» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
13
∆ Kor :
19
∆ Tartózkodási hely :
⊂ Virginia, MN



Tárgy: Hazel Blackburn Csüt. 18 Május 2017, 00:29

Hazel Blackburn

unofficial catwoman




biográfia

becenév » Hazel
születési idő » 1998. augusztus 19.
születési hely » Minneapolis, Minnesota
kor » 18
play by » Lili Reinhart
csoport » független mutánsok
tartózkodási hely » Virginia, Minnesota
család » Christopher Blackburn: nem tudom, mit mondhatnék apáról, hiszen amolyan semmilyen kapcsolatban állunk. Az nem érdekli, hogy miként telt a napom, de a szülői szigort rendkívül jól tudja alkalmazni. Ha véletlenül pedig elmerészkedem egy randira, akkor szerencsétlen srácot egy kínvallatásra invitálja.
A munkája fontosabb számára, mint a családja, de a barátai, az ismerősei és a kollégái előtt szeret a világ legjobb férje és apja szerepében tetszelegni. De a valóságban fényévekre van mindkettőtől. Egyébként brókerként dolgozik az online tőzsdén, így állandóan ott lóg a telefonja a fülén.

Olivia Blackburn: anya az a tipikus háztartásbeli feleség. Egyetemista volt, mikor találkozott élete szerelmével, akihez hozzáment, miután kiderült, hogy gyereket vár tőle. Azóta pedig másnak sem élt, mint a két lányának, az összes energiáját az ő nevelésükre fordította. (Nem mintha a nővéremmel nem tudtunk volna néhanapján önállóan ellátni magunkat.)
Anyának hatalmas szíve van, de sajnos számára mégis a külső a minden. Rengeteget foglalkozik azzal, vajon mások mit gondolnak a családunkról, így hát hiába van boldogtalan élete apám mellett, mindenáron a tökéletes család látszatát kívánja kelteni a nagyérdemű előtt. Nekem ehhez viszont egyre kevésbé van gyomrom, emiatt is sokszorozódtak meg az otthoni veszekedéseink számai.

Cheryl Blackburn: a nővérem, aki amint betöltötte a tizennyolcat, már fénysebességgel száguldott is el itthonról, amit én egyébként teljesen megértek. A szüleink görcsös ragaszkodása a tökéletes család képéhez nem kicsit barmolta szét a családunkat és ennek Cheryl talán jobban megitta a levét, mint én. Most azonban teljesen függetlenül tőlünk, éli az életét New York-ban, s aligha bánta volna meg, hogy annyi évvel ezelőtt lelépett. Szerintem is jobban tette. Ugyan többször kérte, hogy költözzem hozzá, de nem vitt rá a lélek. Eddig még nem legalábbis.



jellem és külső »
Kinézetem: Szőke fürtök, nagy, zöld szempár, csillogó mosoly. Ez vagyok én, a tökéletes Blackburn minta - gondolhatja mindenki. A magasságom és a testalkatom teljességgel átlagos. Mondják, hogy szép vagyok, ilyenkor kedvesen megköszönöm a bókot, gondolatban pedig a nővérem jelenik meg előttem, aki valójában százszorta szebb, mint én, de ezt ne is firtassuk, mert a végén rám ragad az önbizalomhiányos jelző - ami meg egyébként nem vagyok.
Öltözködésben és sminkelésben a visszafogottság és az egyszerűség jellemez, kivéve, mikor egy kis vadságra van szükségem. De akkor általában mindenki meglepődik, nem mintha annyira máshogy öltözködnék. Csak a kardigánokat felváltják a jobban hozzám simulóbb felsők, az ajkaimra pedig piros rúzs kerül. Ennyi a különbség, mégis megrettennek, ha így látnak. De hogy miért, azt senki sem tudja, szerintem még ő maguk sem.
Nem vagyok túlzottan oda az ékszerekért, én ugyanis sokkal inkább a táskák rajongója vagyok. Habár, születésem óta egy ezüst fülbevalót hordok, amit még a nagypapámtól kaptam ajándékba.
Többet nem tudok magamról mondani. Több kellene? Akkor ne akadj meg a felszínen, hanem áss mélyebbre.

Személyiségem: nem tartom magam egy elkényeztetett libának, még akkor sem, ha jóformán aranycumival a számban születtem.
Az emberek mindig elvárták tőlem, hogy angyali teremtés legyek, hogy azt tegyem, ami helyes. Isten óvjon mindenkit attól, hogy egyszer valamiben is hibázzak... Ha ez mégis előfordul, akkor megjelenik apám és pénzzel elintéz mindent. Hülyén hangzik tudom, de én azt kívánom, bárcsak ne tenné ezt. Minden lépésemet árgus szemekkel figyelik a szüleim, s ha megbotlanék, már ott is teremnek, hogy kezemnél fogva visszarángassanak a családi házunkba. Néha úgy érzem magam, mintha valami mesebeli hercegnő lennék, akit a toronyba száműzött a gonosz mostohája. A herceg, aki meg jönne megmenteni, minden bizonnyal valahol eltévedhetett útközben...
De nem is kell, hogy bárki is a segítségemre siessen. Régen szófogadó voltam, őszinte, s mindig azt csináltam, amit a szüleim mondtak. Aztán beütött a kamaszkor. Ha valami nem tetszett, felemeltem a hangomat, kiálltam a saját igazamért és nem hagytam, hogy egy egyszerű legyintéssel elrendezzenek mindent. Ez az, ami nem tetszik nekik s ahelyett, hogy megpróbálnának megismerni vagy épp emberszámba venni, még rövidebb pórázon tartanak. Én elhiszem, hogy bizonyos okoknál fogva szükség van arra, hogy az emberek azt higgyék, egy tökéletes család vagyunk. De rengeteg titok, hazugság és hátbatámadás folyik a családunkban, nekem pedig már nincs gyomrom ahhoz, hogy eljátsszam a tökéletes kis hercegnőt. A lányt, akire titkon mindig is vágytak, a lányt, akivé szerették volna ha válok.
Egyszerűen más vagyok és kész. Engem nem érdekelnek a fényűző partik, a könyvklubbok vagy épp az, hogy a bekerüljek a Yale-re, ahová szinte minden korábbi felmenőm járt. A magam ura akarok lenni, s szeretném, ha ezt a szüleim is elfogadnák. Végtére is, anya se élt mindig ilyen színvonalon, sőt. Jóformán egy szegény, szürke kisegér volt, mikor megismerkedett apával, aki meg azért kezdett randizni vele, hogy felbosszantsa a szüleit, akik egyébként felvirágoztatták a Blackburn nevet.
Bármennyire is nem bírom elviselni a képmutatást, ami a színfalak mögött zajlik, azért a vér kötelez és ennek tudatában is vagyok. Tehát az, hogy a nyilvánosság előtt mosolygok a szüleim oldalán, az csak a lojalitásomat igazolja, nem azt, hogy egyetértek az értékrendjükkel és/vagy a döntéseikkel, persze mindenhez én sem adom az arcomat, de tudják, olyankor "betegség" miatt nem tudok részt venni az aktuális eseményen.
Más emberekkel milyen a viszonyom? Hát, eléggé bizalmatlan vagyok, nehezen engedek közel magamhoz bárkit is. Felszínesen bárkivel el tudok csevegni, a mosolyom is elég meggyőző szokott lenni, de túl sokat nem engedek láttatni magamból. Régen ez nem volt így, akkor túl könnyen megnyíltam, naiv voltam, de tanultam a hibáimból, s az árulásokból, melyeket elkövettek ellenem. Nincs sok barátom, függetlenül attól, hogy nagy népszerűségnek örvendek az iskolában. Egyszerűen rosszul vagyok attól, ha túl sok emberrel kell körbevennem magamat, s ma már tudom, hogy a Diák önkormányzatba is kár volt jelentkeznem. De oda meg felvettek, szinte azonnal, amint meglátták a papíromat, úgyhogy innentől kezdve egészen nyugodtan megehetem, amit főztem magamnak...
Azt viszont senki sem tudja rólam, hogy valójában egy teljesen átlagos lány vagyok, vagyis voltam, addig a balesetig...
Továbbra is azt hiszik rólam az emberek, hogy egy jégkirálynő vagyok, holott csak egy egyszerű lány vagyok a szomszédból. Legalábbis szeretem ebben a hitben áltatni magamat. A balesetem óta ugyanis folyamatosan érzem a változást. Egyre kevésbé tudom kordában tartani az érzelmeimet, az indulataimat, s fogalmam sincs meddig fog még növekedni mindez.
Az az álmodozó, szeretetéhes lány, aki valójában voltam eltűnőben van, s félek attól, hogy mit tartogat számomra a jövő.
képesség »
Kezdjük azzal, hogy meghaltam. Nem kell semmi durva vagy épp őrült sztorira gondolni, nemes egyszerűséggel csak egy rossz srác mellé ültem be a kocsiba. Bár nyilvánvalóan én sem voltam épp teljességgel józan, ha hagytam, hogy ő vezessen. Csak egy kósza pillantást vetett oldalra, csak épp rám nézett egy másodpercre, de ennyi elegendő is volt ahhoz, hogy elveszítse az uralmát a kocsi fölött és lezúgjunk a hídról, egyenesen bele a jéghideg tóba. Ő kiúszott és elmenekült, én viszont hosszú ideig a víz fogságában szenvedtem a biztonsági övemmel. Már azt se tudom, hogy jutottam ki egyáltalán a partra. Mikor magamhoz tértem, egy macska ült a mellkasomon és megbabonázva vizslatta az arcomat. Hazamentem, ő követett, s azóta is legtöbbször a nyomomban van. Árnyéknak neveztem el, de még a szüleim se tudják, hogy befogadtam.
A balesetet követő napon minden megváltozott. A hallásom kifinomult, olyan távoli dolgokat hallottam fülsüketítő hangossággal, mintha valaki közvetlenül a fejem mellett foglalatoskodna. Éjszaka, ha megébredtem nem kellett lámpát kapcsolnom, hisz úgy beláttam az egész szobát, mintha napfény világította volna be. Eddig különösen szerettem esőben sétálni, most azonban irtózva futottam menedékbe a nedves cseppek elől. A szaglásom is javult, bár az igazat megvallva leginkább a hal illatára van kihegyezve. Soha életemben nem szerettem a szusit, most azonban, csupán háromszor látogattam meg egy japán éttermet - az elmúlt négy napban.
A teóriám, miszerint valami mutáns macskanő-féleség lettem, beigazolódni látszott, ahogy egyre jobban utánaolvastam a macskák viselkedésének és történelmének.
Ha van egy nyílás, ahol a fejem átfér, ott valamilyen csodával határos módon az egész testemet át tudom passzírozni. Nem könnyű, nem teljesen fájdalommentes, de sikerül. Könnyen mászom fára, emellett pedig szinte mindegy, milyen magasságból ugrom vagy esem le véletlenül. Mindig a talpamra esek.
S honnan tudom, hogy valóban meghaltam azon az éjszakán? Amint megkaptam a képességeimet, mintha az emlékeim is visszatértek volna. Egyik éjjel például álmomban felülnézetből végignéztem az egész balesetet. Még azt is láttam, ahogy Árnyék megajándékoz egy új élettel.
Még nem tudom, meddig fejlődhet ez az egész, hogy egyáltalán tud-e fejlődni bárhová is, de kíváncsian várom, hogy fény derüljön ezekre a homályos részletekre.
Nem tudom, akad-e még valaki a földön, aki megkapta ugyanezt az ajándékot, de egyelőre nem áll szándékomban, hogy kiderítsem. Tetszik az új énem, sokkal jobban, mint a régi, így hát inkább azon vagyok, hogy minél jobban megismerhessem önmagamat.

előtörténet »
- Miss Blackburn, itt foglaljon helyet és várjon, míg Walsh sheriff magáért nem jön. - Utasít engem, s azzal már oda is sétál az íróasztalához, hogy elvesszen a monitor mögött. Unottan ülök le a kényelmetlen műanyag székre, majd végignézem, ahogy a sheriff beinvitálja a fiatal srácot az irodájába. A fiú arcát ugyan nem látom, de meg mernék esküdni rá, hogy úgy-ahogy egy ismerőssel van dolgom. Az ajtót ugyan becsukja maguk mögött, de hála a kifinomult hallásomnak, könnyű szerrel végighallgatom a beszélgetésüket, pont, mintha ott ülnék, velük egy szobában.
Az egész kihallgatás maga a paródia, de mosolyomat kénytelen vagyok elrejteni a kíváncsian fürkésző szemek elől, még mielőtt bárki is rájönne, hogy épp fülelek valamit. Amint meghallom a sheriff zárószövegét, ami igazából nagyon fenyegetés gyanús volt nekem, már fel is állok a székről, amikor pedig a srác kilép az ajtón, elállom az útját. A pillantásuk találkozik és akkor tudatosul bennem, hogy tényleg ismerem őt, bár tény, hogy csak látásból.
- Mrs. Bertans? Nem semmi... - Sejtelmesen mosolygok rá, aztán félreállok, hogy had mehessen. Az ő családjának is megvan a maga híre, bár ők nem a helyi elithez tartoznak, hanem épp ellenkezőleg. Mindenesetre együtt tudtam érezni vele, valamilyen szinten. Őt is a családja miatt előre megítélik, miközben lehet teljesen feleslegesen akarják ugyanolyannak beállítani, mint például az apja.
- Miss Blackburn? - Tekintetemmel követem, ahogy a srác kisétál az őrsről, s amint nevemen szólít a seriff, besétálok az irodájába és helyet foglalok a gyóntató széken. - Birtokháborítás, illetéktelen behatolás... folytassam még? - A vádakat hallva egyszerűen égnek emelem a szemem.
- Ugyan már, semmilyen birtokháborítás nem történt, csak egy koncertre lógtam be. - Hangom kimért és nyugodt. Egy szóval se mondom, hogy ártatlan vagyok, hisz egyértelmű, hogy nem vagyok az. Nem tagadom, nem hazudok, de azért a birtokháborítás az egy kicsit erős. Közterületen tartották a koncertet. Jó, nem volt jegyem, de ettől ez még akkor sem minősül birtokháborításnak.
- Gondolom jegyre nem futotta a tetemes családi vagyonból. - Mondja ezt úgy, mintha nem lehetne egy kis pénzzel lekenyerezni.
- A szüleim nem nagy Imagine Dragons rajongók. - Nem, valójában nem emiatt nem kértem pénzt jegyre. Sokkal inkább a teóriámat szerettem volna élesben kipróbálni, hogy tudjam, valóság-e, amiben hittem, vagy pusztán a képzeletem szüleménye. És sikerült. Két rács között, ahol jóformán alig volt szabad hely, átpréseltem magam. Úgy tűnik igazak a mondák, miszerint a macskák egy, a fejükkel megegyező nyíláson könnyű szerrel átférnek. Első teória pipa. Ugorhatok is a következő pontra, amint kijutok innen...
- Mit tegyek most magával? - Mennyire utálom a fölösleges köröket, amiket futunk. Mintha nem kapott volna már egy kis összeget azért, hogy eltüntesse ezt a kis hibámat az aktámból. Hogy az a nyamvadt mappa olyan patyolat tiszta legyen, hogy még az angyalok is megirigyeljék az életemet.
- Biztosra veszem, hogy egy szóbeli figyelmeztetés megteszi a hatását. - Közlöm mosolyogva, mire bólint és biccent is búcsúképp a fejével.
- Ha lehet ne keveredjen több bajba. - Nem valami meggyőző a hangja, hisz ha így folytatom, elég tetemes jövedelem forrásként szolgálhatok a számára. Bájosan mosolyogva bólogatok, hogy felálljak a székről és eltűnjek innen. A fejmosást meg majd úgyis megkapom otthon...
***
Amikor erről a helyről érdeklődtem, óva intettek. "Nem neked való", "veszélyes" - mondták. Pontosan ezek miatt húzott valami ide. Hogy mi volt az a valami, arra még magam sem jöttem rá. A bennem rejlő sötétség próbált volna eluralkodni rajtam? Új énemet szerettem volna megismerni? Vagy csupán ki akartam törni abból az aranyketrecből, melyben a szüleim tartottak?
Mielőtt besétálnék a bárba, még megigazítom a fejemre illesztett rövid, fekete színű parókát. Semmi szükség arra, hogy valaki felismerjen, s már is itt teremjenek a szüleim, rendőri kísérettel persze, hogy hazavigyenek. Jobb az észrevétlenség, az inkognitó.
A hely feltűnően kihalt, alig pár ember lézeng az amúgy sem túl előkelő helyen. Lassan sétálok a pulthoz és kérek magamnak egy üveg sört. Meg sem lep, hogy még a hamis személyimet se kérik el, így hát rezzenéstelen arccal kifizetem az italomat és helyet foglalok az egyik elnyűtt boxban. Nem sokáig tudok megülni egy helyben, főleg nem azok után, hogy észreveszem azt a rozoga zenegépet a sarokban. Talán már nem működik. Talán akkor se működött már, mikor megszülettem, de úgy vonzz magához, hogy képtelen vagyok ellenállni neki. Kecses léptekkel indulok meg felé, hogy aztán hamar áthidalva a távolságot megálljak a gépezet előtt. AC/DC, Bon Jovi, Bee Gees, Elvis, Beatles, Rolling Stones, Aerosmith... mosolygásra szelidül az arcom, ahogy olvasom a nagy zenészlegendák neveit. A zsebembe nyúlok, hogy kivegyem az aprót és azonnal bedobjam a nyílásba. Halkan felnevetek, amint megszólalnak a Walk this way híres dallamai. Az életemet tettem volna arra, hogy ez az izé már nem működik. Erre tessék. Széles mosollyal az arcomon, boldogan kezdem el az ütemre mozgatni a fejem. Már az idejét se tudnám megmondani, mikor hallottam utoljára ezt a számot, mégis kívülről fújom a szövegét, de persze az énektudásomról nem itt és most fogok számot adni. Amúgy se hiszem, hogy bárki is díjazná.
Az ütemre mozgatva a csípőmet sétálnék vissza az asztalomhoz, suttogva magamnak a dalszöveget, amikor megpillantom azt a srácot, akinek pár napja útját álltam az őrsön. Elkapom a tekintetem róla, mielőtt még felismerhetne. Hiába a paróka, akinek annyira belemászol az arcába, mint ahogy én is tettem az ő esetében, az valószínűleg felismerne.
Fogom a sörömet és amint helyet foglal az egyik asztalnál, úgy én rögtön eltűnök innen. Rá sem nézve sétálok ki a bárból, s habár hazafele indulnék, a hatalmasra nőtt tölgyfa egy másik gondolatot ültet el a fejemben. Jöhet a teóriám második pontjának a bebizonyítása? Jöhet, bizony.
A már majdnem üres sörösüveg a kukában landol, én pedig megállok a fa előtt. Mindenféle komolyabb megerőltetés nélkül mászom fel egészen magasra, a lombkorona szinte teljesen eltakar. Mosolyogva nyugtázom, mennyire nevetségesen egyszerű feladat volt. Ezt lehet nem is kellett volna bizonyítani, de mindegy is, második pont is pipa.
Telefonomra pillantok, miután szüntelenül rezeg. Több nem fogadott hívás, szöveges üzenet, de még hangüzenet is fogad, mind, egytől-egyig a drága édesanyámtól származik. Villámsebességgel visszapötyögöm neki, hogy már úton vagyok hazafelé, aztán a zsebem mélyére süllyesztem a mobilomat.
Le kéne mászni...
Vagy esetleg jöhet a harmadik pont? Ha ez sikerül, akkor már semmi kétségem nem lehet a teóriámat illetően, miszerint a balesetem, akarom mondani halálom után valami természetfeletti dolog történt velem. Ha viszont nem sikerül, nos... akkor ezúttal végleges lesz a halálom. Vagy fene se tudja. Talán csak a lábamat töröm ki, ha elvétem az ugrást.
De végül is egy macska mindig a talpára esik, nem igaz?
Felállok az ágon, óvatosan egyensúlyozva, nehogy idő előtt ugranom kelljen. Lehunyt szemmel belélegzek, majd ajkaimon keresztül kifújom a levegőt. Nem mondhatnám, hogy minden félelemérzetem elszállt volna, de sokkal jobban bízom magamban, mint ezelőtt bármikor.
Szemeimet kinyitom és a mélybe vetem magam. Mire azonban feleszmélek, már a földön guggolok, egyik kezem magam előtt a fűbe mar, támaszték gyanánt. Sikerült. Elégedett mosollyal egyenesedek fel, s boldogan sétálok el a helyszínről. Érzékelem, hogy valaki a bár ajtajából végignézte az egész mutatványomat, de már az sem érdekel. Most már biztos vagyok magamban, a kapott képességeimben és abban, hogy mennyire meg fog változni az életem ezek után.

j. » akad némi tapasztalat »

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
454
∆ Kor :
47
∆ Tartózkodási hely :
☢ with H e r o e s



Tárgy: Re: Hazel Blackburn Szomb. 20 Május 2017, 00:57

•• Kedves Hazel! ••

Elfogadva!




Sok szeretettel köszöntelek nálunk, kedves Cicaharcos! :3 Very Happy Vagy... Macskalány? Mindkettő szimpatikus első hallomásra! Very Happy
A lapod hibátlan volt! Olvastam és olvastam, és azt vettem észre, hogy egyszer csak vége! Nincs egy elírás, egy szótévesztés... semmi hiba! Csak a szuper, kifogástalan lap! Már első ránézésre is látszott, hogy rengeteg melód volt benne, de ezt csak alátámasztotta, mikor a végére értem. Nagyon szépen megfogalmaztad, igényesen írtál minden egyes sorban! Nagyon bejön, ahogy írsz! Olvasmányos, könnyed, kellemes! Le a kalappal! Szép munka volt, Hazel!
A családod gyönyörűen bemutattad a család résznél. Nem lehet könnyű ilyen elvárásokkal élni. Én bevallom, nem szeretem a képmutatókat, mégis, Neked egy légtérben vagy velük. Őszinte részvétem! Azt mondom, menekülj, ahogyan a nővéred tette! Very Happy
A jellemleírásod kellemesen hosszú, részletes, s mindezek felett nagyon szépen tagolt! Imádtam!
A képességeid valódi cicaharcossá tesznek! Very Happy Dekoratív, okos vagy és mindezek mellett egy tornász kiskutyafüle hozzád képest! Az éjjellátás és kifinomult érzékszervek pedig mindezek mellé ráadás! Belevaló csajszi vagy! *-*
Az előtörténetedben elmeséled a cicásodás éjszakáját, az azt követő eseményeket, majd találkozol egy titokzatos fiúval, aki később ismét felbukkan az életedben. Mondjuk egy kávézóban vagy egy moziban szerencsésebb lett volna koccanni... xD

Köszönöm a lapod nyújtotta élményt! Imádtam olvasni! :3
Nincs is más hátra, minthogy elszökkenj foglalózni, aztán irány a játéktér! Very Happy


_________________

That's my secret. I'm always angry.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.http://infinity-marvel.hungarianforum.com

Hazel Blackburn

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Hazel szobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Elsõ lépések :: Karakteralkotás :: Elkészült karakterek :: Független mutánsok-