» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|
welcome to the new world, Loki

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: welcome to the new world, Loki Vas. 21 Május 2017, 22:34

Ugyanolyan napnak indul ez is, mint a többi. Csak én és a tenger. Lehunyt szemmel élvezem, ahogy a szél a hajamba kap, a csupasz talpam pedig elmerül a homokban. De a változás hirtelen jön, erőszakkal rontja rám az ajtót, s a legtöbb, amit tehetek, hogy elképedve figyelem, ahogy az égbolt kettéhasad, és az idáig békésen szunnyadó tenger háborogva bolydul fel. Vészjósló, hátborzongató jelenés. Szinte a zsigereimben érzem, hogy valami ekkor a világegyetemben is megváltozik… kardinális, éteri szinten. Szétszakad az égbolt, és valami zuhanni kezd, zuhanni… egyenesen bele az én hőn szeretett tengerembe. Összerezzenek, a testem pedig megfeszül. Minden porcikámban érzem, hogy rohannom, menekülnöm kellene, de a lábaim nem engedelmeskednek; cöveket vertek. Az ott egy ember, egy élőlény, egy ártatlan lélek – vagy maga az ördög –, aki lezuhant az égből, és most elnyelik a habok.
És végre… végre rohanni kezdek. De nem el innen, hanem közelebb… még közelebb hozzá. Az idegenhez, akit kivetett magából az égbolt. Látnom kell, hogy miféle szerzet, és ami még lényegesebb: meg kell mentenem. Mert ha én nem teszem, akkor ki fogja? A sziklaszirthez rohanok, hogy aztán belevessem magamat a hullámok közé, miközben az idő fájdalmasan feszül neki az örökkévalóságnak. Mintha a világ egy pillanatra megfagyna körülöttem…
Egészen mélyre kell merülnöm ahhoz, hogy megtaláljam – és én kicibálom magammal… a partra… biztonságos közegbe. Szegény ördög. Odakint a parton aztán úgy hajolok fölé, hogy a vörös hajzuhatag a vállamról végül az ő arcába omlik. Csepp-csepp. Így tanulmányozom, a vonásait fürkészem. Életben van ugyan, de a sérülései súlyosak. Mi több, olyannyira súlyosak, hogyha nem látom el őket azonnal, akkor hiába húztam ki a tengerből, ugyanúgy meg fog halni. Hazavihetném magammal… Nem, nem vihetem haza, az túl messze van, túl sok idő lenne, és jelenleg az idő az, ami nem adatott meg nekünk. Gyorsan kell cselekednem – az öbölben elrejtett kis viskóba viszem, ami jelenleg elhagyatottan árválkodik ott, mert évek óta senki sem lakja. Csak én hajtom néha álomra a fejemet ezen a helyen, ha már sok nekem a palota magasztos, márványkövekkel kirakott gejl csillogása. Itt lehetek a legközelebb a tengerhez. És itt vannak az én titkos kis… eszközeim, mint például azok a kések, amelyeknek a segítségével megfosztom szerencsétlen férfit a ruhájától. Vagy legalábbis egy részétől. Hogy megtisztíthassam és összevarrhassam azt az éktelenkedő sebet a mellkasán. Csakhogy a vérzés nem akar elállni, és a sebhely ahelyett, hogy összehúzódna csak még hatalmasabb lesz. A kezem csupa vér, az arcom csupa vér – mindenemet beborítja a vére. Átvirrasztom vele az éjszakát, rendíthetetlenül szorítva a halálos sebhelyet, a vérzést, hogy elálljon. Néha egy pillanatra magához tér, aztán újra eszméletét veszti. Én meg már rég belefáradtam abba, hogy szólítgassam… Ezen a ponton túl már nem is számít igazán, hogy ki ő és honnan jött. Csak szorítom azt a sebet, szorítanom kell, mert ha akár egy pillanatra is abbahagyom, és elmozdulok mellőle, akkor félő, hogy azon nyomban belehal…


Loki & Sigyn


black sea | nesze, kandúr Razz |

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Hétf. 22 Május 2017, 13:18

Sigyn & Loki

Fájdalom. Kétségbeesés. Félelem … ezt érzem, amikor érzek is valamit. Villódzó képek, emlékfoszlányok, elmosódott arcok, szavak, amiket hallok, de még sem értek. Hol vagyok? Ez lenne a … jussom? Megtettem mindent, hogy büszkévé tegyem. Érte tettem, elhoztam volna a békét, és ő újra Thor-t választotta. Újra elutasított. Soha nem ismert el. Mindig is őt támogatta, miatta éltem az árnyékába, miatta … miatta nincs helyem Asgard-ban. Ott nincs, ami megilletne engem. Emlékszem, hogy a halált választottam helyettük. Emlékszem a bátyám arcára, és, hogy Odin mi mindent rombolt le bennem egyetlen szóval. Soha nem voltam elég jó neki, soha nem is lettem volna az.
De nem haltam meg. Nem … az más lenne. Képeket látok, egy arcot, érzem a fájdalmat, majd elmúlik és ismét csak … lebegek. Hol vagyok, hol voltam és miért érzem, hogy élek? Ez fájdalom, a fájdalom pedig az élőké. Tönkretettek, szétszakítottak. Ez nem a megváltásom, ez az, amit tettek velem. Én próbáltam … megmutattam, hogy jobb vagyok, mint aminek hitt, de soha nem voltam. Nem, az ő szemében soha nem leszek egyenlő. Máshonnan jöttem, én … más vagyok. Minden, amit ígért nekem, soha nem volt az enyém. Minden, amit láttam, hazugság volt, csak látszat, aminek hittem, mert erre nevelt.
A fájdalom nem múlik. Az erőm … mintha nem lenne, semmi vagyok, nem állhatom akadályát a fájdalomnak. Felpattan a szemem, ahogy visszaránt valami a valóságba, a fájdalom még intenzívebb, remegő kezekkel nyúlok a mellkasom felé, de nem tudok elérni odáig. Hátrafeszítettem a fejem és tettem az egyetlen dolgot, amit tehettem: elviseltem. A fájdalomtól ziháltam, pedig ordítani akartam. De nem jött ki hang a torkomon, gyenge voltam, hogy felkiálthassak. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy nem vagyok egyedül. Egy elmosódott arcot láttam, ahogy felnéztem, mindössze néhány pillanatra, mert megint egyre sötétebb lett, míg végül az utolsó gondolatom is elhalt.
Fogalmam sincs mióta vagyok itt. Mikor újra kinyitom a szemem, már elvesztettem az időérzékem. Fáj, ahogy levegőt veszek és megemelkedik a mellkasom. Teszek egy próbát, hogy felkeljek, de nem bírom megemelni magam. Csak most látom hol vagyok. Látom, de akkor sem tudom. Most azonban nincs itt senki, nem látok mást. Újra próbálkozom, a kezemmel támogatom magam, de nem tudok felülni, visszaesek és egy fájdalmas kiáltás hagyja el a torkom. – Gyerünk … - morgom magamnak, mikor újra próbálkozom. De ezúttal nem ülök fel, kinyúlok a kezemmel és próbálok keresni valamit, amiben megkapaszkodhatok.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Hétf. 22 Május 2017, 20:35

Én átvirrasztottam vele az egész éjszakát – ő talán nem is érzékeli, talán soha nem is fogja, de én mindvégig mellette voltam, hogy életben tartsam. A puszta kezemmel szorítottam el a sebet a mellkasán, mit sem törődve azzal, hogy a vére mindenemet beszennyezi. Ez… ahogy a vére a bőröm felszínéhez ér, ahogy beszivárog a körmeim alá, és minden apró repedésen utat tör magának… összeköt minket… valami különös, nem evilági módon. Nem számít, hogy honnan jött, és az sem, hogy ki ő. Életben tartom, mert ezt kell tennem, ez a helyes. És mert… megláttam a szemeiben valamit, valamit, amit azelőtt még soha senkinél nem tapasztaltam. Egyetlen pillanatra nyitotta ki a szemeit csupán, de ez nekem elég volt; a lélektükrei mindent elárultak. Sérelem érte, nem csak testileg, hanem lelkileg is. És nincs senki, aki segíthetne rajta… De van. De van! Én… én segíthetek, én segítek rajta… Mert a világ száműzte őt és kitaszította magából, elvégre hogy máshogy jutott volna erre a sorsa? Maga az ég okádta ki magából, mint valami senki fiát. Semmi baj, itt már nem bánthatnak többé, majd én vigyázok rád. Ugyan nem kérte senki, hogy így tegyek, de nem is tudom… ahogy néha-néha magához tér, és körbenéz azokkal az űzött vad szemeivel… Egyszerűen csak azt érzem, hogy nem hagyhatom magára, nem hagyhatom a sorsára. Életben fogom tartani, hiába, hogy nem kérte senki, és nem is várok el cserébe semmit. Azért teszem, mert én akarom így. Hallani akarom a történetét, hallani akarom, hogy mi jutatta őt idáig… Vajon miféle gyalázatos tett szárad a lelkén? Azt kellett tennie, valami olyat, amely nem nyer bocsánatot. Mert a hősök nem az égből potyognak, őket nem veti ki magából az univerzum.
Eltelik egy nap… talán kettő? De az éjszakák… az éjszakák a legnehezebbek. Akkor szökik fel a láza, amit nem egyszerű csillapítani. Lassan kénytelen vagyok beletörődni, hogy nincsen tudatában a körülötte zajló eseményeknek, és nyilvánvalóan azzal sincs tisztában, hogy ki vagyok én; aki már napok óta gondoskodik róla. Igazán nem róhatom fel neki ezt… Azok után, amiken keresztülment szegény…
Aztán végre eljön a nap, amikor jobban lesz. Jobban? Éppen csak annyira jobban, hogy egy fél órára magára tudjam hagyni – muszáj szereznem neki valami folyadékot és némi élelmet, na meg egyúttal magamnak is, mert a hosszas virrasztásnak köszönhetően én sem ettem már napok óta. Nem mintha számítana, az idő mintha megállt volna azóta… Nem érzékelek immár semmit, csak azt, hogy hányat dobban a szíve. Eleget ahhoz, hogy életben maradjon? Mintha az én életem is az övé köré fonódott volna. Akkor olvadt egybe a kettő, amikor a vére összemosta az arcomat, és egyszeriben csak az egész világ eltorzult előttem. (…)
- Életben vagy… – megkönnyebbült sóhaj szakad fel a tüdőm mélyéről, ahogy az ajtón belépve megpillantom a vendégem magasztos mutatványát, mintha próbálna felkelni…?
Olyan szélsebesen kapok utána, hogy felocsúdni sincs idő, máris ott termek mellette, hogy ugyanazzal a lendülettel, ahogy ő igyekszik felülni, én a következő pillanatban már visszanyomjam az ágyra. – Mit csinálsz? Maradj nyugton, pihenned kell! … különben felszakad a sebed – mutatok a mellkasán lévő kötésre, hogy a célzás egyértelmű legyen. A kezemmel pedig nem eresztem, egészen addig nem, míg vissza nem mászik az ágyába, és meg nem eszi a… – Hoztam neked levest. Gondolom, hogy mennyire nagyon éhes lehetsz már…


Loki & Sigyn


black sea | nesze, kandúr Razz |

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Kedd 23 Május 2017, 17:43

Sigyn & Loki

Király voltam. Asgard királya, az engem megillető helyet foglaltam el. Kész voltam bizonyítani, kivívni Odin elismerését. De ő soha nem adta volna meg ezt nekem, igaz? Az esélyt … hogy is adhatta volna meg? Hogy ültethetett volna egy Jégóriást Asgard trónjára? Elhozott onnan, egy … relikvia voltam,  elzárva, amíg úgy nem dönt, hogy felhasznál majd! Minden értelmet nyert. Most már értem miért, hogy helyezte Thor-t mindig is elém, mert nem számít mit mond, hogy mennyire szeret, soha nem voltam több, mint eszköz a kezében! Egy hazugságban éltem, egy hazugságban hittem! Majd pedig elvágott mindentől, amiért küzdöttem. Nem vagyok Odin fia, soha nem voltam.
Nem figyelek fel a hangjára, minden erőmmel azon vagyok, hogy feltudjam magam küzdeni, így csak akkor tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül, mikor visszanyomnak az ágyra. Nem tudok ellene semmit sem tenni. Ilyen könnyedén semmisítette meg azt a keveset, amit eltudtam érni azzal, hogy megpróbáltam kapaszkodót keresni. – Mi … mi történt velem? – préselem ki magamból a szavakat, ahogy a mellkasomra pillantok és meglátom rajta a kötést. Nem kell elképzelnem, hogy mi van alatta, mert érzem. A fájdalmat, ami miatt felülni sem vagyok képes. Meg kellett volna halnom, a Bifröst ereje elszabadult, a világok átjárói keresztezték egymást, egy ajtó egyszerre vitt mindenhova. Én pedig benne voltam, érezem, ahogy széthúz a testem, biztos voltam benne, hogy meghalok. Mégis, itt vagyok … de hol? - Mi ez a hely? – tettem fel egy újabb kérdést, és a fejemet oldalra fordítottam, hátha találok valamit, ami árulkodó lehet. De nem láttam semmit. Továbbra is csak sötétben tapogatóztam.
-Halottnak kéne lennem … - ismételtem meg hangosan a gondolataimat. – Ki vagy te? – pillantottam fel rá, kierőszakolva magamból a kérdést, meg sem hallva, hogy mit mondott. A légzésem szaggatott volt, úgy éreztem mintha minden pillanatban megfulladhatnék. Nem láttam még ezelőtt, nem ismerős az arca. Asgard-ban lennék? Nem … azt tudnám. – El kell … mennem. – el, valahova messze, ahol nincs senki. Ahol nem keresnek, ahol nem találhatnak rám. Többé nem vagyok Odin fia, sem Asgard királya, sem … semmi. Elvették tőlem. Mindent.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Szer. 24 Május 2017, 22:37

Figyelem Őt. Figyelem, ahogy próbál erőt venni magán. Figyelem az elhivatott, rendíthetetlen küzdelmét, ahogy ellent mond mindennek, amit az ép ész képes felfogni, s amit egy meggyötört, sérült test képes elviselni, és nekiveselkedik a lehetetlennek… félelem és hezitálás nélkül. Mint valami vesztes csata, amit nem nyerhet meg, de azért szakadatlanul próbálkozik. Harcos vagy talán? Különös harcos, a legkülönösebb, akivel valaha találkoztam. És csakugyan van valami… lenyűgöző abban, amit csinál, még ha mellette a szívem szakad bele, ahogy hiábavalóan próbálkozik, hiszen a sebei – és én – nem engedhetik az útjára. Noha fogalmam sincs, hogy hova siet egyáltalán ennyire…
Mi történt veled? (…) Azt hiszem, hogy meghaltál. Aztán újjászülettél. – Lezuhantál az égből… bele a tengerbe. Én húztalak ki onnan… néhány nappal ezelőtt. – Sokáig volt kiütve ugyanis. Túl sokáig. És annyi, de annyi kérdésem lenne hozzá. Honnan jöttél és ki vagy te, rejtélyes idegen? Ám a kérdések elakadnak… valahol félúton, és mielőtt még lélegzetvételhez juthatnék, ő rohamoz meg a saját kérdéseivel. – Vanaheim – válaszolok lágy hangon, mint ahogyan csak a nagyvadakhoz szokás szólni. Óvatosan és türelmesen, nehogy elijesszük őket… Mindeközben pedig engedek a szorításból – félve, illanón veszem el a kezemet az övétől, hogy ha esetleg ismét megpróbálna elmenekülni, akkor készen álljak.
Szavai hallatán ismét válaszra nyílnak ajkaim, de aztán meggondolom magam. Halottnak kéne lennie, való igaz. De nem halott, mert én megmentettem és segítettem rajta. Ez igazából nem lényeges. Nem várok cserébe semmit. Nem kell a hála, nem kell a köszönet. Azért tettem, mert… nem is tudom, ösztönszerűen tört rám az érzés, hogy meg kell tennem. Bármiféle logikus magyarázat vagy indok nélkül. Meglehet, hogy a kitaszítottaknak ebben a világban már nem jár bűnbocsánat… Talán nekik már nem jár az, hogy megmentsék őket… De azt hiszem, hogy akkor én nem akarok ennek a világnak a részese lenni… Ha ennyire rút, és ennyire kegyetlen.
- És annak érzed magad? – válasz helyett inkább felteszek neki egy igazán lényegre törő kérdést. A fájdalom a mellkasodban vajon azt az érzetet kelti, hogy meghaltál? – Szerencsés voltál… – Kaptál egy új esélyt, hát élj vele. Merthogy… a régi életéhez már nem térhet vissza. Látom… látom rajta, látom a szemeiben. Azért menekül, azért akar még így is, hogy majdhogynem belehalt, még így is… menekülne. Nagyon szeretném feltenni a kérdést, hogy ki vagy mi elől menekül ennyire elszántan és egyúttal elkeseredetten, de… lenyelem a kérdést, sőt még a sóhajt is, amit a hadakozása láttán akarok kipasszírozni magamból. – Mégis hova mehetnél? Itt biztonságban vagy, itt nem bánthat senki, és nem is keres senki… Egyedül csak én tudok rólad. – Csakis olyasvalaki menekülne el még a halálos ágyáról is, akinek oka van rá, aki valami szörnyűséget művelt. Befogad és kitaszít a világ. Ezt látom én benne. És ha beleőrülnék sem tudnám megmondani, hogy miért, de segíteni akarok neki… rajta. – … de én megőrzöm a titkot. Sigyn vagyok, egyébként. Te pedig… asgardi, ugye jól sejtem? Láttam a… – félszegen rásandítok a ruhájára, vagyis arra a néhány cafatra, ami még megmaradt belőle – … az öltözékedből ítélve gondolom, hogy odavaló vagy. – Hallottam én is a pletykákat a száműzött és halottnak hitt hercegről.


Loki & Sigyn


black sea | nesze, kandúr Razz |

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Pént. 26 Május 2017, 18:02

Sigyn & Loki

Harcos? Oh, nem … engem soha nem tartottak annak. Thor … ő volt a harcos, az igazi, a legyőzhetetlen … mi mellette eltörpültünk, győzelmeink soha nem voltak egyenlők az övéivel. Mindig magának akarta a legerősebbet, a végső ütést. Ünnepelték őt, a győzelmeit mesélte, hencegett és úszott a rivaldafényben, ami ráirányult. Engem soha nem tartottak olyan jónak, Odin inkább Thor-t képezte, felkészítette az uralkodásra … nekem a morzsák maradtak.
A szavait hallva már biztos vagyok benne, hogy még mindig élek, és nem a halál űz velem valami gonosz tréfát. A Bifröst tehát mégsem ölt meg … közel állt hozzá, de végül kiköpött egy tengerbe, ide … Vanaheim-be. Hirtelen emelem rá a pillantásomat, ahogy ezt kimondja, de szinte egyből félre is nézek. Még mindig a Kilenc Birodalomban vagyok. Asgard-ban úgy gondolhatják, hogy meghaltam, ha a fülükbe jut a hír, hogy mégsem … ez nem történhet meg. – Miért? – kérdeztem végül, de csak pillanatokra néztem újra rá. Mi értelme volt megmenteni engem? Hacsak … nem, soha nem jártam még itt. Odin Thor-t vitte magával az útjaira, engem a palotában hagyott. Egy fényűző a börtön, ahol mindig is éltem. Ha halottnak hisznek, nem is keresnek. De biztos megjutalmaznák azt, aki megtalálna …
– Soha nem voltam az. – mondtam halkan, inkább magamnak, mint neki. Odin fia … ha ezt valaki meghallja, mégis ki gondolná azt, hogy ne kaptam volna meg mindent, amit akartam? Hogy ne lettem volna szerencsés? Én azonban soha nem voltam a fia. Hittem benne, mert ezt mondták, mert … megteremtették a hazugságot, amiben hinni akartam. Én csak egy terv része voltam, egy … befektetés. – Csak te? Ez egészen biztos? – kérdeztem nyugtalanul. Nem tudom hol van az az itt, de sehol nem biztonságos, ahová elér Odin keze. Vajon milyen sorsot szánna nekem, ha megtudná, hogy életben maradtam? Bűnbakra van szüksége … velem azt meg is kapná.
Követem a pillantását, és mikor megpillantom azt, ami maradt a ruháimból, csak egy halovány, keserű mosoly ül ki az arcomra a kérdését hallva. – Nem vagyok asgardi. Soha nem voltam. – nem, én … más vagyok. Emlékszem Odin meséire, a jöttünök ellen aratott győzelméről. Az egyik kedvenc történetünk volt, csak épp kifelejtette azt a részét, hogy elhozott onnan egyet. Képzelem, hogy rettegett attól, hogy mindez kiderül.
Odin nem vitt magával az útjaira, azt mondta, hogy … unalmas találnám őket. Nem akarta, hogy megismerjenek a Birodalom más világaiban. De én ismerem a Birodalom más világait. Amíg Thor-t képezték, én tanultam, megismertem a történetüket, készültem arra, hogy … egy nap király lehetek, és akkor ismernem kell a Birodalmam. A Birodalmam, ami soha nem létezett. – Sigyn …  - ismételtem aztán meg a nevét, majd újra ránéztem. Bizalmatlanul. – … Vanaheim urának lánya … -  oh, én ugyan most találkozom vele először. De hallottam pletykákat róla, történeteket. Igen népszerű volt, mikor legutóbb nálunk járt Vanaheim ura és a családja. - … miért mentettél meg valójában? Ki tudja még, hogy itt vagyok? – ha a családja kezére jutok, csak idő kérdése, hogy mikor adnak át Odin-nak. Busás jutalmat kapnának értem, remek tárgyalási alap lennék számukra.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Vas. 28 Május 2017, 01:14

Hát ha nem harcos, akkor mi vagy te? És ha nem vagy harcos, akkor miért küzdesz… még mindig? Nem hiszek neki. Nem hiszem el azt a rideg csillogást a jéghideg szemeiben, amellyel próbálja távol tartani magától… nos, voltaképpen engem. Mint valami védelmi mechanizmus, csak taszít és taszít; eltaszítja magától még a segítséget is, pedig nagy szüksége lenne rá. Vajon mekkora fájdalom érhette, hogy végül ilyenné lett? Barátságtalan, arrogáns, és mégis van benne valami… amiért megesik rajta a szívem. Mert a ridegségen túl látok mást is a szemeiben, ami egészen emberi. Fájdalom, csalódás, üresség? A szemei akaratlanul is elvezetnek ahhoz a tátongó lyukhoz a lelkében. Elárulták volna? Vagy ő árult el másokat? Nem mintha számítana, úgysem fogja az orromra kötni, és talán nekem sem kéne ennyire a szívemre vennem a sorsát, elvégre miért is ártanám bele magamat olyasmibe, amihez semmi, de semmi közöm nincsen az égvilágon?
Kérdése hallatán egy pillanatra a magasba szökik a szemöldököm, és értetlenül meredek rá. Nem értem azt, hogy hogyan lehet valaki ennyire… bizalmatlan. – Mert meghaltál volna, ha nem teszem… – Óvatosan emelem rá a tekintetemet ismét, majd ugyanilyen megfontoltsággal lépek hozzá közelebb. – Még soha senki nem tett érted hasonlót? – Csak úgy… önzetlenségből? Nem is kell válaszolnia, én már tudom a választ. Nem kapott ő semmit az élettől önzetlenül… Máskülönben most nem menekülne. Máskülönben nem lenne ennyire bizalmatlan és távolságtartó, és rideg. Mérhetetlenül rideg. Akár egy jégszívű óriás. Voltaképpen kérdeznem sem kell a nevét, hisz’ a pletykák eljutottak ide is – mikor kimentettem a tengerből, még ugyan nem tudtam, hogy ki ő, de azóta… napok teltek el. Én voltam az első – és egyben az utolsó –, aki megcsodálhatta a ruhájának a maradványait, és most, hogy végre magához tért, szinte már biztos vagyok benne. Ő az, akit mindenki keres… Ő az, akit halottnak hisznek… És ő az, akinek a fejére vérdíjat tűztek. (…) Mert ha megtudnák, hogy életben van… ha megtudnák, hogy én bújtatom… annak bizonyára súlyos és visszafordíthatatlan következményei lennének. S ekkor a mellkasomban is csakugyan megmoccan valami – talán a szívem, mely veszett hévvel feszül neki a bordáimnak, ennek a láthatatlan ketrecnek, amely idebent tartja. Mert tudom, hogy valami rosszat tettem, de mégsem érzem rossznak. Miért kéne, hogy bűn legyen az, hogy segítettem neki? Mindenkinek jár az élet, a második esély… Az, hogy megmentsék. Bármit is tett, nem érdemel halált. Nem így, ilyen méltatlan módon. Hallottam a pletykákat, hogy mit tett. De én nem hiszek a pletykáknak, és még ha hinnék is… Ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette? És ki lennék én, ha hagynám, hogy mások ítélkezzenek felette? Ha az apám kezére adnám… akkor ítéletet hoznának, valamiféle szörnyűséges ítéletet, amivel nem értenék egyet most, hogy megmentettem, ápoltam és a gondját viseltem. Érzek valamiféle… kapcsot… egyfajta köteléket kettőnk között. Még ha ő nem is érzi… Én érzem helyette is, mindkettőnk helyett érzem. Ezért nem tud senki más az ittlétéről. De hogyan is önthetném mindezt szavakba neki? Hogyan önthetném szavakba azt, amit egyszerűen nem lehet?
- Nem. Nem érted… – vágok a szavába, és közben fel sem tűnik, hogy időközben leültem mellé az ágyra. – Szerencsés voltál, mert túlélted ezt… Bármilyen szörnyűséget is éltél át, amiről a sebeid tanúskodnak… túlélted. És mégsem érzed magadat szerencsésnek? – értetlenül meredek rá, tekintetemet az övébe vájva, immár közvetlen közelről. – Látsz itt még valaki mást is? – színpadiasan körbepillantok a rozoga viskóban. Nem akarom mondani, de ha olyasfajta szándékaim lettek volna vele, mint amit ő gondol, akkor most nem itt lenne, hanem a palotában, vagy a palota tömlöcében, és nem én lennék az ápolója, hanem a… magány. A nagy, sötét és kínzó magány.
Vele együtt mozdul a tekintetem, mindketten a ruhát fixírozzuk. Nincs benne semmi különös. Leszámítva azt, hogy ilyet csakis az asgardi népek hordanak. Aztán ismét értetlenül meredek rá, némileg összezavarodva. – … de hát a ruha… nem értem. – Hol az ő szemeibe, hol pedig a szakadt, szétfeslett anyagra pillantok. – Akkor honnan jöttél? És hogyan kerültél Asgard-ba?
Egyre kuszábbnak tűnik ez a történet – zavaros, kaotikus massza. Emlékszem rájuk, Odinra és a fiaira… noha ebből csak az egyiküket ismerhettem meg, a másikról akkoriban is csak a pletykák keringtek. Loki. Ő… más volt. Máshogy írták le, máshogy beszéltek róla. Az árnyék a fényben. A dicsőséget körbeölelő sötétség. Sosem mondták ki ugyan, de az, ahogy emlegették, sokat elmondott. Lokit egyszerűen csak másnak tartották. A másság nem feltétlenül rossz, csak sokan nem értik – és ez a rossz.
- Te aztán nem vagy valami bizalmas típus, mi? – lebiggyesztett ajkakkal, a fejemet csóválva szegezem neki a kérdést. Bárcsak olyan választ adhatnék neki, amivel képes megbirkózni. Amivel tudna mit kezdeni… Bárcsak olyan választ adhatnék neki, amihez eddig hozzászokott. Hogy mindenki ellenség, és senkiben sem lehet bízni. Bárcsak olyasvalaki lehetnék, akinek lát engem. Ellenség. Csakhogy nem vagyok. – Értsd meg, hogy semmi egyéb célom nem volt azzal, hogy kimentettelek, mint az hogy meggyógyítsalak. És most hagyd, hogy tegyem a dolgom, és edd meg szépen a levest, amit hoztam neked!


Loki & Sigyn


better love | nesze, kandúr Razz |

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Vas. 28 Május 2017, 14:49

Sigyn & Loki

Mit számítana neki, ha meghalnék? Nem ismer, fogalma sincsen, hogy ki vagyok, egy ismeretlen élet kihunyta nem zavarná meg az életét, sem … másét. A kérdése hallatán futólag pillantok csak fel rá, mielőtt ismét félrekapnám a tekintetem. – Nem tudom. – eszembe jutott, hogy mit mesélt Odin. Ő megmentett aznap azzal, hogy elhozott onnan, hogy nem hagyott ott meghalni. De nem ezért tette … nem, több ezer Jöttünt ölt meg aznap, mit számított volna neki még egy? Azért hozott el onnan, mert lehetőséget látott bennem, felakart használni a békéje érdekében. Csak azért élek, mert a terve része voltam. Nem a fia, csak a terve voltam.
-Nem azért éltem át, hogy aztán túléljem. – válaszoltam velősen, elnyomva a fájdalmat, ami kiakart ütközni az arcomon. Kész voltam a halálra, szinte biztos voltam benne, hogy meghalok. Elvesztettem mindent, ami voltam, nem volt okom visszakapaszkodni. Csalódott voltam, összetört a világ, amiben hittem, és végül bármit is tettem, nem volt elég jó. – Csak mert nem látok, még lehet itt más. – gyenge vagyok, az erőm … szinte alig érzem, nem tudnék védekezni egy varázsló ellen, talán még arról sem tudnék, hogy a fejemben van. Ismerem a trükköket, nekem is van pár, csak azért, mert valamit nem látsz, még nem jelenti, hogy nincs is ott. – Ha pedig van … rájövök. – ha visszatér az erőm, ha már nem érzem magam ilyen gyengének, nem lesz könnyű fenntartani a látszatot. Előttem nem.
-Az csak egy ruha. – szintén valami olyan, ami soha nem volt igaz. Nem vagyok asgardi, soha nem voltam az, ez is csak a hazugság része volt. – Mit számít, hogy kerültem oda? – mit számít, hisz mire jutottam vele? Nem akarom elárulni, hogy ki vagyok, elvégre … ki vagyok? Odin fia? Nem, az soha nem voltam. Nekem a morzsák jutottak, amit Thor meghagyott. Az árnyéka, amiben éltem. – Az mindegy, hogy én ki vagyok. – vele ellentétben. Ő királyi vér, ellenben velem. Róla beszéltek az emberek, kedvelték őt. Tudom, mert hallottam. Én ezt nem kaptam meg, én, ha ott is voltam … soha nem láttak, nem figyeltek rám. Bezzeg Thor … rá egyből felfigyelt mindenki, őt egyből ünnepelték, nem számít milyen ostobaságot tett, vagy készült tenni.
Morogva, de végül elvettem tőle a levest, amit hozott és felküzdöttem magam annyira, hogy képes legyek enni. Ha meg is próbált volna segíteni, nem hagytam. – Hol a testőrség? Njörd aligha engedi a lányát csak úgy … idegenek megsegítésére. – Asgard-ban tett látogatásuk során szinte végig velük volt a testőrségük. Kétlem, ez csak a bizalmatlanság jele lett volna. – Az atyád aligha lesz elragadtatva attól, amit tettél. – nem néztem fel rá, miközben beszéltem. Njörd és Odin között mindig is feszült volt a helyzet, komoly fegyvertény lenne Vanaheim ura számára az, ha az ő kezében lennék. – Megbüntet majd … mi értelme kivívni a haragját? – továbbra sem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez nem csak egy … látszat börtön. Ha így van, megfogom tudni, ha pedig nincs … akkor is többet kell tudnom a helyről, ahol vagyok. Napok telhettek el, Odin-nak most erőt kell sugároznia, hogy egyben tartsa a Birodalmat. Lázadások fognak kitörni. Minél nagyobb a káosz, annál könnyebben tűnhetek el.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Kedd 30 Május 2017, 17:13

Be kell látnom, hogy ez a férfi sokkalta barátságosabb volt, amíg nem volt magánál. Addig nem ellenkezett… Nem küzdött… Nem akart mindenáron elmenekülni… Nyilván nem tudhatom, hogy miken ment keresztül, hogy végül itt kötött ki, és nyilván azt sem tudhatom, hogy mitől vált ilyen zorddá és ellenségessé. Még egy segítő kézben is csak a tőrt látja. Nyilván megvan rá az oka. Nyilván. Legalábbis ezzel próbálom magamat győzködni, mert az még csak meg sem fordul a fejemben, hogy mi van akkor, ha ő egyszerűen csak ilyennek született? (…) Nem, senki sem születik ilyennek. Az élet formálta azzá, ami. Különösképpen, ha tényleg ő az, akinek gondolom. Az elfeledett herceg, akit halottnak hisznek. Persze az ő történetét sem ismerem… Csupán felületesen. Csupán apró szilánkok jutottak a fülembe azokból a pletykákból, amiket hallottam róla. Akkoriban, még mielőtt megtörtént volna az, amiről azóta mindenki beszél. Felségárulás. Száműzetés. Kitagadás. Igazából az egész történet annyira zavaros, hiszen a legelején még Thor-t taszították le a halandók földjére. Aztán… mi történt aztán? A pletykáknak nem lehet hinni. Az viszont bizonyos, hogy egyetlen pletyka nagyon is igaz. A Bifröst megsemmisült, ámde a megsemmisülése pillanatában magával ragadott valamit… valakit… az élők sorából… akire végül én találtam rá. És aki módfelett barátságtalan. Hibáztathatnám érte? Nem hiszem, hogy lenne rá okom. Így a válaszát csak egy megfáradt, lemondó sóhajjal kísérve konstatálom, miközben elégedetlenül csóválom meg a fejemet. – Sajnálom… – Sajnálom, hogy így történt. Sajnálom, hogy bántottak. Sajnálom, hogy meg akartál halni, és én mindezek ellenére mégis megmentettelek. Bár ez utóbbi tettemet mégsem tudom sajnálni annyira, mint amennyire szeretném, vagy mint amennyire kéne. Tudom, hogyha rátalálnának, akkor az immár rám is hatással lenne. Már meghoztam egy döntést. Akkor, abban a percben, ahogy kimentettem őt a tengerből. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy ki ő. Számított volna egyáltalán? Nem, megmentettem volna akkor is ugyanúgy. Mint ahogyan megmentettem azt követően is, hogy ráleltem a ruháján lévő díszítésekre, és rájöttem, hogy ki ő – átvirrasztottam érte az éjszakát, a sebeit szorítva, hogy túlélje azt a halál közeli állapotot, és megérhesse a másnapot, pedig a szívem mélyén már akkor is tudtam, hogy kit mentek én olyan nagyon veszett hévvel, szinte rendíthetetlenül.
Következő kijelentésére akaratlanul is félmosolyra rándul az ajkam szeglete. – Ebben a világban nincsenek varázslómesterek. – Vanaheim a természet gyermekeinek az otthona. Az anyám az erdők védelmezője, míg az apám a tengerek ura, de egyikük sem képes olyasféle varázslatokra, mint egy varázslómester. Itt nincsen megtévesztés, csak a színtiszta valóság. Amit látsz, az a valóság… – … rajtad kívül, Loki. – Most először mondom ki a nevét, de olyan óvatosan és alig hallhatóan, mintha attól tartanék, hogyha rájön, hogy tudom, hogy kicsoda, akkor ismét megpróbál majd elmenekülni.
- Engem érdekel – emelem rá a tekintetemet, és nem is eresztem a következő mondatomig. – Egyesek szerint számít az, hogy honnan jöttünk, mert a múltunk határoz meg minket. De ez nem igaz… Apám mindig azt tanította, hogy az a különleges, amit teszünk, és nem az, hogy kik vagyunk. Csak… csak… érdekelt… – hirtelen sütöm le a szemeimet, mintha valami egészen illetlent tettem volna. – Szerettem volna a Te szemszögedből látni a történetet. – A történetet, aminek mindenki a tudója, pedig valójában senki sem tud semmit. Ezért akarom tőle hallani. Csakhogy ő túlságosan bizalmatlan ahhoz, hogy megossza velem…
Nem mutatom ki ugyan, de a lelkem mélyén most mérhetetlen elégedettség tölt el, amiért legalább arra rá tudtam venni, hogy egye meg az ételt. Erőre van szüksége. Különösképpen, ha annyira mindenáron el akar majd tűnni innen…
- A helyükön vannak, gondolom – vonok vállat könnyed eleganciával. – Már nagylány vagyok, nincs szükségem testőrökre. – Főleg nem itt, egy ilyen szigonyokkal teli kis vityillóban. Gyakorlatilag bármiből fegyvert tudnék kovácsolni, ha úgy adódna… De persze tudom, hogy nem akar bántani, hiszen nélkülem most nem lenne életben. Vagy talán meglehet, hogy éppen ezért akarna bántani, ha lenne hozzá elég ereje… Mert életben maradt azok után, amik után senki fia nem akarna életben maradni… Ez a mélabús gondolat pedig mély szomorúsággal tölt el.
Igen, az apámnak nem tetszene, ha megtudná, hogy egy ilyen veszélyesnek mondott alakot rejtegetek, mint amilyen Loki. Legalábbis nem tett túl jót az amúgy sem valami fényes hírnevének az, amit a hazájában művelt. Már ha lehet hinni a szóbeszédeknek… De nem számít, hogy milyen következményekkel jár a tettem, mert már állást foglaltam, döntöttem – és egy döntés abban a pillanatban, ahogy meghozzák, onnantól kezdve megmásíthatatlan. Ezt tettem, mert ezt kellett tennem. – Meglehet, de ez már az én felelősségem. – Aztán kiüresedett tekintettel a semmibe révedek. – Van az úgy, hogy mások nem látják valaminek az értelmét… vagy az értékét. Más talán otthagyott volna… De vannak olyan esetek, amikor bármekkora ára is van a tettednek, egyszerűen csak tudod, érzed… – S a következő pillanatban a mellkasomra szorítom a kezemet. – … idebent, a szívedben, hogy meg kell tenned. Ezért hát megteszed.


Loki & Sigyn


better love | nesze, kandúr Razz |

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Szer. 31 Május 2017, 20:12

Sigyn & Loki

Élet és halál között voltam az elmúlt napokban, nem tudom, hogy miket beszélnek rólam, a történekről, de eltudom képzelni, hogy … egyikben sem hívnak hősnek. Épp ellenkezőleg. Soha nem voltam hős, nekem nem jutott abból, ami körül ölelte Thor-t. Őt ajnározták, a közelében akartak lenni, kiváltságnak érezték már azt is, ha csak rájuk nézett. Én pedig figyelhettem, ahogy Thor sütkérezik a hírnevében. Mind abban, ami nekem soha nem járt. Azt mondták féltékeny vagyok rá, hogy … soha nem lehetek olyan, mint ő, mert ő különleges, mert ő … ő Thor! Ismerem az árnyékát, emlékszem rá, benne éltem és másra sem vágytam, mint arra, hogy túl nőjek rajta, hogy egyenlővé váljunk.
-Még nem. – motyogtam, inkább csak magamnak, mint neki. Sajnálja. Még nem tudja, de csak bajba sodorta magát azzal, hogy kihúzott a vízből és nem hagyott meghalni. Asgard hercege voltam, Odin fia, aki a Birodalom egyik bolygójára támadt, veszélyeztetve az összes többit. A sorsom halál, vagy börtönbüntetés lenne, azzal, hogy megmentett … nem hozta magát könnyű helyzetbe.
Felnézek rá, ahogy kimondja a nevem, és most először hosszabb ideig időzik rajta a tekintetem, figyelve, hátha elárulják az arcvonásai, hogy mihez akar kezdeni a tudásával. – Tudod ki vagyok … - mégis próbálta elérni, hogy én magam mondjam el. -… nem félsz? Hogy … belemászok a fejedbe? Hogy azt látod, amit akarom, hogy láss? – ahogy beszéltem, egyre jobban emeltem meg magam, de végül egy fájdalmas grimasz kíséretében dőltem vissza. Hogy is félhetne? Felállni sem bírok, gyenge vagyok. Még. Ha az erőm visszatér… tényleg én leszek itt az egyetlen, akinek meg vannak a saját trükkjei.
-Minek látszom? – tettem fel a költői kérdést, ahogy neki, úgy magamnak is. – Tudod, mit tettem. Hallottál róla, igaz? – hogy ne hallott volna, hiszen nem tudná ki vagyok, ha nem így volna. Emiatt az egy miatt fognak ismerni az emberek … ironikus. – Nem vagyok asgardi, nem vagyok Odin fia, és minden, amit mondanak arról, amit tettem, igaz! – elpusztítottam volna Jöttünheim-t, végeztem volna a szörnyekkel, elhoztam volna a békét, nem lett volna több háború, több kiontott asgardi élet. A béke nem igazságos, valakinek meg kell halnia, hogy a másik élhessen. – Talán különlegesnek tartod, amit tettem? – gúnyos, dühös mosolyra húzom a szám, mielőtt elfordítanám a fejem. Az én szemszögemből … az én szemszögem nem létezik. Egyetlen szemszög van csupán. Az a szörny vagyok, aminek gondolnak, aminek születtem, és arra, amit tettem, nincs bocsánat. Nem adnának kegyelmet, sem megbocsátást!
-Szóval biztonságban érzed magad? – csak futólag pillantottam fel rá, ahogy ettem. Tudja ki vagyok, hogy mit tettem. Kitudja hány jöttün halt meg, és ő nem feszeng egy kicsit sem? – Én úgy hallottam, hogy atyád igencsak óv téged. – Asgard-ban legalábbis ezt tette, annyi testőrrel vették magukat körül, mintha … háborúra készülnének. Vanaheim ékkövének nevezik, az Asgard-ban legalábbis így beszéltek róla. Ami drága az ember szívének, arra pedig vigyáznak.
-Neked pedig eszedbe se jutott, hogy átadj az apádnak? Mert ezt súgta a … szíved. – a szíve. Mintha csak az anyámat hallanám. Ő látta a bánatom, a fájdalmam, törődött velem, ahogy anya teszi a fiával, míg Odin mással sem volt elfoglalva, csakhogy felkészítse Thor-t az uralkodásra. – Miféle értéket láttál, mikor kihúztál? Mikor rájöttél, hogy ki vagyok? – más, ha ki is húz, átad Njördnek, hogy rendelkezzen az életem felől. – A szív mindig becsapja az elmét. Tévútra csal, bajba sodor. – ahogy tette azt velem is. Amit tettem, Odinért tettem, véghez akartam vinni az álmát, a békéjét, bizonyítani szerettem volna neki, mindenkinek, hogy vagyok olyan jó, mint Thor. A jussom azonban nem volt más csak … kín és fájdalom.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Szer. 07 Jún. 2017, 23:04









clever devil, devil
Loki & Sigyn

Tudom, hogy miket beszélnek róla. Mind a Kilenc Világ hallotta a történetét. Az árulását. A szóbeszéd már napok óta terjeng – mint valami rothadó bűz, undorral és félelemmel tölti meg az összes világ lakójának szívét. Háborúk törtek ki azóta; rettegés és káosz. És mindez vele kezdődött el. Az árulásával. De tudom, hogy nem ezt akarta. Nem akarhatta ezt… Mert az egyik szóbeszéd követi a másikat, és mindegyik máshogy mutatja be a valóságot. Talán oka volt annak, hogy arra az útra tévelyedett; és talán még nem késő visszatalálni a helyes ösvényre. De neki kell döntenie. És jogában áll dönteni. Éppen ezért nem adhatom át az apámnak, mert az ellentmondana mindannak, amiben hiszek. Amiben hiszek… hogy mindenkinek jogában áll dönteni a saját sorsáról – nem számít, hogy mit tett. Nem számít, hogy milyen sebhelyek jelzik a tetteinek súlyát. Sebhelyek a bőre felszínén, sebhelyek… a lelkén… De sebet hagyott az univerzumban is. Mindez azonban nem számít, hiszen a sebek idővel úgyis begyógyulnak – és hiszem, hogy még nem késő helyrehozni mindazt, amit akarva vagy akaratlan okozott. A legnemesebb lelkek is a mocsokból – porból és sárból – emelkednek fel. Még helyrehozhatja… ha nem fordul el… ha szembenéz vele. De ezt a döntést neki kell meghoznia. Hogy felemelkedik. Vagy inkább elmenekül (…).
- Félnem kéne? – Kérdésére kérdéssel felelek. Kíváncsi lennék, hogy mi az, amit a fejembe mászva el szeretne velem hitetni. Önszántamból mentettem ki. Önszántamból virrasztottam vele éjszakákon át. Ápolom és őrzöm, és úgy bánok vele, ahogy árulóval még soha senki ezen a világon – sem pedig az összes többiben. Mi mást akarhatna még elérni ezen kívül, amit kéréssel nem kaphatna meg, csak csellel és megtévesztéssel? – Miért, mit akarnál, mit lássak? – Nem vagyok az ellensége, hiábavaló időpocsékolás lenne rám pazarolni a trükkjeit, amikor amúgy is segíteni akarok neki. Meglehet, hogy eddig még soha senki nem állt mellé anélkül, hogy ne kellett volna manipulálnia hozzá vagy adnia cserébe valamit? Meglehet, hogy a lelke annyira elárvult, hogy… hogy ezért nem bízik senkiben. Nem tanulta meg, hogyan kell. Nem tanították meg neki… Talán nem is szerették, vagy csak nem érezte. Oh, annyi mindent nem értek még… de az időnk véges… Ki vagy te, Loki? Ismerem a nevedet. Hallottam a történetedet. Mégis… fogalmam sincs, hogy ki vagy te. Pedig ott volt mindvégig, az árnyak közt… onnan figyelt… mindent és mindenkit. És még csak észre sem vették. A jelenléte, mint valami fátyolos ködfelhő; vihar előtti csend. Aztán kitört végül. És ez lett a vége…
Látom a fájdalmat az arcán, ahogy mozdulni próbál, de a sebei nem engedik.
- Pihenj inkább… – Összeszűkült szemekkel figyelem, ám a vonásaim mégis ellágyulnak, amint megpillantom azt a kéretlen tehetetlenséget a tekintetében. Akárcsak egy űzött vad, aki menekülne, de képtelen… és én nem tudok enyhíteni a fájdalmán, bármennyire is szeretnék. – Arra lenne most a legnagyobb szükséged… Egy kis pihenésre. – Nem is tudom mit szokás ilyenkor? Betakarni? Takarjam be? Betakargatom hát. Sőt, még megigazítom a párnáját is, hogy ha csak egy kicsivel is, de kényelmesebb legyen. Nem vagyok biztos benne, hogy jól csinálom, mert még sosem ápoltam sérültet. Sebeket már varrtam ugyan be, de ez egészen más. Ő és én… ez… teljesen más…
- Másmilyennek látszol, mint azok, akiket eddig ismertem. Minden tekintetben véve más vagy. – Ismertem már varázslót, de ő a természet gyermeke volt. Ismertem harcosokat, olyasféléket, akikről általában a legendák szólnak. Vezéreket, stratégákat, rendíthetetleneket és gyávákat. Ő azonban… egyik sem… és mégis mindezen jellemvonások apró szilánkja ott szunnyad a jeges tekintetében. – Te egészen máshogy gondolkodsz, mint az átlag, nem igaz? – Láttam már gonoszt. A gonosznak más arca van. Egészen más, mint az övé… Loki nem gonosz. Nem gonosz… csak éppen más… Márpedig ami más, attól félnek, és amitől félnek, azt könnyedén összekeverhetik a gonosszal. Nem mintha ismerném őt… Nem tudok róla voltaképpen semmit az égvilágon, leszámítva a pletykákat persze. De látom, amit látok. Látom, hogy Őt is a szíve vezérelte egykoron – de van, hogy a szív is bajba sodor, ha méreggel van tele. – Olyan, mintha mindenáron bizonygatni akarnád, hogy mennyire rossz vagy… és hogy mennyire nem érdemelsz segítséget? De árulj el nekem valamit… Loki. A szavaidat tényleg nekem címzed, vagy inkább saját magadnak?
Gúnyos mosolyát rendületlenül állom, majd egy halk sóhaj szakad fel a tüdőm mélyéről. – Ha még senki sem tett ilyet azelőtt… Ki mondja, hogy csak a jó cselekedet lehet különleges? A kérdés azonban sokkal inkább az, hogy mit teszel majd ezután? – Elfordulsz vagy szembenézel a tetteid következményeivel?
- Azt hiszem, hogy én nagyobb biztonságban érzem magam a te közeledben, mint te az enyémben. – Ennek komikus voltától pedig akaratlanul is mosolyra húzódnak ajkaim. – Úgy hallottad? – Szép ívű szemöldököm egyszeriben csak a magasba lendül. – Lehet, hogy félt engem, de csak annyira, mint minden apa a leányát. – Ő maga gondoskodott arról, hogy erős és rettenthetetlen harcossá legyek. Az atyám… a szívemet óvja csak egyedül, hogy össze ne törjék… hogy ne szakítsa szilánkosra ez a hamis világ, a gyermeki ártatlanságommal együtt, amiért mindenkiben csak a jót látom…
- Nem tudom, hogy mit tennének veled, ha átadnálak… Nem kapnád meg az esélyt, hogy tisztázd magad. De így… így talán még nem késő. Sosem késő…! – És még ha elfordul is, ha végül úgy dönt, hogy nem elég ahhoz, hogy szembenézzen a tetteivel… még akkor is van joga ahhoz, hogy új életet kezdjen. Ott, az árnyak között, ahova eddig is tartozott…
- Egy férfit láttam, akitől valamiért elfordult a világ. – De ez így nem igaz. – … láttam még erőt, fáradhatatlanságot és vakmerőséget. Ugyanakkor megtörtséget és bánatot is. Ez itt még nem a vége, Loki… Te sokkal nagyobb tettekre vagy hivatott! – Ezt láttam, s ezt látom én benne most is. Ám ugyanezt látom a skorpióban. Lenyűgöző teremtmény – mégis az ember húsába mártja a fullánkját, ahogy hátat fordít neki. Minden vad gyönyörű, a maga öntörvényű módján… és veszélyes.








 devil, devil  | nesze, kandúr Razz

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Pént. 09 Jún. 2017, 21:54

Sigyn & Loki

Az áruló herceg, aki elakarta pusztítani a birodalom egyik világát… Odin biztosan tárgyalások százait folytatja, hogy megnyugtassa a többi világ uralkodóját. Vajon hogy csinálja? Egyszeri hibának állíthatja be, az … én hibámnak. Olyan hibának, ami többé nem fordulhat elő, hiszen meghaltam, legalábbis ők ezt hiszik. A birodalmat egyben kell tartani, Thor ismét sütkérezhet a hős szerepében, aki leveri a lázadásokat, amik a tettem nyomán törtek ki. Meglepett. Nem hittem volna, hogy képes felülemelkedni a saját magán, az önzőségén. Elpusztította a Bifröstöt, hogy megmentse azokat, akikkel nem is olyan rég még százával küzdött. Megsínyli ezt majd a kapcsolata … kitudja, talán mire a Bifröstöt újjáépítek, a nőt már csak egy temetőben láthatja újra viszont.
-Meglehet. Könnyen könyörültél meg rajtam. – a gyilkoson, a szörnyetegen, az árulón … akárhány nevem is van már. Óvatlan és naiv, vagy csupán remekül hazudik. Tudhatja, hogy hány életet vettem el, ennek ellenére nem csak életben tartott, de … titokban is. – Látni fogod magad is, ha úgy akarom. – még nem tudom, hogyan fogok innen kijutni, hogy elengednek-e egyáltalán. Az, hogy még nem szólt rólam senkinek sem, nem jelenti azt, hogy még nem teheti meg. Ahogy azt sem, hogy önhibáján kívül találnak rám. Ha ez megtörténik, fel kell készülnöm arra, hogy … szavakkal nem sokra megy majd.
-Mit csinálsz? – pillantok fel rá értetlenül, mikor betakar és a párnához ér. Úgy viselkedik, mintha … valami háborús hős lennék, aki csak most tért haza. Oh, pedig milyen messze állok én ettől! Mégis, valamiért ő nem látja ezt, valamiért nem látja be az igazat, amit a világ mond. Ezzel csak kockáztat, hisz nem ismer engem, nem tudja mi vagyok, sem azt, hogy mire vagyok képes. Minden, amit tud rólam, nem más, mint több száz halott, és kitudja még mennyi.
-Más? – kérdeztem vissza hitetlen mosolyt öltve. Kíváncsi vagyok, hogy mégis milyen embereket ismerhetett, ha ennyire másnak lát engem. Tekintve, hogy nem tud rólam semmit, ez több, mint … érdekes kijelentés. – Mit számít, hogyan gondolkodom? – nézzen csak rám, hova juttatott az, ahogy gondolkodom? Ide, félholtan. A kérdését hallva azonban nem mondok semmit, csak félrenézek néhány pillanatra. Azt hiszi, hogy ismer? Hogy tudja milyen vagyok? Téved … rossz úton jár, ha megakar fejteni.
-Folytatom a száműzetésem. – feleltem néhány pillanatnyi gondolkodás után. Semmiképp nem térek vissza Asgard-ba, hogy keresztre feszíthessenek a történtekért. Nem … amíg halottnak hisznek, nem is kutatnak utánam. Minél messzebb kerülök a Kilenc Birodalomtól, annál kevesebben ismerik majd a nevem, az arcom. Erre van szükségem.
-Bizonyára remek a kapcsolatotok. Olyannyira, hogy meg sem érzi majd, mikor kiderül mit tettél azért, aki az ő világát is veszélyeztette. A tiedet is. – a hangom gúnyosan cseng. Hiszen ez a világ az övé is. A Jöttünheim elleni támadás félelmet ébreszt másokban, az apjában is. Nem hinném, hogy könnyen elfelejti a lányának, hogy nem csak életben tartott, de bújtatott is engem.
-Tisztázni magam? – kérdeztem vissza, már-már nevetve, ha nem fájna így a mellkasom. – Nincs mi alól tisztázzam magam! Csak azt tettem, amire ők nem voltak képesek. – újabb és újabb háborúkat kockáztatnának meg, ahelyett, hogy a végleges megoldást választanák, megkímélve több ezer katona életét. A szükséges rossz, amit vállalnia kell egy királynak, de Odin vénségére nem tud már ilyen döntéseket meghozni.
-Már értem, hogy miért kedveltek annyira Asgard-ban! – akaratlanul is megmosolyogtam a szavait. Nagyobb tettekre vagyok hívatott… talán elfelejtette, hogy száműzött vagyok, egészen addig, amíg tudtukra nem jut, hogy élek. Akkor nem száműzött leszek, hanem préda, amire vadászhatnak majd. – Tényleg ezt hiszed? Talán … látnok vagy? – nem, azt kétlem. Nem tudom, hogy miért viselkedik ennyire … barátságosan velem, sem azt, hogy honnan jön a töretlen optimizmus, ami olykor már naivitásba csap át. – Olyat látsz, ami nem létezik. Saját magad csapod be. – akármi is az, amit lát bennem, amit hiszi, hogy lát, nincs ott. Nem vagyok hős, nem vagyok már semmi.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Vas. 25 Jún. 2017, 15:22









clever devil, devil
Skies are blinking at me
I see a storm bubbling up from the sea
... And it's coming closer

Lehetséges, hogy igaza van. Talán csak túl naiv vagyok, hogy nem a gonoszt látom benne. Úgy, mint mindenki más. Valószínűleg ő maga is csak a rosszat látja a lelke mélyén, mert… a világ elhitette vele? És ha tényleg rászolgált? És ha tényleg veszélyes? Csak egy kígyót melengetek a keblemen. De én nem kígyónak látom őt. És bármennyire is rossznak vagy gonosznak kéne látnom, nem látom benne azt, amit mások. Mert valahol odabent, a sötétségbe burkolt jégszívében a gonoszság helyén sokkal inkább látok elesettséget és gyermeki kétségbeesést. Nem minden fekete és fehér. Az emberek, az istenek, és a többi lény… senki sem ennyire egyszerű. És ami még lényegesebb, hogy senki sem születik gonosznak. Éppen ezért félni sem tudok tőle annyira, amennyire kéne, vagy amennyire szeretnék – a józan eszem legalábbis ezt súgja. Őrültséget csinálok, helytelenséget, súlyos szabályszegés ez, már-már felségsértés, hűtlenség az atyámmal szemben. De (…) ki fogja őt megvédeni, ha én is lemondok róla? Egyedül volt mindeddig. Én rátaláltam. És most már nincs egyedül. Persze ő ezt még nem érzi, nem látja, és természetesen nem hiszi el. Mert az ő nézetei szerint mindent csak hátsó szándékkal tehet az ember. Egyszer talán megérti… Vagy nem, és akkor én fogom viselni a tetteim súlyát és következményeit. Halál lesz a jussom, amiért ennyire nagyon hittem benne, talán pont az ő keze által – mert mi van, ha mégis olyan szörnyeteg, mint ahogy azt állítják? De nem, az nem lehet. Nem hiszek nekik. Látom a szemeiben, hogy nem szörnyeteg. Látom, hogy minden gúnyos megjegyzése mögött ott bújik az elkeseredettség, a kétségbeesés, a magány. Nem ismerem őt, ez tény, de egy szempár sok mindent elárul. Főleg, ha ennyire emberi… Éppen ezért nem lehet szörnyeteg; nem hiszek a pletykabeszédeknek. Azt elhiszem, hogy mit tett – de már megfizette az árát. Majdnem belehalt a száműzetésbe. Talán az is lehet, hogy nem is direkt száműzték, csak így alakult. Többféle verziója van az áruló herceg, Loki eltűnésének. Nem mindegyik szól száműzetésről; mi van akkor, ha mindeközben valóban hazavárják? Hiszek benne, hogyha tisztázná magát Odin előtt, akkor elnyerné a bocsánatát. Elvégre… mégiscsak a fia. Még akkor is, ha a másik fiát egyértelműen jobban szereti.
- Hagytalak volna inkább vízbe fulladni? – szalad magasba a szemöldököm, és értetlen képpel meredek rá. – Te ezt tetted volna a helyemben? – Őszintén érdekel a válasza. Nem mintha őszintén válaszolna. Eddig még szerintem egyetlen szava sem volt őszinte, amit felém intézett. Elferdített, torzított válaszok voltak ezek, amikből vagy felfogtam a lényeget, vagy nem.
- Én… csak… – … igazgatom a párnáját, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, pedig aligha van ennél természetellenesebb. Kije vagyok én neki? Senkije. Formalitáson kívül nem hiszem, hogy bármi egyéb közös van a mi kapcsolatunkban. És még csak nem is láttam Őt soha azelőtt. De azt hogy a senkije vagyok…? Én vagyok jelenleg az egyetlen, aki gondoskodik róla. Átvirrasztottam vele az éjszakákat, megmentettem, ápoltam, és életben tartottam. Talán a sors nem szánt nekünk közös szálat az életben, de azzal, hogy végül rátaláltam, örökre felelős lettem érte. Ennyire egyszerű és bonyolult ez.
Azonban a takargatás talán tényleg túlzás. Átléptem egy határt.
Hirtelen kapom el a kezemet az ágyneműtől, majd zavarodottságomban elsöprök egy nedves hajtincset az arcomból.
Figyelem a reakcióit, tanulmányozom a vonásait, próbálom megfejteni a válaszait. Szeretnék a szavai mögé látni, szeretném megtalálni az érzelmeket a dac és a ridegség álarca mögött. Ellenségeskedésével csak ellenségeskedést vált ki – nem belőlem, de másokból minden bizonnyal. Talán ezért hiszik sokan gonosznak őt. Megcsóválom a fejemet. Nem mintha jogomban állna megmondani neki a véleményemet, de…
- Azért számít, mert lehetnél akár jobb is, mint ők. – Hangom, akár az üvegszilánkokra csorgatott cukormáz. – … ha nem viselkednél úgy, mint egy gyerek. – Csak a zseniális elmék hoznak nagy változást. Az, hogy ő máshogy gondolkodik, nem feltétlenül rossz, csak mások nem értik. Én megértem. Megértem, mert engem sem értenek meg mások. Elfogadnak, de nem értenek. Ő megérthetne, de szerintem még saját magát sem érti…
- Rendben van. Majd holnap megkérdezlek újra. – Addig fogom kérdezgetni, míg nem tér jobb belátásra. Az önsajnálat és a vezeklés közötti határvonal könnyen elmosódik, ostobaság volna egy olyan útra lépnie, amire nem szükségszerű. Hiszem, hogy amit tett, még nem visszafordíthatatlan. – Valóban száműztek?
Gúnyos megjegyzésére csak egy keserű mosoly a válaszom. Az előbbi hasonlatom nagyon is helytálló volt. A skorpió, amely oda döf a fullánkjával, ahol a leggyengébb pontot érzi. Alantas, és a legkevésbé sem méltó cselekedet ez. De ettől még nem lesz gonosz valaki… Ugye nem? (…)
- Nem hiszem, hogy az volt a célod, hogy veszélyeztesd a világunkat. Máskülönben nem mentettelek volna ki a tengerből… Ha valóban olyan rossz lennél, mint amilyennek hiszed magad, és amilyennek mások is hisznek, már rég halott lennél. – Meglehet, hogy az egyetlen szerencséje valóban az, hogy én nem olyannak látom őt, mint mások. A gonoszt nem menteném meg, nem virrasztanék mellette éjszakákon át, és nem tartanám életben. A gonosznak nem jár gondoskodás. A gonoszt hagynám elveszni.
Loki nem gonosz.
Kifakadásától az ajkam szegletében játszadozó keserédes mosoly hirtelen valamiféle nem evilági, éntőlem szokatlan és életidegen, már-már kissé bestiális vigyorrá torzul. Zsigerből jön, a szívem legmélyéről – mert végre tanúja lehetek annak, hogy amit mindeddig láttam benne, tényleg ott van. Bebizonyosodott.
- Végre! Látod, pontosan erről beszéltem! Máshogy gondolkodsz, mint ők… – Szemeim gyermeteg lelkesedéssel csillannak fel, aztán a következő másodpercben úgy illan tova ez az érthetetlen elán, mintha soha nem is létezett volna. Eszembe jut az, hogy Loki mindezek ellenére valamiért mégis elbukott. Nem sikerült neki, amit tervezett… Valószínűleg azért, mert egyedül volt. Minden probléma forrása az, hogy eltaszítja maga mellől az olyanokat, akik segítő kezet szeretnének nyújtani neki.
- Nem vagyok látnok. – Én harcos vagyok, de az intuícióim jók. Meglátom másokban azt, amit senki sem lát. A hősökben az árnyakat. A kitaszítottakban a fényt. Mert semmi sem csak fekete és fehér. – Vagy talán csak te nem látod… még…
Sejtelmes, mélyreható pillantással nézek a szemeibe.
- Attól, hogy most még nem létezik, később létezhet… ha teszel érte. – Én csak a lehetőségeket látom benne. A két végletet. Vagy felemelkedik végre az önsajnálat posványából, és azzá lesz, akivé lenni akar. Vagy elfordul, és elbukik, hogy végérvényesen és visszafordíthatatlanul olyasvalakivé váljon, akinek az egész világ látja. Egy szörnyeteggé.








 devil, devil  | nesze, kandúr Razz

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Kedd 27 Jún. 2017, 14:39



Mindent, ami voltam, mindent, amim volt … elvesztettem. Soha nem kaphatom már vissza, a hazugság összeomlott, én pedig rájöttem az igazságra. Mindig is láttam az árnyékát, már gyerekként is éreztem, de nem akartam elhinni. Bízni szerettem volna abban, hogy … egy nap majd velem is ugyanúgy számolnak, mint Thor-ral. Hogy egy nap, tartanak majd annyira, mint őt. Hogy lesz egy nap, mikor ő emeli rám a poharát, és nem fordítva. Vártam ezt a napot, az én napomat, de soha nem jött el, telt az idő, és míg Thor halhatatlanná vált és történetek százait költötték róla, addig én … egyre távolabb sodródtam.
Minden, amit tettem, értünk volt. Friggáért, Odinért, Thor-ért … minden asgardiért. Bizonyítottam, hogy vagyok elég okos, elég erős, hogy király legyek! Háborúk százait előztem volna meg, életek ezreit mentettem volna meg, ha hagyják, hogy elpusztítsam Jöttünheim-t. Megtettem volna, amit ők nem tudtak, mégis … semmit nem ért. Soha nem ért volna.
- Nem. – válaszoltam egyszerűen. Nem, nem hagytam volna őt megfulladni. – De nem rejtegetnélek a világ elől. – nem keverném magam bajba valaki olyan miatt, akit nem ismerek. Nem kockáztatnék, nem, ha … hacsak nem nyerhetek vele. Az én esetemben azonban ő semmit nem nyer azzal, hogy itt rejteget a népe és az atyja elől.
Hitetlenkedve figyelem, ahogy elkapja a kezét. Nem bírom eldönteni, hogy … mit gondoljak róla. Ő csak … naiv. Hiba volt idehoznia, hiba volt, hogy nem szólt rólam másoknak. Hiba, amit könnyen lehet, hogy megbán majd. Nem ismer, nem tudja milyen vagyok, hogy … mi vagyok. Hallhatta a történteket … ártatlanokat öltem, atyám és a bátyám ellen fordultam, tulajdon… családom ellen. Az atyám … nem, ő nem az atyám. Soha nem lehettem számára olyan jó, mint Thor. Hogy is lehettem volna, én csak egy Jöttün vagyok, egy … relikvia, amit magával hozott a háborújából.
A hasonlatára dühösen kapom fel a fejem, és néhány hosszú másodpercig csak néztem őt. Szóra akartam nyitni a szám, de végül nem tettem. Csak fintorogva elmosolyodtam, mielőtt elkaptam volna róla a tekintetem. Mint egy gyerek … mit tud ő? Semmit!
-És, ha már holnap nem leszek itt? – nem néztem rá, mikor elhagyta a kérdés a szám. Itt leszek, mert nem vagyok elég erős, hogy elhagyjam ezt a világot. Talán még ahhoz se, hogy elhagyjam ezt a … kunyhót, vagy bármi is legyen ez. – Nem vártam meg, míg elítélnek. – feleltem, egy pillanatra felé nézve. A sorsom börtön lett volna, talán … halál, ha hagyom, hogy felhúzzanak. Nincs már ott helyem, soha nem is volt. A halál helyett azonban … száműzetés lett a sorsom.
-Szóval, felismered a gonoszt… tudod egyáltalán, hogy mi az? Találkoztál már vele? – ez egy békés világ, ő pedig nem olyannak tűnik, mint aki megtapasztalta volna már, hogy milyen az igazi gonosz.  Hogy tudná akkor eldönteni, hogy … én milyen vagyok? – Olyannak látsz, amilyen szeretnéd, ha lennék … hogy ne váljon hibává, amit tettél. – hogy kihúzott, hogy megmentett, hogy nem adott át engem az apjának, mikor még minden kockázat nélkül megtehette volna. Hinni akar abban, hogy nem hozott rossz döntéseket.
-Mire jutottam vele? – mindketten tudjuk. Ő kevésbé, de … hallhatott róla többféle verziót is, elég csak egyet kiválasztania. Az egyetlen bűnöm az, hogy hittem a hazugságban, amiben felnőttem. Hogy egyenlő lehetek Thor-ral, hogy … én is királynak születtem. Nem … halottnak születtem. Meg kellett volna halnom, de Odin elhozott, mert lehetőséget látott bennem. Eszköz voltam csak a kezében, mindig is.
-Túl jó emberismerő sem. – vontam meg a vállam. Nem ismer engem, ha azt is hiszi. Nem ismer senki, és … nem is fognak. – Te aztán … megronthatatlan vagy, nem igaz? Nem ítélsz el, puszta … szóbeszédek alapján, nem adsz át az atyádnak, valami félreértelmezett … kötelességtudatból! – nem tette és nem is fogja. Tudom, látom benne. Én sem vagyok látnok, de … annál jobb emberismerő.
-Oh, és mi az? Mit látsz, mivé válok majd? Hőssé? Megmentővé? Az, amit látsz, amit hiszed, hogy látsz, csak káprázat! Nem mindenki olyan, mint te … én sem vagyok! – csóváltam meg a fejem mosolyogva. Nem mindenki akar megronthatatlan lenni. Nem mindenki akar küzdeni másokért, nem mindenki akar hőssé válni. Nem mindenkinek fontos az igazság … van, aki beéri a saját igazával. A saját céljaival. Van, aki egyszerűen csak … önző.

a villain is just a victim whose story hasn't been told

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Csüt. 20 Júl. 2017, 22:42









clever devil, devil
Skies are blinking at me
I see a storm bubbling up from the sea
... And it's coming closer

Nem ismerem a történetét, és talán nem vagyok annyira jó emberismerő sem, mint amilyennek gondolom magamat – édesapám szokta mondani, hogy túl naiv szívem van. Mindenkiben a jót látom, mindenkit meg akarok menteni. Még azokat is, akiket már nem lehet… Talán így van ez Lokival is. Más minden bizonnyal nem látná benne azt, amit én látok. Más nem látná benne a lehetőséget arra, hogy még nem késő… Nem tudom, hogy mennyi valóságalapja lehet annak a történetnek, amit ezerféleképpen mesélnek róla, de egy emberi lélek sokkalta árnyaltabb ennél. Emlékszem rá, ahogyan a bátyja mesélt róla. Loki nem rossz, és nem gonosz, egyszerűen csak… nem értik meg. Ő máshogy látja a világot, mások a módszerei, különc és ezt tudja is magáról. Nem kereste a társaságot akkor sem, amikor apám és én Odinnál jártunk látogatóban. Megbújt az árnyak között, onnan figyelt mindvégig. Csendben és rejtelmesen. De az is lehet, hogy tévedek, és ez az egész, egész, amit köré képzelek, nem más, mint az én gyermekded mesém, amivel nyugtatni próbálom a lelkemet, hogy igenis jól cselekedtem. És nem is az bánt, hogy esetleg rossz döntést hoztam meg azzal, hogy kihúztam őt a tengerből. Hanem… hanem az, hogy ez a tettem következményeket von maga után. Örökké felelős lettem érte… Azzal, hogy megmentettem a haláltól, és a gondját viseltem, és virrasztottam vele éjszakákon át. És még csak fogalma sincs róla. Nem tudja, és nyilvánvalóan nem is érzi – nem érezheti (!), de ő és én… függünk egymástól. Ő nem mehet el, amíg meg nem gyógyult teljesen. Én pedig… meg akarom menteni. Nem csak a sebektől. Önmagától is. Ezért nem tudom elengedni. Ezért akarom mindenáron a jót látni benne. Felelőssé váltam érte, én, egyedül. Mert mindenki más már rég lemondott róla…
- Hát, nem vagyunk egyformák – hanyag eleganciával vonok vállat. Nyilvánvaló, hogy engem nem is kéne rejtegetnie, engem nem köröznek mind a kilenc birodalomban. Őt viszont nem adhattam át, amíg olyan állapotban volt. Nem élte volna túl. Most meg már azért nem adhatom át, mert tudom, hogy kicsoda, és őszintén szólva… fogalmam sincs, hogy mit tennének vele. Itt én vagyok az egyetlen, akiben megbízat. Én védeni akarom őt, és nem pedig bántani. Válaszokat akar. Mindenáron meg akarná velem válaszoltatni, hogy miért teszem ezt. Miért segítek neki? Miért bújtatom? Miért pont ő? Miért pont én? (…) Mert számára, vagy éppenséggel a józanész számára mindez felfoghatatlan. De a helyzet az, hogy nincsenek válaszok… Olyan válaszok, amelyek logikusak lennének, vagy amelyeket ő megértene. Az igazság az, hogy még én sem értem teljesen, hogy miért teszem… Ki kéne másznom belőle, még addig, amíg látom a kiutat, ameddig nem vagyok benne végérvényesen és visszafordíthatatlanul. De tudjátok mit? Én látni akarom a végét…! Tudni akarom, hogy tényleg olyan-e valójában, mint amilyennek hiszem. Vagy a saját bőrömön akarom megtapasztalni azt, hogy tévedek.
Hosszasan nézem, amikor dühödten hőköl egyet. Látom rajta, hogy mondani akar valamit. Az ajkai viszont nem formálják meg a szavakat, helyette inkább némaságba burkolózik. Azonban a szemei mindent elárulnak. Tehát a gyengéjére tapintottam… Majd talán egyszer elmeséli nekem, hogy mi történt… Egyszer, egy napon… ami nem ma lesz…
Kérdését hallva mosolyra húzódnak ajkaim. Nem kinevetem, de… szórakoztatónak találom, hogy úgy gondolja, hogy képes lenne elmenni ezekkel a sérülésekkel. Vagy igazából pontosan jól tudja, hogy nem tudna elmenni, de azért erősködik, mint egy… gyerek. Bevallom, van valami bájos ebben a gyermekded, dacos viselkedésben. A maga módján egészen aranyos… lenne, amennyiben nem zárkózna el a segítségemtől. Valóban könyörögnöm kéne neki? Hagyd, hogy segítsek!
- Szóval nem tudhatod biztosan… – állapítom meg nagy bölcsen. Nehezen tudom ugyan beleképzelni magamat a helyébe, de valószínűleg én is hasonlóképpen cselekedtem volna egy ilyen helyzetben. Vagy mégsem, mert menekülni gyáva dolog. Mint ahogyan egy gonosztevőt bújtatni, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére… Csakhogy vele ellentétben én nem hibaként könyvelem el a tettemet, még ha szerinte hiba is volt, amit majd meg fogok bánni. Hát, ő már csak tudja…
- Nem, nem ezért tettem. – Nem pillantok rá, csupán lesütöm a szemeimet. Úgysem értené. – És igen, láttam már gonoszt… Hidd el, Loki Odinson, még csak nem is hasonlított rád! – grimaszolok egyet, miközben pimaszul elhúzom a számat.
A további szónoklatára csak sóhajtok egyet. Nagyot. Fájdalmasat. Túl makacs ahhoz, hogy meggyőzzem. És talán… nem is akarom meggyőzni. Az egyetlen dolgom az, hogy életben tartsam. És hogy megvédjem… bármi áron… Mitől is védelmezem? Azt még magam sem tudom… Talán pont önmagától kell, hogy megvédjem Őt.
- Túl szigorú vagy magaddal szemben… Épp elegen szigorúak veled a nagyvilágban, neked már nem kéne beállnod a sorba közéjük. Az önmarcangolás egyébként sem vezet sehová, hasztalan és idegőrlő… belülről pusztítja el az embert. Márpedig én nem azért mentettelek meg, hogy felemészd magad… – Állj talpra, és küzdj! – Mindenáron próbálsz meggyőzni arról, hogy rosszul cselekedtem, ugye? Kár a gőzért… Te sem ismersz engem eléggé… – Mert az, amit ő megronthatatlanságnak hisz, valójában rendíthetetlenség. Ugyanis vakon bízok abban, hogy Loki jobb is lehet annál, mint amit gondol magáról, csak előbb meg kell neki mutatni az utat hozzá.







 where's my love  | nesze, kandúr Razz

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Pént. 21 Júl. 2017, 17:59




A szavait hallva halvány mosolyra húztam a szám, miként felpillantottam rá. Sokáig hasonlítani akartam másokra. Emlékszem, hogy gyerekként próbáltam utánozni Thor-t, Odin-t, de minden erre irányuló cselekvésem kudarcot vallott. Én nem voltam olyan, mint ők, nem is lehettem volna soha. Sokáig kínzott a tanácstalanság, a válasz hiánya a kérdésre, míg nem meg nem kaptam azt, és abban a pillanatban már világossá vált minden.
– Nem. Tényleg nem vagyunk. - pillantottam fel lopva, egyetértve a kijelentésével. Ő más, mint én. Könyörületes, törődő és … naiv. Nem az számít, hogy kihúzott engem a tengerből, hanem az, hogy utána idehozott. Megmentett, és aztán megint, azzal, hogy nem adott át ezen világ urának. Az egész birodalomban kereshetnek, gyilkosnak, árulónak nevezve, mit sem sejtve arról, hogy itt vagyok, szinte az orruk előtt.
Látom a mosolyában, hogy tudja, mindketten tudjuk: nem megyek innen sehova, legalábbis még nem, végképp nem magamtól. Gyenge vagyok hozzá, és érzem, hogy holnap is az leszek, talán egy hét, egy hónap múlva is. Nem tehetek semmit, az idő halad, míg én egyhelyben állok, vagy épp fekszem, a jelen körülmények között.
-Megpróbáltam megöletni a bátyám, segítettem az ellenséget Asgard-ba jutni, majd pedig elpusztítottam volna Jötunheim-et, minden lakójával együtt. – soroltam a bűneim, tárgyilagosan, mintha csak egy könyvből olvastam volna fel. – Oh, és megöltem a királyukat is! – mosolyogva döntöttem oldalra a fejemet, hogy Sigyn-re nézhessek. Azt ajánlottam neki, amit a legjobban akart. Bosszút. Annyira elvakította a gyűlölete, hogy észre sem vette a csapdát, amibe belesétált. Loki, Laufey fia … ő otthagyott engem egy kősziklán meghalni, én tőrbe csaltam, csak épp biztosra is mentem, hogy meghaljon.  Mondhatni, hogy kvittek vagyunk. – De talán igazad van, talán elnézték volna mindezt nekem … -  cinikus mosoly suhant át az arcomon. Nem vettem róla le a tekintetem, miközben beszéltem. Kíváncsi voltam, hogy miként reagál. Mostanra valószínűleg Odin fogadkozik, hogy fenntarthassa a békéjét. A béke csak egy árnyék, a háború árnyéka.
A szavait hallva széles, de fájdalmas mosoly rajzolódott ki az arcomon, ahogy felnevettem egy rövid időre, míg a fájdalom a mellkasomban el nem némított. – Csak Loki. Nem vagyok Odinson. – nem voltam az soha. Laufey fia vagyok … aki otthagyott meghalni, Odin pedig magával vitt, mint … a béke eszközét. Hadizsákmány voltam, nem herceg, nem Odin fia. – Elég biztos vagy benne, pedig … tudod mi vagyok. – nevettem fel újfent, halkan, röviden. Varázslómester, alakváltó … ki hogyan hívja. Azt szokták mondani, hogy a gonosz a természetéből adódóan rejtőzik. Álruhát húz, hogy ne ismerjék fel.
Néhány pillanatra, elmerengek, ahogy beszél. Hova mehetnék innen? A birodalomban nem maradhatok. Nem akarok a hóhérom elé járulni, sem egy cellában kivárni, míg az idő végez velem. Elvettek tőlem mindent, semmim nem maradt. Míg Thor-nak … ott van minden, megint.
-Majd kiderül. De visszacsinálni már nem tudod. – döntött, megmentett, majd idehozott, ahol elrejthet minden kíváncsi tekintet elől. – Igazad van, még nem. – ahogy mondja, nem ismerem eléggé. Lehet-e egyáltalán bárkit is ismerni, úgy, hogy ne maradjanak titkai? Aligha. Akiknek nincsenek titkaik, azok hazudnak a leginkább. – De emlékszem rád. Rád, és atyádra. Hogy milyen voltál Asgard-ban. Jobban kedveltek egy este után, mint engem egy évezred után. – bármilyen nagy is Asgard, nem olyan nehéz magányosnak lenni benne. Thor barátai … nem voltak az én barátaim. Ő utána nekem mindig csak néhány csepp maradt a kupa alján. – Az, hogy megmentettél, majd idehoztál … hogy ítélet helyett újrakezdésről beszélsz … mindez árulkodik rólad. – a szavak, a tettek, ezek azok, amik árulkodnak, és ezek azok, amiket nem moshat le magáról senki. Én sem. – De nem vagyunk egyformák. – ahogy ő is mondta korábban. Kettőnk közül pedig valószínűleg ő a jobb. – Én pedig nem védhetlek meg a csalódástól. Csak okozhatom azt. – de ezt a szíve mélyén ő is jól tudja. A kockázat mindig magában rejti a kudarc lehetőségét.
– Nem fognak hiányolni a palotában? A családod, a … férjed? – pillantottam a kezére futólag, gyűrűt keresve az ujján. – Nem örülne, ha megtudná, hogy kivel töltötted mostanában az éjszakákat. – mosolyra görbült a szám. Még akkor is, ha ezek az estéi abból álltak, hogy próbált életben tartani.  

a villain is just a victim whose story hasn't been told

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Vas. 23 Júl. 2017, 18:29









clever devil, devil
Skies are blinking at me
I see a storm bubbling up from the sea
... And it's coming closer

És végre elérkezett a pillanatra, amelyre mindeddig vártam. Loki elmeséli a történetet a saját szemszögéből. Asgard árulása. A legifjabb herceg bukása. Odin haragja. Végre az ő szájából is hallhatom azt, hogy mi történt… De nem tudom eldönteni, hogy csak azért mondja el mindezt, hogy valóban bebizonyítsa azt, hogy neki volt igaza (…) hogy bizonyítson magának, s egyúttal nekem, hogy képes lenne elrettenteni. Talán így akarja tudatosítani bennem, hogy az ő megmentése a legnagyobb hiba volt, amit csak tehettem, és valószínűleg egész életem során nem fogok még egy ekkora hibát elkövetni. Nem mondja… Nem, ezt így, ebben a formában nem mondja ki, de a szemeiben látom, hogy így gondolja… Ahogy rám néz, mintha őrült volnék… Egy naiv, ostoba liba, hogy mindent kockára teszek érte. Talán tényleg az vagyok. Naiv. És ostoba. A tetteim önmagukért beszélnek, kétségkívül. Viszont az ő tettei is. Tudom, más nem ezt látná benne, de én képes vagyok meglátni azt is, amit más nem. A ridegség, a falak, amelyeket a jégszíve köré vont… és a gúnyos mosolya… Nem csak magát védi ezzel, hanem az én hiszékeny lelkemet is. Azért akarja, hogy mindenáron megbánjam azt, amit tettem – hátha még nem késő, hátha még idejében elszaladok. Mert nem akar bántani. De valamiért úgy gondolja, hogy egyedül csakis azzal védhet meg engem, ha minél távolabb taszít magától. És még csak nem is sejti, hogy valahol mélyen… a gúny és a gonoszkodás álarca mögött sokkal több is rejlik a lelkében. Máskülönben nem törődne azzal, hogy megbánom-e, vagy sem, amit tettem. Akkor csak elvenné azt, amit adok neki, és a következő pillanatban zokszó nélkül továbbállna…
A fényt, a jóságot könnyű szeretni. A sötétséget azonban nem… azt nehéz, ahhoz áldozatot kell hozni. Rengeteg odaadással és türelemmel jár. És az elbukás örökös kockázatával, veszélyével. Az emberi lélek sötétebbik oldala sosem volt könnyen szerethető entitás. (…) Loki szörnyűségeket tett. Most már végre a saját szájából is hallhatom, ahogy felsorolja nekem a bűnlajstromát. A legszívesebben befognám a fülemet, hogy ne is hallhassam többé! Nem akarom, hogy igazuk legyen. Nem akarom elhinni, hogy ezt mind ő tette, és hogy a szóbeszédek, amelyek keringtek róla, valóban igazak. Nem akarom, hogy Loki az a személy legyen, akinek gondolja magát, és akinek az egész világ gondolja… Szörnyeteg. Ezért rezzenéstelen arccal hallgatom tovább, és nem rettenek vissza akkor sem, amikor mosolyogva közli, hogy megölte a jégóriások királyát. Úgy, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga…
Próbálok ésszerű magyarázatot találni arra, hogy mi vehet rá valakit arra, hogy a saját testvérére támadjon. Hogy az életére törjön…
Tekintetemmel az övét keresem, miközben az arcom szomorú grimaszba torzul. Nem tudom megérteni a cselekedeteit, és a módszereivel sem értek egyet. Viszont nem is ismerem az egész történetét ahhoz, hogy ítélkezhessek felette. Ez, amit elmesélt… csupán csekély része annak, ami valójában történt, a felszín alatt. És ez az, amit senki sem ismer. Lokit kivéve. Egyedül csakis ő tudja azt, hogy miért lépett végül erre az ösvényre, ahol nincsen más társa, csupán a sötétség és a magány. És éppen ez az, amiért nem tud becsapni a gonosz mosolyával sem, mert én nem látok benne mást, csak a fájdalmat. Loki egy megtört és elveszett lélek.
Nagyot sóhajtok, ahogy az ajkaim válaszra nyílnak.
- Biztosan nagyon kétségbe lehettél esve, hogy ezt tetted… – Nem tudom az egész történetet, de… könnyen meglehet, hogy kicsúszott a talpa alól a talaj, és a kiutat ebben találta? Káoszban és sötétségben. Vajon meglelte vele a belső békéjét? Nekem nem úgy tűnik… De kérdezte-e tőle bárki is azt, ami a legalapvetőbb lett volna? Ami talán választ adhatott volna mindenre, és most nem tartanánk itt. Sem ő, sem Asgard, sem pedig mind a Kilenc Birodalom. – Miért? … Miért csináltad?
Önkéntelenül is hunyorítva pillogok rá, ahogy a nevére reagál. Aztán megengedek magamnak egy halvány mosolyt.
- Rendben van, Csak Loki. – Egyértelmű, hogy valami történt ott a háttérben. Persze hallottam pletykákat már akkor is, amikor még javában béke honolt. Pletykákat arról, hogy Thor a kedvenc gyermek, a kivételes, Loki pedig… a család fekete báránya. Tény és való, hogy Loki sosem kapott akkora figyelmet, mint a testvére, ennek oka lehet az is, hogy Loki javarészt az árnyékba húzódott, és nem jelent meg a hivatalos ünnepélyeken sem. Legalábbis én sosem találkoztam vele, pedig bevallom, kíváncsivá tett Asgard fekete hercege. Azt viszont a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy így fogok majd végül találkozni vele. Ilyen… szerencsétlen és viszontagságokkal teli körülmények között.
- Tudod, miért gondolom azt, hogy nem vagy gonosz? – Mélyen a szemeibe révedek. Az arcvonásait fürkészem. – Mert a gonosz sosem foglalkozik azzal, hogy mit gondolnak róla mások. A gonosz csak kitárja a karjait, teleszívja a tüdejét, hogy mindenki lássa, hogy „eljött a gonosz”. Nem tagadja. De nem is bizonygatja. Te pedig olyan mintha még saját magad sem tudnád, hogy hová tartozol. – Persze lehet, hogy tévedek, és valóban csak így akar megtéveszteni engem. De akkor nem akarná, hogy meneküljek előle. Akkor nem árulta volna el, hogy megölte a jégóriások királyát, sem pedig a többi gyalázatos tettét…
- Nehéz úgy kedvelni valamit, ha nem ismerjük igazán. És nehéz úgy ismerni valakit, ha nem is akarja, hogy megismerjék… – Úgy, hogy közben folyamatosan ellök mindenkit maga mellől, hogyan is kedvelhették volna meg? De van, akit nem lökött el, ugye van? Ugye létezik olyan személy, akit közel engedett magához annyira, hogy ne legyen olyan végtelenül magányos, mint amilyennek most tűnik?
A szavai őszintén elgondolkodtatnak. Vajon tényleg így látja önmagát? Olyasvalakinek, aki csakis csalódást okozhat, semmi mást… S magam sem tudom miért, de a gondolataimat mélyről jövő szomorúság váltja fel, ahogy tudatosul bennem a mondandója.
- Valóban úgy gondolod, hogy csalódást fogsz okozni? – Csupán azok a személyek okozhatnak csalódást, akik fontosak nekünk, nem igaz? Mint ahogyan csak akkor tudjuk meg, hogy mennyit jelent számunkra valami, ha a fájdalom a szívünkbe mar. Az elvesztés, a hiány az, ami rádöbbent arra, hogy ezeknek a dolgoknak igenis súlya van. De azzal, hogy megmentettem Őt, örökké felelőssé váltam érte (…) mi van, ha igaza lesz? Mi van, ha egyszer csak fontossá válik nekem? Vagy ha máris fontossá vált…? És mi van akkor… ha az árulásába majd belehalok?
- Ne aggódj, nem hagylak magadra! – Az ajkam először mosolyra, majd pedig vigyorra rándul. – Sokat szoktam távol lenni… Az apám már megszokta, hogy szinte mindig a tenger közelében vagyok. – Megérti, hiszen a tenger és a víz iránti rajongásomat tőle örököltem. Nem véletlenül élünk itt, a tenger partján épült kastélyban, míg anyám és a két testvérem az erdő sűrűjében lévő palotában tengeti mindennapjait. – Nincs férjem…
Egyszer volt egy harcos, akit szerettem, és aki megesküdött, hogy visszatér hozzám, ha már méltó lesz a kezemre. De eltelt azóta több száz év, és még mindig nem tért vissza. Talán nem is él már…







 where's my love  | nesze, kandúr Razz

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Vas. 23 Júl. 2017, 21:53




Kíváncsian, ugyanakkor halovány, gúnyos mosollyal figyelem, miként nem próbálja kimutatni azt, hogy igenis … elítélendő, szörnyű dolgok ezért, amikért bizony bűnhődni kell. Ha azt vesszük, hogy majdnem meghaltam, akkor … a szenvedés része meg volt, egyedül a halál hiányzik, amit ő akadályozott meg. A halál és köztem végül ő volt az, aki odaállt és megakadályozta, hogy … bűnhődjek, igazán. Gondolom, sokak számára ez lett volna az igazi igazságtétel.
Állom a tekintetét, szinte sugallom felé, hogy ”én megmondtam”. Mikor kimentett a vízből, fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Mikor átadhatott volna, akkor már talán tudta, hogy ki vagyok, mégis … minden szörnyű és tragikus hír ellenére, megmaradtam az ő titkának. Most biztos keresi a válaszokat a kérdéseire. Miért? Hogy tehet ilyet egy ember … a saját családjával? Elvégre, Thor a bátyám, Laufey pedig … az apám volt, habár mit sem tudott ő erről. Nem volt fontos, hogy beavassam ezen apró részletbe. Az ő szerepe mindössze annyi volt, hogy csapdába sétáljon és meghaljon, az én kezem által. Eleinte csak tönkre akartam tenni Thor nagy napját … aztán formálódott a gondolat, hogy Thor-t száműzte Odin. Nem számítottam rá, annyi ostoba tettét nézte már el, hogy … meglepetést okozott, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Egy igen mély, feneketlennek hitt pohárban.
-Nem, nem mondanám. A nagy részét előre elterveztem. – vontam meg a vállam. Én lehetőséget láttam, egy esélyt, hogy bizonyítsak, mint Asgard királya, mint … Odin fia, hogy méltó vagyok a trónra, méltó vagyok Thor-hoz! Egész életemben az ő győzelmeinek, sikereinek árnyékában éltem, esélyt kaptam, hogy … kilépjek mögüle! – A békéért! Háborúkat előzhettem volna meg! – és bizonyíthattam volna, elhozhattam volna a békét, hőssé válhattam volna. Azonban … elutasítottak. Láttam Odin arcán a … szégyent, az elutasítást. – Értük tettem! A Birodalomért! – azt hittem, hogy így majd méltónak lát, hogy egyenlővé válhatok Thor-ral. Egyenlővé, ha megteszem, amiért elhozott: a békéért. De soha nem lehetek az. Csak azt akartam, hogy … rám is úgy nézzen, ahogy Thor-ra. Csak bizonyítani akartam, egy napra … hőssé válni.
Alig láthatóan bólintok, ahogy kimondja a nevem. Mindig is tudtam, hogy más vagyok. Mindig is éreztem, hogy nem tartozom teljesen oda. Értelmet nyert minden, mikor rájöttem az igazságra. Értettem, hogy miért Thor, és miért nem én, de … nem tudtam vele megbékélni. Elárultak, becsaptak. Azt mondják, hogy a Jötun-ök szörnyetegek … nemcsoda, hogy Odin mindig Thor-t részesítette előnyben. Miért is engedte volna, hogy egy Jégóriás csak a közelébe jusson a trónnak?
-Tudom, hogy mi vagyok. – egy Jötun, egy relikvia, amit Asgardba vittek. – Mondd csak … mit tudsz a jégiórásokról? Biztos meséltek neked róluk, a szörnyek fajáról … akikkel a szülők riogatják a gyermekeiket. A királyuk … Laufey, egy templom előtt hagyta a fiát, hogy az halálra fagyjon, csak mert a gyermek … kicsi volt és esetlen. – egy apró óriás, egy … hiba, aminek véget akart vetni. – Tudod, élveztem, mikor megöltem őt. – valami mosolyra emlékeztető suhant át az arcomon, ahogy visszaemlékeztem. Ahogy rám nézett, a tekintetében benne volt minden, amit látni akartam. A bukásé, a fájdalomé … élveztem a halálát, még inkább, hogy felhasználhattam az ostobát. – Mit számít, hogy meghal-e a királyuk, ha a népük amúgy is elpusztul? Elhoztam volna a békét …   ezt akarta tőlem Odin. Hogy teremtsem meg a békét. Mégis, mikor megtettem volna, elutasított engem.
-Szóval … megakarsz ismerni? Könnyebb szívvel adsz át atyádnak, ha megbizonyosodtál róla, hogy talán … tévedtél? – futólag pillantottam csak fel rá. Kényes helyzetbe került, mert minél tovább rejteget, annál több kérdést kellene megválaszolnia, ha úgy dönt, hogy átad engem. – Tudod a nevem, és, hogy miként kerültem ide. Ha úgy nézzük, én még ennyit sem tudok rólad … -  a nevén kívül nem tudok róla szinte semmit. Kettőnk közül talán mégis ő az, aki nem akarja, hogy megismerjék?
Te is így gondolod. – pillantottam rá. – Csak te túl jó vagy, hogy ki is mond. Engem ez nem tart vissza. – miért is kéne, hogy … szerepet játsszak? Már nem kell elhitetnem senkivel sem, hogy magaménak érzem Thor győzelmeit, hogy nem bánt a tudat, hogy nekem mind erre még csak lehetőségem sem adódott. A színfalak ledőltek, a színház üres.
A szavait hallva oldalra pillantottam rá, az arckifejezését látva egy halovány mosoly kúszott az arcomra. – Miből gondolod, hogy aggódom miatta? Könnyebb lenne elszökni …   vontam meg a vállam, már amennyire megtudtam. A jelen állapotomban … ha én lennék az egyetlen ebben a birodalomban, úgysem lenne valami könnyű elszöknöm, jól tudom. – Na és mi lesz, ha meglátogat? Kétlem, hogy … szívesen látott vendég vagyok. – grimaszoltam. Ugyan nem ismerem személyesen az apját, de … a történtek után nem hinném, hogy én vagyok a Kilenc Birodalom világainak legszívesebben látott vendége.
-Valóban? – kissé hitetlenkedve kérdeztem, bár … mi oka lenne hazudni, nem igaz? – Valahol akár … királynő is lehetnél. Mire vársz? – az apját aligha fogja érdekelni, hogy mit érez az iránt, akihez majd hozzáadja. Nem, ő azt akarja majd, hogy minél többet nyerjen vele Vanaheim. Sigyn is ezt akarná?  

a villain is just a victim whose story hasn't been told

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Vas. 06 Aug. 2017, 16:36









to the God of Mischief ♥️
... And i'm not afraid of your darkness

Némán állom a tekintetét. Azon tűnődöm, hogy vajon ennek a sötétségnek van valami neve? Mikor talált ránk, mikor férkőzött a szívünkbe? Alattomoson, akár a kígyó… beleitta magát az idegsejtjeinkbe, a bőrünk alá… megmérgezve ezzel a lelkünket. Melyik pillanat volt az, amikor elhatározta, hogy életeket tesz tönkre – emberi kapcsolatokat zúz porrá? Honnan jött ez a fajta gonoszság? Melyik világból származik? És egyáltalán… van-e valami neve? A te neved az… Loki? Szeretném tudni, hogy mi vette rá ezekre a gyalázatos tettekre. Miért engedte, hogy a sötétség a szívébe férkőzzön? Keresem a válaszokat, de az igazság az, hogy nem tudom megérteni a cselekedeteit. Pusztán heccből a bátyja életére törni? Ki képes ilyesmire? Elszörnyednék… igen, minden bizonnyal azt kéne most tennem. Elhinni azt, amit mindenki más elhisz. Elhinni azt, amit ő el akar hitetni velem. De én túl makacs vagyok ahhoz, hogy lemondjak róla. Ő nem ilyen. Ő nem lehet ilyen… Az élet nem csak fekete és fehér. Éppen ezért a válaszom mindösszesen egy fanyar mosoly; hiszen látom a szemeiben, hogy mit üzen felém. Elhúzom a számat, és némán állom a tekintetét. Mintha csak azt üzenném vele vissza, hogy „nem tudsz megijeszteni”… Nem tudsz megijeszteni, bármennyire is szeretnél! Mert tudom, hogy senki sem születik ilyennek. A gonosz nem magától jön erre a világra. Az élet torzítja el az árván hagyott lelkeket. És továbbra sem hiszek abban, hogy Loki gonosz lenne… Egyszerűen csak letért az útról, és eltévedt a sötétben, aztán… aztán senkit sem érdekelt, hogy kijön-e onnan, inkább csak tovább taszították. Én nem teszem ezt vele. Én lehetőséget adok rá, hogy elmondja a történetét. Ugyanis ez az ő története, nem másé. Nem azoké, akik pletykálnak róla. Akiknek voltaképpen semmi joguk nem lenne hozzá, hogy beszéljenek róla. Nem is értem, hogy miért védem ennyire… Nem csak őt magát, hanem a becsületét is. Azt a nem létező becsületét, amelyet elástak és eltemettek, mélyen a föld szívébe, és mind a Kilenc Birodalom alá. Szeretted volna, ha valaki meghallgatna végre, nem igaz? Én meghallgatlak, engem érdekel… Tényleg, igazán érdekel, hogy mi történt. És nem azért, hogy igazságot tegyek… Én nem akarok ítéletet hozni felette. Egyszerűen csak… meg akarom érteni őt. És azokat a szörnyűséges tetteit.
- Tehát úgy gondoltad, hogyha megölöd a bátyád, az majd elhozza a békét? – Szavaim gyengéden töltik be a viskó légüres terét. Az, ahogy és amilyen átéléssel beszél róla… olyannyira elképeszt, hogy még én magam is elhiszem, hogy valóban komolyan gondolja. Mintha tényleg azt hinné, hogy ezek a drasztikus cselekedetek elősegítették volna Asgard sikerét. – Megmondtam, hogy máshogy gondolkodsz, mint az átlag. – Én nem bírtam volna feláldozni a családomat a királyságunkért. Én ehhez nem lennék elég. Elég kegyetlen… Elég önfeláldozó… Nehéz eldönteni, hogy minek számítana egy ilyen tett. Szerencsére az én világom nem pusztán fekete és fehér. Mint ahogy Loki világa sem az – oka volt annak, hogy feláldozta volna a fivérét és ki tudja még mit…
Nem is tudom eldönteni hirtelen, hogy a történetével azt akarja-e elérni, hogy megértsem, vagy csak még inkább össze szeretne vele zavarni. Talán a kettő nem zárja ki egymást. Talán épp ez a lényeg, hogy Lokival együtt jár a kettő. És én elfogadom… hogy ő ilyen… Nem mindennapi, nehéz eset.
A kérdését hallva meglepetten vonom fel a szemöldököm. Nem igazán értem, hogy ez miért így és miért most kerül szóba. A jégóriások. Nem értem… Nem értem, hogy mit akar ezzel… – Nem túl sokat… Annyit tudok, hogy nem a legközkedveltebb fajként vannak számon tartva. – Minden figyelmemet neki szentelem, szinte gyermeki csillogással a szemeimben iszom a szavait. Mindeközben pedig valamiféle furcsa, mélyről jövő borzongás fut végig a gerincem mentén. Mintha már előre tudnám, mintha már előre érezném, hogy mi lesz a történet vége… Az elmémben visszhangzanak Loki gyászos szavai. „Tudod, élveztem, mikor megöltem őt.” Valósággal lefagyok, amint tudatosul bennem az igazság – nyersen és csupaszon tálalva. Nem mondja ki az egyértelműt, de ostoba lennék, ha nem érteném… Az a gyermek, akit Laufey magára hagyott… Egy védtelen, árva gyermek, aki senkinek sem kellett, még a tulajdon apjának sem! Megszakad érte a szívem. Lomhán, vontatottan törik szilánkosra idebent, a bordáimnak feszülve. És ekkor az arcom is egyfajta fájdalmas grimaszba torzul, ahogy Loki szemeibe pillantok. Látom… végre látom a férfit a gúny és a gonoszkodás álarca mögött.  A világban, ahol mindenki csak azt lát, amit mutatnak neki, vagy amit látni akar… én látom csak őt igazán, ebben az örökkévalóságig tartó pillanatban, amely talán soha nem jön vissza. A pillanat, amikor leomlott a jégfal, és láthatóvá vált, hogy bizony még a jégóriásoknak is eleven szív dobog a mellkasuk rejtekében.
- Te… – könnybe lábadt szemekkel nyúlok felé, önkéntelenül. – Te voltál az a gyermek… nem igaz? – Felé nyúlok, hogy megérintsem, a tudtára adva… mit is? Hogy többé nincs egyedül? Nem, nem ez a valós üzenet. Megérintem, mintha csak azt mondanám neki: „Én megértem. Megértem, hogy miért tetted. Hogy miért választottad ezt az utat magadnak…” Vajon mióta tudja már ezt a sötét titkot? Vajon mióta árnyékolja be a múltja a jövőjét? Érezte vajon? (…) Odin és Frigga fiaként, Asgard másodszülött hercegeként… érezte vajon a szíve mélyén, hogy valójában nem oda tartozik? Elmondták-e neki egyáltalán? Vagy magától jött rá? Bele sem merek gondolni, hogy milyen gyötrelmes lehetett neki az élet egy olyan közegben, ahol senkire sem hasonlított. És nem tudhatta az okát, hogy miért… Hirtelen eszembe jutnak a szóbeszédek a két testvér viszonyáról. Immár nem is tűnik annyira elképzelhetetlennek, hogy Loki a fivére árnyékában kellett, hogy felnőjön. Mennyi elfojtott düh és fájdalom gyűlhetett fel benne az évezredek alatt, hogy végezetül erre az elhatározásra jutott, hogy… végezni akar a testvérével.
- Nem adlak át! – vágom rá határozott és ellentmondást nem tűrő hangon. Ez sokkal inkább magamnak szól, mintsem neki. – Senkinek sem foglak átadni… – Sem az apámnak, sem másnak. Főleg nem így, ezek után, tudva azt, amit most tudok. Valamiért túl fájdalmasan, túl mélyen érintett… és noha eddig sem akartam átadni őt az apámnak, mondván, hogy ez a törvény, ezek után… szinte elképzelhetetlennek tűnik számomra, hogy valaha is átadjam. Nem fogom elárulni… Még ha nem is bízik bennem, én nem fogom hátba támadni, úgy, mint ahogyan valószínűleg mindenki más tette, aki csak egy kicsit is csalódott benne. Talán túlságosan elfogult vagyok, és már korántsem az eszem az, ami jelen pillanatban irányít.
- Lehetséges, hogy én nem vagyok annyira érdekes, mint Te – vonok vállat egy halvány, alig látható mosollyal a szám szélén. – És valószínűleg annyira híres sem… – Lássuk be, Loki rosszhírét már minden királyság és minden birodalom ismeri. Gyűlölik, megvetik, vagy éppenséggel félik a nevét. De ismerik, határozottan. – Az én családom sem olyan tökéletes, nekünk is megvan ám a magunk története. Mint ahogyan nekem is. – Aztán hirtelen hasít bele tudatomba a felismerés, minek következtében akaratlanul is pimasz vigyorra rándulnak ajkaim. – Hmm… csak nem kíváncsi vagy rám?
- Nem – csóválom meg a fejemet, miközben a messzeségbe révedek, majd bármiféle átmenet nélkül a tekintetemet egyszer csak az övébe fúrom. Sokatmondó pillantással fürkészem az arcát. – Én nem gondolom így. – Talán nem vagyok teljesen biztos abban, amit róla gondolok, vagy amit vele kapcsolatban érzek. Talán túl naiv vagyok. Vagy talán túlságosan bizakodó. Talán még meg is fogom bánni, hogy ennyi bizalmat adtam neki, tudva azt, hogy ki ő és mit tett eddig. De nem hiszem, hogy csalódást okozna… Nem hihetem, máskülönben miben lennék jobb, mint más? (…) Ha egyből arra gondolnék, hogy úgyis csalódást fog okozni nekem… Nem, ezt így nem lehet. Bízni kell, ha azt akarjuk, hogy a másik is bízzon bennünk. Máshogy nem lehet. Meg kell neki mutatnom, hogy milyen az, amikor bíznak, amikor hisznek benned. Megérdemli, hogy érezhesse ezt… mindazok után, amiken keresztülment. Mert hiszem, hogy egy jégóriás is megérdemli a szeretetet. És ha mások nem hisznek benne, akkor nekem még jobban kell hinnem – hogy a szörnyetegek, amikről apám annyit mesélt… valójában nem is léteznek. A szemébe nézek. Nem látok szörnyeteget magam előtt. Nem látom azt, amit elvileg látnom kéne, sem pedig azt, amitől gyermekkoromban féltem. Csak egy megtört lelket látok. És már-már szinte érthetetlen számomra, hogy mások miért nem úgy látják őt, mint ahogyan én…!
Mosollyal válaszolok a mosolyára. De az enyém valamicskével szélesebb, élénkebb, mint az övé.
- Pedig már egy pillanatra azt hittem, hogy hiányolnál, ha elmennék… – Természetesen csak viccnek szánom, pedig valahol a lelkem mélyén jól esik eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha hiányolna, ha egyszer csak tényleg itt hagynám…
- Nem tudom, őszintén… ebbe az eshetőségbe még nem gondoltam bele. De annyira nem is félek tőle, sosem látogatott még el ide. Ez az én titkos kis rejtekhelyem. Senki sem tud róla, ami azt illeti… – félszemmel Lokira sandítok. – … téged kivéve.
- Miért, olyan nehéz elhinni? – szalad magasba a szemöldököm, válaszul a hitetlenkedő arckifejezésére. Aztán a kérdését hallva akaratlanul is felnevetek. – Én? Ugyan…! Mégis hol lehetnék én királynő? Meg különben is… nekem nincsenek ilyesfajta ambícióim. – Loki és én… ebben is különbözünk. – Szerencsére két idősebb testvérem van, így rájuk maradna a trón, ha az apámmal történne valami. Én inkább harcos vagyok, mintsem uralkodónak való. Nem vagyok hozzá elég bölcs, elég tapasztalt… Bezzeg a bátyám!







 don't panic  | nesze, kandúr Razz

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Vas. 06 Aug. 2017, 19:42




A kérdését hallva csak felsóhajtok és félrenézek néhány pillanatra. Valószínűleg ugyanezeket a kérdéseket kaptam volna meg Odin-tól, csak sokkal … kevésbé kényelmes körülményekben. Láttam az arcán, hogy csalódott bennem, hogy … szánakozva néz le rám és elutasít engem, az áldozatot, amit érte hoztam volna, Asgardért! De ők csak a halált látták, a rosszat a helyes tett mögött.
- Ő csak útban volt. Nem értette volna meg. – nem számítottam rá, hogy száműzik őt a Földre. A tervem mindössze csak az volt, hogy … elrontsam a nagy napját. De ezután minden megváltozott, rájöttem Odin titkára, király lettem, lehetőségem nyílt, hogy bizonyítsak. – A Jötunok veszélyt jelentenek. Hiába győzik le őket, újra és újra háború lesz, ezrek halnak majd meg. Olyan nagy ár egy lett volna feláldozni Jötunheim-et, hogy megelőzzük a háborúkat? Ez hozott volna békét, nem a tárgylások. – Odinnak kéne a legjobban tudnia. Hányszor kellett elmennie Jötünheim-be, hogy legyőzze a jégóriásokat. Hány emberre halt meg a háborúkban. A béke csak átmeneti állapot két fél között, én ebből a kettőből egyet csináltam volna, bebiztosítva a békét, generációkat mentettem volna meg, háborúkat előzhettem volna meg. Asgardért tettem, Odinért, hogy lássa vagyok olyan jó, mint Thor, sőt, jobb! Thor háborúba sodorta Asgard-ot, én megnyertem volna ezt a háborút, ami az utolsó is lett volna!
-Diplomatikus válasz. – húztam mosolyra a szám. – Kétszer akkorák, mint egy asgardi férfi, ridegek, akárcsak a hely, ahol élnek. Kegyetlenek, gondolkodás nélkül ölnek. A saját világukat sem képesek egyben tartani, mégis újra és újra támadnak, ha elég erőssé válnak. – Odin azt hitte, hogy megfosztja őket az új esélytől, ha elveszi tőlük az erejük forrását. Azonban ezzel csak megmérgezte a lelküket, generációk lelkét. A fiú jobban utálta Asgard-ot az apjánál, az ő fia pedig annál is jobban. Odin azt hitte leszámolt az ellenségeivel, de valójában erőt adott nekik. Lehetőséget, hogy még jobban gyűlöljenek. Ez nem megoldás a békére, csak halogatás.
-Még mindig én vagyok. – mosolyra rándult a szám, majd néhány pillanatra a bőröm kékké vált, a szemem pirosan izzott, a bőröm tapintása durvává vált, kirajzolódtak az arcomon a ráncokra és hegekre emlékeztető kinövések. – A Jötunok szörnyek. Odin a házába engedett egyet, hazugsággal táplálta, hamis reményeket ébresztett benne… de rájött, hogy a szörnyek hiába élnek kényelemben és fényűzésben, attól még … szörnyek maradnak. – befogadott, magához vett, mert lehetőséget látott bennem, egy eszközt, amit felhasználhat majd. De rá kellett ébrednie, hogy soha fogadtak volna el engem a Jötunok királyuknak. Egy Asgard-ban nevelkedett jégóriás, akit az apja is halálraítélt nem sokkal a születése után. – Én soha nem voltam asgardi, soha nem voltam Odin fia. Csak egy Jötun vagyok, akit nem hagytak meghalni. – miközben beszélek, fokozatosan öltöm fel újra az emberi külsőm. Soha nem voltam egyenlő Thor-ral, soha nem is lehettem volna az. Irigy voltam rá, haragudtam Odin-ra, de bizonyítani akartam neki, főleg miután … kiderült az igazság. Már nem akarok bizonyítani neki, nem kell az elismerése. Tönkretett engem.
-Nem, nem fogsz … mert megsajnáltál, mert az igazságérzeted nem bírná el, ha átadnál az apádnak. – láttam rajta, a szemében, hogy mit gondolt, mikor elmondtam neki, hogy … tulajdonképpen élnem sem kéne. Odin megszánt, ennek köszönhetem az életem. Amit kitudja, lehet most mentettem meg azzal, hogy mindezt elmondtam neki. Ha át is adott volna, most már nem fog. Mert nem bírná el, igazságtalannak érezné.
-Híres volnék? Mit mondanak rólam? – sejtettem, hogy mit, de … érdekelt. Már ezelőtt sem voltak rólam valami jó véleménnyel. Ha segítség kellett a Birodalomban, Odin soha nem küldött egyedül, mert én … én nem Thor voltam. Mindenki őt akarta, a jóképű, erős és bátor Thor-t. Őt rajongták körbe, én pedig ott álltam mindig mögötte és csak néztem, ahogy learatja a babérokat. – Egy fogolynak nem árt … ismerni a fogva tartóját. – vontam meg a vállamat a kérdését hallva. Persze, tudom, én nem vagyok fogoly, ő pedig nem tart fogva. De mivel én jó ideig nem mehetek el, és rajta kívül aligha fogok mostanában mást látni … a hasonlat megállja a helyét.
Téved. Hatalmasat. Könnyen meglehet, hogy tönkreteszem majd őt, csak mert bízik bennem, bízni akar bennem, de én …. nem vagyok valami bizalmas alkat. Egész életemben hazudtak nekem, megakartak ölni, mert csalódást okoztam, majd pedig … rábírta volna, hogy mások árnyékában éljek, csak mert más vagyok. Szenvedtem azok miatt, akiknek csalódást okoztam, csak azzal, ami voltam. Se Laufey-nek, se Odin-nak nem voltam elég jó, és ezt eldöntötték, mielőtt bármit is tehettem volna, hogy bizonyítsak.
- A jelenlegi állapotomban …. ha elmennél, itt halnék meg. Ez is egyfajta hiányérzet. – ironizálok, de az állapotommal nem. Nem érzem magam úgy, mint aki épp haldoklik, de pontosan tudom, hogy a megfelelő ellátás nélkül napok alatt meghalnék, mielőtt messze juthatnék innen, hogy segítséget kérjek.
-Szóval … ez a mi közös titkunk. – foglaltam össze a dolgot, ahogy elmosolyodtam. – Az, hogy nem jött el ide, nem jelenti, hogy nem tud róla. Talán neki ez a titka. – vontam meg a vállamat, bár körülményesen, mert fájt a mozdulat. Nem ismerem az apját, de értek a titkokhoz és hazugságokhoz. Legyen bármilyen jó, bármilyen megtervezett, végül minden titokról lehull a lepel.
-Helyette leélnéd az életed egy viskóban, várva, hogy ki a következő, akit kihúzhatsz a tengerből? – el sem tudtam képzelni, hogy miként akar … annyi maradni, amennyi most is. Én soha nem akartam. De én folyton küzdöttem is azok figyelméért, akik észre sem vettek. Lehettem bármilyen okos, talpraesett, végül Thor kapott meg mindent. – Hát nem azért jöttél Asgard-ba? Atyád téged hoz a fia helyett magával, hogy találkozzon Odinnal és a fiával? Neked is feltűnhet, hogy … célszerűbb lett volna a bátyád vinni. Hacsak … -  nem vagyok ostoba, már akkor is sejtettem a látogatásuk célját. Vanaheim ura befolyást akar a népének, mivel tudná ezt jobban elérni, minthogy hozzáadja a lányát a Birodalom hőséhez, Asgard következő urához. – Nem kell uralkodónak valónak lenned, hogy a trónra ülj. Elég jó helyre születned. – osztottam meg vele kissé egykedvűen a tapasztalatomat. Thor … remek harcos, de nem királynak való. De az lesz, mert ő Odin fia. – Meg az sem árt, ha nincsenek már idősebb testvéreid. De ez … megoldható, ugyebár. – nevettem fel halnak néhány pillanatra. Oh igen, én megölettem volna Thor-t, hogy ne állíthasson meg, hogy … ne vegye el azt, ami az ölembe hullott.

a villain is just a victim whose story hasn't been told

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Pént. 18 Aug. 2017, 15:52









to the God of Mischief ♥️
... And i'm not afraid of your darkness

Az arcvonásait fürkészem, miközben beszél hozzám. Annyira átszellemülten és lelkesen mesél a tervéről, miszerint a világ jobb hely lenne a jégóriások nélkül – hogy egy pillanatra még én magam is elhiszem, hogy igaza van. Látom a logikát a stratégiája mögött. Jól éreztem én, hogy másmilyen ő, mint a többi. Loki képes meghozni azokat a döntéseket is, amelyeket senki más nem. És ez éppannyira erő és áldás, mint amilyen súlyos nehezék. Mert nehéz lehet másnak látni, máshogy látni a világot és mindenki mást, aki benne él.
- Hallottam én is a rémtörténeteket gyermekként. Az atyám sokat mesélt arról hogyan harcolt Odin oldalán a jégóriások és Jötünheim ellen. De okkal kímélték meg az életüket… Minden fajt megillet a létezés joga. Persze a béke… a béke a világok között a legfontosabb. – Csakhogy már nincs béke, az állóvíz felbolydult, és akarva vagy akaratlan, de Loki tettéhez köthető, hogy most a mérleg elbillent. Pedig ő csak békét akart; és ezért feláldozott mindent. Mégis száműzték a saját otthonából, és kegyvesztetté vált. Nehéz megérteni, sokaknak talán lehetetlen, hogy nem minden pusztán két oldalból áll. Jó és rossz. Fekete és fehér. Loki tettei és annak okai összetettek – noha a dac, a keserűség lassan berágja magát a szívébe. Hibáztathatná érte bárki is? Nekem a szívem szakad meg érte, mert én… én azt látom benne, amit senki más. Elveszettséget. Meg nem értést. Mérhetetlen magányt. És én tényleg elhiszem neki; érzem a bensőmben – és a lelkem legmélyén – a tettei mögötti szándékot, hogy mi az, amit valójában el szeretett volna érni. Küzdelemmel, gyilkolással békét nyerni? Lemondó sóhajjal, mégis… a világ minden gyengédségével rázom meg a fejemet, ahogy rápillantok.
Nem is tudom, mit mondhatnék. Ezért csak némán, szótlanul hallgatom tovább a történetét. Sanyarú sorsot szánt neki az ég. A szívem pedig csak még inkább belefacsarodik a fájdalomba, amint tudatosul bennem, hogy ki ő és honnan jött. Nem fia ő sem Asgardnak, sem Jötünheim-nek. Csak egy hontalan vándor, akit egyszer túl messzire taszítottak az otthonától, és most nem találja a helyét. És ez a lidérc árnyéka az összes világnak. Mert nem tartozik senkihez – de Odin elhitette vele, hogy mégis. Fájdalmas lehet… sehová sem tartozni igazán. Miközben hazugsággal elhitetik veled, hogy ugyanannyit érsz, mint mindenki más. Pedig bizonyára mindvégig érezte legbelül, hogy nem olyan, mint a többiek. Vajon mióta tudhatja magáról, hogy nem az, akinek mondják? (…) hogy valójában kívülálló? S vajon mióta érzi…?
Még sosem láttam jégóriást testközelből. A pupilláim szinte a kétszeresére tágulnak, amikor a bőre elszíneződik előttem. Kék árnyalatot ölt. A felhámon pedig csakhamar megjelennek azok a jellegzetes motívumok, hegek és tetoválásnak tűnő ráncok elegye. Loki acélkék szemei immár vörösen izzanak fel – de én nem félek. Még mindig nem rettenek meg tőle; sokkal inkább lenyűgöz… a maga furcsa, és érthetetlen módján. Ez a látvány… önmagáért beszél. Csodálattal tölt el, amelyet próbálok leplezni. Ám a kényszerű ösztönnek nem tudok megálljt parancsolni. Meg kell érintenem a bőrét. Meg akarom érinteni. Tényleg olyan hideg az is, mint amilyennek a szíve tűnik?
Az ujjbegyeim görcsösen nyúlnak felé, hogy hozzáérjek. Hogy a bőröm az övét érinthesse. Lágyan, már-már illanón húzom végig a barázdáin, és bőrének kékjén. Aztán megérzem… megérzem a csontokig hatoló hideget. Jeges borzongás fut végig a gerincem mentén, és az ujjam, amellyel az előbb még keresztülszántottam a fagyos bőrfelületen, szinte már ég – annyira hideg! Ekkor a szívem is megrándul a mellkasom rejtekében, és arra gondolok, hogy az, ami vele történt… Voltaképpen sosem hallottam még ennél szomorúbb történetet. Megrendítő, valósággal tragikus… Kegyetlenség volt ez a Mindenek Atyjától. Megmentett egy gyermeket, hogy aztán egy olyan világba vigye, ahová beilleszkedni képtelen. És amikor ez bebizonyosodott, ténylegesen, egyszerűen csak… kiűzték onnan. Mintha soha nem is tartozott volna oda, mintha soha nem is fogadták volna be…
Szinte kedvem támad sírva fakadni, de tudom, hogy nem lehet. Nem engedhetek meg magamnak ilyesfajta érzelmeket. Sem most, sem pedig máskor. Ezért hát csak annyit mondok neki, amelyet valószínűleg már ő is tud, hiszen ő – mindenki mással ellentétben – a saját bőrén tapasztalhatta meg.
- Befogad és kitaszít a világ. – Az ajkam keserű mosolyra rándul, miközben visszahúzom tőle a jéghideggé fagyott kezemet. – Te nem vagy szörnyeteg… – Vacogva nyelek egyet. – Azok a szörnyetegek, akik ezt tették veled. – Odin, Laufey, az asgardiak és a jötünök egyaránt.
Nem adnám fel, most már végképp nem lennék rá képes, hogy mentsem a menthetőt, és apám színe elé vigyem az árulót és száműzöttet. Nem akartam feladni, már a legelső pillanattól kezdve sem, de így… egyszerűen lehetetlen feladatnak tűnik a számomra. Már maga az elképzelés is abszurd… Én is áruljam el? Nem, azt nem lehet! (…) hiszen én éppen olyan vagyok, mint ő. Más, mint a többiek. Kívülálló, aki csak a tenger morajlását hallva találja a helyét. Aki látja a jóságot egy jégóriás szívében – és az értéket egy áruló gyalázatos tetteiben. Talán megérdemlem majd a sorsomat, hogyha ez valaha is kitudódik. De nem számít, már nem… Döntöttem, amikor kihúztam őt a tengerből, és megmentettem az életét. Abban a pillanatban örökké felelőssé váltam érte. Még akkor is, ha senki sem fogja megérteni, hogy miért tettem. Vannak dolgok, melyekre egyszerűen nincsenek válaszok. Megcáfolják a racionalitást és a logikát, szétzúzzák az értelem falait; zsigerből jövő, ösztönszerű érzések ezek. A tudat, hogy jól cselekedtél. És az sem számít, ha rajtad kívül senki más nem gondolja így, mert te annyira biztos vagy benne, hogy nincs is szükség senki más megerősítésére. Ezt érzem én is. Nem kell, hogy Loki megértse. Majd egyszer… egyszer talán Ő is megérti, hogy miért hoztam ekkora áldozatot érte. És egyszer… egyszer talán én is megértem.
- Ez így igaz. – Nem tagadom az egyértelműt, habár az igazság sokkalta komplikáltabb ennél. Azonban nem fogom bizonygatni neki, ugyanis nincs rá szüksége, és nekem sincs rá szükségem, hogy tudja – ha nem árulja el a történetét, akkor sem adtam volna fel. Elég, ha én tudom. Elég, ha én érzem.
- Ó, számtalan dolgot mesélnek rólad! Hogy agyafúrt vagy és ravasz. Te vagy a csalfaság és a csínytevés istene. Más vagy, mint a többiek… – Ez immáron bebizonyosodott, mondania sem kell, hogy igazam van. Aztán nagyot nyelek. – És hogy te vagy a családod fekete báránya. – Thor a tökéletes, a dicső, a hőstettek megtestesítője, mindennek a középpontja. Ellenben én Lokit azelőtt még sosem láttam. A háttérből figyelt, az árnyak közé húzódva, mint egy éjsötét lidérc. – De az ostobák mindenfélét mesélnek, és közben mit sem tudnak… – Vigasznak szánom? Magam sem tudom pontosan. Szeretném őt megóvni attól, hogy még több fájdalom érje. Ezért a többi szóbeszédet már inkább nem is firtatom. Száműzötté vált, így nyilván ő is tudatában van annak, hogy újabban miféle hírnévre tehetett szert a tettei következtében.
- Nos, valóban. Egyelőre még szükséged van rám. Tehát… időnk mint a tenger, hogy megismerj. – Lassan ideje lesz lepihennie. Az életem részletei még várhatnak. Amennyit tudnia kell rólam, azt mind tudja már. Amit pedig nem kell tudnia, azt valószínűleg úgysem hinné el. Továbbra is úgy érzem, hogy nem túlzottan bízik meg bennem, de… mintha a sziklaszilárd jégfalak végre olvadásnak indultak volna. Leheletnyit. Alig észrevehetően. Talán ha elég kitartó vagyok, akkor mindennap egy picivel előrébb jutok; és ha a jégfal végképp elolvad, akkor majd talán Loki megtanulja, hogy nem mindenki ellenség. És hogy nem mindenki akar neki ártani. És akkor… talán képes lenne megbízni bennem.
A következő kérdését hallva összeszűkülnek a szemeim, az ajkaim pedig elnyílnak. Még talán a számot is eltátom. Nem tudom hirtelenjében mire vélni a kérdését. Majd végül a döbbenet kíváncsisággá, aztán egy élveteg, bestiális mosollyá torzul. Mintha… mintha tetszene nekem, amit művel.
- Szóval így csinálod… – oldalra billentem a fejemet, úgy figyelem őt, lankadatlan mosollyal a szám szélén, felcsillanó szemekkel. – Így próbálsz belemászni mások fejébe, nem igaz? – Elhitetné velem, hogy többre vágyom, mint ez az élet itt, holott fogalma sincs, hogy az én életem miből áll. – Meg kell hagyni, ügyesen csinálod! – biccentek elismerően, majd a tekintetemet az övébe vájom, és úgy válaszolok. – Áh, tehát úgy gondolod, hogy Atyám azért vitt magával látogatóba, hogy összeboronáljanak a bátyáddal? – magasba ránduló szemöldökkel grimaszolok egyet. – És mi van akkor, ha valójában Neked szántak, s azért vitt el magával, hogy megismerjelek Téged, csak te… ugyebár nem voltál ott? – Persze tudom, hogy nem így volt, de ha az ő feltevése igaz, akkor… akár lehetett volna így is. Jobban tetszett volna ez a gondolat? Ő… jobban tetszett volna, ha előbb ismerem meg, más körülmények között.
- Feltéve, ha az a trón a tenger mélyén van… akkor elképzelhetőnek tartom. – Rámosolygok, de az arcom a következő pillanatban már más irányba fordul. A tengert figyelem. Ahogy hív most is magához – minden egyes rezdülésemmel érzem. Semmit sem szeretek annyira, mint a tengert. Ezért nem is lehetnék én sohasem királynő. – Nem mindenki születik ám uralkodónak… – Ő annak született, a jégóriások királyának gyermeke, ezért megillette volna a trón, ám valamilyen oknál fogva mégis halálra ítélték. Odin valószínűleg sosem akarta igazán, hogy Asgard trónjára kerüljön, hiszen arra ott van Thor. Mégis… Loki sokkal inkább uralkodásra született, mintsem én. Még így is, hogy gyakorlatilag tönkretett mindent, amihez csak hozzáért. Nehéz megmagyarázni, de én látom benne azt a láthatatlan nyers erőt és eleganciát, amely egy férfit uralkodóvá emel. Thor inkább harcos, Thor inkább olyan, mint én. Loki viszont… különlegesebb mindkettőnknél. Ha más sorsot szánt volna neki az ég, biztos vagyok benne, hogy remek király válhatott volna belőle.





 saturn  | kandúrka aranyos ölelés

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Szomb. 19 Aug. 2017, 19:26




Mindent megtettem, amire kért. Segítettem Thor-t, szó nélkül viseltem minden győzelmét és sikerét, ami nekem a vereségem jelentette. Minden egyes győzelmével, én elbuktam. Nem kértem semmit, csak azt akartam, hogy elismerjenek, hogy meglássanak Thor mögött. Hogy Odin rám is úgy nézzen, ahogy rá. Büszkévé akartam tenni, megmutatni, hogy én is lennék olyan jó király, mint Thor, ha nem jobb. Most már tudom, hogy nem volt esélyem meggyőzni. Én csak egy Jötun vagyok, akit befogadott, akit felakart használni. Soha nem voltam a fia, soha nem szeretett, pláne nem úgy, mint Thort! Hazudott, újra és újra, én pedig hittem neki, mert … hinni akartam.
- Nekem is sokat meséltek. Thor egyik kedvenc története volt. – meg volt benne, minden, amit Thor akart. Hősiesség, küzdelem, vér és halál … na és persze a győzelem. – Imádta hallgatni, hogy miként buktak meg a Jégóriások. Odin pedig … imádott róla beszélni. – ahogy minden más győzelméről és hőstettéről. Így nőtünk fel, ilyen tettek árnyékában, azonban végül csak Thor-nak jutott ki hasonló sikerekből, én csak … hozzá segíthettem őt, de az én nevemre senki sem emlékezett később. – A létezés még nem élet. A szelence nélkül Jötunheim haldoklik. – jártam ott, láttam, hogy mivé lett a világuk a szelence nélkül. – Elvették tőlük mindenük, lassú halálra ítélve őket. Ugyanazt tették, amit én, csak nem merték felvállalni. – ehelyett megfosztottak egy világot az erőtől, ami életben tartotta. Odin, Sigyn atyja, és akik még ott voltak. Amit tettem, nem volt különb annál, amit egykor Odin is megtett. Megakartam tenni, amit ő nem tudott. Bizonyítani neki, hogy méltó vagyok.
Hagyom, hogy elillanjon a varázslat, ami emberi alakot kölcsönöz nekem, elrejtve a valódi énemet. Engedem, hogy lássa, megérintse a Jötunt, a szörnyet, akit Odin magához vett. Mikor először láttam a kezemet kékké válni, azt hittem megmérgeztek, hogy elátkoztak. A szívem legmélyén azonban tudtam, hogy mi az igazság. Hogy nem vagyok asgardi, nem vagyok Odin fia. Tudtam mi vagyok, de … hallani akartam. Az igazság felnyitotta a szemem, ráébresztett arra, hogy miért éreztem magam mindig is kívülállónak. Mert nem tartoztam oda soha. Csak emberi arcot adtak a szörnynek, kényelmet és biztonságot. Egy életet, ami soha nem volt az enyém.
- Akkor mi vagyok? – tettem fel a kérdést, amire én magam is kerestem a választ, mióta csak megtudtam, hogy mi vagyok. Szörnynek születtem, de csak a csalódást látták bennem. – Egy csalódás? Egy hiba? Tudod, hogy miért hazudtak erről nekem? Mert gyűlöltek volna az emberek. Féltek volna tőlem. – azt hiszik, hogy vicces dolog, ha eljátsszák, hogy szörnyek. Én egész életemben azt játszottam el, hogy nem vagyok az. Nem volt elég ez sem, hogy … egyáltalán kedveljenek.
A szavait hallva halovány mosoly kúszott az arcomra. Soha nem ismertek el, vagy csak nagyon ritkán, főleg szemtől szemben. Csak a rosszat mondták az arcomba, minden mást a hátam mögött sugdolóztak. Azt hitték, hogy jobbak, mint én, és hiszik még most is. – Valóban … -  nem is mozog a szám, ahogy kiejtem a szavakat. Néhány pillanat múlva viszont fakó mosolyra rándult a szám, felpillantva Sigyn-re. -  … kék vagyok, nem fekete. – halkan beszélek, de úgy, hogy hallja. Nem mondott sok újat, de … valószínűleg csak nem akar. Sejtem, hogy miféle pletykák terjengenek rólam, minden bizonnyal … úgy érzi, hogy megóv ezektől.
Halkan felsóhajtok, ahogy az időt említi. Azt mondják, hogy az idő az egyetlen, ami igazán gyógyít. Az idő és a csend. Hogy ami fáj, amibe ma belehalunk, holnap már nem fáj. Az idő talán gyógyítja a sebeket, de igazságot nem szolgál, csak belenyugvást.
A szavait homlok ráncolva fogadom, mintha csak nem tudnám, hogy miről beszél, pedig … nagyon is jól látja a helyzetet. Végül azonban elhagyom az értetlen tekintetet, de az arcomon nincs nyoma a sajnálkozásnak, amiért … próbálkoztam a fejébe jutni. – Általában sikerül is. – mindenkire lehet hatni valamivel, mindenkinek van egy gyengesége, amit kilehet használni. A többség nagyravágyó, Thor is az volt, elég volt egy elejtett szó, hogy Jötunheim ellen vonuljon. Sigyn-t azonban ilyen dolgok aligha érdeklik, ezek szerint.
A szavait őszinte, kétkedő mosollyal fogadom, majd szóra nyitom a szám. – Ott voltam. – válaszolom egyszerűen, őszintén. Nem a saját alakomban, de ott voltam. Az ilyen eseményeken az én személyen nem éppen … kívánatos. Inkább elkerülnek, semmint odaülnek mellém. – Talán te nem gondoltál rá? – felelek kérdéssel a kérdésére. Biztosan megfordult a fejében az, hogy miért pont őt vitte magával az apja, valamelyik idősebb testvére helyett. Az enyémben megfordult. – Kétlem, hogy az apád olyan nagyra tartott volna engem. – ahogy ő is mondta, nem volt jó hírem már azelőtt sem. Ellenben Thor-ral, Asgard hősével, Odin legidősebb fiával, akit a Birodalom legvonzóbb férfijának tartottak. Nekem esélyem sem volt labdába rúgni mellette. Arról nem is beszélve, hogy … Odin nem járult volna hozzá. – Előnye sem származott volna belőle. – teszem hozzá, kissé keserűen. Általam a lánya nem lehetett volna királynő, márpedig ez volt a célja, ebben biztos vagyok. Thor volt mindig is az elismertebb, a kelendőbb, kétlem, hogy rám gondoltak volna.
- Mi ilyen jó a tengerben? – kérdeztem, egy sóhajjal elnyomva a fájdalom okozta morgást, ahogy levegőt vettem. – Azon kívül, hogy … az is kék. – követtem a tekintetét, de mivel feküdtem, én nem láttam mást, csak a falakat. A szavait hallva halkan felnevetek, de a fájdalmam úgy növekszik, ahogy mozog a mellkasom, így hamar elhall a hangom. – A születésem után nem sokkal kitettek, hogy meghaljak. Azt hiszem … nem tartottak túl méltónak már akkor sem, hogy uralkodjak. – talán uralkodónak születtem, de … soha nem tartottak annak. Se Laufey, se Odin. – Mégis Asgard királya voltam. – egy ideig, legalábbis. Igaz, ha Thor Asgard-on lett volna, erre aligha kerül sor. – Lehetnél királynő, ha eléggé akarnál. De te nem vágysz ilyen dolgokra, igaz? Mint a korona, a hatalom … te nem vagy ilyen. – ő nem. Én sem a trónt akartam, csak azt, amit Thor is megkapott. A figyelmet, a tiszteletet, a törődést … azzal hitegetett hogy királynak születtem, mégis, soha nem éreztette velem. Miért ne kellett volna azt higgyem, hogy én vagyok a kevés neki?

a villain is just a victim whose story hasn't been told

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Vas. 27 Aug. 2017, 18:36









to the God of Mischief ♥️
... And i'm not afraid of your darkness

Minél többet beszél hozzám, annál inkább érzem úgy, hogy sosem ismertem még senki hozzá foghatót. Pedig Njörd király lányaként megannyi birodalmat megjártam már, ahol találkozhattam… mindenféle lényekkel, és érdekesebbnél érdekesebb – vagy éppenséggel furcsa – alakokkal. Láttam bölcset, láttam vakmerőt, és gyávát… Tudatlant, vagy olyat, aki élcelődött másokkal. Jót és rosszat egyaránt. De ilyet, mint Loki… egyet sem.
Nem is tudnám megmondani pontosan, hogy mitől olyan különleges. Eleinte még csak életben tartottam, mert ezt véltem helyesnek; kötelességemnek éreztem azt, hogy életben tartsam őt. Mostanra viszont sokkal többről van szó: most már érdekel is. Minden, ami a nevéhez fűződik. Minden, ami vele kapcsolatos… érdekel. A múltja, és a sötét szóbeszédek, melyek az útját övezik. Nem próbálja letagadni, hogy honnan jött, sem pedig azt, hogy mit tett. Gyávának tartják őt, holott a gyávák félik felvállalni a tetteiket – ő nem fél. Mintha még büszke is lenne rá… Ő meglépte azt, amit senki sem mert. Gyávaság volna ez? Vagy azok a gyávák, akik annak idején nem tették meg, amit meg kellett volna tenniük, és most, hogy végre valaki kellően elszánt és merész volt ahhoz, hogy megtegye helyettük… száműzték? Nem akarok királynő lenni, mert nem értem a világ, sem pedig a Kilenc Birodalom politikáját. Életek fölött ítélkeznek, amelyek között lehetnek éppolyan ártatlanok is, mint bűnösök. Nem értek velük egyet. De a békét fenn kell tartani, mindenáron – éppen ezért választani kell… Áldozatok pedig mindig is voltak, és lesznek. Én viszont nem óhajtok részt venni ebben. Így sem apámmal, sem Odinnal, sem Lokival nem értek egyet.
Felsóhajtok a gondolataim súlya alatt.
- Meglehet, hogy igazad van. – Idővel így is, úgy is kipusztult volna a jégóriások faja. Loki csak az elkerülhetetlent sürgette meg. Azt hiszem. Ugyanakkor akaratlanul is rá asszociálok, ahogy a létezés joga szóba kerül. Őt is megfosztották mindenétől, voltaképpen még élnie sem volna szabad… Én mégis úgy gondolom, hogy joga van hozzá – akarom, hogy joga legyen az élethez! Pedig az igazság az, hogyha nem találok rá a tengerben, akkor most nem élne. A létezés még nem élet. Vajon ezért tette (…) mindazt, amit tett? Hogy ő maga is élhessen, és ne csak létezzen… a fivére árnyékában?
- Különös, hogy azt mondják rólad, hogy gyáva vagy… Hogy amiket tettél, az gyávaság. – Az ajkaim keserű mosolyra rándulnak. De ez sokkal inkább a világnak szól, mintsem neki. – Pedig egyedül csak te nem voltál gyáva mindnyájuk közül… Te meg merted tenni, amit ők nem. – Ez persze korántsem jelenti azt, hogy egyetértenék a módszereivel. Továbbra sem támogatom a fajok kiirtását. Még ha a jégóriásokról van is szó. Igaz, azt nem tudhatom, hogy Loki egy kirobbanni készülő háborút akart-e megakadályozni ezzel, vagy csak bizonyítani akart valamit nyilvánvalóan, esetleg mindkettő… Annyit tudok csupán, hogy mindenkit megillet a létezés joga. Őt is.
- Nem volt nehéz? – Félve, szinte illanón emelem csak rá a tekintetemet. – Nem volt nehéz … meghozni ezt a döntést? Miután rájöttél, hogy honnan származol valójában…
Tudom, hogy meg kéne ijednem tőle. A valódi alakjától. A szörnyetegtől. Azt kéne látnom benne, amit mindenki más lát. Egy Jötünt. De valahogy… nem azt látom, amit látnom kellene – amit mindenki más akarná, hogy lássak. Az első gondolatom ugyanis az, hogy sohasem láttam még ennél gyönyörűbbet. A férfi, aki éppolyan átlagosnak tűnt még az imént, mint bárki más, most egybeolvadt a szörnyeteggel, akitől az egész világ rettegne, engem mégis lenyűgöz, és egyszerűen nem tudok félni tőle. Nem azt látom… nem azt érzem, amit más egy szörnyeteg közelében. És ebben a pillanatban válik világossá a számomra, hogy nálam jobban talán senki sem érti, hogy mi zajlik le a lelkében, a jéggé fagyott szíve mélyén. Mást nem is érdekelt a története. Más nem hallgatta meg… Nekem viszont elmesélte, így érthetem, hogy minden, amit tett: okkal történt.
Némán hallgatom a szavait, és a kérdést, amelyet nyilvánvalóan nem nekem szán, de attól még valamiért kötelességemnek érzem azt, hogy válaszoljak rá.
- Te Loki vagy… – halvány mosoly feszül a szám szegletébe, ahogy a gondolataimnak végül hangot adok. – És soha ne is merészelj másvalaki lenni! Olyasvalaki, aki nem te vagy… Bármit is mondanak mások. – Önmaga maradna még úgy is, ha bebizonyítaná nekik, hogy jobb annál, mint amit gondolnak róla. Ha megmutatná nekik azt, amit nekem mutatott… Ha mások is azt látnák, amit én látok. Mert ez is ő, ez is megvan benne… csak valamiért elrejti a világ szeme elől, hogy senki ne láthassa…
- Igen, valószínűleg féltek volna. – Ismerem be az egyértelműt egy erőtlen bólintással. – De a Kilenc Birodalom egyike sem azt látja, amit láthatna … teljes valójában. Csakis azt, amit látni akar… – Mert ez a világ nem érdemel meg téged, Loki.
Meg akarom óvni attól, hogy eltitkolom előle azokat a szóbeszédeket, amelyeket nyilvánvalóan magától is tud. Nem ostoba ő, sőt… túlságosan alábecsülik. Loki rendkívül éles elméjű; ennek köszönheti azt is, hogy könnyedén mások tudatába férkőzik. Merthogy a szóbeszédeknek ez a része kivételesen igaz. Kriminális mosollyal konstatálom, ahogy nálam is próbálkozik, majd az arcvonásaim ösztönszerűen lágyulnak el, amikor egyértelművé válik mindkettőnk számára, hogy lebukott előttem. – Igazán? – hitetlenkedve vonom fel a szemöldökömet. – Nos, lehet, hogy én nem olyan vagyok, mint a legtöbb … lány. – Meg akiket még át szokott verni, ki tudja mi célból. Szinte már megijeszt, hogy mennyire bájosnak tartom azt, ahogyan Loki az elmét képes manipulálni…
Elképedve emelem rá a tekintetemet, amint meghallom a szavait.
- Te egész idő alatt ott voltál? – És hirtelenjében magam sem értem, hogy miért zaklat ez fel ennyire. Talán valahol a lelkem mélyén fáj, hogy ő mindvégig látott engem, azt viszont mégsem engedte, hogy én megismerhessem. Talán nem is akarta. És azért bujdosott előlem. – Pedig lehet, hogy kedveltelek volna, ha akkor találkozunk. – A többi részébe már nem gondolok bele. Van némi valóságalapja annak, amit mond. Mégis könnyed eleganciával rándulnak meg a vállaim, ahogy megszólalok. – Az atyám máshová is magával vitt már, nem csak Asgard-ba. Valószínűleg azért, mert az összes testvérem közül én hasonlítok rá a leginkább… – Noha én tréfálkozásnak szántam a dolgot, valamiért csak nem hagy nyugodni a gondolat, miszerint Vanaheim uralkodója inkább Thornak, mintsem Lokinak szánt volna. – Az apám nem ismer téged. – Mint ahogyan sokan mások sem. Valószínűleg én sem ismerem még eléggé, viszont azt tudom, hogy Njörd király a legfiatalabb lánya kezét nem adná oda akárkinek. Loki nem volna neki elég jó, még akkor sem, ha én magam kérném tőle. És ez a tény… ismeretlen eredetű keserűséggel tölti el a szívemet.
El akarok fordulni eme kéretlen gondolat elől, semmissé tenni a kérdést, amelyet magamnak tettem fel… akaratlanul is. Eszembe jut hirtelen az előző témánk. Az ártatlan gyermekkor. Szeretném tudni, hogy milyen lehetett az övé.
- És te…? Te szeretted hallgatni Odin meséit? – Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehetett gyerekként. Vajon már akkor is ennyire magányos volt?
Aztán a messzeségbe révedek, lelki szemeim előtt a tengert látom. A tengert, amit olyannyira szeretek. Talán mindennél jobban a világon.
- Megmutatom majd… – Mert ez olyan, amit szavakba önteni egyszerűen nem lehet. Ezt érezni kell. A szívvel. – … ha már jobban leszel. – Megmutatom neki, és csakis neki, hogy milyen fenséges tud lenni a tenger! Csak előbb gyógyuljon meg.
- Így igaz. – Nem tartották annak, mégis azzá vált – így vagy úgy, de Asgard királya lett. Más nem is számít. Elvégre már így is sokkal többet ért el, mint amire a világ szánta. Loki egy király fiaként látta meg a napvilágot, hiába hogy halálra ítélték – ő ellentmondva a hagyományoknak, a realitásnak, és talán még a józanésznek is, mintegy dacolva a végzetével… végül akkor is király lett.
- Nem, én nem – válaszolom lágyan, szelíd mosollyal a szám szélén. Valóban nem vágyom sem uralkodni, sem parancsolni másoknak. A szabadság számomra mindennél többet jelent. Márpedig, aki uralkodik, az nem lehet szabad. – Te erre vágysz?





 saturn  | kandúrka aranyos ölelés

Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
217
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Vas. 27 Aug. 2017, 23:46




Soha nem tarthatott olyan sokra. Emlékszem, hogy sosem számolt úgy velem, mint Thor-ral. Soha nem mutatott be úgy, mint örökösét, csak, mint a … fiát. De ez is egy hazugság volt, egy hazugság, amiben hittem. Azt reméltem elfogad majd engem, ha látja, hogy mindent megteszek érte és Asgard-ért. De nem kaptam meg a dicséretét, a tiszteletét. Csak a szánalmat láttam az arcán, a csalódást, amely érte őt miattam. Nem akartam felkapaszkodni hozzájuk, tudtam, hogy milyen sors várna rám. Annál pedig a halál is jobb. Így hát, úgy döntöttem … véget vetek az egésznek. Mégis itt vagyok most, élek még, és lélegzem.
- Igazam van. – vágom rá szinte egyből, de aztán csak félrenézek. Miként emlegethetnek? Gyilkosként, őrültként, esetleg … árulóként? A birodalom érdekeit tartottam szem előtt, Asgard érdekét, Odin érdekét. Végeztem a királyukkal, megakadályoztam, hogy az ágyában ölje meg Odin-t … megadtam magunknak az indokot, amiért eltörölhetjük Jötunheim-et, háborúkat előzvén meg és életeket mentve meg. Ezért azonban túl nagy árnak ítélték meg azt, amit tettem. Kegyetlennek bélyegezték.
- Oh, rólam mindig is ezt mondták! – mosolyodtam el, ahogy a gyávaságot említette. – Együtt harcoltam Thor-ral, de míg őt hősnek, engem gyávának hívtak. Loki, a gyáva …   gyűlölet fészkelte magát a lelkemben, ahogy kiejtettem ezeket a szavakat. Soha sem kedveltek, mindig is másnak tartottak, kitaszítottak. Azt hitték talán, hogy én akartam ezt? Az én asztalom mindig üres volt, ha valaki le is ült volna, végül meggondolta magát. – Azt hitték nem hallom, ahogy sugdolóznak a hátam mögött. Ahogy kinevetnek …  az ostobák. – a magam módján elbántam velük. Így, vagy úgy, de végül megbánták, hogy rajtam köszörülték a nyelvüket. Egész életemben azt hallgattam, hogy Odin micsoda tetteket vitt véghez. Gyermekként én is erről álmodtam, hogy méltó hőstettet mutatok majd fel, de … csak Thor kapott esélyt, hogy felnőjön hozzá. Engem meghagytak az árnyékában, és elvárták, hogy némán tűrjem, ahogy újra és újra megaláznak.
- Nehéz? – kérdeztem vissza értetlenül. – Laufey kitett egy sziklára meghalni. Miért érdekelne ő, vagy a népe? – nem tartoztam nekik semmivel sem. Nem ott nőttem fel, nem ők etettek, vagy altattak el. Ők csupán … kitettek meghalni. – Azt hittem … Odin fia vagyok. Nem érdekelt Jötunheim. – bizonyítani akartam Odin-nak. Hogy a fia vagyok, hogy méltó vagyok, hogy hiába nem tartozom ide, épp úgy Asgardi vagyok, mint Thor, vagy bárki más. Hiába volt minden, sosem tartoztam oda, sem Jötunheim-be.
Úgy mondod, mintha … tudnád, hogy milyen vagyok. – mosolyodtam el, kissé meglepődve a szavait hallva. – Na és, ha … én ilyen vagyok? Gyilkos és áruló ... – akkor is maradjak olyan, amilyen vagyok? Őszintén szólva … nem tudom milyen vagyok. Az életem egy hazugság volt. Az egyik apám kirakott meghalni, a másik a fia árnyékának szánt engem. Elárultak engem, elárult Asgard, elárult Jötunheim.
- Engem pedig nem akar. – mondtam ki a nyilvánvalót. – Rám soha nem volt kíváncsi. Kit érdekel Loki, Odin fia, ha ott volt Thor, az első szülött, a trónörökös, a Birodalom legnagyobb harcosa … belém csak a lábukat törölték! – mindegyikük. Ahányszor csak egy győzelmet Thor-nak adtak, azzal belém rúgtak egyet. Akárhányszor róla esett szó, míg én csak némán ültem és mosolyt erőltettem az arcomra … újabb és újabb késdöfés volt. A Kilenc Birodalmat nem érdekeltem, a királyokat nem érdekeltem, még a közembereket sem.
- Nem vagy. – adtam neki igazat. Nem, nem olyan. A legtöbb lány Thor-ról ábrándozik, hogy majd nőül mennek hozzá és uralkodnak a Birodalomban. Táncolni akarnak és jólérezni magukat, azt akarják, hogy minden szem rájuk szegeződjön és … abban a pillanatban mindenki legyen az irigyük. – De én sem vagyok olyan, mint a legtöbb férfi. – mindig is kilógtam a sorból. Nem voltam soha olyan erős, mint Thor, soha nem voltam igazán erős. A tanítók kinevettek, azt mondták, soha nem veszik majd hasznom harcban. A könyveket kezdtem el bújni, az elmém élesítettem, és … legyőztem őket. Beléjük láttam, kihasználtam az arroganciájukat, a tekintetük, ahogy rám néztek. Többnek hitték magukat, pedig térdelniük kellett volna előttem, hogy a bocsánatomért esedezzenek!
- Nem kedveltelek valami sokan azelőtt sem. Valószínűbb, hogy észre sem vettél volna. – a hangom beletörődő, ahogy kiejtem a szavakat. Nem voltak barátaim Asgard-ban, egyedül ültem mindig, néztem, ahogy mások mulatoznak, tudomást sem véve rólam. Egy hercegnőnek miért tűntem volna fel? Odáig volt érte mindenki Asgard-ban, kétlem, hogy a sok harcos között én rajtam megakadt volna a szeme.
- Vagy mert téged kedvelnek a legjobban mindenütt.  vontam meg a vállamat mosolyogva. – Nem is kell, hogy ismerjen. Mondd, őszintén, mennyi jót hallottál rólam ezelőtt? Mit gondolsz, atyád eltékozlott volna téged én rám? – nem, nem tette volna. Nem voltam neki elég jó, ahogy senki másnak sem. Engem csupán egyetlen céllal tartott Odin a házában: hogy szó nélkül segítsem Thor-t, akármit is tesz. Akkor is, ha éppen elvesz tőlem mindent, ami engem is megilletne. – Az atyád már ismer. Azt hiszem … emlékezetes első benyomást nyújtottam. – széles mosolyra húztam a szám, de nem tudtam palástolni a csalódottságom. Elvesztettem mindent. Mindent, ami megilletett volna. Ha nem is mondta ki, Odin kitagadt engem, mikor megtagadta a tetteim.
- Egy ideig. A mesékből kihagyják az igazán fontos részeket. Odin hőstetteinek sora végtelen hosszú … na de hány embert ölt meg ezen sorokért? – tettem fel a kérdést. Gyilkos és gyilkos között is különbséget tesznek. Odin király, a Birodalom őrzője, én csak egy fattyú vagyok, akit a házába fogadott, mert hasznot remélt belőle.
- Csak nem belefojtasz? – a szavaim persze komolytalanok voltak, habár ennek érezhető jelét nem adtam. Egyszer már majdnem belefulladtam a tengerbe, igazán ironikus lenne, ha végül mégiscsak összejönne.
- Már nem. – feleltem egyszerűen, és őszintén. Király akartam lenni, Odin méltó örököse, Thor kihívója. Később Thor akartam lenni. Irigyeltem őt megannyi dolog miatt, de … én soha nem lehettem olyan, mint ő, soha nem lehettem egyenlő vele. – Szeretnéd tudni, hogy mire vágyom? – pillantottam fel Sigyn-re. – Tönkre tenni őket. Reménnyel mérgezni a lelküket. Felégetni a világukat. Azt akarom, hogy szenvedjenek, ahogy én szenvedtem miattuk. – mi mást tehetnék? Éljek nyomorultként valahol távol a világegyetemben azzal a tudattal, hogy … elvettek tőlem mindent, ami megilletne? Törődjek bele, hogy tönkretettek?
- Légy őszinte, Sigyn! – pillantottam rá, és amennyire tudtam, közelebb emelkedtem hozzá. – Mit tennél, ha azt mondanám, hogy … nagyon sokan fognak meghalni még miattam. – az arcát figyeltem, a vonásaiból próbáltam olvasni. – Megfojtanál álmomban? Sorsomra hagynál? Vagy … átadnál atyádnak? – szegeztem hozzá a kérdéseket. – Szenvedni fognak azért, amit velem tettek. Sokszor, sokféleképpen. Megtalálom a módját. – éreztem, ahogy egyre csak növekszik bennem a harag és a gyűlölet. Ahogy arra gondolok, hogy mit tettek velem, hogy … mit vettek el tőlem, mit tagadtak meg egész életem során … szenvedtem, megaláztak újra és újra, csakhogy Thor királynak érezhesse magát! Én szenvedtem az ő győzelmeiért, engem néztek semmibe az ő nagyságáért!

a villain is just a victim whose story hasn't been told

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki Hétf. 28 Aug. 2017, 21:38









to the God of Mischief ♥️
... And i'm not afraid of your darkness

Pimasz ívvel lendül magasba a szemöldököm, amint meghallom a válaszát – a kérdésre, amelyet fel sem tettem.
- Nagyon biztos vagy magadban. – Egy dacos kisgyerek jut róla az eszembe ilyenkor. Persze nem tagadom, megvan ennek is a maga sajátos bája. Ez a túlzott önbizalom, mely egyszerre sugároz erőt és valamiféle… gyermekded ostobaságot. Szeretném megérteni Őt, talán mindenkinél jobban szeretném megérteni, hogy mit miért tett. Miért így, miért nem máshogy. Másik út vajon nem is létezett? Vagy egyszerűbb volt engedni a kísértésnek? A helytelen út… mindig a könnyebb út. Hibáztathatnám érte? Aligha. Minél többet tudok a történetből, amelyet rajta kívül nyilvánvalóan senki sem ismer – mert mindenki olyan biztos benne, hogy Loki a gonosz, Loki az áruló, és ezért Őt soha nem is kérdezte senki, énrajtam kívül –, annál inkább látom a szándék mögötti megbúvó indokot. És én megértem. De egyetérteni azt nem tudok… a módszereivel, sem a tetteivel. Szóra nyílnak az ajkaim, hogy a gondolataimnak hangot adjak. Ám a gondolataim kusza egyvelege egy nagy és összefüggéstelen, kaotikus masszává álltak össze az elmémben. Nem tudom egyszerűen, hogy mit mondhatnék neki. Mi bölcset, mi okosat, amitől talán… többnek vagy jobbnak érezné magát?
Csak elismerésre vágyott, a fiú, aki nem kellett senkinek. Mindkét világ, amelyet otthonának hitt, kitaszította. Pedig igazából soha nem is fogadta be egyik sem, nem igaz? Nem ezért történt mindez?
- Bizonyára… nagyon nehéz lehetett. – Az élet, a túlélés, az a láthatatlan nehezék, amely örökre béklyót nyomott a lelkére. Felnőni egy világban, ahol sosem érezted igazán az otthon melegét, és nem találni a helyedet… – Pedig a fivéred szeret téged. – Tudom, mert láttam, és éreztem, ahogyan beszélt róla. Nem hasonlítanak ugyan, és Thor sokkal másabb, mint Loki, de attól még… szereti a testvérét. Csakhogy a szeretet önmagában még nem elég; Loki szövevényes lelkét Thor sem tudta megérteni. Talán nem is akarta.
Joggal mondja azt, amit mond. Nem a jégóriások között nőtt fel. Nem jégóriásként nevelték. Miért kéne akkor szánalmat érezni a faja iránt? Engem megzavarna, de ő más. Eltökéltebb. Erősebb jellem. Nem kötik már a szabályok. Bizonyos szinten pont olyan szabad, mint amilyen én szeretnék lenni. Az már mondjuk más kérdés, hogy hova vezette őt ez a szabadság…
Bólintással jelzem, hogy megértettem a szavait. Ekkor az ajkam ismét szóra nyílik, és ezúttal végre képes is vagyok rá, hogy szavakba öntsem mindazt, amit az előbb még nem tudtam.
- Nem tudom… hogy milyen lehetett ez neked. Nem tudom a helyedbe képzelni magamat, mint ahogyan valószínűleg sokan mások sem. – Az egyetlen különbség csupán köztem és mások között, hogy ők nem is próbálják Loki helyébe képzelni magukat. – Nem tudom, én mit tettem volna, ha kiderül, hogy valójában máshova születtem, és az egész életem csak egy hazugság volt… Vagy, hogy miként viszonyulnék azokhoz, akikhez valójában tartozom, mégis halálra ítéltek. Lehet, hogy pont ugyanúgy tennék, mint Te. Halálra ítélném őket, úgy, ahogyan azt ők tették veled annak idején. De te nem is ezért tetted, nem igaz? Te csak a békéért akartad, hogy vége legyen Jötünheim árnyékuralmának. Asgard-ért. Odinért. – És van ebben valami magasztos, valami dicső és megmagyarázhatatlan, mely épp ésszel talán fel sem fogható. Mert látni kell… a háttérbe kell látni ahhoz, hogy megértsük. Valószínűleg ezért nem is érti Őt senki … rajtam kívül.
- Gyilkosnak és árulónak tartod magad? – Kérdésre kérdéssel felelek. Nem lehetek biztos abban, hogy milyen, és nyilván nem is vagyok benne biztos. De attól még bízhatok, reménykedhetek, hogy a megérzéseim nem csalnak, és az, amit itt most elárult nekem önmagából nem csupán egy hazugság része volt. – Én nem látok sem gyilkost, sem árulót. Csak valakit, akivel az élet nem bánt kegyesen, és ehhez mérten… meghozott egy rossz döntést. Egyetlenegyszer. – Ahogyan Odin is meghozott egy döntést annak idején azzal, hogy megmentette Loki életét. Aztán meghozott még egy döntést, amikor eltitkolta előle a múltjának sötét titkát. – Lehetsz az a férfi is, akiről meséltem… Még nem késő helyrehoznod!
- Tudom – szólalok meg halkan, alig hallhatóan, és olyasfajta mosollyal a szám szélén, amelyet nem engedhetnék meg magamnak. Nem illendő. Túl őszinte. Túl érzelmes. Túl életteli. – Már amikor legelőször megpillantottalak, akkor tudtam, hogy te nem olyan vagy, mint a legtöbb férfi. – Sem Vanaheim vidékén, sem Asgard birodalmában nem találkoztam még hozzáfoghatóval. Minden tekintetben másmilyen, mint azok a férfiak, akiket eddig ismertem. Mégis… valakire emlékeztet. Egy árnyra, egy éjsötét lidércre a múltból, akire talán nem is volna szabad emlékeznem, mert nem volt egyéb, csupán egy homályos álomkép.
- Pont azt ne vettem volna észre, aki a legérdekesebb mind közül? – gunyoros mosolyra húzódik a szám, ahogy a tekintetébe mélyesztem a sajátomét. Harcosok minden világban vannak. Jobbára köztük nőttem fel én magam is. Mi érdekes lenne számomra egy harcosban? Jó kiállású, nagyzoló, dicsfényben úszó férfiak. Ebből láttam már eleget. Loki viszont egyedülállóan különleges. – Sosem volt még szerencsém Varázslómesterhez. – Vallom be, habár nem ez az egyetlen, amiért olyan kivételesnek tartom őt.
- Az atyám úgy tudja, hogy Odin fia vagy te is. Ha igaz volna az állításod, miszerint be szeretne engem házasítani Asgard-ba, nem csak Thor által lenne rá esélye. Na, meg… a nővérem, Freya… Ha már itt tartunk, jogosan inkább őt illetné Thor jobbja. – Bölcs szavak ezek tőlem, pedig én is tudom, hogy miről beszél a másik. Njörd nem hagyná, hogy Loki vegye el a legfiatalabb leányát. Egyszer már megkértek; akkor olyan messzire űzte a fiút tőlem, amennyire csak lehetett. Azt mondta, hogy előbb bizonyítania kell, nevet és rangot szereznie, ezért ez a fiú, az én gyerekkori szerelmem elhagyta a világunkat, hogy szerencsét próbáljon. Sosem láttam többé.
Felsóhajtok végül, ezzel mintegy igazat adva neki. Nem tagadom tovább azt, amit nem lehet. Úgyis átlát rajtam, nem ostoba ő…
- Néha olyan érzésem van, mintha senkit sem tartana elég méltónak hozzám. Még talán magát a dicső Thor-t sem! – felnevetek, de a szemeim szomorúan csillannak meg, ahogy Lokira pillantok közben.
Odin tetteire némasággal felelek. Nem azért, mert védeni akarom, vagy, mert ne értenék a másikkal egyet. Egyszerűen csak… azt érzem, hogy a szívem kihagy egy ütemet. Hirtelen és váratlanul. Mert Loki olyasmit mond ki helyettem, amit én talán soha nem mernék nemhogy kimondani, de még gondolni sem…
Mintha nemcsak én látnám őt. Mintha ő is látna engem. Azokat a gondolataimat látja, amelyeket féltve őrzök önmagam elől is. A Mindenek Atyja jó és nemes, őrzi a békét a világok között, és mind a Kilenc Birodalom a hőstetteit zengi. De mégis… hány életet vett el? És ezek közül vajon mennyi volt ártatlan? (…)
- Nem terveztem – mosolyodom el, merthogy egyértelműen csak tréfának szánhatta a szavait. Ugye, annak szánta? Az arckifejezése másról árulkodik. Ám mielőtt még mélyebben is beletemetném a gondolataimat, vagy próbálnám megfejteni ezt a jelentéktelen kis apróságot, újfent megszólal.
Már nem akar király lenni. Sejtettem, hogy ilyesfajta választ fog adni, viszont a kérdése váratlanul ér. Szeretném. Valamiért mindennél jobban érdekel, hogy mire vágyik. Azonban a mondat, amely elhagyja az ajkát, mégsem tetszik.
Nagyot sóhajtok, mielőtt rá emelném a tekintetemet. Végül keserű lemondással szólalok meg.
- Igazából… nem hibáztathatlak érte. Megértem, hogy miért erre vágysz. – De akkor sem akarom hallani. Nem akarok a tanúja lenni annak, ahogy Loki ismét a rosszabbik utat választja magának. Ugyanis tudom jól, hogy ez az ösvény tele van fájdalommal és magánnyal. Én nem lehetek a társa ezen az úton; nem segíthetem Őt benne.
A szám önkéntelenül is rándul egyet, miközben a pilláim megrebbennek – ahogy közelebb hajol hozzám, úgy hajolok közelebb én is. A szavai talán most először rémítenek meg azóta, hogy itt van. Mert ezeknek a szavaknak súlya, jelentősége van. Szívem szerint csak azt mondanám neki, hogy „kérlek, hagyd abba!” Ne folytasd… Elég!
De a szavaknak súlya van, és a kérdésre válasszal kell felelni. Megtenném? Képes lennék rá? Én is elárulnám őt, ha veszélybe sodorná mindazt, amit jelenleg biztonságosnak érzek? Még talán a szeretteimet is… Akkor képes lennék? Képes lennék lemondani róla, miközben tudom, hogy örökké felelős lettem érte – azzal, hogy megmentettem? És utána gondoztam, ápoltam, s életben tartottam.
Megbánni… képes lennék. Gyűlölni magamat érte, ha ezáltal mások vére tapadna a kezeimhez.
- Nem… – hangom elfúló, erőtlen próbálkozás csupán. – … tudnám megtenni. – Mint ahogyan nem tudnám megölni, úgy nem tudnám bántani sem. Úgy igazán nem. Nehéz is elképzelni, hogy a férfi, akiről mindeddig gondoskodtam, holnapután semmissé válna számomra. Olyannyira semmisé, hogy képes lennék akár megölni is. Nem, ez nem így működik. – Fogalmam sincs, milyen emberekkel lehetett eddig dolgod… – Akik képesek lennének erre. A bizalom sem úgy jön, hogy csak osztogatják. Azt előbb el kell nyerni.
Érzem a haragját. Látom… a szemeiben, az arcvonásain, a mozdulataiban. A fájdalmában. Mondhatnék valami bölcset, mint az előbb, hogy emelkedjen fel önön gyarlóságán, és lépjen tovább. Viselje méltósággal a fájdalmat, a haragot, a dacot, és minden olyan érzelmet, amelyet azoktól kapott, akiktől a szeretetet és az elismerést vágyta. Oh, mennyi mindent mondhatnék neki…!
De nem teszem.
Én az irgalmat, én a megbocsátást választom inkább. Aztán olyat teszek, amit valószínűleg sosem tett még vele senki. Kinyújtom a kezemet. És megérintem az arcát. Szelíden, szinte a világ minden odaadásával simítok végig rajta. Csak a törődés szüntetheti meg azt a keserűséget, amely végeláthatatlanul őrli a lelkét. Csakis így szakadhat ki a méreg a szívéből – ha végre elhiszi, hogy többé nincs egyedül! – Ideje pihenned…





 breathe  | kandúrka őrülten szeret

Vissza az elejére Go down

Sponsored content
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: welcome to the new world, Loki

Vissza az elejére Go down

welcome to the new world, Loki

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Similar topics

-
» Soldier World Tour
» Loki kastélya
» Ötlettár a játékosoknak!
» Asgard > Loki Laufeyson
» Loki & Thor - A long time ago

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Félbemaradt játékok-