Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.



Utolsó posztok
érkezett válaszod?

•• Unfold me [E&E]
írta: Erik Lehnsherr
Yesterday at 18:37
•• Activity Check
írta: Avery Jones
Yesterday at 15:40
•• Játékpartner keresõ
írta: Bruce Banner
Csüt. 16 Aug. 2018, 21:32
•• Daily News
írta: Admin
Szer. 15 Aug. 2018, 19:38



Díjazottaink
A Tavasz nyertesei


A tavasz férfi karakterei

Logan & Eric
A tavasz nõi karakterei

Norina & Caroline
A tavasz párosa

Pepper & Tony
A tavasz canon karaktere

Shuri
A tavasz kedvenc karaktere

Drax
A tavasz saját karaktere

Vitali
A tavasz elõtörténete

Franklin
A tavasz játéka

A 4. kaland (I. - II. kör)

Share|
Dark times lie ahead of us [James & Hollie]


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Kedd 06 Jún. 2017, 19:10

Volt valami sejtelmes az éjjelben, ami lassan hatalmába kerítette az örökké nyüzsgő, élettel teli várost. A lámpák fényei már felgyulladtak, amikor halkan becsuktam magam mögött Jane festői lakásának ajtaját és egy rövid pillanat erejéig még nekidőltem az ajtónak, hogy megigazítsam a tornacipőm fűzőjét. Láttam magam előtt a kialvatlan, karikás szemű tudóst, amint még az irodájában ülve görnyed papírhalmazai fölé és ajkaimon egy enyhén irigy rezdülés futott végig. Én még nem tartottam ott, ahol ő- és egyre gyakrabban kerít hatalmába a gondolat, hogy talán sosem fogok. Nem az akaratgyengeség tulajdonságával rendelkeztem, pusztán kételkedtem abban, hogy képes lennék elérni bármit is. Úgy biztosan nem, hogy képtelen vagyok túllépni a múltamon és elfeledni akár egy percre is mindazt, amit tettem.
Az örök dilemma: egy szörnyeteg megérdemli-e, hogy megpróbáljon jót cselekedni? A professzor számtalanszor hangoztatta átvirrasztott éjjeleink során hogy a véletlenek és az erő, amivel rendelkezem… voltak a felelősek a történtekért. De én ebben nem hiszek. Én voltam az, aki kiirtotta a fényt saját életéből és zárta magát a sötét tömlöc legmélyére- nem számítottak az ingatag lábakon álló mentegetőzések, amiket sorra elém állítottak.
Ellöktem magamat a faajtótól és céltalanul indultam el az éjszakában. Továbbra is nehéz volt a pihenés, évek óta nem volt olyan éjjel, amit képes lettem volna végigaludni. A démonok, amiket megalkottam, szüntelenül kísértettek- csupán annyi változott, hogy immár keserű mosollyal üdvözöltem sötét ismerőseimet. Gépiesen lépdeltem az utcákon és karjaimmal öltem át magamat- a kora nyári levegő meglepően csípős volt, talán esőt sejtetett. Felpillantottam a csillagoktól fényes égboltra és szippantottam egyet a szmogtól nehézkessé vált levegőből. Gyomrom halk mocorgására egy sóhajjal feleltem és a külváros felé vettem az irányt- nem éreztem szükségét annak, hogy taxit fogjak. Ráértem és nem volt félnivalóm attól, amit az éjjel rejtegethet. Bár nem vonzódtam az erőszakhoz, be kellett vallanom, hogy képessé váltam megvédeni magamat. Így különösebb félelem nélkül kerülgettem az utamba kerülőket és felfedezvén egy sötétebb útszakaszt, automatikusan kanyarodtam arra.
Többször használtam már ezt az útvonalat, ami egy kissé lepukkant, de annál szívélyesebb étterem felé vezetett. Szerettem oda járni- sosem akartak túl szívélyesen bánni a vendégekkel és hagyták őket csöndesen tépelődni a megrendelt étel fölött. Mély lvegőt véve taszítottam távolabb a feszültséget magamtól… és éreztem meg egyúttal valakit, akivel már találkoztam.
Szemöldökeim összevonódtak, finoman ráncoltam homlokomat, ahogyan megtorpantam a járda kellős közepén és tudatommal tapogattam a parázsló jelenlétet. Nem akartam túl erőszakos lenni és feltépni azt az ajtót, amin belépve akarata ellenére láthatnám mindazt, amit óvón rejteget a külvilág elől. Mégis, halványan derengő ottléte szelíden vonzott maga felé. Voltak közös óráink, néhány szón kívül sosem váltottunk többet-, hiszen olyan falakat emeltem magam köré, amiket senki sem rombolhatott volna le. Fejemet irányába fordítva nyíltak szét enyhén ajkaim és pillantottam felém magasodó monstruma felé.  Nem kellett sietnem, hogy utolérjem és valóban nem formálódott egyetlen gondolat sem bennem, hogy mégis mit mondjak. Még azzal sem voltam tisztában, pontosan miért éreztem szükségesnek, hogy kimondjam a nevét.
- James.- Halkan, tisztán csengő hangon ejtettem ki a nevét, amikor közelébe értem. Zavartan engedtem le két karomat magam mellé és felpillantottam fényes lélektükreibe, mialatt keresgéltem a szavakat. - Régen… láttalak. Jól vagy?- Túl sok minden történt, mióta létrehozták az egyezményt. Azt, amit én magam sem óhajtottam aláírni. Aggódva figyeltem éles, erőteljes vonalait és megköszörültem a torkomat. - Nem akarlak zavarni… tudom, hogy sosem voltunk barátok, de… - Hallgattam el és húztam magamat összébb, ami valójában lehetetlen volt, mégis megpróbáltam. - Nincs kedved meginni valamit?- Pillantottam fel rá. Nem volt szokásom előbújni a rejtekhelyemről, de volt valami… szívfacsaró a kisugárzásában. Ott motoszkált bennem a gondolat, hogy nem lenne helyes magára hagynom- ha pedig nem kívánja a társaságomat, pillanatokon belül megtudom.





Hollie & James

Dark times lie ahead of us

Remélem megfelel! :3 szeretés  

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
106
∆ Kor :
26
∆ Tartózkodási hely :
⇻ A sötétben bujdosva



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Szomb. 17 Jún. 2017, 00:17

Nyári éjszakák csendjében..
James & Hollie
Hosszú nap áll mögötte, és még mindig érzi az olaj jellegzetes szagát, noha azóta már kétszer lecsutakolta magát, és a tusfürdő-dezodor kellemes egyvelegétől illatozik. Mégis szinte még érzi a bőrén, pedig az ennél tisztább nem is lehetne. Talán már annyira megszokta a szagot, hogy nem képes szabadulni tőle, meg amúgy is, amit ma az alatt a roncs alatt feküdt.. Komolyan nem képes elhinni, hogy egyesek mit gondolnak, amikor betérnek egy helyre, jelenleg az ő kis barlangjába, és azt kérik, tegyen csodát. Látott már az előző munkahelyén is érdekes dolgokat, amikor a hozzá nem értő emberek addig hajtották a vasat, amíg az ki nem merült, no de mióta kicsit a dolgok mögött, a sötétebb világban munkálkodik, az érdekességek most kezdenek csak színesek lenni. A betört ablakok már unalmasak, de az innen-onnan hozott lomok, amikben alig van élet, csak rozsda.. no akkor igencsak felszalad a szemöldöke. Nem erőszakoskodnak vele, igazából ők sem olyan rosszak, csak egy egyszerű kereskedő, akik legálisan is működik, illetve, mivel tudja, hogy nem mindenki vesz mindennap kocsit, így keresi meg a kiegészítést. Inkább okosság ez, mintsem bűnözés, az igencsak kemény alakok még neki sem nagy pajtásai. Akadnak persze magánemberek, és ezek szoktak az izgalmasak lenni, és az is lett. Na meg nagy falat, hiszen napok óta csak ügyködik, hogy szebb legyen, jobb legyen a masina. De valami mindig kifog rajta, és sosem tudhatja, mi lesz a következő. De a fene vigye el, mára elege lett belőle, és ott is hagyta.
Apró élettere helyett az éjszakai pangás választotta, nem titkolva, hogy egy-két finomabb itallal mossa le az olajos, poros mocskot a torkából, így az volt az első, amikor megérkezett, hogy egy csendes ivót felkeresve eltöltötte az ideje nagy részét, mert miért ne. Nem kell sietnie, nincs időhöz kötve, nem várja a kutya sem, az alvási szokásai meg nem épp egészségesek, így legalább akad ereje arra, hogy felfedezze a világot kicsit, vagy legalább a várost. Nem épp érdeklődő manapság, de azért azt mégis látni akarja, hogy a gondok, és a történtek után mi maradt, mi szépült meg. Jelét alig látja valaminek, valamin látszik, hogy új, de csak ennyi, nem hirdeti, hogy itt mi történt, minek kellene emléket állítani. Az emberek megkapták a békét, amit akartak, és aki emlékezik, az pedig csak bámulja az álszentség mintaképeit. Azonban ma este nem akar emlékezni semmire sem, meg akarja próbálni, milyen, ha félig-meddig normális emberként viselkedik. Vagy valami olyasmi, hisz sosem lesz teljességében az.
Kerüli a feltűnést, és a konfliktusokat, így, mikor a kocsma törzsvendég szekciója már igencsak ittas, jobbnak véli, hogy inkább lehetőséget sem kreál arra, hogy bármibe belekössenek. Ahogy elfogy az itala, már távozik is, gyorsan, amerről jött, tervek nélkül. Hazamehetne, bámulhatná a TV-t, vagy próbálhatna aludni is, de ezek egyike sem köti le jelenleg, azonban a valahonnan kiáradó étel illata már igen. Mivel valószínű, hogy valamely lakásban élő, álmatlan szakács alkotása ahova nemigen térhet csak úgy be, felméri, hogy ilyen kései órában mi lehet még nyitva az éjjel-nappalin kívül, ahol beszerezhetne alapanyagokat, de főzni nincs kedve. Ahhoz lusta. Így várva a megfelelő jelet, csendben halad előre, figyeli a várost, figyeli a még nyitva feliratú helyeket, kényelmes tempóban lépdelve. Nem vágyik nagy étteremre, egy kiadós burger, hasábbal, ahogy szereti, és talán valami édes a végére. Képes sokat enni, hogy aztán azon morogjon, hogy semmire nem maradt ereje. A távolban mintha egy gyorsétterem logója villanna fel, így a cél adott, és épp kelne át az úton, amikor is a nevét hallja, igencsak fura köntösben. Nem, nem hallucinál. Megtorpanva fordul az idegen felé, aki nem is idegen, és aki éppúgy meglepi, mint egy piros ló látványa, ha létezne. Pislog rá, mintha valami furát mondana, de hát.. csak a szokásos női dolog. Az ital valamennyire oldotta a dög felét a fejében, és bár még mindig nem kíván senkit sem a közelébe, mégse ordíthat a lányra. Mással megtette, hogy támadott, de ő is belefárad ebbe, nem lehet örökké harcolni. Ezt még ő is elismeri.
- Szia Hollie – böki ki végül, mert még a név is megvan, és az is, honnan. Miért van az, hogy mindenki megleli őt az intézményből? Nem mintha ők tehetnének bármiről is, sőt, igazából semmit sem, de úgy dönt, nem húzza elő ezt a kártyáját. Csak a vállát rántja meg végül, mintha valóban nem lenne semmi.
- Megvagyok. És te? – kérdez vissza, zsebre tett kezekkel, majd már rázza is a fejét. – Inni épp most voltam, és nem lenne jó ha rátöltenék. Enni készültem, ha az nem akadály.. – a másik fele a dolognak. Nem akar sok alkoholt, akkor támadna igazán, és hülyeségeket tenne. Összetört, egyedül van, de ha még nem is tolja mindenki képébe, hogy mekkora tragédia érte, ő most mégsem akar egy részeg galibát.





 Remélem nem pocsék >.<  | 771 szóban
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Szer. 05 Júl. 2017, 01:04

Dark times lie ahead of us
James & Hollie

   
Könnyedén leolvashattam  a fiú arcáról, hogy nem éppen örül jelenlétemek-, mint amikor egy új munkahelyen magad sem tudod eldönteni, megéri-e szóba elegyedni a munkatárssal, aki elvonulván melletted hosszan rád néz. Érzed, hogy tulajdonképpen nem vagy szimpatikus, de megpróbálsz már-már kényszeredetten, kétségbeesve jó benyomást tenni.
Én magam is ezen görcsöltem. Holott nem találtam okot rá- a barátok felesleges kockázatnak bizonyultak. Eddig mindenki eltűnt mellőlem, s az az egy aki mindennél többet ért, aki végigkísérte volna egész életemen pontosan miattam olvadt bele az árnyakba. Vettem hát egy mély levegőt, szerencsétlenül próbálkozva lerázni vállaimról a nyomasztó keserűséget és a kérdésre egyfajta válaszként bólintottam.
   - Köszönöm, tűrhetően… -  Fedi a valóságot. Amióta leromboltam egy rémálom hatására a fél Xavier birtokot és menekülésszerűen elsétáltam onnan, az is sikerként volt elkönyvelhető, ha előmerészkedtem a Jane-el közös lakásból egy sétára. Egymást váltotta az újrakezdés utáni vágy és a létezés miatti bűntudat bensőmben- az agóniát pedig már régi barátként üdvözöltem. Megvontam vállaimat és helyeseltem:
   - Nekem megfelel. -  Hallgatagon követtem mogyorószínű lélektükreimmel James mozdulatait, minden rezdülésére figyelve a nyúlánk alaknak.
   - Van valami ötleted, merre menjünk? - Mellé érve szám szögletében megbúvó mosollyal firtattam gondolatainak alakulását. A szikár alak szinte jéghideg, taszítóan ellenséges aurája rám nem volt hatással. Megnyugtatott a belőle áradó hűvösség, ami szinte összeölelkezett az én haldokló lelkemből áradó sötétséggel. Fejemet felemelve néztem fel az utcai lámpák fényében enyhén sápadtnak tűnő arcára és hűségesen lépdeltem mellette, követve, bármerre is menjen.
Érdekelt, hogy mi motoszkál a fejében- képességeimből adódóan nehezen álltam meg, hogy ne pillantsak bele mások fejébe, s a legnagyobb visszahúzó erő az a néhány elv volt, amihez ragaszkodtam. Nem engedtem el őket akkor sem, ha szükséges volt megszegni őket- szépen és gondosan tüntettem el nyomaimat, amikor valaki belső világába látogattam el. A gondolatok veszélyesek, óvatosan kell bánni velük, mert a nem eléggé elővigyázatos érintés hatására képesek lehetnek megcsorbulni és hibás mátrixot felállítani. Ezt pedig nem akartam előidézni véletlenül sem- így hát a mellkasom közepén mocorgó apró, kaparászó, kíváncsi remegést bezártam egy távoli, sötét szobába.
   - Oh, itt kellemes meleg van! - Észre sem vettem, hogy fáztam. Egészen eddig jól esett a hűvös- éberebbé váltam tőle és elkerült az álom, amit jó jelnek vettem. Nem szerettem volna kárt okozni a nőben, akit egy asgardi isten tüntet ki figyelmével- még akaratlanul sem. Jelen pillanatban ujjaim mégis végigsimítják a kabát alól előbukkanó fedetlen felkarjaimat és végigdörgölöm a kissé hűvössé vált bőrt. Leülve jobb fülem mögé simítom kósza fürtjeimet és kezeim közé kaparintok egy étlapot- a kínálatot böngészve fel-felpillantok Jamesre.
- Szeretnék kérni egy baconös hamburgert chilivel és egy adag sült krumplit sajttal. Inni pedig… egy kávét. - Le is teszem magam elé a kínálatot, hogy összekulcsolhassam ujjaimat és ölembe helyezhessem. Fejemet kissé előrébb hajtva gondolkoztam azon, hogy vajon mit kérdezhetnék tőle. Nem akarok túl közel merészkedni az eleven sebekhez, amiket még így, a másik szemeimet elfordítva is messziről látok. Beharaptam alsó ajkamat, ösztönös mozdulattal.
- Hm… Mondd, mi történt veled mostanában? - Végül csak belepillantottam a szemeibe, amik fényesen ragyogtak vissza rám, feltehetőleg az elfogyasztott ital miatt. Hívogattak, mintha egy eltévedt rovar lennék egy sötét veranda egyetlen pislákoló lámpájának közelében.
   


   
dallam || Imádtam minden sorát szeretés ||
   
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
106
∆ Kor :
26
∆ Tartózkodási hely :
⇻ A sötétben bujdosva



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Hétf. 17 Júl. 2017, 00:48

Nyári éjszakák csendjében..
James & Hollie
Nemigen akar semmit sem kiírni az arcára, sem máshova, nyugalmas, csendes estére vágyott, ahol kicsit elfelejtheti, hogy kicsoda is ő, és micsoda. Hiszen a folytonos rosszba is bele lehet fáradni egyszer, nagyon is. Nem akar felejteni, csak egy kicsit pihenni. Látja ő a fürkésző tekintetet, talán érzékeli is ami benne van, de elzárja magát tőle, csendes marad, és a szebbik felét veszi elő. Nem takar nagy különbségeket, de mégiscsak kellemesebb. Valamelyest. Egy ilyen dolog után nehezen megy a szocializáció, főleg, hogy nem kért, kér olyan segítséget, amelyet szakember felügyel. Sosem hitt a lélekápolás fizetett módjában, főleg az, hogy idegen számára az, akivel beszélnie kellene. Ismerősnek nem képes beszélni, hát még akkor annak.
- Az azért jobban hangzik, mint a rosszul. Sokkal – biccent egyet a válaszra, hiszen nemigen követte senki életét, és ebből azt hallja ki, hogy nincs olyan nagy gond, vagy a lány nem akar róla beszélni. Akkor lennének igencsak rokonlelkek, hiszen egyikük sem akarja a másikra önteni a problémát, és, azt kell mondania, talán ezért valahol hálás is neki, és egyből nem támad kedve ahhoz, hogy rosszabban bánjon vele, mint most. Nem dörgöli az orra alá, hogy mennyire jó neki, mennyire jó a világ. Mintha.. felvenné vele a ritmust, vagy valami olyasmi. Ez egészen jó.
- Örülök akkor, hogy nem gond – azzal, mivel ez amolyan beleegyezés volt, így körbepillant, az útirányt keresve, majd lassú léptekkel indul meg, hogy fel tudja egykönnyen venni vele a tempót. Nem siet, hisz eddig sem tette, így úgymond kicsit sem érzi azt, hogy valamiben feltartaná őt.
- Igen, van a közelben egy hely, ahol elfogadható a koszt. Nem akarom a fél várost átszelni. Gondolom te sem – nem is várná el tőle. Nem válogat különösebben, mondhatni kész konyhamalac, ha úgy adódik. Persze, nem eszik meg ténylegesen mindent, de két hamburger között nem válogat. Szerencsére a hely ténylegesen nem volt messze a találkozási pontjuktól, így mikor odaérnek, kinyitja az ajtót előtte, és csak utána lépdel be. Nem, nem igazán lovagias ő, de ennyit még ő is tud az illemről. Felméri a helykínálatot, majd amint megvan a tökéletes, már megy is lehelyezni magát. Csak pár futó pillantás az étlap menü szekciójára, és már tudja is, mit tudna most leküldeni. De türelmesen kivárja, amíg a másik is eldönti.
- Oké, én is megvagyok – emeli meg a kezét, jelezve egy arra járó pincérnek, és kikéri a lány kívánságát, majd az ő extra menüjét üdítővel, és süteménnyel. Amint a felszolgáló távozik, úgy fordítja vissza rá a tekintetét, hallgatja a kérdést, és végül először csak a vállát vonja meg. Ez annyira tág fogalom, sok pontra kitérhetne, ha akarna, de gondolja ő, biztosan nem a múlt éveinek történésére kíváncsi. Vagyis, csak reméli.
- Nem sok minden. Dolgozom egy műhelyben, ahogy eddig is, és próbálok megélni belőle. Talán még megy is. Csupa unalmas dolog, tudod te azt. És veled? – kicsit rövid, kicsit kurta, de kikerül mindent, ami kellemetlen, mert nem szívesen tárgyal róla, még így sem, hogy van benne valamennyi. Senki sem. És ha már egyszer meg akarja próbálni a kesergésmentes beszélgetést, olyan témákat kell felhoznia, amit átlagosak, még az ő életében sem. Munka, és… munka. Se család, se semmi más. Elég szerény, meg kell mondania.





 Remélem nem pocsék >.<  | 523 szóban
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Pént. 28 Júl. 2017, 03:30

Dark times lie ahead of us
James & Hollie

 
Olyan volt, mintha a világmindenség terhe apró porszemmé akt volna összezúzni, egyszerre éreztem magamat végtelenül fáradtnak és ébernek. Néztem James arcát, mely ugyanaz volt, mint amire az intézetből emlékeztem és volt teljesen más, mint amit megismertem felszínesen. Tanácstalanul álldogáltam a küszöbben toporogva, kezemet kopogtatásra emelve… mégsem mertem dörömbölni az ajtón, ami elzárta őt előlem. Nem volt kíváncsi másokra, mégis erőt véve magán itt ült velem. Tekintetem rá-rátévedt a minket körbeölelő csendben, amit nem akartam megtörni ostoba fecsegéssel. Nem én lettem volna. Többre értékeltem a csöndet, amit önmagában tartalmasabb tud lenni. Egy pillanatra megzavarodtam, amikor kinyitotta előttem a bejáratot- régóta nem tapasztaltam ilyesfélét, így mielőtt belépem volna, felpillantottam az arcára, hogy tényleg szabad-e belépnem előtte.
Türelmesen ültem a helyemen, várva a kiszolgálót és az ételt, amihez furcsamód viszonyultam- nem vártam tőle semmit, mégis izgatottan játszottam az asztal szélére helyezett ujjaimmal. James szemébe néztem és lassan bólintottam szavaira, mintha bármit is jóvá kellett volna hagynom- pedig dehogy.
- Sajnos nincs tapasztalatom az ilyesmiben… A technológia néha az ellenségemnek tűnik. - Megvontam vállaimat és felidéződött bennem, hogy sokszor még egy mikró időzítőjének beállítását is képes vagyok elrontani. Minden egyes alkalommal, amikor valami újat sodor utamba az élet, meghökkenek és megrémülök, mint valami űzött vad. Ha nagyon boncolgatni akarnám, arra jutnék, hogy mindez megint abból ered, hogy nem fogadom el önmagamat. De azt mégis hogyan tehetném? Az évek alatt annyira meggyűlöltem azt, ami vagyok, hogy keserédesnek éreztem még a képességeimet is.
- Köszönöm. -Mormoltam az orrom alatt és magam elé húztam a tányért, hogy gépies mozdulatokkal rágni kezdjem az ételt, néha kortyolva mellé az italomból. Előbbi éhségem úgy illant el, mint álmából ébredő ember szeméből a fáradtság ébresztőjének hangjára. - Én… Eljöttem az intézetből és most pszichológiát tanulok az egyetemen. - Összébb vontam szemöldökeimet ösztönösen és a borostás arcra sandítottam. - Még nem tudom eldönteni, jól tettem-e. Minél jobban menekülni akarok a világ elől, annál erőszakosabban kényszerítem magamat a színe elé. - Megvontam a vállaimat és újabbat haraptam az ételből. Megértettem valahol a férfit, s bár erőteljesen, tüntetőleg fordítottam hátat a hozzám még így is eljutó sugallat-morzsáknak, akaratlanul is magamba szívtam belőlük néhányat. Felsóhajtottam és  szalvétáért nyúltam- azzal a mozdulattal pedig az ölembe borítottam a sült krumplimat.
- There I am… - Hozzáláttam az étel összeszedésének és ügyetlen mozdulatokkal söpörtem le a mázat magamról, hogy a következő pillanatban az ajtón betévedő alakok felé fordulva dermedjek bele a mozdulatba. Felkészültségem híján voltam, arcom árnyalatokkal lett fehérebb a fejükre húzott fehér maszk láttán. Egyenesen a pult felé haladva, fennhangon követelték a bevételt, kezükből előkerült a fegyver, ami rabul ejtette tekintetemet s csak nagy nehezen tudtam elszakítani figyelmemet- akkor eszméltem rá, hogy kezeim ökölbe szorultak a feszültségtől, ami ereimben kavargott.
- James… -Ezernyi színes és változatos képességet láttam már mogyorószín szemeimmel, mégis megbénított a rémület egy pillanatra. De nem magamért féltem. Ugyan, nekem mi vesztenivalóm van? - Kérlek, ne haragudj. -  Körbenéztem a teremben, lélektükreim végül a velem szemben ülőn állapodtak meg. Szívem dübörgött, csapdába esett madár szárnyaiként verdeste kalitkául szolgáló mellkasomat. A felém hasító ordítástól összerezzentem és megfogadtam az alpári stílusban közölt tanácsot, hogy hallgassak. Végül is, nem kellett beszélnem, hogy kommunikálhassak.

~Azt javasolnám, hogy tegyétek le a fegyvereket és menjetek innen.~


- Mocskos mutáns… - Mordult fel egyikük, mire ajkaimra keserű mosoly ült ki. Áthatóan figyeltem azt az öt férfit, aki a pultnál toporgott. Hátrébb toltam a székemet és elemelkedtem róla, jobbomat éppen, hogy mozdítva…
 


 
ha bármi nem jó, csak szólj és javítom! || words: 560  || •
 
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
106
∆ Kor :
26
∆ Tartózkodási hely :
⇻ A sötétben bujdosva



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Kedd 01 Aug. 2017, 22:12

Nyári éjszakák csendjében..
James & Hollie
Sosem volt a közösségi emberek mintapéldánya, és legtöbbször ő volt az, hogy ha hívták valahova, nem ment, még okot sem kellett kitalálni, mert bement a műhelybe, és munkálkodott. Mindig is kicsit távolabb volt azoktól, akik tömegbe menve szórakoztak. Eleinte, még a gimis években féltek tőle, azért nem keresték, utána pedig annyira megszokta ezt, hogy nem igényelte. Mégis, ha úgy adódott, tudta, hogy miket kell tennie, mik az alapvető illemszabályok, amiket ha betart, nem fogják végképp megutálni. Így, nem is veszi észre a lány pillantását, amit az ajtóban intéz felé. Ő csak az egyik ilyet lépte meg, ő csak azt tette, ami illik. Nem akkora suttyó, mint aminek látszik. Mindenki másban jó, bizonyára egy másik srác kellemesebb és élettelibb társaság lenne, de azt ő nem tudhatja, hogy a lány mennyire kívánna mást most ebben a pillanatban. Valakinek nem jó az, ami harsányabb nála, hiszen lehet, hogy most egy vidáman fecsegő lánykától agyzsábát kapna az első öt percben, és rövid úton szökne haza, vagy valamely más, csendes zugba. Hálát ad annak, hogy az utolsó pohár után, akármennyire is kívánta, nem nyúlt a következőért, és így egészen tiszta a tudata még úgy is, hogy a kinti hűvösből a melegebb helyre tértek be. Persze, érzi ő kicsit azt a kellemes zsibbadást, amely ártatlan, és csak egy apró kísérő. Azért nem kér a vacsora mellé sört, kólával fog öblögetni, hogy a későbbiekben képes legyen szavakat, mondatokat formálni, no meg egyenesen lépkedni.
- Áhh, annyira én sem vagyok okos. Mármint egy tévé meg egy számítógép már nem az én kezemnek való. Autókkal foglalkozom – szűkíti le a kört, hogy mégis miben utazik, mennyire ezermester. Persze, az autóban is van elektronika, valamiben több, mint amennyit el lehet képzelni, és így konyít azokhoz, amik a hétköznapokban használatosak, de csak „hobbi” szinten. Ha normális élete lenne, örülhetnének neki a szomszédok, mert át tudnák csalni szerelgetni, és nem kellene szakembert keresni drága pénzért. Milyen szép is lenne, de sosem fog bekövetkezni, majd csak egy következő életben. Addig is, most legalább esznek egy jót, kicsit kikapcsol, és megpróbál abból az álombéli normalitásból egy kicsit is az életébe csalni. Nem olyan nehéz ez, csak kicsit feszeng, és merev. Semmi gond nincs ezzel.
Amint megérkeznek a tálak, már neki is lát, szemezgetve a krumpliból, majd harapdálva a burgerből. Egész ízletes, valahogy ezek a kis, nem nagy méretű éttermek egészen jóra képesek csinálni, nem olyan tacsakos műanyag semmi, mint a z étteremláncok mindegyikében. Oda a fiatalság jár, akiknek gyomra mindent bevesz még, ő pedig már csak fagylaltért nyáron, vagy nagy kínjában, ha mást nem talál. Ebben a kellemes rágcsálásban figyel a szavaira, és meglepetten vonja fel a szemöldökét. Sok dolog történt azóta, ebben tisztában volt, de nem gondolta, hogy mások is megléptek az intézet falai közül, hiszen agymosták őket, és nemigen vannak tisztában azzal, miféle mocsok van arra a számlára íródva. A falatot lenyelve bólint csak egyet hiszen ezt a helyzetet ő igencsak képes átérezni. Ki más, ha ő nem.
- Áhh.. értem, értem. Nem gondoltam volna, ott mindenkit elégedettnek láttam annak idején. De rég volt, talán igaz sem volt. Már én sem állok vele kapcsolatban, de ez nem is volt titok – ejt meg egy fáradt, maga felé gunyoros mosolyt. Ha nem cseszték volna el a dolgokat, még talán maradt is volna, hisz a kötelék nem volt olyan erős, nem lakott ott, mindig is kívülálló volt, így neki könnyű volt a „szakítás”. És nem is hiányolta még onnan eddig senki sem. Így a jó.
- Ez már csak ilyen, mint Murphy mocskos törvényei. Akármennyire nem akarsz valamit, az utol fog érni, ha akarod, ha nem. Na de nem akarok neked szentbeszédet tartani ám – és vájkálni sem abban, mit miért tett. Mindenkinek megadja a lehetőséget arra, hogy ha akar, önszántából beszéljen a múlt dolgairól, ha pedig nem teszi, akkor megérti. Ő sem mesél szívesen. Épp ezért is eszik tovább, amikor a másik bénázik kicsit. Talán ha normális lenne, harsányan kacagna rajta, de nem teszi, csak figyel, és még az egyik szalvétát is átnyújtja neki, hogy ha kellene. Így, mivel háttal van, nem is látja elsőre, ki miatt nyílik az ajtó, csak amikor a másik lesápad, akkor érzékeli, hogy valami nincs rendben. Fordulva mered a maszkos alakokra, és hosszas sóhajjal engedi ki a levegőt. Hülye Murphy. Hát már enni sem tud nyugodtan?
- Remek.. már csak ők kellettek.. – mordul egy aprót, és tekintetét le nem veszi róluk, csak akkor, amikor elnézést kértek tőle. Értetlenül bámult a másikra, hogy mégis ezzel mire akar utalni. Csak ne valami hülyeségre… Nem, ő nem veti le magát a földre, mint sokan, vagy tartja fel a kezét, de abszurd lenne az is, hogy hagyná a nőt dolgozni maga helyett, még akkor is, ha neki ezerszer hasznosabb ereje akad. Tudjátok, illem és hősködés. Tekintetével követi a nőt, majd amint megemeli magát, ő is feláll. Magasabb, és így némileg takarja is a másikat, mint holmi védelmező. Arcáról eltűnik a semmi és a közöny olyan mosoly ül ki rá, amelytől az embert talán a hideg is kirázza. Sőt..
- Mi a gond, uraim? Talán probléma van a mutánsokkal? – mintha csak az időjárásról lenne szó. Ha a másiknak nincs mit veszítenie, akkor neki? Látja a fellobbanó indulatot a tagokban, és a fegyvert, amit rászegeznek.
- Kussolj el, és ülj vissza, mielőtt kilyuggatom azt az idióta fejedet… – azonban nem moccan, karjait kitárja, mintha csak azt akarná, hogy tegyék nyugodtan. De nincs ebben semmi nyugodtság, ha a másik érzékeli a belőle vibráló erőt, akkor tudhatja, hogy az a bizonyos cérna igencsak feszül, és közel a szakadás.
- Ez nem egy bank, csak a semmirekellők fosztanak ki egy étkezdét. Ugyan már fiúk. . – lépked előre, magabiztosan, feltartott kezekkel. Talán agyon sem lövik, de a felé áradó mocskos szavakból ítélve, nincsnek messze tőle. – Én tudom, mi a nagy biznisz. Nem vagyok az ellenségetek – nem érdekli, mit hisznek, neki csak idő kell. Még egy kicsi.





 Nincs ezzel gond, élvezem  nagyon boldog   | 963 szóban
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Szer. 02 Aug. 2017, 01:42

 
Dark times lie ahead of us...
James & Hollie

Az önállóságban, amiben már hosszú évek óta élek folyamatosan, volt valami merev üresség. Nem vágytam emberekre, akikkel berendezhetem az életemet, hogy hátradőlhessek és bizonygathassam magamnak, mennyire nem vagyok magányos. Távol állt tőlem a kényszeresség, kedveltem a csöndet és a sötétséget, az egyedüllét minden formáját- persze volt, amit hiányoltam. De nekem nem voltak olyan képességeim, amivel megváltoztathattam volna a múltat- és annyiszor, de annyiszor játszottam le magamban már a "Mi lett volna, ha…?" kezdetű formációk végtelen sorát, hogy néha már nem éreztem semmit sem. Eleinte erőlködtem, mintha a puszta akaratommal átszakíthatnám a valóság és fantazmagória közötti vékony határt, majd szépen lassan feladtam. Maradt a keserűség, ami idővel gyomorszorító bűntudattá fakult és végül beletörődéssé, szarkazmussá fakult. Egyik pillanatban sötéten meredtem magam elé, a következőben mosolyogva imitáltam azt, hogy minden rendben van… és akkor felborult minden, amiről azt hittem, felépítettem. Kiszabadultak a démonok a ketrecből, felégettem a hidat magam mögött eljövetelemkor- s legyen bármily kedves a visszavárás gondolata, nem volt teljesen őszinte. Én ebben hittem. Szemöldökeim összébb vonódtak, homlokomat ráncok keresztezték és szétcincált ételem fölött pislogtam a férfira.
- Ha van fedél a fejed fölött és étel az asztalon, az eléggé marasztaló tud lenni. Akkor is, ha nem értesz egyet a felszín alatt történt dolgokkal… - Eltoltam a tányért magam elől. Megint csak a gondolatát kívántam a békés és jóízű étkezésnek, valójában szervezetem nem akart befogadni semmit sem néhány falaton kívül. Hátrébb dőltem a széken, lapockáimat a támlának nyomva keményen és felsóhajtottam. - Mindenkinek az önérzetére van bízva, mit képes megtenni és elviselni. Ami engem illet, hálás vagyok a Professzornak, mert ha nem segít, akaratlanul is még több embert gyilkolt volna meg az erőm. - Maró keserűség rajzolta a mosolyomat sötétre festett ajkaimra. A világért sem néztem volna fel a férfira, egyenesen rettegtem attól, amit a szemében látnék. Még a másik szemeimet és füleimet is vak süketségre kárhoztattam, nehogy meghalljak bármit is. Ez mondjuk sosem volt titok- az összesúgások mögöttem, amikor végigmentem a folyosón, élénken éltek bennem. Én sem titkoltam, hogy micsoda szörnyeteg vagyok valójában és titkon egyetértettem azokkal, akik azon a véleményen voltak, nem érdemlem meg a levegővételt  sem. - De a döntések következményei… - Elhallgattam, mert nem voltam a helyében. Amit tudtam az az, hogy a többiek javát szem előtt tartva cselekedett, nem nézve hogy ki a mutáns és ki nem. Ahelyett, hogy folytattam volna lélektükreimet az arcára függesztettem- kerülve a szemeit, amikben annyira könnyű volna olvasni. Nem, mintha nem lengene körbe mindenkit a halk suttogás, az a nehezen körvonalazódó aura, ami gondolataik fonalaiból szövődik, de így… Így egyszerűbb volt az én gyáva lelkemnek.
- Nos, igen… Amikor van egy jónak ígérkező napod és azon kezdesz el tűnődni, mikor borul a nyakadba egy vödörnyi sza… szemét. - Mentettem a dolgot az utolsó pillanatban és James fülére sandítottam. Komolyan, ez már nevetséges… Mély levegőt veszek és az ablakon keresztül az éjjeli égboltra pillantok. A sötét perem végtelenül, határait nem ismerve terül fel odafent, apró pontokban ragyogva le ránk… Az ereimben örvénylő feszültség pedig minden lélegzetvétellel mélyebbre süllyed, míg a velem szemben ülő férfi kellemes, mély hangszíne és a tekintetemmel sóváran követett kép el nem altatja azt. Előbbi fenntartásaimról megfeledkezve úgy nézek Jamesre, mintha még nem láttam volna efféle gesztust, a bárgyú határát súrolva, mikor felém nyújtja a szalvétáját. Tétován, majdhogynem esetlenül nyúlok érte és fáradt mozdulatokkal dörzsölöm a ruhát, míg elmantrázom a köszönömöt… Rezignáltságom pedig indokoltan nő a közjáték centrumába csöppenve. Cirkulál a félelem, ereimben hűtve a vért, szemeimmel kapkodom a földre menekülők között, figyelem az értetlenséget a férfi arcán és mozdulok.
Pedig a térdem meg-megremeg, miközben felállok- félek, hogy elsül a fegyver és eltalál valakit. Körülöttem izzik a levegő, az energia majd hogy nem szétfeszít, követelve, hogy kirobbanhasson… én azonban visszafogom. Erős a korlát, ami bénítja a szándékot és küszködve követem a mozdulatot, ahogyan ő feláll és betakarja jelenlétemet, elrejtve az ellenségem elől. Aprónak érzem magamat a férfi mellett, mogyorószín tekintetem a hátába ékelődik, ahogyan elfordul tőlem és a többit nézi. A bőröm felszínén megbúvó halovány, gyenge szőrszálak megborzongva ágaskodnak fel a belőle áradó erőtől és nyelek egyet. Alsó ajkamat beharapom, ahogyan mozdulatra emelt kezem megáll-, ha nem figyelek eléggé lehet, hogy elsül a fegyver és eltalál valakit. Szívem a torkomban dobog, pulzusom a fülemben dübörög és földbe gyökerezett lábakkal nézem, miként nyugodt léptekkel indul meg James a túlerő felé.
 - Nem a te dolgod, hogy azzal törődj, mit rabolunk ki. Ha nem akarod, hogy szétlőjem a kibaszott fejedet, takarodj vissza a helyedre. - A távolság csökken a robosztus férfi és egykori iskolatársam között… Ami végül megadja a löketet, hogy én magam is megmozduljak.
- Mindenki maradjon a földön. - Nem számít, ha az én testemet golyó tépi fel, de nem fogok azzal a tudattal élni, hogy a jelenlétemben még valakinek bántódása esik. Hajam az arcomba hull, mikor elengedem magamat és jobbomat emelve taszítom magamtól a fegyvert, elképzelve, ahogyan annak csöve forr és nyúlik… Nem ismerem a mechanikáját ezeknek az eszközöknek. Úgy irtóztam az erőszaktól régen, most pedig önként folyamodom hozzá. De ez különbözik. Másokért cselekszem. Talán önző módon azért is, amivé válni akarok. Vagy kellene válnom…
Az egyik túl forróvá válik, robban, s felemelve másik kezemet hullámzik a védelem, ami mögém húzódik- enerváltan  próbálom  a pajzsot felhúzni és kis híján gunyorosan felnevetek hiszen tudom, erre még nem vagyok képes. A törmelékek elé fordulok, s közben erőszakosan ellököm őket másfelé, néhány mégis felkarcolja a bőröm. Felszisszenek és csodálkozva nézem a vért, ami fedetlen karomon lecsordul… amidőn sötét szemekkel figyelem a férfiak táncát, amint James is belekezd a maga küzdelmébe. Amibe belerángattam… Nem csodálkozom, ha többé látni sem akar. Elég mozdítanom magamon és az ismeretlen a falnak röppen, behorpasztva a szekrényt amit elsodor magával és ernyedten hullik a földre.

én is, de nagyon! izgatott 2  || words: 933 ||
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
106
∆ Kor :
26
∆ Tartózkodási hely :
⇻ A sötétben bujdosva



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Szer. 02 Aug. 2017, 11:26

Nyári éjszakák csendjében..
James & Hollie
Valójában önző. Önző, hiszen sosem gondol olyasmire, hogy akik még mindig ott vannak, vagy akárhol a világon, ugyanúgy átélhetik azt a rosszat, vagy épp más szörnyűségeket, amit ő is. Átélhetik, túlélik, és megküzdenek vele, de ő a gőgös kisfiú vonalával nem látja, látta meg, és úgy hiszi, minden olyan tökéletes. Pedig koránt sem. Nem kell égből jött háború ahhoz, hogy szörnyűségek történjenek valaki életében. Lassan belátja vakságát a világ felé, főleg, ha még belebotlik pár olyan alakba, akik a múltban is szerepet játszottak valamelyest. Már bánja kicsit, hogy olyan ellenséges volt azzal a sráccal is, de elvégre fel kell nyitni a szemeket ahhoz, hogy valaki ne legyen vak. Vagy valami ilyesmi. Sosem ő volt a bölcs, de most azzá kell válnia valamelyest. Ha már elvesztette őket, az a legjobb, ha úgy őrzi meg őket, hogy tanul tőlük, és megpróbál az ő szemükkel is látni. Nem könnyű, valahogy érzi, hogy ő sosem lesz olyan közvetlen, és pozitív, mint ők, de egy kevés is elég, hogy ne legyen utálatos valaki. És ez a kajálás tökéletes kezdet hozzá, vagy valami olyasmi. Azt ugyan nem fogja megérni szőrös fejjel senki sem, hogy visszamenjen közéjük, ahhoz túl nagy a sérelem, és nehezen felejt. Jó neki a mostani, csendes élet, amelyben részesül. Ha nem dobják ki, neki tökéletes az apró lakás, a csend, és a munka. Nem akar hősködni, képessége ugyan biztosan hasznára válna valakinek, csakhogy ameddig üldözött, nem épp okos dolog ezzel villognia. És, ahogy sejti, ennek sosem lesz vége, és tovább kell majd állnia, ha tökéletes nyugalmat szeretne. Persze, egyelőre egy repülőutat sem kockáztatna meg, a rendszer biztos bejelezne, hisz sejtése szerint biztosan valami emberibb okot kreálva fent van azokon a listákon, ahol nem kívánatos. Bizonyára terroristaként tűntették fel, azoktól mindenki fél, és meg sem kell indokolni, hogy mit tett. Csodás bélyeg.
- Vannak ilyen esetek, igen. Sőt.. Azonban akkor sem kötelező mindig leragadni. Csak a biztonság miatt nem lett volna gusztusom az intézet falai között maradni. Ezeket mindig is meg tudtam teremteni magamnak, így most sem akadály. Ha elég erős az inger, senki sem képes marasztalni. És semmi – figyeli, ahogy eltolja maga elől a tányért, de ez nem zavarja meg abban, hogy ő ne így tegyen. Tovább falatozik, zavartalanul küzdi le fokozatosan az éhséget. Amúgy sem akarta a másikra erőltetni, hogy egyen, nyilván nem volt annyira éhes, de nem akart ellenkezni sem amit ő felhozott ötletnek. Elvégre, nem is volt kötelező, ő csak annyit említett, hogy az alkoholból nem kér ma már többet, semmi mást. Lehetett volna kávé, vagy akármi más. Mindegy is, nem ez a fontos. Egy menü árába nem fog belehalni, ha nem is eszi meg. Több is veszett már, és mivel nem nagyon jár semerre, a fizetségét sikerül elrakva őrizni, és gyűjteni. Talán egyszer akad majd annyi, hogy elintézhessen egy rakat új papírt, egy új személyiséget, akit nem üldöz senki, és messze utazhasson. Addig is, maradnak ezek az apró éttermek.
- Pontosan. Valaki hálás, valaki nem. Talán egyszer az voltam. Egy hálás srác, aki furának és veszélyesnek érezte magát, de megmutatták neki, hogy van a sötétségen kívül is utca. A mostani srác azonban átkozza azt, aki odament. Ha a seggemen maradtam volna, sosem kerülünk oda, és akkor.. – nos akkor még mindig boldog élet lenne, vagy valami olyasmi. Egyikük élete sem rózsás, ezen akár közösen nevethetnének is egy sort, mert tény, hogy igencsak mókás. És fura. Mintha a mutánsok élete nem lehetne sosem boldog, hisz az erő minden esetben megváltoztatja az életet, hol ártatlanabb módon, mint egy pikkelyes bőr, vagy állati részek, vagy épp olyan pusztító hatalmasság, amit nem tud irányítani. És ezek a változások ritkán pozitívok, odafent a döntéshozok nagyon pikkelhetnek rájuk, hogy mindenkit jól megátkoznak egy ilyen sorssal. Valahogy így érti Magneto elveit, hogy jobbat érdemelnének, de nem akar elnyomni igazán senkit sem. Csak amolyan egyenlőséget. Talán.
- A döntéseknek mindig vannak következményei. Nem is érdemes ezen rágódni, mivel nem rajtunk múlik. De sokszor történik jó is – valahol biztosan. Az üdítőért nyúlva kortyol nagyokat, hogy a túlsózott krumpli ízét lemossa kissé. Ezt sosem érette, ki van rakva a sótartó egyes helyeken, de mégis úgy telecsűrik sóval, hogy lassan ehetetlen. Ha nem lenne erős a gyomra, akkor talán ki is adná egyhamar. Így is érez némi égető érzést egy ilyen ebéd után, de ez csak annak tudható be, hogy már nem tini, és nem vesz be minden szart a gyomra. Miután a pohár visszakerül a helyére, akaratlanul neveti el magát a másik szavaira. Nem gúny, hanem a tömör egyetértés.
- Igen, valahogy úgy. Bár a majdnem-remete élet egész csendes. Kevés szart kapok a nyakamba – vonja meg a vállait, mert tény, hogy az maximum ócska autókban merül ki, amikkel sok a munka és a vesződség. De talán ma borul az a bizonyos kupac, amikor már kezdi azt érezni, vele is történhet jó.
A szín hamar változik, és amely eddig kedves volt, az most rémálom. A másik nemrég még a szalvétával ügyetlenkedett, azonban most felálltak, és a rosszarcok felé tekintgetnek. Az étterem többi vendége fedezékbe húzódva figyeli azt, amit ketten művelnek. Fogalma sincs, mi a lány ereje, ebbe sose ment bele, ki mire képes, ki erősebb nála, ki gyengébb. Nem fontos. Teszi a dolgát, ahogy ő is. Egy fáradt sóhaj hagyja el az ajkait, a tipikus, rosszfiús szavakra. Komolyan. Ha nem lenne pisztolyuk, ekkora szájuk lenne? Hah, nem. Az ökölharc nem az ő módszerük, hisz gyávák anélkül bármit tenni. Csak a könnyű vagyonszerzés, és semmi más nem számít. Remek.
- Nem öltél te még meg senkit, mert ezek csak üres szavak. Tedd le és rendezzük le férfi módjára, ha nem vagy túl gyáva.. – aki valóban gyilkos, az nem habozik, nem fenyeget, cselekszik. Nem épp tapasztalat mondja, inkább a régen látott filmek kliséi, meg amolyan… tipp. Néha azok is bejönnek. Azonban a robbanás kicsit őt is meglepi, akaratlanul kapja maga elé a karjait, és húzza összébb magát. A fegyver immáron megsemmisült, és az előbb oly nagy arcú tagok is megrettentek. Épp elég idő. Mivel egy golyó sem fúródott egy testrészébe sem, karjait leengedi, és mint holmi vad, rájuk veti magát. Először a nagyszájú, azzal bánik el. Nem veti be teljesen képességét, inkább csak felerősíti az ütéseket, így a fehér maszk hamar vörös foltokat kap, ahogy az ő ökle is. Egy kidől, hála annak, hogy jó helyre célzott, és bordát repesztett, vagy egyenest a lépét. Jöhet a maradék. Aki elrepül, az már őt nem érdekli, csak azok, akik talpon maradtak. Kap ő is, de kétszeresen adja vissza. Az egyik felé lendülő kézre kulcsolja ujjait, majd annak tulaja fájdalmasan sikít fel, és szorongatja immáron szilánkosra tört karjának maradványát. Társa egy széket emel fel, és ha nem is törik darabokra, mint a filmekben, rettentően fáj, amikor karjával hárítja, megragadja, és rántva a másikon, a földre kerül. Csak egy apró rúgás, és immáron az is csendben marad. A lány felé pillant végül zihálva, kissé csapzottan. Ennyit a vacsoráról.
- El kell tűnnünk innen.. – már azért is, mert a rendőrséget biztos értesítették, neki meg nagyon nem hiányzik egyik sem. Sőt..





 Nincs ezzel gond, élvezem  nagyon boldog   | 1152 szóban
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Szomb. 05 Aug. 2017, 02:48

 
Dark times lie ahead of us...
James & Hollie

Féltem. Minden sejtemet áthálózta a rettegés, hogy elveszítek valamit, ami mindennél fontosabb számomra- annak ellenére járt át ez az érzés újra és újra, hogy már régen megvalósult a legrosszabb. Nekem mi veszteni valóm lenne még? Az életem? Arra sosem gondoltam értékként, inkább viseltem átokként. Mégis, voltak pillanatok, amikor azzal kínoztam magamat, hogy többre is képes lehetnék. Visszapörgettem az eltelt évek eseményeit és felidéztem a pillanatokat, ahol elbotlottam, mikor előre kellett volna látnom, nem helyes, amit tenni készülök. Utána pedig… homokba dugtam a fejemet és rettegtem. Volt valami a birtokomban, aminek az értékét ugyan ismertem, de teljesen felfogni csak az elvesztés pillanatában tudtam. Azóta pedig az űr ott mardos legbelül, néha már-már a hisztérikus őrület határára taszítva. Hányszor elhatároztam már én, hogy olyan emberré válok, mint amilyenné ő szerette volna, hogy legyek… Majd behúzódom az árnyékba és pislogok kifelé a világra, remélve, észre sem vesznek.
Nem voltam büszke magamra.
Átnéztem az asztal túloldalán ülő férfira és figyeltem, ahogyan eszik- bár semmi közöm nem volt hozzá, jól esett látni életének ezt az apró mozzanatát. Hamis otthon-érzetet adott, még erre a pár pillanatra is.
- Nem mindenki annyira bátor és önálló, mint te. - Értettem az álláspontját és be kell vallanom, az irigység is ott motoszkált valahol mélyen bennem. - A gyávaság az egyik legrosszabb emberi tulajdonság, és sokkal könnyebb mások sajnálkozásával takarózni, mint hinnéd. Láttam már ilyet, nem is egyszer és visszásnak is tartom… Én mindig észrevehetetlen akartam maradni, de amikor ez már nem volt lehetséges, eljöttem. - Persze, az is szerepet játszott ebben, hogy a történtek jelentős része szíven ütött. Némán bólintottam a szavaira és lassan, halkan kezdtem el beszélni, nem akartam felszakítani egyetlen sebét sem. - Megértem, miért érzel így. Lehet nem akarod hallani, de ismerem ezt a helyzetet. -  Ha nem is hiszi el, tudom, milyen elveszíteni a legfontosabbat. Először a szüleim balesete, amit csak én éltem túl és csak azért, mert mutáns vagyok. Utána pedig szintén ezen okból kifolyólag távozott el az élők sorából a legjobb barátom, a Napot és a Holdat. Ha belegondolok, még egyetlen olyan mutánssal sem találkoztam, akinek valóban boldog az élete. Van, akit porrá zúz a képesség nélküliek gyűlöletbe csavart irigysége és van, akit a képessége torzszülötté, vagy gyilkossá tesz. A sor végtelen, ahogyan a szenvedők létszáma is annak látszik…
- Velem még nem sűrűn fordult ez elő… De a hiba nyilván bennem van. -Mosolyodtam el ösztönösen és még inkább nekinyomtam hátamat a szék támlájának. Egészen furcsa volt a nevetését hallani, bele is pirultam, hogy végül rájött, mit is akartam eredetileg mondani- mogyorószín lélektükreimmel tanulmányoztam mosolyra görbülő vonásait, hogy zavartan fordítsam el pillantásomat. Egyszerre volt kesernyés és édes a hangulat, ami rajtam ült, míg Jamesszel beszélgettünk vacsoránk romjai fölött, ám hamarosan teljesen más irányt vett a majdhogynem baráti este. Pupilláim tágra nyíltak, szívem a torkomba szökkent és… Nem tudtam meglepődni. Törvényszerűnek sejtetett, hogy pont ezt a helyet és időpontot választotta a kis csoport alkalmi adománygyűjtésre. A pánikra felet az erőm, az energia maga mögé gyűrte a tudósok által sokáig igaznak hitt valóság szöveteit és a levegő megtelt a jelenlétemmel, a vibrálással, ami körbevett és meg-megrezzentette fürtjeimet, ahogyan fordult és kavargott az ájer. Mennyivel erőteljesebb ő nálam… Nem tudtam nem bámulni mozdulatait, szinte szüksége sem volt rám. Miután pedig a férfi, akivel én bántam el lehullott a földre, zilált külsejével rám meredt, én pediglen bólintottam a szavaira. Ó igen, akár a világ felszínéről is!
- Menjünk... - Nyúltam karjáért és húztam magam után az ajtó felé, bár, nem hiszem, hogy szükséges lett volna noszogatnom. Lépteim sietősek, bár fizikai állapotomból adódóan nem tudtam annyira haladni, mint szerettem volna. James gyorsabb nálam, ezt az előbb is láttam. Kilöktem szabad kezemmel az ajtót magam előtt és a sötétebb utcákat választva keringtem, igazából, fogalmam sem volt merre. Amikor megtorpantam, tanácstalanul néztem körbe és félve fordultam a férfi felé, akinek karját végre elengedtem.
- Ne haragudj, hogy idáig rángattalak… és belekevertelek. Jól vagy? - Aggódva néztem rá. - Ugye nem sérültél meg? - Léptem hozzá közelebb, fülemben csengett a távolból idezengő szirénák hangja, amik inkább nyugtattak meg, mintsem felzaklattak volna. Ami sokkal inkább zavart, az a helyismeret hiánya, amit taln a pánik és a sötétség keveréke eredményezett. Magam köré fontam karjaimat és tudatosodott bennem, hogy az étteremben hagytam a kabátomat- bőröm libabőrösen tiltakozott a hűvös, hajnali levegő ellen. Nagyot sóhajtottam, meg-megrezzenő kezekkel nyúltam a zsebemhez egy doboz cigarettáért és ha kért, megkínáltam Jamest is. Nem sűrűn gyújtottam rá, de most úgy kapaszkodtam a parázsló bűzrúdba, mintha az utolsó szalmaszálam lenne. 

Neked szeretés   || words: 739 ||
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
106
∆ Kor :
26
∆ Tartózkodási hely :
⇻ A sötétben bujdosva



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Hétf. 07 Aug. 2017, 17:03

Nyári éjszakák csendjében..
James & Hollie
Hiába rág meg újra és újra mindent, felesleges. Ez most itt nem a filozofálgatás ideje, nagyon nem. Így, még mielőtt bármin elkezdene odabent rágódni, csak megrázza lágyan a meg a fejét a lány szavaira. Bátorság.. Ahh.
- Nem vagyok bátor. Az önállóság mindig az életem része volt, de a másik.. Valóban a legrosszabb dolog, de néha annak is kell lenni. A sajnálkozást azonban nem.. arra sosem vágytam. Ezért sem jelentem meg többet az intézetben – hiszen, akármennyire is módosított emlékekkel tértek vissza a mindennapi életbe, az, ha ő egyedül, egymaga működött volna tovább, az kérdéseket és kényes válaszokat szült volna, amely magával hozta volna azokat a szavakat, amik az igazságot és a valóságot tükrözték volna. Persze, lehet hogy ő gondolta és gondolja csak túl az egészet, de nem számít, már rég nem. Eldöntött valamit, és amennyire makacs, sosem fog és sosem akar majd változtatni rajta. Felesleges, és időpocsékolás. Inkább csendesen temetkezik bele a kései vacsorájába, és rágja el a gondok arpó falatjait a hamburgerével együtt. Jött és ment, tovább nem is kell vele foglalkoznia. Egyelőre.
- Sosem jó, ha valaki ismeri ezt a helyzetet. A legjobb lenne, ha soha nem találkozna senki sem ilyesmivel – keserű mosoly, de több, mint a semmi. Jobb lenne, ha a világon mindenki másnak csak jobb lenne ennél. És akkor majd, mikor beleér a bilibe a keze, fel is ébred. Persze, kíváncsi, hogy a másik miképp, és hogyan élte meg mindezt, azonban még mindig úgy véli, hogy nem szabad kapargatnia a felszínt, és a sebeket. Ezt nem szereti magában, amikor hall valamit, és amikor az elkezdi kaparni agyának azon szegletét, amely azért felelős, hogy érdeklődjön a világ, és más lelkek felől. Hasznos lenne, ha nem ő lenne, de mivel épp még mindig egy remete akar lenni, nem esik ki a szerepéből, és megadja a tiszteletet is a lánynak. Elvégre, ő sem kérdezősködött, vagy próbált meg olyasmibe belekérdezni, amellyel árthatott volna, vagy épp csak felszínre hozza azokat az érzéseket, amelyek igencsak kellemetlenné tennék a további órákat.
- Ugyan, miért lenne az hiba? – nem kell mindig mindenben a legrosszabbat nézni, és látni. Vannak dolgok, amik csak megtörténnek, ha akarják, ha nem, és persze, azt hiteti róla az ember, hogy az a saját vétsége, de mégsem. Csak épp akkor őt érte el ez a hullám.
És egy másfajta hullám is elér feléjük, amely a valóság, és a balszerencse kettőse. A valóság, hogy sehol sem lehetnek teljesen biztonságban, és a balszerencse, amely pont azt az éttermet választja, ahol a két megtört fiatal megpróbál kölcsönösen segíteni egymásnak kicsit. Belőle nem robban ki látványos erő, azonban nem rest azt sem megmutatni, hogy odabent mi lakozik. Hazudna, ha azt mondaná, nem hiányzott ez már neki. Hazudna, ha letagadná, mennyire élvezi azt az erőt, ami ütése után árad karjába, és az ellenfélbe. Sosem volt képzett harcos, vagy valami távolkeleti, speciális harcnem mestere. Minden magától, lassan, és verítékkel tanult meg, és sajátított el.  Gyakorlás, amikor még volt ideje olyasmire, hogy akár egy netes videót bámuljon, és lemenve az edzőterembe, gyakorolhassa őket. Amikor még tét nélkül, szórakozásból ütögetett egy zsákot. Ez mind olyan távolinak, és már-már álomképnek tűnik, mintha egy másik valakivel történt volna meg, és nem vele. Mintha csak nézte volna. Mozgása gyors, nem szervezett ugyan, de ilyen pitiánerek ellen hatásos. Hárít, majd támad, nemigen gondolkodik, mondhatni agya teljesen kikapcsolt, és nem reagál nagyon a külvilág gondjaira. Lecsap, elmar, és letarol. Nincsenek sokan, szerencsére, így nem tart sokáig az, hogy az utolsó is a földre kerül, és nyöszörögve vonszolja odébb magát, feladva a küzdelmet, feladva a nagy szavakat, és azt, hogy ő mekkora alvilági alak. Amikor megáll, bőrén a verejték csillan, arcán pedig a fintor, az, amely akkor téved az ember arcára, amikor kutyapiszkot talál a cipője talpán. Ezek sem különbek.
- Tudjátok hol a helyetek, tetvek.. – köpi oda nekik, miközben a lány már húzza is kifele. Csak egy röpke pillantás a civilek felé, a riadt, vagy épp gyűlölködő pillantások koszorújára, amelyek elkísérik őt a kijáratig. Kilépve a hűs levegő üti meg, majd már haladnak is tovább, hiszen már hallani pár szirénát, hallani, hogy nemsokára ideérnek a hatóságok. Kellemetlen találka lenne, de szerencsére a másik tudja, hogy most a csendes útvonalat kell választaniuk, ahol a sötétségben elveszhetnek kissé. Némán sétálnak, sietősen haladva előre, minél messzebb kerüljön a helyszíntől, és mindenkitől. Figyel azért, mégis miféle környékre keveredtek, nem hiányzik neki még az, hogy valami kötekedő irigy banda még most egy zsebkendőnyi terület miatt köpködje őket. Megállva pillant le rá végül, miután levegőhöz jutottak. Mintha órák teltek volna el azóta, hogy leültek enni egy kellemesek.
- Nem kevertél te bele semmibe sem. Ők jöttek be, én meg nem bújtam az asztal alá – már csak az hiányzott volna. A kérdésre a kézre pillant, amelynek a szék csapódott, és annak helyére, amely már lilult és dagadt. Zúzódás, remek.
- Kutya bajom, ez csak karcolás. Nem talált el golyó sem, és téged? – közben a magán felejtett, vékonya pulóverből bújik ki, amely alatt csak egy trikó pihen. A kabát alá vette fel, tökéletesnek tűnt, nem volt se meleg, se hideg, de annak tökéletes, hogy most a vacogó lánynak nyújtsa át. Aztán el is veszi azt a cigarettát.
- Elmehetünk hozzám, semleges terep, ott a kutya sem keres. Ki tudja kik akarnak utánunk jönni – ereget füstöt, miközben körbe is tekint, de addig mégsem moccan, amíg a másik nem dönt. Nem erőszak, ha a saját otthonába kíván menni, joga van hozzá.





Ez pedig tőlem, feléd szeretés   | 887 szóban
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Pént. 01 Szept. 2017, 15:55

 
Dark times lie ahead of us...
James & Hollie

Saját szemeimmel láthattam, mit jelent az, ha valaki valóban acélozott lélekkel rendelkezik. Egyszerűbb volt belemerülni az önsajnálatba- én is tudtam, ez mennyire szánalmas és bár hitegettem magamat, mégis ezzel takaróztam. Úgy vélem, a végét járta elmém épsége- a felfokozott állapot, amin alapesetben léteztem sem segített az irányítás megtartásában. Minden egyes alkalommal, amikor emberek közé léptem egyre több láthatatlan falat emeltem magam köré, tompítva az energiát, reménykedve benne, hogy nem látok át majd olyan tisztán a tudatokat védelmező falon. Ajkaim féloldalas mosolyra húzódnak és tincseimet fülem mögé simítom, míg tekintetemmel figyelem arcának változásait.
- A sajnálat kétélű tőr. Könnyen gyengévé teszi az ember lelkét -El is érkeztünk oda, ahol én tartok jelenleg. Semmi nincs ezen a világon, ami annyit jelentett volna számomra, mint a csillag, aminek ragyogását én oltottam ki. Mellkasom kesernyés érzéssel telik meg, majdhogynem lehetetlenné téve a levegővételt. Talán tényleg megbomlott volna az elmém, vagy a képességem tesz ennyire érzelmessé? Minden egyes alkalommal, amikor átlépek egy elmébe, hívatlanul vagy sem, átformál. Néha nehéz visszatalálnom az eredeti önmagamhoz még akkor is, ha éles határok húzódnak a másé és az enyém között. Felemelem tekintetemet és Jamesre pillantva összekulcsolom ujjaimat, ölembe fektetve.
- De a világ nem ilyen. Sosem azok a mesék valósulnak meg, amiket az anyák gyermekeik ágya mellett olvasnak fel elalvás előtt. De a rémálmok… játszi könnyedséggel válnak valósággá és kísértő démonokká. -  Megvontam vállaimat és bár tartani akartam magamat, éreztem, mennyire megtörtnek tűnhetek Pedig nem voltam az, legalábbis nem a szó teljes értelmében. Az, ami megtörtént, nem megváltoztatható, bármennyire is kaparászom a lehetetlen után.  Ujjaim behajlanak, kezeim ökölbe szorulnak és felsóhajtok. Mintha a pihegés óránként legalább százszor kötelezően elő lenne írva…
Szenvelgésem tökéletes levezetésének kínálkozott az alkalom, mely robbanásszerűen borult felénk. Lényem sötétebb része boldogan lubickolt az eshetőségekben, dorombolva suttogta a fájdalmasabbnál fájdalmasabb képzeteket elmémben, szinte átitatta a teret a csoportból áradó agresszív pusztítani vágyás. Majd, hogy nem én magam is leragadottá váltam. Visszafojtottam a levegőt, miután rápillantottam a kezeim által irányított erő által eszméletlenné vált férfi arcára és néma, ragyogó csodálkozással bámultam a védelmezővé váló férfi mozdulatait. Erőteljesek, mégis annyira természetesen egyszerűek és szépek, hogy belefagytam a pillanatba és nehezen eszméltem. Éreztem ellenkezését, ahogyan egész teste megvetéssel vegyült feszültséget árasztott, de nem hagyhattam, hogy tovább durvuljon a helyzet. Még a végén baja esne! Azt pedig nem tűrném el.
- Ne törődj velük.   -Súgtam mellette állva, mielőtt vontam volna magam után, ujjaimmal szorosan fogva kezét, egy pillanatra sem engedve el azt, míg távolabb nem értünk és a sötétség leple el nem fedte jelenlétünket. Elnyúlón néztem kezeinket - sokkal inkább volt szükségem erre önmagam megnyugtatása okán, semmit a helyzet igazolta volna-, azután gyorsan elengedtem méretes tenyerét és hátrébb léptem, hátamat a falnak vetve. A sietésben lefőttem kissé, talán ez is okozta a vacogást, ami úrrá lett rajtam.
- De hát… ez nem néz ki valami megnyugtatóan. - Motyogtam immár mellé lépve, kétkedőn. El kellene fogadnom, ha nem akar egy csöppet sem gyengének mutatkozni mások előtt és meg sem fordulna a fejemben, hogy ezt a címkét és őt egy lapon emlegessem - Azután, amit láttam, biztosan nem! De akkor sem mehetek el nemtörődöm módon a dolgok mellett. Persze kórházba nem lenne tanácsos ebben az esetben tévednünk, hiszen akkor sorozatos, egymásból induló kérdések következnének… és nem tartana soká, hogy összekössék az étteremben lezajlott incidenst a mi jelenlétünkkel. Ujjaimmal lesöpörtem karjaimat és a félhomályban érdeklődőn vizsgáltam karjaimat, amiken pókhálószerű karcolásokként futottak végig a karcolások, amik csípték bőrömet.
- Nem, nekem igazából semmi bajom. - Vontam meg vállaimat és értetlenül néztem, ahogyan játszi könnyedséggel kibújik a pulóverből és felém nyújtja. Tétován nyúlok érte, majd belebújva végignézek magamon, hosszú fürtjeimet kisebb harc árán kihúzom a meleg, férfias illatot árasztó öltözékbe. - Köszönöm… - Mormogtam és éreztem, hogy a zavar csigolyáról csigolyára lépve kapaszkodik felfelé gerincemen, arcomat a pír rózsássá festi. Szokatlan volt a törődésnek eme teljesen hétköznapi, szürke eleme- idegen, mert sosem tapasztaltam ilyet, mióta felvállaltam mibenlétemet.
- Utánunk… jönnének? - Kérdezem erőtlenül, szám megremeg. Tágra nyílnak a döbbenettől pupilláim és a sikátor bejárata felé nézek. Logikus lett volna, mégsem számítottam rá. A mogyoró kávébarnává válik tekintetemben, s elboruló hangulattal lépek hozzá közelebb. Nem azért féltem, mert bánthattak volna. Megtehették volna könnyedén, én pedig nem is irtóztam volna a fájdalomtól, de… ami lebénít és cseppfolyóssá varázsolja körülöttem a valóságot, az az, hogy én is árthatok nekik. Torkomban gombóc nő, igyekszem lenyelni. Fejemet fordítva felnézek James arcába és kissé rekedten szólalok meg elsőre, így megköszörülöm torkomat.
- Nem zavarnálak? Mert akkor szívesen mennék. - Suttogom, majd tanácstalanul toporgok mellette, míg meg nem indulunk. Ha most hazamennék, veszélybe sodornám Janet is, amit nem akartam. Ő ne legyen része az én kacifántos, sokszor képtelen világomnak. Némán lépdelek mellette, mélyeket lélegezve a hűvös levegőből, aminek aromája elkeveredett az eső előtti illattal és a férfi pulcsijából áradó aftershave-el.



Neked szeretés  Ne haragudj, hogy sokáig várattalak! jajj || words: 792 ||
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
106
∆ Kor :
26
∆ Tartózkodási hely :
⇻ A sötétben bujdosva



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Vas. 24 Szept. 2017, 22:29

Nyári éjszakák csendjében..
James & Hollie
Csak lassan ingatja meg a fejét, de nem azért, hogy tiltakozzon, inkább úgy, ahogy épp belemélyed a dolgokba, és elkalandozik kicsikét. Nem akar mélyre menni, vagy épp a rossz dolgokat előásni, már nem. Nem jó az sem, ha folyton, minden egyes percben kesereg. Nagyon nem. Inkább marad semleges, olyan, akit mintha nem érdekelne senki, és semmi sem, csak él a saját kis világának nap mint nap, és majd lesz valami jobb alapon érzékeli a külvilágot, és annak valós eseményeit. Az, hogy a lány miképp veszi fel ezeket, és mi emészti, azonban ma nem akar ezekből túl sokat a felszínre rántani.
- Ez igaz, de csak ha odafigyelnek rá. Ha úgymond.. csak ez táplál, érted. Van olyan foka ami még elviselhető – vonja meg a vállait, mivel ő nem épp a legjobb példa arra, aki könnyen elviseli, hisz a legapróbb formájából sem kért egyszer sem. Persze, a gyász, a részvét, és ennek fajtái általános, bevett szokások, amelyek nem kergetnek még senkit sem az őrületbe, no de amikor folyamatosan a sajnálkozó tekintetek kereszttüzében kell élni.. na abból nem kért, amikor többet nem jelent meg az ismerős arcok között, akik emlékeznek és emlékeztek arra, ki is ő és kiket is vesztett. Nincsenek sokan, az intézet más terület, ott elcsaltak mindent, mit ahogyan kiderült, a világ valósabb felén pedig antiszociális alkata nem engedett magához közel sok embert. Így könnyebb bármerre mozogni, elbújni, saját életet átírni. Szerencsére. A szabadság és az alakíthatóság manapság már az élete részévé vált, főleg, mióta nem a legszívesebben látott alak a városban. Szusszan egyet, halkan és aprót.
- Hát nem. De azok azért is mesék, hogy mesél maradjanak, szerencsére. Azért.. nem lenne az sem a legjobb, szerintem. Túl idilli lenne, és műanyag, azért pedig jobban szeretem a valóságos, emberibb történeteket. Mondjuk.. nem nézek sok tévét, meg nem olvasok könyvet sem, de.. épp eleget. A rémálmok pedig.. hmm. Az egy másik probléma, mert ugye kinek micsoda a rémes – húzza el kissé a száját, hiszen neki inkább a saját maga valósága a rém, amelyből igyekszik kiszakadni, és elfoglalni más eseményekkel, vagy épp csak emberekkel. És úgy néz ki ebben valamelyest a sors is segít, hiszen akkor talán nem ide tértek volna be azok a senkiháziak. Úgy tanulta, nincsenek véletlenek..
Azonban, amilyen hamar rájuk tört, úgy illant el. Mintha csak.. egy apró fejezet lett volna csak valami nagyobb és hosszabb előtt. Nem. Ez a valóság volt, ahol senkinek nincs szuperereje, akinek pedig van, hamar győz csatát. Ha nem lenne.. talán elbántak volna vele, talán keményebben kellett volna küzdenie, de mivel nincs ráírva, hogy miféle és kiféle ő, könnyed helyzet alakult ki. Nem számoltak vele, kinevették, lenézték, és mégis ők a legnagyobbat. Nevetnie kellene, mint a mondásban, de nem tud.
- Azt mindig könnyebb mondani, mint betartani – mormog, de nem ellenkezik, nincs miért, és logikus lépés, hogy minél messzebb legyenek mindenkitől. Jobb lesz úgy, mert ha érkezne ehhez a csapathoz még több.. nem lenne jó vége. Nagyon nem. Pedig jobb volt odabent, leülve, beszélgetve a finom vacsora mellett. Ha a nemrég elfogyasztott ital valamelyest még hatott, ezekben a pillanatokban ő már tökéletesen tiszta elmével áll a dolgok előtt.
- Áhh, oda se neki, volt már sokkal rosszabb is amúgy – átmozgatja kicsit, és bár ugyan fáj piszkosul neki, valószínűleg nem törött, csak repedhetett a csont. Majd otthon bekötözi, pár napig pihenteti, és nem is fog emlékezni rá, vagyis, csak a fájdalomra. Minden másra fog.
- Ennek örülök. Sajnos lőtt sebet nem tudnék ellátni.. – és akkor sok kínos kérdésre kellene választ adni, és dőlne minden, mint a kártyavár. Az ő neve veszélyes, még ha a lány ártatlan is, nem sodorná bele abba, ami azzal jár, hogy vele mutatkozik. Van otthon felszerelése, általános, ami kell, és épp elég, szerencsére nem az a beteges fajta.
- Nincs mit – rázza meg a fejét, majd szusszan egyet – Ők nem biztos, de nem tudhatjuk, mennyien vannak. És ha a társaik revansot akarnának… De jöhetnek bámészkodók, rendőrök, akiket kerülnék így.. – fogalma sincs, mitől retteg ennyire a lány, azonban arra épp elég, hogy ne kelljen hosszú érvekkel, és némi könyörgéssel győzködni. Nem is jó benne, és amúgy is, ha haza akarna menni, nem állná útját, minden az ő döntése, csak az a lényeg, hogy itt ne legyenek. Már ennyi kaland bőven elég.
- Dehogy zavarsz, sosincs vendégem így elég unalmas hely – azzal megindulva veszi hazafele az irányt. Nem a legrövidebb úton, mivel az érint főbb utakat is, de egy kis kerülővel nem telik olyan sok időbe az, hogy odaérjenek, hisz amúgy sem volt messze, a peremkerülettől gyalog is jól elérhető. Nem retteg, hogy valaki rátör, mert azt sosem veszik észre, ami előttük van. Kicsivel több, mint fél órás út után érik el a helyet, amely már olyan ismerős számára, hogy csukott szemmel is eltalálna. Egy már nemigen üzemelő gyártelep karbantartott téglaépületéhez érve veszi elő a kulcsait, és benyitva enged utat a másiknak.
- Üdv itt. Tudom, hogy fapados, de nekem most ez a legjobb lehetőségem – akit a kormány keres és űz, az örülhet, hogy nem a hajléktalanok között kell megbújnia. Ahogy a lány besétál, egy egész rendezett garázsba ér be elsőre, és csak onnan, annak a végében áll a lépcső, amely az egykori irodarészlegből kialakított lakást rejti. Legénylakás a javából.
- Hátul van, ez csak a.. műhelyem, így egyben – kicsit zavarban van, mint mikor az első randis srác felviszi magához a kiszemeltjét. A régi lakásuk palota volt, ezerszer másabb, mint ez. Persze, elhozott onnan amit csak tudott, de egy rendezett lépcsőház mégis jobban mutatna, mint ez. De legalább valódi. Nem tervezi, hogy ha valaha a kormány felmenti a „bűnei” alól, elmenne innen. Túlságosan megkedvelte. De nem ezzel törődik most, inkább világítást kapcsol, és becsukja maguk mögött az ajtót, hogy kéretlen vendégek ma már ne zaklassák őket.





Ez pedig tőlem, feléd szeretés   | 942 szóban
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Pént. 10 Nov. 2017, 01:53

 
Dark times lie ahead of us...
James & Hollie

Önmagam ostorozása által bolondítottam tudatomat, hogy előbb-utóbb elmúlik a sötétség, enyhül a vállaimra telepedett láthatatlan szürkület súlya. Hogy ahogyan telnek majd a napok, a fakó körforgás bőröm alá ivódik és megtöri a vértelen, színtelenné váló fájdalmat. Ajkaim résnyire nyíltak, ahogyan mély levegőt vettem és újra ránéztem azokra a hatalmas szemekre, keresve benne valami kapaszkodót, egy rést, amin előre nyomulva nyújthatok valami semleges vigaszt anélkül, hogy még jobban karcolgatnám már így is marcangolttá vált lelkét. De így talán, akárhogyan is nézem, nem marad más, csupán az üres szavak. Azok a közhelyek, amiket hallva a gyomor apró görccsé rándul késztetve tulajdonosát, hogy kiadja a nemrég elfogyasztott táplálékot.
Akaratlanul is mosolyra húzódnak görbéim, ahogyan hallgatom egyezkedését saját magával, a betűi mögött megbúvó tömör igazságot.
- Amikor még egy horror történet fő gonosza is szelíd kiscicának tűnik a saját tükörképedhez képest. -Ujjaimmal babrálok, leplezni próbálva a szavaimból kiérződő önutálatot. Mert én tényleg nem akartam a nyakába zúdítani semmit sem, hallottam annak hírét, miféle keresztet cipel acélos vállain. S még ha hasonló is a fájdalom, mégsem ugyanaz, nem követelhetem a megértést és gyámolítást valakitől, akinek életébe néhány perccel ezelőtt tolakodtam be. Szusszanok egyet, csak hogy lassan kiszökjön a vér az arcomból és figyelmemet magára vonja a szerencsétlen közjáték, amibe belecsöppentünk.
- És ez milyen ironikus, nem igaz?   -  Forgatom meg szemeimet pikírtan minden rémületem ellenére reagálva kissé megkésve a szituációra, mialatt a felbátorodott idegeneket fixíroztam. Erősnek és hatalmasnak érzik magukat, pedig pusztán végtelenül gyengék. Hiszen ki más élvezné azt, mint egy lelkileg megtört, alantas lélek, ha félelmet kelthet? Orromat megvetően ráncolom és nem, nem engedem moccanni Jamest. Nem hagyhatom, hogy bajba sodorja magát, kiváltképp olyan szörnyetegek miatt, mint akik immár szétszórtan hevernek az épületben. Húzom, vonom, meglepődve saját merészségemen és szemrehányóan pillantok rá megjegyzése után.
- Tudom, hogy nem az én dolgom, de… vigyázhatnál magadra. -Korholom az orrom alatt, míg óvatosan én is vetek pár pillantást a sérülésére. Nem voltam túl szakképzett, de annyit még én is tudtam, hogy a lehető legjobb lenne lefertőtleníteni, bekötözni, és alaposan bejegelni. És persze, hogy én rángattam bele ebbe! Mardosott a bűntudat, némán álldogáltam mellette. Ismét körbepillantottam és egy elhaló köhögéssel igyekeztem rávenni tüdőmet a levegővételre.
- Shit. - Összegeztem véleményemet, egy bocsánatkérő pillantást mellékelve. Ritkán engedtem meg magamnak a káromkodás luxusát, most pedig szégyelltem magamat érte. Csöppnyire sem csodálkoztam volna, ha végül úgy gondolja, egy pillanat alatt itt hagy. - A rendőrökkel… én sem szívesen futnék össze most. -Mert bár régen történt és körözést nem adtak ki ellenem, isten tudja, mi lenne a vége, ha találkoznék egyel ezután és felszínre kerülne mindaz, ami a múltban történt. Valószínűleg egy börtönben végezném, terroristaként megláncolva, mint oly sok másik mutáns, akik erejük ébredésekor, halálra rémülve csak menekülni akartak a világ elől, ami sosem fogja befogadni őket.
- Ah, akkor igyekszem jó vendég lenni. - Jegyzem meg csöndesen és karjaimat összekulcsolva magam előtt követem gyors lépteit. Megértem a kissé fokozottabb tempót- minél hamarabb odaérünk, annál hamarabb hihetem azt, hogy az ajtó bezárulásával kizártam minden további negatív eshetőséget. Abban is biztossá váltam, hogy önmagamtól képtelen lennék eltalálni James lakásáig, s mire az ajtóhoz értünk, kellemesen áthűlve torpantam meg.
- Köszönöm. A cipőimet… vegyem le? - Mutatok a lábamra, majd válaszától függő módon követem az épület belsejébe. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól arcomnak a meleg levegő érintése, egy rövid pillanat erejéig lehunyt szemmel adózok a kellemes időnek, hogy azután kíváncsian nézzek körbe. A műhely láttán kissé elkalandozok, szemmel láthatóan el-elidőznek lélektükreim a berendezésen.
- Hű… ez elég menő.   - Egy olyan embernek, aki semmit sem konyít az efféle dolgokhoz, ez a műhely maga lehet a misztikumok birodalma- és úgy is éreztem magamat, mint amikor valaki egy bölcsen elrejtett, titkos kis világba lép át. Óvatosan lépdeltem a férfi mögött, rácsodálkozva az eszközökre és megköszörültem a torkomat, erősen gondolkozva valami értelmes hozzáfűznivalón.
- James… Van itthon jeged? A kezednek azt hiszem, jót tenne, ha ellátnánk. - Mosolygok szelíden rá, míg a lépcsősort igyekszem megcélozni anélkül, hogy különösebb kárt tennék valamiben. De kiindulva abból, hogy a természeti katasztrófák gyermeke lehettem előző életemben, sikerül belerúgnom egy asztalba. - Khm… Bocsánat. - Semmisülök meg egy kicsit és felszínesen sajgó jobbomat simítom végig.



James szeretés Bocsáss meg, hogy ismét megvárattalak! Sad jajj || words: 684 || •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
106
∆ Kor :
26
∆ Tartózkodási hely :
⇻ A sötétben bujdosva



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Szomb. 16 Dec. 2017, 15:08

Nyári éjszakák csendjében..
James & Hollie
Elszokott egy ideje a tartalmasabb és hosszabb beszélgetésektől, főleg amikor olyanokkal kellett dolgoznia, akik nemigen beszélték a nyelvet, így neki az, hogy a tartalom kissé felszínes és akadozó, nem akadály. Egyedül is meglenne, de nem tudja letagadni, hogy nem viseli rosszul azt sem, hogy mégsem itt történt. Persze, lehet a másiknak ez úgy tűnik, ő nem kívánja a társalgást, de ha régebbről ismerné, amikor még minden egy fokkal jobb volt, akkor tudná, máskor sem volt ez sokkal másképp. Mindig is hallgatagabb ember volt az átlagnál, aki biztos végighallgatja azt, amit a másik mesél neki akár a napjáról, akár a lelke bánatáról. Igaz, nincs is olyan ember most az életében aki ezt megteszi, de a szándék a fontos. Most amúgy sem ő a lényeg. Megvakargatja kicsit a karját, majd megvonja a vállát. Gonoszok. Annyi de annyi arca van, amit lehetetlen megszámolni, hogy az már lehetetlen. Mindenhol ott van, még azokban az elmaradott kis falvacskákban, amiket nem tudott megmérgezni a modern élet fertője, és ott inkább csak szellemekként élnek, démonokként, de rettegnek is tőle. Manapság, a modern városokban öltönyt hordanak, vagy fekete símaszkot, egyéb egyenruhát, vagy teljesen hétköznapi öltözetet. Lehetetlen néha felismerni őket, és talán így rettegni is igencsak nehézkes.
- Ugyan, annyira rossz senkinek sem lehet. Azért, mert épp egy rossz pillanat köszön vissza, nem lesz senki sem az, ha közben nem tesz olyat, amivel kiérdemelné. Ha csak elront valamit, vagy épp a véletlen köszön be, oda sem neki – mondja persze ő, aki aztán végképp képes mindenben a rosszat meglátni vagy épp csak odáig sodorni, azt viszont ő végképp nem lenne képes látni, hogy ebben a lányban ott van az a mérhetetlen gonosz, amellett kiscica minden más. Azt azért már látná előre, vannak jelek, mozdulatok, vagy épp csak egy kisugárzás, amelytől égnek áll a karján a szőr. Egy pillanatig sem érezte ezt, ellenben azoknál igen, akik berontottak a vacsora kellős közepén. Ott szinte tapintani lehetett, hiába voltak csak szimpla emberek, talán gonoszabbak voltak, mint egy sarokba szorul mutáns, aki csak azért cselekszik, hogy menthesse magát. Nem is kíván belőlük többet, mert aztán előbújik az ő állatias fele is akit már nem szívesen nézne senki sem. Kíváncsi azért, hogy másnapra lesz-e valahol hírmorzsa arról, mi történt, mit tettek, mi zaklatta fel az unalmas estét. Nem akarja, hogy hősként énekeljenek róla a lapok, csak az az apró kíváncsiság ül fel benne, amely arról érdeklődik, miként látták mások, mit láttak benne. Bár sejti, persze, az ő képessége szemnek nemigen látható, nem tudnák rögtön szörnyetegnek nevezni, de képesek lennének.
- Ahh, annyira nem. Könnyebb ez a vonal – legyint egy aprót, szerencsére egyre nyugodtabban. Ahogy távolodnak, úgy távolodik maga az egész történés is, mintha órák teltek volna el. Ilyen az, ha valakinek cikáznak a gondolatok a fejében, és az ingerek elöntik. Kicsit elszokott tőle, ez a nyugalom idegen volt eddig is, kellett már valami, ami felrázta, és megmutatta, a világ nem állt meg, csak ő.
- Jobban tudok vigyázni mint amennyire látszik – hisz ha nem keveredik bele semmibe, nem éri semmi sem. Elszerelget a műhelyében, a csendesebb környéken mozog csak, és akkor is kerül mindenféle komolyabb feltűnést, vagy ha épp valami mégis történik, nem avatkozik bele, nem hősködik.  - Csak nyugodtan mond ki, nem érzékeny a lelkem – most rajta a sor, hogy mosolyogjon kicsit, hiszen látja a tekintetet, amit kimondott szava után mutat, és mulatságos. Jenna folyton lepirította, ha káromkodott, azonban, amikor olyan napja volt, neki sem kellett a szomszédba mennie olyan kifejezésekért, amin még ő is csodálkozott. Az élet már csak ilyen, nincs cenzúra, nincs szépítés.
- Nyugalom, velük én sem, se most se máskor. Mindent magam oldok meg – ezen nem fognak akkor összeveszni, vagy épp telefon után kapkodni, hogy melyikük zörgesse ide előbb a rend őreit. Reméli, később sem kell arra kelnie, hogy rátörik az ajtót, de félreteszi az aggodalmaskodó énjét, és nem képzeli azt, hogy most ha el is vezeti a búvóhelye felé, később majd jól fel is dobja. Nem. Félre ezekkel.
- Nana, a rossz vendégek most nem jönnek – meg amúgy sem. Ha olyannal akad a dolga, semleges helyen mutatkozik. Ez maradjon meg a béke kicsiny szigetének, ami csak az övé. Szerencsére, az út közbe sem jön semmi, így marad minden a rögtönzött terv szerint.
- Nem muszáj, itt a műhelyben meg főleg ne, beleléphetsz valamibe – elkalauzolja végül magáig az apró lakásig. Egyterű, csak a fürdőt választották le, illetve a hálófülke van egy válaszfallal takarva, de több a semminél. Ha ez most valami tv műsor lenne, trendi, modern minilakásként is mutogathatná, ha akarná.
- Ez? Ez csak egy lyuk – vonja meg a vállait, és itt már nem veszélyezteti sem szilánk, sem szeg, így lerúgja a lábairól a cipőt. Talpuk alatt padlószőnyeg pihen, mert a beton igen hideg lenne, és sikerült ennyivel megoldania, egész olcsón. Nem akarja tudni, hogy előtte mit kellett megélnie eme szőnyegnek, de most tiszta, és itt van.
- Van asszem,de meglesz az. Majd teszek rá fagyasztott zöldséget – lép is a hűtőhöz, de egyelőre a gyümölcslevet veszi elő. - Te kérsz inni? - veszi elő a poharakat is, majd odapillant – Nyugi, abba én is mindig belerúgok reggelente. Dobd csak le magad.





Semmi gond, most nekem is sikerült szeretés   | 851 szóban
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Csüt. 04 Jan. 2018, 14:24

 
Dark times lie ahead of us...
James & Hollie

Kellemes volt igazából, hogy volt valaki, aki képes volt kimozdítani a nyomasztó, berögzült csöndességből. Ha visszagondolok, elmúlt napjaimat leginkább úgy éltem meg, mint valami szellem, ami a legapróbb fénysugár elől is vinnyogva futott árnyékosabb területre. Az egyetemen is, ha prezentációt kellett készítenem, torkomban ökölnyi gombóccal és liftező gyomorral álltam a tömeg elé… és csak akkor hagyott alább a feszült szívdobogás, amikor végre visszaülhettem a helyemre és elbújhattam a tömeg kíváncsiskodó szeme elől. Gyerekként sem én voltam az, aki kereste volna a többiek társaságát. Csupán akkor irányult rám némi figyelem, amikor az égbekiáltó igazságtalanság ellen szólaltam fel, egyébiránt csendesség vett körül és ezt roppant módon szerettem. Mások úgy vezetik le a feszültséget, hogy alkoholmámorba merülve, dülöngélve táncolnak testet testnek feszítve egy sötét teremben a dübörgésre, míg én magamra zárom szobám ajtaját és lehunyt szemmel élvezem a magány nyújtotta szabadságot. Mi értelme is lenne valamit magamra erőltetni, ami nem hoz örömöt? Csupán kényelmetlen feszengést, megfelelési kényszert… Kár lett volna letagadom, mennyire örülök, hogy nem voltam ilyen. Ügyesen kerültem el mindenféle szociális eseményt, s még az egyetem programjaira is fogaimat összeszorítva mentem el. De ez a mai kissé különbözött, szinte meglepett, hogy milyen természetesnek hatott James társasága.
- Elég jól lehet álcázni ezeket a dolgokat… Elég, ha megnézed a pszichopatákat. -  Mosolyom kissé szerencsétlen, ahogyan próbálom oldani a beszélgetés súlyát. Előbbi barátainkra inkább sütném a szociopata jellemzőt, olyan szelíd lelkesedéssel mutatták be eme tulajdonság jellemzőit, hogy reménybeli pszichológusként emelhetném kalapomat előttük. Ajkaim gunyoros mosolyra húzódnak és kissé megrázom fejemet, ahogyan távol hessegetem magamtól a szarkazmust. Helyette közelebb merészkedem társaságomhoz és kíváncsian pillantok rá.
- Egészen irigyellek az acélos lélekért ebben az esetben.  - Az én lelkemet mindennek lehet nevezni, de erősnek… annak nem. Apránként, módszeresen és roppant mód elhivatottan igyekeztem életem évei alatt azon, hogy felemésszem saját magamat a bűntudat mocskában. Mert még ha hazugság is az, amit a nevelőanyám hosszú évekkel ezelőtt mondott és Alex életben van… én voltam olyan gyáva, hogy ne járjak a végére. Inkább fordítottam el a fejemet és tetszelegtem abban a szerepben, amit akaratlanul is magamra öltöttem - ma viszont már képes vagyok felfogni, mit is jelent valójában. Halkan sóhajtva fonom keresztbe karjaimat magam előtt. Képes vagyok felfegyverkezett emberek elé kiállni, de szembenézni az igazsággal olyan feladatnak tűnik, amit képtelen lennék megoldani egyedül. Fejemet kissé előrébb hajtva követem a nyúlánk férfit, amint mutatja nekem, merre tanácsos közlekednem.
- Szóval akkor nem kell messzire menned, ha dolgozni indulsz? - Fordulok körbe nézelődés közben. Minden mozzanatáról sütött a térnek az otthon érzése. Kedvem lett volna elmerülni benne, annyival másabbnak hatott, mint az én saját lakrészem. Bár rajongtam Jane-ért és a házért, amelyben ketten éltünk, volt valami, ami hiányzott a szobámból. Talán pontosan az az érzés, ami itt jelen van… és ezért ismét csak magamat hibáztathattam. Követem mozdulatait és én magam is kilépek a lábbeliből, lábujjaimmal kicsit elszórakozom a puha szőnyeg felszínén vívott játékkal.
- Nem hiszem, hogy egy jó vendég azzal kezdené, hogy a legelső pillanatban megpróbálja felrúgni vendéglátója egyik berendezési tárgyát. - Lehelem érzelmesen és próbálom kipislogni a könnyeket szememből. Az is kellemesebb érzés volt, amikor éjjel megtaláltam az ágy lábát és utána elterültem a földön… - Igen, köszönöm. - Felelem egy mosoly kíséretében kérdésére és mellé sétálok, hogy ha átnyújtja nekem az innivalót, pár kortyot nyeljek el belőle, mialatt az arcát kémlelem.


James... ultralove || words: 544 || •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
106
∆ Kor :
26
∆ Tartózkodási hely :
⇻ A sötétben bujdosva



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Szomb. 13 Jan. 2018, 16:47

Nyári éjszakák csendjében..
James & Hollie
Itt már minden más, minden csendes. A város zajai messziről zúgnak, a forgalom erre irtózatosan kicsi, hiszen ezek amolyan mellékutcák, és már nincs sok működő üzem a terület belsejében, vélhetően már ki is nézte valaki magának, hogy valami szállodát, vagy plázát telepítsen rá, csak épp aki tulajdona, foggal-körömmel harcol érte, és ha a rosszfiúk is szeretik, akkor segítenek benne. Őt sosem érdekelte az ilyesmi, sosem gondolt arra, milyen lenne, ha ingatlanokkal kellene foglalkoznia, egy irodában ülnie és számítógépet nyomkodnia. Nem ez volt neki megírva, és sosem szeretett hosszasan ücsörögni, monitort bámulni vagy papírokat rendezni. Kipróbálta, diákévei alatt, de hamar rájött, ez nem az ő terepe. És így jutott el végül idáig, számtalanszor megrágva, hogy mi lett volna, ha..? Mi lenne ha másfajta életbe kezdenek bele, akkor is utolérte volna őket a sors, vagy valami más. Fogalma sincs és ezen sem akar pont most gondolkodni, csak kicsit zilált még odafent a történtek miatt, és kicsit amiatt, hogy vendéget fogadott. Elszokott tőle, pedig nem él olyan régóta egyedül sem, mégis, mintha évek teltek el volna remete életmódban. Furcsa. Ha ez a hely elvész, keres másikat, ha talál, ha akar. Mindegy. Vissza kell zökkennie, nem pedig némaságba burkolózva bámulnia a másikat. Elvégre, nem különböznek annyira.
- Nos, igen. De ha ők nem lennének ilyenek, a nyomozók unatkoznának, és nem lennének jó könyvalapok sem. Amikor fiatalabb voltam, és olvastam ilyen regényeket, mindig a hideg rázott, hogy vajon aki elmegy mellettem lehet, hogy ilyen gondolatokat dédelget. Elég béna kölök voltam.. - főleg ha azt nézzük, mi és hogyan kísérte végig, és ő hogyan fogadta és kezelte mindezt. Az is egy szép mese lehetne, ha szóba kerülne, vagy csak épp súrolnák a múltat. Nem úgy néz ki, hogy vágyik rá a másik, ő pedig sosem volt kezdeményező fél. Kicsit rosszul is érzi magát, de erről a lakásról sokat nem tud mesélni, hisz kicsi, és új még maga számára is, a rájuk rontó szerencsétlenekről pedig már többet nem lehet. Nem hall szirénákat sem azonban, így abban biztos lehet, hogy ők már a biztonságos környéken tanyáznak, de az esetek óta ennyi nem nyugtatja meg, folyamatos készültségben áll, mintha várna valamit, ami felforgatja az életét és a pillanatot, mintha erre vágyna, és nem a nyugalomra. Fogalma sincs, annyi biztos, hogy büdös nagy a káosz.
- Acélos? Csak próbálkozom, semmi több. Én mindig gyengének érzem – egy ideje. Amikor megkapta a lesújtó hírt, akkor kezdődött. Az acélos lélek eltűnt, összeroppant, és nem attól félt, hogy ő is odaveszhet, hanem attól, hogy ha túléli, mihez kezd majd egyedül, mit fog tenni és menni fog-e. Ez mai napig tart, és bár úgy néz ki, bírja, mégsem a legjobb. Rosszabbra számított, nem tagadja, de az érzést sem, hogy szörnyű. Kezével a mosogató felé nyúl, és kicsit pakolászik, mire megleli a tiszta poharat, amit hajnalban moshatott el, a többi edénnyel együtt. Nincs sok, és ennek örül, mert sosem szerette a mosogatást, azonban sosem volt rest nekiállni, mert az nem attól függ, hogy szereti-e vagy sem. Azt a pár tányért gyors a helyére süllyeszti, majd a hűtőbe nyúlva veszi elő a narancslevet, mert az mégis kellemesebb, mint a víz, meg sosem bízott benne, sem a város más pontján, így ő a palackos víz mellett voksol, csak a vendéget inkább ilyennel kínálja meg.
- Hát, az attól függ. Általában nem, de ha úgy van, hogy valakinek be kell segíteni, akkor oda el kell menni. Nem bánom, jó néha kimoccanni innen is, még ha mostanság nem is tanácsos. De amíg nem csinálok semmi feltűnőt, addig nem lesz gond – reméli, meg azt is, hogy a mai nem ennek az első lépcsője volt. Annyira nem durva a helyzet, hogy a tévében is mutogatnák őket, vagy csak ő nem találkozott még vele, de tény, hogy akárhányszor sétált a közértig, senki nem sikoltott fel, mert nem olyan híres mint Erik vagy Charles. Nincs gond, jobb, ha megnyugtatja magát.
- Masszívak ezek, inkább az fontosabb, hogy ne törjön bele egy lábujj se. Én már gondolkodom, hova kellene rakni, hogy ne legyen útban, csak épp.. itt nem sok a hely. De megoldom valahogy – legyint, mivel nem ő lesz az aki ez miatt fog vele üvölteni. Az csak egy bútor, a használtas boltban olcsón tud kapni másikat, ha netán probléma lenne vele, nem ragaszkodik ezen tárgyakhoz. Azok egy másik helyen vannak, még mindig.
- Tessék – nyújtja neki a poharat, miután feltöltötte és mutat a szék fele, hogy üljön csak le, ő addig a pultnak dőlve fordul felé, és fogyaszt szintén egy kis levet, hisz észre sem vette, de kiszáradt.
- Pocsék házigazda vagyok, de még gyakorlom. Akad valahol egy kis rágcsám is, meg van tévé, ha gondolod.. - kicsit sután próbál valamit tenni a csend és a semmi ellen. Hátha. Fogalma sincs, mit kellene, de talán nem lesz akkora gond.





megszeretget  | 789 szóban
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Hétf. 29 Jan. 2018, 20:54

 
Dark times lie ahead of us...
James & Hollie

Akármennyire különös körülmények sodortak is minket egymás útjába, természetesnek éreztem társaságodat. Hosszan tartottam bent a levegőt, míg a berendezésed egyik tárgyának dőltem csípőmmel, karjaimat keresztbe fontam magam előtt. Mindig őszinte voltam, nyíltan és egyenesen öntöttem szaka formájába a bennem kavargó gondolatokat, ám idővel megtanultam, hogy nem mindegy, ki felé nyitok. Mert igenis van, aki nem érdemes rá. Az idő múlásával pedig társalgásaim jelentős része szürke, üres semmiségekből tevődtek össze… így hát barnáim ezúttal érdeklődően, csodálkozva követték mozdulataidat. Talán azért, mert hasonló vagy hozzám-, ha másban nem is, hát genetikában. Hiszen hol van az én szekrénybe zárt csontvázam a te vállaidat nyomó teherhez képest?
- Néha én is ilyesmin tűnődtem. -  Villan fel mosolyom a másodperc tört részéig. - Azután nekem egyszerűbbé vált rájönni, ki milyen valójában… - Köszörültem meg a torkomat és léptem arrébb, hogy teret adjak neked. Mégsem áll szándékomban akadályozni mozgásodat, igazából hálás voltam, amiért felzaklatott állapotban nem hagytál magamra odakint. - Ez inkább aranyos, mint béna. - Tér vissza a mosoly, kissé feledtetve az elmúlt órák eseményeit. Kissé darabosan haladt a beszélgetés, számomra mégis felvillanyozó volt- utoljára a fényemmel tudtam ennyire őszinte lenni, fájdalom nélkül. Szavaidra csupán bólintok egyet, sejtem mitől félsz. Mégsem értek teljesen egyet veled.
- Igen. Nem az az erős, ami sosem törik el, hanem ami újra és újra képes összeforrni, megjárva a poklot is. - Idővel pedig hozzá lehet szokni a fájdalomhoz. Azt mondják erős vagy, pedig te nem ezt érzed. Csak annyit látsz, hogy többet, vagy mást éltél át, mint az, aki meghallgat. Jobb esetben ilyenkor elgondolkoznak és hálát adnak azért, amijük van. Ilyen szempontból pedig én sosem féltem elmondani senkinek sem a velem történteket. Az, hogy egyedül vagyok, csupán páncélként szolgál- le sem tudnám írni, mennyire üresen vagyok képes beszélni az elmúlt évekről.
- Nos, edzett vagyok ilyen téren. Rendszeresen megtalálok minden helyzetet és eszközt, amivel lezúzom magamat. Mint a ma esti is… - Mutatom fel felszíni sérülésekkel tarkított karomat és ajkaim szarkasztikus mosolyra görbülnek. - - Talán a mutációm inkább a szerencsétlenségre vonatkozik, nem a telepátiára… - Mormogtam magamnak és az üdítős pohárral együtt szlalomozom a berendezési tárgyak között, ügyelve, hogy ezúttal ne borítsak fel semmit sem. Kellően bemutatkoztam már így is neked, nem volt túl sok kedvem tovább rombolni a valószínűleg így sem túl fényes képet. Lopva pillantok feléd, szemem sarkából látom, hogy mintha zavarna a körénk telepedő csend. Fülem mögé simítom a hajamat, és míg tekintetemmel a távirányítót keresem, hátraszólok vállaim felett:
- Nem hiszem, hogy ilyen későn bárki is számítana vendégre, szóval… szerintem jól kezeled a helyzetet. Egyébként milyen filmeket szeretsz? Horror? -Én kedveltem őket régen. Annyira bugyutának és hihetetlennek tűnt a sok szörnyeteg vagy átok, ami miatt elkezdtek hullani a tizenévesek… Mára másként gondolom. Sosem lehetek biztos benne, melyik utcasarkon futok bele egy vámpírba, vagy mágusba, így könnyen átérzem a szereplők megjátszott rettegését.  Lassan fújom ki a levegőt, és ha jelzed, hogy szabad, helyet foglalok a tv előtt. Egy gombnyomással bekapcsolom és szemöldökeimet ráncolva kezdek el lépdelni a csatornák között, keresve valami nézhetőt.


James...  ultralove  || words: 498 || •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
106
∆ Kor :
26
∆ Tartózkodási hely :
⇻ A sötétben bujdosva



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Szomb. 03 Feb. 2018, 21:59

Nyári éjszakák csendjében..
James & Hollie
Egy csónakban, egy cipőben, hasonló út felé, azt tartják, hoz ezek könnyebben kovácsolnak össze lelkeket mint holmi puccos randiapp, vagy maga a való élet. Ugyan ő mindig is zárkózott volt, és ezen a történtek csak nagy lapátokkal pakoltak rá, így nehezen volt képes elhinni, és most hinni, hogy vannak olyanok, akik tudják milyen az, amit átél, vagy ha nem is ismerik, akkor valóban át tudják érezni, és nem csak holmi kamuindokkal, meg kamuérzetekkel eljátszani. Mindenki cipel kisebb-nagyobb terhet, valakik többet is, mint amennyit valóban elbírnának, de ez már csak ilyen. A lány is ettől szenved, ettől is, így ha nem is érzi azt, hogy tükörbe néz, nem irigyli a gondtalanság miatt, vagy épp azért, hogy hogyan és miként él. Csak csendben vannak egymás mellett és talán élvezik, hogy nem fura pillantást kapnak, vagy épp gyűlöletszavakat. Élvezik a pillanatot és azt, hogy nem kell élettelen társalgással fenntartani a látszatot. Csak létezni.
- Nnnna igen. Utána már nem is az kérdés, hogy ki gondol ilyenre, hanem épp csoda, hogy ki nem. Megőrült ez a város, az biztos... - elég ha csak az emberekre fókuszál és felidéz magában egy korábbi híradót. Nem kell bele egy  mutáns-hír sem, se semmi, csak figyelni, mennyien gyilkoltak, kínoztak, raboltak ki, vagy el, és a többi. Jobban ölik egymást, mint bármi és bárki más a világon. Komolyan, és még tőlük félnek, olyanoktól, akik szándékosan nem is támadnának emberre, csak épp nem képesek irányítani azt, ami bennük él, és egyszerűen balesetet okoznak. És ezért gyűlölik őket, de magukat nem, pedig nagyobb szörnyetegek. Komolyan, néha nem képes dűlőre jutni.
- Aranyos? Ezt is rég hallottam – mástól Jenna-n kívül szinte sosem. Ha voltak is kapcsolatai, mert hát na, férfiból van, ő is volt tini és szerelmes, az aranyos kifejezés nehezen került elő. Fogalma sincs, lehet csak nem akarta megbántani azzal, hogy tényleg ő a legbénább ebben, azok közül, akikkel életében találkozott. Nem haragudna meg amúgy, mert ő ezt érzi, és hiába próbálkozik, jobban nem tud egyelőre megnyilatkozni. Nem tudja, lesz-e még ilyen alkalom valaha, idén, vagy évek múlva. Azt se tudja, hogy itt fog-e lakni egy hét múlva, vagy egy hónap múlva. Minden olyan képlékeny még, és bizonytalan, így aztán nem is rágódik azon, hogy akkor mi fogadja majd. Annyit remél, hogy kellemesebb esemény miatt kell majd összefutniuk, nem pedig úgy, hogy elbánnak egy csapat idiótával előtte, feldúlnak egy kis étkezdét és sietve távoznak. Vagy épp ez volt benne az izgalom? Általában, az átlagemberek keresik az életükben a kalandot és az izgalmat, ők, mutánsok meg akaratlanul kapják meg, akár nap mint nap. De erre nem lennének irigyek, és talán ők sem vágyják annyira azt, hogy minden unalmas legyen. James hol élvezi, hol épp átkozza, de hogy a teljes csendet és nyugalmat kívánja-e, maga se tudja. Kicsit igen, de ha akkor nem akad össze olyanokkal, mint Hollie, vagy épp pontosan vele, azt sajnálná. Akármennyire is el akarja vágni magát mindenkitől, odabent szinte kikívánkozik, hogy legalább egy ember lehessen az életében, akivel kicsit törődhet. Nem fogja a családot pótolni senki, ezt tudja, de az érzés, amely olyan, hiányzik. Mindig is gondoskodott és féltett, most a düh mellett szüksége van, hogy ne őrüljön bele.
- Ez akár lehetne egy ilyen menő idézet egy önismeretkönyv lapjain – Jenna olvasott párat, és azokban sok közhelyes marhaságot talált, amit akkor kinevetett. Most is kinevetné, mert azok akik írták, közel sem éltek meg annyit, amennyit azok, akiknek szánták a könyvet. Idiótaság..
- Ahh, minden elismerésem. Én nem viselném ilyen jól, ha minden reggel úgy indítok például, hogy belerúgok a kisasztalba – húzza el a száját, majd ú is kortyol az italba, és odalép a szekrény elé, amelyben minden olyat tárol, ami a konyhához tartozik. Nincs nagy készlet, nem kell sok fiók, egy kell annak, amit meg tud enni, és egy amiben azt tárolja, amiből megeszi. Férfi, nem túl igényes és nagy odafigyelő.
- Tessék? - nem érti pontosan a morgást, közben pedig nyitja a szekrényke egyik ajtaját és felméri, mi is a kínálat. Elővesz egy kisebb tálat, amibe M&M's-et tölt, hisz ez az egyetlen édes, amit képes minden mennyiségben megenni, egy nagyobba pedig majd a pop-cornt teszi, amit hamar a mikróba pakol, hogy hamar kipattogjon. Van még egy kis nachos is, remélve, hogy a szósz is megvan hozzá, ha mondjuk másra vágyik, mint a kukorica. Nem nagy gyűjtögető, ha jobban éhes lesz, leszalad a közeli pizzériába, és kerít vacsorának valót.
- Az mondjuk igaz, így örülök ennek. Azért akkor mégsem vagyok olyan vészes – önti ki az elkészült kukoricát végül, és a cukorkával együtt cipeli be, és teszi le az asztalkára, amely majdnem a kisujja épségét követelte. - Van még nachos is, ha azt jobban szereted, ha meg éhes lennél még tudok szerezni laktatóbbat is – telepedik le mellé végül és a tv-re bámul. - Hát, nem nagyon ijedek meg tőlük, de nem is ragaszkodom hozzá. Bármi jó lesz, csak ne a nyálas izé, mert azt sose bírtam. - kap be egy-két szem M&M's-et, és hátradőlve hagyja, hogy Hollie válassza a ma esti műsort.



  szerelmetes   | 827 szóban
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Csüt. 15 Feb. 2018, 19:38

 
Dark times lie ahead of us...
James & Hollie

Mozdulatlanul meredek magam elé, míg azon rágódom, mennyi igazág rejlik a felszínesnek induló csevejben. Picit haladva előre mélyül a súly, ami körbeöleli a szavakat, én pedig nem tiltakozom ellene. Miért tenném, ha kellemesen esik valakivel elbeszélgetni és hosszú idő után kevésbé érzem magamat feszélyezve? Oldalvást pillantok arcéledre, baritonod mint jótékony balzsam enyhíti a lüktető feszültséget, aminek maradványai révén fel-felzakatol szívem.
- Eleinte csak egy futó gondolattal indul, aztán ha az ember eléggé balszerencsés, újra és újra visszatér hozzá. -  Nem azért gondolom így, mert erről tanulnék. Ettől elvonatkoztatva sem tekintek másként a helyzetre, láttam már épp elég paranoiást ahhoz, hogy valamennyire megértsem viselkedésük mozgatórugóit. - Senki sem normális. - Rázom meg fejemet lemondóan. Mindenkinek megvan a maga deformitása, csak míg egyeseké éppen észrevehető, vagy képesek kordában tartani és úgy tenni, mintha nem létezne, másokból előtör. Nyakamat finoman ropogtattam meg és jobbommal szerencsétlen mozdulatokkal masszíroztam végig tarkótól. A görcsök ellenálltak, nehezen oldódtak, de függetlenül a mozdulatok hiábavalóságától, üdítő volt. Mintha az elnehezülő szemhéjaimról is elillant volna a fáradtság.
- Az évek, meg a rutin. - Vonom meg vállaimat és az ujjaimat figyelem, a karomon húzódó pókháló-finomságú karcolásokat, amik erős vörös színükkel megtörik bőröm holtsápadt fehérségének színét. Tulajdonképpen inkább zavartak és idegesítettek, semmint fájtak volna. Tűnődve húztam rajtuk végig ujjbegyemet, óvatosan érintve a sérült felületet és fordultam vissza a televízió irányába, folytatni előbbi cselekvésemet. Kérésedre jobbnak láttam nem felelni, talán már így sem tartasz teljesen beszámíthatónak és ezen semmi csodálkoznivaló nem lenne.
Apróbbat mozdulva húzom be lábaimat, hogy elférj tőlem és kényelmesen le tud pakolni a kezedben egyensúlyozott tálakat. Mélyet szippantok a még forró kukoricából áradó aromákból mialatt törökülésbe helyezkedem.
- Ugyan, igazából nem voltam éhes az étteremben sem… Ez bőven elég lesz, köszönöm! De azért, ha te szeretnél valami mást enni, csak szólj és elszaladok érte. - Álltam meg a csatornák váltogatása között és pillantottam fel arcodba. Ami meglepően közel került- annyira elmerültem saját kis világomban, hogy nem szúrt szemet, mellém telepedtél időközben. Barnáimmal kutatom a te sötét tekintetedet, némán bólintok a felvetésedre és visszafordulok a televízió felé kissé remegő szívvel.
- Ezt meg tudom érteni, én sem rajongok értük. - Mosolyodom el és lépegetek tovább, megakadva a Trónok harcát sugárzó adónál. - - Erről mit mondasz? - Leteszem melléd a távirányítót és az édességért nyúlva markolom meg a tál szélét, amit feléd nyújtok, majd a kukoricás tálat megragadva huppanok vissza melléd, vállammal kissé súrolva a tiédet. Gyorsan elmormogom egy bocsánatkérést és néhány rezignált próbálkozás után sikerül felmarkolnom néhány szemet, amit a számba is tömök rögtön, égő arccal figyelve a kijelzőn mozgolódó alakokat.


olvadós puszi  || words: 422 || •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
106
∆ Kor :
26
∆ Tartózkodási hely :
⇻ A sötétben bujdosva



Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie] Csüt. 15 Márc. 2018, 17:22

Nyári éjszakák csendjében..
James & Hollie
- Nem vagyok jó filozófus, nehezen érzem át a tök idegenek dolgait. De valami olyasmi, ahogy mondod. Aztán ki tudja, javul-e a helyzet  – ha tetszik, ha nem, azonban mindig történni fog valami, akár akarja, akár nem. A világ nem áll meg, ha egy-egy valakinek problémája akad, egyedül érzi magát, vagy épp megreked vagy megrekesztik. A világ nem törődik ilyesmivel, sosem tette. Ezért is nem bírt a vallással, mint egy elemmel a gyermekéveiben. Az iskolában volt fakultatív hitoktatás, és mivel sem a matek, sem a rajz nem állt hozzá közel, a zene pedig még annyira sem, ez volt az egyetlen, amit választani lehetett. Nem volt hosszú életű, mert olyan kérdéseket tett fel, amelyekkel állítólagosan zavarta a foglalkozásokat, ámbár ma már igencsak mély és hosszú vita lehetne egy teológiai meghallgatáson. Ha lenne Isten, bizonyára nem lenne nekik ilyen szörnyű, ahogy az átlagembereknek sem, nem lenne ennyi szörnyűség, azonban van és így a kérdés el van döntve – számára. Nem is kell ennél több.
- Azt mondod?  - erre már halovány mosoly játszik ajkain, hisz valóban, olyan, hogy normális, talán már rég kihalt. Depresszió, stressz, álmatlanság, függőségek, és megannyi dolog mérgezi az emberek elméjét, és akár a mutánsokét is, akiknek többsége olyan akar lenni mint egy átlagos ember. És akkor azokról a sarkalatos esetekről még nem is esett szó, ha valakiben ott a gyilkos ösztön, vagy bármi egyéb. Nem akarja ezzel traktálni, a mai nap már nem, hiszen elég volt azokat ott látni, és ellenük küzdeni egy kicsit is, jobb az ilyen „emlékeket” frissiben eltemetni és kellemesebb dolgokkal feltölteni, ugyebár. Amikor testvére került ilyen helyzetbe, mindenféle bolondsággal igyekezett lefoglalni az agytekervényeit, amiből igazából a végén saját maga jött ki rosszabbul, mert teljesen belekeveredve  azt se tudta, mit is kezdett el. Nem akar most is ebbe a csapdába kerülni, bár az biztos, hogy a kedvét egykettőre feljebb tornázná a bénázásával.
- Amúgy is több a bolond, mint a normális, manapság papírokat írnak és korlátoznak minket, hogy mikor és miket csinálhatunk  – fintorodik el, miközben a jelenlegi helyzet folyik odakint és amely miatt igazából ilyen ramaty helyzetben kell megállni a helyét, helyüket. Csendben figyeli csak, mit csinál, mivel lazítja el magát, vagy csak épp üt el másodperceket az időből. Nem akar tolakodó lenni, olyan, aki a nyakába lihegve lesi minden egyes moccanatát, hogy ugorva vakkantson oda bármi hasztalan dolgot. Mindenkinek megvan a maga kis tere, ő itt persze vendéglátó, de úgy érzi, amit eddig nyújtott, az elég. Még gyakorol, ahogy említette, és amit jónak gondol, végül az kerül elő, és úgy tálalja.
- Óóó! Így már más. Nem akartam erőltetni az evést, ne haragudj. Bár ingyen volt, de.. érted – nemigen foglalkoztak azzal, hogy fizettek-e vagy se, és nem is érzi, hogy az olyan fontos most, hogy visszarohanjon pár gyűrött bankóval és az asztalra pakolja. Nem sejtette, hogy nem vágyott vacsorára, azonban valahol igencsak jó érzés az, hogy vele tartott, és nem hagyta faképnél, hogy neki erre most nincs ideje. - Áhh, én viszont az voltam, és egész jól sikerült megtömnöm a hasam. Ami van, az elég lesz  – legyint egy aprót, immár kényelmesen leülve. Ilyenkor érzi igazán az ember, mutáns, hogy mennyire el tud fáradni, és az ő tagjai is csak most, ebben a helyzetben sóhajtanak fel hálásan, amiért nem az esti plusz kocogást választottam ehelyett. Azonban kifele igyekszik nem mutatni, csupán a lábait nyújtja kifele, és pillant a képernyőre.
- Nem? Nofene, pedig sokan szeretik a csajok közül. Akkor veled nagyon jól fog járni az, aki moziba visz randizni, és nem kell majd szenvednie a sírós-picsogós filmkínálat miatt  – apró bók, nem is figyelt rá igazán mennyire ment ebbe bele, azonban abszolút nem sértésnek szánta. Attól ő nagyon távol áll.
- Hmm  – ismét a képernyőt tanulmányozza, és kissé lassan azonosítja be, mi is az. - Ó, ezt ezer éve néztük otthon a húgommal. Nos, ebben is van romantika, csak kicsit.. hát más. Nem épp szemérmes film – ha nem látta eddig, akkor nem telik majd sok idő el, mire megérti. Vagy vér, vagy mellek jelennek meg majd a képernyőn.
- Semmi gond  – tipikus férfi, aki ezekre az apró jelekre nemigen tud elsőnek mit reagálni, máshogy állnak be. Csak csendben pillant le rá, miközben már ő maga is falatozik a kukoricából. - Minden oké? Ha.. nem szereted az ilyesmit, elkapcsolhatjuk ám.



  szerelmetes   | 710 szóban
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: Dark times lie ahead of us [James & Hollie]

Vissza az elejére Go down

Dark times lie ahead of us [James & Hollie]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» New York Times
» Lány + Fiú + Sivatag = ???
» James Jeffrey Cooper (kapott karakter)
» Aiden & Alicia
» Dark Ravens

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Félbemaradt játékok-