:56

Ghost busters! Or maybe not...


Tudjátok mi a legborzasztóbb a jelenlegi szituációban? Még mindig úgy érzem magam, mint aki egy horror filmben szerepel, ráadásul egy nagyon gyengében, amire a pénzt nem szívesen adják ki, otthon pedig csak azért hajlandóak megnézni, hogy tanulás előtt tartsanak a diákok átlag egy és fél, egy és háromnegyed órányi szünetet, az átlag ember pedig elaludjon a televízió előtt a késő éjjeli adás közben, mialatt a film főhőse, jelen esetben én, az ágy alatt kuporog, könnyeivel és tüsszentési ingerével küszködve nézi a félig nyitott ajtót, ahol megjósolhatóan hamarosan felbukkan két pipaszárláb, viszont ennél több nem történik. Pár másodperc elteltével a pipaszár lábak el fognak tűnni az ajtóból, a főhős megnyugodhat, de utána minden átlag és unalmasnak mondható horrorfilm momentumaként felbukkan a riadalom és menekülés tárgya az ágy mellett, sárga fogait pedig a néző is megcsodálhatja közelről, miközben pokolbéli üvöltés hagyja el a körülbelül fejméretűre nyitott száját. Természetesen mindenki számított erre a jelenetre, így épphogy a kisujjuk rezzent meg, a legfélősebbek is csak ugranak egyet, melyet társaságban köhintéssel próbálnak palástolni, hogy ne tűnjenek Nyúl Bélának. A folytatást pedig már mindenki tudja. És tudjátok mi a legszomorúbb ebben az egészben? Hogy a statisztikák - na persze, statisztikák, mert napi szinten történik ilyen egy átlag amerikai családnál - szerint ez pontról pontra így fog történni. A főhős a legbénább főhős, akit hordott a hátán a Föld, mert lássuk csak, hogy minek kellene történnie: Daniel annak teljes tudatában hagyja el a testét, hogy egyetlen rossz, óvatlan mozdulat, bamba másodperc és a Nyurga ember megkaparintja magának a csont és hús kényelmes börtönét, ő pedig örökké az asztrális világban reked, de számolva a következményekkel, mégis szembeszáll a mindennapjait megkeserítő démonnal.
'Nem lennék a közönség kedvence, bátran ki merem jelenteni.' - közlöm magammal a lehető leghalkabb hangerőn, ám ennek a suttogásnak annyi értelme van, mint egy ateistát elküldeni egy vasárnapi misére, hogy attól majd megváltozik a hitről való elgondolása. A Nyurga ember tudja, hogy hol vagyok és mégsem jön. Remegésem kissé alábbhagyott az ágy alatt eltöltött rövid idő múltával, könnyeim lassan fölszáradnak az enyhén poros arcomról, melyet az ágy alatti ritkás takarításnak köszönhetek. Hozzáteszem még mindig jobb, mintha az egyik pár zokninak a felével néznék farkasszemet, vagy egy rég elveszett alsónadrággal, esetleg egy meg nem evett pizzaszelettel, dobozával együtt, vagy... á, ne is ragozzuk tovább! Mindenki jobban jár vele.
Mozdulatlanul, meglepő módon eseménytelenül telnek el a végtelennek tűnő percek, amíg meghallom a bejárat felől érkező kulcs csörgését a zárban, a jól ismert hangot, ami nem tartozhat senki máshoz a világon, mint a család legfiatalabb tagjához, akivel megosztom a mindennapjaimat, de nem mozdulok az ágy alól. Meredten bámulom tovább a félig kinyitott ajtót, a korábbi elgondolás pedig, mely szerint üvöltve fogok kirohanni hozzá és kötelezem rá, hogy keressünk valakit vagy valamit, ami segít nekem megszabadulni ettől a rettenet, átok képességtől, szertefoszlik, mert nem hogy az ágy alól nem merek kimászni, a számat nem merem kinyitni, hogy bármiféle hangot kiadjak magamból, aminek nem is kellene igazából kerek mondatnak lennie, elég egy bátor férfira jellemző fejhangon történő sikoltás. De képtelen vagyok még erre is. Akkor sem szólok semmit, amikor engem szólongatva, keresve megy a szobám felé, ahol bezárva hagytam a rémet, ami természetesen, hogyha akarná, egyetlen mozdulattal tépné ki az ajtót a helyéről olyan könnyedén, mintha egy papírt tépne szét. De a rém sem csinál semmit. Elment volna? Neeem, ilyen könnyen nem adja fel, nem adhatja fel. Ha már a televíziós műsorba akkora energiát fektetett bele, egy zárt szobaajtó nem fogja megállítani, és mégis. A korábban már elképzelt pipaszár lábak valóban megjelennek az ajtóban, csakhogy ezen pár tulajdonosa előbb gyújtaná fel a fehér nadrágját, hogyha lenne neki, mintsem, hogy azt hordja és még élvezze is a viseletét, a fehér, makulátlanra suvickolt cipőről nem is beszélve. Leonard arra alig tudja magát rávenni, hogy ledobja  a cipőjét egy kiadós nagymosásra még a jó idő beállta előtt, nemhogy minden apró koszra odafigyeljen. A lábán lévő lyukas zoknit nem is említve. Az ágy rugói fájdalmasan nyikordulnak a fejem fölött, szobámban pedig közepes hangerőn fakad dalra mobiltelefonom, majd hallgat el miután Leo zsörtölődve bontja a vonalat. A beálló csöndet az öngyújtó halk, félreismerhetetlen kattanása töri meg, nem sokkal utána pedig a szárított dohány orrfacsaró szaga kezd terjengeni a szobában, az ablak természetesen csukva van, ahogy azt már megszokhattam, így a lakásban minden gond nélkül szétterjedhet a füst és a szag. A bennem szunnyadó háziasszony, aki keménykötésű és sodrófával elverné Leonardot ezekért a botlásokért ezt nem hagyja annyiban, úgyhogy némi biztonságérzettel felvértezve gurulok ki az ágy alól, se szó, se beszéd nélkül fölkelek és lépek az ablakhoz, hogy a függönyt félrerántva tárhassam szélesre a két szárnyú ablakot. A friss, csípősen hideg levegő hamar kitisztítja a tüdőmet és orrjárataimat, majd szinte megfelejtkezve a nemrég történtekről fordulok öcsém felé, akinek arcán a leplezetlen meglepettség ül. Ajkai csücsörítve, egy újabb slukkra készen állva várják, hogy támogathassák Leot a tüdőrák felé vezető nyíl egyenes úton, de a keze nem mozdul, a cigaretta füstölög lustán, teszi a dolgát.
'Szerinted már hányszor kértem, hogyha dohányzol, akkor nyiss ablakot? Segítek; amióta ideköltöztünk, körülbelül két naponta.' - hallja vajon? Látom rajta, hogy még mindig nem tudja hirtelen megjelenésemet elhelyezni életének bármely színterén, így további szónoklatba értelmetlen lenne belekezdenem. - 'De amúgy sz...' - a szó fennmaradó két betűje torkomra forr, amikor Leonard televíziója minden előzmény nélkül bekapcsol magától és megjelenik rajta a tapsoló gyerekkórus, élén az elmebeteg nővel, aki biztatja őket, hogy minél hangosabb, annál jobb. A halálomról szóló dal most is életidegennek hat ennek a sok nem több, mint öt éves gyereknek a szájából és úgy érzem, hogy most már készen állok arra, hogy ordítva rohanjak ki a lakásból.
'Gyere, gyere, gyere, mennünk kell.' - jelentem ki tárgyilagosan, mintha csak egy bevásárlásról lenne szó. Sietősen veszem ki kezéből a félig már leégett cigarettát és nyomom el a hamutálban, hiszen nem lenne jó, hogyha leégne a lakás, miközben az életünket próbáljuk megmenteni. Csuklóját erősen megragadva húzom fel az ágyról és el nem engedve rohanok ki a szobából, át a nappalin, ahol a televízió önálló életre kelve zengi a már jól ismert dalt, a nő pedig jó ízűen kacagva figyeli menekülési kísérletünket. Kattannak a zárak. Nem a jó irányba és ezt még a hangos dalolászáson keresztül is hallani lehet. Becsapódnak a szobák ajtajai, a televízió egyre hangosabb, már szinte nem is hallok semmi mást, közben pedig kénytelen vagyok realizálni magamban a tényt, hogy életem utolsó perceiben ezt a szörnyűséget fogom hallgatni, hacsak nem szedem össze magam és teszek az ellen, hogy a világ legbénább főhőséből a legjobb legyek. Valahogy a vásznon könnyebbnek tűnik.

►××× szó ; 1077► jegyzet: Definitely not
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
18
∆ Kor :
20
∆ Tartózkodási hely :
☣ NYC



Tárgy: Re: If there's something strange in your neighborhood, who you gonna call? Csüt. 02 Nov. 2017, 21:35

A szörny az ágyam alatt

Amikor eldöntötték, hogy közösen folytatják együtt az életüket, méghozzá messzi földön, úgy gondolták, hogy ez lesz életük legnagyobb kalandja, a legnagyobb utazás és végtelen lehetőségek tára. Megnyílik előttük egy olyan világ, amelynek talán vége sincs, és nyakig merülhetnek benne. Messze volt az otthontól, de nem véletlen. Menekülni akartak abból az életből, amelyben addig éltek, és amelyben a család nemigen volt az, aminek lennie kellett volna, vagy még annyi sem. Egyszerű gyermeki lázadás, amely abből nőtt ki, hogy a szülők mennyire elfoglalt emberek voltak, és mennyire érezték egyedül magukat. Nem volt gond azzal, lesz-e honvágyuk, hiszen mindig is ketten voltak egymásnak, és ez sok kilóméterek ezrei megtételével sem tudott vátozni, és soha nem is fog. Az új világ pedig, mint megannyi fiatalt és kíváncsi lelket magába fogadott, előttük sem zárkózott be. Valóban szuper volt minden, de persze volt abban elég valóság is, amely már nem volt cukormáz és álom. A számlák, a lakáskeresés és minden megoldásra váró feladat rájuk zúdult, pontosabban inkább Daniel nyakába, aki már keresőképes volt, munka előtt állt, és vállalta a családfő szerepeét, amibe  Leo persze annyira, amennyire tudott, segített neki. Nem egy a legkönnyebb az egyetem mellett, és sokszor még így is vitáztak ezen, de nem mondhatta, hogy semmit sem tesz. Azonban, ezek néha eltörpültek azok mellett, amikkel odabent küzdöttek. Daniel veszélyes kalandjai néha nem sültek el a legjobban, mondhatni, ezek miatt már lassan meg is őszült, azonban, egy bizonyos ideig nagyobb katasztrófa nem érte őket.
Aztán megtörtént, amelyet annyi, de annyi alkalommal magyarázott neki, és amire valószínűleg akkor sem hallgatott volna, ha fizetnek neki.
Nem olyan rég kezdődtek a jelek, amelyekre érthetően nem figyelt, mert sosem hitt az ilyesmiben, még akkor sem, amikor testvére minden egyes alkalommal részletesen számolt be kalandjairól, amit képessége által láthatott. Laikus volt, földhöz ragadt alak, akinek lassan nyílt meg az új világ. Egy nagyon veszélyes világ. Mintha csak egy zs-kategóriás reality lenne valamely csatornán, ahol egy magát médiumnak hazudó alak kutatott volna a pirítóson megjelnő arcok, és a meglibbenő függönyök rejtélye után. Nem hitte volna, hogy egyszer bele is csöppen.
Az első jelek nem érdekelték, egyiküket sem, egyszerű véletlennek gondolták. Aztán azt kezdte észrevenni, hogy Daniel egyre feszültebb - és nem csak amunkahelye miatt -, a pánik jelei és a rémület foltjai szennyezték be. Sosem volt ennek a híve, nem vette túlzottan komolyan, csak amikor a szeme láttára vagdosta a dolgokat a földre. Nem mondhatni, hogy akkor félt a legjobban, de kezdte elhinni, hogy valami ideragadt, és kezdett mérges lenni, hiszen ő megmondta. Testvére sokszor hiheti azt, hogy Leo felelőtlen, és nem gondolkodik, pedig néha könnyen észrevesz, összekapcsol dolgokat, és észre is vesz apróságokat. Mióta testvérének jelentéseket kell írnia arról, amiket lát, és ő átolvassa, igencsak megnyílt az a szem. Hálát ad valahol, hogy nem neki kell ilyen teherrel élnie, nem ő lenne ehhez a bölcsebb.
A "Nyurga emberrel" azonban nem foglalkozott egy ideje, mintha csak az a valami rejtőzne előle, vagy igazat adna annak a kis érzésének, hogy nem is létezik. Logikusan ez lenne a legjobb lépés, hisz akkor nagyobb fájdalmat tudna okozni Dan-nek azzal, hogy saját öccse nézi bolondnak a viselt dolgai miatt. Ezt ott szúrta el, hogy sosem nézné annak, még ha épp nem is hiszi el a dolgokat, nem fogja a testvérét őrültnek vélni, és ezzel a lelkébe tiporni. Veszekdnek máson eleget, ha épp úgy adódik. Az a tény pedig, hogy egy lélek képes hozzákapcsolódni testvéréhez és úgy idetévedni, olyan dolog, amire nem akar gondolni. Titkolja, de ettől a gondolattól valahogy képes rosszul lenni. Ez az ő terük, nincs helye itt senkinek.
-  De szar ez a matrac .. -morog magában, mikor amaz megnyikordul, de kifejezett baja nincs, tekintve, hogy minden éjjel ezen tobzódik. Mondjuk az nem lenne épp kellemes ha nyikorogni kezdene, mert hát ha nem is az az éjjel forgolódós fajta, de akadnak olyan esetek amikor nem kéne a ricsaj, főleg nem az alsó szomszédnak. Tökmindegy. Elbambul, miközben az első adag slukk leér, és ezzel egyetemben mozdul valami. Mire feleszmélne, és üvölthetne, hogy mi a szar mászik ki az ágy alól, már testet is ölt testvére poros, de nagyon is igazi személyében. Szemei nagyra nyílvan pislognak a fiú hátára, ahogy az az ablaknál terem és már tárja is kifeje. De a meglepetés, az esetleges kérdések, meg az a tipikus "mi a f.sz?" helyzet helyett máris magyarázni kezd. Megint. Ilyenkor nem szereti, a sosem volt anyuka szerepét vette át, vagy valami mást, de a tény, hogy bosszantja, még akkor is, ha neki van igaza, és tényleg kinyithatta volna.
- El se kezd - forgatja meg a szemeit, és épp szívná tovább, hogy ezzel is bosszanthassa kicsit, no meg a kérdéseivel, amely már megérett benne, de ideje sincs, változik a szín. Fejét a hang irányába kapja, és az eddig néma televízió életre kel, és már dől is belőle a nótácska. Elsőre fel sem fogja, mi az, még aranyosnak is hinné, de amikor kiérti az aranyos hangok között a való értelmet. És akkor ő még azon lepődött meg, hogy az ágy alatt fetrengett?
- Mi a szar ez..? Dan.. Dan! - a cigaretta nem érdekli, a szorítás és a rángatás azonban annál inkább. A tv egyre hangosabb, ők pedig sietve távoznak, mielőtt még átkapcsolhatna valami rosszabb műsorra, amiben nem az a legszörnyűbb, hogy emberek verik egymást káromkodva. Kicsit botladozik, de végül nem esik pofára, azonban kicsit nekiütközik a másiknak, miközben lefékeznek és a futásnak egyelőre vége.
- Mi törtrénik itt.. megmagyaráznád? Meg a.. mit kerestél az ágyam alatt.. - fújtat egy sort, és az ajtók csapódnak. A szobája fele pillant, amely már a zárt ajtó mögött pihen, és ami baj, mert olyan zár van rajta, amit csak belülről lehet bezárni, kivülről pedig csak egy kilincs. Csapdába estek a nappaliban?
- A jó édes... ez már nem vicc.. - amit ő annak hitt valamikor, és amin képes volt nevetni. A konyha felől is hallatszódik a muzsika, hiszen van ott egy kisebb rádió, amit főzései alkalmával használ, és ami most átvette az átokláda szerepét. - Ha kihúzom is szólni fog, ugye? - sóhajt, és idegesen tűri hátra kusza tincseit, miközben körbeforog, és próbál normális döntést hozni. Az ablak ugye nem játszik, mivel a sokadik emeleten vannak, hacsak..
- A tűzlépcső.. ha azt elérjük - pillant a nyílászáró felé, de most nem tudja felidézni, hogy a lakás melyik felén is van, és az melyik szobából nyílik. Oké, akkor jöhet a pánik. Most ő ragadja meg a másik kezét, és forgatja magával szembe.
- Gondolom.. nem teázni jött.. hogy intézzünk el valamit, ami.. ami nem él és nem is látom..? Hogy néz ki? Mit akar? Hatnak rá az olyan cuccok, mint a filmekben? Tudod a kereszt, a szenteltvíz, a só.. ilyenek. Dan, nem tudom mit csináljak vele.. - komolyan. Ez neki magas. Csak annyit tud, hogy a bejárat fele húzódik, mert ha törik, ha szakad, ő innen ki fog menni, bármi áron.
- Zárt ajtó, zárt ajtó, tudom, de kiszaggatom ha addig élek is.. Hacsak nincs jobb ötleted - reméli, nem most fogja itthagyni, és testéből kilépve alkotni. Ha az a terve, akkor mérges lesz, még ennél is jobban. Berezelt, nincs mese.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: If there's something strange in your neighborhood, who you gonna call?

Vissza az elejére Go down

If there's something strange in your neighborhood, who you gonna call?

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Tank008

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Föld :: New York :: Lakhelyek :: Atkinson's flat-