» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Máj. 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|
Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Szer. 01 Feb. 2017, 12:51



Daisy & Robbie
 
A hangárban voltam Mack-kel, hogy átnézzük a többi Lexust is, ahogy a múltkor csinálta... vagyis...inkább csak próbálta. Az utolsó kocsi fékbetét cseréjénél tartottunk, mikor a semmiből egy ügynök állt meg előttünk azzal a szokásos, nálam is semmitmondóbb arcával, ami már szinte lehetetlen volt, neki mégis sikerült valahogy. Lövésem se volt, hogy ki ez, de párszor már láttam sétálgatni a bázison, szóval csak valami egyszerű lóti-futi lehetett, akit követnek használtak. Közölte, hogy Coulson beszélni akar velem most azonnal, és hogy már Quake is ott van, így jó lenne, ha vele mennék. Kapott tőlem egy hűvös, gyilkos pillantást a Daisy-re tett megjegyzés miatt, majd a csavarhúzót Mack kezébe nyomtam, hogy eleget tehessek a fontosnak tűnő parancsnak egy lemondó sóhaj kíséretében. Semmi kedvem nem volt egy újabb SHIELD-es eszmefuttatáshoz, fejleményeket akartam a bácsikám ügyével kapcsolatban, nem pedig üres pofázást. Mace-t mondjuk le se szartam volna, de Coulson-nal egy fokkal szívesebben szóba álltam, és érdekelt, hogy mit akarhat, amihez Neki is jelen kellett lennie. Megfordult a fejemben, hogy talán Eli-ról lehet szó, de addig nem lehettem biztos benne, amíg nem az öltönyös szájából hallottam ezeket, immáron tényként közölve. A no name aztán egy irodába vezetett, ahol valóban mindkét korábban említett személy jelen volt már, a jelek szerint már csak rám vártak.
-Miről van szó? -pillantottam Daisy-re, majd inkább az egykori igazgatóra szegeztem a tekintetem, elvégre ő hívatott ide azzal, hogy fontos mondandója van nekem... nekünk.
-Megtaláltuk a bácsikáját... -tért rögtön a lényegre, mire érdeklődve figyeltem rá, hogy nyugodtan folytassa. Persze legbelül egészen vegyes érzéseim voltak ezzel a hírrel kapcsolatban. Tudtam, hogy el fog jönni ez is, amikor szembe kell néznem majd Eli-jal, vártam, hogy beteljesíthessem az ígért bosszúmat, de közben... bizonytalan voltam. Könnyű azt gondolni, hogy képes leszek megölni azt az embert, aki ezer éve a családomat jelentette a számomra és persze Gabe-nek is, de ha majd ott áll előttem, hogy fogom a szemébe nézve elvenni az életét. A saját nagybátyámnak... És ott volt még Daisy is, akit elveszíthetek, ha ennek az egész mizériának vége lesz. Ő el akar menni Los Angeles-ből, maga mögött hagyva az ottani dolgokat, elvégre Őrkutyákat bárhol találhat a világban, én pedig visszatérek a munkámhoz, az öcsémhez. Valami alakulni kezdett itt kettőnk közt, és hirtelen úgy tűnt, hogy ez most semmivé lehet, én pedig nem akartam, hogy így legyen. De Ő...? Nem tudom, hogy ez a tény vagy maga az ehhez társuló érzés rémített meg jobban, hogy komolyan ennyire kötődtem hozzá. Azt se tudtam, hogy érdemes-e egyáltalán ezzel foglalkoznom, mert az érzések és szándékok az ő részéről ismeretlenek voltak előttem.
-Hol van most? -tettem fel egy újabb kérdést, nem hagyva, hogy a belső vívódásom kiüljön az arcomra. Coulson beszélni kezdett, hogy igazam volt, komolyan abba a raktárba ment, amit korábban említettem, csak az időt húzta valamiért, talán csak erősödni akart vagy embereket gyűjteni maga köré, de a szavai nem mind jutottak el az agyamig, hogy elsőre fel is fogjam őket.
-Robbie! Érti, amit mondok ugye, vagy megint a saját feje után akar menni? -szegezte nekem a kérdést, mire egy pillanatig lefagyva meredtem magam elé, hogy visszapörgessem az agyamban az elhangzottakat, hogy aztán végül mégiscsak szólásra nyithassam a számat.
-Nem... mármint fogalmam sincs, hogy Eli mire lehet képes most. Elfogadom a játékszabályokat... -biztosítottam a türelmemről és az együttműködésemről némi habozás után, elvégre nem akartam ezt is megint elszúrni, mint már megannyi dolgot a szánalmas kis életemben.
-Reméltem, hogy ezt mondja majd. -engedett meg magának egy halvány mosolyt, mire csak megvontam a vállamat, majd Daisy-re emelte a tekintetét.
-Beszéltem az igazgatóval és abban maradtunk, hogy a legjobb, ha lezárjuk és kiürítjük a környéket a hatóságokkal együttműködve. Mace-nek fontos a marketing, hogy a SHIELD megbízhatóságát bizonyítsa a nyilvánosság előtt, így muszáj a rendőrséget is bevonni az ügybe. -kezdett bele a magyarázásba, én pedig csak szem-forgatva hallgattam, hogy mikkel akarják megint túlbonyolítani az egészet. Most már könnyebben megtaláltam a hangomat, hogy az ellenérzéseimet kifejthessem ezzel kapcsolatban.
-Eli nem hülye... tudni fogja, hogy valami készül, simán felvértezheti magát ellenünk, számítani fog ránk, nem lenne jobb a meglepetésszerű támadás? -vetettem fel az aggályaimat a tervükkel kapcsolatban Daisyre pillantva, mintha tőle vártam volna a támogatást.
-Mr Morrow feltűnően intézte a dolgokat maga körül, így már számolt velünk, felesleges az óvatoskodás. Így viszont rengeteg ártatlan civilt menthetünk meg a nem e világi képességeitől. Nézze... tudjuk, hogy ez személyes ügy és fontos magának, de van egy protokoll, amit követnünk kell. A környéken földrengésnek megfelelő rezgéseket mértek, Daisy pedig nálunk van, így nem volt nehéz kitalálni, hogy kinek a műve volt. Megölte a taktikai egységünk tagjait, remek ügynököket veszítettünk miatta és ezzel ő is pontosan tisztában van. Számít ránk, Robbie. Próbáljon bízni a módszereinkben. Nem szoktam egyetérteni Jeffrey magamutogató módszereivel, de ez most jónak tűnik. -és most ő remélt támogatást Daisy-től, hogy hajlandó legyek elfogadni azt, amit amúgy már kész tényként tálaltak elénk.
-És mit mondanak a médiának? Ha kivonultatják a helyi erőket, ők is felbukkannak majd. -váltottam aztán egy másik, de ehhez mégis szorosan kapcsolódó témára, de Coulson még mindig idegesítően derűsnek tűnt.
-Mi is tisztában vagyunk ezzel, a sajtó nem a maguk gondja. Nyilván lesz pár túlbuzgó riporter, akiket majd le kell szerelni, de ezt Mace magára vállalta azzal, hogy fél igazságot fog elcsepegtetni. A hatóságok egy szökött fegyencet keresnek, mi pedig mint visszatért szervezet, közreműködünk velük, segítünk az üldözésben. Le fogja szögezni, hogy Quake-nek semmi köze a környéken lévő rengésekhez, és egyáltalán nem is egy inhuman-ről van szó. A PR rész nem szeretné, ha hozzánk köthetnék olyan önkényes igazságosztókat, mint Quake-et vagy a Szellemlovast, de... főleg az utóbbit. -nézett itt rám valamiféle bocsánatkéréssel az arcán.
-Most akkor mehetünk vagy nem? Mert ez így elég zavaros. És megmondtam, hogy az én rokonom, így az én ügyem, nem zárhatnak ki belőle! -szólaltam meg, hogy emlékeztethessem a megállapodásunkra.
-Nem akarjuk kizárni, Mr Reyes. Tudjuk, hogy a mi oldalunkon áll és nem mellesleg megállíthatatlan is. Nem ismerjük Eli képességeit sem, hogy milyen szinten állhat most, így a nagyágyúkra van szükségünk, amiről korábban Daisy-vel már beszéltünk. Yo-Yo ezért van a bázison, ti hárman mentek. -intézte már a végét Daisy-hez.
-Segíthetsz a felderítésben, de Mace ragaszkodik hozzá, hogy ne legyél szem előtt, hanem inkább a hacker tudásodat kamatoztasd most, és csak akkor avatkozz be, ha már nagyon szükséges. Nem mentem volna bele, ha nem lenne a te érdeked is. -magyarázta szerencsétlen csajnak, de valahol egyetértettem velük, nem szerettem volna, ha Eli kárt tesz még benne is.



Music
i'm gonna do my thing

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Szer. 01 Feb. 2017, 17:53



Robbie & Daisy


A napom első felében Jemma és Fitz társaságában voltam, akik megpróbálták nekem bemagyarázni, hogy a kesztyűk még nem működnek 100%-osan, én meg hiába bizonygattam az igazamat, nem jött össze a dolog. Ugyanis a raktár közelében, amiről Robbie beszélt, erős földrengéseket tapasztaltak és mértek, így arra gyanakodtak, hogy az erőm tovább nőtt és már nem vagyok képes visszafogni, pedig... de. Már nem okoz gondot az érzelmek és érzések, külső behatások kizárása, ha nem így lenne, akkor... Robbie is gyarapodott volna már pár sérüléssel és földrengés okozta kárral az alatt az idő alatt, amit vele töltöttem. De nem volt így, neki sem volt semmi baja és én is éreztem a rezgéseket, de nem a csontjaimban és a bensőmben, ezek külső tényezők voltak, nyilván Eli növekvő képessége vagy a véletlen okozta őket, fogalmam sincsen. De nem is filozofálhattam ezen sokat, ugyanis az egyik ügynök jött és közölte velem, hogy "Coulson ügynök Quake-el akar beszélni." Nekem erre minden reakcióm az volt, hogy az én nevem Daisy, mire egy lesajnáló mosolyt kaptam a számomra tök ismeretlen pasitól, így nem volt más választásom, mint követni őt. Az egyik irodába vezetett, ahol Coulson tényleg ott volt, de hiába is vártam tőle, hogy mondjon nekem valamit, csak annyit közölt, hogy amint Robbie, vagyis "Mr. Reyes" is csatlakozik hozzánk, azonnal meg fogom tudni az ittlétem okát. Valahogy az az érzésem támadt, hogy a nagybátyjáról lehet szó, másképp miért kellett volna kettőnknek együtt beszélni vele.
Amint a fent említett személy megjelent, rögtön feltett egy kérdést, miközben rám nézett, de aztán a tekintetét hamar tovább is terelte az ex-igazgatóra, hogy mit is akar. És amint Phil megszólalt, csak felvont szemöldökkel pillantottam rá, majd egy röpke másodperc elejéig Robbie arcát kezdtem el fürkészni, hogy valamit leolvashassak róla, de ugyanolyan közömbös volt, mint mindig, ha nem a szobájának bezárt ajtaja mögött voltunk. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy most mit gondol erről az egészről, arról, hogy végeznie kell majd azzal, aki apjuk helyett apjuk volt, hisz amiket mondott róla... Gabe-nek és neki tényleg csak Eli maradt és most már ő sem. Na és persze... ott volt a kettőnk zavaros, megmagyarázhatatlan dolga is, ami alig kezdődött el, máris eltűnni látszott. Pedig én tényleg nem akartam, hogy vége legyen, hiába volt előttünk több akadály, mint szabad pálya, én... szerettem volna, ha ő is ugyanazt gondolja, mint én, ha... nem csak erre a bezárt időszakra akart volna engem maga mellett tudni minden éjjel az ágyában. De ez... annyira bizonytalan és álomszerű volt, hogy reménykedni sem mertem benne, nemhogy valóságként kezelni.
Végül aztán az hozott vissza a valóságba, hogy ismét megszólalt, arról érdeklődve, hogy hol van most a bácsikája, mire Coulson beavatta abba, hogy igaza volt és hasonlók, de Robbie megint annyira elvarázsoltnak tűnt, hogy a volt igazgató a biztonság kedvéért inkább megint visszakérdezett, hogy megint a saját feje után akar-e menni, de állítása szerint erről szó sem volt. Így amint magamon éreztem Phil tekintetét, azonnal rá tereltem a figyelmemet, hogy minden szavát képes legyek felfogni.
-Szóval akkor zsaruk is lesznek... -morogtam magam elé halkan, majd arra kaptam fel a fejemet, mikor a mellettem álló kifejtette, hogy ez baromság, miközben magamon tudhattam a pillantását, mintha én bármit is befolyásolhatnék ebben az ügyben. Csak csendben hallgattam végig, ahogy a SHIELD volt feje arról beszélt, hogy már rég nyilvános harcot vívunk, így nincs értelme a titkos terveknek. Csak egy elégedett mosollyal hallgattam végig, mikor azt mondta, hogy a rengésekért nem én vagyok a felelős, ugyanis itt vagyok. Kösz, A.C., tudtam, hogy te megértesz engem!!
-Ami azt illeti, most... én is ezzel értek egyet. Ha a média amúgy is a földrengésekre kap rá, kivonul, hisz ők Dai... Quake-et akarják, akár így, akár úgy. A Lovasról nem is beszélve. A rendőrség is ezt gondolja, de így legalább van esély arra, hogy sima fegyveres biztosítást is kapjunk... tudom, hogy hülyeség és értelmetlen, de ez most tényleg... helytálló gondolatmenet... -pillantottam Robbie-ra bocsánatkérően, hogy most kivételesen nem tudok kiállni mellette, hisz a SHIELD logikája is érthető, hiába akarok hányni az egész bürokráciás szarságtól. De nekem itt abba is maradt a magyarázásom, hisz Robbie és Coulson olyan szájkaratét levágtak egymás ellen, hogy köpni-nyelni nem tudtam és inkább csak csendben szemlélőbe mentem át, így mérlegelve a saját és a szervezet helyzetét. Nem igen tudtam eldönteni, hogy ez az egész most mire jó és nem is nagyon jutott el a tudatomig semmi, amíg végül hozzám nem intéztek pár szót.
-Szóval inkább Skye, mint Quake. Nem tudom, hogy emlékeztek-e még a csajra, de nekem az rémlik, hogy mikor meghúzta a ravaszt azt mondta, hogy "bang." De ha nektek inkább a csillámpónik meg a rózsaszín koktélruha kell, akkor hajrá... -sóhajtottam lemondóan, majd végül Robbie-ra pillantottam.
-De az igazgató eldönthetné, hogy most akkor mi van, mert... mi vagyunk a "nagyágyúk" és nélkülünk nem lenne esélyetek, de ne csináljunk semmit és ne is létezzünk, ha lehet... -foglaltam össze a véleményemet és a lényeget pár mondatban.




• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Csüt. 02 Feb. 2017, 12:47



Daisy & Robbie
 
Csak furcsán néztem Daisy-re, mikor arról beszélt, amikor még Skye-nak nevezte magát, és a felsoroltak alapján elég fura dolgai voltak, amik nem túlzottan egyeztethetők össze a mostani személyiségével és stílusával. Elég hihetetlenül hangzott, elvégre most szinte megállás nélkül csak feketében járt és úgy bánt a fegyverekkel, mint aki így született és a halálközeli élmények szerelmese. Az arcomra volt írva a legelső gondolatom, hogy Csillámpónik meg rózsaszín ruha, mi!? Ez most komolyan!?. Még mindig összevont szemöldökkel meredtem rá, mert ez így valahogy nem várt információ halmaz volt vele kapcsolatban. Azért voltunk itt, hogy megbeszéljük, hogy mi legyen Eli-jal most, hogy előkerült, és akkor ő random benyög ilyeneket. Hatásvadász. Coulson is csak a fejét rázta, én pedig teljes mértékben meg tudtam érteni. Daisy képes volt eltúlozni a dolgokat, ha valami nem úgy alakult, ahogy azt szerette volna, pedig tényleg nem ismerem őt régóta, de erre már sikerült rájönnöm. Kifejtette a véleményét is, hogy jó lenne ha az igazgató is összeszedné magát, hogy most akkor mit is akar pontosan, mert minket akarnak küldeni a bácsikám ellen, de közben azért mégse legyünk szem előtt. Nélkülünk nem mennének semmire se, de azért ne csináljunk semmit, mert az nem jó reklám a SHIELD-nek.
-Igaza van. Nem vonulhatunk be abba a raktárba és kaphatjuk el Eli-t, miközben azt várják, hogy ne csináljunk semmi látványosat, ami hozzá vagy a Lovashoz lenne köthető. Ez olyan, mintha azért surrannánk be az ablakon, hogy begyűjtsünk két földöntúli pofont a bácsikámtól. Ráadásul maguk csődítették oda az újságírók tömegét is, ahelyett, hogy csendben intézték volna. -értettem egyet Daisy minden egyes szavával, amit Coulson-hoz intézett, én sem értettem ezt a menjünk is meg nem is elképzelést, amit ezek követni akartak. Csak egyre jobban erősítik bennem az érzést, hogy ez a szervezet egy szedett-vedett banda, akik azt se tudják, hogy mit akarnak és a saját szabályaikat sem bírják értelmezni vagy épp követni.
-Ilyen logikával lehet tényleg jobb lenne, ha itt maradnátok. -engedett meg magának egy lemondó sóhajt, majd vett egy mély levegőt, hogy megpróbáljon fényt gyújtani a sötétnek titulált agyunkban.
-Nem küldhetünk be az épületbe egy komplett taktikai egységet, mivel az már a múltkor is hasztalan volt Eli ellen, ezért kell nektek mennetek. Előnnyel indultok a képességeitek miatt a hagyományos ügynökökkel szemben. Az épületbe több úton is be lehet jutni. A hatóságok a média embereit le fogják kötni azzal, hogy távol tartják őket az épület közvetlen közeléből, így akadnak majd olyan bejáratok, amik nem lesznek szem előtt, ezáltal ti sem. Ti lesztek az előőrs, felderítitek a terepet, és a többiek csak utána fognak csatlakozni hozzátok. -kezdett bele a magyarázásba, hogy választ kaphassunk az előbbi kérdéseinkre, de nekem rögtön volt egy újabb.
-Azt mondta, hogy az egységeik nem váltak be már a múltkor sem, mikor az erőműben voltunk. Láttam, hogy mit tett azokkal az emberekkel, és most azt mondja, hogy majd utánunk küldenek egy csapatot. Szerintem ez felesleges lépés... Daisy simán elzárja majd a menekülési útvonalakat a bácsikám elől, én pedig elintézem őt. Maga mondta, hogy megállíthatatlan vagyok. Talán neki sem fog sikerülni, és akkor az embereik életben maradhatnak. -osztottam meg vele az elképzelésemet és az ellenérzéseimet azzal kapcsolatban, hogy újabb ügynököket küldjön be meghalni Eli keze által. Elég egy mészáros a családba, így is túl sok vér tapad már a kezeihez.
-Nem csak Eli-ról van szó. Fitz készített egy hőtérképet a bázison lévőkről és nincs egyedül. Maga mellé gyűjtötte a China Town Crew megmaradt tagjait és egy kisebb sereget toborzott a börtönből szabadult exfegyencekből. Úgy lehetünk a leghatékonyabbak, ha megosztjuk az erőinket. A maguk dolga kizárólag Eli Morrow lesz, az embereit pedig majd az ügynökeink elfogják. Első körben a felderítés a legfontosabb, nem kell rögtön harcba bocsátkozni, amíg nem tudjuk, hogy mivel is állunk szemben. Mindenkire testkamerát szerelünk, hogy mi is tudhassuk, hogy mi folyik odabent, mire készülhet Eli és honnan jönnek ezek a rezgések. Ha valami nem a terv szerint alakulna, mindenki visszajön a SHIELD furgonjához. A kapott adatokból aztán majd Fitz és Simmons a tudósaikkal együtt kidolgoznak valamit. Így már érthető? -nézett végig rajtunk a legkevésbé sem kérdő tekintettel, sokkal inkább azt sugallta, hogy ő közölte a tényeket, mi pedig fogadjuk el szépen és még véletlenül se próbáljunk meg valami magánakciót, amikre ők nem adtak engedélyt.
-Benne vagyok, mindent úgy csinálok, ahogy akarják, nem érdekel, a maguk baja. De rajtam kívül senki sem végezhet Eli-jal, ő az én ügyem. -osztottam meg vele az egyetlen, de megmásíthatatlan feltételemet. Ezért éltem, hogy beteljesítsem rajta a beígért bosszúmat, és most végre eljött ez a pillanat is, nem szalaszthatom el pár túlbuzgó öltönyös idióta miatt.
-A magáé. De ha elszúrja, közbeavatkozunk. Nem kockáztathatjuk mások épségét a személyes ügyei miatt. -nézett rám teljesen komolyan, én pedig csak egy aprót bólintottam, hogy ez teljesen korrekt így, akkor csináljuk.
-Fél óra múlva a hangárban találkozunk. -tette még hozzá, majd amint nem volt több mondandója, már távoztam is a helyiségből, mivel nem volt több okom rá, hogy az irodában maradjak. A folyosón aztán megvártam Daisy-t is, hogy kijöjjön Coulson-tól, elvégre, ha Eli-t kézre kerítjük, akkor elméletileg elválnak az útjaink, ha még mindig tartja magát ahhoz az elképzeléshez, hogy elhagyja L.A.-t, vagy hallgat a lelke mélyén lévő megérzésére és a SHIELD-del marad, mert én mindenképp visszatérek a munkámhoz és Gabe-hez, nekem nincs választási lehetőségem.



Music
i'm gonna do my thing

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Csüt. 02 Feb. 2017, 17:37



Robbie & Daisy


Csak furcsán meredtem vissza Robbie-ra, mikor összevont szemöldökkel kémlelt engem. Nem igen tudtam mást tenni, csak megvontam a vállamat és egy halvány mosoly kíséretében ráztam meg a fejemet, hogy Skye-ról ne is ejtsünk szót, ő már a múlt. Ő tipikusan az a csaj volt, akitől ma már biztosan sokkot kapnék és agyonlőném magamat. Sokat változtam, fejlődtem, meglett a képességem és én magam is érettebbé váltam, azt hiszem. Már nem az vagyok, aki csillogó szemekkel ugrál a szuperhősöknek és aki szeretetre éhesen ráveti magát minden szembejövő pasira meg társaságra. Már inkább tartom magamat sokkal... hát... visszafogottabbnak nem mondanám magamat, de már jobban átgondolom, hogy mit teszek és hasonlók. Már nagyon távol áll tőlem a rózsaszín álomvilágom azon fajtája, amit előszeretettel építettem magam köré anno. De amint Coulson a fejét kezdte el rázni, a véleményemnek is hangot adtam azzal, hogy közöltem, Mace is összekaparhatná az agysejtjeit, mert olyan ellentmondást teremtettek ide, hogy elmondani nem tudom. Azt akarják, hogy mi legyünk a titkos fegyverek, de közben meg ne tegyünk olyat, ami ezt lehetővé tenné, mert rossz reklám. És ezzel a dologgal Robbie is egyetértett, mert kifejtette, hogy szerinte is baromság és olyan, mintha azért mennénk Eli-hoz, hogy kiharcoljunk magunknak egy alapos, nem evilági megverést.
-Igen, valahogy... így gondoltam én is, csak nem tudtam megfogalmazni ennyire... egyszerűen... -bólintottam a dolog hallatán, majd csak érdeklődve figyeltem az ex-igazgatót, aki nem nagyon értette, hogy nekünk megint mi bajunk van és miért nem tudjuk megérteni őt. Elmondta, hogy ilyen logikával jobb is lenne, ha itt maradnánk a bázison, én meg már majdnem közöltem, hogy ez hülye ötlet, mert rossz hatást vált ki belőlünk, ha csak ketten vagyunk. De aztán Coulson folytatta is, így minden figyelmemet igyekeztem rá irányítani, hogy fel is fogjam az elhangzott szavakat. Azt kezdte el ecsetelni, hogy nekünk azért kell ott lennünk, mert mi előnnyel indulunk a képességeink miatt és amíg a média a zsarukkal vitatkozik, addig mi szépen be tudunk jutni ott, ahol nem látnak. Ez ésszerű volt és nekem igazából a taktikai egységes részével volt bajom, elvégre az a raktár a China Town Crew birtokában volt, akiket a Lovas múltkor szépen ki is csinált, így lehet, hogy akadnak olyanok, akik Eli őrült terveit osztják. Nem tudtam elképzelni, hogy a kínaiak miért álltak volna össze vele, de magában a tényben majdnem teljesen biztos voltam. Azonban ezzel a gondolatmenettel egyedül maradtam, mivel Robbie pontosan ezt a dolgot kifogásolta, ugyanis szerinte ebben nincs túl sok logika, én simán elzárhatnám az utat a képességeim miatt, de mielőtt még reagálhattam volna valamit, Phil ismét magához vette a szót, így csak kifújtam a levegőt és türelmesen hallgattam végig a magyarázását.
-És ha már rezgések... amúgy sem biztos, hogy a képességem 100%-os lesz, ha az epicentrum közelébe érek. Minden apró rezgésre érzékeny vagyok, de ezeket még itt, ebben a távolságban is érzékeltem őket, ki tudja, mi lesz majd odalent. Ezek nem egyszerű, szimpla földrengések, olyanok, mintha... nem tudom. Mint az enyémek... -pillantottam előbb Coulson-ra, majd Robbie irányába, amint befejeztem a mondandómat. Egy ideig csak csendben ácsorogtam, így hallgatva az újabb párbeszédet, elvégre én már megbékéltem ezzel a helyzettel, hisz... én itt éltem, a parancsokat követve, megtanultam nem kérdezni és hasonlók, szóval nem akartam a kelleténél jobban kommentálni az eseményeket.
-Értettem... -jegyeztem meg csak ennyit, szinte azonnal rávágva a dolgot. A megszokás nagy úr.
Amint Robbie távozott a helyiségből, kis hatásszünet után aztán követtem a példáját és a folyosón rögtön szembe is találtam magamat vele, mintha csak engem várt volna.
-Megvan a bácsikád, ez jó dolog, nem? Mármint... visszatérhetsz LA-be, a régi életedhez, a testvéredhez, amikor még nem... mászott bele senki sem a személyes teredbe és hasonlók... -küldtem felé egy halvány, kissé talán kényszeredett mosolyt, elindulva a szobám irányába, hogy összekaphassam magamat. Elvégre fél órát kaptunk mindenre, nekem pedig még az átöltözés és a gondolkodás is hátra volt, hisz... nem nagyon tudtam, hogy mi lesz ezután. Tudom, hogy ő visszamegy LA-be, én pedig onnan épp elmenni akartam, de... túlságosan ragaszkodni kezdtem hozzá is meg ahhoz a furcsa valamihez is, ami köztünk volt. De aztán egy pillanatra kiszakadtam a gondolat menetemből, mikor May sétált szembe velünk, aki felé küldtem egy értetlen pillantást, mire csak annyit kaptam válaszul, hogy "AIDA", így a vállamat megvonva folytattam tovább az utamat...




• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Pént. 03 Feb. 2017, 11:18



Daisy & Robbie
 
Coulson felvázolta a zseniálisnak hitt tervüket, hogy miként akarnak bejutni az épületbe, ahol elvileg a bácsikám tartózkodott, elmondásuk szerint nem egyedül, hanem kisebb sereget toborozva maga köré nem rég szabadult bűnözőkből és a China Town Crew megmaradt tagjaiból. Mint az Őrkutyák... Voltak olyan pontok és elképzelések a stratégiájukban, amikkel nem igazán értettem egyet, de hajthatatlanok voltak, én pedig végül beletörődtem az egészbe, hajlandó voltam elfogadni a feltételeket, már rájöttem, hogy micsoda szemellenzős bandával van dolgom. Még ha Coulson annyira nem is, de az igazgató teljes mértékben hajthatatlan és szabálykövető, aki csak dísznek van, na meg hogy lekösse a sajtót. Mindig megpróbáltam kiállni a saját igazam mellett, de sosem lett jó vége, ezt el kellett ismernem és most nem bukhattam el, mikor ekkora volt a tét. Cserébe az volt az egyetlen kikötésem, hogy Eli mindenképp az enyém legyen, amint szemtől szemben állunk majd, én akarok végezni vele, megesküdtem rá, hogy a vérét ontom azért, ami Gabe-bel történt, amit a Fifth Street Locos tett... Eli miatt. Ők halottak, a Bauerek is, már csak ő maradt... Tartani akarom magam ehhez. Az öltönyösnek nem volt kifogása ellene, mindössze annyival egészítette ki, hogy ha esetleg elszúrnám, akkor közbe fognak avatkozni, mert senki életét sem fogja kockára tenni az én személyes bosszúm miatt. Érthető... Teljesen jogos volt a feltevése, így ennek fényében meg tudtunk állapodni, és abban maradtunk, hogy fél óra múlva találkozunk vele, Daisy-vel és Elena-val a hangárban, majd egy Quinjet-tel Los Angeles belvárosába visznek minket, hogy megkezdjük azt a túlbonyolított, titkos felderítést. Miután egyikünknek sem maradt több mondandója, távoztam is a helyiségből, elvégre nem volt miért az irodában maradnom. A folyosón aztán megvártam Daisy-t, hogy csatlakozhasson hozzám, mindenképp beszélni akartam vele mielőtt ma talán véget érne a SHIELD-del kapcsolatos történetem és benne volt a pakliban, hogy ez rá nézve is igaz lehet. Nekem ott a munkám, a testvérem, neki pedig a volt csapata, vagy ha az nem is, el akart menni L.A.-ből, míg nekem pont, hogy ott kellett maradnom. Nem akartam ezt, de az élet nem kívánságműsor. szerettem volna őt magam mellett tudni ezek után is, de hajlandó voltam elfogadni a döntését, akármi is legyen az.
Egy fél pillanat elteltével aztán ott állt előttem, maga mögött hagyva a barátságtalan helyiséget. Közölte az amúgy is nyilvánvaló tényt, hogy előkerült a bácsikám, hozzátéve, hogy ennek elvileg jó dolognak kell lennie az én szemszögemből is. Kifejtette, hogy ha ennek most vége, akkor visszatérhetek a régi életemhez, a testvéremhez, ahhoz a léthez, amikor még senki sem mászott bele a személyes terembe. Gondolom, itt magára célozhatott. El akartam mondani neki, hogy mennyire fontos lett, de nem itt.
-Valahogy úgy... -jegyeztem meg csak ennyit a halvány mosolya láttán, és szerettem volna folytatni, de esélyem se volt rá, mivel hirtelen elindult végig a folyosókon, én pedig ha akarta, ha nem, vele tartottam, elvégre még nem fejeztem be a neki szánt mondandómat. Reméltem, hogy majd lelassítja a lépteit és végre megáll valahol, de egész addig csendbe burkolózva haladt előre, amíg el nem ért a szobájához. Megunva ezt az értelmetlen játszadozást tessékeltem be az ajtón, bezárva azt mögöttünk, hogy a vállainál fogva szembe fordíthassam magammal, hogy még véletlenül se menekülhessen.
-Beszélni akarok veled... -néztem rá kissé bizonytalanul. Ez nem az én asztalom, gyűlölök a dolgaimról és az érzéseimről beszélni, gyűlölök gyenge lenni, de muszáj volt tudnom valami konkrétabbat, hogy amúgy hányadán is állunk.
-...rólunk... -pontosítottam a témán. Elég sok minden történt köztünk, aminek talán a felére még csak magyarázat sem létezett, a kettőnk közti vonzalom a semmiből alakult ki. A legelején is ott volt köztünk az a szikra, amit talán egyikünk sem tudott hová tenni. Akkor még azt gondoltam, hogy ki nem állhatom ezt a csajt, de hamar az ellenkezőjét kezdtem érezni iránta. A szikrából egy egész futótűz lett, hiába próbáltam eleinte tiltakozni ellene. Nem akartam, hogy az elcseszett életem része legyen, hogy miattam szörnyűségek történjenek vele, hogy fájdalmat okozzak neki, még ha nem is szándékosan. Féltettem őt magamtól, a Lovastól, de... képtelenség volt ellenállni neki, ahhoz túlságosan közel került hozzám. Mérhetetlenül vonzott a gondolat, hogy épp én kellek neki, egy olyan nőnek, mint ő. És most már nem akarom elveszíteni, bármennyire is bonyolult legyen minden.
-Ha Eli-nak vége, a SHIELD elenged minket. Egyszer kérdeztelek arról, hogy mit csinálsz majd akkor, és te azt mondtad, hogy valószínűleg elmész Los Angeles-ből. Még... még mindig ez a terved? -néztem rá kérdőn, reméltem, hogy érteni fogja, hogy hová akarok kilyukadni ezzel. Tudni akartam, hogy hajlandó lenne-e esetleg maradni mégis. Összezártság ide vagy oda, én valódinak érzem ezt az egészet és elég messzire eljutottunk ahhoz, hogy ki akarjam dobni a kukába azt hazudva, hogy nem jelentett semmit sem. Mert ez nem igaz...



Music
i'm gonna do my thing

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Pént. 03 Feb. 2017, 15:16



Robbie & Daisy


Miután Coulson befejezte a beszédét és Robbie is hajlandó volt valamiféle együttműködést tanúsítani, már nem volt több mondandó közöttünk. Én értem, hogy neki ez a folyamat lassú és értelmetlen, de... itt így mennek a dolgot. Szabályok és lehetetlen dolgok itt mindennaposak, ez teszi a SHIELD-et... azzá, ami. Mint ezt a mostani énjét a Lovas vagy engem a képességem. Így amint sikerült a feltételeket felállítaniuk, Robbie távozott is, én pedig még néhány másodpercig csak ácsorogtam, mérlegelve magamban a helyzetet, hogy akkor tulajdonképpen ezek után ismét minden olyan lesz, mint az egész Darkhold mizéria előtt volt. A SHIELD folytatja azt, amit... az új igazgató keze alatt elkezdtek, ő visszatér a régi életéhez, LA-be, az öccse mellé, én pedig... sodródom majd az árral, ami valószínűleg nem Los Angeles utcáira fog lökni, sokkal inkább egy másik városba, elvégre... Őrkutyákat ott is találni és az ügynökség elől is el kell majd tűnnöm. Szerettem volna elvonulni, hogy kettesben maradhassak a zavaros agymenéseimmel, de... ez nem jött össze, ugyanis a folyosón azonnal Robbie nézett velem szembe, mintha csak engem várt volna.
Igyekeztem azonnal elterelni a dolgokat egy, az ő szemszögéből elvileg pozitívumnak ható dolog felé, méghozzá arra, hogy most, hogy megvan a nagybátyja, már nem kell sokáig itt lennie és visszatérhet ahhoz az életéhez, amibe még senki sem mászott bele, mint például én. De ezt már nem akartam hangosan hozzá tenni, így egy halvány mosolyt erőltettem a képemre, mert nekem ennyire nem volt pozitív és jó az, hogy a kettőnk dolga itt valószínűleg véget ért. Pedig én ezt tényleg nem akartam, hisz valamilyen hülye oknál fogva a kezdeti utálat vagy micsoda eltűnt és már csak az a valami maradt, aminek nevet adni is képtelenség lett volna. Így amint megszólalt, már el is indultam a megfelelő irányba, hogy a szobám felé vehessem az irányt. Nem akartam mondani semmit sem, elvégre képtelen voltam eligazodni a saját, zavaros gondolataimon, amikbe kezdtem beleőrülni lassan, így amint elértem a megfelelő ajtót, igyekeztem ki is nyitni, hogy bezárhassam magamat arra a fél órára, de ez nem jött össze. Robbie ugyanis önkényesen befelé terelgetett és amint hallottam a bezáruló ajtót magam mögött, már tudtam, hogy ő is velem jött, foglyot csinálva belőlem az ugyan ideiglenesnek nevezett, de saját szobámban. Ahogy megéreztem a kezeit a vállamon, csak megadóan hagytam neki, hogy megfordítson, egy sóhaj kíséretében pillantva fel rá, hatalmas, érdeklődő szemekkel.
-Rólunk... -ismételtem el halkan, továbbra is rá nézve, várakozón pillantva rá. Szerettem volna már tudni, hogy mit is akar mondani nekem, de mivel egyelőre nem mondott nekem semmit sem, így igazából... talán nagy zavaromban?! a kabátja cipzárjával kezdtem el játszadozni, hogy addig is elfoglaljam magamat és ne tűnjön végtelen sok időnek, míg kinyög nekem valamit.
-Nem tudom... -vágtam rá azonnal, eleresztve a ruhadarabot, hogy így nézhessek fel rá.
-Mármint... már nem vagyok biztos benne, hogy csak úgy le tudnék lépni. Úgy jöttem ide, hogy nem akarok kötődni semmihez meg... senkihez, de... ez elég hülyén sikerült, így már nem tudom, hogy mit is akarok. Vagy ha tudom is... -válaszoltam meg aztán a kérdést egy fokkal bővebben, de ugyanolyan bizonytalanul.




• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Szomb. 04 Feb. 2017, 05:49



Daisy & Robbie
 
Mivel nem igen volt más választásom, hogy nyugodtan kettesben lehessek vele, így bezártam Daisy-t a szobájába magammal együtt, miután végeztünk Coulson-nál, így semmiképp sem találhatott valamiféle menekülési útvonalat előlem. Beszélni akartam vele, és ezt neki is leszögeztem, miután a vállainál fogva finoman, de határozottan szembe fordítottam magammal, hogy muszáj legyen rám figyelnie. Hozzátettem, hogy kettőnkről lenne szó, és nem szorult különösebb magyarázatra a dolog, elvégre egyértelműnek kellett lennie a számára, hogy miért. Az utóbbi időben a lehető legközelebb kerültünk egymáshoz és nem csinálhattunk úgy, mint ha mi sem történt volna, legalábbis nekem nem ment. Coulson az előbb közölte velünk, hogy megtalálták Eli-t, és hogy a terv szerint még ma el is fogjuk kapni őt. Ez azt jelentette rám nézve, hogy még ha nehéz is, én megölöm, beteljesítem az évek óta dédelgetett bosszúmat, majd szabadon hazamehetek, vissza Gabe-hez és a munkámhoz. A SHIELD-del való egyezségünk úgy szólt, hogy segítünk nekik, félretesszük a személyes ügyeinket, amennyire csak lehetséges, hogy másokat megmenthessünk, aztán ha vége, nyugodtan távozhatunk.
Ez így Daisy-re is igaz volt, és mikor korábban megkérdeztem tőle, hogy mik a tervei, akkor azt mondta, hogy el fog menni Los Angeles-ből, mivel nincs miért maradnia, ráadásul Őrkutyákat bárhol máshol is találni a világ különböző pontjain. Itt és most tudni akartam, hogy ezzel kapcsolatban változott-e az álláspontja valamit is. A legjobbat akarom neki, így sosem befolyásolnám a döntését, de tudnom kellett, hogy ez mit jelenthet rám nézve. Nekem ez nem arról szólt köztünk, hogy ágymelegítőnek használtuk a másikat, én komolyan vele akartam lenni. Fontos lett nekem, a világot kezdte el jelenteni a számomra, és nem akartam, hogy ez a furcsa és kicsit talán ijesztő érzés a semmivel legyen egyenlő, hogy azelőtt eltűnjön, mielőtt még egyáltalán kialakulhatott volna. Nem akartam elveszíteni őt, még ha ez egy kicsit túlzás is volt.
A kérdésemre a válasza aztán egy határozott nem tudom volt, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni, de annyit elértem vele, hogy abba hagyja a kabátom csesztetését. Hadoválni kezdett valami olyasmit, hogy már nem biztos abban, hogy csak úgy képes lenne lelépni. Elmondta, hogy mikor a városba jött, nem akart senkihez és semmihez se kötődni, de elég hülyén sikerültek a dolgok, így már azt sem tudja, hogy mit akar. Aztán módosított a sztorin, hogy lehet mégis tudja, de... de mi!? Csak a szemeimet forgattam.
- ... akkor mi? -néztem rá kérdőn és kissé talán türelmetlenül. Fogy az időnk, lényegében fél óránk van, hogy vagy búcsút vegyünk a másiktól talán örökre és zárjunk mindent annak a szobának a falai közé, vagy megpróbálhatunk jutni valamire egymással. Az utóbbinak jobban örültem volna, még ha korábban pont az ellenkezőjéért küzdöttem magamban. Egy darabig csak a padlót bámultam elgondolkodva, majd újra rá szegeztem a tekintetem.
-Nézd. Lehet, hogy te nem tudod, hogy mit akarsz, én viszont igen. -kezdtem bele némi habozás után.
-Szeretném, ha maradnál... ha velem maradnál. Nem látok a fejedbe, így nem tudhatom, hogy te mit gondolsz vagy érzel, de... nekem többet jelentett ez az egész köztünk annál, hogy csak így vége legyen. Nem tudlak csak úgy kitörölni az életemből és nem is akarlak. -simítottam végig az arcán, még mindig a barna szempárt figyelve, teljesen komolyan gondolva minden egyes elhangzott szót.
-Nekem új ez az egész. Sosem kötődtem még senkihez sem annyira, mint hozzád. El akartam mondani, hogy... melletted kezdtem azt érezni, hogy mégsem vagyok reménytelen eset, hogy igenis élek, nem csak valami bosszúra éhes zombi vagyok, aki másra nem képes, mint bűnös lelkekre vadászni. De... nem tudok mit kezdeni az érzéssel, ha nem ismerem a te oldaladról a dolgokat. -sóhajtottam lemondóan, visszahúzva a kezemet.
-Amikor tudatosult bennem, hogy mennyire fontos lettél, távol akartam magam tartani tőled, hogy véletlenül se eshessen valami bajod. Veszélyes vagyok a környezetemre és talán még saját magamra nézve is, nem akartalak ennek kitenni. Próbáltam lebeszélni magam rólad mindenféle szedett-vedett kifogással, de képtelen voltam ahhoz tartani magamat. És ehhez semmi köze a bezártságunknak, ez csak gyorsított azon, ami amúgy is megtörténhetett volna. -magyaráztam neki az én szemszögemből a dolgokat, őszinte akartam lenni vele, elvégre semmi értelme nem lett volna a ködösítésnek. Nem játszadozni akartam vele, hanem válaszokat kapni, egy pillanatra gondolatolvasóvá válni, hogy megismerjem az ő álláspontját. De mivel ez nem tartozott a képességeim tárházába, így kénytelen voltam szóra bírni őt.



Music
i'm gonna do my thing

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Szomb. 04 Feb. 2017, 12:18



Robbie & Daisy


Hála Robbie-nak, a saját szobám foglya lettem, amint bezárta mögöttünk az ajtót, hogy esélyem se legyen a gondolataimmal édes kettesben maradni. A vállaimnál fogva fordított szembe magával, közölve, hogy beszélni akar velem, méghozzá rólunk lenne szó. Ezt nem igen tudtam hová tenni, de igyekeztem minden figyelmemet neki szentelni, hogy mit szeretne tőlem. Coulson az imént közölte, hogy Eli megvan, így már lényegében a végéhez értünk a megállapodásnak, ami úgy szólt, hogy segítsünk nekik és amint ezzel megvagyunk, szabadon távozhatunk és mindenki mehet a maga dolgára, a maga útján. Én pedig így nagy hirtelen nem igen tudtam mit kezdeni ezzel a dologgal, annyi minden kavargott a fejemben. Szerettem volna azt mondani Robbie-nak, hogy szívesen maradnék vele, már nem akarok elmenni LA-ből, de... valahogy nem tudtam ezt így kerek perec kijelenteni. Annyira nem így indultak a dolgaink, most pedig össze voltunk zárva és már eleve volt valami megmagyarázhatatlan a kettőnk viszonyában. Így ez a dolog, ez az apró szikra erdőtűz lett és egészen eddig csak az árral úsztunk, de már nem ez a helyzet. Ő visszatérhet a régi életéhez, a testvéréhez, a munkájához és talán ezzel a kettőnk furcsa, mégis... valamiért iszonyatosan jó dolgának is vége szakad.
Feltette aztán a kérdést, hogy még mindig el akarok-e menni Los Angeles-ből, de erre meg a válaszom egy határozott nem tudom volt, miközben eleresztettem a kabátját. Hozzátettem még azt is, hogy már nem vagyok biztos benne, hogy le akarok lépni innen és igazából azt se nagyon tudom, hogy mit is akarok. Mivel úgy jöttem ide, hogy nem akarok kötődni, ő mégis... átírt mindent, így ez még elég képlékeny. De aztán pontosítottam egy kicsit úgy, hogy még ha tudom is, hogy mit akarok, akkor sem vagyok biztos az ő álláspontjában, viszont ezt neki így nem mondtam ki, csupán félbehagytam a mondandómat és amikor ismét megszólalt, csak a padlót kezdtem el vizsgálgatni, mintha annyira érdekes egy jelenség lenne. Mikor aztán ismét magához vette a szót, érdeklődve néztem fel rá, hogy mit fog kihozni ebből a kijelentéséből.
Elmondta, hogy azt szeretné, ha vele maradnék, amitől azt hiszem, hogy még levegőt venni is elfelejtettem és a döbbenetem az arcomra is kiült, elvégre akkor sem tudtam volna eltitkolni, ha akartam volna. Robbie nem az a fajta, aki csak úgy hajlandó beszélni a dolgairól, az érzéseiről. És azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy velem kapcsolatban lehetnek ilyen gondolatai, én a részéről betudtam ezt az egészet annak, hogy össze voltunk zárva és én sem voltam épp visszafogott vele szemben, így lényegében ha csak simán belement volna a játszadozásomba is megértettem volna a dolgot, de ezt így kimondva hallani, épp az ő szájából... teljesen hihetetlen volt. Még mindig csak nagy szemekkel néztem rá, ahogy végighúzta a kezét az arcomon, én pedig teljesen beleborzongtam még ebbe az apró érintésbe is, hisz teljes mértékben vonzott magához az egész lénye, nem csak fizikailag szerettem volna a magaménak tudni, hanem az eladott, szerinte már nem létező lelkét is. Kifejtette, hogy neki ez az egész új, mert sosem kötődött még senkihez sem úgy, mint most hozzám, de addig ezzel nem tud mit kezdeni, míg nem tudja, hogy én mit gondolok erről, róla... kettőnkről. Amint befejezte a mondandóját, továbbra sem szólaltam meg, csak álltam előtte, totál hülyének érezve magamat, mert nekem egyelőre még nem sikerült megtalálnom a hangomat, ami alapjáraton mindig hatalmas és minden helyzetben ki tudom fejteni a véleményemet, de most... képtelenségnek éreztem, hogy kinyissam a számat és beszéljek.
-Már tudom, hogy mit akarok... -jegyeztem meg először csak ennyit, így nézve fel rá, egy kicsivel közelebb lépve hozzá, hogy az ujjaimmal az oldalát kezdhessem el cirógatni.
-Szerettem volna elmondani neked, hogy... nekem ez az egész sokkal több volt, mint az alkoholos hülyeségem vagy egy szimpla bezártság okozta vonzalom az irányodba. De... amíg nem tudtam, hogy te mit gondolsz erről, addig nem tudtam neked mit mondani, bármit is gondoltam, ostobaságnak tűnt. De így már... tudom, hogy mit akarok. Téged... -küldtem felé egy lelkes mosolyt, amit sikerült előcsalnia belőlem a szavaival.




• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Vas. 05 Feb. 2017, 12:45



Daisy & Robbie
 
Miután Coulson közölte velünk, hogy megtalálták Eli-t, vegyes érzéseim támadtak az egésszel kapcsolatban. Sokat rágódtam ezen, próbáltam belegondolni, hogy mi lesz majd ezután, de mégis hideg zuhanyként ért... Örültem, hogy vége lesz ennek az egész rémálomnak és végre hazamehetek a testvéremhez és nem kell tovább a SHIELD bázisának falai közé zárva lennem, ahonnét csak akkor mehetek ki, ha engedélyt adnak rá és nem húztam ki a gyufát egyik vaskalapos ügynöknél sem. Pláne az igazgatónál... Utáltam a bezártságot, azt meg főleg, ha korlátozni akartak, gyűlöltem a tehetetlenséget, de hajlandó voltam a bosszúm érdekében elfogadni a játékszabályokat. És valahol az is közre játszott, hogy Daisy-vel akartam lenni, hogy ne kelljen egyedül megküzdenie az Őrkutyákkal, aggódtam volna érte. Viszont pontosan Ő volt az érem másik oldala, ami miatt nem tudtam úgy felfogni Eli felbukkanását, ahogy a legelején képzeltem. Ha innen kiengednek minket, akkor úgy tűnt, Daisy-vel talán örökre elválnak az útjaink, és ezt rohadtul nem akartam. Túlságosan közel kerültünk egymáshoz ahhoz, hogy csak úgy képes legyek kiverni őt a fejemből, nem akartam elveszíteni és nélküle létezni tovább. Megtapasztaltam, hozzászoktam, hogy mennyire jó vele ébredni, és nem akartam elereszteni ezt az érzést, hogy nyugodtnak és boldognak érezhettem magam vele, nem pedig egy mészárosnak. Ott volt persze Gabe, akit imádtam, a munkám, ami fontos és szeretem is csinálni, a Szellemlovas, ami a részemmé vált. Ezek bőven elegek ahhoz, hogy elfoglaltnak mondhassam magam, akinek semmi se fér bele ezen kívül az életébe, de ő képes volt ezekből a megszokottá vált dolgokból kirángatni, új értelmet adott a létezésemnek és ez teljesen felvillanyozott, mintha előcsalt volna egy darabot a halál előtti Robbie-ból, holott azt gondoltam volna, hogy ez már lehetetlen vállalkozás.
Korábban említette, hogy el fog menni Los Angeles-ből, ha már a volt csapatának nem lesz tovább szüksége a segítségére a Darkhold mizéria kapcsán. Most pedig, hogy ennek a küszöbén álltunk, tudni akartam, hogy ez mit jelenthet ránk nézve, vagy hogy van-e egyáltalán olyan, hogy mi. Csak remélhettem... Nem tudtam, hogy neki jelentett-e bármit is az, ami köztünk volt, amíg a bázison raboskodtunk, de tőle akartam hallani, bármit is gondoljon, én elfogadom. Egyszerűen csak nem akartam kétségek közt maradni, hogy ezután búcsúzni fogunk vagy mi a franc lesz!?
Végül nem kaptam tőle túlzottan értelmes, határozott választ a kérdésemre, csak össze-vissza beszélt, hogy nem tud már semmit sem, mivel hülyén alakultak a dolgai, egyáltalán nem úgy, ahogy ő azt eltervezte. Hát az enyémek se... A világom a feje tetejére állt, és ő volt az oka. Mivel sokra nem mentem a döntésképtelenségével, így átvettem tőle a szót, hogy kifejtsem neki, mit is érzek iránta, még ha nem is kezdtem bele valami ömlengős lelkizésbe, az nem az én műfajom. A magam módján próbáltam megértetni vele, hogy fontos lett nekem és szeretném, ha velem maradna, mert vele ellentétben én pontosan tudom, hogy mit is... kit is akarok. Erre úgy nézett rám, mintha elgurult volna a gyógyszerem, vagy minimum szellemet látott volna, vagy azt mondtam volna neki, hogy indulni akarok a választásokon. Nem nagyon tudtam hirtelen hová tenni a reakcióját, nem voltam benne biztos, hogy értelmezni akarom, így inkább csak folytattam, amibe belekezdtem. Elmondtam neki, hogy nekem sokat jelentett ez az egész köztünk, nem tudnám őt csak úgy kitörölni az életemből, és egyáltalán nem is akarom. Próbáltam szavakba önteni a zavaros gondolataimat, hogy mennyire új nekem ez az egész, mert még sosem kötődtem senkihez sem annyira, mint hozzá. Hozzátettem, hogy nélküle viszont az érzéseim mit sem érnek, így nem tudok velük mit kezdeni, ismernem kell az ő álláspontját is velünk kapcsolatban. Őszinte akartam lenni vele, hogy cserébe ő is így tegyen majd, így beavattam abba, hogy mikor egészen máshogy kezdtem tekinteni rá, mint korábban, akkor igyekeztem távol tartani magam tőle, hogy ne jelentsek veszélyt rá nézve, elvégre ő is tudja, hogy elég elcseszett alak vagyok. A démonommal meg minden... Próbáltam lebeszélni magam róla, de képtelenség volt ellenállni neki, így mondhatni feladtam az elveimet és minden fal leomlott körülöttem, ami el akart választani tőle. Biztosítottam róla, hogy részemről ez az egész valódi és hogy semmi köze hozzá a bezártságnak, ezt tudnia kell.
Egy ideig csendbe burkolózott, mint ha nem tudna mit kezdeni az elhangzottakkal, de végül csak sikerült szólásra nyitnia a száját. Közölte, hogy már tudja, hogy mit akar, majd közelebb lépett hozzám, az oldalamat kezdve el simogatni, én pedig érdeklődve néztem le rá, hogy akkor mondja már! Kifejtette, hogy neki is sokkal több volt ez az egész, mint hogy csak az alkoholmámorral vagy az összezártsággal magyarázhassa, de amíg nem tudta, hogy én mit gondolok, addig nem mondhatott nekem semmit se, mert olyan ostobaságnak tűnt, így viszont... Már tudja, hogy mit akar, engem. Némi hitetlenség nekem is kiült az arcomra, miközben hallgattam őt, bár pontosan ezt akartam hallani tőle, mégis olyan hihetetlennek tűnt, hogy ugyanazt érezze, mint amit én iránta. Persze ezt a nézést hamar felváltotta egy mosoly, amivel az ő lelkesedését viszonozhattam.
-Ez még mindig nem volt válasz arra a kérdésemre, hogy mész vagy maradsz. -állapítottam meg a dolgot egy vállrándítás kíséretében, majd közelebb húztam magamhoz, hogy a karjaimba fonhassam, szorosan átölelve őt, hogy egy darabig így maradhassak vele. Elhúzódtam tőle végül, hogy megcsókolhassam az imádott, puha ajkakat.
-És... hogy is volt ez a dolog a csillámpónikkal meg a rózsaszín ruhával? Ne kímélj!-szólaltam meg végül, neki szegezve a kérdést egy aljas mosoly kíséretében, finoman a hátát kezdve el simogatni. Ez a Daisy, akit én ismerek, egyáltalán nem olyan, mint az a Skye, akiről Coulson-nak beszélt. Tudni akartam a múltjának "világos foltjáról". Érdekesen hangzott...



Music
i'm gonna do my thing

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Vas. 05 Feb. 2017, 14:20



Robbie & Daisy


Coulson ezen kijelentése, miszerint Eli-t megtalálták, eléggé felkavarta az amúgy sem túl nyugodt lelkivilágomat. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy mit is gondolok erről, hisz... Robbie nyilván visszatér az öccséhez és a munkájához, én pedig elmenni akartam LA-ből, hisz a SHIELD rám talált, innentől kezdve bárki más is megtalálhatna, plusz Őrkutyák nem csak itt vannak, bárhol máshol is kiverhetem belőlük a fajgyűlöletet. De... mégsem tudtam volna csak úgy lelépni és magam mögött hagyni az itt történteket. Ez alatt a pár nap alatt olyan közel engedtem magamhoz Robbie-t, amennyire sosem akartam. És ez szerintem fordítva is így volt igaz, elvégre... ő tényleg nem az a fajta, aki csak úgy közel enged magához másokat, így reménykedtem benne, hogy neki is többet jelent ez az egész, mintsem egy egyszerű, bezártság okozta valamit. Neki is mondtam már, hogy el akarok menni Los Angeles-ből és máshol akarom folytatni a dolgaimat, de ettől függetlenül teljesen váratlanul ért a kérdése, annyira nem számítottam rá, hogy ezt megjegyezte volna magának vagy ilyesmi, így meg... teljesen meglepett vele és totális agyfagyás jött elő nálam. Nem mondhattam neki, hogy szeretnék vele maradni, ha az neki is megfelel, mert túlságosan hozzászoktam a társaságához és ahhoz, hogy milyen, amikor mellette aludhattam el és kelhettem fel. Persze ez a hétköznapokban elég kivitelezhetetlennek tűnt és éppen ezért nem akartam olyanban reménykedni, aminek semmi esélye nincsen.
Neki sem tudtam értelmes választ adni, a kusza gondolataim értelmetlen adathalmazokként jöttek elő és éppen ezért kezdtem el inkább a padlót nézegetni, egészen addig, míg meg nem szólalt, hogy elmondhassa, ő velem ellentétben pontosan tudja, hogy mit akar. Megosztotta velem, hogy szeretné, ha vele maradnék, mire nekem a teljes döbbenet ült ki az arcomra, mert őszintén szólva mindent vártam tőle, de ezt nem. Viszont ő tovább folytatta a szövegelést, kifejtve, hogy neki tényleg sokat jelentett ez az egész, ami köztünk történt és nem csak a bezártság az oka a dolognak, ami valahol megnyugvással töltött el, hisz így már biztosabb lehettem abban, hogy nem csak valami hirtelen, kényszerből született vágy volt ez az egész. Azt is elmondta nekem, hogy mikor már nem megölni akart, hanem egészen más irányba kezdtek el alakulni a dolgok, távol akart maradni tőlem, de aztán végül ezt már nem tudta eljátszani, képtelen volt rá.
Erre nagy hirtelen nem tudtam mit mondani neki, így csak csendben maradtam és így próbáltam meg rendezni a zavaros gondolataimat. Miután ez nagyjából sikerült, elmondtam neki, hogy már tudom, mit akarok, miközben közelebb léptem hozzá, hogy az ujjaimmal az oldalát kezdhessem el simogatni. Az érdeklődő pillantásait látva aztán végül tovább folytattam, kifejtve, hogy nem tudom ráfogni a dolgokat semmire sem, viszont amíg nem tudtam, hogy ő mit gondol erről, nem tehettem semmit sem, hisz minden annyira bugyutának tűnt, amit csak fel tudtam volna hozni neki. Végül azt is hozzátettem, hogy őt magát akarom. Erre meg először ugyanolyan hitetlenül meredt vissza rám, mint én rá nemrég, majd lemásolta a mosolyomat, hogy így szólalhasson meg végül.
-Maradok... -jegyeztem meg csak ennyit, hagyva, hogy átöleljen, én pedig a karjaiba idomultam, magamba szívva az isteni illatát. Amint elhúzódott tőlem, csak kérdőn pillantottam fel rá, majd végül viszonoztam a csókot, amit kaptam tőle. Ahogy aztán az ajkaink elváltak, felhozta az előbbi témát, amikor a régi, Skye-ként ismert énemre tettem megjegyzéseket.
-Nagyon szívesen kifejteném neked, de sajnos öltöznöm kellene... -küldtem felé egy megjátszott, szomorú pillantást, majd végül kiszabadítottam magamat a karjaiból, hogy a táskámhoz sétálhassak, amiben a fekete SHIELD által kreált ruhámat tároltam.
-Ugye nem zavar? -pillantottam hátra a vállam felett.




• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Hétf. 06 Feb. 2017, 05:45



Daisy & Robbie
 
Miután a magam módján ugyan, de megosztottam Daisy-vel az érzéseimet iránta, végre hajlandó volt ő is nyilatkozni, hogy mi zajlik a fejében a jelen helyzetben, amibe keveredtünk. Tudni akartam, hogy mit gondol kettőnkről, vagy hogy egyáltalán az ő olvasatában létezik olyan, hogy mi. Nem voltam gondolatolvasó, így szükségem volt arra, hogy ő is beszélni kezdjen, nem akartam bizonytalanságban, kétségek közt maradni. Ez még a bácsikám elleni bosszúmnál is jobban foglalkoztatott, elvégre Daisy-hez csak pozitív érzéseket tudtam társítani, és annyi harag és szenvedés után valódi megváltás volt. Elmondta, hogy addig nem igazán akart bármit is nyilatkozni, amíg nem ismerte az álláspontomat, mert minden furán hangzott volna. Teljesen megértettem őt, én is így voltam vele, de vele ellentétben én képtelen lettem volna ennyiben hagyni ezt az egészet, így mernem kellett lépni az irányába, még ha nem is volt ez épp rám jellemző, de őt nem akartam veszni hagyni. A legkevésbé sem, ahhoz már késő volt... túlságosan ragaszkodni kezdtem hozzá, és ha ő úgy volt vele, hogy nem akar elmarni a közeléből, akkor én sem fogok így tenni. Fontos lett nekem, változtatott rajtam és felnyitotta a szememet, hogy ne csak a bosszúmnak éljek, rengeteg más is létezik azon kívül, mert nem vagyok egyenlő a Lovassal. Ne engedjek teret a megkeseredett létezésnek, ne hagyjam, hogy mások véleménye megbélyegezzen és valóra váljon, hanem lássam meg a dolgok szebbik oldalát is, és a napfényt Ő jelentette nekem a végtelennek hitt sötétségemben. Kirángatott a fagyos pokolból, még ha olyan talán nem is létezik. Bár... én azt hiszem, hogy találkoztam hasonlóval. Évek óta most először tudtam azt mondani, hogy valami képes volt lelkesíteni és a jobbik énemet előcsalni a mélyről.
Közelebb vontam magamhoz, hogy a karjaimba zárhassam, mindeközben megengedve egy gonosz megjegyzést, hogy hiába a szép szavak, ez még akkor sem volt válasz az eredeti kérdésemre, hogy menni akar-e vagy mégiscsak marad Los Angeles-ben. Velem. Rávágta, hogy marad, amivel egy elégedett mosolyt csalt az arcomra, majd belesimult az ölelésembe, amit annyira imádtam, pláne mikor az ágyban tette ugyanezt, a bőrét szorosan az enyémhez tapasztva. Igyekeztem kiélvezni ezt a pillanatot vele, hisz kevesebb, mint fél óra múlva a hangárban van jelenésünk, hogy aztán leszámolhassunk... vagyis inkább mondjuk úgy, hogy én végezhessek Eli-jal. Ki akartam használni, hogy ilyen közel tudhattam magamhoz, hogy csak ketten lehettünk a szobájának négy fala között, ahol egyelőre csak mi léteztünk, minden más odakint rekedt az ajtón túl. Birtokba vettem az ajkait, mielőtt még a bosszúmmal kikövezett útra léptünk volna, csókolni akartam őt, elraktározni belőle, a forró szájából, az illatából, amíg újra vele nem lehetek egészen.
Amint a leírhatatlanul finom csókjának vége lett, aljas módon neki szegeztem a kérdést, hogy mi is volt az az előbbi dolog a csillámpónikkal meg a rózsaszín göncökkel, amiről Coulson-nak beszélt. Érdekelt a dolog, ahogy minden más is vele kapcsolatban, plusz remek terelési lehetőségnek tűnt, így is túlságosan érzelgős és kitárulkozó voltam magamhoz képest, és ez valahol még mindig megrémített egy bizonyos fokig. Megjegyezte, hogy nagyon szívesen kifejtené nekem, de sajnos nem ér rá, mert sürgős átöltöznivalója akadt. Hogy a szavainak nyomatékot adhasson, kis is bújt a karjaim fogságából, hogy a táskájához sétálhasson, amiben a fekete SHIELD-es ruhája volt. Felvont szemöldökkel meredtem rá, mikor küldött felém egy kósza pillantást, feltéve a költőinek szánt kérdést, hogy ugye nem zavar a dolog.
-A legkevésbé sem... -ráztam meg a fejemet, majd közelebb sétáltam hozzá, hogy a háta mögött állapodhassak meg. Gyengéd mozdulattal söpörtem félre a haját a válláról, hogy apró csókokkal halmozhassam el a nyakán lévő puha, selymes bőrt.
-Talán még segíteni is tudnék benne, ha akarod... -engedtem meg magamnak egy halvány, de annál lelkesebb mosolyt, a fülébe suttogva az amúgy nem túl titkos információt, hogy szívesen megszabadítom bármiféle ruhaneműtől. A másik vállát is végigcsókoltam, hogy aztán magam felé fordíthassam őt, teljesen komolyan nézve le rá.
-Ha nem muszáj, kérlek, ne menj a bácsikám közelébe. Láttam, hogy mire képes, a semmiből ölte meg azokat az ügynököket is, és azóta talán csak még erősebb lett. Nem akarom, hogy neked bármi bajod legyen. Így is jobban belekeveredtél, mit kellett volna. Ígérd meg, hogy nem fogsz hülyeséget csinálni! -simítottam végig a karjain, majd az aggódó pillantásom újra eltűnt a képemről, hogy a következő mozdulattal lehúzhassam róla a felsőjét.
-Elég nehéz így bármire is koncentrálni, chica. -jegyeztem meg egy elégedett, elismerő mosoly kíséretében.
-Ha ennek vége, bezárlak a szobámba és... -húztam szorosan magamhoz, hogy újabb és újabb hosszú, forró csókokat harcolhassak ki magamnak tőle, a kezeimet a derekán pihentetve közben.



Music
i'm gonna do my thing

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Hétf. 06 Feb. 2017, 16:48



Robbie & Daisy


Robbie végül megosztotta velem, hogy ő mit gondol rólam, erről az egészről... kettőnkről. Én abban sem voltam biztos, hogy nála ez egy létező fogalom-e, de ezek szerint nagyon is, ami felbecsülhetetlen értéket képviselt a szememben. Az, hogy képes voltam ilyesmit kiváltani belőle, hatalmas teljesítmény volt és komolyan elégedett voltam magammal. Így amint összeszedtem a gondolataimat és sikerült megtalálnom a hangomat, azonnal szólásra nyitottam a számat, hogy megoszthassam vele a saját gondolataimat. Elmondtam neki, hogy nekem is többet jelentett ez az egész, mintsem a bezártság előidézte vonzalmat, de ettől még nem mertem neki semmit sem mondani, hisz az ő álláspontját nem tudtam még csak elképzelni sem, és ennek fényében minden annyira furának tűnt. De örültem neki, hogy ez a félelmem és kétségem alaptalan volt, mert ő is ugyanazt gondolta rólam, mint én róla, ez pedig tényleg felfoghatatlan volt a számomra. Annyira abszurdnak tűnt ez az egész, holott pontosan ezt akartam hallani tőle.
Amint közelebb húzott magához, közölte velem, hogy ez még mindig nem volt válasz arra, hogy akkor most maradok-e vagy lelépek Los Angeles-ből. Én meg habozás nélkül rávágtam, hogy vele maradok, miközben még jobban belesimultam az ölelésébe, hogy mélyen magamba szívhassam az isteni illatát, ami mindig teljesen megőrjített, de egyszerre le is nyugtatott, ez pedig csak még inkább a függőjévé tett. Szerettem volna kihasználnia az alkalmat arra, hogy most még ketten lehettünk, az ajtóm mögé zárva. A csókját, amit kaptam tőle azonnal viszonoztam is, a lehető legnagyobb lelkesedéssel, hogy így veszhessek el egy kicsit ebben a pillanatban.
Végül aztán az ajkaink elváltak, amit ő ki is használt, hogy feltehessen egy teljesen bagatell, nyilván terelésnek szánt kérdést a korábbiakra visszatérve. Az érdekelte, hogy mégis hogy is volt ez a csillámpónis, rózsaszín ruhás korszak, de nekem nem volt kedvem ezt ecsetelni neki, ugyanis... még magam is elég gáznak éreztem a régi énemet, azt a Skye-t, aki olyan csaj volt, akitől most agyvérzésem lenne. Így inkább közöltem vele, hogy sajnos át kell öltöznöm, pedig szívesen elmesélném neki, de szorít az idő. Hogy a szavaimnak valami támasztékot adhassak, ki is szabadítottam magamat a karjai fogságából, a táskámhoz sétálva. A vállam felett hátrapillantva kérdeztem rá nála, hogy nem bánja-e a kis műveletemet, de pontosan az volt a reakció, amit vártam, így egy elégedett mosoly kíséretében fordultam vissza a földön heverő hátizsákhoz, hogy felvehessem. De amint a léptei elhaltak a hátam mögött, csak álltam ott és teljesen beleborzongtam, ahogy elsöpörte a hajamat a vállamról, majd apró csókokkal halmozta el azt. Egy mély levegővétel volt a reakcióm a kis műveletére, majd amint ismét megszólalt, csak egy halvány mosoly jelent meg az ajkaim vonalán. Szerettem volna mondani neki valamit erre, és az ajkaim el is nyíltak, de nem jött ki rajtuk egy hang sem, ahogy a fülembe suttogott és a másik vállamat is megtisztelve az apró csókjaival. Hagytam, hogy maga felé fordítson, majd érdeklődve néztem fel rá, hogy mit szeretne mondani nekem. Arról magyarázott, hogy ígérjem meg, hogy nem csinálok hülyeséget és ha nem muszáj, nem megyek a nagybátyja közelébe.
-Ígérem, igyekezni fogok, hogy... ne ölessem meg magamat. -jegyeztem meg a dolgot egy mosoly kíséretében rázva meg a fejemet, elvégre nemrég még pont neki könyörögtem amiatt, hogy öljön már meg végre. A szemeimmel követtem a kezei mozgását, majd amint lehúzta rólam a felsőmet, csak egy mosoly kíséretében hagytam neki, a legkisebb ellenállást is elkerülve.
-Pedig nem ártana, mert már fél óránk sincs arra, hogy összekapjuk magunkat. -küldtem felé egy pimasz, kissé elégedett mosolyt, ami csak még szélesebb lett, ahogy ismét beszélni kezdett. Viszonoztam a csókjait, jó hosszan és szenvedélyesen nyújtva el a pillanatokat, a karjaimmal átfonva a nyakát, de aztán végül elhúzódtam tőle annyira, hogy a kezeimet a felsője alá csúsztathassam, óvatosan simítva végig a hasán, majd a mellkasán is.
-Ha így folytatod, nem csak nekem kell öltöznöm a végén... -jegyeztem meg halkan, ismét közelebb húzódva hozzá, hogy újabb csókban forrhassunk össze.




• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Szer. 08 Feb. 2017, 10:33



Daisy & Robbie
 
Nagy szemekkel meredtem rá, mikor az ujjait a ruhám alá csúsztatta, finoman végigvezetve őket a bőrömön, amitől egyszerre rázott ki a hideg, és lett rohadt melegem, hogy újra feleslegesnek érezzem a rajtam lévő göncöket, de ehhez nem volt épp a legjobb sem az időzítés, se pedig az alkalom. Pedig... Egy hitetlen mosolyt engedtem meg magamnak vele szemben, mikor közölte, hogy ha így folytatom, akkor nem csak neki kell öltöznie a végén, hanem nekem is. Na ne mond... De mielőtt még bármit is reagálhattam volna a megállapítására, ismét közelebb húzódott hozzám, hogy újra megcsókolhasson, én pedig készségesen viszonoztam azt, szorosan tartva a karjaimban, mintha soha sem akartam volna elereszteni. Bár ez valahol igaz is volt, elvégre ezért voltunk most itt. Imádtam őt, minden csókját, az érintéseit, a puszta közelségét, így lehetetlenség volt betelni vele, de most muszáj volt valami ellenállást erőltetnem magamra vele szemben. Nem volt egyszerű, mert csak egyetlen apró, vékony hajszál választott el attól, hogy mindent letépjek róla és magasról tegyek az Eli elleni bosszúra. De... az túlságosan fontos volt, hogy a bácsikám kicsúszhasson a kezeim közül. Bármennyire fájó is, meg kell bűnhődnie a tetteiért, a megölése... a lelkének elégetése mind szükséges és jogos. Már nem ugyanaz az ember, vagy talán sosem volt az, akinek hittem. Annyira vak voltam... Ezer éve vártam rá, és most, hogy végre lehetőségem adódott, nem hagyhattam ki, meg kellett tennem Gabe-ért. Megfogadtam, hogy minden felelős meglakol azért, ami vele történt, és most végre tarthatom a szavamat, még ha az öcsémet pont nem érdekli, vagy talán nem is ért egyet vele. Engem viszont köt az alkum is a saját elveim mellett.
-Nem lenne kifogásom ellene... -jegyeztem meg csak ennyit, miután az ajkaink elváltak, küldve felé egy halvány mosolyt. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha más körülmények között találkoztunk volna, ha nem lenne minden ennyire bonyolult és elcseszett körülöttünk. Neki ott van a SHIELD, az inhuman dolog, nekem meg a Szellemlovas. Na meg most Eli is. Nem túl szép kilátások, de talán a mai nappal a nehézségek egy részének vége lesz.
-De előbb vessünk véget a bácsikám ámokfutásának... -nyúltam a ruhám alatt pihenő kezei után, hogy finoman kihúzhassam őket, az enyéim közé fogva azokat.
-Utána nem csak kevesebb, mint fél óránk lesz arra, hogy egymással foglalkozzunk. Sokkal szívesebben lennék veled, mint hogy a saját vérem ellen forduljak, de nem akarom, hogy Eli még több embert öljön meg az újonnan szerzett hatalmával. Vagy hogy valami bekattanjon nála és eljusson Gabe-hez... -sóhajtottam lemondóan, majd lassan elengedtem a kezeit, hátrébb lépve tőle. Ledobtam magam az ágyára, békén hagyva, hogy ne zavarjam a készülődésében. Az átöltözése látványnak amúgy sem volt utolsó, bár a vetkőzés része jobban bejött, mint a felöltözős, na de majd teszek később az ügy érdekében, hogy ez másként legyen. Reméltem, hogy komolyan gondolta a szavait, mikor megígérte nekem, hogy nem megy Eli közelébe, hogy még véletlenül se árthasson neki, nem pedig csak szimplán azt mondta, amit szerinte hallani akartam. Nem bírnám elviselni, ha neki valami baja esne, ráadásul pont a saját nagybátyám miatt, mert én nem tudnám megvédeni őt. Ahogy a testvéremet sem tudtam. Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejemben, amiket képtelen voltam rendszerezni. Furcsa érzés volt egyszerre a pokolban és a mennyországban lenni. Daisy mellett végre boldognak éreztem magam, nem annak a lélektelen zombinak, amivé a démon tett. De az állandó aggódás, a rengeteg magyarázkodás, a sok hazugság, a szellem suttogása, a bezártság, a tehetetlenség és a kilátástalanság mind kezdtek az őrületbe kergetni. Az agyam bármennyire is tudta, hogy ma a dolgok egy része lezárulhat, mégsem voltam képes hinni benne és meglátni a fényt az alagút végén... minden annyira sötétnek és elképzelhetetlennek tűnt. Hozzászoktam a szenvedéshez, kizártnak tartottam, hogy velem tényleg valami jó is történjen ebben a megkeseredett életben... Daisy... Ő... túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Ragaszkodtam hozzá, az iránta táplált érzésekhez, de mind annyira illékonynak tűntek... pont mint egy marék vizet a tenyeredben tartani. Végül úgyis mind kifolyik a rések közt...
A gondolatmenetemből végül Daisy térített magamhoz, ahogy megállt előttem és valamit magyarázni kezdett, remélve, hogy a hangárról beszélt és nem valami másról. Mert akkor hülyén vette volna ki magát, hogy csak nagyban bólogattam, mint aki bármit is felfogott az egészből, de komolyan egy árva betű sem igen jutott el a tudatomig, hogy fel is fogjam azt.
-Menjünk... -keltem fel végül az ágyról, adva neki még egy gyors csókot, majd elindultam vele kifelé, hogy a megbeszélt helyen csatlakozhassunk az ügynökökhöz. Még szinte be se tettük a lábunkat, Coulson már vázolta is fel a tervet, hogy Daisy Elena-val megy és deríti fel a terepet, míg én Mack-kel, majd végül csatlakozom a két inhuman-hez, mielőtt bemennénk az épületbe.



Music
going under

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Szomb. 11 Feb. 2017, 11:04



Robbie & Daisy


Őszintén szerettem volna ezeket a perceket  inkábban Robbie-val tölteni, minthogy  Eli-ra vadásszunk, de ez most nem az a  helyzet volt, amikor kívánság műsorozhattam  volna. Az ő alkuja is benne volt az  indokok között, arról nem is beszélve,  hogy talán... amint ennek az egésznek vége  lesz és lezárul ez a Darkhold dolog, a  kettőnk dolgai is folytatódnak a bázis  falain kívül. Tényleg örültem volna neki,  mivel túlságosan kötődni kezdtem hozzá  ahhoz, hogy csak úgy elengedjem magam  mellett, ha ennek az egésznek vége szakad  majd. De mindezek ellenére is muszáj volt  megjegyeznem neki, hogy ha így folytatja  tovább, akkor nem csak én leszek az,  akinek villám gyorsan öltöznie kell majd,  hanem ő is csatlakozik hozzám ebben a  műveletben. A hitetlen mosolyát látva  aztán közelebb mozdultam hozzá, hogy a  beszéd helyett arra használjam a számat,  hogy megcsókolhassam őt. Nem volt kifogása  a dolgok ellen, nagyon készségesen  hajlandó volt viszonozni a gesztust,  miközben szorosan tartott a karjaiban, én  pedig szívesen elvesztem volna ebben a  pillanatban, hogy ne kelljen foglalkozni a  kinti hülyeségekkel és azzal, hogy Robbie  a saját... nagybátyját készül eltenni láb  alól. Ez egyszerre volt elég... szomorú,  mégis megnyugtató gondolat. Rossz érzés  volt ebbe belegondolni, hisz Robbie a  saját vére ellen fog fordulni, de  valamilyen szinten tényleg megnyugtató  volt a tudat, hogy talán ezek után a  nehézségek egy fokkal kevesebbek lesznek  és már nem fog annyira reménytelennek és  kilátástalannak tűnik.
Amint az ajkaink elváltak, ő pedig  megszólalt, csak érdeklődve, enyhén  félrebillentett fejjel néztem fel rá, hogy  mi a mondatának "de" kezdetű része, mert  az mindig van. Ugyanúgy, mint a "csak." És  éppen ezért, amint folytatta és kihúzta a  ruhája alól a kezeimet, csak egy halvány  mosoly jelent meg az arcomon, hogy így  fürkészhessem előbb a kezeinket, aztán a  tekintetemet az arcára irányítottam, így  figyelve tovább.
-Nem hangzik olyan  rosszul... legalábbis az első része... -jegyeztem meg csak ennyit,  majd amint visszakaptam tőle a kezeimet, a  táskámból kezdtem el kiszórni a cuccaimat,  hogy végül a még rajtam maradt nadrágomat  is levehessem, lecserélve a fekete  egyberészes cuccomra. Amint ezzel  megvoltam, magamra varázsoltam a dög nehéz  kesztyűket is, hogy így léphessek Robbie  elé, aki nagyon elvarázsoltnak tűnt. Nem  tudtam elképzelni, hogy mi járhat a  fejében, ami miatt ennyire éber álomba  esett. Bár én sem voltam túl vidám, mikor  Jiaying ellen használtam a képességemet,  így próbálva meg előbb megölni őt,  minthogy ez fordítva történjen meg.
-Na, most, hogy  hagytál átöltözni, mehetünk is. A többiek  már biztosan várnak minket a hangárban.  Robbie? -pislogtam le rá  teljesen értetlenül, de azért viszonylag  türelmesen, mire bólogatni kezdett, mintha  bármit is felfogott volna belőle. Jó  trükk...
Csak türelmesen vártam végig, hogy  felkeljen, majd végül viszonoztam a  csókját, egy pillanatra az enyémek közé  fogva a kezeit.
-Azért, ha lehet... te  se... csinálj semmi baromságot... -jegyeztem meg csak ennyit  halkan, majd inkább elengedtem, hogy a  megbeszélt hely felé vehessük az irányt.  Amint beértünk, a volt igazgató azonnal  kiadta a megfelelő instrukciókat,  miszerint én Elena-val megyek, míg Robbie  Mack-el megy, hogy aztán végül a nagy  belépő előtt találkozzunk ismét.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake] Szomb. 11 Feb. 2017, 17:34



Daisy & Robbie
 
Miután Coulson kiadta a parancsot, a Zephyr felszállt a tudósokkal a fedélzetén, minket pedig pár Quinjet juttatott el Los Angeles belvárosába, ahol már hatalmas volt a káosz, a felhajtás. A hatóságok, az ügynökök, a bámészkodók, a sajtó... Nekem Mack-kel kellett tartanom, Coulson az egyik furgonból követte az eseményeket, míg Daisy Elena-val derítette fel a terep másik felét. A hátsó bejáratnál találkoztam aztán velük, miután körbejártuk az épületet. Elena felhasználta a képességét, hogy felmérje az erőviszonyokat, mivel minden gyanúsan tisztának tűnt. Aztán a semmiből egy robbanás taszított el minket. A parancs úgy szólt, ha valami nem a terv szerint alakul, akkor vissza kell térniük Coulson-hoz, de rám ez nem vonatkozott. Nem tartozom nekik semmivel, és rajtam kívül amúgy sem jutna be egyikük sem, aki ép bőrrel megúszhatná.
-Szeretsz a tűzzel játszani, Eli? Akkor játsszunk! -jegyeztem meg halkan, nem kis iróniával a hangomban. Miután megbizonyosodtam arról, hogy se Daisy-nek, se Elena-nak nem esett komolyabb baja, befelé vettem az irányt, elvégre engem nem állíthat meg pár lángnyelv és nem egy robbanást is túléltem már. Amíg a bosszúra éhes démon velem van, nem én vagyok az, aki hátránnyal indul. Az előtérben valóban minden felgyulladt, ez alól még a fal sem volt kivétel, nyilvánvalóan nem víz borította a padlót. A füsttől sok mindent nem lehetett látni, de kárt nem tett bennem, leszámítva, hogy a kormot porolhattam le a kabátomról, majd az arra szerelt kamerát kezdtem el igazgatni, nehogy a fotelban ülők lemaradjanak az adásról.
-Működik ez az izé? Látja ezt valaki? -tettem fel nekik a kérdést, de a füles teljesen süket volt. Bár sok időm nem is volt foglalkozni ezzel, mivel egy hívatlan vendég válaszolt az egyáltalán nem neki szánt kérdésemre a hátam mögött, majd rám támadt. Pár ütéssel sikerült leszerelnem a fickót, aki valószínűleg a China Town Crew egyik megmaradt tagja lehetett. Egy másik tag követte, de ő is hamar megadta magát, miután kapott pár gyomorszájba vágást és a fejét átsegítettem a fal túloldalára. Szerencséje, hogy valami vékony szarból volt, amitől még csak az eszméletét sem veszítette el, így kénytelen voltam kiütni őt egy határozott jobb horoggal. Nem volt túl népes a fogadó bizottság, mivel ezután simán folytathattam a befelé vezető utamat. Elértem aztán egy csarnokszerű helyiségbe, ahol rögtön megakadt a szemem valamiféle... kamrán!?
-Mi a...!? -elég fura egy szerkezet volt. Bonyolultnak tűnt és egyáltalán nem voltak jó megérzéseim vele kapcsolatban, mintha... olyan energiát bocsátott volna ki magából, mint mikor abban a másik világban rekedtünk egy időre. Szinte a vállaimon éreztem a súlyát, ahogy húzott maga felé. Elindultam felé, hogy a kamerán keresztül az agyasok is jobban szemügyre vehessék, mert nekem így nem mondott túl sokat, csak azt tudtam, hogy semmi jót nem jelent ránk és a városra nézve. Már attól elkapott az az ismerős, megszokhatatlan émelyítő érzés, hogy a közelébe értem. A cucc össze-vissza villogott és volt valami még fényesebb a közepén, ami talán érdekelhette a SHIELD-et, de méterekről nem láthatták, így muszáj volt a lehető legközelebb mennem hozzá, megállapodva előtte, hogy elfilozofálhassanak róla. Ajánlom, hogy nagyon figyeljetek... meg hogy működjön ez a testkamera vagy mi. Ahogy a közepében voltam, a fájdalom csak még erősebb lett, és ha ez nem lett volna elég, még Eli is feltűnt a színen.
-Ne nyúlj hozzá! -közölte velem az információt, amivel kis híján elkésett. Megfordultam, hogy szembe nézhessek azzal a megszállott, könyv által manipulált valakivel, akivé a bácsikám lett.
-Nem tartozol ide, Robbie. Menj haza! Kérlek... -vicces volt ezt pont attól hallani, akit épp megölni készültem, aki az eredeti alkum, a bosszúm tárgya volt. Mindenért. A lövésekért, a halálomért, Gabe-ért...
-Hazamegyek... mihelyt halott leszel. -közöltem vele a rideg tényállást, majd magamra akartam ölteni a Lovas alakját, de ez az erőtér vagy micsoda, ami körülvett ebben a valamiben, igyekezett meggátolni, majd Eli rákontrázott azzal, hogy egy széntüskével a falhoz nyársalt, ehhez hasonlóval ölte meg korábban azokat az ügynököket is. Nem féltem attól, hogy ennyivel megölne, annál szívósabb vagyok, de az átalakulásomat megakadályozta vele. Nem volt annyira rózsás a helyzetem, mint elsőre reméltem, mikor betettem ide a lábamat. Sokkal többet erősödött, mint hittem, és már tényleg nem tudom, hogy kicsoda ő. Próbáltam kihúzni magamból ez az izét, de nem engedett, az erőm meg mintha kezdett volna elhagyni, pont, mint a 'pokol felé vezető úton'.
-Gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek van egy titka. A radioaktív plutónium és a kvantumenergia-mező sugárzása, és a szénkaró... egy sima ember tízszer belehalt volna, de gondolom te nem vagy sima ember, ugye? -törte meg a csendet valami tudományos marhasággal, de végül csak sikerült kinyögnie, hogy hová akart kilyukadni, mielőtt még közbeszólhattam volna, hogy ne fárasszon ezzel az unalmas hülyeséggel, mert az fog megölni, nem a könyvből lopott ereje.
-Gyere közelebb! Megmutatom én neked, mi vagyok! -néztem rá teljesen komolyan, tudatosítva benne, hogy továbbra is az a tervem, hogy végezzek vele, ahogy azt már korábban is mondtam neki. Kijutok innen és széttépem.
-Hallottam történeteket a börtönben, pletykákat egy démonról, a Szellemlovasról. A saját unokaöcsém? Hogyan? -ne csinálj úgy, mintha még én lennék a rossz arc, amiért megszabadítom a világot a bűnözőktől, akik rászolgáltak a tetteikkel a halálra.
-Miattad történt. -közöltem vele, mire a fejét kezdte rázni, mintha ostobaságot beszélnék, és csak kitaláltam volna az egészet. Hiába hárít, az ő hibája.
-A drive by estéjén téged akartak megölni. A tetteid miatt. -erre a Bauerekkel akart takarózni, ujjal mutogatni rájuk, mint az óvodában, hogy ők tehetnek róla, ők kezdték. Komolyan, Eli!?
-Szerinted ez érdekel engem egy fikarcnyit is? Egy rakás tudós veszekszik valami hülye könyvön? Az egész öldöklés, a holttestek, a tönkretett életek. -soroltam fel neki, hogy mennyire szánalmas és undorító is ez az egész, amibe minket is belekevert. Azért, hogy istenek legyenek vagy mi!? És talán a többi se volt ártatlan, de mégis végül róla derült ki, hogy bűnös.
-Én sose akartam, hogy ez történjen, Robbie. Én sosem akartalak bántani titeket! -de ez engem már valahogy nem érdekelt és egyáltalán nem hatott meg. A legelején kiszállhatott volna, leállhatott volna, de mégsem tette meg. Miattunk se. A hatalom, az az átkozott könyv fontosabb volt neki és nem gondolt bele a következményekbe, a lehető legrosszabb, legönzőbb döntést hozva. A felelősséget, a büntetést, az elkövetett hibák árát mindenkinek vállalni kell. Én a mai napig fizetek érte, mikor tükörbe nézek, Gabe-et látom, átváltozok, és halomra gyilkolok másokat, holott egy cseppet sem élvezem. De megérdemlem... ahogy ő is. Ráadásul ő ezzel elárult minket, semmibe véve a családot, a jövőt.
-Bíztunk benned, tío. Gabe és én. Apánkként szerettünk téged, és te tönkretetted az egészet. Miért? Miért tennél ilyet...? ...hogy gyilkossá válj? -néztem rá kérdőn, remélve, hogy értelmes válaszokat is kaphatok tőle azon kívül, hogy mert csak és amúgy sincs semmi közöm hozzá, mert ez nem igaz. Nekünk ő tényleg fontos volt, felnéztünk rá, most pedig soha többé nem tudnék megbízni benne. Gyűlölöm őt azért az éjszakáért, az ártatlanok véréért, hogy semmibe vett minket a Darkhold miatt. De ismerni akartam az ő szemszögét is, mielőtt porrá égettem volna a megfertőzött, romlott lelkét.
-Nos... azt hiszem, ez családi örökség. -és ezt pont nem kellett volna mondania. Engem... a Lovast nem hasonlíthatja magához, ahhoz, amivé vált, a tetteihez. Ő gyilkos... én... talán valamiféle drasztikus igazságosztó, nem túl szimpatikus módszerekkel. Nem vagyok jobb nála, de nem állunk egy szinten. Ő egy féreg.
-Doktori fokozatod volt. Ott voltunk neked mi. Jó állásod. -nem hiszem, hogy szüksége lett volna a könyvre, vagy az általa ígért hatalomra, amit nem jó célra használt fel.
-Jó állás? Azok a guero-k a Momentumban, azt hitték, hogy szívességet tesznek. Úgy néztek rám, mintha jobbak lennének, mintha okosabbak lettek volna. A tekintetükből áradó lenézés... Azt kapták, amit érdemeltek. -kezdte el hadarni a sérelmeit, amikre elég nehéz volt koncentrálni, miközben a testemből egy hatalmas tüske állt ki, nem volt épp kellemes érzés.
-Muszáj volt bosszút állnod. -jegyeztem meg csak ennyit. Valahol megértettem őt, tudom milyen érzés, ha lenéznek, ha nem hisznek benned, ha kinéznek valahonnan, ha megbélyegeznek, mert nem olyan vagy, mint ők. De ez attól még kevés ahhoz, hogy embereket ölj, értelmetlen, beteges.
-Nem bosszú... tisztelet! Fogalmad sincs, milyen keményen güriztem életem minden egyes napján. A belemet is kidolgoztam, csak hogy elérhessek valamit. Persze hibáztam is, mint mindenki, de megfizettem érte. De nem számított. A középiskolától az egyetemig senki sem hitt bennem! Azt hitték, hogy csaltam, azt hitték, hogy képtelen vagyok rá. Kirekesztettek. Nos, kitalálhatod... kitalálhatod, most mire vagyok képes! -magyarázott valamit városokról meg vulkanikus kövekről, de nem nagyon tudott érdekelni. Próbáltam kiszabadítani magam, hogy elhallgattassam végre, nehogy megöljön a szánalmas, mártírkodó történetével, mintha én mindig csak otthon ültem volna a lábamat lógatva és semmit sem tettem volna a családunkért, mintha az én életem nem lett volna egy küzdelem. Minden nap ott rohadok Canelo műhelyében, de nem lát túl saját magán és gyűlölöm az ilyen embereket, akik magukat sajnáltatják és nem látják, hogy a másiknak rosszabb lehet, nem képesek örülni, ha a másiknak jó valami. Irigyek, gusztustalanok és pokolra valók.
-Robbie... isten lesz belőlem! -csak kibújt a szög a zsákból. Kezdett nevetségesbe átmenni az egész magyarázkodása.
-Jobban is teszed! Mert az ördög jön el érted! -erőt vettem magamon, hogy újra megpróbáljak a Lovassá alakulni, vagy legalább elégessem ezt a szenet, ami fogva tartott, de ehelyett egy újabb szúrást kaptam a bal oldalamba. Nem akartad, hogy így legyen, mi!? Ettől az átkozott szerkezettől, ami körülvett, alig volt erőm és a fájdalmat sem bírtam annyira, mint általában. Nem akartam pont a bolond bácsikám 'semmiből anyagot hozok létre' rögeszméje által elbukni. Ha így folytatjuk, azelőtt elvérzek, hogy a közelébe juthatnék, vagy regenerálhatnám magam. Szövegelni kezdett, hogy ő hagyott nekem esélyt a távozásra, és hogy ami ezután történik, az az én felelősségem lesz. No me digas esa estupides, por favor. Ezután egyszerűen csak hátat fordított nekem, hogy elsétálhasson, én pedig képtelen voltam kijutni innen, pedig addig nem nyugszom, amíg nem végeztem vele. Most már még jobban érett bennem ez az egész! Nem telt el sok idő és egy üres üvegpohárral tért vissza, hogy aztán az újdonsült erejét felhasználva 'varázsolhasson' bele vizet, ráadásul azt se teli, és én meg nem innám.
-Látod ezt? Ez itt víz. -közölte a nyilvánvalót, mire csak a szemeimet forgattam.
-Wow... le vagyok nyűgözve! -leszarom a marhaságaidat Eli. Gyere közelebb és letörlöm az elégedett vigyort a képedről. A további szájalására nem voltam kíváncsi, kisebb-gondom is nagyobb volt a vegyületeknél. Kezdtem azt hinni, hogy a szenvedéseim örökké fognak tartani, amíg be nem toppant Coulson, közölve a zakkanttal, hogy egyáltalán nem isten. Gracias... Az egész szócsatájuk rohadtul nem érdekelt, az már sokkal inkább, hogy Coulson mit akar azzal a lánccal, amit magával hozott, mert... még csak megmozdulni sem tudok innen, nem hogy átalakulni.
-Robbie, hall engem? -szegezte nekem a kérdést, de már igazából válaszolni se nagyon volt erőm, pedig egyetértően bólogattam volna a millió dollárt érő kérdésén, hogy Eli hogy tehette ezt a saját vérével. Én megállás nélkül marcangoltam magam azon, hogy épp vele kell majd végeznem, őt pedig nem különösebben hatotta meg a dolog, mikor velem találta szemben magát. Semmi... megbánás. Elvégre én a Szellemlovas vagyok, az meg nem érdemel mást.
-Még mindig itt vagyok, Coulson. De most is olyan, mint amikor a másik helyen voltunk, valami húz maga felé. -hamar összerakta a képet, hogy ha itt maradok, akkor végem. Megpróbált értelmet verni a bácsikám fejébe, de ő aztán mindenkinél makacsabb volt a Darkhold-dal és annak hatalmával kapcsolatban.
-.... dimenziók között ragadtam. Kérdezze meg Robbie-t, ő is ott volt. -kezdtem el figyelni, mikor a nevemet hallottam, mert különösebben nem kötött le a kvantumfizika.
-Így igaz. -értettem egyet vele, bár szerintem a falnak beszélünk mindketten. Coulson elmondta neki, hogy mennyire veszélyes játékot játszik azzal, hogy energiát lop el arról a másik helyről, mert ezek rengéseket okoznak, míg végül be nem robbantja ezt a plutónium akármit. Szép kilátások... egy bomba belsejében rekedtem, aminek én leszek a gyújtója. De amikor a rengéseket említette, rögtön Daisy jutott az eszembe, hogy ő ezeket mind érzi, elnyeli őket és ez neki mennyire... rossz.
-Hallgass rá, tío! Nem akarhatod magaddal rántani őket. -de ő hajthatatlan volt, csak ugyanazt hajtogatta, mint egy felhúzott papagáj, én meg szabályosan éreztem, ahogy minden vérem kifolyik belőlem, ha ez így megy tovább. Ráadásul a rengések is egyre sűrűbbek és erősebbek lettek...
-Robbie, küzdjön! Jöjjön ki abból a rekeszből! -intézte aztán hozzám a szavait, én pedig tényleg igyekeztem minden erőmet összeszedni hozzá, hogy így tehessek.
-Megállapodtunk. Hát akkor vessünk véget neki! -fordultam a bennem lakozó démonhoz, hogy most végre kitörhet bármi áron és csak Eli elpusztítása lebegjen a szeme előtt, ahogy azt az alkunk is kikötötte. A SHIELD akcióba lépett, Elena a képességét felhasználva kavarta fel az álló háborút, Eli-t a cellába juttatva valamiféle mágnessel. Végre sikerült átalakulnom, így már csak ki kellett keverednem valahogy. Coulson nyújtott segítő kezet a magával hozott lánccal, amit felém hajított. Elkaptam a másik végét, hogy megpróbálhasson kihúzni a nem épp e világi energiacsapdából. De még ez is túl lassú volt... engem húzott vissza a rekesz, nem akart ereszteni, míg Eli simán kisétálhatna innen, és pontosan erre készült, így muszáj volt az egyik kezemmel megragadni őt. Lehet, hogy elkapják, lehet, hogy nem... de mindenképp én akarom megölni, nem engedem át másnak! Ez az én bosszúm! Túl kevés volt az idő, ahogy a lehetőségek száma is. Coulson nem tudott volna kihúzni innen, ahhoz túlságosan erős volt ez a valami, a vonzás... Ha elengedem Eli-t, kijut a cellából, ha Coulson mégis kiszabadítana, a bácsikám is újra kikerülne innen. Egyik sem volt elfogadható, így végül kénytelen voltam elereszteni a láncot, hogy Eli biztosan meglakoljon a bűneiért és senki más ne sérülhessen rajtunk kívül. Magam elé rántottam őt, a szemébe nézve a testvérem megnyomorítójának, a valódi felelősnek mindenért. Miatta lettem... ez. Ugyan próbált szabadulni a szorításomból, de lehetetlen volt. Lepergettem előtte a nyomorult életét, hogy mit tett másokkal, mit veszített, hogy érezze minden áldozata fájdalmát. Az enyémet...



Music
going under

Nagyon köszönöm a sok-sok játékot, chica! Nagyon várom már az újakat  szeretés  szeretés

• •
Vissza az elejére Go down

Sponsored content
↷ i still believe in heroes





Téma: Re: Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake]

Vissza az elejére Go down

Can’t you feel the ground caving in? -[Quake&Bake]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Lezárt játékok-