» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|
welcome to the new world, Loki

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Kedd 29 Aug. 2017, 00:43




Elhúzom a szám a szavait hallva. Nem mindig volt így. Sokat kételkedtem magamban. Ott kerestem a hibát, ahol nem volt. Magamban. Azt hittem én nem vagyok elég jó, elég méltó, de mint kiderült … soha nem is voltam az. Nem is lehettem volna, hiszen Jötunnek születtem, még csak Asgard-ban sem lett volna a helyem.
- Ha én nem, ki más lenne az? – tettem fel a költői kérdést. Az én szavaim ugyanis soha nem értek annyit, mint Thor szavai. Mégis, én sokkal többet értem el velük. Mit jelent ez rám nézve? És még inkább mit jelent Thor-ra nézve? Odin mégis megtette volna őt királynak, hiába tudta ő is, hogy szörnyű uralkodó lenne. Thor asgardi, Odin-nak több esze van, mint egy Jötun szörny kezébe adni az örökségét.
- Az volt. Úgy tenni, mintha nem hallanám, mintha nem engem néznének, nem rajtam nevetnének. – de idővel megszoktam. Nem kellett magam mögé néznem, hogy tudjam, rajtam mosolyognak. Hallottam őket, mikor ott sem voltam. Tudtam, hogy nem adhatom meg nekik azt az örömöt, hogy lássák a fájdalmam. Tudtam, hogy nem okozhatok nekik én sem fájdalmat. Odin nem értékelte volna. Ezért tettem, amihez a legjobban értek. Fogtam a szavaikat és egymás ellen fordítottam őket. Mi sem okozott nagyobb örömöt. De túl sokan voltak, hogy mindegyiket megbüntethessem. – De mit tudsz te erről? Mi volt a legrosszabb, amit mondtak neked? Hogy túl hosszú a hajad? – gúnyos mosolyra húzódott a szám. Igen, tudom, hogy bántom őt. Nem érdemli meg. Mégis bántom. Talán mégiscsak ez vagyok én. Ahogy ránézek … ő nem bújt gyerekként asztalok alá, csak mert a többi gyerek csúfolta. Nem rajta néztek keresztül egész életében. – Állítólag Odin is szeretett engem. – vontam meg a vállamat. Könnyű úgy szeretni, ha semmit nem adsz fel érte. – ők pedig nem adtak fel semmit. Mit kellett feláldoznia Thor-nak azért, hogy szeressen engem? Semmit, az övé volt minden. Én viszont odaadtam mindenem. A büszkeségem, minden sikerem, amit az árnyékában arattam, végül az övé lett. Én hoztam áldozatokat, nem ő. Mindig is csak magával foglalkozott, nem vette észre azt, hogy éppen kin lép át, aki általában én voltam, és még el is várták, hogy mosolyogjak hozzá.
- Odin fiaként éltem. Mégsem voltam soha az. Azt akartam, hogy tudja, vagyok olyan jó fia, mint Thor. – még akkor is, hacsak egy Jötun vagyok, akit nem hagyott meghalni. Ironikus, hogy aztán engedett lezuhanni a szinte biztos halálba. Nem tett semmit, láttam az arcukat. Annyit mondott, hogy: „Nem, Loki.” Ennyire tellett tőle, miután én mindent megtettem érte.
- Csak gyilkosnak. – vontam meg a vállamat, ahogy felpillantottam rá, de … hirtelen én magam sem tudtam, hogy mennyire gondolom komolyan a szavaimat. – Helyrehozni? Kissé bonyolult, ha a Kilenc Birodalom mindegyike egy karón látná a fejemet. – nem mondta ugyan, de sejtem, hogy ez a helyzet.
- Mikor először megpillantottál, éppen meghalni készültem. Nem lep meg, hogy nem a haldoklókhoz vagy szokva. – a szavaim ironikusan csendültek. Kétlem, hogy egyáltalán átlagos férfiakhoz van szokva. Az apja valószínűleg jól megválogatja azt, hogy kit enged mellé. Nekem soha nem volt ilyen gondom, senkit nem érdekeltem, így senkit kellett távol tartani tőlem.
- Könnyen lehet, hogy most sincs. Csak balszerencséd hozzá. – feleltem könnyedén. Még nem találkozott varázslómesterrel, addig nem, amíg nem tapasztalja meg, hogy mit is jelent ez. Addig csak egy haldokló vagyok az ágyán, akit nem enged meghalni. Soha nem keltettem fel senki érdeklődését sem, ha odajöttek hozzám, általában csak a bátyámról kérdeztek.
- Mit nyert volna általam az atyád? Ő nem beházasítani akart, hanem királynőt csinálni belőled. – de ezt ő is jól tudja, csak … nehezen hiszi el. Kitudja miért. Ő talán nem volt úgy oda Thor-ért, mint mindenki más? Kétlem. – Az atyád nem tett volna vicc tárgyává téged azzal, hogy hozzám ad. Annál több esze van. ¬ nem ismerem, de mivel régóta király, vagy szörnyen szerencsés, vagy meg van a magához való esze. Utóbbi esélyesebb. Tudta jól, hogy nem tartanak sokra, adta volna egy ilyen emberhez a lányát?
- Úgy … magányosan ér majd a vég a tenger mellett. – mosolyodtam el. Ha még a bátyámat sem látják elég jó férjnek, akkor … nincs olyan ember az univerzumban, aki az lehetne. Odin büszkesége, Asgard hőse … azt akartam, hogy Odin rám is úgy nézzen, ahogy rá. Követtem Thor-t mindenhova, de bármit tettem, soha nem kaptam meg azt, amit ő.
Feszülten figyelem az arcát, amilyen hatással vannak rá a szavak, amiket kiejtek a számon. Nem, most nem manipulálni akarom. Az igazat mondom neki. A válaszától függően pedig … talán legközelebb is azt fogom majd. Talán, hacsak nem fojt meg álmomban. Ahogy aztán végül válaszol halvány mosolyra rendül a szám széle. – Akkor erre vágyom. – ha nem ölne meg, akkor bizony kimondva is ezt akarom. Bosszút. Igazságot. Odin-t, ahogy előttem térdel. Asgard-ot, ahogy porig ég mindenkivel, aki valaha is átnézett rajtam, vagy ártott nekem.
Szóra nyitnám a szám, de végül nem mondok semmit, mikor kinyújtja felém a kezét. Csak furcsállva, meglepetten fogadom, ahogy hozzám ér, végig az arcomon. A tekintetem a kezét követi végig. A szavaira csak bólintok, nagyot nyelve, majd néhány pillanat múlva az oldalamra fordulok, elszakítva az arcom a kezétől, mielőtt még … igazán jólesne. Nem mutatkozhatok gyengének. Gyenge vagyok, ha még annak is mutatom magam … többet nem léphet át rajtam senki.

Kitudja már, mióta vagyok itt. Hetek óta, talán … egy-két hónapja? Elvesztettem az időérzékemet. Már tudtam járni, habár nem álltam túl biztosan a lábamon. Éreztem, ahogy visszaszivárog belém az erőm, az, ami vagyok. Lassan ültem fel az ágyon. Minden nap próbáltam, hogy mennyit bírok. Először csak egy-két lépést tudtam megtenni, mielőtt összeestem volna. Később az ajtóig jutottam, azután már ki is tudtam esni az ajtón. Minden próbálkozás azonban kicsit visszavetett. A sebek fájtak, ahogy rájuk estem, újra felszakadtak. Ironikus, hogy a próbálkozás veti végül újra és újra vissza az embert. A falnak támaszkodva emelkedtem fel, majd magamhoz vettem a botot, amire támaszkodva biztosabban tudtam haladni. Sigyn hozta be valamelyik nap, mondván, hogy könnyebb így, mintha négykézlábra esnék két lépésenként.
Lassan jártam, óvatosan léptem előrébb, míg végül átléptem a kunyhó küszöbét. Mélyet lélegeztem a levegőből és nagyot sóhajtottam, előbb a palotát kerestem a tekintetemmel, majd a tenger felé pillantottam, ahol felismertem Sigyn alakját nem olyan messze tőlem. Újabb bizonytalan lépéseket tettem előre, de könnyebb volt, a homokba szúrva a boton könnyebben tudtam megtámaszkodni. Furcsa érzés volt a homok a lábam alatt. Ahogy a szél fújt, szinte beleborzongtam. Esteledett már, de nem tudtam még egy napot végig feküdni.
-Nyugodt helynek tűnik. – mondtam, közelebb érve Sigynhez, ha már ezelőtt is hallhatta, hogy jövök. A jelen állapotomban nem közlekedem valami halkan. – Ide jártál a gyerekkori szerelmeiddel? Bízva abban, hogy senki nem talál majd rátok? Én Asgard-ban csatornákban és titkos járatokban bujkáltam. Senki sem ismeri jobban a titkos utakat ott, mint én. – mosolyra késztetett a gondolat. Egy Jötun ismeri legjobban Asgard-ot … ironikus. – Hogy nem fagytál még halálra? – kérdeztem, ahogy végigpillantottam rajta. Vizes volt, a szél fújt, és már sötétedett. Én a hideget nem igazán érzem meg, ő azonban kétlem, hogy olyan …. hidegvérű lenne, mint én.
Intettem a kezemmel a homokba, de nem történt semmi. Megtettem még egyszer, majd megint. Negyedszerre sikerült a kunyhó melletti farakásból néhány rönköt magam elé varázsolni. Lehunytam a szemem és halkan fújtam ki a levegőt, úgy koncentrálva, ahogy kisgyerekként tettem, mikor Frigga tanított. Mikor pedig kinyitottam a szemem, a farakás lángolt, meleget árasztva magából.
- Nem fogtak még gyanút, hogy … meglehetősen sok időt töltesz itt? – kérdeztem Sigyn-t, a lángokat figyelve, a botra támaszkodva. – Szóval ez lenne a tenger, amit úgy imádsz. – a nyílt víz felé fordultam, előre botorkálva néhány lépést, amíg a lábam el nem ért odáig, ameddig kimerészkedett a víz a parton. ¬– Hideg. – suttogtam magam elé, ahogy a víz a lábamat érte. – Fura egy világ. Más, mint Asgard, vagy … Jötunheim. – Asgard zajos, úgy építették, hogy minden utcája hirdesse a nagyságát, míg Jötunheim … egy zord vidék, ahol halál vár az emberre. – Békés világra születtél. Biztos úgy érezted, hogy a gondjaidat csak úgy … elnyeli a tenger. Talán még most így is úgy érzed. – nem fordultam meg, hogy ránézhessek, miközben beszéltem, de hallhatta a hangom, hisz neki címeztem a szavaimat. A tengert nézve, aminek nem láttam a végét, hirtelen egész kicsinek éreztem magam. Egy ilyen békés világban egy kegyetlen hely szülöttje tapossa a homokot … majdnem így kezdődik a legtöbb történet.

a villain is just a victim whose story hasn't been told

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Hétf. 04 Szept. 2017, 00:13









to the God of Mischief ♥️
... And i'm not afraid of your darkness

Loki szavai mélységes szomorúsággal töltenek el, ahogyan beszél a múltjáról. Kicsit úgy hangzik, mintha egész életében kételkedtek volna benne. Legfőképpen azok, akiktől a támogatást kellett volna kapnia. De az nem lehet. Senki sem élhet le egy életet ennyire … magányosan. Megalázva. Kigúnyolva. Szinte már megvetve. Nehéz is elképzelni, hogy hercegként így bántak vele. Senki sem bánhat így egy királyi sarjjal, egyik világban sem, még akkor sem, ha az illető teljesen különbözik a többiektől. Aztán eszembe jut mindaz, amit hallottam róla. Hogy Loki más… Ő nem olyan dicső, mint Thor. Thor a harcos, Loki a gyáva, aki csakis ármánnyal tudja megszerezni azt, amire vágyik. A hazug szavak, amelyek övezték az útját, akaratlanul is megmérgezve ezzel a lelkét. A lelkét, mely egykoron még éppoly ártatlan volt, mint akárki másé. Addig mondogatták neki, míg végül már ő maga is elhitte… mindazt a gonosz szóbeszédet, amit összesúgtak a háta mögött.
Egy fiút látok magam előtt. Egy beesett arcú, csontos kisfiút, fekete hajjal és szomorú szemekkel, amint éppen a könyvét bújja, amíg a többi gyermek szaladgál és élvetegen játszik körülötte. És ő úgy tesz, mintha nem is figyelne rájuk, mintha semmi sem volna fontosabb annál a könyvnél, melyet éppen a kezében tart – pedig félszemmel mindvégig őket nézi. A többi gyermeket, akik nélküle játszanak. Akik egyszerűen képtelenek maguk közé fogadni. Kirekesztett, még a tulajdon atyja királyságában is. Érzem, amint a szívemet hirtelen jövő keserűség önti el. Én láttam ezt a fiút. Emlékszem rá. Talán nem volt igaz, talán csak egy látomás volt. De én láttam… láttam már ezt a szempárt valahol. Loki jeges tekintetét. Ezt… ezt nem felejti csak úgy el az ember lánya. Mert az ő szemei egészen másról árulkodnak, mint akármelyik másik férfié.
Sejtelmes tekintettel kezdem el őt méregetni. Mintha ezúttal most egészen más szemszögből néznék végig rajta. Valóban ez volna a legelső találkozásunk?
- Sajnálom… – nyögöm ki végül a szavakat. Sajnálom a fájdalmadat. A gyermekkort, amiben fel kellett nőnöd. A mindennapos fárasztó küzdelmet a másságod miatt. És a sorsot, amely jutott neked… Tudom, hogy nem erre van szüksége. Tudom, hogy sokkal inkább vágyik most valamiféle kárörvendésre. Hogy elégtételt vehessen az életen, a sorson, és mindazokon, akik erre a méltatlan szerepre kárhoztatták. Persze, meglehet, hogy ő választotta a könnyebbik utat – de hogyan is ne választotta volna? Ha az egész gyermekkora abból állt, hogy csak bizonyított, és hiába? Ki ne fáradna bele ebbe? Ki ne adná fel? Ki ne lenne magányos…?
De én sajnos nem adhatok neki egyebet, mint sajnálatot és megértést. Még ha a szívem szakad is bele, mert ebben a pillanatban azt érzem, hogy a világ, amelyet mindeddig olyan jól ismertem, amelyben bíztam, és szerettem… ez a világ valójában zord és kegyetlen. Átkozom az életet, hogy ilyen gonoszul bánt veled! És dühös is vagyok. És szomorú.
Mégis minden érzelmet magamban tartok, elnyomom őket, mintha nem is léteznének. Hagyom, hogy elnyelje őket a gondolataim tengere.
Gúnyos megjegyzését szinte elhűlve fogadom, és talán egy másodperc erejéig még az arcom is eltorzul a meglepettségtől. Nem tudom mire vélni ezt az éles váltást. Ha neki fáj, akkor nekem is fájjon? Bántja azt is, aki segítene neki? Hát ez a megoldása mindenre?
- A hajamnál azért egy kicsivel többről volt szó… Ruhát akartak rám adni, képzeld… Női ruhákat! – Komolyan beszélek, de a mondandómat leginkább tréfának szánom, noha minden egyes szavam igaz. Kislányként nehezen akartam kislány lenni, és sosem tudtak igazán eltiltani a harctól. Később már anyám nem is erőlködött, csak beletörődött és elfogadta az elkerülhetetlent. Mégpedig, hogy jobban hasonlítok az apámra és a bátyámra, mint rá vagy a nővéremre. Sosem érdekeltek engem a fényes ékkövek, vagy a gyöngyök, mint az összes többi nőt. Nem szeretem a virágokat, úgyis csak elhervadnak. És nem hordok szoknyát, mert nem praktikus. A hajam mindig vizes, a talpam mindig homokos. Eljátszom az úrinőt, ha muszáj, de nem vagyok az… – Mind eljátsszuk a szerepet, amit ránk erőltetnek, még ha nem is tetszik. – Az atyám talán azt szeretné, ha királynő lennék, idehaza vagy máshol, de én nem szeretném. Persze ez önmagában véve még nem tragédia. Elnyílnak az ajkaim, hogy szavakat formálhassak, ám amint ez megtörténik, rögvest be is tapasztom a számat. Biztosan el akarom mondani neki? Pont neki? (…) hogy valójában miként éltem meg a gyerekkorom egy igencsak jelentőségteljes korszakát? Őszintén még nem is beszéltem róla, soha, senkinek. És végül is, ki lenne rá alkalmasabb, mint Loki? Ki érthetné meg jobban? Ki viselhetné jobban a titkomat? Nála, aki szintén egy életen keresztül hordozott egy titkot. A saját vérében. A saját húsában.
Nagyon sóhajtok hát, majd ismét megszólalok.
- Nekem gyerekként választanom kellett, hogy kivel maradok. Apámmal vagy az anyámmal. De az anyám mellett maradt mindkét testvérem is. A bátyám, akivel nagyon közel álltunk egymáshoz. Ő tanított engem harcolni, eleinte. – Különös egyébként, mert Frey és Freya egyazon anyaméhen osztoztak meg egyszerre. Ők ketten ikertestvérekként látták meg a napvilágot, én meg voltam a fölösleges harmadik testvér. Mégis… Frey és köztem a kötelék százszorta erősebb volt, mint az ikerhúgával. Néha, habár szégyelltem bevallani még önmagamnak is, nemhogy másnak, de irigykedtem a nővéremre, hogy neki adatott meg az a különleges összeköttetés a bátyánkkal, amelyre én olyan nagyon vágytam. – Aztán anyám egyszer csak gondolt egyet, és felköltözött a hegyekbe. Vitte magával a bátyámat és a nővéremet is. Engem is magával vitt volna, de én képtelen voltam itt hagyni… – Apámat és a tengert. Utána már csak ritkán láthattam a testvéreimet. Ők másmilyenek, mint én. Frey a harcos, Freya a szépséges. Egyikük sem megszállottja a tengernek. – Nem könnyű elszakítva lenni attól, akit szeretsz. Mindezt azért, mert a királynő nem szeret a víz közelében lenni…
Nehéz dolog szeretni. Helyesen szeretni pedig még nehezebb. A szeretet különben sem arról szól, hogy jó legyen… Éppen ellenkezőleg; örökös harcmező és belső küzdelem, hogy jól tesszük-e. Hogy a másiknak így lesz-e a legjobb…
- Nem mindenki tudja azt, hogy hogyan kell szeretni. Vannak olyanok, akik nem érzékelik a szeretet mélységét. Azt hiszik, hogy gyengeség… ha kimutatják, hogy mit éreznek. Egy királynak nehéz úgy kimutatni a szeretetét, hogy az őszinte és szívből jövő legyen. Talán csak arra akart megtanítani ezzel, hogy hogyan legyél erős… – De a mondandómmal még én magam sem értek igazán egyet. – Nem mintha a szeretet gyengeség lenne… Vagy talán csak azoknak az, akik nem tudnak érte feladni semmit sem.
Nem hiszem, hogy ne lenne bűnbocsánat Loki számára. Gyalázatos ugyan az, amit tett, de nem megbocsáthatatlan. Én hiszem azt, hogyha most tisztázná magát, akkor még nem lenne minden veszve. Csakhogy ezt neki kell akarnia…
De megértem Őt is. A tetteinek előzményei vannak, mélyről jövő, fájdalmas érzések elegye. És a múlt, amelyet titkoltak előle… Nem olyan egyszerű ez. Nem tudnak neki megbocsátani addig, amíg ő sem bocsátott meg nekik. Most már értem, most már látom, hogy mennyire bonyolult és nehéz ügy ez.
- Nos, sajátos kis balszerencse vagy te. Szó se róla. – Pimasz mosolyra rándul az ajkam a kijelentés közepette. – De azért nekem tetszik… – Nem a balszerencséje. Hanem ő maga, mint varázslómester, aki ugyan még semmiféle varázslatot nem mutatott be nekem. Mindössze csak önmagát. És ennyi éppen elég is volt. Van benne valami… lenyűgöző… amit mások minden bizonnyal nem látnak, vagy csak nem akarnak meglátni, de én látom – és ez a gondolat akaratlanul is újabb mosolyra késztet.
- Ha úgy lesz, én azt sem bánom. – Hangom szelíd, ahogy a tenger irányába fordulok, és a messzeségbe révedek. Egyértelmű, hogy a szívem merre húz valójában.
A következő szavai azonban nyugtalanítóak, hovatovább valósággal megrendítenek. Hogyan is tudnám megölni őt, tudva azt, amit tudok? Azok után, hogy megmentettem, ápoltam és a gondját viseltem? Nem, ez nem így működik. Akkor sem, ha ő eddig csak fájdalmat és elutasítást kapott az élettől. Árulást azoktól, akikben megbízott… Én nem tudnám ezt tenni vele. Most már semmiképpen nem… Éppen ezért, hogy mindezt tettekkel is bizonyítsam; gyengéden és gondoskodva cirógatom meg az arcát. Nyilván nem erre számított. Vagy talán nem is tudja, hogy létezik a világon ilyesfajta gyengédség. Olyasfajta, amiért nem kérnek cserébe semmit. Itt most nincsen semmiféle elvárás vagy megfelelési kényszer. Nincsen kérdés, hogy elég jó-e, és hogy miért éppen olyan ő, amilyen… Ugyanis nem számít, hogy milyen. Sőt, talán pont azért bánok vele így, mert ő ilyen. Kicsit megtört. Kicsit elveszett. Kicsit undok. Mindezek csodálatos összessége.

Mellette voltam, amikor újra talpra állt. És mellette voltam, amikor ennek következtében összeesett. Újra és újra. Minden egyes próbálkozásnál mellette voltam, és segítettem, ahogy csak tudtam. Aztán… szereztem neki egy botot, hogy többé ne kelljen újra elbuknia. Hogy legyen neki egy támasztéka akkor is, amikor én éppen nem vagyok mellette. Mert előbb-utóbb ismét meg kell tudnia állni a saját lábán, segítség nélkül. Muszáj… mert mi van akkor, ha esetleg rátalálnak, és még nem elég erős? És én éppen nem vagyok ott? Ezért erőltettem, hogy próbáljon járni, még ha csak egy kicsit is. Vissza kell, hogy nyerje az erejét. Nem leszek mindig mellette, hogy megvédjem… Tudom jól, hogy azt nem is akarná.
A bot mellé szereztem még egy inget is, hiszen a saját ruhái tönkrementek, amikor az ég kitaszította magából, hogy aztán a tengerbe vesse azt a meggyötört és szinte már élettelen testét. Hozzám. És nem tudtam nem mosolyogni rajta, amint szembesültem a ténnyel, hogy az ing igencsak nagy rá. Jégóriáshoz képest eléggé apró termetű – az itteniekhez képest pedig inkább szikár alkat. De én csak mosolyogtam rajta. Akkor döbbentem rá először, hogy voltaképpen mennyire szeretek a közelében tartózkodni.
Szinte megfagy az idő, ahogy kilépek a tenger habjai közül. Messziről már látom őt, ahogy felém tart… Én pedig csak ellágyult tekintettel mosolygok, de a szemeim hol a tengert, hol pedig a messzeséget vizslatják. Mindössze csak a szemem sarkából kémlelem őt, egy pillanatra sem veszíteném szem elől; még ha ez nem is látszik rajtam. Valójában mióta itt van, úgy vigyázok rá, akár a szemem fényére…
- Szerelmeimmel? – kérdezek vissza hitetlenkedve, mégis meglehetősen széles vigyorral a szám szélén, miközben megragadom a hajamat, és kicsavarok belőle egy jókora adag vizet, majd ugyanezzel a lendülettel a hátam mögé csapom ezt a rakoncátlankodó hajzuhatagot. Meglehet, hogy a pillanat hevében még Lokit is sikerül egy egészen kicsikét arcon csapnom vele. Nem direkt, legfeljebb csak játékból. – Az én egyetlen szerelmem itt van … az orrod előtt! – szélesre tárt karokkal biccentek a tenger felé.
- Meglehetősen jól bírom a hideget. Már egy hercegnőhöz képest. – nevetek fel a kérdését hallva. – Különben is már hozzászoktam… – Csakis akkor érzem magamat jól a bőrömben, ha a víz körülölel. Így vagy úgy, valamilyen formában. Ha nem lehetek a tengerben, akkor is… az egész testem víztől nedves. Életidegen számomra az, ha megszáradok. Ha a hajamból nem csepereg a víz… mintha kiszáradnék én magam is. A testem. A lelkem. Az egész lényem.
- Te hogy viseled? – Tudom, ostoba kérdés ilyet kérdezni egy jégóriástól, hogy hogyan bírja a hűvöset. – Elég neked ez az ing?
Ám a szavaim legvégét elnyeli az ámulat, némaságba fagyva bámulom, ahogy varázslattal tüzet rak elénk a partra.
- Szóval ilyesmikre képes egy varázslómester… Más elemeket is tudsz irányítani? – kíváncsian lépek hozzá közelebb. És egyúttal a tűzhöz, amelyet gyújtott. A víz eloltja a tüzet, így egyértelműen én sem lehetek kibékülve vele, mégis… jól esik kinyújtani a kezemet felé. Olyan… különös érzéssel tölt el, mintha még sosem tapasztaltam volna ehhez hasonlót. Igaz, én nem sűrűn szoktam tüzet gyújtani. Legutoljára akkor tettem, amikor őt próbáltam életben tartani a kis halászkunyhóban.
- Azt hiszem, még nem. – Könnyed eleganciával vonok vállat, ahogy rápillantok, de a közöny mögött rejlik valami más is. Félelem. – De a minap atyám megemlítette, hogy mostanában egyre ritkábban lát a palotában vagy annak környékén. Talán túl sok időt töltök el itt…
Talán többet, mint amennyit szabadna. Talán többet, mint amennyit szabadna akarnom…
- Ugye milyen gyönyörű? – A tekintetem az övét követi, ahogyan a nyílt tenger felé pillant. – El is nyeli…
Hagyom, hogy ellépjen mellőlem. Ezúttal nem követem; a háta mögül szólítom magamhoz a hullámokat. Békés, gyengéd hullámok ezek – de a távolban felmorajlik a tenger vize, amint ismét szóra nyílnak ajkaim. – Njörd király szerint a víz az elfogadásra tanít minket. Engedni kell, hogy az érzelmeink úgy folyjanak, akár a víz… – Ekkor lépek csak mellé, közvetlen közelről nézve azt, amit ő néz. Bármi is legyen az. – Te mit érzel … amikor a végtelenbe révedsz?





 breathe  | őrülten szeret

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Szer. 06 Szept. 2017, 00:55




A szavaira csak egy halk sóhaj a válaszom, ahogy arrébb döntöm a fejem, és félrenézek. Mit mondhatnék erre? Sajnálja … fura. Sajnálni valamit, ami valójában soha nem volt. Csak hazugságok, egymásra építve, ami összedőlt, amint túl bizonytalanná vált alatta a talaj. Soha nem voltam az, akinek mondtak, akinek akarták, hogy higgyem magam. Minden világossá vált abban a percben, ahogy megtudtam az igazat. Hiába mondta Odin, hogy szeret engem, soha nem ültetett volna egy jégiróást Asgard trónjára. Soha nem is szerethette volna úgy, mint a tulajdon fiát. Mi is voltam neki? Egy lehetőség, egy relikvia, amit elhozott, és amit nem tudott felhasználni. Megtettem mindent érte. Öltem, és még többet öltem volna, hogy elvégezzem, amit ő elkezdett. Hogy lássa, Asgard-ot választom, őt, Friggát és Thor-t, nem Jötunheim-et, hogy vagyok én is annyira asgardi, mint ő, Thor, vagy bárki más! Azonban, így is elutasított engem. Tönkretett és … eldobott.
Kissé furcsállva döntöttem felé a fejemet, ahogy hallgattam őt, aztán végül elengedtem egy mosolyt. – Szörnyű lehetett … szóval, nem engedtek fiúnak lenni? Úgy hírlik, hogy … ezt nem bánják olyan sokan. – Asgard-ban nagyon kedvelték, és hallottam már elég pletykát, a Kilenc Birodalomban is igencsak kedvelték. Gondolom, nem igen lenne így, ha fiúnak nevelik. Vanaheim királyának lánya, a világa egyik … gyöngyszeme. Így is bánhattak vele. – Tehát Vanaheim … ékessége csak egy szerep? – kérdeztem kíváncsian. Eljátszaná a hercegnőt, aki bárhova megy csak növeli a csodáló számát? Ritka jó színész lehet, avagy az, aki lenni akar, csak még ő sem tudja ezt. Én nem lehettem az, aki akartam lenni. Soha nem lehettem volna az.
- Szóval … harcos is vagy? Asgard-ban igazán szeretnének. – keserű volt a hangom, ahogy visszagondoltam azokra az időkre, mikor én harcolni tanultam. Az asgardiak harcosok, igen sokra értékelik azt, ha valaki jól bánik a fegyverrel, és előszeretettel köszörülik a nyelvüket azon, aki nem. Én nem harcoltam jól. Még csak úgy sem, ahogy ők. Más utat választottam, hogy jobb legyek náluk. – Választanod kellett. Te pedig atyád választottad. Gondolom ezért mondják rád, hogy … „az apja lánya”. – Asgard-ban sokat hallottam, ahogy a katonák így szólnak róla, vagy épp a vanaheim-iek. – Na és a király ezt engedte? Nézte, ahogy … elviszik a fiát és a lányát? – elég fura belegondolni, habár … nem ismerem se Njörd királyt, se a feleségét, se Sigyn említett testvéreit. Nem lehetett azonban egy túl idilli család, hacsak így szétváltak.
- Valóban? Atyádnak talán nehezére esett szeretnie téged? – pillantottam rá, de nem vártam meg míg válaszol. – Egy Jötün vagyok. Úgy nevelt, mint egy asgardit, de soha nem engedte, hogy annak érezzem magam. A fiának hívtak, de nem bántak velem másként. Csak egy csődöt mondott terv voltam, aminek már nem vette hasznát. – a békét akarta megteremteni, általam. Engem szánt a hídnak, a két birodalom között. Azonban, nem dobhatott már ki, mikor a tervbe füstbe ment, hiszen tudtak rólam, a fiának hívtak. Így hát megtartott, megtűrt, ahogy a kutyákat szokás. Királynak nevelte a fiát, míg engem a szolgájának szánt. Soha nem szerettet. Azonban elkövettem egy hibát. Bizonyítani akartam, kivívni a tiszteletét, a szeretetét. Fel kellett volna készülnöm mindenre, amit elkövethettek ellenem, és nekem meglépni mindazt. Csak úgy bánthatnak, ha engeded, mostanra megtanultam.
Visszavágnék, szóra nyílnának ajkaim, ahogy kimondja, hogy neki ez tetszik. Azonban hiába, mert hang nem jön ki a torkomon. Néhány pillanat múlva csak nyelek egyet, és elfordítom a tekintetem róla. Varázslómester lennék, aki nem tud varázsolni, épp csak … életben maradni. Ráadásul, még azt sem saját magától.
-Dehogynem. – feleltem halkan, mosolyra húzva a szám, mielőtt elfordulnék. Jól tudom, hogy mi az a magány. Ismerem, a részemmé vált. Az idő fáj, ahogy múlik, főleg magányosan. Felsérti az ember bőrét, kihasít egy darabot belőle, mint egy parazita, úgy eszi magát az ember gondolataiba és végig pusztítja legbelülről. Gondolatokat ültet el benne, kételyeket ébreszt, fájdalmat és keserűséget szül minden tett és gondolat, amit csak sugall. Most azt hiszi, hogy … képes lenne itt meghalni, magányosan. Az ember sehol nem képes meghalni, főként nem magányosan.

Megküzdöttem minden egyes lépésért. Gyűlöltem, hogy más ezt látja. Látja a gyengeségem. Egész életemben látták és emlegették nekem, kinevettek és gúnyoltak miatta. Megfogadtam, hogy soha többé nem láthat senki így, gyengének. Mert mindegy, hogy milyen az ember, ha gyengének látják, kivetik őt, ahogy a tenger sodor partra egy döglött halat. A szeretet gyengeség, ahogy az óvatlanság is. Engem pedig többé nem láthat senki sem gyengének.
A ruhák igencsak nagyok voltak rám, de … nem volt újdonság. Már Asgard-ban is sokan megjegyezték, hogy nem hasonlítok egy asgardi-ra. Vékonynak tartottak és gyengének, úgy gondolták, hogy egy asgardi széles vállú, az erőtől duzzad a mellkasa, és büszke kiállású. Ezekből rám egyiket sem gondolták igaznak. Jégóriásnak születtem, mégis, Asgard-ban hatott mindenki óriásnak a számomra. Elnézve, hogy Sigyn milyen ruhákat adott, itt is hasonló termetű emberek élhetek.
Figyelem, ahogy kijön a vízből, miközben felé bicegek a boton. Figyelem, de időről időre félrenézek és csak néhány másodperc múlva emelem újra rá a tekintetem, mikor már elég közel jutottam hozzá.
Éppen válaszra nyitnám már a szám, mikor a haja az arcomhoz csapódik. Hatra hőkölők, de megtudok kapaszkodni annyira a botban, hogy ne essek hátra. Megtántorodom ugyan, de a botra támaszkodva feltudok állni. – Talán … mégiscsak túl hosszú a hajad. – jegyeztem meg, elhúzva a szám, ahogy letöröltem a vizet az arcomról. Nem szerettem annyira a vizet, gyermekként sokszor nyomták a víz alá a fejem, mert … jó játéknak gondolták. Mikor azonban én töltöttem meg vízzel a torkukat, valamiért már nem mosolyogtak, nem nevettek olyan jóízűen, mikor velem tették ezt.
A szavait hallva a tenger felé pillantok, majd fanyarú mosolyra húzom a szám. – Biztos jókat beszélgettek. Hogy szól hozzád, egy kagylóban? – kérdeztem kissé gúnyosan, de néhány pillanattal múlva egy elnézéstkérő pillantást vetettem felé. Nem volt szép tőlem.
- Jötun vagyok. Kibírom. – vontam meg a vállamat, majd a kérdését hallva előbb a rólam lógó ingre pillantottam majd rá. – Miért, van, ami még nagyobb rám? – nem bántani akarom a szavaimmal, csupán csak  … olyan érzésem van, mintha újra gyerek lennék. Én voltam az egyetlen, akire minden nagy volt, akiről minden lógott, aki … a legkevésbé volt tökéletes.
- Tudok. – bólintottam, a tűz felé nyújtva a kezemet. -  Illúziókat kelthetek, becsaphatom a szemed, a füled … amit csak akarok. Olyan világot láttathatok veled, ami nem is létezik. Ha akarnám, tenger helyett sivatagot látnál, a Nap helyett a Holdat. – mosolyodtam el. Oh, igen, megtudnám tenni … megtudnám, ha nem lennék ilyen gyenge. Éppen csak, hogy lábra tudok állni, és éppen csak, hogy kezd visszatérni az erőm. Még mindig gyenge vagyok.
- Igen, szinte többet, mint én. – húztam mosolyra a szám. – Ha idetalál, és meglát engem, nemcsak én kerülök bajba. – mondtam kissé borúsabban. – Habár … talán mégse. Azt mondja majd, hogy fogságban tartottalak, és … zsaroltalak. Pont így festhetek. – csóváltam meg a fejemet. Egy kegyes hazugság, hogy megvédje a lánya becsületét, elvégre … az én becsületem már nem létezik, azért kár aggódni, főleg neki. – Ez a kettő még egyébként is hiányzik a bűneim hosszú listájáról. – nem jutottak ugyan el ide hírek, ahhoz túlzottan is messze van a palotától ez a hely, de eltudom képzelni, hogy milyen szóbeszédek keringhetnek rólam.
- Elfogadásra? Engem inkább arra tanított, hogy … mély levegőt vegyek. – mondtam kissé közömbösen, ahogy felidéztem néhány régi emléket. – Miért kéne az érzelmeknek … folynia? – kérdeztem értetlenkedve. Az folyik, ami egyszerű, ami könnyű, de az érzelmek nem azok. Durvák és fáj, ahogy változnak.
Lopva pillantottam rá oldalra, ahogy mellém lépett, majd vissza a tenger felé, mielőtt még találkozhatott volna a tekintetünk.
- Mindent. – feleltem egyszerűen, miután halkan kifújtam a levegőt. – De van ott valahol egy másik part. Egy másik kunyhó, pár másik emberrel. Talán halászok, akik azzal töltik az életüket, hogy étellel töltik meg atyád asztalát. Szolgálnak, értelem és cél nélkül, csakhogy másoknak jobb legyen. Nem kérdeznek, csak teszik, ami dolguk, mert erre születtek. Szolgának. – mondom ki könnyedén ezt a felettébb ronda szót. Boldogak, mert nem ellenkeznek, nem keresik a szabadságot, mert tudják, hogy nem tudnának vele mit kezdeni. A szabadság egy hazugság, amit ha elfogadnak, békére lelnek. – Vagy talán nem is léteznek. – vontam meg a vállamat, ahogy elfordultam a tengertől, a botra támaszkodva és közelebb léptem az általam keltett tűzhöz.
-Tudod, hogy mi a legnagyobb hazugság? A szabadság. Egy illúzió. – valójában mindenki láncra van verve, a szerepét játssza el, amiről olykor még csak nem is tud. – Csak úgy lehetsz szabad, ha … belátod, hogy soha nem vagy az. Ha átlátsz a hazugságon és … létrehozod a sajátod. – a világ már csak ilyen. Hazugság épül hazugságra, és az nyer, akinek a legbiztosabb talajra építkezett. Egy hazugság csak úgy működik, ha ott van benne az igazság. Azt adjuk a másiknak, amit akar, csak úgy, ahogy azt mi akarjuk, és kész is az … illúzió. – Mondd csak … szabadnak érzed magad?

a villain is just a victim whose story hasn't been told

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki

Vissza az elejére Go down

welcome to the new world, Loki

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Similar topics

-
» Soldier World Tour
» Loki kastélya
» Ötlettár a játékosoknak!
» Asgard > Loki Laufeyson
» Loki & Thor - A long time ago

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Félbemaradt játékok-