» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
9
∆ Kor :
20
∆ Tartózkodási hely :
► somewhere in Virginia



Tárgy: home, sweet home - Hazel & Ossie Szomb. 20 Május 2017, 17:00

to hazel

Piszok hideg van, mint mindig. Itt fent északon még a nyár sem igazán nyár. Nem újdonság, itt élek mióta megszülettem, hozzászoktam már. De mióta leléptem apámtól a megszokott hideg, mintha sokkal inkább az lenne. Szerencsémre mindig akadt eddig hely, ahol aludhattam. Most épp Collinsék garázsában alszom. Gondolom így hívják őket, ez van a posta ládájukra írva. Elutaztak egy-két hétre, addig meg üresen áll a házuk. Viszont van bennem jó érzés, úgyhogy csak a garázsukat veszem igénybe. Egyébként is csak ott alszom, napközben kijövök onnan. Semmi kedvem ahhoz, hogy egy sötét lyukban töltsem az egész napomat.
Most azonban hiába van este, a város másik felén vagyok, mint az önkényesen kijelölt szállásom. Ennek pedig egy roppant kellemetlen és értelmetlen oka van: igazoltatnak. Adódna a kérdés, hogy miért? Ez viszont meg van válaszolva évek óta: mert az apám fia vagyok. Ha őt éppen nem lehet cseszegetni, akkor itt vagyok én. Valahogy így gondolkodhatnak a rendőrök.
-Erre tényleg szükség van? Már mondtam a múltkor is, hogy nem vagyok drogfutár. Sőt, azelőtt is mondtam. – és akár hiszi, akár nem, de még azelőtt is. Persze a járőrt ez nem érdekli, csak int, hogy maradjak csendben és álljak továbbra is a fal mellett, amíg ő a táskámat kutatja át. Nem talál benne semmit olyat, amit keres. Viszont Minnesotában nem legális a vipera, csak a hatósági személyeknek, én pedig nem vagyok az. Még apám adtam régen, hogy megvédjem magam. Más apa sok szerencsét kíván, mikor a gyereke iskolába megy, az enyém pedig egy fegyvert adott. Nem tűnik veszélyesnek, de elég nagyot odalehet vele sózni.
-Készüljek testüreg motozásra is? – a válasz csak egy morgás, de a táskámból továbbra sem száll ki a fickó. Ha pedig így folytatja előbb-utóbb meg fogja találni.
Körbe néztem a környéken, hányan vannak. Kihalt volt a tér, csak néhány pár ült a szökőkút körül, de ők háttal voltak nekem. Ha megtalálja a viperát, azzal bevihetnek 48 órára, és nekem semmi kedvem nincs két napot tölteni egy rendőrségi fogdában. Úgyhogy … - A rejtett zsebeket se hagyja ki. – böktem még oda a járőrnek, hogy ezzel is kissé hosszabb keresésre ösztönözzem. Én pedig óvatosan, de sietősen nyújtottam ki a kezem a hasadásba, amit magam előtt nyitottam. Ha bárki látna most kívülről, valószínűleg azt hinné álmodna. Az alkarom fele a táskában volt, próbáltam úgy visszahúzni a viperával együtt, hogy ne előzzön meg a járőr. Az utolsó pillanatban sikerül megragadnom és visszahúznom a kezemet, majd egyből a hátam mögé rejtem a kezem. Viszont nem vagyok elég gyors, a járőr, ha a viperát nem is látja, de a mozdulatot igen, és vigyorogva mutogatja, hogy forduljak meg. – Szeret alapos lenni, mi? – morogtam, majd még mielőtt körbe fordultam megint nyitottam egy hasadékot, de csak épp akkorát, hogy bedobhassam rajta a viperát, mielőtt még megláthatná a járőr a kezemben. – Na? – tártam szét a kezem kérdőn. – Ez már kezd kínos lenni. – látszott a járőrön, hogy tanácstalan, de nem akart csak úgy elengedni. Én pedig miközben ő azon gondolkodott, hogyan szívathatna még, vetettem egy pillantást a táskámra. A viperám ott volt benne. Remek, sikerült a legjobban látható helyre visszatennem.  
stolen dance | ha valami nem jó, csak szólj  szégyellős  |
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
12
∆ Kor :
19
∆ Tartózkodási hely :
Virginia, MN ♡



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Szomb. 20 Május 2017, 21:38

to Ossie

I'm dying to see how this one ends
- Ne szólj senkinek, hogy elmentem. - Suttogom Árnyéknak, s egy puszit nyomok a feje búbjára, mielőtt kilépnék az erkélyemre. Hangtalanul csukom be magam mögött az ajtót, még egyszer leellenőrizve, hogy a szüleim nem figyelnek-e. Megindulok a falra felkúszott borostyán felé, hogy a növény alatti rácsokba kapaszkodva lemászhassak, de még mielőtt átmászhatnék a korláton, vetek egy pillantást Árnyék felé. Csillogó szemekkel néz engem az ablakom alatti kanapéról, majd egy egyszerű, kecses ugrással leugrik onnan, s előkelően tovább sétál. Igaza van. Ha leugrom az erkélyemről, akkor se esik semmi bajom. Átlépek a korláton, majd egy ügyes ugrással azonnal a kertben termek, ahonnan pedig gyors léptekkel eltűnök.
Nem éppen a legjobb környékére tévedek a városnak, de egy cseppnyi félelem sincs bennem. Mélyeket lélegzek a frissítő, esti levegőből, hagyom, hogy az oxigén megtelítse a tüdőmet, ennek köszönhetően pedig különleges nyugodtság lesz úrrá rajtam. Egy tér felé visznek a lábaim, ami eléggé kihalt ugyan, néhány pár üldögél csupán a szökőkút körül, de ők túlságosan is egymással vannak elfoglalva. Nem mintha zavarna, hogy nem tüntetnek ki a figyelmükkel. Egy gyors "átutazást" tervezek itt megejteni, mikor meghallok egy ismerős hangot. Azonnal megtorpanok, s forogni kezdek saját tengelyem körül, hogy megláthassam, honnan is jön a felüdítő hang, ami végre nem a jelen lévő párocskák nyálas csókcsatáinak cuppogása.
Elbújok a szökőkút mögé és onnan kémlelem az eseményeket. És hallgatózom is természetesen, ha már kifinomultak az érzékeim, akkor vegyem már hasznukat, nem? Eltátom a számat, mikor meglátom, hogy mit művel a srác a kezeivel. Nem tudok értelmes, ésszerű magyarázatot találni a tetteire, de nem is nagyon keresek. Pláne azok után nem, ami velem is történt, alig pár hete.
Túl nagy késztetést érzek magamban ahhoz, hogy odamenjek és valahogy közbeavatkozzak, de nem tudom, pontosan mit is kellene tennem. Ám valahogy mégis megindulnak a lábaim és egyenesen az ismeretlen ismerősöm felé visznek. Tudnom kell, mit művelt az előbb, tudnom kell, hogy csinálta, ahhoz pedig, hogy bármilyen beszélgetés is elkezdődhessen, azelőtt a zsarukat kéne leráznunk. És pont ebben fogok segíteni neki.
Hirtelen toppanok oda mellé, jóformán a semmiből és belé karolok, mintha ez amolyan teljesen természetes cselekvés lenne a részemről.
- Igazad volt, Ossie, tényleg van egy különös bája ennek a szökőkútnak. - Mosolygok rá barátságosan, azt pedig ne is firtassuk, honnan tudom a nevét, mert azt is csak a korábbi, rendőrőrsön való összefutásunknak és hallgatózásomnak köszönhetem. Rámeresztem a szemeimet, egyfajta jelzésképp, hogy őt is beinvitáljam a kis színjátékunkba.
- Remélem, most, hogy már mindent rendben találtak, elengednek minket, hogy tovább folytathassuk az esti sétánkat. - A lehető legelragadóbb és bűbájosabb modoromat próbálom elővenni, hogy végre lekopjanak rólunk.
- Kérem... ígérem vigyázok rá, semmi rosszat nem fog csinálni. - A járőr válaszul visszadobja a fiú kezébe a táskáját, mire észrevétlenül egy felszabadult sóhaj hagyja el a tüdőmet. Végre... lassan sínen leszünk.
- Köszönjük. - Mosolygok, mialatt egy lépéssel közelebb állok hozzá és a fejemet a srác vállára hajtom, tovább játszva ezzel is a szerepemet.
A járőr beszáll az autójába, de kendőzetlenül, továbbra is gyanús szemmel méreget minket. Mondjuk tény, hogy érdekes látványt nyújthatunk... Blackburnék tökéletes lánykája a város drogdílerének fiával ölelkezik. De jelenleg nem érdekel, mit gondol. Nekem csak egy valami jár a fejemben, hogy minél előbb megtudjam, mégis mi nem stimmel ezzel a sráccal.
- Menjen már a fenébe. - Suttogom kettőnk közé, le nem véve tekintetemet a járőrről, ám szinte a szám nem is mozog miközben kimondom a szavakat. És végre! Felbőg a motor, a járőr pedig tovább kocsikázik a területen.
Amint eltűnik a képből, elhúzom a kezem a fiútól és vele szembe fordulok, pont úgy, mint pár napja az őrsön is tettem. - Ez meg mi a fene volt?


demons | ha valami nem okés, tudod hol találsz jajj  |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
9
∆ Kor :
20
∆ Tartózkodási hely :
► somewhere in Virginia



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Vas. 21 Május 2017, 14:14

to hazel


Mondhatnám, hogy megszoktam már ezt, de … nem igazán lehet megszokni. Hiába csinálják meg századszorra, ugyanolyan idegesítő, mint az első alkalommal. Főként azért, mert direkt keresnek valamit, ami miatt kellemetlen helyzetbe hozhatnak. Általában valami olyat, amit apámhoz kapcsolhatnak és emiatt berángathatják majd újra kihallgatni. Fura, de mióta az eszemet tudom, nem láttam még apámat egyszer sem rácsok mögött. Börtönben és fogdában sem. Ha el is kapták valamiért, nem tudták soha rábizonyítani. Gondolom anya is ezért lépett le. Nem ilyen életet akart magának és Lottie-nak. Rólam talán megfeledkezett. Nem mintha leléptem volna. Valakinek figyelnie is kellett arra, hogy ne csináljon még nagyobb hülyeséget az apám.
-Tudja, van jobb dolgom is, mint … - a mondatot befejezni már nem tudom, mert, ahogy a semmiből mellettem teremnek és belém karolnak, elhal a mondat.
Értetlenül nézek oldalra, hogy mégis mi a fenét csinál a lány. Ezzel nem vagyok egyedül, a járőr nagyjából pont ugyanolyan értetlen fejet vág, mint én. Nálam ezt tovább tetőzi az, hogy tudja a nevem. Nem a nevem, hanem azt, ahogy hívnak. A városban csak az ”Emsworth kölyök” megnevezés és ennek egyéb kevésbé kedves változatai a divatosak, esetleg az Oswald, amit főleg Walsh sheriff szeret hajtogatni. Az Ossie azonban … mondjuk úgy, hogy családi, apámon kívül szerintem senki nem hívott így, mióta anyáék leléptek. Éppen ezért gőzöm nincs, hogy ő honnan vette. Az Ossie még sem valami hivatalos becézése az Oswald-nak, nem?
-Aha …  - ennyit tudtam kibökni a szavaira, amikor a szökőkútról beszélt, és ezt sem éppen a legnagyobb magabiztossággal, mivel fogalmam sem volt arról, hogy mit akar ezzel az egésszel. Elvégre, még csak nem is ismer. Látásból, de… ennyi.  – Aha … igen…   -egy szóval még megtudtam toldani a mondandómat, de továbbra se nagyon értettem, hogy mi folyik itt. Ezzel nem voltam egyedül, de … úgy tűnik a járőr kezdte elengedni azt az elképzelését, hogy velem együtt tér vissza a rendőrségre.
-Igen, nem kutatom át senki táskáját valami terhelő dolog után kutatva … esküszöm! – szólaltam meg, mikor már elmúlt annyira a döbbenet hatása, hogy érdemben tudtam beszélni. A járőr persze egyáltalán nem díjazza a szavaim, sőt, abból, ahogy rám néz, az jön le, hogy nagyon szeretné használni a fegyverét, de végül csak felkapja a földről a táskámat és nekem dobja azt.
Mosolyt erőltettem az arcomra, miközben végig néztem, ahogy a rendőr beszállt az autójába, persze ezt minél lassabban, és közben minél jobban vizslatva minket. Egyáltalán nem tetszett neki a helyzet, de …. nos, ezzel azért nem volt egyedül. Jelen pillanatban én sem nagyon tudtam, hogy mégis mi ez az egész. A város önjelölt hősei voltak Blackburn-ék, gőzöm sincs, hogy a lányuk miért akar … segíteni.
Végül aztán megtörténik a csoda, a rendőr elhajt, a lány feje és keze is lekerül rólam, én pedig csak felsóhajtok, ahogy nézem eltűnni a távolban a járőrautót.
- Rendőri túlkapás. – vontam meg a vállam. A tettlegeségig ugyan nem fajult a dolog, de attól még nem lesz kevésbé igazságtalan. – Szeretik átkutatni a cuccaim, hogy aztán ne találjanak semmit. – mondtam, miközben átdobtam a vállamon a táska szíját. Ebben az esetben lett volna mit találni, de … megoldottam. – Nem tudom, hogy mi volt ez az egész, de… kösz. – bólintottam, majd az arcommal ”búcsút intettem” és indultam volna tovább a dolgomra. Ma már egyszer leakartak kapcsolni, nem várom meg, amíg újra próbálkoznak. Ő pedig … igazából nem tudom, hogy mit keres kint ilyenkor az utcán. Főleg itt, ez nem éppen a legbarátságosabb környék. Kétlem, hogy gyakran megfordul itt.

stolen dance | ha valami nem jó, csak szólj  szégyellős  |
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
12
∆ Kor :
19
∆ Tartózkodási hely :
Virginia, MN ♡



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Vas. 21 Május 2017, 20:59

to Ossie

I'm dying to see how this one ends
Valamilyen oknál fogva a szívemen viselem a srác sorsát, amióta csak a rendőrőrsön végighallgattam a sheriffel folytatott beszélgetését. Habár nem teljesen ugyanabban a cipőben jártunk, a hasonlóság, miszerint mindkettőnket a szülei alapján ítélnek meg vagy éppen el, az bizony a szó költői értelmében véve összekötött minket.
Kicsit nehézkesen csatlakozott be a színjátékba, ám de ennek ellenére sikerült némiképp hatni a kedvesnek koránt sem nevezhető járőrre. S itt volt először látható, mennyire is befolyásolja a rend éber őrét is az előítélet. A srácot rögtön igazoltatta, ok nélkül átkutatta a táskáját, pusztán azért, mert az apja egy "rossz és veszélyes alak" - jelentsen ez bármit is. Engem azonban meg sem vádolt semmivel. S miért? Mert Blackburn vagyok. Nevetséges.
Elmosolyodom a srác beszólásán, enyhén még a fejemet is megrázom, majd tovább próbálok hatni a járőrre a nagy, bociszemekkel, amiket épp rámeresztek. Úgyse hinné el rólam, hogy bármi rosszban sántikálok, s habár eléggé kiül a csalódottság az arcára, hogy ma este bizony Ossie nélkül tér vissza az őrsre, én képzeletben már győzelmi táncot járok. Kész örökkévalóságnak tűnik, míg végre valahára beül a járőrautóba és elindítja azt. Mintha arra várna, hogy hirtelen köddé váljak és semmi se akadályozza tovább abban, hogy minden ok nélkül bevigye a mellettem álló fiút. Én viszont nem engedem, mert most nekem kell beszélnem vele, ettől a tervemtől pedig senki sem tántoríthat el.
Amint a rendőr elment, a kérdésem rögtön utat is tört magának én pedig kíváncsian hallgattam a válaszát. Viszont azt hallva elnevetem magam, tekintetem a szökőkútra téved, s mielőtt megszólalnék alsó ajkamba harapok. - Hát, esetükben elég indok az, hogy az apád fia vagy. - Teljes együttérzést kap tőlem. Ugyan én nem pont ugyanezt az oldalát tapasztalom meg a szüleim hírnevének, hanem pont az ellenkezőjét. Mindig mindenki azt hiszi, hogy én egy tökéletes család tökéletes kicsi lánykája vagyok, pedig az igazság ennél sokkal fájdalmasabb. Csak hát az nem tartozik a nyilvánosságra, ugyebár. Plusz addig jó, míg az emberek elhiszik azt a sok hazugságot a családi idillről. Persze, hogy ez kinek jó, azt már nem tudom.
- Szívesen. - Halványan rámosolygok, kedvesen, de amint lép egyet, rögtön utána megyek és ismételten elállom az útját. Lassan ez mintha a szokásommá válna... - Viszont, mielőtt elrohannál... elárulnád, hogy tudtad kivenni a viperát a táskádból, majd visszacsempészni bele, anélkül, hogy a táska nálad lett volna? - Nem kerülgetem a forró kását, nem húzom az időt. Hisz miért is tenném? Nem hiszem, hogy fölösleges bájcsevej köröket kellene járnunk, mielőtt kinyitnánk Pandora szelencéjét. - Ja, és a látásom kiváló, úgyhogy inkább ugorjuk át a köröket, amikor megpróbálsz meggyőzni arról, hogy biztosan rosszul láttam valamit vagy mondjuk képzelődtem csak. Tudom, hogy mit láttam. - Kicsit sem vagyok bunkó, inkább lelkes és talán némileg hadarok is. De izgatott vagyok, hogy nem csak nekem vannak különleges adottságaim, hogy úgy tűnik, nem vagyok egyedül. Függetlenül attól, hogy nem ugyanolyan képességeket birtoklunk, egyértelműen ő neki is vannak ilyen titkai. Én pedig nem nyugszom, míg meg nem tudom, hogy egészen pontosan mi is az, amire ő képes. És mióta. És hogyan. Minden érdekel.
- Hogy csináltad? - Érdeklődve, csillogó szemekkel pillantok fel rá és remélem, hogy nem próbál meg kibújni a válaszadás alól. Egyértelmű, hogy az ő oldalán állok, bár nem tudom, ki képviselné a másik oldalt. A rendőrök talán? Na igen, hozzájuk aztán biztosan nem futnék, hogy feldobjam a srácot.


demons | ha valami nem okés, tudod hol találsz jajj  |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
9
∆ Kor :
20
∆ Tartózkodási hely :
► somewhere in Virginia



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Hétf. 22 Május 2017, 12:52

to hazel


Talán jobb is, hogy Lottie-ék kimaradtak ebből az egészből. Nem tudok mit tenni az ellen, hogy folyton próbálnak fogást találni rajtam, de ez még mindig sokkal jobb, ha őket támadnák le ezzel. Ennek ellenére még mindig nem értem, hogyan tehetettek ilyet. Azt pedig végképp nem értem, hogy miért tartotta anyám jó ötletnek, ha apámat elhívja az esküvőjére. Még szerencse, hogy nem ment el. Biztos kinyírta volna ez a Dr. Akárkit. Ahogy ez a zsaru a szemeivel most engem is éppen kifiléz. Látom rajta, hogy mennyire gyűlöli már a gondolatát is annak, hogy ne kutakodjon tovább, de végül szerencsére elengedi ezt a tervét.
-Igen, amilyen az apa …. olyan a fia, gondolom. – vontam meg a vállam. Nem vagyok makulátlan, segítettem apámnak pár dologban, igazából valahol jogos az, amit csinálnak ilyenkor, de … ennek ellenére nem tudok jó képet vágni hozzá és eljátszani, hogy kicsit sincs már belőle elegem. Ha apámtól akarnak valamit, rájöhetnének, hogy nem rajtam keresztül jutnak el hozzá.
Felsóhajtok, mikor elém lép. Úgy látszik nagyon szeret mások elé lépni és elállni az útjukat. A kérdését hallva aztán csak … nem is tudom milyen képet vágtam. Értetlent? Meglepettet? Az biztos, hogy egyáltalán nem ért kellemesen a kérdése. Körülnéztem, nem volt senki, aki láthatta volna, hogy mit csináltam. Azt meg kétlem, hogy utánam kémkedne.
-Pedig … valószínűleg csak képzelődtél. – mondom aztán, amit valószínűleg nem akart hallani. De nekem eszem ágában sincsen csak úgy elmondani, hogy mit is látott valójában. – Végig a táskában volt, csak nem találta … -  a mondatban megakadtam, mert hirtelen nem igazán tudom, hogy ő honnan tudta, hogy ott volt. Elvégre, sötét van, ez pedig egy bot, ráadásul összecsukva elég kicsi, távolról nem lehet kiszúrni. A pár méteres közelemben pedig biztosan nem volt. – Nézd, nem tudom, hogy mire megy ki ez az egész, de én … nem csináltam semmit. Főleg nem azt, amit mondasz. Nem vagyok ... - elsőre a mutáns szó kívánkozna ki belőlem, de még időben sikerül megállítanom magam a kimondásában. Ez egy kisváros, ide nem igazán jutnak el a nagyvárosokban történtek hírei. - … varázsló. – böktem aztán végül ki az első szót, ami eszembe jutott. Ez sem éppen a legjobb, de megteszi.
-Nem tudom mit láttál, de… biztos, hogy nem azt, amit hiszel, hogy láttál. – sikerül majdnem belegabalyodnom abba, amit mondok, de végül csak igyekezek tanácstalan képet vágni. Nem kell, hogy tudjanak az emberek arról, hogy mit tudok csinálni. Épp elég bajom van velük már így is.

stolen dance | ha valami nem jó, csak szólj  szégyellős  |
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
12
∆ Kor :
19
∆ Tartózkodási hely :
Virginia, MN ♡



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Hétf. 22 Május 2017, 19:07

to Ossie

I'm dying to see how this one ends
Ha teljes ép ésszel rendelkeznék, akkor nem folynék bele ebbe a szituációba, hanem szemet hunyva a látottak fölött egyszerűen elsétálnék. De Blackburn vagyok, mi pedig arról (is) vagyunk híresek, hogy mindig mindenki dolgába beleavatkozunk és ott segítünk, ahol kell. Legalábbis nagymama ilyen volt, az én szüleim már kevésbé.
Szemeimet az égnek emelem, amint meghallom a válaszát. Tudtam, hogy nem lesz könnyű eset és nem fog rögtön megnyílni és elmondani mindent, de akkor is... a pokolba kívántam ezt a választ. Úgyse fog tudni addig lerázni, amíg meg nem tudom, hogy volt képes azt csinálni, amit. Valójában nem tudom, miért ragaszkodom az igazsághoz foggal-körömmel. Talán némi biztonságérzetet nyújt, hogy tudom nem vagyok egyedül ennyire más. Talán jó lenne, ha lenne valaki, akinek őszintén el lehetne mondani, milyen dolgok foglalkoztatnak mostanában. Hisz erről mégsem beszélhetek a szüleimnek. Frászt is kapnának. Vagy rám hívnák a kormány titkos embereit vagy épp diliházba dugnának. Túl sok és túl rossz lehetőségek voltak ezek, így inkább nem is gondolkodtam ilyeneken.
- Nem volt végig a táskában... Valahogy kiszedted onnan, mert a kezedben volt, mikor megfordultál. - Kapva kaptam az alkalmon, hogy megszólaljak, mikor megakadt a mondata közben. Akkor sem fog lerázni...
Figyelmesen hallgatom, mikor újra szóhoz jut, ám amint száját elhagyja a "varázsló" szó, nevetnem kell. - Hát most egy világ dőlt össze bennem, hogy mégsem vagy egy Harry Potter. De eddig se hittem, hogy varázsoltál volna. És akkor sem képzelődtem. - Komoly, rezzenéstelen arccal állítom, hogy mit láttam. Viszont mégis olyan köröket futunk, amik teljesen feleslegesek és fogalmam sincs, miként vehetném rá arra, hogy színt valljon. Vagy hogy legalább ne kezeljen elme roggyantnak. Egy módon talán meggyőzhetném...
- Oké, mit szólnál, ha mutatnék valami... hasonlót? Ugyan én nem tudok így "varázsolni", mint te, de én is... más vagyok. - A varázsolni szóhoz mutattam is az idézőjeleket az ujjaimmal, miközben majdnem még el is nevettem magam. Bár fejben inkább már azon gondolkoztam, melyik macska-képességem kellene megmutatnom neki, hogy elhiggye, egy csapatban vagyunk. A leglátványosabb vagy a kis helyeken való átpréselés lenne vagy mondjuk a magas épületről való leugrás. Csak kamera ne rögzítse, mert akkor rám hívják a zsarukat.
Körbenézek a téren és meglátok tőlünk pár méterre egy óratornyot. Tökéletes. - Ugye nem vagy tériszonyos, Ossie? - Kérdezem tőle, mialatt félmosoly húzódik ajkaimra, szemeimet pedig le nem veszem a toronyról. - Na gyere. - Megfogom a karját és magam után húzva megindulok a célom felé. Ha tériszonyos felőlem idelent is megvárhat, úgyse maradok fent sokáig. Csak maradjon itt. Látnia kell, hogy mit tudok, hogy aztán láthassam, hogy ő mit tud. Hisz ketten lenni a világ ellen - mármint csak képletesen - még mindig jobb, mint egyedül. Ő talán nem csavarodik be a képességétől, de én záros határidőn belül be fogok. Ezért van szükségem valakire, csak egy valakire, aki megértené ezt a helyzetet.


demons | ha valami nem okés, tudod hol találsz jajj  |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
9
∆ Kor :
20
∆ Tartózkodási hely :
► somewhere in Virginia



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Kedd 23 Május 2017, 18:27

to hazel


Sejtettem, hogy nem fog neki különösebben tetszeni a válaszom, de… mégis mi mást mondhatnék? Amióta csak tudom, hogy képes vagyok erre, titokban tartom, az apám az egyetlen, aki tud róla, illetve pár … közelebbi ismerőse a bandából, köztük azzal, aki elvesztette az egyik ujját miattam. Még szerencse, hogy nem rágott be annyira, hogy leleplezzen. Bár gondolom apa megértette vele, hogy miért nem jó ötlet az. Nem az a típus, akivel szeretnek kötekedni az emberek. Kivéve, ha jelvényük van. Valamiért ebben a városban minden jelvényes barom azt hiszi, hogy megtehet bármit. Igazából, nem sok mindenben mások, mint apámék. Az egyiknek van jelvénye, a másiknak nincs.
-Nem, én csak … úgy tettem, mintha ott lenne, hogy ne a táskára figyeljen. Biztos ez zavart meg téged is. Jó kis trükk. – vontam meg a vállamat. Elég sok mindent tanultam apámtól és a többi bandatagtól kicsiként. Nem mondom, hogy büszke vagyok rá, de ez van, beavattak engem is a családi ”üzletbe”. Azt pedig remélem, hogy ő hamar lemond erről az egész … ”Mondd el, hogy csináltad dologról”. – Csak tudok néhány trükköt, ennyi az egész. Régen sokat bűvészkedtem. – nem igazán próbáltam valami könnyen elhihető, hangzatos hazugságot kieszelni. Minek? Ő úgy tűnik, látott valamit, én pedig megtanultam már, hogy ilyenkor csak tagadjak.
-Igen, az szinte biztos. – értettem vele egyet, bár inkább voltam cinikus, mint komoly. Más, mint én, ezt még a vak is látja. Máshonnan jövünk, máshol voltunk eddig és szinte biztos vagyok abban is, hogy máshova tartunk. Ő valami elit egyetemre, én meg… a garázsba, amit kisajátította, már, ha odaengedne, de úgy tűnik, hogy nem akarja elengedni ezt az egészet. A rendőr helyet most ő az, aki lényegében faggat. Van erre valami mondás, de most nem jut eszembe. Viszont neki valami határozottan eszébe jutott, mikor a kezemnél fogva kezd el húzni az óratorony felé. – Nem akarok itt lenni, mikor leugrasz. – ráztam meg a fejemet, miközben magával húzott. Viccnek szántam, de… nagyon remélem, hogy nem akar leugrani. Nem mintha teljesen érdektelen lennék, de … így is van elég bajom, nem akarok itt lenni, bárki is ugrik onnan le. Egy óratoronyra pedig mi másért lehetne felmenni? – Nem vagyok oda a magas helyekért, úgyhogy … maradnék. – álltam meg aztán végül, még mielőtt felvihetett volna magával. Oh, nem, nincs az az isten, hogy én oda felmenjek. – Majd …, -  mutattam felfelé - … innen is látom! – ugyan gőzöm nincs mit akar, de így legalább futhatok, ha leugrik. Tudom, oda kéne futnom segíteni, ha így lenne. De a helyzet az, hogy ha onnan valaki leugrik, folyékonyhalmazállapotúvá  változik, ott nem sok mindent lehet segíteni.

stolen dance | ha valami nem jó, csak szólj  szégyellős  |
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
12
∆ Kor :
19
∆ Tartózkodási hely :
Virginia, MN ♡



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Pént. 02 Jún. 2017, 00:25

to Ossie

I'm dying to see how this one ends
Nem hibáztatom, amiért tartja magát a fedősztorijához, fordított esetben biztos én is ezt tenném. De ettől függetlenül nem fogadom kitörő örömmel és lelkesedéssel a bűvésztrükkös sztorit. Macskás képességeim egyike a kitűnő látás, akár sötétben is, szóval mondhatni ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy mit láttam. Kár is mást állítania.
- Aha, oké. Akkor bűvész vagy, ha te mondod... - Érezhető a hangomból, hogy nem hiszem el a szavait, de kötekedni nem fogok vele. Nem, ha végre találtam valakit, aki ugyanolyan "defektes", mint én. Az már más kérdés, hogy egyébként minden más tekintetben igazából szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Ez most nem számít. Legalábbis nekem nem, ha meg ő próbál ez mögé bújni, akkor... akkor nem is tudom, mit csinálok majd.
Hirtelen ötlettől vezérelve indulok meg az óratorony felé, Ossie-t is magammal húzva. Képzelem, most mennyire dilinyósnak tarthat, de muszáj bebizonyítanom neki valahogy, hogy én is olyasmi vagyok, mint ő. Muszáj elérnem, hogy higgyen nekem. Csak azért, hogy a végén még nehogy belebolonduljak ebbe az egész új életbe. Mert persze, eddig teljesen jól elvoltam, de mi lesz velem később? Ha sokáig kell titkolóznom, abba beleőrülök.
- Nem lesz semmi bajom, majd meglátod. - Hirtelen megtorpanok. Lehet, hogy ő ezt csak viccből mondta én meg most ráijesztettem ezzel? Mindegy, most már mindegy. Tovább megyünk, de a torony előtt még egyszer megállunk.
- Jó, de kérlek tényleg maradj itt. - Nem túl biztató az ábrázata, ezért elengedem, de komoly tekintettel nézek vissza rá, mielőtt még felfutnék a lépcsőkön. - Mindketten tudjuk, hogy nem bűvészkedtél, Ossie. De rendben, nem kell beismerned. Egyedül annyit kérek, hogy bízz abban, hogy tudom mit csinálok, ahogy magadban is bíztál, mikor kivetted a viperát a táskádból. Le fogok ugrani, de nem lesz semmi bajom. - Bízom abban, hogy sikerül valamennyire úgymond a lelkére hatnom. Nem ismerjük egymást, talán párszor találkozhattunk mindössze, mégis bíztam abban, hogy most hinni fog nekem. Ha nem is teljesen, de legalább annyira, hogy itt maradjon és végignézze az egészet. Ha pedig végignézi... talán rájön, hogy tényleg olyan vagyok, mint ő.
Szélsebesen futok fel a lépcsőkön, reménykedve abban, hogyha föntről lenézek, Ossie-t még mindig látni fogom. De inkább nem is koncentrálok rá. Annyira futtatom csak végig a tekintetemet a téren, hogy lássam, figyel-e valaki. Ha pedig nem néz senki, akkor egy nagy lélegzetet véve egyszerűen hátradőlök a mélységbe. Szinte azonnal megérzem lábaim és kezeim alatt a talajt, de lehunyt szemeimet egyelőre nem bírom még kinyitni. Most érzem csak azt, milyen, ha valaki előtt felfedi az ember a képességét... Piszkosul kiszolgáltatott helyzet ez és már bánom, hogy olyan makacsul viselkedtem a fiúval szemben.
A földről lassan felállok, szemeim is kinyílnak, de csak a járdát pásztázom tekintetemmel és nem is szólalok meg. Talán életem legnagyobb hibáját követtem el az imént és fogalmam sem volt, hogyan hozhatnám helyre. Na nem mintha ezzel az őrült ugrással bizonyítani tudtam volna, hogy bármilyen képességgel rendelkezem. Egyedül az derült ki, hogy hiába ugrottam meg, nem lapultam ki a betonnak ütközve, de hogy miként vigyem tovább a beszélgetést, hogy van-e egyáltalán értelme tovább vinni, azt már nem tudtam.


demons | ha valami nem okés, tudod hol találsz jajj  |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
9
∆ Kor :
20
∆ Tartózkodási hely :
► somewhere in Virginia



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Vas. 04 Jún. 2017, 11:51

Hazel & Ossie

make your own magic

Igazából nem hazudok akkorát. Kiskoromban egész sokat bűvészkedtem, de szörnyen béna voltam, aztán mióta meg van ez a … képességem, egész jó bűvész lett belőlem. Ha kell a gatyámból is előtudnék húzni egy nyulat, de … nem akarok, nem lenne valami jó szalagcím a youtube-on, hogy : ”a srác, akinek nyúl van a gatyájában.”
-Úgy bizony. Sok Houdini-t néztem. – bólogattam, mintha csak minél inkább hihető lenne az, amit mondok, ha megállás nélkül jár közben a fejem. A tévéből néztem végig ezt az egész … egyezményes dolgot, nem igazán voltam jóban soha a törvénnyel, vagyis inkább azokkal, akik a betartatásáért voltak, elvileg. A történtek után nem érzek valami nagy késztetést, hogy én is ráfirkáljam a nevem arra a papírra. Amiről nem tudnak, az nem is fájhat nekik, igaz? Ez egy kisváros, én lényegében mindenki tud mindenki dolgairól, a végén tényleg képesek lennének keresztre feszíteni boszorkányság vádjával. Virginia lenne az új Salem.
-Miért, szárnyakat rejtegetsz a ruhád alatt? – azt talán feltűnő lenne, igaz? Repülni pedig elég nehéz máshogy. Márpedig a szavaiból eléggé az jön le, hogy fejest akar onnan ugrani a beton tengerbe, amit egyáltalán nem pártolok. Ez az ötlet a legkevésbé sincsen ínyemre. Segít a rendőrrel, hogy aztán a szemem láttára ugorjon le egy óratoronyról? Nem mondanám, hogy logikusan gondolkodik.
Mikor kimondja, hogy le fog ugrani, szóra nyitom a szám, de nem jön ki semmi hang a torkomon. Pedig szívesen megmondanám neki, hogy szerintem megőrült. Nem lesz semmi baja? Ha ezeket szánja utolsó szavaknak, akkor kicsit jobban is megerőltethette volna magát, mert … ezek elég béna utolsó szavak valakitől, aki készül kilapulni. Ahogy elindul felfelé, nem indulok utána, pedig talán kéne. Ha tényleg le akar onnan ugrani… de a lábaim földbe gyökereztek és mire képes voltam megmozdulni, ő már ott volt fent. Nyeltem egy nagyot és próbáltam kitalálni valamit, de elkéstem vele.
Lehunynám a szemeim, de valamiért nem tudom. Nem értem miért akarom ennyire tudat alatt látni, hogy valaki szétlapul a betonon. Azonban, ami történik, arra nem számítok. Nyelni sem tudok, csak meredten bámulom, ahogy földet ér, majd feláll. Élve. Máshogy elég nehéz lenne. Nagyjából úgy nézhetek rá, mint apám én rám, mikor megmutattam neki mit tudok. – Szóval … te is bűvész vagy. – Virginia elég kisváros, azt hiszem az esélye annak, hogy két … mutáns is legyen itt, elég csekély, nem? – Nem tudsz … meghalni, vagy …   őszintén szólva ötletem sincsen mit tud. Leugrott egy toronyról és nem halt meg. Nem repült, mert végignéztem a zuhanását, szóval akkor az ő képessége a … piszok nagy szerencse? – Miért … miért mutattad ezt meg? – nekem eszem ágában sem lett volna megmutatni másnak, akkor sem, ha fizetnek érte. Még, ha sejtette is, hogy én is tudok valamit … csak egy rossz hírű srác vagyok, nem éppen velem szoktak bizalmaskodni az itteniek.


unsteady | ha valami nem jó, csak szólj  szégyellős  |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
12
∆ Kor :
19
∆ Tartózkodási hely :
Virginia, MN ♡



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Hétf. 26 Jún. 2017, 15:44



I'm dying to see how this one ends
Ossie & Hazel
_________________________
Reflexszerűen veszem át a mozdulatait, s mikor sűrű bólogatásba kezd, utánzom őt. Mintha csak épp arról kívánnám meggyőzni, hogy elhiszem, amit mond. Na még mit nem.
Fogalmam sem volt, honnan támadt ez a nagy bizalom a fiú irányába, de a zsigereim azt súgták, nem lehet baj, ha őszinte leszek hozzá. Már pusztán azért sem, mert - látszólag legalábbis - egy csónakban eveztünk. Kínos lenne, ha ezek után kiderülne, hogy félreértelmeztem mindent.
- Mindjárt meglátod, Weasley, ne aggódj. - Viccelődök vele, mintha ezer éve ismerném, de valójában semmit sem tudok róla. Valahogy mégis könnyedén felszabadulok mellette és ezt szintén az előbbi indokaimnak tudom be. Nem kell attól félnem, hogy véletlenül felfedem magam előtte, aztán értesíti a hatóságokat. Hisz ő sem egy egyszerű ember. Bár azért remélem a Weasley becenevet hallva nem sértődik meg. De mivel ő is pont annyira különc, mint Harry Potter legjobb barátja, így abszolút illet rá ez a név.
Őszintén meglep, hogy nem jön utánam, mikor egymás után szedve a lépcsőket, rohanok fel az óratoronyba. Több lehetséges válasz is megfordul a fejemben azt illetően, hogy vajon miért is jutott arra a következtetésre, hogy odalent marad. Merthogy... tényleg nem ment el onnan.
Első lehetséges válasz: hisz nekem. Ez túl egyszerű volna, ráadásul még innen is látom, hogy kicsit sem bízik bennem. Mondjuk, hülye is lenne röpke két perc ismertség után hinnie nekem. Lehetnék akár egy pszichopata őrült is, akinek épp valami mentális segítségre lenne szüksége. De legalább ennyire hülyének se néz. Remélem.
Második lehetséges válasz: túlságosan kíváncsi. Ezt logikusabbnak eshetőségnek látom. Főleg, mivel hiába nem vallja be nekem, jól tudja, hogy minden, amit láttam, valóban megtörtént, hiába az ámítás és a mese. És éppen ezért kíváncsi a végkifejletre.
Harmadik lehetséges válasz: szimplán lesokkoltam, s valahogy ez tűnt a legvalószínűbbnek, még akkor is, ha nem nézném ki belőle, hogy az a túlságosan ijedős fajta lenne. Azért nem mindennap mondja azt nekünk valaki, hogy "hékás, én most leugrom az óratoronyból"...
Épségben érek földet, bár ez őt jobban meglepheti, mint engem. De talán ennyivel sikerül kicsikarnom belőle némi kis bizalmat irányomba. Idegesen tördelem a kezeimet, miközben felegyenesedem és szembenézek vele, habár a szemkontaktust még pár másodpercig kerülni próbálom. A megszólalását hallva hálás nevetés tör ki belőlem. Mondjuk meg is lepődtem volna, ha pont ő rohant volna el, haját tépve a látottaktól.
- Ó, de... a magam fajta bűvész igen is meg tud halni. De van kilenc életem, úgyhogy... vagyis... nem. Már csak nyolc. Na mindegy. - Idegesen mozgolódom, mintha csak égne a lábam alatt a talaj, tekintetem az eget pásztázza és érzem, hogy egyre nehezebben vagyok képes megférni a bőrömben. - Figyelj, nem tudnánk valami fedett helyre menni? Mindjárt esni fog, én meg utálom az esőt. - Hadarom el a magyarázatomat, amit valójában teljesen hajlandó vagyok a későbbiekben jobban kifejteni a számára, de most tényleg nagyon szeretnék menedék alá húzódni. Azzal meg, hogy Ossie-nak esetlegesen bármiféle programja lenne, azzal nem is foglalkozom. Most ugyanis örülök annak, hogy tudja, én is épp olyan fura vagyok, mint ő és nem hisz egy elkényeztetett ostoba fruskának, aki valami őrült szándékokkal van vezérelve.
- Azért, hogy végre bevalld, hogy nem bűvészkedtél, Houdini. - Viccelődöm el, bár tény, hogy a kezdőlöketet a vallomásomnak valóban ez adta. De hirtelen elkomolyodom és úgy folytatom. - Én csak nem akartam tovább egyedül lenni ezzel az egésszel. És mivel láttam, hogy mire vagy képes... tudtam, hogy téged beavathatlak. Ugye nem tévedtem? - Kérdőn nézek a szemeibe, miközben remélhetőleg valami fedett hely felé haladunk.
- Ó, egyébként... Hazel vagyok, azt hiszem ez eddig elmaradt. - Nyújtom felé a kezem, hogy hivatalosan is bemutatkozhassak, ha már voltam olyan jófej, hogy az ő nevét kihallgattam a rendőrörsön, az én nevemet viszont megtartottam magamnak.
- Na és most? Mi legyen?
 



 
 
_______________________________


ha valami nem okés, tudod hol találsz jajj -
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
9
∆ Kor :
20
∆ Tartózkodási hely :
► somewhere in Virginia



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Pént. 30 Jún. 2017, 13:47

Hazel & Ossie

make your own magic

Kezd kissé komikussá válni, ahogy mindketten vad bólogatásba kezdünk. Látott valamit, mert amúgy nem erősködne ennyire, de … nem különösebben szeretném, ha bárki is tudná a városban, hogy mit tudok. Képesek lennének fáklyával vonulni apám lakókocsijához, hogy mondja meg hol vagyok. Nem tenné, szóval együtt feszítenének minket keresztre. Eszem ágában sincsen kiadni magam.
-Weasley? – kérdezem kissé meglepve, kikérve magamnak a dolgot. Kaptam már sok becenevet az évek során, megtanultam nem magamra venni az ilyet. Kétlem, hogy sértésnek szánta, mert … annak ez nem elég erős, de … miért Weasley? Valahogy soha nem akartam gyerekkoromban sem Weasley lenni, a vörös haj, a szeplők…
Hívnom kéne a rendőrséget. Vagy … a mentőket, végül is, ha leugrik onnan … a rendőrök sok mindent nem fognak vele tudni kezdeni. Más kérdés, hogy a mentősök is csak összekaparni tudják majd. Nem futok utána, mert … őszintén szólva nem tudom, hogy pontosan miért nem. Utána kéne, ha elment az esze, akkor sem kéne, hogy leugorjon. Éppen ezért próbálok valami vésztervet felállítani a fejemben, de… nem igazán akar semmi eszembe jutni. Talán … zuhanás közben sikerülhet elkapnom, ha jól időzítek a képességemmel. A túlélési esélyei nem éppen a legjobbak, nem nagyon gyakoroltam öngyilkosjelöltek megmentését még, szóval ez most nekem is új.
Fogalmam sincs, hogyan nézhetek ki, de talán jobb is, ha nem látom, hogy milyen fejet vágok. Keresnék valami logikus választ arra, hogy miért nem darabokra robbant, amikor földet ért, de … tudva, hogy mi vagyok, tudok egy logikus, de még mindig nehezen hihető választ. Ez egy elég kisváros, mennyi az esélye, hogy nem vagyok egyedül ezzel a … defektemmel?
-Szóval … macskás típus vagy.  – én inkább kutyapárti vagyok, bár fogalmam sincsen, hogy pontosan mire akart utalni ezzel a nyolc élettel. Talán … kilencszer próbálhatja megölni magát, mire tizedikre sikerül majd? Elég fura egy … mutáció, vagy minek is hívták ezt a tévében. – Öhm …   -felpillantottam az égre, de tekintve, hogy már éjszaka volt, felhőt nem igazán láttam. -  … hát persze, van egy … bár a közelben, sokat járok oda. Nyitva szokott lenni még ilyenkor. – ha csak nem volt valami ellenvetése, elindultam, intve a fejemmel, hogy kövessen. A tulaj ismer engem és az apámat, ha be is készülne zárni, odaadná a kulcsokat. Nem először fordulna elő, hogy zárás után ott vagyok. Előfordult, hogy ott éjszakáztam, ha otthon éppen zűrös volt a helyzet. Apámat néha elég nehéz nem leütni egy székkel, ha éppen ivott. Ha józan, akkor is nehéz megállni, de ha ivott, túl nagy a csábítás.
- Miért, te hogy hívod? – pillantottam rá kíváncsian. A tévében mutációnak hívják, de ez úgy hangzik, mintha Frankestein szörnye lennék, ami tudtommal nem vagyok. Persze, nem vagyok varázsló, de azért … inkább hívom ennek. Apám is folyton ezt tette, megmaradt bennem. – Nem hívom rád a kormányt, ha erre gondolsz. – ráztam meg a fejemet. – Bemártanál engem is. – vontam meg a vállam mosolyogva, miközben lassan már ott is voltunk a bárnál. – De ez fordítva is igaz. – nem mondom véresen komolyan, de… azért örülnék, ha nem mondana semmit sem arról, amit látott. Van, ami jobb, ha nem derül ki.
- Ossie. – bólintottam, ahogy megráztam a kezét. Habár, a nevemet tudta a múltkor is valahonnan, de … úriember vagyok. – Hazel … Blackburn, igaz? Ezért kopott le olyan könnyen a rendőr. – olyan könnyen azért nem, de valószínűleg most egy fogdában éjszakáznék, ha nem jön oda.
– Előbb a hölgyek! – mutattam be a bár ajtaján, ahogy kinyitottam előtte. – Most … kérek egy hamburger-t. Te, valamit? – tudom, ez egy bár, de meg van az a varázsa, hogy csak éjszaka az. Illetve, névleg. Reggelente sokan ide járnak reggelizni, ez amolyan … minden az egyben, ezért is megy olyan jól az üzlet. Na meg azért, mert valószínűleg itt mossák tisztára a pénzt apámék. De én csak a hamburger miatt jövök ide. Ahogy elintéztem a rendelésemet, leültem Hazel-lel szemben az asztalhoz, amit választott.
- Szóval … mit tudsz? A magas helyekről való leugráson és túlélésen kívül? – kérdeztem kíváncsian, ahogy hátra dőltem. Vagy talán éppen ezt tudja. Elég fura egy képesség, ha ennek tényleg köze van a genetikához, ahogy azt mondják, akkor ennél azért tudományosabb kell legyen az, amit tud. Nem vagyok biológus, békát boncolni is utálok, nem értek a dolog ezen részéhez.


unsteady | ha valami nem jó, csak szólj  szégyellős  |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
12
∆ Kor :
19
∆ Tartózkodási hely :
Virginia, MN ♡



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Szer. 26 Júl. 2017, 12:05



I'm dying to see how this one ends
Ossie & Hazel
_________________________

Kíváncsian vártam, vajon mikor fog némiképp megnyílni nekem. Persze nem várhattam el tőle, hogy egyik percről a másikra megtegye, de már kezdett nagyon idegörlővé válni ez a folyamat. Tudom, hogy ezzel a beismeréssel az életünket kockáztatjuk, de... csak nem tűnök mazochistának. Isten mentsen attól, hogy bajba keverjem, nem csak őt, hanem magamat is. Tudom, hogy jobban tesszük, ha meghúzzuk magunkat és szépen csendben elvegyülünk a tömegben. De tényleg annyira muszáj titkolóznunk egymás előtt? Értem a kockázatot, persze, hogy értem. De akkor is...
- Most miért? Mi bajod Weasleyékkel? Ők a legjobbak! És viccesek is. - Már szinte sértésnek veszem, hogy nem tartja őket jó fejeknek. Vagy csak szimplán nem akarja velük azonosítani magát, mondjuk... ezt megértem.
Egészen addig jó ötletnek tűnt ez a toronyról való leugrás, míg fel nem értem a tetejére. Túl sok forgatókönyv megfordult a fejemben, egyiknek se volt jó kimenetele, de bíztam abban, hogy Ossie túlságosan is kíváncsi volt ahhoz, hogy lelépjen. S végül is nekem lett igazam, hisz amint landoltam és felnéztem, ott állt velem szemben. Talán még egy centimétert se ment arrébb, olyannyira földbe gyökeredzett a lába.
- Fogalmazhatunk így is. - Elhúztam a számat. Régebben nem igazán voltam oda a macskákért, sőt, valójában mindig is egy kiskutyáért hisztiztem, amíg nem jött ez az egész halálosan komoly élmény.
Mosolyogva figyeltem, mikor tekintetét az égnek emelte. Nem hazudtam neki, perceken belül tényleg megérkezik az eső, de ennek ő egyelőre nem sok előszelét érezhette. A bár hallatán felcsillantak a szemeim és hirtelen boldogság áradt szét a szívemben, amikor tudatosult bennem, hogy ezúttal nem kell majd az esővel bajlódnom. - Remek! Menjünk! - Lehetséges, hogy túl lelkes voltam, ám alig vártam, hogy végre elinduljunk és tető legyen a fejem fölött.
- Sehogy. - Értetlenül ráztam meg a fejem, de ahogy összeakadt a pillantásunk, láttam rajta, hogy a válaszom némi kifejtést igényel. Miért is nem nevezem sehogy a "képességemet"? - Senkinek se beszéltem még róla. A szüleim sem tudják, hogy... ez van velem. - Elnémulok, ahogy jobban belegondolok abba, mennyire egyedül is vagyok valójában. Ez olyan klisés, nem? A kőgazdag lány, aki mindent megkap, szinte a kisujját se kell mozdítania érte, egyedül van. Mintha csak valami rossz filmbe csöppentem volna. Ossie megszólalása húzott vissza a jelenbe, mosolyát mosollyal viszonoztam. - Kisujj eskü? - Megálltam, hogy a kisujjamat kettőnk közé emelhessem. Nem volt túl érett és felnőttes viselkedés, de szerintem egy egyszerű kézfogás se illett volna ide. - Arra, hogy nem mártjuk be egymást. - Vártam, hogy az eskü megtörténjen, s ha így történt, akkor folytathattuk tovább az utunkat. Az előbb említett kézfogás se maradt el persze, hisz nem ártott megejteni a hivatalos bemutatkozást is.
Bólintottam, mikor a vezetéknevemre visszakérdezett. Csak ne kezdjen ítélkezésbe... Ahogyan őt és az apját is megtalálják az előítéletek, úgy bőven akad az én családomnak is hasonló sztorija. A különbség annyi, hogy mi nem "söpredékként", hanem "vérszívókként" vagy épp "piócákként" emlegetnek. Még akkor is, ha a szüleim egyébként nem egy közös ügy érdekében adományoztak százezreket a városnak. - Legalább ennyi hasznunk legyen a származásomból. Amúgy is csak kekeckedett a rendőr... - Még szép, mert hát ahol tudnak, ott rúgnak bele az emberbe. Ők ilyenek, sajnos.
Gondolataim újra elkalandoznak, de mire kettőt pislogok már meg is érkezünk a bárhoz. - Köszönöm. - Meglepődtem az udvariasságon, mikor ajtót nyitott és beengedett maga előtt, de nem azért, mert nem néztem volna ki belőle, hanem mert a korunkbeliek körében ez nem volt szokás.
- Hú... valami halas szendvicset vagy salátát. Mindegy, csak legyen benne hal. - Kezeimet összefogva az állaim alá helyeztem, akár egy kislány, akit az apja bevitt egy fagyizóba és a boldogságtól döntésképtelenné vált. Képzeltem miféle látszatot kelthettem.
Oldalra döntöttem a fejem, mikor Ossie csatlakozott hozzám az asztalnál, amit az előbb fürgén elfoglaltam. Kérdése hallatán újból mosoly villant fel az arcomon, de hirtelen azt sem tudtam, hol kezdhetném a történetem elmesélését. - Hiszel az újjászületésben? Én nem hittem. Egészen addig a napig, míg meg nem haltam. - A hangerőt természetesen a lehető leghalkabbra veszem, hogy biztosra vehessem, beszélgetőpartneremen kívül másnak még csak ötlete sincs, miről is folytathatunk eszmecserét.
- Egy részeg barátom mellé beültem a kocsijába, de hazáig nem értünk el, ugyanis a tóban kötöttünk ki. Ő nem volt bekötve, könnyedén kiúszott és gyáva féreg módon elmenekült, én viszont a víz alatt maradtam. Túl sokáig... Amikor magamhoz tértem, már kint voltam a parton, Árnyék pedig, a macskám, a mellkasomon ült. Visszahozott az élők közé, azóta pedig... ahogy te fogalmaztál, macskás típus vagyok. - Gyorsan, suttogva hadarom el a történetem, bár fogalmam sincs, mely részek szorulnának cenzúrázásra vagy épp átdolgozásra, hisz még sohasem meséltem el senkinek. Lehet így egyszerre túl sok lesz neki, lehet azt gondolja majd, őrült vagyok. A fejemben legalábbis ezek játszódtak le lehetséges kimenetelként, bár tény, hogy eddig se sikerült elijesztenem.
- És hogy mit tudok? Az érzékszerveim tökéletesek lettek. Vaksötétben is tisztán látok, zajban is remekül hallok, csupán koncentrálnom kell. Ha ugrom, a talpamra esek, a magasság szinte nem is számít. Könnyen átbújok eszméletlen szűk helyeken. És odáig vagyok a halas ételekért. Régen rosszul voltam tőle, most viszont alig bírok ki egy napot anélkül, hogy ne ennék valamilyen halat... Az eső megérzéséről, a kutyák ellenszenvéről már ne is beszéljünk. - Fejemmel az ablak felé billentek, amin kívül jól láthatóan eleredni látszik az eső. Tekintetem véletlenül siklik a kezemre, így azt gyorsan az asztal alá rejtem, mielőtt még észrevehetné körmeim véres lenyomatait a tenyeremen.
- Na és te? Te mit tudsz? - Most rajta a sor, hogy elmondja, mikre is képes, s csak remélni merem, hogy ugyanolyan őszintén és nyitottan kezeli ezt a témát, ahogy én tettem azt az imént.
 



 
 
_______________________________


ha valami nem okés, tudod hol találsz jajj -
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
9
∆ Kor :
20
∆ Tartózkodási hely :
► somewhere in Virginia



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Csüt. 27 Júl. 2017, 16:46

Hazel & Ossie

make your own magic

-De senki nem akar Weasley lenni. – ami azt illeti, én személy szerint Potter sem. Mint majdnem mindenki én is olvastam, vagy láttam a történetet. Esetemben mindkettő. – Vagy te lennél Weasley? Nem vagy egy …. Weasley alkat. – ezt remélem nem veszi magára, mert ez … inkább bók, mint sértés, nem? Egyébként is, aki szívesen lenen béna, vörös, szeplős gyerek, azzal komoly gondok vannak.
Hol őt, hol pedig a tornyot néztem, ahonnét leugrott. Nem egészen értem … pedig nem olyan nehéz megérteni, elvégre én is tudok olyat, amit nem nagyon lehet megmagyarázni, de … ha ilyet tud, indulhatna az olimpián, simán nyerne.
A szavaira csak bólogatok, majd elindulok a bár felé, mutatva az utat. Nem egészen értem, hogy honnan tudja így előre, hogy esni fog, de … azt hiszem a fura dolgok nem most fognak véget érni. Ez egy ilyen fura este lesz, azt hiszem ezt jobb előre elkönyvelnem magamban.
-Jobb is, valószínűleg egy elmegyógyintézetben kötnél ki, vagy hasonló. – vontam meg a vállam mosolyogva, aztán néhány pillanat múlva leesett, hogy mégiscsak a szüleiről beszélek. – Úgy értem … biztos megértenék meg … minden. – javítottam ki magamat, de én is éreztem, hogy ez nem sikerült. Nem ismerem a szüleit, csak annyit tudok róluk, hogy gazdagok, de … nekem ez igazából eddig mindig elég is volt. Én nem vagyok gazdag, ebből jön, hogy nem bírom őket, és ők sem engem. Ezen pedig nem segít sokat az sem, hogy apám az első számú közellenség a városban, engem pedig már ismernek eléggé ahhoz, hogy tudják kinek a fia vagyok. – Ez a legkomolyabb eskü az eskük között. Nagy bizalmat fektetsz belém, Hazal Blackburn. – mosolyodtam el, de a kisujjamat az övébe akasztottam, hogy megszülethessen a megegyezésünk. A húgom volt az, aki mindig így esküdözött mindenre. Hazel azonban nem ismer, maximum annyira, amennyit hallott rólam, mégis úgy gondolja, hogy nem szegném meg az adott szavam. Ez … jólesik, tagadhatatlan.
-Azt nagyon szeretnek. – értettem vele egyet. Az egyik legelső gyerekkori emlékem egy házkutatás, amit apám lakókocsijára kért a seriff. Lehettem úgy … hatéves talán, ránk rúgták az ajtót, szétszedtek mindent, elvittek, amit csak tudtak … mindig is szerettek velünk kekeckedni. – Csak nehogy bajod legyen abból, hogy segítettél. – nem fog érte börtönbe kerülni, és valószínűleg szobafogságra sem ítélik majd, de aligha nézik jó szemmel majd a szülei azt, ha a rendőrnek eszébe jutna beszámolni arról, hogy a lányuk akadályozott egy rendőri eljárást. Akkor is, ha egy hatalmas hülyeségen alapult az a rendőri eljárás.
- Oké, szóval … hal. – bólogattam, felfelé mutatva a hüvelykujjam, hogy elkönyveltem a rendelését. Nem vagyok valami nagy állatszakértő, de kezdett egyre inkább olyan érzésem lenni, hogy … Hazel egy macska. Nem macskás, hanem … egy macska. Egy emberi macska.
-Tessék, egy hamburger … hallal. – mondtam, ahogy leültem hozzá, áttolva neki, amit kért. Elég furán nézett rá Joe, a tulaj, de végül elintézte annyival, hogy érdekes ízlése van a lánynak. Ezzel nem tudtam hirtelen vitába szállni.
Köhögni kezdtem, ahogy félrenyeltem, mikor azt mondja, hogy meghalt. Felnéztem rá, miközben próbáltam nem megfulladni és hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. – Nem, én … nem hiszek. Ha mondjuk valami arab hercegnek születek …  - akkor talán, de egy minnesota-i kisvárosba születtem, messze nem hercegként.
Azonban inkább végighallgattam, hogy mit akar mondani, mintsem, hogy elsőszándékból tudassam őt arról, hogy nem egészen értem, miként élhet, ha meghalt. Azonban, ahogy beszél úgy lesz az egész … csak még inkább fura. Ez látszik is rajtam, ahogy a története végéhez ér, rágni is elfelejtek, csak a falattal számban nézek rá bambán. – Szóval … a macskád képes visszahozni másokat? – kérdeztem, miután nagy nehezen sikerült lenyelnem a számban lévő falatot. – Hol vetted azt a macskát? – és ami még fontosabb, hogy a fenébe nem képes egy állatorvos észrevenni, hogy egy macska tud ilyet? Persze, könnyen beszélek, de … az egészet nem értem. Egy macska, ami embereket hozz vissza … kissé letaglózó a gondolat.
Ahogy az esőt említi, az ablak felé nézek és … csak megrázom a fejem, ahogy hátradőlök. – Szóval … meghaltál és a macskád visszahozott … macskaként? – ezt egyszerűen nem lehetett máshogy összefoglalni. Minden, amit elmondott, hogy tud, azt egy macska tudja, szóval ő egy … macska. – Biztos, hogy nem … születtél ezzel az egésszel? És az, hogy meghaltál váltotta ki, a macska pedig … nem is tudom, véletlen volt? – mikor láttam a tévében, hogy mutánsoknak hívták az olyanokat, mint én, kicsit utánanéztem a témának és állítólag ezekkel a képességekkel születünk, ő azonban, ha igaz, amit mond, akkor … nem született, ő kapta.
Én … hasadékokat tudok nyitni, két hely között, szóval … így csináltam, hogy kivettem és visszatettem a viperát a táskába. Úgy … két éve nagyjából, egyszer csak a város másik végén ébredtem, egy másik ember ágyában. Azóta pedig … gyakorolgatok, mondhatni. – jobban hangzik, minthogy segítettem az apámnak pénzt rabolni és bizonyítékokat eltűntetni. Nem sok minden jóra használtam eddig a képességem, inkább csak arra, hogy nekem jó legyen. – Ismernem kell a helyet hozzá. Néha bejön, hogy csak elképzelem, de … általában egy falnak megyek neki, vagy egy kukába esek. – szóval, van még bőven mit gyakorolnom. Bertansék házában soha nem jártam azelőtt, mégis oda jutottam valahogy, szóval … biztos megy ez, csak gyakorolni kell.


unsteady | ha valami nem jó, csak szólj  szégyellős  |

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
12
∆ Kor :
19
∆ Tartózkodási hely :
Virginia, MN ♡



Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie Szomb. 16 Szept. 2017, 15:11



I'm dying to see how this one ends
Ossie & Hazel
_________________________

Játékosan vállat vontam a felvetésére, miszerint senki nem akar Weasley lenni. Érdekesnek tartottam, hogy efféle irányba haladt a beszélgetés, de közben jó is volt, hogy kicsit leragadhattunk ezen a ponton, mielőtt érintettük volna a komolyabb témákat. - Nem, ugye? Már csak a szőke hajam miatt is inkább a Malfoy családba illenék bele. - annyi különbséggel, hogy én nem voltam olyan gyarló és gonosz. Vagyis szerettem volna ezt hinni, bár való igaz, a szüleim gyakran viselkedtek úgy, mint a történetben szereplő Malfoy-ék. - Bár... a házukat el tudnám fogadni, igaz első dolgom lenne azt a mágikus faliórát eltüntetni. Nem szeretem, ha minden lépésemet figyelik. - érdekes, régen megnyugtatott, hogy tudtam számíthatok a szüleimre, ma viszont minél jobban függetlenedni szeretnék. Foghatnám ezt a változást ugyanúgy a macskalétre, de szerintem ez nem több egyszerű felnőtté válásnál.
Jóízűen elnevettem magam, ahogy ki akarta magyarázni magát az előbbi szituációból, mikor is azt feltételezte a szüleimről, hogy elmegyógyintézetbe küldenének. - Nem. Tulajdonképpen tökéletesen leírtad az előbb, mi történne, ha rájönnének. Másnap, vagy akár még aznap éjszaka az elmegyógyintézetben lennék. - nem kellett szabadkoznia. Hiába nem ismerte személyesen a szüleimet, remekül eltalálta, mi lenne a reakciójuk, ha fény derülne a titkomra.
Következő kijelentésével nem tudtam, hogy ironizál vagy épp tényleg valamilyen kontextusban a kisujjesküt tartja a legkomolyabb eskünek. Engem mindig gyerekesnek néztek, ha ilyen fajta esküt kívántam kötni, ezért már szinte vártam, hogy Ossie is elutasítsa azt valamilyen formában. De nem tette, sőt, össze is akasztottuk a kisujjainkat, vagyis megpecsételtük az egyezséget. - Remélem nem lesz hiábavaló! - utaltam itt arra, hogy állítása szerint nagy bizalmat fektettem belé. Ez igaz volt, viszont olyan helyzetben voltunk, hogy jó volt tudni, egy oldalon állunk.
De már a következő kijelentésével azt sejtette, hogy nem kell megbánnom a megelőlegezett bizalmat felé. Mások szó nélkül hagyták volna a korábbi lépésemet, de ő, egy teljesen normális, jófej sráchoz mérten reagálta le a helyzetet. Egyáltalán nem olyanként, mint amilyennek mindenki gondolná a hülye előítéleteknek és az apja múltjának köszönhetően. Ha tényleg úgy viselkedne, egy pillanatig nem aggódna azon, hogy az előbbi segítségem miatt bajba kerülhetnék. - Á, nyugi, ennyi miatt nem kerülök bajba. - kivéve, ha a zsaru szánt szándékkal nem keresi fel a szüleimet és számol be nekik az imént történtekről. Bár, abból csak ő jönne ki rosszul, hiszen akkor az is kiderülne, hogy teljesen fölöslegesen szívózott Ossie-val.
Az étterem nem volt túlontúl ismerős számomra, még akkor sem, ha korábban többször elsétáltam mellette, ugyanis betérni elég ritkán volt alkalmam. Jól tudtam, hogy a rendelésem furcsán hathatott, de már megtanultam együtt élni az emberek rólam alkotott véleményeivel. Egyszerűen nem érdekeltek.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá kedvesen és szinte azonnal haraptam egyet a halas hamburgeremből, mielőtt még meg kellett volna osztanom vele életem és halálom történetét. - Ha a rendelés mellé hozzámondod, hogy a "Blackburn lánynak" lesz, nem fognak rád fura szemekkel nézni. Mert akkor elkönyvelik magukban, hogy gazdag, sznob vagyok és nem nézik, mit kérek a hamburgerbe. - kései infó, tudom, hisz már itt volt előttünk a rendelésünk, de valamiért szükségesnek éreztem ezt megosztani vele. Igaz, hogy a város két végében éltünk és ennél jobban már nem igen különbözhetett volna a családi hátterünk, az anyagi helyzetünk, az egész életünk... de kezdtem azt érezni, hogy belül valahogy mégse voltunk annyira különbözőek. Mindkettőnknek meg volt a maga hírneve, s egyikünk se saját magának köszönhette az előítéleteket. Nekem csupán annyiból volt könnyebb helyzetem, hogy a város jó oldalára születtem, ám lány révén néha ez is épp elég rossz tudott lenni. Még ha ezt nehéz is lenne elhinni.
Mindent elmondtam neki, amit csak tudtam a képességemről. Hiába értetlenkedett, nem tudtam rá haragudni, a kérdésére pedig, miszerint hol vettem a macskámat, csak egy kitörő, hangos nevetéssel tudtam felelni. Senki nem tanított meg arra, miként avassak be valakit a képességembe, hogyan magyarázzam el, miért vagyok képes ilyen dolgokat tenni.
- Nem tudom, hogy Árnyék visszahozott-e már mást is az életbe. Egészen a balesetig nem is láttam őt. - ebből kiderülhetett a számára, hogy sajnálatos módon nem tudok szolgálni semmiféle titkos felszerelések boltjával, ahol különleges képességű állatokat tudna vásárolni. Vagy bármi hasonló, nagy erővel bíró, akár élettelen tárgyat.
- Hát... igen. Valahogy így. Nem tudnám máshogy megfogalmazni. - meghaltam, a macskám pedig visszahozott macskaként. Ez oltári nagy baromságnak hangzott és ha nem velem történt volna, el se hinném annak, aki ilyen sztorit mesélne nekem. De ez volt az igazság. - Nem tudom, Ossie... nem magyarázta el nekem senki. - szomorkásan dőltem hátra, szemeimet pedig lesütöttem. Azt kívántam, bárcsak jobban el tudnám mondani neki vagy megmutatni, mi történt akkor este, de erre nem volt esély. Így pedig egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam. Vagy inkább egy őrültnek, aki a hallucinációiról beszélt. - Tudom, hogy minden, amit mondtam őrültségnek hangzik, de attól még igaz. - leszakítottam egy kis darabot a sült halból és megettem, hogy addig se beszéljek, hiszen a helyzetemet jobban úgyse tudnám körülírni. Ezért is dobtam inkább vissza a labdát, várva arra, hogy megtudhassam, ő milyen különlegességeket tud.
- Várj, akkor így kerültél te Mrs. Bertans ágyába? - az előbbi rövid pillanatig tartott rossz kedvem már el is tűnt, ahogy az első találkozásunk emléke eszembe jutott és rögtön mosolyogva, halkan kuncogva tettem fel a kérdést neki. Ő azért volt az örsön, mert Mrs. Bertans-ék házába bement, de akkor még különösebb értelmet nem is akartam keresni benne. A képességét ismerve viszont, már nincs is több kérdésem ezzel kapcsolatban. - Ez tök jó! Sokkal jobb, mint az enyém! - teljességgel fellelkesültem, ezt pedig az új testhelyzetem - visszadőltem az asztalhoz - is mutatta.
- Mi volt a legkínosabb szituáció, amibe ennek köszönhetően keveredtél? És a legviccesebb? Vagy a kettő egy és ugyanaz? - kíváncsiskodtam, bár talán nem kellett volna. Nem tudtam, hol van az a bizonyos határ, amíg még nyugodtan, vidáman elcseveghetünk az élményeinkről és mikor kell behúzni a vészféket.
Míg tovább eszegettem a hamburgeremből és hallgattam a válaszát, már egy újabb kérdés járt a fejemben, de azt csak azután tettem fel, hogy elregélte nekem a legmókásabb pillanatait.
- Ha a képességedet használva csak egy valamit megszerezhetnél magadnak, akkor mi lenne az? Vagy, hova mennél, ha bárhova eljuthatnál a segítségével? - nem akartam  jobban belemenni abba, hogy pontosan miket is csinált eddig, mivel gyakorolt. Inkább elméleti síkon tartottam volna még egy ideig a beszélgetést, ezáltal is megismerve őt kicsit jobban. Már ha vevő volt erre.
 



 
 
_______________________________


ha valami nem okés, tudod hol találsz jajj -
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: home, sweet home - Hazel & Ossie

Vissza az elejére Go down

home, sweet home - Hazel & Ossie

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Sweet Dreams cukrászda
» Hazel szobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Föld :: A világ más pontjain :: Észak- és Dél-Amerika-