Küllemére nem másabb mint az összes többi ember. Ázsiai származása ellenére kifejezetten magas, a szérum egyik mellékhatása lehet amivel kezelték. Teste szíjas, izmos, de nem olyan kigyúrt mint Rogers kapitány. Testét díszíti egy két tetoválás, amiknek jelentősége nincsen, pusztán a szépsége miatt csináltatta őket. Előnyben részesíti a fekete ruhákat amik kényelmesek, és néha nem riad vissza attól sem, ha a ruhanemű kissé kihívóbb a kelleténél. Barna haja hosszított fazonú. Elöl rövidebb tincsekkel keretezi az arcát, hátul egészen hosszúra van hagyva férfiszemmel nézve legalábbis. Szemei sötétbarnák, és a legtöbbször a feneketlen nihil tanyázik bennük. A szem a lélek tükre, mondják, akkor ő egy üres ember a szemei alapján. Arca is inkább határozott vonású mintsem jóképű, és ha nem keresi az ember akkor pillanatokon belül el tud tűnni az emberek között.  Szívesen hord ékszereket is, nyakláncokat, karkötőket és gyűrűket, amik nem akadályozzák a munkájában. Fülében egy sor apró ezüst karika sorakozik, csak mert megteheti. Megjelenését sok űrben használt mütyűr is kiegészíti mint az űrruha, és a repülő meghajtó amikor nem tud repülni a szárnyain akkor jól jön neki is.

Hm, mit szeretnél, ki legyek? Legyek az apád, a legjobb barátod? Legyek az, akinek mindig elsírhatod a bánatod, és aki mindig stabil pontként jelen van az életedben? Legyek az a lúzer, akiről mindenki tudja hogy semmi nem sikerül neki, de egy jólelkű fickó? Legyek az, akiről suttognak a füstös kocsmák mélyén, hogy képes lenne kilopni a vesédet egy sötét sikátorban? Milyennek szeretnél látni, mondd? Nem, az igazi valómat sosem láthatod, hacsak nem vagy az ellenségem vagy a munkatársam. Ők tudják milyen vagyok, és félnek tőlem vagy legalábbis tisztelnek, nem tudom. Az biztos, hogy kevés ember létezik az univerzumban akit én tisztelek és tartok valamire. Van ilyen, de nem jellemző. Amúgy nem vagyok egy túlságosan kedves ember. Igazából nincs bennem semmi. Harcos vagyok, fejvadász, bérgyilkos ahogy tetszik. Begyűjtöm azokat, akikre sos riasztást adnak ki, és rendszerint a legerősebb top ötben vadászom. Kihívásokat keresek, az erősek érdekelnek engem, és mindig azt akarom aki a legjobb, összemérni a tudásom és erőm valakivel. Rengeteget olvasok emiatt, hogy mindenről felkészült legyek.
Alapvetően az űrben élek a hajómon, de mindenfelé vannak menedékeim, és a könyveim, valamint kincseim szétosztom. A földön is van lakásom, egy elegáns zöld negyedben. A hajómat tudom álcázni, így nem veszik észre.
Tudod, az igazság az, hogy engem erre neveltek. Harcra és vadászatra, arra, hogyan kell másokon fogást találni, és arra, hogy bármilyen személyiséget magamra tudjak húzni, akárcsak egy új ruhát. Nem okoz nehézséget, de legbelül... nem érzek semmit, legalábbis szeretem ezt gondolni. Sokan azt mondanák rám hogy szociopata vagyok, aki képes elvegyülni és szemrebbenés nélkül ölni is. Igen, nem okoz nehézséget és nem rettent meg semmi. Az sem ha a célpont nő, vagy gyerek. Csak olyan küldetéseket vállalok el, ahol holtan kérik az ellenfelet, nem kockáztatom meg, hogy megforduljon a fejében a bosszú gondolata. Óvatos ember vagyok, ezért élek még mindig. Nem szeretem a felesleges kockázatot.
Ellenben szeretek mosolyogni és a ravaszt is úgy húzom meg hogy nem rebben az ajkam.
Van egy nő akit többször látogatok meg, ha az egyik bolygón járok, ő amolyan barátnőféle. Jó szolgálatot tesz nekem, de ne legyenek kétségeid, ha már a terhemre lesz egyszerűen meghúzom a ravaszt, addig hagyom hogy bálványozzon és kényeztessen. A kisfia egészen értelmes, és talán még utódom is lehetne. Sok mindent szeretek. Utazni, olvasni, szeretem a filmeket és a zenét, és szeretem a gitáromat is. Türelmes ember vagyok, így a vadászatokon sem sürgetem az eseményeket. Végül is, türelem... rózsát - esetemben pénzt - terem.

képesség »

Valahol egy Nova hadtest őrjáraton, két őr beszélget egymással. Kényelmetlen  uniformisukban feszengenek és észre sem veszik hogy a hajójuk hátán heverészve hallgatózom. Mert éppen nincs jobb dolgom és potyafuvarral elvitettem magam a város egyik feléből a másikra. Bevetettem azt a trükköt hogy ha nem keres a szem, nem is látnak meg, és két tapadós tenyérrel és térddel remekül rögzítettem magam.
- Láttad már a legújabb frissített nyilvántartást?
- Még nem. Miért van benne valami érdekes? Nem hiszem hogy sokat változott volna a helyzet, a bűnözők ugyanazok, maximum a díjak emelkedhettek. Nem?
- Igen, de annyi változott hogy Midnight szintet ugrott, már a harmadik legkeresettebb bandita Thanos és bandája után - hallatszik a hangja, és felhúzom a szemöldököm. Nocsak, mit meg nem tudok. Ez aztán a hízelgő információ, végül is eddig csak a negyedik voltam, és elégedettséggel tölt el hogy most előrébb hoztak a sorban. Mégsem érzek félelmet vagy aggodalmat, csak furcsa, nyugodt elégedettséget.
- Valóban? Nahát! Bár tény hogy nem mindennapi szörnyeteg, és mégis azt mondják hogy ember…  -hallatszik az egyik járőr. A hangja alapján kissé alacsonyabbnak tippelem, amolyan jó kedélyű rendőrfickónak. A másikat kicsit magasabbnak saccolom, és új fiúnak a szakmában.
- Szerintem amúgy nem is ember. Ember nem tud ennyi gaztettek felhalmozni, és ilyen kegyetlenséggel ölni. Láttál már olyan helyszínt amit hátrahagyott maga után? Az a fickó kiröhög minket… - de ki ám. Tulajdonképpen nem mindig hagyok magam után nyomot, de ha igen, akkor méltót a híremnek. Legutóbb az áldozatomat hagytam ott keresztre feszítve és egy, a  nova hadtesttől lopott egyenruhát fektettem elé, gondosan összehajtogatva. Jó tudni, hogy legalább értékelik a humorom.
- Az biztos. De tudod, amilyen szinten ő áll, nekünk már nincs ellene sok esélyünk - hallatszik egy lemondó sóhaj is. Meglep, micsoda önkritikát gyakorolnak, tényleg nincs esélyük. Szemtől szemben legalábbis semmi, de engem sem lehetetlen csapdába csalni. Onnan is ki tudok törni, és nem egyszer éreztem már a bilincsek hűvös fémjét a csuklóimon. Egyszer egy börtönbolygón kellett megölnöm valakit, és az aztán munka volt. Még mindig szívesen gondolok rá, annak ellenére hogy félholt voltam, mire kiverekedtem magam onnan. Még soha nem tombolt bennem annyira az adrenalin és élni akarás mint akkor. Tulajdonképpen szép emlékként tartom számon azt a napot.  Kényelembe helyezkedek az álló hajón amennyire lehet és kicsit elkalandoznak a gondolataim….


Egyszer volt hol nem volt, nemigaz? A terrai mesék kezdődnek így, és általában szép véget érnek, valahogy boldogan élnek míg meg nem halnak. Na azért, ott még nem tartunk, ne rohanjunk úgy előre. Úgy hiszem még csak most kezdek el mesélni igazán. Elkezdhetném a tündérvilággal is, egy kívülállónak körülbelül annyira lenne hiteles. Miért? Majd megérted miért.  

Tudod, nem minden esetben szerencsés a születés. Persze, természetes folyamat és az emberek - pláne az idióta emberek - előszeretettel űzik is.   Elmeséljem hát milyen szívás, ha nem is várnak igazán a világra?  Azt mesélték hogy a szüleim sosem terveztek gyereket, engem sem, csak véletlenül kerültem be a képbe, mert nem volt elég pénzük az abortuszra. Heh, már akkor meg akartak ölni. A saját szüleim, bár akkor még mit sem tudtam erről. Végül persze megszülettem, és ha már így alakult, hát gondoskodtak rólam, felneveltek, szerettek ameddig tehették. Anyám egy gyönyörű asszony volt, még a szülés is nádszál karcsú és mosolygós, barna szemeiben maga az élet csillogott. Mosolya maga volt a mennyország, hangja az éden. Ezzel szemben apám egyszerű ember volt, tisztességes. Olyan, akinek karján munkától és fizikai erőfeszítésektől dagadnak az izmok. Nem volt benne semmi mesterkélt, semmi rossz indulat. Szerette anyámat, és engem is szeretett a maga módján. Hullafáradtra dolgozta magát, de talán éppen ez volt az amiért mégsem volt elég ereje. Akkoriban a környező falvakból, városokból gyerekek tűntek el. Senki nem tudta hová, a szülők éltek és állították hogy este lefektették a kicsiket és reggelre sehol nem voltak már. Hátborzongató volt, de mi úgy hittük dajkamese, csak a rossz nyelvek erjesztik. Hát tévedtünk, méghozzá elég nagyot. A valóságot persze, mind máshogy éljük meg, és amikor egy furcsa fény vetült rám az ablakomon át, nem értettem mi az. El akartam rejtőzni, és anyámat szólongattam. Kimentem a szobából hogy hozzá bújhassak, de a szobám előtt találtam rá, mint aki hozzám indult, csak menet közben elaludt. Egy apró tű állt ki a nyakából, kis zöld pihékkel díszítve. Elkábították, noha akkor még nem tudtam. Egy furcsa ember volt az ajtóban aki értem jött. Ezt állította és a köpő csöve elég pontosan célzott hogy  a nyakamba is egy hasonló altató tolltű landoljon, és én öntudatlanul essek össze.  


Amikor felébredtem, fogalmam sem volt hol vagyok. Tízéves lehettem, elég felnőtt ahhoz, hogy mindenre emlékezzek, de elég fiatal ahhoz, hogy - ahogy ők mondták - nevelhető legyek.  Tudod, én alapvetően sosem voltam rossz gyerek. Játszottam a többiekkel, versenyeztem a korombeli fiúkkal, és Oichinek neveztek a szüleim. Egy kalóz hajóra kerültem, ahonnan egy elhagyott kis bolygóra vittek, nem csak engem, több fiút és lányt is. Ott elvették a ruháim. A kis inget, a nadrágot. Elvették a fából faragott gyűrűmet, és elvették a nevemet is. Mindent elvettek tőlem. A hely, ahová vittek, nagyban hasonlított a földre, és voltak ott olyan szerek, tárgyak amiket ismertem és tudtam mire valók. Egy kicsit barátságosabb battle royalt képzelj el maga elé. Harcolni tanítottak, küzdeni, és arra hogy a fájdalmat ki lehet kapcsolni, és nem érzi az ember egy idő után.  Megszámolni sem tudom hányszor volt eltörve a kezem, a lábam. A megrepedt bordák mindennaposak voltak, ahogy a szemöldök és száj sebek, bedagadt szemek is. Mindig kaptunk egy szert, amitől gyorsabban gyógyultunk, de így is… elviselhetetlennek tűnt. Össze voltunk zárva, ismertük egymást. Névről, amiket ők adtak nekünk. Tudtuk egymás erősségeit, és gyengeségeit, megpróbáltunk összedolgozni és kitörni, de nem sikerült és több társunk meg is halt. Lehet minket hibáztatni, hogy miért nem próbáltuk újra. Gyerekek voltunk, és a halált akkor ismertük meg először. Elborzasztott minket, de nem volt menekvés, és előbb utóbb… egyre kevesebben lettünk. Egyre kevésbé érdekelt minket más. A világ ami bennem élt…  egyszerűen kihűlt, elfakult. Az órákon keresztül tartó gyakorlástól az izmaim megdagadtak, megnőttek, a tenyeremre vízhólyagok nőttek és robbantak ki a fegyverek markolásától. A lábaim sajogtak a sok futástól és aerobikus gyakorlattól. Az agyamban lassan rendszerré alakult a sok tudás, mert tanítottak mindenfélét nekünk. Illemet, kultúrát, különböző bolygókról mindent. Fegyverekről, taktikai húzásokról, és egyszerű túlélő gyakorlatokról. Ilyeneket előszeretettel rendeztek is, csak úgy gyakorlás címen. Csak a legjobbak élték túl, és mindig volt aki ott maradt. Egy alkalommal én is épp hogy beestem a célvonalon, igaz már ájultan, de még mindig jobban jártam, mert én éltem. Míg más meghalt. Utólag belegondolva… mért küzdöttem ennyit? Miért akartam mindent túlélni, mi célom volt vele? Semmi, akkor még nem hajtott semmi előre, nem volt motivációim, nem voltak terveim. Én csak élni akartam.  


Húsz éves voltam. Ott álltam a gyakorlótéren, fegyverrel a kezemben, és nem remegett meg a karom egyetlen izma sem, hogy célra tartottam. Mi volt a cél? Inkább ki. Egy ember, akinek fejére zsákot húztak. Nem láttam őt, ő se engem de tudtam hogy tudja. Ő ma itt meg fog halni, ennek ellenére kétségbe esetten rángatta magát, szinte már megsajnáltam a kínjában. Én már nem tudtam mi az. Már nem fájt. Semmi nem fájt. Meghúztam a ravaszt, amikor elhangzott a vezényszó és a szemem rebbent meg, ahogy a golyó húst ért és undok jellegzetes hangot adott ki. Leengedtem a füstölgő fegyvert. Én megöltem egy ember. Akkor, ott. Elvesztettem még valamit magamból, olyasmit, amiről eddig még azt hittem van. Emberséget. Azzal hogy azt az idegent megöltem valamit magamban is eltemettem, valamit, amit azóta sem sikerült senkinek felszínre hoznia. Nem vagyok benne biztos hogy létezik.
Aznap éjjel, rosszul voltam. A szobám magányában hánykolódtam, és visszaadtam mindent, amit vacsorára megettem, és a láz hevesen rázott egész éjjel. Mégis miféle lénnyé váltam, hogy nem volt többé szent az élet?  Másnap megtudtam ezt is.
Nem volt gyakorlat, máshová vittek. Elkábítottak és a kórházi részlegen tértem magamhoz, ahol módosítottak bennem egy két dolgot. Előzetesen dönthettem ugyan hogy miféle extrákat szeretnék, és végül is megkaptam őket, azok minden előnyével és hátrányaival. Hosszú életet, szárnyakat… és mérget, amit a tulajdon szervezetem termel, és a véremként kering az ereimben.  Felépülve még rosszabb tréningezés várt rám, és legalább öt évembe telt hogy minden képességem tökéletesen tudjam kontrollálni, de volt időm. Az volt bőségesen, és megannyi sebhely is akadt, kósza halván fehér vonalak hálója a testemen. Azok nem tűntek el, amiket a szérum előtt kaptam, hanem örökre a részemet képezik már. Valahol itt, azt hiszem megszűntem ember lenni. Nem érdekeltek az emberi értékek, a normák, hogy mi szent és mi nem.  Elvettem amire szükségem volt, és megöltem aki az utamba állt. Egy veszélyes fegyver lettem, ami talán nem úgy sült el, mint ahogy várták volna. Még éveket maradtam ott a bolygón, hogy tréningezzek, és még erősebbé váljak. A technikáim, a harcmodorom, a fegyveres reflexeim, mind mind páratlanok. Ember nekem nem volt ellenfél többé. A kiképzőim sem. Sorra megöltem mindet egy szép, csillagfényes éjszakán. Egyetlen egy sem maradt életben. Nem éreztem gyengeséget, szánalmas, vagy kegyelmet, semmit nem éreztem. Az agyam egy olyan fehér szakaszba lépett, ahol ismeretlen volt a bűntudat, a lelki teher, a becsület vagy tisztesség. Mindez sehol sem volt.  Az éjfél beköszöntével távoztam a bolygóról, a hajón amit már vezettem tesztvezetés közben a kiképzés során. Így lettem én, Midnight.


A következő években… éltem. Tanultam, mindenfélét, és éltem évekig egy helyen hogy mindent meg tudjak egy adott népről, vagy egy adott kultúráról és ismerem a Gyűjtőt. Nem egy teremtményt vittel el neki én, személyesen, mert vágyott rá, és más nem volt képes kordában tartani őket. Sok, sok üzletet kötöttünk és rengeteg kreditet kaptam tőle fizetségül, és néha egy két mást is, amire szükségem volt. Kifejlesztettem egyfajta könnyed, kedves de kíméletlen diplomatikus arcot. Megtanultam a stílusomat úgy forgatni, ahogyan egy kristályt forgat az ember a fény felé, hogy mindig egy más színt lásson. Nem volt már aki parancsoljon nekem, szóval a saját utamat kezdtem el járni, és a fosztogatók közé is beálltam, hivatalosan annak számítok, de annál sokkal több is vagyok. Kevés időt töltök velük, pedig kedvelem őket, ugyanolyan szertelenek és becstelenek mint én. Mert az vagyok. Pénzért ölök meg embereket, és más lényeket, mi más lehetnék hát? Egy elveszett és megtalált fiú…

A történet elején esett némi szó a szüleimről, és felvetődött bennem a gondolat, hogy megkeressem őket. Évek távlatából az emlékeim megfakultak, és elsőre nem is találtam meg a falucskát ahonnan származom. Mégis, amikor a földre tettem a lábam, már idegennek éreztem magam. A kis falu utcáin ahogy gyermekkoromban önfeledten fogócskáztam, most idegen férfiként lépkedek végig, magas szárú, méregdrága csizmában. Hozzá feszes fekete nadrág, széles övvel, amin egy koponya a chat, és hasonló fekete felső jár. Minderre egy fekete kabát terül el szinte köpenyként ölelve körbe a testem, és rejtve el a  fegyvereimet. A kedvencemet a csuklómra tekerve viselem, egy elektrum korbács, de halálos pontossággal tudok vele ölni.
Elhaladtam a régi házak mellett, addig mentem amíg ismerős tájra nem értem, és lábam automatikusan indult el egy rozogább ház felé, de az ajtóban mégis tétováztam. Végül azonban erőt vettem magam, nevetséges hogy nem merek benyitni. Ilyen velem nem történhetett meg, így hát beléptem a kis házba, de nem tudom mire számítottam. Azt hiszem erre nem. A régi otthon sehol nem volt, az ismerős kerámiavázák eltűntek, és ócska kopott szőnyeget taposott a lábam. Egy hajlott hátú hófehér hajú asszony fordult felém, kezében hosszú szárú merőkanál remegett, ahogy rám nézett. Valahol mélyen a zsigereimben éreztem, hogy tudom ki ez a nő. Ugyanaz a nő, akit megszült engem, és tíz éven keresztül vigyázott lépteimre, és álmaimra. Mégis idegenként tárult elém a kép.  Öregasszonnyá vált, amíg én megszereztem a hosszú életet, és emberi életet élt, amíg engem kemény kiképzésen taszítottak keresztül. Irigykedtem rá egy kicsit, mert bár hosszú és unalmas élete volt, mégis annyira normálisnak tűnt. Megremegett a pillantása, tudta ki vagyok én. Minden anya tudja, ha gyermekét látja viszont, és sietős léptei csosszantak a mocskos padlón. Elé siettem, és hirtelen nem akartam hogy tudja, mennyire üres lelkű ember lettem. Azt akartam, hogy hátralévő kis életében azt higgye, visszajöttem hozzá, és még mindig Ocihi vagyok, az ő kis Oichije. Holott már azt sem tudtam, az ki volt. Egy régi látomás maradt csupán. Anyámért, ezért  valaha olyan csodálatos asszonyért, nem sokat tehettem már. Új, kényelmes lakásba költöztettem, és két bejárónőt is fogadtam mellé, szigorú utasításokkal hogy utolsó éveit szebbé tehessem. Talán azt gondoltam… tartoztam neki ennyivel, hiszen mégis életet adott nekem, és ameddig tehette gondoskodott rólam. Apámat öt évvel ezelőtt vitte el egy betegség, mint megtudtam. Akkor maradt teljesen egyedül. A kor és a bánat megtörte őt is, egyre kevésbé tudott magárról gondoskodni. Anyám még három évig élt ezután, kellemes jómódban, nyugodt körülmények között. Vigyáztam rá amennyire tehettem, és eltitkoltam előle mindent, amit akkor tettem, amikor nem vele voltam, és mosolyom nem rá ragyogott. Anyám úgy ment el, hogy azt hitte, tisztességes ember lettem. Vállalkozó ahogy a terraiak mondják és onnan a sok pénz. Pedig ha tudta volna, milyen mocskos, véres pénz volt az amivel fizettem a költségeit. Nem került sokba, és a kreditjeim mindig ott sorakoztak szépen a rendelkezésemre állva. Anyám halála után, szép sírt csináltattam neki és idehozattam apámat is, mellé.  A házat megtartottam, ha terrán járok, ide térek haza de az én igazi otthonom a hajóm, Shadowmoon.

Az életem tehát újra üressé vált. Visszatértem az űrbe, és magammal vittem a tudást, amit a földön szereztem meg, és az emléket. Egy ráncos arcú, őszinte mosolyú nő képét. Elvittem magammal az utolsó pár év igazinak tűnő emlékét, mint egy csillogó kavicsot. Az űrben van az én igazi otthonom, és folyamatosan úton lenni az egyik rejtelme annak, hogy még élek és nem vagyok rácsok mögött. A tetteimmel véres nyomot hagytam magam után, hiszen azokat a megbízásokat vállaltam el, amik veszélyesek voltak, még akkor is, ha olykor kevesebbet kaptam érte. Pénzem mindig volt elég, de a kihívás, az adrenalin… az kellett nekem igazán, hogy pezsegjen a vérem, hogy valami emlékeztessen arra, hogy még életben vagyok. Nem csak egy kiüresedett héj. Ez a vágy hajtott egy emlékezetes vadászatra is, amikor egy Elyra nevű nőért fizettek nagyon sokat, azaz a gyűjtő, mert ritkaság számba menő macskaelf volt. Nem hiába a névadás, nagyon nehéz legyőzni őket, és csapdába csalni, sokan felsültek már vele, végül is ezért keresett fel engem az ajánlattal és királyi fizetséget ajánlott. Nem is volt kérdéses hogy elfogadom-e, ám a hajsza hosszabb lett mint vártam, és végig kellett kergetnem a fél galaxison, míg végül lecsukatta magát. Azt hitte, ott nem érhetem el, oda nem mehetek utána. Életem legnagyobb ostobasága volt, hogy besétáltam a Nova hadtesthez hogy feladom magam. Istenem, micsoda elképedt fejeket vágtak ott. Azt hitték tényleg magamba szálltam, és előadtam a bűnbánót. Soha még olyan alakításom nem volt, végül elszállítottak egy börtönbe. Teljesen véletlenül ugyanoda, ahol a nő is volt. Bevallom, bántotta a hiúságomat egy kicsit a tudat, hogy fém csattant a csuklómon, de a cél érdekében mindent. Miután bekerültem hamar kiharcoltam magamnak a helyet, elvegyültem. Két hónapom ment rá, de magamhoz édesgettem, nem tudta hogy én vagyok az, aki vadászik rá. Áldozat lettem, én is, és összebarátkoztunk. Később a szökést kezdtük el tervezgetni, és sikeresen végre is hajtottuk.
Sikeresen, de nem minden nehézség nélkül azt azért kiemelném, mert az őrök igen szemfülesek voltak, és több ízben is meg kellett állnunk harcolni, és nem tündökölhettem, mert az gyanússá tett volna, és lebuktam volna. Elyra tudta, ki vadászik rá, de azt nem hogy hogy néz ki, nekem pedig ez volt az adu ászom, kevesen élték túl a velem való találkozást hogy pontos személyleírást adhassanak rólam. Így hát kénytelen voltam beszedni egy váll sérülést és még pár apróbbat amik fájtak. Legalábbis a szervezetem tudta hogy fáj, én kevésbé éreztem rossznak. Azok után, amiket velem műveltek ott a kisbolygón… ugyan már. Mindenesetre kijutottunk és egy hajóval el is tudtunk menekülni egy egészen zöld bolygóra, ahol furcsa népek élnek. Emberiek, gyönyörűek de más nyelven beszélnek, és a természetből nyerik az energiát. Ide hívtam hát azt a közvetítőt, akinek az elérhetőségét, megadta a Gyűjtő és elkábítottam Elyra-t. Mire magához fog térni, már ketrecben lesz. Arra nem számítottam, hogy egy seggfejt fog küldeni, és a második lövedék ami belém sújtott, már kiütött egy kicsit. Elvitte a zsákmányt, én pedig ájulásba süllyedve memorizáltam az arcát. Meg fogod ezt még bánni. Én nem felejtek.

Nem tudom mennyi időt töltöttem ájultan, de amikor magamhoz tértem, nem a hajó mellett voltam a fűben, hanem egy ágyban párnák között, vékony takaró alatt. A vállam húzódott és feszült de nem fájt már, valaki gondosan bekötötte, és ugyanez a valaki vetkőztetett félmeztelenre is. Megpróbáltam összerakni a képet, hogyan kerülhettem ide, de az álom visszarántott, és már csak halvány árnyként láttam egy nőalakot belépni a szobába.
Később már több időre tértem magamhoz, és kiderült az is hogy megtaláltak és bevonszoltak ide, mert látták hogy sérült vagyok. A nőt Nydia-nak hívták és két gyereket nevelt egyedül, küzdve a fiú tini korszakával, a kislányt pedig kistiniként. Nem lehetett egyszerű dolga velük, és akkor még egy sérült idegent is összeszedett. Két napig feküdtem, és gyűjtöttem az erőmet hogy tovább mehessek innen, levadászni azt a közvetítőt. Közben akaratlanul is beleláttam a család életébe. Láttam Nydia könnyeit éjjelente, ahogy az asztalnál ülve rendezi a háztartását és sakkozik a kreditekkel. Ez a bolygó nagyon sokban hasonlított a földre, életvitelben és abban hogy itt is léteztek megélhetési gondok, és szívtelen behajtók, akik a tartozásokat követelték hétről hétre. Kedves asszony volt, elmesélte hogy mi történt, rosszul ment férjhez, és a férje csak tartozásokat hagyott rá és a két gyereket, akiket imád és bármit megadna nekik ha képes lenne rá. Valahol talán emlékeztetett a saját családomra, és amíg itt voltam, és lábadoztam, egészen… megkedveltem őket. Wayne-t, akinek életcélja volt hogy egy hatalmas ranchot vezessen később, lovakkal és lovászlegényekkel, és a kis Miana-t aki híres divattervező akart lenni. Nydia meg csak egyszerűen azt akarta hogy teljesüljenek a gyerekei álmai.
Akkor elhagytam őket, mert el kellett intéznem azt a személyes ügyet, és egy hónap alatt sikerült is pontot tenni a végére és meglátogattam a Gyűjtőt is hogy talán jobban kellene figyelnie arra, kiket alkalmaz. Begyűjtöttem a fizetséget a macskaelfért akit rászedtem, de szerencsére nem láttam még kiállítva sehol, így nem kellett a gyalázkodását hallgatni. Ez is csak egy munka, és minden munkát meg kell csinálnia valakinek.

Visszamentem a bolygóra, ahol a kis családot hagytam. Többször eszembe jutottak már, és nem értettem ezt az érzést hogy miért. Hiszen ha kihívás lettek volna, és célpontok nem habozok meghúzni a ravaszt, de valamiért mégsem… Visszamentem hát, és Nydiának adtam a fizetségem egy jelentéktelen részét, ami neki máris egy vagyonnak tűnt. Nekem egy- egy munka tényleg egy vagyont hozott, de mindig akadt aki megfizette a szolgálataimat és én eddig nem okoztam csalódást. Nem tartozta senkihez, de dolgoztam már sok olyan alaknak, akik elég hírhedtek. Egyszer még Thanosnak is elintéztem egy ügyet. Megfizetett. Ennyi volt.
Nydia viszont meg akarta hálálni, ott marasztalt egy pár napra, amikor már nem voltam gyenge és sérült, megcsináltam neki pár férfimunkát, amihez ő már kevés, Wayne viszont még kicsi hogy értsen hozzá. Valahol mélyen tudtam hogy ez egy nagyon szép film, és nevettem ugyan, de az igazi érzéseim kihűlve hevertek valahol a kőtömb mélyén ami a szívem helyén volt. Mégis, meleg mosolya… mintha hatott volna rám, és meg akartam tudni mi ez, ezért hát… többször visszatértem, gondot viseltem rájuk és időt töltöttem a gyerekekkel is. Úgy gondolom Miana valamiféle apa figurának tart, míg Wayne egyenlőre csak "anyu pasi, aki elveszi tőlem anyut" lát, de azt tudom hogy ösztönösen érzi hogy nem szabad túl messzire mennie. Látta már a nihilt villanni a tekintetemben, és tudom hogy megijesztette. A tinédzsereket keményen kell fogni, és azt hiszem megértette kettőnk közül ki a főnök.

Az életem… jelenleg jól van így…

-Te George, nincs olyan érzésed hogy a Nova hadtest már nem elég hatékony? Úgy értem múltkor is Ronan ellen… - veszem fel újra a beszélgetés fonalát, és észbe kapok. Kicsit elmerengtem a múlton, és majdnem belealudtam egy szolgálni hajó tetején, de legalább elértünk a célomig. Hangtalanul elengedem a tappancsokkal a felületet és egyszerűen legördülök róla.
- Mi volt ez? Te nem hallottad? - kérdezi a másik.
-Nem én, biztos csak felvertünk egy kavicsot vagy valamit, ne parázz már - nyugtatja a másik, én pedig egy mindent tudó mosollyal elindulok hogy begyűjtsek egy újabb megbízást, mert pénzből élünk és jó helyet találtam a vagyonomnak.

Tracklist:
♫ Within Temptation - Lost
♫ Within Temptation - Shot in the dark
♫ Road - Világcsavargó
♫ Black Veil Brides - Fallen Angels
♫ Requiem for a dream
♫ Depresszió - Kés hegye
♫ Deathstars - Death dies hard
♫ Black Veil Brides - Outsider
♫ Zizzy Vision - For your soul