» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (43 fő) Szomb. 18 Jún. 2016, 22:12-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|
Down the darkest road something follows me -[QuakeRider]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szomb. 21 Jan. 2017, 09:31



Daisy & Robbie
 
A nap legjobb pillanata az volt, hogy Daisy mellett ébredhettem. Ehhez őszintén szólva hozzá tudtam volna szokni, hogy minden reggel így induljon, a világ legjobb nőjével az oldalamon. Tökéletes volt kívül-belül, és ezt biztosan állíthattam, elvégre a démonomat nem tudná megtéveszteni, belelát a lelkének legapróbb sötét foltjába is. Viszont a baj is pontosan ezzel volt, nem kérhetem tőle, hogy olyan elcseszett életet vegyen magára, mint amilyen az enyém. Én vagyok a Szellemlovas, éjszakánként bűnözőket ölök halomra, elveszem a lelküket, a SHIELD és mindenki más is valami pszichopata sorozatgyilkosnak tart, az állandó jellegű Canelo-féle túlóráimról meg inkább nem is beszélve. Ezt egyikünk sem akarhatja, neki a csapata mellett van a helye, nekem pedig a lehető legjobbat kell nyújtanom Gabe számára, felelős vagyok érte. Előbb-utóbb mindkettőnknek vissza kell térnie a megszokott kerékvágásba, még ha nem is hangzik túl jól, de ez van, ilyen az élet. Ettől épp Eli megtalálása választ el minket, ami megint csak kettős érzéseket váltott ki belőlem. Minden vágyam, hogy a bácsikám nyomára akadjunk és végre beteljesíthessem a bosszúmat, amire már vagy öt éve vártam, még ha nem is tudtam akkor még, hogy a saját rokonommal kell végeznem ezért. Vagyis... ezt gondoltam. Daisy-nek ezt is sikerült felülírnia, beköltözött a fejembe és nem tudok elszakadni a lényétől, magamnak akarom őt, akkor is, ha ezek a dolgok mind kizárják egymást. Bár már lehet nem is tudom, hogy mit akarok, ez az időszak teljesen összezavaró és pörgős volt, pedig az eddigi életem se volt unalmasnak és szokványosnak nevezhető. Most meg már csak létezem ebben a zavaros közegben és csak sodródom az árral. Az a csaj teljesen megőrít minden értelemben. Ebből kifolyólag a mai nap legrosszabb része is az ő személyéhez volt köthető, mikor kisétált a szobám ajtaján és minden, ami köztünk történt, a négy fal között maradt elzárva. Talán örökre. És úgy tűnt, hogy talán ez nem is olyan alaptalan feltevés, mivel egész nap került engem. Vagy csak beképzeltem magamnak, már ezt sem tudnám megmondani, semmit se tudok biztosra.
A sok új érzés kezdett az agyamra menni, így valamivel el akartam terelni a figyelmem, mielőtt még végleg becsavarodnék. A hangár felé vettem az irányt, ahol legalább csak a gépek jelenthetik a társaságot, és bíztam abban, hogy nem lesz ott rajtam kívül egy árva lélek sem, de ez a számításom nem igazán jött be. Mack vacakolt az egyik SHIELD-es Lexus-nál. Először vissza akartam fordulni, de aztán mégis közelebb sétáltam hozzá, hogy előtte állapodhassak meg. A motorháztető felnyitva, ő pedig belemerülve, szinte már tudományos fejjel nézegette a motor környékét. Értetlenül nézett fel rám, én pedig a szokásos semmitmondó tekintetemmel meredtem vissza rá, míg meg nem találtam a hangomat.
-Segítsek valamit? -vetettem fel neki a dolgot, mire úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna.
-Értek a kocsikhoz, te meg elég tanácstalannak tűnsz. -böktem a fejemmel a fekete autó alkatrészei felé. A jelek szerint motort akart cserélni benne, de nem volt a helyzet magaslatán.
-Persze, mert nem akar kijönni ez a szar... -morogta elég türelmetlenül.
-Mármint az, amit rossz irányba csavargatsz? -kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, és a felismerés a fején, hogy nála se okés valami, minden pénzt megért. Üdv a klubban.
-Oké, végül is minden segítő kéz jól jön. -adta meg magát végül, a kezembe nyomva egy villáskulcsot.
Neki is láttam a motor kiszerelésének, de az egyik csavar csak nem akart engedni, a kulcs is csak elforgott rajta. Eleinte csak összeszűkült szemekkel szuggeráltam, de mikor már ezredszerre játszotta el ezt velem, a földre hajítottam a kicseszett csavarkulcsot, hogy mással szórakozzon, lehetőleg ne velem.
-Daisy utál engem, haver. -jegyeztem meg a dolgot, bár egyáltalán nem hangosan akartam, de valahogy így jött ki.
-Ez meg honnan jött, öregem? -úgy meredt rám értetlenül, mintha elgurult volna a gyógyszerem, vagy attól tartana, hogy a Lovassá változom.
-Semmi. Felejtsd el! Inkább adj eggyel kisebbet. -ráztam meg a fejemet egy lemondó sóhaj kíséretében, a karomat felé nyújtva, hogy tényleg kérem azt a baromságot.
-Nem úgy értem. Miből gondolod? -engedett meg magának egy hasonló reakciót, mint én az előbb.
-Egész nap kerül engem, mintha valamit csináltam volna ellene. -jegyeztem meg csak ennyit.
-És nem? -kérdezett vissza, mire kapott tőlem egy gyilkos pillantást.
-Nem hiszem, hogy veled lenne baja. Elena akar az agyára menni, úgy vettem észre, előle menekülhet. Ha ő egyszer bepörög... ne akard tudni. Szerintem te csak mindig rosszkor voltál rossz helyen. -fejtette ki a véleményét, mire csak a vállamat vonogattam, hogy én aztán nem tudom, Daisy fejében még egy képzett gondolatolvasó is eltévedne és összezavarodna.
-Éjjel-nappal együtt van veled, kizárt, hogy ne bírja a képedet. -állapította meg valamiféle mosoly kíséretében, de én leragadtam ott, hogy...
-Éjjel-nappal??? -akadtam fenn a megjegyzésének ezen a részén.
-Nyugi, haver. Ez csak egy kifejezés. -sóhajtott lemondóan, újabb értetlenkedő pillantások közepette. Valamit hümmögtem rá, majd elvettem tőle a kulcsot, hogy folytathassam a munkát, és úgy tűnt, hogy végre engedni kezd a csavar is.
-Mi van köztetek Daisy-vel? -szegezte nekem a kérdést, mire egy pillanatra talán még levegőt venni is elfelejtettem.
-Most már ki tudod szedni a motort, és a helyedben kicserélném a légszűrőt is, szörnyen néz ki. Ha nem akarsz egy újabb motorcserét rövid időn belül, akkor jobban jársz ezzel. Töröld át a szűrőház belső falát, majd a motor oldali fedél belső felületét dörzsölt be olajos ronggyal, ez egy darabig felfog olyat is, amit egyébként a szűrő sem lenne képes. -nyomtam a kezébe a kulcsokat, amikkel nemrég bénázott egy rövid gyorstalpaló után, majd kisétáltam inkább a helyiségből. Alig tettem pár lépést, rögtön Coulson-nal találtam szembe magam, az oldalán Daisy-vel.
-Pont magát kerestem. -remek, hát akkor megtalált.

közreműködött: Gabe Reyes -ezúton is köszönet újfent, bro!



Music
misery loves my company

• •


A hozzászólást Robbie Reyes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 29 Jan. 2017, 12:53-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szomb. 21 Jan. 2017, 11:54



Robbie & Daisy


Már másodszor ébredtem Robbie mellett, ez pedig leírhatatlan érzés volt. Elégedett voltam magammal, azzal, hogy ilyesfajta dolgokat képes voltam kiváltani belőle, mikor aztán ő mindent közömbös fejjel fogad, néz végig vagy csinál. Nem igazán lehet belőle érdemi reakciókat előcsalni, viszont nekem az éjszaka folyamán sikerült, nem is egyszer. És még reggel is tartott ez az álomvilág, ahogy a karjaiban feküdhettem, élvezve a csókjait. Szerettem volna, ha ez mindig így van, ha mellette aludhattam volna minden éjszaka, illetve a közelségében, a karjaiban ébredhettem volna, kihasználva az alkalmat, hogy rövidke időre magamhoz láncolhassam. A normális hétköznapjainkban ezekre az alkalmakra amúgy sem hiszem, hogy sort lehetett volna keríteni, elvégre ő éjjel-nappal dolgozott, hol Canelo-nál, hol az éjszakai melójával töltötte az idejét, így nagyon reméltem, hogy amíg még itt vagyunk, többször is lesz alkalmam eljátszani vele azt, hogy ne kelljen nélkülöznöm őt az ágy másik feléről. Komolyan kezdtem úgy érezni magamat, mint akinek valami függősége lett tőle, így pedig már esélyem sem lett volna arra, hogy kiverjem a fejemből a tegnap éjszakát, a ma reggelt vagy éppen őt magát. De sajnos a reggellel együtt azt a negatív hülyeséget is át kellett élnem, hogy lassan kimásztam mellőle, összeszedve az általa szétdobált cuccaimat, hogy aztán kivonulhassak tőle. Sajnáltam azt, hogy ezzel talán véget ért köztünk minden, hisz... szerintem ő a lelke mélyén még mindig azt akarja bizonygatni magának, hogy egymás nélkül sokkal jobb nekünk, mint együtt, hiába történt meg az, ami. És ez a gondolat nem dobott fel valami nagyon, így inkább a szobám felé vettem az irányt, nem is figyelve arra, hogy kik mennek el mellettem és kik nem. Szerettem volna a legkevesebb feltűnést kelteni azzal, hogy Robbie hangár melletti szobájából az én, teljesen ellenkező irányban lévő szobámba igyekszem.
Miután elértem a célomat, gyorsan visszagyűrtem a cuccaimat a szekrényembe, majd végül inkább a zuhany felé vettem az irányt, hogy kicsit lehűtsem magamat. Magamra vettem az első cuccot, ami a kezem ügyébe került, majd a gépemmel együtt a nappalihoz hasonlító helyiségbe vettem az irányt, hogy ott folytathassam a kutakodást, ahol tegnap abba kellett hagynom. Az Őrkutyák tovább szaporodnak, mi meg itt ülünk és tökölünk, hülye protokollra meg szabályokra hivatkozva. Annyira belemerültem a kutatásba, hogy az ismerős, női hang hatására kissé összerezzentem, majd végül meg is állapodott a tekintetem Elena-n.
-Daisy, lehetne egy kérdésem...? -kezdett bele bizonytalanul, mégis tök komolyan nézve rám, így én csak egy mosoly kíséretében csuktam le a gépem tetejét, miközben egy aprót bólintottam, hogy nyugodtan kérdezzen, én állok rendelkezésére. Amint zöld utat adtam neki, azonnal megjelent az arcán az a tipikus Elena mosoly, ami mindig valami rosszat sejtetett. Könyörgöm, csak ne...
-Mi a helyzet el flameante latino diablo-val? -tette fel aztán a kérdést, mire egy pillanatra még a szívem is kihagyott egy ütemet és felkeltem az ülő helyzetemből, hogy megkerülhessem a dilis nőszemélyt, aki még rajtam is túl tud tenni.
-Semmi... -néztem a szemébe teljesen komolyan, majd el is sétáltam mellette, hogy elindulhassak a folyosón egy teljesen másik helyiségbe.
-Semmi? Ne mond, hogy semmi. Reggel láttalak kijönni tőle, szóóóóóóóval... -hallottam még ezt a nagyon elmés megállapítást.
-Ne haragudj, Fitz már várja ezt a pár dokumentumot a gépemről... -intettem neki egyet, meg sem fordulva, hogy lerázhassam. Viszont ez nem jött össze, ugyanis amint visszavittem a szobámba a gépemet, majd kiléptem az ajtón, már megint szembe találtam magamat Yo-yo-val, és már komolyan kezdtem félni tőle.
-Ez amolyan beismerés ám... -jegyeztem meg a dolgot, elém lépve, mintegy elállva az utamat arrafelé, amerre éppen indulni készültem.
-Szóóóóóval... volna rám egy perced?
-Nagyon szeretném, ha lenne, de sajnos... Jemma megkért, hogy nézzek meg neki valamit a laborban, az egyik gép letiltotta a rendszer kártyafelismerő részét, így most senki sem tud belépni és hozzáférni a szoftver Eli-t kutató részéhez. Ugye megérted? -néztem rá nagy szemekkel, lebiggyesztve az alsó ajkamat, mintha annyira szomorú lennék és komoly lenne a sztori, amit az előbb sikerült összehoznom két perc alatt.
-Ma nagyon elfoglalt vagy. Csak nem visszatértél? -kérdezett rá még mindig vigyorogva, mire nem is nagyon tudtam volna mit mondani, de Coulson sétált szembe velünk, aki intett a fejével, hogy kövessem, én pedig nagyon lelkesen kezdtem el futólépésben haladni utána, hogy végül aztán lefékezve előtte nézhessek rá kérdőn, hogy miben lehetek a segítségére.
-Ami azt illeti, Daisy, beszélnem kell veled és Robbie-val. Ő hol van? -nézett rám az igazgató kérdőn, mire csak nagy, értetlen pislogások közepette meredtem vissza rá, hogy nekem ezt honnan kellene tudnom.
-Fogalmam sincsen, biztos még alszik vagy ilyesmi. Nem vagyunk összenőve, hogy mindent tudjak róla. A hangár melletti szobában van, de ezt már biztos tudod, hisz a múltkor majdnem letépte a fejemet, amiért miattam kopácsoltál az ajtaján olyan későn, amiért elloptam az Eli-t kereső gépet... -vontam meg a vállamat tanácstalanul, hogy én aztán nem tudom, merre leledzik Robbie, mire Coulson csak furcsán nézett rám, hogy ezt a hangnemet és kirohanást ő nem is érti. Pár perce még a pontos helyét és testhelyzetét is meg tudtam volna mondani, de most...
-Akkor megkeressük.
-Oké, A.C., te vagy a főnök... -küldtem felé egy ártatlan mosolyt, majd elindultam mellette a folyosón és nem is kellett olyan sokat kóvályognunk, hisz Robbie szembe is sétált velünk, mire Coulson közölte vele, hogy pont őt kereste. Hát... megtalált bennünket, de jó lenne tudni, hogy miért.



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szomb. 21 Jan. 2017, 14:32



Daisy & Robbie
 
Mivel nem volt jobb dolgom, így szívesen töltöttem volna hasznosan az időmet, ráadásul ez talán alkalmas lett volna elterelni a gondolataimat Daisy-ről, de aztán az egész valahogy visszafelé sült el. Segíteni akartam Mack-nek, mivel láttam, hogy csak bénázik a Lexus motorjával a hangárban, de ahelyett, hogy inkább az autóval foglalkozott volna, az érdekelte, hogy mi van köztünk Daisy-vel, mintha erre annyira tudtam volna a választ. Amúgy is, nem mindegy neki!? Ez ránk tartozik, szerintem. De ha akartam volna, akkor se tudtam volna semmi konkrétat mondani neki, minden annyira zavaros volt köztünk, hogy azt pont nem vele akartam boncolgatni, bár senki mással sem, szóval ez mindenképp halott ügy volt. Az ilyesmiben nem vagyok jó, és nem most fogok változtatni ezen. Daisy bonyolult személyiség, és én sem vagyok épp egy egyszerű eset, ezt többször bizonyítottuk is, szóval ez az egész csak arra jó, hogy megfájduljon tőle a fejem és csak mindent bizonytalannak érezzek magam körül. Közöltem a nagydarab fickóval, hogy a motor mellett cserélje ki a légszűrőt is, ha nem akar gyakran így járni, aztán inkább ott hagytam a francba, mert semmi kedvem nem volt az érzéseimmel foglalkozni, akár léteztek, akár nem. Nem magammal kapcsolatban voltam bizonytalan, hanem azt volt nehéz eldönteni, hogy Ő is ugyanazt érzi-e, mint én, vagy egyszerűen csak ezt akartam hinni, mert annyira vágytam arra, hogy igaz legyen. Daisy valami olyasmit jelentett nekem, amit soha senki és semmi. Hajlamos vagyok szebbnek gondolni a dolgokat, mint amilyenek valójában. Jó ötletnek hittem magammal vinni akkor éjjel Gabe-et, kihagyhatatlannak tűnt az alku az ördöggel, bedőltem a bácsikámnak is, így nem volt kizárt, hogy Vele kapcsolatban is tévedhetek. Annyira új volt ez az egész, hogy nehéz volt vele mit kezdenem, pedig gyűlöltem, mikor kicsúszott az irányítás a kezeim közül és mostanában végig másokra voltam utalva, ahelyett, hogy a saját akaratom érvényesült volna. Mintha valami őrült cellába zártak volna a saját elmémben, ahol semmi sem az, aminek látszik. Nekem ez a legnagyobb büntetés.
Alig hagytam el a hangár területét, rögtön Coulson-nal és a vele tartó Daisy-vel találtam szembe magam, aki ma reggel még az ágyam tartozéka volt. Egyszerűen csak szerettem volna kikerülni őket, hogy az ideiglenes szobám felé vegyem az irányt, ők pedig menjenek csak csevegni a mechanikusok gyöngyével, de erre esélyem sem volt. Nem Mack kellett nekik. Jaj de jó. Coulson rögtön leszögezte, hogy pont engem keresett, mire magamra erőltettem valamiféle érdeklődő nézést, hogy miről is van szó. Vetettem egy röpke pillantást a mellette ácsorgóra, ha már így ezredszerre is sikerült összefutnunk a kommunikáció leghalványabb szikrája nélkül, majd a figyelmemet az ex-igazgatónak szenteltem.
-Megtalált. -ez volt minden reakcióm, amit sikerült kierőszakolnom magamból, sosem volt jó érzésem ettől a SHIELD-es, szabálymániás bandától. Így most sem. Nem voltam kíváncsi egy újabb fejmosásra és a hivatalos bejelentésre sem, hogy mivel ki akartam nyírni a Mace nevű magas rangú fazont, ezért addig be leszek zárva ide, amíg Eli elő nem kerül, magamnak köszönhetem. Ja és eszembe se jusson azzal fenyegetőzni, hogy akkor ők maguk lesznek egytől-egyig a Lovas vacsorája egy sötét, véres éjszakán. Ezt a kört megspórolhatta volna magának, pláne Daisy-t nem kellett volna ezért idáig rángatnia, aki amúgy sem díjazta a társaságomat.
-A múltkor történtek miatt az igazgató nem akart kiengedni titeket, nehogy újabb Őrkutyás halálhírekkel legyen tele a sajtó, mert az nem fért volna bele abba a marketingbe, amit a PR-osa, Burrows... vagy kicsoda kitalált neki. -próbált tárgyilagos maradni, de azért a hangjából eléggé lejött, hogy ő sem mindig ért egyet a főnöke utasításaival és döntéseivel, csak biztosan őt sem dicsérték volna meg azért, ha ezt nyíltan hangoztatja. Pedig én támogatnám.
-A Szellemlovas nem jelent jót a SHIELD-nek, az pedig pláne nem, hogy "Quake" az ügynökséghez tartozott és most egy lélekrablóval bandázik. -erre kissé türelmetlenül meredtem rá, hogy mondjon valami újat is, míg ő egy bocsánatkérő pillantást váltott Daisy-vel, nyilván azért, mert kénytelen volt Quake-nek nevezni.
-A lényeget mondja, mert ezt már ezerszer hallottuk. Felfogtuk, ezért kár volt összecsődítenie minket. -jegyeztem meg csak ennyit. Nem volt ínyemre azt hallgatni, hogy szerencsétlen csajt újra és újra miattam... a démon miatt... akarják rossz színben feltüntetni.
-Daisy-t pedig most már felejtsék el. Semmi köze a Szellemlovas dolgaihoz, nem valamiféle bűntárs, vagy minek is próbálják meg beállítani. Az inhuman-ek érdekeit tartja szem előtt, nem öli halomra az embereket, elég nagy bunkóság a részükről velem azonosítani. És bár tudom, hogy maguk meg se hallják, amit beszélek, de még mindig nem vadászok élvezetből ártatlanokra, csak aki megérdemli. -néztem rá teljesen komolyan, majd megkerültem Coulson-t, hogy őket is ott hagyhassam, ahogy pár perce Mack-ke tettem. Nem kell a szent beszéd, se tőle, se az igazgatótól, se egyik képmutató ügynöktől sem. Azzal van tele a padlás, nyilván ezért van a bázis is az alagsorban, fent már nem volt több hely.
-Várjon még, Mr Reyes! Nem vádaskodni jöttem. -szólalt meg újra, mire hajlandó voltam megállni, hogy kapjon még egy percet.
-Akkor hagyja a körítést. -nem mintha bárhová is siethetnék innen ugye, arról már gondoskodtak.
-Őszintén szólva mind arra számítottunk, hogy majd megpróbál kijutni a bázisról, vagy a Szellemlovas erejével vagy Daisy-t felhasználva, elvégre ő elég jól ismeri a biztonsági rendszert. -a tekintetemet az említett személyre irányítottam, majd csak hitetlenül a fejemet ráztam.
-Mi...!? Nem! Nem akarnám bajba keverni. -most kapok egy kitüntetést, hogy mégse vagyok olyan szemétláda vagy mi!? Így, hogy mindenki boldog, akkor én mennék is...
-A lényeg... újra dolgozhattok az Őrkutyák ügyén, együtt, amíg meg nem találjuk Mr Morrow-t. Mindent megteszünk, csak hátrányba kerültünk a múltkori technikai malőr miatt. -szegezte aztán a tekintetét ő is Daisy-re, én pedig az öltönyösre, úgy nézve rá, mint aki rosszul hallott. Csak úgy kiengednek, ja persze.
-Hol a csapda? -kérdeztem vissza szinte azonnal, mert nekem ez valahogy túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
-Nincs csapda. Próbálunk... egy csapat lenni, megkímélve mindenkit a lelkesítő szlogentől. -forgatta meg a szemeit, majd újra Daisy-hez fordult.
-Jeffrey azt mondta, hogy keresd fel McCafferty ügynököt, ő az egyik pilótája. Neki hozzáférése van Los Angeles térfigyelőkameráihoz. Azok segíthetnek a szervezet tagjainak nyomon követésében. -osztotta meg vele az igazgató nagylelkűségét, majd a hangár felé vette az irányt, nyilván Mack-el is volt elintéznivalója. Kérdőn meredtem aztán Daisy-re, hogy ő ezt elhiszi-e, mert én még aligha. Majd ha a tüdőmben érzem a friss levegőt, akkor esetleg.



Music
misery loves my company

• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szomb. 21 Jan. 2017, 15:36



Robbie & Daisy


Imádom Elena-t, az életfelfogása és gondolkodásmódja nagyon közel áll az enyémhez, megbízom benne, de legszívesebben agyonvertem volna, mikor megállás nélkül az agyamra akart menni és azt állította, hogy látott reggel kijönni Robbie szobájából. Persze nem mondom, hogy nem lehetett igaz, de annyira reméltem, hogy megint csak túlpörgött az agya a múltkori Charger eset óta és nem gondolta komolyan, hogy az után érdeklődjön, lefeküdtem-e vele vagy sem. Semmi köze hozzá, plusz, ha akarom, akkor simán le is tagadhatom faarccal, elvégre én a hazugságok és magyarázások királynője vagyok. A túlélésemhez tartozott, hogy mindig más és más személyazonossággal éltem, azokat használtam és mindig, minden perben el kellett tűnnöm a nyilvánosság elől, nehogy lebuktassam az Árhullámot, majd a SHIELD-et vagy most éppen magamat. De Robbie... ő a hatalmas kérdőjel a fejemben, akivel nem tudok mit kezdeni. Akartuk ezt az egészet, tudtuk, hogy kell a másik, mindennél jobban, mint még soha semmi. És én szerettem volna neki azt mondani, hogy máskor is megismételhetnénk ezt az éjszakát, vagy legalább csak abban egyezzünk meg, hogy néha napján pofátlanul mellé fészkelhetem magamat az ágyban, hogy ne kelljen a kelleténél többször nélkülöznöm a világ legjobb párnáját a személyében. De erre nem volt lehetőségem, hisz inkább felöltöztem és kisétáltam a helyiségből, majd egész délelőtt sikerült elkerülnöm, mert akárhányszor megláttam valahogy akár egy másodpercre, Elena ott termett, így menekülőre kellett fognom.
Végül aztán Coulson mentett meg, mikor elhívott magával, hogy keressük meg Robbie-t, amibe én készséggel bele is egyeztem, hisz ez egybevágott az én elképzeléseimmel is. Mikor aztán megtaláltuk, az ex-igazgató azonnal ott is tartotta azzal, hogy éppen őt kereste. Mikor a tekintete találkozott az enyémmel, csak egy bocsánatkérő pillantást küldtem felé, amiért bunkó módon elkerültem őt az elmúlt órákban. Mikor aztán annyit közölt, hogy akkor megtalálta, csak egy sóhajra futotta a részemről, hogy ebből már megint mi lesz. Csak csendben ácsorogtam, hogy így hallgathassam Coulson-t, aki először valami marketinges szarral akart minket megetetni, mire csak felvont szemöldökkel néztem a mellettem állóra, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan.
-Senki sem kötött minket a SHIELD-hez, már bocs... szóval Mace inkább törődjön a hülye motivációs plakátjaival, amik a fürdő ajtajára vannak kiragasztva. Már komolyan félek levetkőzni, nehogy kamera legyen benne, mondván, hogy "Quake szétzúzza a bázist, így miden alkalommal figyelni kell." -fejtettem ki a véleményemet, mielőtt még folytathatta volna a magyarázást, de aztán hozzátette, hogy a Szellemlovas nem jelent jót a SHIELD-nek, ahogy én sem, pontosabban Quake. A bocsánatkérő pillantást látva csak lesütöttem a szemeimet és a fejemet ráztam, hogy ne foglalkozzon ezzel, itt a régi csapaton és Robbie-n kívül mindenki így kezel, szóval tök lényegtelen. Mikor aztán Robbie hirtelen megszólalt, csak nagy szemekkel meredtem rá, hogy erre semmi szükség nincsen, elvégre én kerestem magamnak a bajt, nem miatta hiszik azt, amit. Mármint... nyilván nem szeretik a tényt, hogy én nem csak a Szellemlovast látom a forrófejű latino srácban, de... ez van. Ez az én dolgom, meg... az övé. Csak figyeltem, ahogy kikerült minket, mert hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a sok információtól, amit elhadart itt nekünk. Végül Coulson szólt utána, hogy várjon még egy kicsit, mire végre lefékezett és kaptunk tőle még egy percet. Gracias...
Mikor aztán tovább folytatta a szövegelést azzal, hogy meglepő volt, hogy Robbie sem a Lovast, sem engem nem használt a kijutásához, csak hitetlenül meredtem a volt igazgatóra. Pontosan ő volt az, aki azt mondta, hogy ne próbáljam meg feltörni a rendszert, mert bajba kerülnék miatta és vele azonosítanának.
-Eszünkbe sem jutott csak úgy kitörni innen... ne már Coulson, ez a SHIELD. Ennyi tartás még van bennem... bennünk... -forgattam meg a szemeimet, majd csak nagy szemekkel meredtem rá, mikor kinyögte, hogy mehetünk Őrkutyázni a "jó magaviseletünk" miatt, ugyanis ez így elég hihetetlennek hangzott, de amint rám szegezte a tekintetét, csak ártatlanul vigyorogtam, hogy nem az én hibám volt és nem tudom, miről beszél.
-Az nem az én hibám volt... keresd meg a Hunter-Bobbi párost és verd meg őket, amiért elérhető helyen hagyták a hülye brazil mérgüket... -emeltem fel a kezeimet megadóan, majd mikor Robbie átvette a szót egy röpke kérdés erejéig, azonnal rá szegeztem a tekintetemet, elvégre ez jogos kétely a részéről. Miután eloszlatta Robbie tévképzeteit, megosztotta velem, hogy keressem fel Mace egyik emberét, aki majd segít nekem megfigyelni az LA-ben tanyázó Őrkutyákat.
-Kösz, de... a laptopom is képes erre és az... kevésbé kényelmetlen, mint egy olyasvalaki mellett állni, aki megvető tekintettel mér végig... -vontam vállat egy halvány mosoly kíséretében, majd csak figyeltem, ahogy a hangár felé vette az irányt.
-Ami azt illeti, szerintem nincs ebben csapda. Mármint... nem hiszem, hogy Mace konfrontálódni akarna velünk... és ez egy remek lehetőség, hogy megint friss levegőt szívhassunk... -jegyeztem meg halkan, közelebb lépkedve Robbie-hoz, hogy közvetlenül előtte állapodhassak meg.
-És... ne haragudj, hogy folyton egy szó nélkül elmentem melletted, én... szerettem volna beszélni veled, de Elena... nos... olyan volt, mint egy... őrült zaklató, mert állítása szerint ő látott engem kiszambázni reggel a szobádból, miután nagy nehezen elengedtél magad mellől és hagytál felöltözni... -néztem fel rá nagy, bocsánatkérő pislogások közepette, hogy tudassam vele, nem elkerülni akartam, csak éppen rosszkor volt a rossz helyeken, így esélytelen volt vele két szót váltanom.



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szomb. 21 Jan. 2017, 17:08



Daisy & Robbie
 
Nem igazán akartam elhinni, amit Coulson mondott az imént. Az első, gyanakvó feltevésem, hogy újabb papolást akartak nekünk előadni a felelőtlen magánakciónkról az Őrkutyákkal történtek miatt, sokkal hitelesebben hangzott, mint ez. Mikor kiejtette a száján az elképzelhetetlennek ható mondatot, hogy újra szabadon, együtt dolgozhatunk Daisy-vel az embertelen gyűlölők ügyén, amíg Eli elő nem kerül, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Automatikusan, reflexből kérdeztem vissza, hogy ebben most mégis hol van a csapda, mert túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, én pedig a saját bőrömön tapasztaltam meg már nem is egyszer, hogy jobb nem hinni a látszat erejében. Az optimizmus szobrát is mintázhatták volna rólam akkor, de ez most már nem volt túlzottan jellemző rám, ahhoz túlságosan sokat veszítettem a könnyelműségem és a rossz döntéseim miatt. Az ügynökök szószólója aztán igyekezett megnyugtatni és eloszlatni a kétségeimet ezzel kapcsolatban, hogy ez nem egy olcsó és átlátszó trükk, egyszerűen csak ők is próbálnak nyújtani valamit nekünk, ami számunkra fontos, hogy egy csapat legyünk. Pláne, ha már egyszer ez az igazgató szlogenje is, amit hála az égnek nem akart most ránk erőltetni. A csapból is az folyik. Miután befejezte a nekem szánt mondandóját, Daisy-hez intézte a szavait, hogy keresse fel Mace egyik talpnyaló ügynökét, aki majd betekintést enged neki L.A. térfigyelőkameráinak felvételeibe, élő képeibe, hogy könnyebben a terrorista utánzatokra akadhassunk. Az inhuman királynő aztán megköszönte a felajánlást, de nem kívánt élni a lehetőséggel, mire csak kérdőn néztem rá, hogy mi van!?. De aztán kifejtette, hogy erre a laptopja is simán képes a mindenre kiterjedő hacker tudásából kifolyólag, amihez már nekem is volt szerencsém, és tényleg nem semmi, amit tud, ráadásul sokkal jobb megoldás, mint olyasvalaki mellett állni, aki megvetően követi minden egyes mozdulatát. Ebben igaza volt, és Coulson sem akart vitába szállni vele, bár nyilván ennyi idő alatt már kitapasztalta, hogy felesleges még csak a próbálkozás is, mert esélytelen vállalkozás. Csak némán rábólintott a dologra, majd a hangár felé vette az irányt, ahol Mack szenvedett a Lexus belső szerveivel.
Miután az öltönyös elhúzta a csíkot, rögtön Daisy-re figyeltem, magamra öltve a lehető legkérdőbb tekintetemet, hogy ő elhiszi-e ezt az egészet, mert én valahogy nem akartam, akármit is állított az ezer éves cimborája. Tudom, hogy a volt igazgató nagyon fontos neki, de én akkor is csak Mace szavait és szándékait hallottam ki ebből az egészből, benne pedig egyáltalán nem bíztam. Elvégre egy igazi csaló, de nem voltam akkora tapló, hogy még le is buktassam az emberei előtt azok után, hogy nyilvánosan eszméletlenre vertem, miután kiszabadultam az állítólag törhetetlen cellájukból. Daisy szerint viszont ez nem lehet csapda, mert nem hiszi, hogy az igazgató annyira ostoba lenne, hogy maga ellen akarjon hangolni minket, holott épp tőlünk várják a megoldást a bácsikám kiiktatására. Van benne logika, de nem mindenki gondolkodik úgy, mint mi. Annak a ténynek viszont nem tudtam volna ellent mondani, hogy újra friss levegőt szívhatunk és nem kell teljesen bezárva lennünk ide. Bár lassan nekem már csak az volt a lényeg, hogy vele lehessek közben. Igyekeztem a démonomban is tudatosítani, hogy nem ölethet meg velem most egyetlen bűnös lelket sem, mert azzal csak eltévednénk az ígért bosszúm felé vezető úton. Ha ennek vége, úgyis tartom a szavamat, cserébe viszont neki is le kell tennie valamit az asztalra. Nem lesz könnyű, de mindennek ára van.
Akartam reagálni valami értelmeset az elhangzottakra, hogy aztán tovább is állhassak, de ez nem sikerült, mert amint befejezte a mondandóját, közelebb lépett hozzám, hogy végül előttem találja meg a helyét. Amikor ennyire közel volt hozzám és csak mi ketten voltunk, ettől valahogy mindig átjárt a forróság és egy izgatott érzés, amit sosem éreztem, teljesen más világokba kerültem miatta, kiszakadva a valóságból. Érdeklődve néztem le rá, hogy most megint mit akar tőlem, mivel egész nap nem ez volt jellemző rá, és ne akarjon az eddiginél is sokkal jobban összezavarni a megfejthetetlen viselkedésével. Rögtön egy bocsánatkéréssel indított, mire csak összehúzott szemekkel fürkésztem a barna szempárt, kissé oldalra döntött fejjel, elvégre alaposan sikerült meglepnie ezzel. Nem igazán erre számítottam tőle, bár igazából semmire sem, de attól még váratlan volt. Szinte sarokba szorított a közelségével, ahogy azt ecsetelte, hogy nem akart folyton egy szó nélkül elmenni mellettem, sőt igazából beszélni szeretett volna velem, de nem volt rá alkalma. Ahogy Mack is mondta, Elena bekapcsolta a zaklató üzemmódot, mert látta Daisy-t kijönni a szobámból és ettől rögtön kombinálni kezdett. Látod, jobb lett volna, ha egész nap velem maradsz. Ahogy hatalmas, bocsánatkérő szemekkel pislogott fel rám, legszívesebben átöleltem vagy megcsókoltam volna itt és most, de azt valahogy mégsem akartam megjátszani, mert nem hiányzott egyikünknek sem, hogy ennél jobban is velünk legyenek elfoglalva. Képtelenség volt ellenállni neki, minden pillanat egy igazi kihívás volt, de annak örültem, hogy nem szándékosan került engem, pedig már komolyan ettől tartottam.
-Nem kellett volna elengednem téged, neked pedig maradnod kellett volna, ahogy kértelek, és akkor sikeresen elkerülhetted volna a kolumbiai őrangyalodat. -jegyeztem meg a dolgot teljesen komolyan nézve rá.
-Ja és... nem haragszom. -küldtem felé egy halvány mosolyt, majd a hangár irányába pillantottam, hogy aztán elindulhassak vele együtt az ellenkező irányba, az étkező vagy mineve helyiség felé. Töltöttem neki egy bögre kávét három vagy négy cukorral az édesség függőségére való tekintettel, hogy aztán a kezébe nyomhassam, én pedig beértem egy sima feketével.
-Van még kedved a versenyhez, vagy maradjunk az Őrkutyáknál? -fordultam ismét felé a pultnak támaszkodva, miközben beleittam a jó erős kávéba.
-Azt mondtad, hogy beszélni akartál velem. Miről? -jutott eszembe aztán a dolog, miután befejezte az előző mondandóját. Az előbb erre nem került sor, de most itt van rá a remek alkalom.



Music
misery loves my company

• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szomb. 21 Jan. 2017, 18:02



Robbie & Daisy


Coulson végül beavatott minket, hogy kivételesen nem büntit kapunk, mint a verekedős gyerekek az oviban, hanem jutalmat. Elmondta, hogy az igazgató hajlandó minket kiengedni Őrkutyákra vadászni, méghozzá együtt. Ez eléggé hihetetlennek hangzott, de én örültem neki, mert már hiányzott a szabad levegő. Persze hiányzott a régi csapatom, de... ez a sok új és sokszor értelmetlen szabály nekem magas volt, nem is kicsit. Így miután az ex-igazgató elmondta Robbie-nak a meggyőzésre szánt dumáját, hozzám fordult, hogy elmondja, keressem fel a McCafferty névre hallgató ügynököt, hogy együtt átnézhessük vele a Los Angeles-ben lévő kamerák felvételeit, így követve nyomon az ott tanyázó Őrkutyákat. Viszont én ezzel nem akartam élni és amint magamon éreztem Robbie tipikus "mi van!?" tekintetét, tovább folytattam a magyarázást, miszerint a gépemmel is képes vagyok olyasmire és ott legalább nem kell magam mellett tudnom olyasvalakit, aki megvető pillantásokkal kíséri figyelemmel minden egyes lépésemet, amit teszek. Itt mindenki Quake-nek hív és úgy is kezel, mint ahogy az újságok beállítottak. Még az igazgató is gyűlöl engem, szóval teljesen mindegy, én csak egy rossz reklám vagyok neki, ahogy Robbie is. Éppen ezért nem akartam olyanok közé menni, akik úgy kezelnek, mint valami leprás korcsot. És ezt szerencsére Coulson sem akarta megkérdőjelezni, így rábólintott a dologra, majd a hangár felé vette az irányt, le merném fogadni, hogy Mack-et akarta megtalálni.
Aztán amint ketten maradtunk, Robbie kérdő pillantásával találtam szemben magamat, így elmondtam neki, hogy szerintem ebben nincsen semmiféle csapda vagy hasonló, elvégre nem hiszem azt, hogy az igazgató komolyan meg akarta kockáztatni, hogy itt hagyjuk a francba az egész helyet, ha már egyszer ránk vannak utalva egy bizonyos szinten, akár akarják, akár nem. És azt is hozzátettem, hogy ezek mellett még a friss levegő is egy fontos szempont, amit megint élvezhetünk majd, ha kiengednek innen. Robbie nem szereti a bezártságot, azt, ha korlátozzák vagy nem ő irányíthat, így ezt tökéletes indoknak tartottam ahhoz, hogy megpróbáljak hatni rá egy bizonyos szinten, aminek hatására képes lesz valamennyire visszafogni magát és a hülye megjegyzéseit meg gyilkos pillantásait, amivel az itt dolgozókat illette a nap majdnem 24 órájában.
Végül aztán közelebb sétáltam hozzá, hogy előtte állapodhassak meg, így nézve fel rá hatalmas szemekkel, hogy bocsánatot kérhessek tőle. Elmondtam neki, hogy egyáltalán nem miatta volt ez az egész, hanem azért, mert Elena beindította a kerítőnői ösztöneit és egész nap engem üldözött a baromságával, így nem tudtam volna vele beszélni, pedig akartam. És éppen ezért nem tudtam mást tenni, csak bocsánatkérően pislogni rá, hogy ne haragudjon rám és csak reménykedtem benne, hogy tényleg nem utált meg emiatt. De amint megszólalt, csak egy halvány mosoly kíséretében néztem fel rá, az alsó ajkamba harapva.
-Lehet ki kellett volna kötnöd az ágyhoz és akkor nem keltem volna fel... -néztem fel rá még mindig mosolyogva, majd amint közölte, hogy nem haragszik rám, csak még szélesebb lett a mosolyom és legszívesebben megcsókoltam volna hálám jeléül, de ezt nem tartottam jó ötletnek, mivel már most sem akartam minket békén hagyni a baromságokkal, amiket kitaláltak. De aztán ezek után elindult az ellenkező irányba, én pedig mellette haladtam tovább, míg el nem értük az étkezőt, ahol kaptam tőle egy bögre kávét, jó sok cukorral, amit egy mosollyal díjaztam.
-Naná. Még mindig érdekel, hogy mit élveznek emberek abban, hogy őrült tempóban száguldoznak. -jegyeztem meg csak ennyit, majd beleittam a kávémba. Mikor aztán visszatért ahhoz, hogy miről is akartam vele beszélni, a bögrémet lepakoltam a pultra, hogy aztán közelebb lépkedve hozzá állapodhassak meg közvetlenül előtte, a tenyereimet a pultra fektetve mellette két oldalt.
-Hát... nekem igazából csak az volt minden problémám, hogy... ugyan nem tudom, mi ez az egész köztünk, de ha már egyszer nyerés nélkül is az önkéntes kispárnám lettél és úgy sem maradunk már itt sokáig, ezt eljátszhatnád nekem többször is, ha... neked sincs ellene kifogásod vagy ilyesmi. -pillantottam fel rá ismét nagy szemekkel, egy angyali mosoly kíséretében.



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Vas. 22 Jan. 2017, 05:47



Daisy & Robbie
 
A Daisy-vel kapcsolatos borús gondolataim aztán hamar szertefoszlottak, mikor megosztotta velem, hogy nem szándékosan került egész nap. Sőt, igazából beszélni akart velem, de az Elena névre hallgató nőszemély folyamatosan beleköpött a levesébe, pont ahogy Mack is mondta. Állítólag látta kijönni a szobámból és ezzel kapcsolatban akart többet kiszedni belőle, így kénytelen volt elkerülni őt, és ezáltal engem is sikerült neki, amiért bocsánatot kért. Így belegondolva, igazából nem volt miért ezt tennie, szóval alaposan meglepett, mikor előállt ezzel. Magamhoz szorítottam és megcsókoltam volna, de ez most nem állt módomban, túlságosan forgalmas helyen voltunk ehhez itt, a hangár közelében. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, ahogy a bőrének érintése mágnesként vonzott magához, de kénytelen voltam megálljt parancsolni a vágyaimnak, a vele kapcsolatos ösztöneimnek. Pedig egy öleléssel adhattam volna a legnyilvánvalóbban a tudtára, hogy mennyire képtelenség rá haragudni bármi miatt is. A szavak csak szavak, a tetteket viszont nehéz megjátszani, én mindig is inkább ebben hittem. Kifejtettem végül a véleményemet, hogy mellettem kellett volna maradnia a forró ágy fogságában és akkor elkerülhette volna az ilyen felesleges köröket, de ő volt az, aki nem hallgatott rám. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, majd hozzáfűzte, hogy lehet ki kellett volna kötöznöm, és akkor nem tudott volna felkelni.
-Majd legközelebb. -viszonoztam a mosolyát, majd igyekeztem megnyugtatni őt, hogy nem haragszom rá, esélytelen. Nem akartam tovább a hangár bejáratának közelében lenni, de nem zárhattam be minden pillanatban a bázison lévő szobámba, hogy kisajátíthassam magamnak. A konyhával egybekötött étkezőnek sem túlzottan nevezhető akármilyen célt szolgáló és nevet viselő helyiség felé vettem az irányt, bízva abban, hogy Ő is velem tart majd, és egyáltalán nem okozott csalódást. Töltöttem neki egy bögre nagyon cukros kávét, ha már egyszer hivatalosan is engedélyt kaptunk az éjszakázásra. A bázison kívül. Jó lett volna meglátogatni Vele a testvéremet, hogy aztán az éjszakát velem tölthesse, a saját otthonomban, nem pedig ezen a kényszeredett helyen, de ez nem volt kivitelezhető. Gabe-re SHIELD ügynökök vigyáztak, ha esetleg Eli felbukkanna nála, így nem mehettünk oda, az maga lett volna a nagybetűs lebukás, hogy még csak a közelébe sem merészkedtünk az Őrkutyáknak. Ezt nem kockáztathattuk meg, és amúgy is jobb volt Gabe-nek, hogy nem hagyták őrizet nélkül ebben a helyzetben, ezt nem akartam elszúrni. Inkább csak beleittam a fekete kávéba, miközben a pultnak támaszkodtam. Rákérdeztem Daisy-nél, hogy még mindig van-e kedve a beígért autóversenyhez, vagy inkább mégiscsak kergessük az ősi ellenségeit, mert nekem az is jó. Habozás nélkül rávágta, hogy még mindig érdekli, mert szeretné megtudni, hogy mégis mit élveznek annyira ebben az emberek, hogy őrült tempóban száguldanak.
-Pontosan ezt. Amint megérzed a verseny izgalma okozta adrenalin löketet, hallod a kocsi duruzsoló motorját, érzed a dübörgő erőt benne, az utat alattad, meg fogod érteni miről beszélek. Ilyenkor megszűnik körülötted minden és csak a cél lebeg a szemed előtt. -magyaráztam neki a dolgot, de még mindig tartottam magam ahhoz, hogy ezt át kell élni.
-De többet nem vezetheted a Charger-t, ezt már most mondom. -tettem hozzá gyorsan, mert több karcolást nem fog ejteni a kicsikémen, az biztos. Egyszer a démonom is megunja a kocsipolírozást, aztán akkor majd Szellemlovas leszek 'ló' nélkül.
Neki szegeztem inkább a kérdést, hogy miről akart velem beszélni, amit a környezete nem hagyott neki, de most itt volt az alkalom, hogy bepótolja. Ahelyett, hogy beszélni kezdett volna, a pultra rakta a bögrét, én pedig tág pupillával figyeltem minden egyes mozdulatát, ahogy közelebb lépett hozzám, csapdába ejtve a pult és maga közé, ahogy a tenyereit mindkét oldalon a pultra simította körülöttem. A barna szempárból igyekeztem kiolvasni, hogy mi járhat a fejében, de a tekintetem a puha ajkakra vándorolt, amint beszélni kezdett velük. Valami olyasmit magyarázott, hogy nem tudja, hogy mi ez az egész köztünk, de mivel anélkül is vele aludtam, hogy egyáltalán nyert volna, és úgysem fogunk sokáig a bázison maradni, talán ezt többször is eljátszhatnánk, ha nincs ellene kifogásom. Ártatlan mosoly jelent meg a szája sarkában, jelezve, hogy befejezte a mondandóját, ami csak részletekben maradt meg bennem a hirtelen jött közelsége, a teste forrósága és az engem körülvevő illata miatt. Lassan újra rá emeltem a tekintetem, amint ő is azt kutatta.
-Mit... mit is mondtál? -kérdeztem vissza csendesen, hátra nyúlva az egyik keze alatt, hogy lerakhassam a jelek szerint kihűlésre ítélt kávét. Amint megvoltam a most olyan bonyolultnak tűnő művelettel, a karjaimat a dereka köré fontam, még közelebb húzva magamhoz őt a csípőjénél fogva, hogy teljes valójában hozzám simulhasson.
-Mármint... tudom, figyeltem. Szóval... mindig szívesen látlak az ágyamban. Is. -préseltem ki magamból nagy nehezen valami válaszfélét. Közelebb hajoltam hozzá, hogy egy lassú, gyengéd csókot adhassak neki, ha már egyszer a képessége nélkül is lerombolta az akadályokat kettőnk között, amit épp próbáltam fenntartani, de ellene esélyem sincs. A mentális, aljas harcokat mindenképp ő nyeri velem szemben, én pedig a szerencsés vesztes vagyok a játszmában. Amilyen visszafogottra sikerült ez a csók, legalább olyan gyorsan véget is ért, mivel a hely nem volt épp erre alkalmas.
-Tudod... így már nem tűnik olyan vonzónak az a friss levegő. -hozzád képest mondjuk semmi sem az. Végül eleresztettem őt, és még épp időben, mert az a tudós csaj masírozott be a konyhásétkezősnemtudommibe, aki a raktáraknál is ott volt, mikor megpróbálta megölni őket az ausztrál akcentusos barom.
-Oh, kávé. Ölni tudnék egy kávéért! -osztotta meg velünk az amúgy nem túl érdekes információt azzal a vékony, brites hanglejtésével. Elég szétszórtnak tűnt, én meg idegesnek, hogy miért nem telepítettek inkább a folyosóra egy kávéautomatát.
-Jaj... sajnálom. Nem akartam zavarni. De jó, hogy itt vagy Daisy! Szükségem lenne rád, az egyik gép a laborban nagyon fura dolgokat csinál, és nem sikerült rájönnünk Fitz-cel, hogy mi lehet a baj. -kezdett bele a magyarázásba, miközben megcsinálta a saját kávéját.
-De... ráér persze. -nézett rám, majd ismét Daisy-re, aztán azzal a lendülettel távozott is, ahogy jött, én pedig felvont szemöldökkel néztem utána, hogy itt komolyan mindenki ennyire hiperaktív!?



Music
misery loves my company

• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Vas. 22 Jan. 2017, 10:23



Robbie & Daisy


Megosztottam Robbie-val, hogy egyáltalán nem miatta volt az, hogy nagy ívben elkerültem ma őt, elvégre... a tegnap éjszaka után elég nagy hülyeség és képmutatás lett volna a részemről ilyesmit tenni. És nem is akartam volna, ha nincs Elena, meg az a mérhetetlen zaklató üzzemmód, amit olykor be tud kapcsolni magán. Mert ő látott kijönni a fent említett srác szobájából reggel és a fejébe vette, hogy többet megtud a kettőnk viszonyáról, holott... akkor sem tudtam volna neki mondani semmit, ha akartam volna. Szerintem magunk sem tudjuk még, hogy mi ez az egész kettőnk között, elvégre ebben a kényszeredett összezártságban még működnek ezek a dolgok, mint az együtt alvás és... egyéb. De ha már nem itt leszünk, akkor ez valószínűleg ugyanúgy a semmibe fog veszni, mint a legtöbb ilyesfajta dolog. Kár lenne érte és őszintén szólva nem is akartam ezzel foglalkozni, így inkább bocsánatot kértem tőle azért, amiért elkerültem. Szívesen adtam volna neki őszinte sajnálatom jeléül egy csókot vagy legalább egy ölelést kikönyörögtem volna magamnak tőle, de ez hülyeség és kivitelezhetetlen volt a jelenlegi helyünkön, a hangár környékén mindig nagy a nyüzsgés, hiába nincs most annyi öltönyös idegen a bázis területén. Viszont amint közölte velem, hogy nem kellett volna elengednie, nekem pedig hallgatnom kellett volna rá és vele kellett volna maradnom a meleg ágyban, mert akkor elkerülhettem volna a "kolumbiai őrangyalomat", csak egy mosoly jelent meg a képemen és megosztottam vele dolgok magyarázatát. Kifejtettem neki, hogy talán ha kikötözött volna, akkor nem mentem volna el a közeléből, mire az ő arcán is megjelent egy hasonló görbe és közölte, hogy majd legközelebb.
-Csak nehogy fordítva legyen... -jegyeztem meg halkan, elnevetve a dolgot, mert elég abszurd képet festett a fejemben, hogy én bárhová is kikötözném Robbie-t vagy ő engem. Így inkább csak csendben követtem őt az étkező felé, hogy aztán az azzal egybekötött konyhában találjuk meg magunknak a helyet, két kávé társaságában. Egy elismerő mosolyt küldtem felé, hogy képes volt figyelni és megjegyezte az édességmániámat. Csak figyeltem, ahogy beleivott a teljesen cukormentes, keserű löttybe, majd érdeklődve hallgattam a kérdését, miszerint van-e még kedvem a versenyhez vagy inkább az Őrkutyák után akarok-e menni. Én meg habozás nélkül rávágtam, hogy naná, mert még mindig érdekel, hogy emberek mit szeretnek meg élveznek abban, hogy őrült tempóban száguldanak. Inkább gyorsan beleittam a kávémba, így hallgatva a kis okfejtését, hogy pontosan ezt imádják benne azok, akik versenyeznek.
-Hát jó... én nem vagyok otthon ezekben a körökben. Ha mutatsz egy "kocka" közösséget, azokkal órákig el tudnék beszélni a számítógépes programokról és arról, hogy mennyire idegesítő, mikor a Pentagon tűzfalát fejlesztik, szóval... ja... -vontam vállat, majd csak felvont szemöldökkel néztem rá, mikor közölte, hogy többet nem vezethetem a kocsiját.
-Mintha lett volna alapból esélyem arra, hogy vezethessem... -forgattam meg a szemeimet egy sóhaj kíséretében, hogy azért ne úgy állítsa be a dolgot, mintha lett volna lehetőség arra, hogy vezethessem a szerelmét.
Aztán ezek után felhozta a nemrég tőlem hallottak, hogy miről is akartam vele beszélni, amiben akadályt jelentett nekem Yo-yo baromsága. Így én csak teljes nyugalommal lepakoltam a bögrét a kezemből, majd a tenyereimet a pultra fektettem mellette két oldalt, hogy közém és a fent említett bútorzat közé szoruljon, amíg beszélek hozzá. Elmondtam neki, hogy ugyan nekem fogalmam sincs, hogy mi ez az egész kettőnk között, de abban biztos vagyok, hogy én azt szeretném, ha többször is az ágy másik oldalán tudhatnám őt, ha már nyerés nélkül is velem aludt a múlt éjszaka. Csak egy mosoly kíséretében néztem fel rá, jelezve, hogy vége a mondandómnak, így nem kell tovább a számat szuggerálnia olyan nagyon. Csak figyeltem, ahogy halkan visszakérdezett, majd megpróbálta lepakolni a kezéből a saját kávéját.
-Hmm... egyszerűbben... te, én, szoba, ágy? -néztem rá továbbra is mosolyogva, ahogy megéreztem a derekam köré fonódott karjait, amikkel közelebb húzott magához, így elemeltem a karjaimat a pultról, hogy az oldalát kezdhessem el cirógatni az ujjaim hegyével. Amint kaptam tőle valami értelmesnek csúfolt válaszfélét, a mosoly az arcomon azonnal elégedetté változott és így viszonoztam a csókot, amit kaptam tőle. Lehetett volna hosszabb is, de ez a helyiség sem az volt, ahol az ilyesmit megengedhettük volna magunknak, elvégre... bárki mászkálhat itt és már így is elég nagy baromság az, hogy mindenki a mi dolgainkkal van elfoglalva, holott magunk sem igen tudjuk, mi van.
-Reméltem, hogy valami ilyesmit mondasz... -küldtem felé egy újabb mosolyt, majd amint elengedett, én is így tettem vele és visszahúztam magamhoz a karjaimat, hogy aztán a kávét is visszaszerezhessem. De aztán a kétszemélyes bulinkat Jemma törte meg azzal, hogy átvágtatott a konyhán, miközben egy kávéért imádkozott. Majd végül azt is közölte, hogy sajnálja a zavarást, de örül, hogy találkoztunk, mert van egy gép, ami szarakodik és nem tudnak vele mit kezdeni. Csak az alsó ajkamat kezdtem el rágcsálni, nehogy pofán röhögjem szegény csajt az abszurditás miatt.
-Oké, akkor... ránézek nektek. -préseltem ki magamból végül ennyit, majd csak figyeltem, ahogy távozott a helyiségből. Egy ideig csak meredtem utána, majd visszavezettem a tekintetemet Robbie-ra, aki legalább olyan értetlen volt, mint én magam.
-Akkor azt hiszem... én megyek is, ha már bevonzottam magamnak ezt a géphibát. Kösz a kávét... -emeltem fel a bögrémet, majd azzal a lendülettel el is indultam Simmons után, nehogy megjegyezzék, már nem is foglalkozom semmivel, csak Robbie-val.



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Vas. 22 Jan. 2017, 13:52



Daisy & Robbie
 
Ahogy ennyire közel került hozzám, már képtelenség volt ellenállni a belőle áradó aljas kísértésnek, ez amúgy is nagy kihívás volt, de most csak még hatalmasabbnak éreztem, nem lehetett leküzdeni és a legnagyobb baj az volt, hogy nem is akartam. Magamhoz húztam, hogy megcsókolhassam a hívogató ajkakat, amiknek már a rabja voltam azóta, hogy megízlelhettem őket a legelső alkalommal, mikor valami visszafordíthatatlanul alakulni kezdett kettőnk közt. Szorosan tartottam a karjaimban ebben a lopott pillanatban, míg végül kénytelen voltam elszakadni tőle, elvégre nem volt köztünk olyan, aminek nevet lehetett volna adni, másokra pedig végképp nem tartozott. Az érzéseim megmásíthatatlanok voltak az irányába, de nem ezen a bázison akartam megfejtegetni vele, hogy pontosan mit jelentünk egymásnak. Nekem ő ennél sokkal többet ért, mindennél fontosabb volt. Érthetetlen módon eddig is ragaszkodtam hozzá, de most már tudatossá vált ez az egész a részemről. A bezártság kényszeres dolgokat vált ki az emberekből, én pedig amúgy is nehezen viseltem, ha ketrecbe zártak, ha falakat emeltek körém, korlátozva ezzel a szabadságomat. Szerettem a saját fejem után menni, azt pedig egyáltalán nem, ha meg akarták mondani, hogy mit csináljak. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy csak itt és most akartam vele lenni, szép pillanatokat szerezve a másiknak, és fordítva sem szerettem volna azt átélni, hogy ez a vonzalom kettőnk között ne lenne valódi a részéről. Mindennél jobban vágytam rá, hogy örökre az enyém maradhasson, sose kelljen elszakadnom tőle, de ez annyira távolinak és elképzelhetetlennek tűnt, mintha csak valaki a lottó főnyereményt ígérte volna nekem és cserébe nem kért volna semmit.
Nem csókolhattam őt tovább, ahhoz túlságosan feltűnő helyen voltunk és egyikünknek sem hiányzott volna egy újabb zaklatási hullám, hogy akkor most mi is van köztünk, mert szerintem erre egyikünk sem tudta volna most rögtön megmondani a választ. Abban viszont biztos voltam, hogy minden éjszakát vele akarok tölteni, amíg ennek a helynek a foglyai vagyunk. És én ezután is ezt akartam, de ez még mind bizonytalan volt és nem akartam olyan álmokba ringatni magam, amik talán sosem válhatnak valóra a zűrös életünk miatt. Pedig tényleg nagyon vágytam erre, mint soha semmire azelőtt, teljesen felforgatott bennem mindent. Mintha kést forgatott volna a szívemben, majd kitépte volna azt, én pedig valami beteges okból kifolyólag újra és újra az áldozata akartam lenni, élvezve az édes szenvedést.
Hamarosan meg is jelent a tudós csaj, hogy ő is magába dönthessen egy tisztességes kávé adagot, majd többször is azt ecsetelte, hogy nem akart minket zavarni, csak épp mégis sikerült neki. A korábbi szavait megcáfolva fordult Daisy-hez, hogy a segítségét kérje egy megbolondult géphez. Hozzátette ugyan, hogy ráér a dolog, de nem igazán úgy hangzott és ezt a megszólított fél is levette, így amint távozott, Daisy rögtön utána is sietett, én pedig csak értetlenül meredtem utána, hogy nála bonyolultabb nőt még tényleg nem hordott a hátán a föld. Egy lemondó sóhaj kíséretében vettem magamhoz a pulton hagyott kávét, hogy megihassam azt, ha már egyszer eredetileg is ez volt a tervem. Nem mintha szükségem lett volna a feketére, de a megszokás nagy úr. A nap hátralévő részét a szoba száműzetésében töltöttem, hogy ne kelljen összefutnom senkivel se, inkább Gabe-bel írogattam, hogy legalább megtudjam, hogy mi van vele. Hiányzott, hogy láthassam és azóta sem volt rá alkalmunk, hogy megbeszélhessük a lovasos dolgaimat, és ez eléggé bántott. Benne van a pakliban, hogy Eli valami olyasmit csináljon a sötét erejével, ami még a démonomat is képes megölni, és akkor a sorozatgyilkos bátyjaként fog majd emlékezni rám. Nem akartam felhívni, mert a vele lévő ügynökök levették volna, hogy velem beszél, amiből következett volna, hogy a mobilomat meghackelték, és Daisy volt az utolsó ember, akinek rosszat akartam volna.
×××
Kérdőn pillantottam a mellettem ülőre, hogy akkor hagyjuk-e a francba az Őrkutyákat és a ma éjszakát a versenynek és a sebességnek szenteljük, mire csak aprót bólintott, ezzel egy halvány mosolyt csalva ki tőlem. Sebességbe raktam a Chargert, hogy a megfelelő irányba indulhassunk meg Murphy Ranch felé. Az a hely az utóbbi időben elég elhagyatottnak számított, leszámítva sötétedés után, akkor az üres, sötét és földes utakat előszeretettel használták illegális gyorsulási versenyekhez. A zsaruk ritkábban keveredtek arra a környékre, így megérte nekik itt ilyeneket szervezni. Régen is népszerű hely volt, de az utóbbi időben a fénykorát élte a versenyzők között. Ezer éve nem jártam erre, fura lesz újra ebbe a világba belecsöppenni. A drive by éjszakája óta eszembe se jutott ilyesmiben részt venni, lebeszéltem magam róla, de most meg akartam mutatni ezt az életérzést Daisy-nek is.
-Mennyit tudsz a Murphy Ranch-ről? -tettem fel neki a kérdést, miközben a sötét utat figyeltem. Az háromnegyed órára van Kelet-Los Angelestől, de jobb ha nem maradunk azon a részen, ahol túl nagy feltűnést kelthettünk volna, nem lett volna túl okos húzás.
-Sajnálom, hogy ennyire messzire viszlek, de valahogy ez tűnt a leglogikusabb választásnak. -küldtem felé egy bocsánatkérő pillantást. Éjjel viszont nem olyan nagy a forgalom, így talán a 45 perces utat le tudom faragni egy erős fél órára. Aztán pedig bezsebeljük a győzelmet is. A Chargerekben ez a különleges, hogy nagyon jól gyorsulnak. Hosszú távon nem a legnagyobb a végsebességük, viszont az ilyen versenyekben viszik a prímet.
-Inkább azon kezdj el gondolkodni, hogy mihez kezdjünk a nyereménnyel. -azt inkább nem akartam hozzátenni, hogy a legjobb az lenne, ha pénz helyett egy kocsit nyernénk, hogy lecserélhesse a félholt furgonját. De ha ezt hangosan is kimondtam volna, itt helyben kinyírt volna és a Lovasnak sem sikerült volna megmenteni a haragjától. Nincs veszélyesebb egy erőteljes földrengésnél, pláne ha épp az epicentrumában vagy.



Music
car crash

• •


A hozzászólást Robbie Reyes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 23 Jan. 2017, 12:59-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Vas. 22 Jan. 2017, 15:50



Robbie & Daisy


Habár a nevét sem tudtam volna megmondani annak a furcsa, egészen különleges valaminek, ami köztünk volt Robbie-val, vágytam rá. Kellett nekem ő is és minden, amit jelentett a számomra. Komolyan kezdtem függő lenni a csókjaitól, a forró érintéseitől és amikor egészen más helyzetben még a felgyorsult légzését és a vágyakozó pillantásait is a magaménak tudhattam, akkor veszítettem el végképp az önkontrollt magamon. Éppen ezért, amint magához húzott, szorosan átfonva a karjaival a derekamat, minden pillanatot ki akartam használni, amit ebben a helyzetben töltöttünk. Komolyan vágytam erre az egészre, rá és szerettem volna, ha ez nem csak mostanra szólt volna, amíg a bázis falai közé voltunk zárva. Engem komolyan érdekelt ő is, a dolgai, de nem voltam benne biztos, hogy ő is így gondolja-e vagy sem. Amikor kint voltunk, a kapcsolatunk és a kommunikációnk az áramszünet kivételével talán mind-mind kimerült egymás sértegetésében és abban, hogy halálra akartuk verni a másikat. Én már képtelen lennék ártani neki a legcsekélyebb mértékben, de nem tudhattam biztosra, hogy a zavaros, kicsit sem rendezett gondolatok az ő fejében is ilyesfajta dolgokat szültek-e vagy sem. Én komolyan akartam ezt, de a kinti világgal való szembenézés még nagyon messzinek tűnt és nem is akartam addig meghatározni a kettőnk kapcsolatát. Csak élvezni akartam az egészet, ezt, ezt a... valamit, ami csodásabb, érdekesebb, vonzóbb és intenzívebb volt, mint eddig bármelyik másik kapcsolatom egy másik emberrel. Amikor elveszítettem Lincoln-t, szörnyen éreztem magamat, végleg összetörtem, de amikor Robbie eltűnt, annak a... sokszorosát éltem át miatta, annyira aggódtam érte, pedig még csak... barátoknak sem igen mondtam volna magunkat. De annyira szerves része lett az életemnek, hogy azt elmondani nem tudom.
A csókunk és az egész pillanat aztán véget is ért egy röpke perc alatt, hiába vesztem el az időben közben. Mindig egy külön világ volt, amikor csókolhattam vagy érinthettem őt, de erre most sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, legalábbis én így véltem és mivel ő engedett el előbb, nyilván neki is hasonló véleménye volt. De annak örültem, hogy hajlandó volt önként és dalolva a társaságom, a közelségem fogja lenni, abban a börtönben, amit az ágy jelentett. Igazából én már semmi mást nem akartam, csak vele lenni, így igazából lényegtelen volt, hogy mit fogunk csinálni a "szabadidőnkben."
Végül Jemma is megjelent a színen és a segítségemet kérte egy teljesen bekettyózott géppel, ami nem akart engedelmeskedni senkinek sem. Ugyan hozzátette, hogy nem sürgős és nem akart zavarni minket, de a hangjából és a szétszórt viselkedéséből nem ezt vettem le, így megadóan vetettem alá magamat a kérésnek és távoztam a biokémikusunk után, hogy elkísérhessem a megfelelő irányba. A gépnek annyi volt a baja, hogy túlmelegedett, ami miatt már nem akart működni. Ha a számítógépek nincsenek rendesen karbantartva, gyakran meghibásodnak a meleg, a por, vírusok, nem megfelelő felhasználás, és hullámzó áramellátás következtében. És a SHIELD hálózata annyi gépet vesz igénybe, a különböző kivetítőkről, projektorokról és érintőképernyős, holografikus panelekről már nem is beszélve, hogy csoda, még működik itt egyáltalán valami. A processzor melletti hűtőberendezés fém bordázata kezdett megolvadni a folytonos túlterhelés miatt, így egy cserét javasoltam az agyas karbantartóknak, akik csak a fejüket vakarták a nagy talányra, hogy hogyan is kell kicserélni az általam emlegetett kis eszközt, így kénytelen voltam én megoldani a dolgot. És ezek a szakemberek.
*****
Ma nem vettem magamra a szokásos cuccomat, hanem egy sokkal lazább ruhában vágódhattam be Robbie mellé a Charger anyósülésére, hogy elindulhassunk végre. Mikor kérdőn pillantott rám, csak egy aprót bólintottam, hogy felőlem mehetünk a versenyzős világába, ha neki sincs ellene kifogása továbbra sem. Mikor egy halvány mosoly jelent meg az arcán, csak egy hasonló arcjátékot engedtem meg magamnak és úgy néztem a mellettem ülőre. Még oda sem értünk, sőt, nagyon távol vagyunk a kiszemelt céltól, de már láthatóan felpörgött egy kicsit. Hiába a baleset, aki valamihez kötődött és a függője volt, az nem tud leállni vele, akármennyire is szeretné, hogy képes legyen rá.
-Hát... őszintén szólva nem sokat. Csak annyit, hogy most még lepusztultabb, mint volt és a zsaruk már annyira sem foglalkoznak az ott zajló eseményekkel, mint anno, meg, hogy eléggé messze van Kelet-Los Angelestől. Elég híres környék az illegális körökben, így én is hallottam róla, hála az Árhullámnak, de... ennél többet nem tudok róla, nem jártam még ott. -fejtettem ki neki a dolgot, ami nagyjából a nagy semmivel volt egyenlő. De én tényleg nem jártam arra, az ilyesfajta környékeket én elkerültem, elvégre a 25 éves csajnak, a kocsiján kívül nem létező lakás és pénz nélkül elég necces lett volna ilyen helyekre mászkálni.
-Na igen, itt kevesebb a bukás veszély. -jegyeztem meg csak ennyit, majd inkább kifelé kezdtem el bámulni az ablakon. Amikor aztán felhozta, hogy mit csináljunk a nyereménnyel, csak egy hitetlen mosoly kíséretében ráztam meg a fejemet.
-Azt hiszed, hogy beszambázunk oda a csodakocsiddal és nyerünk? Mármint... értem én, hogy a Charger az ilyen versenyekhez jó meg minden, de... ne legyenek nagy elvárásaid magaddal szemben, 5 év alatt elkophat az ember teljesítőképessége... -néztem rá totál komoly fejjel, de végül aztán küldtem felé egy "ne bánts, mert cuki vagyok" mosolyt.



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Hétf. 23 Jan. 2017, 13:02



Daisy & Robbie
 
Most is pontosan ugyanaz volt az eljárás, mint mikor legelőször kiengedtek minket a bázisról. Egy quinjet vendégszeretetét élvezhettük pár idegesítő, öltönyös ügynök társaságában, hogy Los Angeles-be vigyenek. Aztán kiadták, hogy legkésőbb meddig kell visszajönnünk a géphez, miután elintéztük az őrkutyás dolgokat. Ez nem igazán volt most mérvadó, elvégre nem akartunk banda tagokra vadászni, egészen más volt tervbe véve. Miután meséltem erről a régi szenvedélyemről neki, Daisy kíváncsi volt arra, hogy zajlik egy ilyen verseny, és szeretett volna résztvevő lenni az oldalamon, hogy megtudja, mégis mit lehet ebben annyira élvezni, na meg a vezetési stílusom is érdekelte, amikor igazán a gázra léphettem. Amikor abbahagytam a versenyzést, azt gondoltam, hogy soha többé nem fogom újra ezt csinálni, az ördög elátkozott játékaként könyveltem el magamban, aztán Daisy-nek ezen a téren is sikerült felkavarnia és megváltoztatnia mindent. Ő lett az a személy az életemben, aki egyszerre képes kihozni belőlem a legjobbat és a legrosszabbat is, ő az, akiért valamiért fel akarom adni a sziklaszilárdnak hitt elveimet. Most pedig abban bíztam, hogy elismeri a sebesség mámorító hatalmát és meg fogja érteni ezt is, nem pedig majd lehúzza a lelkesedésemet, hogy ez egy nagy semmi volt és hülyeségnek tartja.
Mivel menet közben nem gondolta meg magát, így el is indultam, hogy a Murpy Ranch felé vehessem az irányt, ami az utóbbi időben a gyorsulási versenyek fellegvárává nőtte ki magát. Régebben a graffitisek törzshelye volt, de mivel már mindent telefújkáltak, amit csak lehetett, mondhatni, hogy kiszorultak onnan. Érdekelt, hogy mit tud a helyről. Elmondta, hogy igazából nem sokat, csak hogy még lepusztultabb, mint amilyen volt, és hogy a zsaruk már annyira sem foglalkoznak az ottani eseményekkel, mint régebben. Ez teljes mértékben helytálló volt. Helyileg is be tudta határolni és tisztában volt vele, hogy háromnegyed órányira van Kelet-Los Angeles-től. Hozzátette, hogy ő is hallott róla az Árhullám révén, mivel illegális körökben elég elterjedt volt már régebben is.
-Várj... azt mondtad, hogy Árhullám? -néztem rá ismét kérdő, talán kissé meglepett tekintettel, aztán újra az utat figyeltem, nehogy még idő előtt kiessünk a versenyből. Azt tudtam róla, hogy hacker és hogy anno élt L.A.-ben, mielőtt a SHIELD-hez került volna, de eddig nem jutott eszembe összerakni a képet, hogy annak a tagja lehetett. A jelek szerint mindig is jellemző volt rá, hogy a lehető legfurcsább körökben mozogjon és kétes ügyekbe keveredjen. A Szellemlovas lassan már kispályás bűntársnak tűnik a felsorolásban. Közöltem vele, hogy sajnálom, hogy ennyire messzire viszem őt, de valahogy ez tűnt a leglogikusabb lépésnek és helyszínnek, amit választhattam. Ha azon a környéken maradunk, akkor mindenképp a haverjai látókörébe kerültünk volna, azt pedig nem kockáztathattuk meg, semmi kedvem nem volt egy újabb fejmosáshoz Mace részéről. Főleg miatta, nekem szerintem már olyan mindegy volt, de neki nem akartam rosszat. Ő is egyetértett velem abban, hogy itt kisebb a lebukás veszélye, szóval nem bánja a dolgot, majd inkább az ablakon kezdett el kifelé nézegetni, mintha a sötét út olyan érdekes lett volna. Felvetettem neki, hogy inkább azon kezdjen el gondolkodni, hogy mihez fogunk kezdeni a nyereménnyel, mert hamarosan már nem csak elméleti síkon dobálózhatunk ezzel. Erre hitetlenül a fejét kezdte el rázni, majd kifejtette a véleményét, hogy ne higgyem, hogy nyerni fogunk csak azért, mert beszambázok a csodakocsimmal. Hozzátette, hogy egyáltalán ne legyenek nagy elvárásaim magammal szemben, mivel 5 év alatt igencsak elkophattak a képességeim. Nagy szemekkel meredtem rá, hogy ezt most komolyan gondolta-e!?
-Ne már Daisy, ne legyél ennyire kishitű! -és még nekem mondja, hogy ünneprontó vagyok, hát ezzel most nagyon is vitába tudnék szállni.
-Először is... nem hiszem, hanem tudom. Másodszor pedig nem csodakocsi, teljesen hétköznapi autóként fog versenybe szállni. Egyáltalán nincs szükségem csodára, hogy lealázzak bárkit is. Az elvárásokról meg annyit, hogy maximalista vagyok, és nem kopott meg semmiféle teljesítőképességem sem, majd meglátod. Eleget száguldottam az utóbbi időben is, és ne gyere azzal, hogy Coulson-ék elkaptak, mert az csalás volt. Leráztam volna őket, ha nincs a láthatatlan gép az út közepén. -magyaráztam neki, és pont nem hatott meg az ártatlannak szánt mosolyával. Tudta, hogy ezt nem kellett volna mondani, akkor meg mégis minek csinálta!? Hagyjuk is...
-Ja... és én nyerek, te pedig csak végignézed. -simítottam végig a felém eső combján egy mosoly kíséretében, majd visszahúztam a kezemet, hogy a kormányra pakolhassam. A következő elágazásnál aztán jobbra fordultam, hogy a Ranch területére hajthassak, lefékezve az első ránézésre leggyorsabbnak tűnő autó mellett. Nem volt kérdés, hogy a vörös Camaro ZL1-esre esett a választásom, az itteni felhozatalból az tűnt a legjobbnak. Persze hiába király egy kocsi, ha a sofőr csapnivaló, plusz a klasszikusokhoz képest nem ér semmit sem. A fickó rögtön a Charger mellé sétált, hogy az ablakon keresztül próbáljon meg üzletelni a téttel kapcsolatban.
-Amikor nyerek, viszem a csajodat és a kocsidat is. -vetette oda, mire résnyire nyitottam a kocsi ajtaját, hogy orrba vághassam vele, nem kis célzás értékkel, hogy jó lenne, ha visszavenne az arcából.
-Őt felejtsd el, haver. -küldtem felé egy gyilkos pillantást, mire újra pofázni kezdett.
-A nagyon max. 70.000 dolláros verdád nem elég a több százezres Camaro-mért cserébe. -osztotta meg az ő elképzeléseit, tőlem pedig csak egy gúnyos mosolyra futotta válaszul. Pont velem akarsz szórakozni!?
-Öregem, a kocsid szart sem ér. A tuningolt R/T -m a ritkasága miatt 89.000-nél kezdődik, míg a tucat ZL1-es 40.000 $ körül mozog. De nagylelkű leszek, és hajlandó vagyok belemenni abba, hogy a Chevy a Dodge-ért. -világosítottam fel, hogy az én fejemet nem fogja tudni átcseszni azzal a roncsteleprevaló bevásárlókocsival.
-Legyen... -bólintott rá végül a dologra. Még szerencse, elvégre nem volt kérdés, hogy az ő irányába előnyösebb az üzlet, leszámítva, hogy mindenképp én nyerek.
-Az útvonal szalagokkal van kijelölve. Azon kell végigmennünk, az nyer, aki előbb körbeér és visszajut ide a kiindulási pontra. Az utat nem lehet levágni, bár erre nem is nagyon van ezen a részen lehetőség, de azon kívül nincsenek szabályok. A versenyt az a lámpa indítja. -hadarta el a baromarcú felfelé mutatva, majd beszállt a kocsijába. A lámpa egy vezetéken lógott két fa közé felkötve, amitől csak még jobban erősödött bennem az érzés, hogy ez a hely tényleg ennyit is ér.
-A Chevy-t elvezeted Canelo-hoz, eladjuk neki nevetséges áron, és mindenki jól jár. Ennyivel tartozom az öregnek. -pillantottam Daisy-re, miközben hozzá intéztem a szavaimat. Jobb lett volna, ha ez az idióta rögtön inkább az árát adja oda, de azért még így se rossz, pláne, hogy nem a nyereményért jöttünk, hanem, hogy Daisy lássa, mi is a lényeg. Szóval ez csak a hab a tortán, pláne, hogy így tényleg jót tehetek Canelo-val, amiért nem rúgott ki a francba már rég.
-Kapaszkodj... vagy mi... -küldtem felé egy halvány mosolyt. Egyedül szoktam versenyezni, szóval fogalmam sincs, hogy mit kell mondani a potyautasnak az anyósülésen. A sebességváltóra helyeztem a jobbomat, a tekintetemet a lámpára szegezve, hogy zöld utat adjon. A nagyképű haverunk bőgetni kezdte a motort, én pedig égetni kezdtem a hátsó kerekeket, így amikor a jelzés zöldre váltott, elég volt csak levennem a lábamat a fékről és már padlógázzal indult is a kicsike. Könnyű győzelem lesz...



Music
car crash

• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Hétf. 23 Jan. 2017, 16:46



Robbie & Daisy


Miután sikerült megszerelnem Jemma kérésére a gépet a laborban, igyekeztem összekapni magamat, hogy aztán este a hangárban csatlakozhassak a többiekhez. Ugyanaz volt a tortúra, mint a legelső alkalommal, mikor kiengedtek minket innen. Az egyik Quinjet fedélzetén, néhány ügynök kíséretében hagyhattuk el a bázist, hogy aztán tisztázzák velünk a már annyiszor hangoztatott és belénk vert, unalmas játékszabályokat. Többször is belénk sulykolták, hogy legkésőbb mire kell visszaérnünk és amennyiben nem tesszük, az milyen következményeket von maga után. De ez az őrkutyás dolog most nem játszott szerepet abban, hogy mihez kellene tartanunk magunkat, ugyanis a célunk nem a banda volt, legalábbis ma este biztosan nem. Robbie már egyszer elmondta nekem, hogy mennyire szerette ezt a versenyes dolgot és akkor szívesen megnéztem volna, hogy mit tud, de nem engedtek ki bennünket, így helyette egy teljesen másik tudását és tehetségét mutatta meg nekem, amit én nem bántam. Nagyon nem. De most végre volt lehetőségem arra, hogy megtudjam, milyen is ez a közeg és miért szeretik emberek azt, hogy őrült tempóban száguldoznak össze-vissza. Tudtam a balesetéről, hogy rossz emlékei vannak ezzel kapcsolatban, így nagyon örültem neki, hogy hajlandó volt kivételt tenni a kedvemért és hajlandó volt elvinni magával. Komolyan érdekelt, hogy milyen igazi versenyhelyzetben a Dodge is, meg maga Robbie is.
Miután biztosítottam a sofőrülésben lévőt egy apró bólintással, hogy nem gondoltam meg magamat, el is indultunk, hogy a megfelelő helyre mehessünk. Robbie aztán rá is kérdezett, hogy mit tudok a Murpy Ranch-ról, de nem igen tudtam neki érdemi infót adni ezzel kapcsolatban. Elmondtam neki, hogy nem sokat, de azt meg tudtam vele osztani, hogy most még ergyább, mint volt és a zsaruk még annyira sem törik magukat miatta. Meg még a helyét is be tudtam határolni, miszerint nem épp Kelet-LA szomszédságában van. Hozzátettem azért, hogy mindezt azért tudom, mert a hely nagyon híres volt már anno is az illegálisan működő szervezetek körében, így az Árhullám révén tudomást szereztem róla. A mi kezünk is messzire ért, a legkülönbözőbb helyekről szedtük össze az embereinket. De ezen meg sikerült fennakadnia és visszakérdezett, mintha nem hallotta volna jól.
-Aha, azt. Szóval... ezt nem sikerült kiolvasnod a démonod segítségével? -néztem rá egy alattomos mosoly kíséretében, majd csak figyeltem, ahogy ismét az útnak szentelte a figyelmét. Egy sóhaj kíséretében aztán komolyra fordítottam a szót.
-Utáltam az árvaházat. Amint elég elhivatottnak éreztem magamat, megléptem onnan. Nem volt se pénzem, se lakásom, se a furgonom nem volt még meg, így... kellett valami megoldás. Mindig is imádtam a gépeket és nem voltam épp egy törvényszerető, szabályokat követő állampolgár, szóval... ez tűnt a legjobb megoldásnak, plusz, így a szüleim után is kutathattam, így az Árhullám tökéletes megoldás volt, végre olyan volt, mintha tartoznék valahová, onnan nem küldtek vissza azzal az indokkal, hogy eltörtem egy poharat vagy ilyesmi... -fejtettem ki neki a dolgot, hogy hogyan is kerültem én ahhoz a csoporthoz. Ő is elmondott nekem egy csomó dolgot, így úgy éreztem, nekem is így kell tennem, bár lehet, hogy erre így nem volt kíváncsi. Aztán ezek után közölte, hogy nagyon sajnálja, hogy ilyen messze megyünk, de ez tűnt a legjobb megoldásnak, én pedig egyet is értettem vele. Nem lett volna szerencsés, ha lebuktunk volna a SHIELD előtt, nem vágytam Mace újabb agymenésére és kioktatására. Végül aztán inkább az ablakon kezdtem el kifelé bámulni, mintha annyira izgi lenne a sötét út, amin végighaladtunk. Végül ismét megszólalt, megosztva velem, hogy inkább azon kezdjem el kattogtatni az agyamat, hogy mihez kezdjünk a nyereménnyel, amit ő a jelek szerint már a markában érzett. Egy mosoly és egy hitetlen fejrázás kíséretében kezdtem el neki ecsetelni, hogy szerintem ne legyen ennyire magabiztos, mert a tudása sem mai már és ne higgye, hogy majd csak azért nyerni fog, mert a szexi, éj-fekete csodaautójával bevágtat a versenyzők közé. Erre meg akkora szemekkel nézett rám, mintha legalább ki akartak volna esni neki, amire csak egy halvány mosoly jelent meg a képemen. Elkezdte nekem ecsetelni, hogy ne legyek kishitű, mert ő nem hiszi, hanem tudja, hogy nyerni fog. Ráadásul nem csodakocsi, mert neki nincs szüksége csodára ahhoz, hogy bárkit lealázzon, meg hát ő különben is maximalista és a tudása is köszöni szépen, nagyon jól van, nem lett annak semmi baja az idő múlásával. És a mosolyom sem igen hatotta meg, ahogy elnéztem őt, de aztán végül a tekintetem a combomon simító kezére vándorolt, miközben azt magyarázta, hogy ő fog nyerni, én meg végignézem.
-Aha... szóval én azért vagyok, hogy legyen valami szép is a győzelmedben... -küldtem felé egy gonosz mosolyt, majd csak figyeltem, ahogy visszahúzta a kezét a kormányra és milyen jól tette, hogy ezt a lépést választotta. Ha tovább taperolsz, akkor lehet, nem jutunk el a versenyedig... Végül aztán megérkeztünk és Robbie lefékezett az első arra érdemesnek talált autó mellett, ami egy Camaro volt. Amint a másik sofőr a kocsija mellé sétált, kissé előrébb hajoltam az ülésben, hogy felvont szemöldökkel, egy fintorral a képemen nézhessek a tagra, akinek a jutalma egy orrba vágás lett a Lucy névre keresztelt Charger ajtajának hála. Szívesen közöltem volna vele, hogy akkor sem mennék vele, ha Robbie komolyan feltenne engem is nyereménynek és kikapna, de erre nem volt szükség, mikor közölte, hogy engem felejtsen el. Végül aztán ismét megszólalt, tovább fröcsögve a hülyeségét, miszerint a Charger nem ért annyit, mint az ő Camaro-ja, de ettől még én is csak lemondóan tudtam rázni a fejemet, elvégre egy '69-es Dodge nem kevés értékkel bír, klasszikus a klasszikusok között, ráadásul a tuningolt cuccokkal együtt köröket vert a másik, ehhez képest igazi játékautóra. De még szerencse, hogy Robbie egy rohadt autószerelő, így fel tudta világosítani a srácot, hogy pontosan tudja, mi mennyit ér és őt nem tudja átvágni, mint az itteni versenyzők nagy részét. Mikor aztán közölte, hogy a kocsija 89.000 $-nál kezdődik, nagyon kellett küzdenem, hogy megőrizzem a pókerarcomat, ugyanis így már nem is tűnt akkora hülyeségnek, hogy engem tegyen fel tétnek, ne a méreg drága szívszerelmét. Miután a szabályokat is elhadarta nekünk, csak nagy szemekkel néztem Robbie-ra, egy aprót bólintva, hogy azért a szavait is felfogtam.
-Értem én, hogy te nem veszítesz, de bakker!!!! Hát ennyi erővel tényleg jobb lett volna, ha engem visz el nyereményként, ez nagyon durva... -meredtem rá továbbra is elképedve, hogy ezt ő sem gondolhatta komolyan, még csak elméleti síkon sem. Mikor aztán közölte, hogy kapaszkodjak, csak felvont szemöldökkel meredtem rá, totál hülyének nézve, hogy ha nem tudja, mit kell mondani az eddig nyilván soha nem létező potyautasának, inkább fogja be és nézegesse az eléggé gáz módon összetákolt lámpát. A mellettünk lévő nagyképű alak aztán a motort kezdte el izomból bőgetni, míg Robbie a hátsó kerekeket nem kímélve égette azokat, hogy amint a lámpa zöldre váltott, a Charger padlógázzal el is indulhasson...



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Kedd. 24 Jan. 2017, 12:31



Daisy & Robbie
 
Amint a Ranch-re értünk, rögtön kiszúrtam a felhozatalból a legjobbnak tűnő kocsit, hogy aztán mellé gurulhassak, jelezvén, hogy vele akarok versenyezni. Egyrészt kellett a kihívás, másrészt nem lett volna rossz elvinni ezt a Chevy-t trófeaként. A fickónak nem volt kifogása ellene, viszont megpróbálta átcseszni az agyamat, hogy a Charger semmit sem ér az ő Camaro ZL1-eséhez képest, arról nem is beszélve, hogy Daisy-t is valami főnyereménynek nézte. Azt már nem, haver. Közöltem vele, hogy róla ne is álmodjon, na meg, hogy velem nincs szerencséje, mivel pontosan tisztában vagyok az autók értékével és az én klasszikus, feltuningolt ritkaságom legalább kétszer annyiba kerül, mint az ő tucat autója. Erre már nem tudott mit kitalálni, szóval legalább azt elértem, hogy befogja. Így abban maradtunk, hogy aki nyer, az viszi a másik kocsiját, még ha mondjuk ő adott esetben jobban járna, mint én fordított helyzetben. De ez nem fordulhat elő, mivel kizártnak tartottam, hogy veszítsek egy ilyen öntelt baromarcú ellen. Elmondta, hogy mennek itt a dolgok, hogy az útvonal mi alapján van kijelölve, hogy nincsenek szabályok, és a kiindulási pontba kell minél gyorsabban visszaérni, a versenyt pedig egy elég silány lámpa indítja majd. Felvázoltam Daisy-nek a győztesek tervét, hogy majd ő elviszi az elnyert Chevrolet-t Canelo-hoz, akinek majd eladjuk egy jelképes összegért, mivel ez a minimum, amit megtehetek érte, amiért elnézi nekem a teljes felszívódásomat. Sokkal rosszabbul is járhattam volna, ha Daisy nem áll elő a magyarázkodások csúcsával, így viszont úgy tűnt, hogy megtarthatom a munkámat a műhelyben. Csak aprókat bólogatott aztán a szavaim hallatán, majd hitetlenül meredt rám, hogy jobb lett volna, ha őt dobom fel nyereményként a vagyont érő kocsim helyett. Én meg erre néztem rá úgy, mintha elgurult volna a gyógyszere.
-Ne beszélj baromságokat! Sosem... adnálak el... vagy mi erre a helyes kifejezés. De úgyis érted, szóval ezt felejtsd el! Nem vagy összehasonlítható egy kocsival sem, még ha azt is hiszed, hogy bizarr kapcsolatot ápolok vele. -küldtem felé egy "ne dumálj hülyeségeket, mert kinyírlak" pillantást, mivel még a feltételezés is sértő volt a részéről, hogy a Dodge többet érne nála. Nyilván fontos nekem a kocsim, de annyira nem, mint ő. A kocsimért nem adtam el a lelkem az ördögnek, újra.
Daisy hülyeségei helyett inkább a lámpát kezdtem el figyelni, hogy végre zöldre váltson és lemoshassam a pályáról ezt a Camaro-s seggfejet. A hátsó kerekeket kezdtem el égetni a rám jellemző burn-out-tal, hogy majd nagyobb lendülettel rajtolhassunk ezáltal. A legtöbb mai autó első- vagy összkerékmeghajtású, hogy biztonságosabban lehessen vezetni, ne csússzon meg és könnyebb legyen a kormányzása, viszont a 'húzás' miatt nem annyira hatékony a gyorsulási versenyeken, mint azok, amiket 'tolnak' a kerekek. Mondanám, hogy a hátsókerék meghajtás fog előnyhöz juttatni minket, de ennek a Chevy változatnak a kompresszoros V8-as motorja 640 lóerővel és 878 Nm-rel kínozza a hátsó gumikat. A ZL1 az első Camaro, ami 4 másodpercnél gyorsabban éri el a 100 km/h-t, és a végsebessége meghaladja a 300-at. Egy átlagos charger 6,2 másodperc alatt gyorsul 100-ra és a végsebesége 176 km/h-nál kimerül. Viszont én addig buheráltam a Dodge-ot, míg el nem értem vele az 1000 lóerőt, és ezt kizárt, hogy kinézze az RT-ből, szóval a meglepetés ereje velem van. Leléptem a fékről, hogy a kocsi padlógázzal meglódulhasson, egy darabig egymás mellett haladva. Imádtam ezt az érzést. Rögtön be is vágtam a Camaro elé, mire egy újabb gázfröccsöt igyekezett kierőszakolni belőle, hogy a hátsó lökhárítónak hajthasson. Én nem is a sajátom miatt aggódtam.
-Idióta... a végén még összetöri a nyereményemet. -forgattam meg a szemeimet, majd a következő kanyart mindenféle lassítás nélkül igyekeztem bevenni, jó példát mutatva neki. Nem egyszer csináltam már ilyet, amikor a legkülönbözőbb bűnbandákra vadásztam, így nem különösebben okozott gondot, de másnak ezt nem ajánlanám, mert a hátsókerekes száguldás képes keresztbe fordítani az autót, ha valaki nem rutinos ebben. Amint elértük a 200-as sebességet, magam elé engedtem a következő kanyar előtt, mintha a Dodge-om nem lenne képes ennél többre. A legtöbb versenyző olyan, hogy az erejét akarja fitogtatni, hogy ő jobban csinál dolgokat, mint az ellenfele, bíztam benne, hogy ő is beleesik ebbe a végzetes hibába. És igazam lett. Az előző fordulásnál nem látta felvillanni a féklámpámat, így most a következőnél ő is ezt akarta lemásolni. A kocsija persze rögtön meg is pördült elveszítve felette az irányítást, ami csak egy ördögi mosolyt varázsolt a képemre, majd úgy elhúztam mellette, ahogy a nagy könyvben meg volt írva. Innen már egyenes út vezetett a célvonalig, ahol a fékre tapostam, hogy a kocsi 180 fokos fordulattal állapodjon meg a korábbi menetiránnyal szemben.
-Csak azt ne mond, hogy ebben nem volt semmi élvezetes. -pillantottam aztán kérdőn a mellettem ülőre, de hamar vissza is vezettem róla a tekintetem, amint a legyőzött fazon az öklével a motorháztetőre csapott. Alig voltam ideges, hogy valaki csak úgy megütötte az én bébimet. Egyre növekvő dühvel szálltam ki a kocsiból.
-El a kezekkel. -küldtem felé egy gyilkos pillantást.
-Mi a faszt csináltál te ezzel a Charger-rel? -szegezte nekem a kérdést felháborodottan, mire csak megvontam a vállamat.
-Fogadd el, hogy gyalog mész haza, és add oda a kulcsot. -böktem a fejemmel Daisy irányába, hogy lehetőleg neki passzolja át, de a srác meg se moccant, mint aki nem akart érteni a szép szóból.
-Nem volt fair játék. -szólalt meg újra nagy nehezen.
-Nem tudom, hogy ezen mi volt neked a "nem fair". Csak dolgozd fel, hogy vesztettél és ne balhézz rajta. -néztem rá most már sokkal türelmetlenebbül, és komolyan kezdtem azt érezni, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy fel ne gyújtsam itt helyben.
-A kulcsot! -tettem egy lépést közelebb hozzá, mire a karját lendítette felém, hogy bemoshasson egyet. Elkaptam a csuklójánál fogva, hogy a kicsavarjam a karját, a háta mögé szorítva azt. Elvettem tőle a kért tárgyat, majd odadobtam Daisy-nek, a srác fejét pedig a motorháztetőbe vertem.
-A kocsiban vannak a papírjai? -anélkül sokra nem mentem volna vele.
-A kesztyűtartóban. -hadarta a gyerek, nyilván, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlünk. A tekintetemmel Daisy-t kutattam, hogy nézze meg, tényleg ott vannak-e, ahogy mondta. Amint megerősítette az elhangzottakat, elengedtem őt, hogy visszaszállhassak a Charger-be.



Music
car crash

• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Kedd. 24 Jan. 2017, 16:27



Robbie & Daisy


Amint megérkeztünk a helyszínre, Robbie már ki is választotta magának a Chevy-t a tömegből, ami az ő szemszögéből alkalmasnak tűnt ahhoz, hogy versenyezzen vele. A másik srácnak nem is volt kifogása a dolog ellen, azt leszámítva, hogy megpróbálta meggyőzni a mellettem ülőt, hogy a kocsija szart sem ér a Camaro mellett, holott egy Dodge értéke bőven meghaladja az ilyen túlszuperált modern autókét is, hisz a Charger egy igazi klasszikus, ami minden értelemben köröket ver a többi itteni autóra. De ez még a kevésbé idegesítő része volt a dolognak. Az öntelt alak engem is valamiféle könnyen kapható nyereménynek nézett, így azt akarta, hogy ha győz, nem csak az éj-fekete csodát vihesse, de vele engem is. Szívesen közöltem volna vele, hogy ezt felejtse el, én nem vagyok egy tárgy, amit csak úgy kedvére elvihet magával, ha nyer. De amint Robbie megszólalt, hogy kioktathassa a fickót, alig tudtam visszafogni magamat, nehogy eláruljam a döbbenetemet a nagyképű baromarc előtt. De amint belement a dologba és rólam is letett, csak hitetlenül meredtem a vezető ülésben lévőre, hogy ezt ő sem gondolhatta komolyan. A szavaira, hogy mit kell majd csinálni a megnyert autóval, csak aprókat bólogattam, mert még mindig nem tudtam észhez térni azok után, hogy a vagyonokat érő kocsiját felrakta, még ha csak jelképesen is. Ez annyira durván hangzott tőle, hogy inkább közöltem, engem kellett volna nyereménynek hagyni, elvégre én kevesebbet érek, mint a '69-es Dodge Charger. De erre meg most ő nézett rám úgy, mintha betéptem volna és közölte, hogy ez baromság és ilyet ne is mondjak, mert én nem vagyok összehasonlítható egy kocsival sem és engem sosem dobna be tétnek. Egy mosoly jelent meg a képemen és így néztem rá, a hozzám közelebbi combjára csúsztatva a kezemet egy röpke pillanatra.
-Nem erre számítottam, de... jó válasz, azt hiszem. -néztem rá továbbra is egy mosoly kíséretében, mit sem törődve a gyilkos pillantásával.
Aztán ezek után inkább én is a lámpát kezdtem el bámulni, hogy mikor vált már, utat engedve a versenynek, amire én vettem rá Robbie-t. Tényleg érdekelt, hogy hogyan teljesít versenyhelyzetben és a Charger normális, szabadjára engedett teljesítményére is kíváncsi voltam. Azzal kapcsolatban nem voltak kétségeim, hogy Robbie mennyire jó sofőr is valójában, de ilyen helyzetben még sosem láttam őt, így ez most remek alkalom volt egy olyan részét megismerni, amit még sosem tapasztaltam. Amint a lámpa zöldre váltott, padlógázzal indultunk el, egy ideig a másik kocsi mellett haladva, de aztán végül Robbie bevágott a Camaro elé, ami alapjáraton nem egy kis teljesítményű autó, legalábbis ahogy hallottam róla. És amint a mögöttünk haladó a hátsó lökhárítónak hajtott, csak a mellettem ülőre pillantottam, aki már kezdte is a nagyképű szövegelést, hogy még a végén összetörik a nyereménye. De igazából ezekkel a dolgokkal nem is igen tudtam foglalkozni, túlságosan lekötött a motorháztető alatt lapuló motorok duruzsolása, amik most őrülten zakatoltak, szinte már sírva könyörögtek a sofőröknek, hogy ne kínozzák őket tovább, de volt egy olyan érzésem, hogy ezt rajtam kívül senki sem érti meg igazán, hiába beszélik ezek ketten helyettem az "autók nyelvét." De a száguldás és az adrenalin egyvelege szintén lenyűgöző volt, így inkább minden figyelmemet az eseményeknek akartam szentelni, ahogy elértük a 200 körüli sebességet és a másik autó megelőzött minket. Az előbb Robbie által elkövetett kanyarodást akarta lemásolni, de neki ez annyira nem ment simán, így az autója irányíthatatlanná vált és megpördülve adta át a győzelmet nekünk. Már csak egyenes szakasz következett, majd amint beértünk a célba, a "sofőrök gyöngye" a fékre taposott, hogy az előbbi menetiránynak megfelelően állhassunk meg. Amint megszólalt, csak egy mosoly kíséretében néztem vissza rá.
-Ha akarnám, sem tudnám ezt mondani rá. Elképesztő volt! Már értem, miért szeretted ezt annyira. Lenyűgöző volt az egész, a vezetési stílusod és a kocsid is... -de tovább nem is ecsetelhettem volna neki a nagy lelkesedésemet és imádatomat a vezetési stílusával és a kocsijával kapcsolatban, mert a vesztes fél a Charger motorháztetejére csapott. Ahogy Robbie kiszállt a kocsiból, egy sóhaj kíséretében követtem őt, elvégre... ha kedve támadna halálra verni a srácot, nekem még mindig nagyobb esélyem van visszafogni, mint itt bárkinek. Egy kiadós földrengés az epicentrumában nem épp a legviccesebb dolog. Csak csendben, a kocsi tetejére támaszkodva néztem a két idiótára, hogy mit fognak ezek összehozni itt a nagy hülyeségük közepette. Ahogy a srác nem igen akart eleget tenni a kérésnek, egy kicsit közelebb léptem hozzájuk, mivel Robbie nem az a menj anyádba, aztán felejtsük el az egészet típus. Így amint kicsavarta a srác kezét, csak a lehunyt szemmel kezdtem el a fejemet rázni egy sóhaj kíséretében, míg végül aztán ismét kinyitottam és éppen időben, mert így sikerült elkapnom a felém dobott kulcsot. Amint azt is megtudtunk, hogy a kocsi papírjai a kesztyűtartóban vannak, közelebb lépkedtem a járgányhoz, aminek el is kezdtem kutatni az említett részében, míg végül tényleg a kezembe akadtak a megfelelő iratok.
-Minden itt van. Ahogy nézem, semmi sem hiányzik. -erősítettem meg a dolgot, majd beszálltam és becsuktam magam után az ajtót, hogy így várhassam meg Robbie-t, amíg visszamászott a Charger-be, hogy aztán elindulhassak utána, elvégre innen kifelé az övé volt a vezető szerep, amondó voltam, hogy inkább rábízom magamat.



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szer. 25 Jan. 2017, 05:01



Daisy & Robbie
 
Annak az engreído pendejo-nak sikerült kiharcolnia magának egy verést, de még így is olcsón megúszta. Sokkal többet érdemelt volna, amiért nyereménynek titulálta Daisy-t, hozzáért a kocsimhoz és megpróbált átverni, de igyekeztem visszafogni magam, hogy a lehető legkevésbé vonjuk magunkra a figyelmet. Egyikünknek sem hiányzott volna, hogy tényleg ne engedjenek ki minket többé, amíg Eli nyomára nem bukkanunk, és az is benne volt a pakliban, hogy ha valami olyat csinálunk, talán még azután se szabadulhattunk volna a SHIELD újonnan tervezett szuper börtönéből. Amilyen túlbuzgók és irányításmániások, amennyire félnek az ismeretlentől, már nem kizárt, hogy dolgoznak a cellán, amiből a Szellemlovas sem lesz majd képes kitörni. Elvettem tőle a kulcsot, majd odadobtam Daisy-nek, hogy szálljon be a kocsiba, elvégre úgy beszéltük meg, hogy ő fogja vezetni az elnyert Camaro-t. A papírok a kesztyűtartóban voltak és szerinte egy sem hiányzott közülük, így visszaszálltam a Charger-be, előtte még egy utolsó pillantást vetve a szerzeményre. Ahhoz képest, hogy mekkora sebességnél jött belém hátulról az a barom, nem is törött össze annyira az eleje, mint hittem. Daisy várakozó álláspontba helyezte magát, így elé kerültem, hogy én vezessem ki innen a Murpy Ranch területéről.
Jó verseny volt, csont nélküli győzelem, csak azt sajnáltam, hogy az a hülye gyerek nekiállt pattogni a végén és nem akarta elfogadni, hogy veszített, hanem tovább játszotta az agyát, ezzel feszegetve a határaimat, amiket amúgy is nehezemre esett nem átlépni. Komolyan nem akartam balhét, nem akartam porrá égetni senki lelkét sem, és akkor jönnek az ilyen alakok és kiprovokálják maguknak, hogy valaki jól ellássa a bajukat, és ennek pont rám esett a választása. Tisztességes játszma volt, megegyeztünk a tétekben, nem vágtam le az utat, nem használtam ki a Lovas adta lehetőségeket, hogy hell chargert csináljak a kocsimból, pedig ő maga mondta, hogy egyébként nincsenek szabályok. Még csak nem is ütköztem vele, hogy leszorítsam az útról, megtehettem volna, de csak szimplán legyorsulni akartam, nem pedig kárt tenni benne vagy a kocsijában. A Camaro szép nyeremény, de nem amiatt versenyeztem, hanem meg akartam mutatni Daisy-nek a világ ezen oldalát is, hogy anno mit élveztem ebben annyira, mit jelent a száguldás, a lóerő valódi kihasználása, az adrenalin löket, ami átjárja az ember ereit és agyát ilyenkor. De benne lehet annyi marad meg az egészből, hogy rohadt zűrös vagyok és egy percet se bírok ki anélkül, hogy bele ne kössek valakibe, vagy épp az belém.
Ez az erős fél óra most valahogy egy örökkévalóságnak tűnt Daisy társasága nélkül. Egészen hozzá szoktam már a jelenlétéhez, hogy folyamatosan járatta a száját, akár értelmes dolgokról beszélt, akár csak nem bírta befogni, vagy olyan dolgokba akarta beleütni az orrát, amik nem tartoztak rá. Így viszont, hogy a másik kocsiban ült és nem szólt hozzám, csak még üresebbnek és kihaltabbnak tűntek a sötét utak, amiken végig haladtunk Kelet-Los Angeles felé. Az életem egy hatalmas fekete lyuk volt, egy véget nem érő mély gödör, amiből nem láttam a kiutat, egészen addig, míg fel nem bukkant a roncstelepen akkor éjjel. Azt gondoltam, hogy csak a bajt hozza majd a fejemre, de alaposan tévedtem vele kapcsolatban. Mindenáron meg akartam szabadulni tőle, lerázni, most pedig az okozza a legnagyobb fejtörést, hogy tartsam a közelemben. Azt mondta, ha ennek vége, elhagyja a várost, elvégre nincs miért maradnia, de az sem lenne jobb az én szempontomból, ha visszamenne a SHIELD-hez, azt meg mégsem mondhattam neki, hogy maradjon itt, mert szar lesz nélküle. Vagy... talán csak féltem a reakciójától, hogy olyan választ kapnék, amit jobb lenne meg se hallani. Szóval a kussolás tűnt a legkevésbé fura megoldásnak a sok lehetőség közül.
Végig szemmel tartottam a visszapillantó tükörből, nehogy valamelyik kereszteződésnél, előzésnél elveszítsem őt. Viszonylag normális tempóban lehetett jönni, ilyenkor éjjel nem kellett attól tartani, hogy kénytelenek leszünk csiga módjára vánszorogni a főbb utakon is. Így tényleg sikerült tartanunk a fél órás intervallumot, mire bekanyarodtunk a műhely elé. Kinyitottam az egyik garázst, hogy Daisy beparkolhasson a Camaro-val. Kerítettem egy csavarhúzót, hogy körbepattinthassam, majd leszerkeszthessem róla a rendszámtáblákat, ezekre már nem lesz szükség, így egyszerűen csak a motorháztetőn hagytam őket.
-Milyen volt vezetni? -néztem kérdőn rá, majd elindultam kifelé, hogy vissza bezárhassam, és Canelo irodája felé vehessem az irányt, a kulcscsomót az ujjaimon forgatva. Előre engedtem őt, majd kerítettem egy tollat és egy papírt, hogy hagyjak neki valami üzenetet a garázsban tárolt verdáról. Kamuztam valamit egy régi ismerősről, akinek sürgősen pénzre volt szüksége, így meg akart szabadulni a törött lökhárítós Chevrolet-től, és engem keresett fel vele, mert rémlett neki, hogy itt dolgozom. Leírtam, hogy mennyiért "vettem", hogy elég csak kikalapálni az elejét, aztán akkor 35-40 körül simán el tudják majd passzolni. A papírok a kesztyűtartóban vannak hozzá, a rendszámot meg vonassák ki a forgalomból. Ha már egyszer megküzdöttem érte, egy tízest kivettem a széfből, majd Daisy kezébe nyomtam.
-Most hogy már nyertem, ahogy azt előre megmondtam, eldöntheted, hogy mihez akarsz kezdeni vele. -küldtem felé egy elégedett mosolyt, majd finoman közelebb húztam magamhoz, visszatérve a pár árnyalattal sötétebb önmagamhoz.
-Figyelj, Daisy. Sajnálom, hogy nem a legfényesebben alakult minden, és hagytam, hogy az a loco viejo belém kössön. Tudom, hogy mit tettél kockára azzal, hogy most itt vagy velem, és nem akartam elszúrni neked. Csak akartam, hogy tudd... szándékosan nem tennék ilyet. -néztem rá teljesen komolyan, majd eleresztettem a kezét, amivel eddig magamhoz láncoltam.



Music
car crash

• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szer. 25 Jan. 2017, 17:01



Robbie & Daisy


Végre megtudhattam, hogy Robbie milyen sofőr is valójában, amikor versenyhelyzetben kamatoztathatja a tudását. Azt tudtam róla, hogy nem az óvatos és kimért vezetésről lehet megismerni, de ez egy teljesen új helyzet volt, egy... más közeg. Tényleg élveztem a versenyt magát és jó volt kicsit kiszakadni a monoton hétköznapokból, viszont az egyetlen hülye momentumnak is sikerült megszületnie az éjszakában. Méghozzá a Camaro tulaja nekiállt pattogni, hogy nem volt fair a játszma, pedig igazából egyik szabályt sem szegtük meg és Robbie még csak nem is hívta segítségül azt, hogy csalhasson, elvégre... a szabályok nem kötötték ki, hogy a Lovas nem szállhat be a buliba. Így miután Robbie kicsavarta a srác karját és elvette a kulcsot tőle, odadobta nekem, hogy megnézhessem, a papírok tényleg ott voltak-e, ahol mondta. Mindent megtaláltam a kesztyűtartóban, amit megosztottam a nemrég még mellettem állóval, majd beszálltam a Chevy-be, hogy így helyezkedhessek el a vezetőülésben, várva, hogy a Charger elinduljon, én pedig követhessem azt. Nem vagyok olyan ismerős ezen a területen, így inkább rá bíztam magamat és az irányzékot is, elvégre ő jobban kiigazodik ezeken a környékeken, mint én valaha is fogok ebben az életben.
Ahogy mögötte haladtam, most teljesen unalmasnak tűnt az út, elvégre amikor odafelé mentünk, a kommunikáció bizonyos formáját igyekeztünk gyakorolni egymás között, még ha nem is vittük túlzásba. Viszont úgy, hogy ő a Dodge volánja mögött ült, én pedig a Camaro-t vezettem a megbeszéltek szerint. Ahhoz képest, hogy mennyire nem bírtuk egymás képét, bár főleg ő az enyémet, ez már teljesen megváltozott és a magam, vagy talán... a magunk módján mindketten kötődni kezdtünk a másikhoz.
A majdnem háromnegyed órás utat sikerült lecsökkenteni félre és így viszonylag hamar elértük Canelo műhelyét. Amint behajtottunk a műhelyhez, Robbie ki is nyitotta nekem az egyik garázst, ahová le is parkoltam, majd kiszálltam, hogy aztán a kocsi oldalának támaszkodva nézhessem végig, ahogy lepattintotta a rendszámtáblákat.
-Hát mivel ez az első olyan Camaro, ami ilyen teljesítményre képes, ezért élvezet volt kipróbálni, de a Charger-edet még mindig élvezetesebb volt a múltkor. De azt már levettem, hogy nektek fogalmatok sincsen, mennyire "sír" a motor egy-egy ilyen verseny alkalmával... -néztem rá egy halvány mosoly kíséretében, majd elindultam vele, hogy az irodába mehessünk. Ott aztán ő magához vett egy tollat meg egy papírt, hogy írhasson valami kamu üzenetet a főnökének arról, hogy kitől szerezte és mennyiért is vette át a kocsit. Végül aztán kiszedett egy tízest a széfből és a kezembe nyomta, mire csak értetlenül pislogtam rá, hogy ezt most miért is csinálta tulajdonképpen. Mikor aztán megszólalt, csak nagy szemekkel néztem rá, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan.
-Ahogy mondtad, te nyerted meg és nem pedig én. Mondtam már, hogy fogalmam sincs, mit csinálj a nyereményeddel, így várom a javaslataidat és maximum majd leszóllak miattuk... -néztem rá még mindig hitetlenül, egy halvány mosoly kíséretében, majd csak figyeltem, ahogy közelebb húzott magához. Érdeklődve, enyhén félrebillentett fejjel fürkésztem az arcát, amikor ismét megszólalt, azt ecsetelve, hogy ő aztán nem akarta elcseszni ezt az egészet, szándékosan sosem tenne semmi ilyesmit. Amint elengedte a kezemet, közelebb léptem hozzá, a nálam lévő pénzt a zsebébe gyűrve, hogy aztán a karjaimat a nyaka köré fonhassam, közel simulva hozzá.
-Ami azt illeti, nincs okom panaszra. Nem akartál engem feldobni tétnek a szerelmetes autód helyett, ez már alapból jó dolog. Plusz... én azért jöttem, hogy láthassalak vezetni a hihetetlenül szexi, éj-fekete Charger-edet és ezt is megkaptam, így tényleg nem szólhatok semmit. Meg vagyok elégedve azzal, hogy amit vártam, azt maradéktalanul meg is kaptam... -néztem rá egy mosoly kíséretében, finoman simítva végig az ujjaimmal a tarkóját.



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Csüt. 26 Jan. 2017, 12:37



Daisy & Robbie
 
Miután az elnyert Camaro-t beparkoltunk a garázsba és egy csavarhúzóval leszedtem róla a rendszámtáblát, Canelo irodája felé vettük az irányt. Kerítettem egy tollat és egy papírt, hogy hagyhassak neki üzenetet azzal kapcsolatban, hogy mit keres a garázsban egy Chevrolet Camaro. Kitaláltam egy kamu sztorit egy ismerősről, aki meg akart szabadulni a szinte hibátlan kocsitól, mert sürgősen pénzre volt szüksége. A telep számára előnyös üzletet kötöttem vele, és az egész kocsiért hajlandó volt elfogadni a 10 rugót, így mindenki jól járt. Ugyan az eleje kicsit összetört, de azt hamar ki lehet javítani, aztán jó pénzért elpasszolni a járgányt. Ezzel akartam viszonozni Canelo türelmét, amíg a SHIELD vendégszeretetét élveztem, még ha ő úgy tudta is, hogy Eli kiszabadult a börtönből és eltűnt, így együtt kell működnöm a rendőrséggel a megtalálásában. Gabe pedig jó testvérhez hűen, tartottam magát ehhez a sztorihoz, így talán biztonságban tudhattam az állásomat, amíg távol voltam. Mindenképp vissza akartam jönni ide, szerettem ezt a helyet, a munkáról nem is beszélve. Kivettem a széfből a mondhatni hogy szerényre redukált nyeremény összeget, majd Daisy kezébe nyomtam azzal a kísérőszöveggel, hogy már tény lett, hogy nyertem, így most már eldöntheti, hogy mihez akar kezdeni vele, ahogy azt korábban is említettem neki. Erre megint akadékoskodni kezdett, hogy én nyertem meg, nem pedig ő, szóval neki fogalma sincs arról, hogy mi legyen vele. Azt csinálok vele, amit akarok, max. majd leszólja, hogy baromság. Felvont szemöldökkel néztem rá, hogy ő aztán tényleg nem könnyű eset még egy ilyen jelentéktelennek tűnő dologban sem.
-Nagyon együttműködő vagy... -jegyeztem meg csak ennyit egy lemondó sóhaj kíséretében, majd finoman közelebb húztam magamhoz. Egy estére ki akartam szakítani a borús, sablonos hétköznapokból, de ez nem igen akart összejönni. Engem nem az érdekelt, hogy lealázzam azt a seggfejet, hanem Ő. Elmondtam neki, hogy sajnálom, amiért nem egészen terv szerint alakultak a dolgok amiatt az őrült fazon miatt. Biztosítottam róla, hogy tudom, mekkora kockázatot jelent, hogy most itt van velem, és nem akartam elszúrni a dolgait a SHIELD-nél. Azt akartam, hogy tudja, sosem ártanék neki szándékosan, semmilyen körülmények között sem. Amint befejeztem a mondandómat, eleresztettem az eltulajdonított kezét, mire a zsebembe gyűrte a pénzt. Esélyem se volt erre reagálni, mert a karjait aztán a nyakam köré fonta, én pedig kérdőn néztem rá. Mindent megadtam volna azért, hogy tudhassam, mikor mit gondol. Pláne velem kapcsolatban. Közölte, hogy nem lehet oka panaszra, elvégre nem kezeltem tétként, és inkább az autómat dobtam a verseny oltárára, mintsem, hogy őt áldozzam fel jutalomként annak a baromnak. Az lehetetlen lett volna. Hozzátette azt is, hogy ő valójában azt akarta látni, hogy miként vezetem a Charger-t egy ilyen helyzetben, és megkapta, amit akart.
-Hát jó... -reagáltam csak ennyit, halványan viszonozva a mosolyát, a kezeimet a dereka köré pakolva. Örültem, hogy a részéről ennyivel el volt intézve az egész és nem könyvelt el egy örökké zűrös alaknak. Mindig megpróbált megérteni és a jót látni bennem, amiért hálás voltam neki.
-Fura, hogy amikor itt vagyunk, mindig be akarom fogni a szádat. Csak most már egészen új módszerek közül is válogathatok. -hajoltam közelebb hozzá, hogy megcsókolhassam a puha ajkakat. Utoljára, mikor itt jártunk az irodában, egy székhez kötöztem és beragasztottam a száját, hogy egy időre lerázhassam magamról, most pedig ennek már pont, hogy az ellenkezője volt igaz. Elég gyorsan fordult velünk a világ, és egyáltalán nem bántam, sőt, ragaszkodtam az érzéshez és akartam, hogy ez így is maradhasson, akkor is, ha szinte nulla esélyt láttam rá. Pedig végre értelmet adhatott volna a létezésemnek, ami szinte csak a lelkek vadászatából állt már jó ideje. Végül újra elszakadtam tőle, hogy az egyik szekrényhez sétálhassak, kinyitva annak az ajtaját.
-El kellene kapnunk mégiscsak pár Őrkutyát. -szólaltam meg végül, teljesen más irányba terelve a dolgokat, de valahogy ezt fontosnak éreztem. Hiába beszéltük meg azt, hogy ma nem foglalkozunk velük, legalább egyet találnunk kellene.
-A látszat kedvéért... hogy valamit fel tudjunk mutatni a SHIELD igazgatónak is. Ha egyet se kerítünk kézre, az is ugyanúgy el fog jutni hozzájuk, mintha lemészároltam volna az összeset. -néztem rá teljesen komolyan. Az információáramlás náluk már szinte felfoghatatlan, így valamit alakítanunk kell, pláne, hogy azoknak az öltönyösöknek semmi se jó.
-A te módszereddel fogjuk csinálni, hogy lehetőleg egy szenesre sült hullát se hagyjunk magunk után. -tettem hozzá, majd a szekrény hátsó részében kezdtem el kutakodni. Egyikünknek sem hiányzik az újabb szentbeszéd Mace vagy Coulson szájából, azt meg végképp nem akartam, hogy bezárjanak minket, vagy hogy ne avassanak be a bácsikámmal kapcsolatos dolgokba.
-Itt az irodában van pár laptop, amit a hibakódok leolvasásához szoktunk használni a műhelyben. Arról beléphetnél a South Ridge fegyház adatbázisába, hisz te mondtad, hogy a börtönben szerveződnek. -húztam is elő egy gépet, majd az asztalra pakoltam azt, hogy Daisy valóban használhassa. Neki az ilyesmi egyáltalán nem jelent gondot, ezért mertem így hirtelen ezzel előállni a semmiből.
-Olyan fickókat kellene keresned, akik egy időben szabadultak az elmúlt időszakban, fegyverkereskedelem, fajgyűlölet és hasonlók miatt csukták le őket. Tökéletes terrorista alapanyag. Azok lesznek a mi embereink. Így több legyet üthetünk egy csapásra, csak le kell kérned az adataikat és összevetned az utcai kamerák képével. -fejtettem ki a véleményemet, hogy szerintem hogy lenne a legegyszerűbb, kizárva a démonom vérszomjas ösztöneit. Mellette már komolyan kezdtem úgy érezni magam, mint az összeesküvés elméletek nagykövete. A magánnyomozós gondolkodása a jelek szerint ragályos, pedig hogy utáltam érte, amikor velem játszotta ugyanezt.



Music
car crash

• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Csüt. 26 Jan. 2017, 17:52



Robbie & Daisy


A Camaro-t lepakoltuk a garázsban, ahol Robbie leszedte róla a rendszámtáblákat. Ezek után aztán az iroda felé vettük az irányt, ahol kutatott magának egy tollat meg egy papírt, hogy aztán egy kamu üzenetet hagyhasson a főnökének arról, hogy volt egy ismerőse, aki el akarta passzolni a kocsiját, a lehető leggyorsabban, így hajlandó volt eladni azért a 10-esért, amit Robbie kivett a széfből. A pénzt aztán a kezembe nyomta és közben közölte velem, hogy már tény az, hogy nyert, mint ahogy azt ő előre meg is mondta nekem, így eldönthetem végre, mit akarok kezdeni a "nyereménnyel." Ezt a dolgot meg nem igen akartam elhinni neki, elvégre nekem nem kell a megnyert összege és amúgy is neki kellene elköltenie, nem pedig nekem. Éppen ezért, szépen közöltem is vele az én álláspontomat a dolgokat illetően, de mielőtt még kimondtam volna, már tudtam, hogy baja lesz vele. Beavattam ugyanis az előző gondolatmenetembe, miszerint ő nyert, nem én, így a nyeremény is az övé lesz, nem az enyém. Éppen ezért, neki kell eldöntenie, mit kezd vele és mit nem. Én annyit tudtam neki hozzátenni, hogy majd esetleg azt megengedem magamnak, hogy minden ötletét leszólom és közlöm vele, hogy hülyeség az egész, de ennél többet nem vagyok hajlandó foglalkozni azzal, hogy mit kezd az elnyert pénzével és mit nem.
-Más pasi örülne, ha egy csaj nem akarná a pénzét, csak úgy mondom... -forgattam meg a szemeimet, majd csak figyeltem, ahogy finoman közelebb húzott magához. Elkezdte ecsetelni, hogy ő tudja, hogy milyen kockázattal jár az, hogy most itt vagyok vele és sajnálja, hogy hagyta, felhúzza az a barom a versenyen. Valamint azt is hozzátette, hogy szándékosan sosem tenne olyasmit, amiből nekem károm lehetne. Végül elengedte a kezemet, így én közelebb léptem hozzá, hogy a pénzt a zsebébe gyűrhessem, megszabadulva tőle. Végül a kezeimet a nyaka köré fontam, hogy aztán így oszthassam meg vele az én álláspontomat a mai estéről, amit sikerült kiviteleznünk. Megosztottam vele, hogy szerintem már az nagyon szuper dolog volt, hogy előbb dobta be a Lucy nevű szívszerelmét, mint engem és ez tényleg elég nagy dolog tőle. Plusz én Rá voltam kíváncsi, na meg arra, hogy milyen is a kocsija teljesítménye éles helyzetben és nem csalódtam, mindennel meg voltam elégedve, teljes mértékben. Amint a kezeit éreztem a derekam köré fonódni, csak még szélesebb lett a mosolyom, amit ő sokkal halványabban ugyan, de viszonzott a kis művelete közben. Amint ismét megszólalt, csak kérdőn pillantottam rá, elvégre ez most egy elég hirtelen jött kijelentés volt a részéről. Amint közelebb hajolt, hogy megcsókolhasson, egy apró hatásszünet után aztán sikerült reagálnom és az ajkaimat elnyitva viszonozni a gesztust, amit kaptam tőle. Amint a száját elemelte az enyémről, mielőtt végleg elengedett volna, még küldtem felé egy halvány mosolyt.
-Ezt a módszert jobban szeretem, mint a "kikötözlek egy székhez és beragasztom a szádat is" dolgot... -jegyeztem meg csak ennyit, majd csak figyeltem, ahogy az egyik szekrényhez sétált és abban kezdett el matatni. Amint felhozta az Őrkutyákat, csak enyhén félrebillentett fejjel, felvont szemöldökkel néztem rá, hogy ez mégis hová fog elfajulni, mert több égett hullát nem hagyhatunk magunk mögött, de szerencsére erről szó sem volt.
-Na igen, azok után biztosan be lennénk zárva valami új, szuper titkos cellába, vagy mennénk a Fagyasztóba, mint két szuper gonosz... Quake és a Lovas... nagy fogás. -sóhajtottam lemondóan, majd inkább minden figyelmemet neki szenteltem, amint elkezdett magyarázni, hogy vannak itt gépek, amik közül egyet fel tudok használni ahhoz, hogy kutakodjak egy kicsit. Amint az asztalra pakolta a gépet, ledobtam magamat a székre és így nyitottam fel a laptop tetejét, hogy behozhassam rajta a netet, amin kutakodni kezdhetek.
-Wow, ezt az eszmefuttatást még én is megirigyeltem, pedig azt hittem, nálam senki sem nagyobb mestere a kombinálásnak... leszámítva Elena-t... -jegyeztem meg a dolgot kissé gépiesen, elnyújtva a szavakat, ahogy a billentyűzeten kezdtem el pötyögni, míg végül be nem tudtam törni az adatbázisba. Emlékszem azokra az elítéltekre, mind ellen küzdöttem a börtönben, mikor Eli-t akartuk kihozni onnan, nehogy árthasson neki a Lucy nevű tudósnő. Amint megvoltak az arcok, igyekeztem betörni LA központi biztonsági rendszerébe, hogy a kamerák élő, illetve már rögzített felvételeivel vethessem össze az arcokat. Végül egy kisebb csoportosulást sikerült megtalálnom, köztük a nagy darab, fekete barátomat is.
-Őket már láttam... a börtönben. -mutattam rá az egyik kezem mutatóujjával a képernyőre, míg a másik tenyeremmel a nyakamon simítottam végig a visszatérő emlékképre, mikor az erős kezek majdnem eltörték a gégémet.
-Elvileg ezek a fickók mind... jó magaviseletért szabadultak, mivel a börtönlázadásos dolgok ellenére igazi mintarabként viselkedtek, nem mutattak semmiféle zavart viselkedést vagy gyűlöletet, gyilkos szándékot... -néztem rá, majd a kamera helyének meghatározásával a címet is sikerült belőnöm. Kérdőn pillantottam Robbie-ra, hogy megjegyezte-e, majd lecsaptam a gép tetejét, jelezve, hogy én indulásra készen állok.



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Pént. 27 Jan. 2017, 13:59



Daisy & Robbie
 
Megosztottam Daisy-vel az elképzelésemet, hogy talán mégis csak el kellene kapnunk ma este pár Őrkutyát, még ha nem is épp ez volt tervben. Úgy beszéltük meg, hogy bár neki ez a dolog nagyon fontos, ma ezt mellőzzük, és a kapott időt a versenyzésre fordítjuk. Ami meg is történt, de egy körnél többet nem akartam a Ranch-en lenni, a célnak annyi is megfelelt. Nem pénzt akartam keresni ezzel a húzásommal, Daisy volt kíváncsi erre a világra, megmutattam neki, szóval ennyi épp elég volt belőle. Akármennyire is élvezem a száguldást és húz magával az érzés, mindig eszembe juttatja, hogy mi történt Gabe-bel, mikor önző mód magammal rángattam, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy otthon maradjon és fontosabb dolgokkal törődjön, mint az én üzleti lehetőségeim. Ezt nem tudom csak úgy kitörölni vagy megbocsátani magamnak, örökre belém égett az az éjszaka, így valamilyen szinten negatívan is hatott rám, még ha már régen is volt és hülyeségnek tűnhetett. Amúgy is magam mögött hagytam ezt az életet, hogy felelősségteljesebb testvér legyek, aki mindent megadhat az öccsének, amire csak szüksége van. Az illegális gyorsulási versenyek pedig nagyon nem tartoztak bele ebbe a kategóriába, na meg ott a tisztességes melóm is, Lovasként pedig szánthatom eleget az aszfaltot, mikor valakik naív módon menekülni próbálnak a végzetük elől.
A SHIELD-esek hozzáállásából kiindulva pedig jobbnak láttam, ha felmutatunk nekik valami használhatót, hogy nem csak visszaélni akarunk a bizalmukkal, még ha ez részben igaz is volt, de amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. Valahogy nem akartam megint én lenni a rossz és zűrös arc a történetben. Felvázoltam Daisy-nek is, hogy inkább adjunk a látszatra, mielőtt az elborult agyú igazgató végleg bezárat minket, és akkor annyi lesz az Eli ellen beígért bosszúmnak. Ezt nem kockáztathattam meg, ahogy azt sem, hogy Neki miattam legyen rossz, így is egy kalap alá vették velem, pedig azért bőven volt különbség a módszereink és a céljaink között, még akkor is, ha hasonló utat jártunk be. Egyetértett velem, hogy egy rossz mozdulat és kitalálnának csak nekünk szánva egy új szupercellát, amiből tényleg nem lenne kiút. A megjegyzését viszont, hogy mehetnénk a fagyasztóba, nem nagyon értettem, így csak értetlenül, felvont szemöldökkel meredtem rá, hogy ez megint mit jelent nála.
-Mi az, hogy... mennénk a fagyasztóba? -kérdeztem vissza, jelezve, hogy ne dobálózzon itt nekem titkos ügynökös kifejezésekkel, mert Gabe tévképzetével ellentétben egyáltalán nem vagyok az. Akkor már inkább a sorozatgyilkos szerep, mint a szűk látókörű öltönyösé. Biztosítottam róla inkább, hogy most az ő módszerét fogom követni, még ha a zsigereimben is érzem emiatt a démon tiltakozását. Ő lelkekre vágyik, én pedig nyugalomra, amikor egyszer nem csapnak össze a hullámok a fejem felett. Nem szeretnék porig égetett hullákat hagyni magam után, mert akkor végleg elvágnánk magunkat.
Előkerestem egy laptopot a szekrényből, amit le is raktam egy asztalra, hogy nyugodtan használhassa. Ezeket szoktuk rácsatlakoztatni a kocsikra, hogy rájöjjünk egy-egy hiba okára a kiírt kódok alapján, de a hacker céljaira is tökéletesen meg fog felelni, elvégre neki csak a hálózatra van szüksége. Megkértem, hogy lépjen be a South Ridge fegyház adatbázisába, ahol ezek a férgek az ő elmondása szerint szerveződnek. Kifejtettem az elképzeléseimet, hogy olyan alakokat kellene keresnie, akik nemrég szabadultak és olyasmi miatt ültek, ami tökéletes receptje lehet egy terrorista szervezetnek. Javasoltam neki, hogy az adatokat, amiket talál, vesse össze az utcai térfigyelőkamerákkal. Erre kaptam tőle egy megjegyzést, hogy szép kis eszmefuttatást hoztam össze, pedig azt gondolta volna, hogy ez az ő fő profilja, persze csak a kolumbiai csapattársa után. Ja, azt vettem észre.
-Rossz hatással vagy rám. -reagáltam mindössze ennyit a megállapítására egy gonosz mosoly kíséretében, majd mögé sétáltam, hogy a székre támaszkodhassak, ezzel rálátást nyerve a képernyőre. Valóban bejutott a börtön rendszerébe minden különösebb erőfeszítés nélkül, majd ezeket társította a város felvételeihez, míg a nyomukra nem akadt. Közölte, hogy ezeket az alakokat már látta a börtönben, majd csak figyeltem, ahogy a nyakán simított végig, aztán folytatta is tovább a beszédet a találtakkal kapcsolatban. Az aktáik szerint jó magaviselet miatt szabadulhattak, mert a börtönlázadás ellenére sem tanúsítottak elfogadhatatlan viselkedést. Jó duma... Erre csak a szemeimet tudtam forgatni, elvégre én pontosan éreztem, hogy kiben mi rejlik valójában, hogy miket követtek el, és talán még miket fognak.
-Nevetséges... -és ezzel szerintem bőven túlragoztam a véleményemet az igazságszolgáltatásról és a törvény erejéről. Daisy rám emelte a tekintetét, én pedig memorizáltam a címet, majd csak aprót bólintottam, hogy részemről akkor mehetünk is. Meg sem lepődtem, hogy végül Compton jött ki helyszínnek. Lecsukta a gép tetejét, amit aztán vissza is pakoltam a helyére, majd megvártam, hogy kisétáljon az irodából. Miután bezártam magunk mögött az ajtót, a Charger felé vettük az irányt.
-Compton kb 20 percnyire van innen, szóval időben nem lesz sok. -jegyeztem meg a dolgot, miközben beszálltunk a kocsiba, hogy aztán rögtön a gázra is léphessek.
-Szerintem az Őrkutyák szövetkezni akarnak az egyik helyi bandával. -néztem rá teljesen komolyan, majd ismét az útnak szenteltem a figyelmemet. A kiengedett bűnözők között voltak feketék is, ami újabb alapot adhat az elméletemnek. Bár egyáltalán nem ismerem ezt a szervezetet úgy, mint Daisy, de épp eleget hallottam már róluk, hogy ilyen következtetéseket vonhassak le.
-A Bloods több különálló bandából jött létre, így nem kizárt, hogy bepróbálkoznak náluk. A tagjai főként feketék,  kábítószer-, és illegális fegyverkereskedelemmel foglalkoznak, de nem jelent nekik gondot a gyilkolás sem. A tagok egymás közt dawgnak szólítják egymást. A legtöbb tagnak van a felkarján egy 3 hegből álló égési seb, ami egy kutyamancsot ábrázol. Ezt égő cigarettával csinálják és az új tagok beavatásának ez is a része. De ettől függetlenül is általában kutyát ábrázoló tetoválásokat viselnek. -kezdtem el magyarázni Daisy-nek, hogy mennek a dolgok L.A. legsötétebb részein.
-Legfőbb ellenségeik a Crips banda tagjai. Szóval a Bloods szerintem hajlandó lenne összeállni az Őrkutyákkal. Segítenek az inhuman-ek ellen, embereket biztosítanak, míg az Őrkutyák fegyverekkel látnák el őket. -osztottam meg vele a teóriámat. A múltkor még ő mondta, hogy nem lehetek akkora hülye, hogy nem látom át az összefüggéseket és a gyanús dolgokat, hát akkor most tessék.



Music
car crash

• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Pént. 27 Jan. 2017, 16:00



Robbie & Daisy


Robbie végül felvázolta nekem az elképzelését, miszerint kellene Őrkutyákat is elfognunk most, hogy a versenyzést letudtuk. Tényleg érdekelt ez az egész, a versenyzés és az a közeg, ahová anno Robbie is tartozott. Érezhetően a vérében volt ez az egész és én is élveztem az egész helyzetet, tényleg felvillanyozó meg lenyűgöző volt ez az egész. Persze megértem, hogy ő már miért nem csinálja ezt, de ettől függetlenül én értékeltem azt, ahogy vezette az imádott autóját. A Charger remek az ilyen versenyekhez és Robbie vezetési stílusa szintén passzol ahhoz, hogy az utakon száguldozzon, mint egy őrült ámokfutó. Szóval nekem igazából nem volt bajom azzal, ahogy a mai este alakult, még akkor sem, ha nyereménynek néztek és nem éppen nyugodtan ért véget a verseny.
Végül aztán azt is megosztotta velem, hogy szerinte jobb, ha felmutatunk valamit, különben a SHIELD ebbe is belekötne és végleg elvágnánk magunkat a szabadság felé vezető úton. Neki annyi lenne a bosszúval kapcsolatos terveinek, amit Eli miatt akart kötni, én pedig végleg bűnözőnek és megbízhatatlannak lennék elkönyvelve, ismét egy kalap alá vennének bennünket, ami szerinte nem lenne túl szerencsés. Én egyet is értettem vele, hogy egy rossz mozdulatunk azt a következményt vonná magával, hogy bezárnának minket valami szuper fejlett cellába, vagy mennénk a Fagyasztóba, mire teljesen értetlenül meredt rám, amin egy jót mosolyogtam, a kezemet a szám elé csúsztatva, hogy ne röhögjem képen szegényt.
-A Fagyasztó egy olyan létesítmény a SHIELD berkein belül, ahová olyan bűnözőket zárnak, akik már a lehető legveszélyesebb kategóriába tartoznak. Bár... most a Raft is ilyen, vagy még jobb is, de azt hiszem, te onnan is ki tudnál törni, elvégre a Lovas nem erről a világról való és nem tudna alkalmazkodni hozzá. Mióta az Inhuman-ek felbukkantak, a kormányok félnek és mindent megtesznek, hogy biztosítsanak nekünk helyet, ahová elzárhatnak. A SHIELD bázisán található elkülönítők is olyan anyagból vannak, amik alkalmazkodnak a benne lévő személy képességeihez. A Raft pedig, mielőtt rákérdeznél, egy víz alatti börtön az óceán közepén... -fejtettem ki neki a dolgot, hogy megértse, miről is beszéltem az előbb és a fagyasztót nem úgy kell érteni, mintha egy nagy hűtő lenne. Az ostobaság volna, mert... ez teljesen más.
Végül aztán a szekrényből előkotort egy gépet és elkezdte magyarázni, hogy ezzel szokták keresni a hibakódokat, de én használhatnám arra is, hogy betörjek a börtön rendszerébe, ahol állításom szerint toborozzák az Őrkutyákat. Ezt még anno mondtam a gépen, mikor mindketten a saját fejünk után mentünk, így én majdnem meghaltam, ő pedig elveszítette a bácsikáját. Közölte, hogy milyen alakokat kellene keresnem és azt is, hogy a talált adatokat össze kellene vetnem a térfigyelő kamerákkal, amik segítségével könnyebben rájuk akadhatnánk. Erre nekem mindössze annyi volt a reakcióm, hogy ezt az eszmefuttatást most megirigyeltem, pedig a kombinálás képessége az enyém volt eddig, közvetlenül Elena után.
-Szörnyű... szóval megrontottalak. Akkor az öcsédnek igaza volt, el kellett volna kerülnünk egymást és a lehető legnagyobb távolságot tartani a... nulla helyett... -küldtem vissza neki egy ugyanolyan gonosz mosolyt, majd végül tovább pötyögtem az előttem lévő gépen, hogy aztán betörhessek a rendszerbe. Ez sikerült is, így már társíthattam is az egyes profilokat a kamerák által rögzített felvételekhez. Egy kisebb csoportosulást aztán végül sikerült kiszúrnom, így megosztottam Robbie-val is, hogy őket már láttam a börtönben. Azt is elmondtam neki, hogy mind jó magaviseletért szabadultak, mert a börtönlázadáson kívül nem volt velük különösebb baj. Ja, Quake kinyírása és a fajgyűlölet nem számít... Csak egy halvány, eléggé erőltetett mosoly költözött az arcomra, mikor Robbie megszólalt, közölve, hogy ez az egész nevetséges. Csak egy aprót bólintottam, majd kérdőn meredtem rá, hogy megjegyezte-e a címet. Amint megerősítette a dolgot, azonnal lecsaptam a gép tetejét, majd felkeltem, hogy elhagyhassuk az iroda területét. Amint becsukta utánunk az ajtót, el is indultunk a Charger-hez, hogy a megtudott helyszín felé vehessük az irányt. Megjegyezte, hogy Compton mennyi időre van innen, amit csendben vettem tudomásul, elvégre ezt nem akartam kommentálni. Ahogy beszálltunk, a magammal hozott táskámban kezdtem el kutakodni, hogy ha mást nem is, az acélkesztyűket magamra vehessem, hisz nem akartam kockáztatni azt, hogy a képességem önállósítsa magát egy olyan pillanatban, mikor ismét szembe kerülök ezekkel a barmokkal. Már akkor sem mutatkoztunk be egymásnak valami jól, a korcs megnevezés nem a kedvencem, ahogy a szörnyszülött sem, így... nem lopták be magukat a szívembe.
-Miből gondolod? -néztem a mellettem ülőre kérdőn, még mindig a kesztyűimmel babrálva. Tényleg érdekelt, hogy Robbie honnan szedett össze ma ennyi elméletet, mikor szerintem életében nem gyártott összeesküvéseket meg hasonló teóriákat a dolgokkal kapcsolatban. Mikor legelőször találkoztunk vele szemtől szembe, akkor is elsiklott a részletek és összefüggések között, ma meg... teli vagy meglepetésekkel, Reyes.
Érdeklődve hallgattam végig a szavait, mikor egy Bloods nevű bandáról kezdett el magyarázni, ami több különálló részből verődött össze és sok közöttük a fekete, vagyis inkább mondjuk úgy, hogy főként ők alkotják és fegyverkereskedelemmel, illetve drogokkal foglalkoznak, de a gyilkosság sem idegen nekik. Mikor aztán megemlítette a sok kutyás jelképet meg tetkót, egy lemondó sóhajra és egy fejrázásra futotta a részemről, mert már kezdtem komolyan felhúzni magamat, így inkább visszatereltem a tekintetemet a kezeimre, amik nemrég még magukon viselték a nyomait annak, hogy milyen a gyűlöletet az életünk részévé formálni.
-Már nagyon unom és kezdek belefáradni... -szólaltam meg végül halkan, kissé csalódottan.
-Értem, hogy az emberek félnek az ismeretlentől, de... kezd elegem lenni. Mielőtt... ez lett volna belőlem... belőlünk, ugyanolyanok voltunk, mint bárki más. Végső soron mind emberek vagyunk, csak van bennünk valami plusz. Nem tudom felfogni, hogy mi olyan... visszataszító a magamfajtában, mintha... tényleg valami szörnyek lennénk, akiktől undorodni kell, mert gusztustalanok és akikkel éjszaka riogatják a rossz gyerekeket... -jegyeztem meg csak ennyit az ablakon bámulva kifelé, majd végül egy mosolyt erőltettem a képemre és így néztem Robbie-ra.
-Ééééééééés... te honnan tudsz ennyit ezekről a bandákról? -kérdeztem rá a dologra inkább, elterelve a témát a borús gondolataimról és az emberi hülyeségről.



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szomb. 28 Jan. 2017, 05:27



Daisy & Robbie
 
Miután Daisy a rögtönzött laptop segítségével a frissen szabadult Őrkutya jelöltek nyomára akadt, rögtön zártam is be az irodát, hogy aztán beszállhassunk a Charger-be és utánuk indulhassunk. Még azelőtt meg kellett találnunk és elkapnunk őket, hogy kifutottunk volna a SHIELD által szabott határidőből. Sikerült kinyomoznia, hogy a csürhe jelenleg Compton-ban lehet, ami kb. 20 percnyire volt Canelo műhelyétől. Az éjszaka leple alatt annyi se lesz, de ezt gondolom magától is sikerült kisakkoznia, és különösebben nem is akarta kommentálni a dolgokat. Kifejtettem aztán neki, hogy szerintem az Őrkutyák szövetkezni akarnak az egyik ottani bandával. Daisy-t szemmel láthatóan érdekelte az elméletem, így beszélni kezdtem neki a Bloods névre hallgató csoportosulásról, ami több különféle bandából jött létre, így ebből kiindulva nem volt kizárható, hogy az inhuman gyűlölködők is beférjenek közéjük. A tagok főként feketék, és a börtönben is akadt nem egy, így még ez is idevágott. Meséltem neki arról, hogy mikkel foglalkoznak főként, az illegális fegyverkereskedelem és a gyilkosságok megegyeztek az Őrkutyák profiljával is, akár még kölcsönös üzletet is köthetnek. Mindenki jól járna, kapnának embereket, a Bloods pedig fegyvereket is az ellenséges Crips banda ellen. Ráadásul túl sok volt ahhoz a hasonlóság, hogy véletlen legyen, nem lehetett csak úgy elsiklani az apró jelek felett. A tagok kutyának nevezik egymást, ráadásul ilyen tetkókat varratnak magukra szép számmal. Ugyan ez csak egy szimpla elmélet volt a részemről, de meg akartam osztani vele, hogy akár erre az opcióra is felkészülhessen, ha valamiféle túlerővel találjuk szemben magunkat. Már ha ez a fogalom valóban játszik ellenünk. Quake és a Szellemlovas nem épp veszélytelen páros a másik oldal képviselőinek, nem véletlenül tart tőlünk annyira Mace és a furán összerakott szervezete sem.
Miután befejeztem a mondandómat, csalódottan fűzte hozzá, hogy nagyon unja már ezt az egészet és kezd belefáradni a gyűlölködésbe. Egyszerűen nem bírta megérteni az emberek gondolkodását, hogy miért is félnek tőle és úgy alapból az inhuman-ektől, az ismeretlen dolgoktól. Elmondta, hogy ők is emberek, csak van bennük valami, ami mégis mássá teszi őket, de attól még nem lesznek félelmetes, gusztustalan szörnyek, amikkel a kölyköket ijesztgetik éjszakánként. Teljesen igaza volt, én megértettem az álláspontját, még akkor is, ha nem tudtam épp magamra venni azt. Én nem az a kategória voltam, mint ők. Én meghaltam, a pokol tüzével a lelkem helyén támadtam fel, hogy bosszúálló démonként tengessem a napjaimat. Nem vagyok mindig az ura, van, hogy képtelen vagyok irányítani, olyankor egy hajszál sem választ el a szörny léttől, és tőlem jobb tartani is. Ezt neki is javasoltam, de pont nem érdekelte. Kiszámíthatatlan vagyok és könyörtelen, amikor Robbie Reyes-ből csak valami halványan parázslik, és a Lovas kerül előtérbe. De Ő... benne nem volt semmi rossz vagy gyűlölni való. Imádtam az egész lényét, Daisy-t, Quake-et, nevezzük, ahogy akarjuk. Én így ismertem meg, nekem így kell, semmit sem változtatnék rajta. Akinek pedig valami baja van... velem kell lebokszolnia.
-Dehogy félnek az ismeretlentől. Mármint... vannak olyanok, akikre ez biztosan igaz, de a legtöbb szerintem csak nem tud mit kezdeni a helyzettel. Képtelenek elfogadni, hogy ők nem többre hivatottak másoknál, őket senki sem választotta ki, hogy különleges erőt kapjanak. A fejesek pedig a politikai hatalmat, az üzleti lehetőséget látják az egészben. Ember bőrbe bújt fegyvereket akarnak maguknak. Nincs ebben semmi félelem, inkább puszta hatalomvágy. -fejtettem ki neki az én álláspontomat. Eddig nem beszéltem a véleményemről se neki, se másnak, de most, hogy szóba került, én nem próbálok meg ennyire naív és jóindulatú lenni másokkal. Ez mind az önzőségen alapul.
-Mindig kellenek célpontok, akik ellen összefoghat egy nagyobb réteg, hogy a gyengeségeiket értelmetlen gyűlölettel leplezhessék. Feketék, latinok, férfiak, nők, emberek vagy embertelenek. Épp, ami terítéken van. -előítéletek mindig voltak és lesznek is. Senki sem akarja megismerni a másik valódi személyét, elkönyvelik valamilyennek és ez a legegyszerűbb megoldás. És a legostobább is. Én ebben születtem, szóval már nem igazán tudok ügyet csinálni belőle. Bár az inhuman-ek ellen irányuló dolgok már erősen átlépték a túlzás kategóriát. Igyekezett aztán azzal terelni a témát, hogy honnan is tudok én ennyit ezekről a bandákról.
-Ebben a környezetben nőttem fel, chica. -küldtem felé egy hitetlen mosolyt, hogy ez elég gyenge próbálkozás volt a részéről, ennél jobbat is kitalálhatott volna.
-Nem épp a legjobb körökben mozogtam, a versenyeken is mindenféle alak megfordult, én pedig imádtam bankautomatának használni őket. Az egyik kedvenc áldozatom például Fifth Street-es tag volt és semmi bajom nem volt vele egészen addig, míg a Bauerek fel nem bérelték őket Eli megölésére, aminek Gabe itta meg a levét. -válaszoltam meg a kérdését egy fokkal bőbeszédűbben, nehogy ebbe is beleköthessen. Hamar odaértünk az általa talált címre. Pár háznyira állítottam le a kocsit, hogy a lehető legkevesebb feltűnést keltsük vele az éjszaka csendjében. Nem hiányzott volna, hogy ők okozzanak nekünk kellemetlen meglepetést.
-Én megölöm az áldozataimat, elveszem a lelküket, de ez most nyilván a legrosszabb lehetőség lenne, szóval... te hogy szoktad csinálni!? Elkapod és csak úgy ott hagyod őket vagy... hogy!? -néztem rá kérdőn. Ilyet még sosem csináltam, szóval ne nézzen miatta teljesen hülyének, de a gyilkosok sötét oldalát szoktam erősíteni, nem hagyok életben senkit, aki egyszer célkeresztbe kerül és a bűneivel rászolgált a halálra.
Amint a rövid sétánk után a bejárathoz értünk, gondolkodás nélkül téptem fel az ajtót, elvégre nem volt mitől tartanunk, Daisy elsöprő képessége sokkal jobban szuperált az elmúlt pár alkalommal, mint mikor legelőször láttam az öngyilkos, csonttörő próbálkozásait, én pedig bármikor szívesen odapörkölök nekik, ha nem tudják, hol a helyük. Ami... sanszos. Bár furcsa lesz átállni a kíméletes, egyáltalán nem pusztító harci üzemmódra, de majd igyekszem visszafogni magam. A démonomat... A helyiségből kifelé vezető összes járat előtti rész lángolni kezdett, hogy egy se menekülhessen és elkaphassuk mindet. A kezdő lökést viszont meghagytam a mellettem állónak, neki nagyobb élvezetet jelent elpüfölni ezeket a fickókat, mint nekem életben hagyni őket lelkestül, bőröstül.



Music
car crash

• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szomb. 28 Jan. 2017, 10:29



Robbie & Daisy


Amint sikerült megtalálnom, hogy azok a kis mocskok jelenleg hol tartózkodnak, azonnal elhagytuk az irodát, hogy visszaülhessünk a Charger-be, amivel aztán el is indultunk a megfelelő irányba. Robbie felvilágosított, hogy Compton kb. 20 percnyire van a műhelytől, de volt egy olyan érzésem, hogy ez az ő vezetési stílusával, ráadásul éjszaka, sokkal kevesebb lesz. Így nem is akartam kommentálni ezt a dolgot, csak csendben ücsörögtem mellette, a kezeimre pakolva az acélkesztyűimet, amik a kezemet hivatottak megvédeni. Aztán végül ismét magához vette a szót, hogy megoszthassa velem azt az elképzelését, miszerint az Őrkutyák szerinte szövetkezni akarnak egy helyi bandával. Ezt a dolgot még át sem gondoltam igazán, elvégre én nem vagyok otthon az ilyen körökben, úgy tűnik, vele ellentétben. Így érdeklődve fordultam hozzá, hogy ezt mégis miből gondolja, mire beavatott az eszmefuttatásába. Beszélt nekem egy Bloods nevű bandáról, akik között rengeteg a fekete, így ez is egy jó kiindulási alap lehetett a börtönből szabadultaknak. Azt is elmondta, hogy a fő tevékenységük a fegyverkereskedelem és a kábítószer, de a gyilkosságokat sem vetik meg, így tökéletesen beleillenek az Őrkutyák profiljába. Megosztotta velem, hogy amúgy is elég sok a hasonlóság a két bagázs között, ilyenek például a kutyákhoz kapcsolódó tetkók, ami már rögtön egyezés volt, hisz az Inhuman-ek ellen alakult szervezet tagjai is rendelkeztek egy-egy ilyen tetkóval. Aztán azt is elmondta, hogy a tagok egymást dawg-nak, vagyis kutyának szólítják. Ez az elmélet tényleg helytálló volt, de nekem csak még inkább elegem lett ebből az egészből. Már nem félek magamtól, nem tartom magamat ocsmány szörnynek vagy hasonlónak, de... elég nehéz azt játszani, hogy nem érdekel, amit mondanak mások. Minden azzal van tele, hogy ártunk a társadalomnak, egy ragály vagyunk, egy betegség. Pedig ez nincs így.
Robbie-val is megosztottam végül, hogy már komolyan unom ezt az egészet és kezdek nagyon, de nagyon belefáradni. Elmondtam neki, hogy nem értem, miért félnek tőlünk, miért mondja ránk mindenki azt, hogy szörnyszülöttek vagyunk, akiktől undorodni kell. Úgy bánnak velünk, mintha valami baj lenne velünk, pedig mi is emberek vagyunk, épp csak egy kis plusz dologgal, aminek köszönhetően tudjuk azt, amit. Nekünk sem vicces, mikor ezzel szembesülünk, de ezt senki nem akarja megérteni, csak le akarnak lőni minket, bezárni és ketrecbe rakni, mintha állatok lennénk. Végül aztán ő is megszólalt, kifejtve, hogy senki sem fél, inkább... puszta hasznot látnak ebben vagy épp irigyek, ahogy a szavaiból kivettem. Szerinte mindenki ilyen fegyvereket akar magának, ez pedig nem rettegés, hanem puszta hatalomvágy.
-Ember bőrbe bújt fegyverek... milyen jól hangzik... -jegyeztem meg halkan, a homlokomat a hűvös ablaküvegnek támasztva.
-El is felejtettem, hogy te ezt mondhatni, hogy első kézből tudhatod... -ráztam meg a fejemet egy óvatos mozdulattal, némán kérve bocsánatot, amiért éppen neki panaszkodtam, hisz ő aztán tényleg tudhatja, milyen ez. Egyrészt amiatt, mert ő tényleg így nőtt fel, most pedig még a Lovas is rátett egy lapáttal.
Végül inkább eltereltem a témát azzal az ostoba kérdéssel, hogy ő mégis honnan tud ennyit ezekről a bandákról. Persze ez hülyeség volt, mert magamtól is rájöttem, hogy ebben nőtt fel, de inkább ez, mint az előző témák. De aztán végül mégis csak megosztotta velem, hogy nem épp a legjobb körökben mozgott és a versenyeken rengetegféle alak megfordult. A bankautomatás megjegyzésén egy jót mosolyogtam, de aztán végül ez a mosoly leolvadt az arcomról, amint előkerült a Fift Street Locos neve.
-Aha. Szóval akkor azért ismered őket, mert majdnem mindnek elvitted a pénzét. -jegyeztem meg csak ennyit végül. Aztán hamar meg is érkeztünk a megfelelő helyre, így néhány házzal arrébb le is parkolta a kocsiját, majd végül nekem szegezte a kérdést, hogy én hogyan szoktam elkapni ezeket az alakokat, mert ő általában öl. Az értetlenkedésén egy jót nevettem, de aztán végül rendszereztem a vonásaimat, hogy valami értelmes reakciót is adhassak neki.
-Általában valami hasonlót, igen. De nem csak úgy otthagyom őket. A képességemmel képes vagyok csontot törni vagy éppen izmokat szakítani, nyújtani, de ezt neked... nem nagyon kell magyaráznom, szerintem. Így egy jól irányzott lökéshullámmal a legtöbb tagot a földre tudom küldeni, majd harc, valamint esetenként mozgásképtelenné is tenni őket. Onnantól pedig a SHIELD, majd a rendőrség dolga. Mivel a földrengéseket mindenki Quake-kel, azonosítja, így folyton bejelentik a legkisebb földmozgást is, szóval általában... hamar kiérnek a zsaruk és a szervezet is. -magyaráztam el neki a dolgot, majd csak csendben haladtam mellette tovább.
Végül lefékeztünk a megfelelő ház előtt, aminek az ajtaját Robbie mindenféle habozás nélkül ki is nyitotta azt, így kissé bizonytalanul indultam meg befelé, míg végül le nem fékeztem előtte, hogy szembe fordulhassak vele.
-Biztos vagy benne, hogy vissza tudod fogni a démonodat, ha a közelükbe kerülsz? -néztem rá teljesen komolyan, hisz nem akartam, hogy valami miatt megint kioktassák vagy bezárják. Miután megkaptam a választ a kérdésemre, ismét menetirányba fordultam és óvatos, mégis határozott léptekkel indultam meg beljebb.
Nem is kellett olyan sokat várnunk, hogy megjelenjen az első hullám, akik azonnal tüzet nyitottak ránk, így egy hirtelen mozdulattal húztam a kezemet magam elé, pajzsot képezve a levegő rezgéseiből, amik aztán vissza is fordították a golyókat és a hullámok pedig elsöpörték azt a néhány alakot, akik ránk támadtak az előbb.



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szomb. 28 Jan. 2017, 14:48



Daisy & Robbie
 
Miután kifejtettem az elméletemet Daisy-nek a különböző comptoni bandák és az Őrkutyák esetleges szövetségéről, az érdekelte, hogy mégis hogy a francba vagyok ennyire képben ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Mintha nem tudnád... Sejtettem, hogy ez csak valami mentő kérdés lehetett a részéről, ráadásul annak is elég halovány, de azért elmondtam neki, hogy ezen a környéken nőttem fel, belemenve a terelős játékába. Itt a "vagy megszoksz vagy megölnek" az utca törvénye. Amikor a gyorsulási versenyeknek éltem, nem mozogtam a legjobb körökben, ott is megfordultak a különféle bandák tagjai, akiknek elnyerhettem a pénzét, ott pedig lehetett hallani jó pár sztorit. Én a tökéletes ATM-eket láttam bennük, nem a gengsztereket, eszembe se jutott volna csatlakozni egyikhez sem. Nem értek egyet velük, nem vágytam fura beavatási rituálékra, balhékra és betarthatatlan szabályokra, a bácsikámat és a testvéremet pedig sosem lettem volna képes ilyen veszélynek kitenni, még ha nem is voltam épp mintagyerek. Az egyik legnormálisabb arcnak egy Loco-t tartottam, egészen addig, amíg Eli főnökei fel nem bérelték őket a megölésére, nekem pedig sikerült Gabe-ből áldozatot csinálnom, mikor elkötöttem a Chargert. Daisy erre rávágott egy aha... kezdetű, fura hangvételű mondatot, hogy csak azért ismerek ilyen alakokat, mert anno lealáztam őket az úton. Ez eléggé úgy hangzott tőle, mintha nem hinne nekem.
-Figyelj, chica! Nem voltam egy bandának sem a tagja, nem voltam drogos, se díler, se fegyverkereskedő, és a sorozatgyilkos megnevezést sem érzem a magaménak. Oké? -véstem a fejébe a tényeket, mielőtt még elkezdene hülyeségeket kikombinálgatni a fejében, mint ahogy az öcsém tette. Ezek ketten... mint valami rémálom.
Nem messze parkoltam le a megadott címtől, hogy lehetőleg ne keltsünk feltűnést és vonjuk magunkra a figyelmüket még idő előtt. Mielőtt az épület felé vettük volna az irányt, Daisy-t kérdeztem az Őrkutya levadászó, emberbarát módszeréről, hogy ezt mégis hogy kell elképzelni, mert én nem elkapni szoktam másokat, hanem a Lovas megöli őket és elveszi a lelküket. Erre volt képe kiröhögni, mire csak türelmetlenül néztem rá, hogy ne szórakozzon velem, ez egyáltalán nem vicces.
-Szedd össze magad... -forgattam meg a szemeimet, mire rendezte a vonásait és végre értelmesen magyarázni kezdett, hogy a képessegeivel simán le szokta szedálni őket, a zsaruk és a SHIELD pedig ki vannak élezve a legkisebb földrengésre is, hát ha hozzá köthető. Így a piszkos munkát ő végzi el, a többi viszont a gyorsan kiérkező ügynökökre és rendőrökre marad.
-Mint valami underground sintér Robin Hood. -ráztam meg a fejemet egy halvány mosoly kíséretében, majd kiszálltam a kocsiból, hogy a gyakorlatban is elláthassuk a bajukat, teljesen Szellemlovas mentesen. Nem változhatok át, ha utána életben kell hagynom őket, továbbra sem lenne jó marketing, hogy én vagyok én, így is bőven sok, hogy már a SHIELD is tudja. Amint odaértünk, már nyitottam is ki az amúgy zárt ajtót egy határozott mozdulattal, hogy bemehessünk. Daisy-nek viszont más elképzelései voltak, ahogy hirtelen előttem termett, elállva az utamat. Kérdőn néztem le rá, hogy most akkor mégis meggondolta-e magát vagy mi van, de őt csak az érdekelte, hogy képes leszek-e valóban visszafogni a bennem lakozó démont, ha a közelükbe kerülök ezeknek az egytől-egyig bűnös alakoknak.
-Nem tudom, nem biztos... -vontam meg a vállamat, majd tovább indultam, amint hajlandó volt abbahagyni az akadékoskodást. Nem ígérhettem neki, hogy minden rendben lesz, mivel a kísértés hatalmas, én pedig nem mindig vagyok képes megőrizni az irányítást, nem egyszer volt már olyan, hogy a Lovasnak sikerült elnyomnia és arra sem emlékeztem, hogy mit tett... mit tettünk. Ahogy beljebb értünk, máris célkeresztbe kerültünk. Lángokkal zártam el a kijáratot, míg Daisy pajzsot formált a rezgésekből, amivel aztán képes volt visszafordítani rájuk a golyókat, majd az ellenhullám szépen elsodorta őket.
-Ezt nem lehet megunni. -utaltam a látványos, nem gyenge képességeire, amit lenyűgöző magabiztossággal uralt. Most rá voltam utalva, mivel nem süthettem meg egyet sem, hiába lett volna ez a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás. Éreztem a bennem lakozó pokoli lény vágyakozását a sok tálcán kínált lélek után. Akarta őket, szinte felgyújtott belülről, de igyekeztem nem hallgatni rá, nem hagyhattam, hogy elszabaduljon és tönkretegyen mindent. Vettem egy mély levegőt, mintha attól vártam volna a segítséget. Kiválasztottam inkább pár nem túl szimpatikus fazont, akiknek kifordíthattam a karját, hogy a fájdalmaik közepette az egyik sarokba hajíthassam őket. Volt akinek egy határozott rúgással törtem el a lábát, amelyik pedig a kelleténél közelebb próbált meg Daisy közelébe kerülni, felgyújtottam a cipőjét, hogy inkább azzal legyen elfoglalva. Hagytam, hogy aztán egy kupacba terelje a kutyáit, majd azonnal kézen ragadtam, hogy magammal húzhassam, ki az épületből, eltüntetve a korábban táplált tűzakadályokat. Igaza volt, szinte épp csak használta az inhuman erejét, máris szirénákat lehetett hallani a távolból. Nem akartam megvárni, hogy a zsaruk ideérjenek, hogy Quake a kezük közé kerüljön, ahogy azt sem, hogy a kamu sztori valóra váljon és tényleg bárki is a szökött Eli-ról kérdezzen. Egy másik útvonalon értünk el végül vissza a kocsimhoz, majd amint beszállt, már hajtottam is el vele a kijelölt SHIELD-es találkozási pontra.
-Még időben vagyunk... -jegyeztem meg csak ennyit, a rádió kijelzőjén lévő órára pillantva. Csak remélni mertem, hogy nem gondolta meg magát azóta és valóban a ma éjjelt is az ágyamban akarja tölteni majd velem.



Music
car crash

• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
204
∆ Tartózkodási hely :
SHIELD bázis/ahol kell



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Szomb. 28 Jan. 2017, 15:40



Robbie & Daisy


A sok hülye Inhuman gyűlöletes téma után jobbnak láttam, ha valamerre elterelem a dolgokat, még akkor is, ha a lehető legpitibb dolog jutott is az eszembe. Nem szerettem arra gondolni, hogy a fajtám tulajdonképpen tényleg azért lett "kitenyésztve", hogy a Kree helyett vívjon csatákat, beolvadva a lakosság közé. Ahogy Robbie is mondta, emberbőrbe bújt fegyverek. De éppen ezért, inkább rákérdeztem nála, hogy honnan tud ennyit ezekről a bandákról, bár ez baromság volt, hisz én is tisztában voltam azzal, hogy itt nőtt fel, hogy milyen balhékat csinált, a versenyzések és hasonlók. Viszont ő hajlandó volt belemenni abba, hogy tereljük a témát, így megosztotta velem, hogy a versenyek alkalmával mindenféle alak megfordul a pályákon, ő pedig az "üzleti lehetőséget" látta bennük, így elég sok taggal találkozott már. Elmondta azt is, hogy volt egy Fifth Street-es alak, akit még egészen normálisnak gondolt, egészen addig, míg fel nem bérelték őket arra, hogy kinyírják Eli-t, aminek végül egészen más lett a következménye. Én pedig úgy voltam vele, hogy legalább már tudom, hogy onnan van ez a nagy lexikális tudása, hogy az összestől lenyúlta a pénzét. Erre meg totál kiakadt és elkezdte magyarázni, hogy ő nem volt egy bandának sem a tagja, nem drogos, nem díler és fegyverkereskedőnek sem lehet nevezni, valamit a sorozatgyilkos jelző is sérti azt a törékeny lelki világát.
-Jesszus, nyugalom, Robbie! Nem így értettem. Nem hiszem rólad ezek közül egyiket sem, csak megállapítottam, hogy akkor ezek szerint te nem félték kihasználni ezeket az alakokat már a Lovas előtt sem. -forgattam meg a szemeimet egy sóhaj kíséretében, majd inkább az útra tereltem a figyelmemet, hogy a sötétséget megvilágító lámpafénybe merülhessek.
Miután leparkoltunk, Robbie arra volt kíváncsi, hogy milyen módszerrel szoktam elkapni őket, mert utána csak hullák maradnak, így ehhez ő nem nagyon ért. Ez a dolog annyira abszurd meg bugyuta volt éppen az ő szájából, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül, mire csak türelmetlenül nézett rám, én meg az egyik kezemmel kezdtem el legyezgetni neki, hogy mindjárt abbahagyom, csak kérek még pár másodpercet. Megosztottam vele, hogy általában én csak a képességemet szoktam használni, mire jönnek a zsaruk, majd a SHIELD is, elvégre Quake mindenkinek szemet szúr és a legkisebb rezgéseket is velem azonosítják, akár én tettem, akár nem.
-Kösz szépen... Carrot Top... -ráztam meg a fejemet egy sóhajt követően. Ezek tisztázása után aztán tényleg elindultunk a megfelelő irányba, majd a pontos címnél meg is álltunk. A zárt ajtót Robbie tépte fel előttünk, így én bizonytalanul léptem be, de mielőtt még beljebb léphettünk volna, muszáj volt elállnom az útját és feltennem neki egy kérdést. Nem szeretném, ha a SHIELD megint bezárná valahová, mert én tényleg beleéltem magamat, hogy velem egy ágyban fogja tölteni az éjszakát, így nem akartam bevállalni, hogy esetleg ebben Mace meg az emberei megakadályozzanak. És aligha próbálhatnék bármit felhozni a mentségére, mert nem mondhattam azt, hogy "figyu, srácok. Mitóta lefeküdtem vele, nem akarok nem mellette aludni, szóval légyszíves..." Így muszáj volt rákérdeznem nála, hogy biztosan vissza tudja-e fogni majd a démont, ha azok a bűnös lelkek elé kerülnek, de erre nem adott valami biztató választ.
-Hjaj... gondoltam, hogy ezt mondod. -jegyeztem meg csak ennyit, majd most már tényleg elindultam befelé, ahol hamar célpontokká váltunk. Robbie a lángokat használta ahhoz, hogy elzárja a menekülési útvonalakat, míg én a golyókat tereltem vissza a tulajdonosok felé a rezgéshullámok segítségével, amik magukkal sodorták az alakokat is, a szemben lévő falhoz csapva őket. A megjegyzésére csak egy halvány mosolyt küldtem felé, de ennél jobban nem akartam belefolyni ebbe a témába, minél hamarabb végezni akartam itt. Csak figyeltem, ahogy Robbie az egyik sarokba vagdosta be a kiszemelt áldozatait, így én is abba az irányba löktem a rám támadókat, hogy egy helyen legyen az összes, mire kiérnek a zsaruk. De aztán ő hirtelen megragadta a kezemet, majd elkezdett maga után húzni, hogy aztán kivergődhessünk az épületből. Amint meghallottam a szirénákat, mindenféle kommentár nélkül követtem őt, majd amint elértünk a kocsihoz, azonnal be is szálltam, ledobva a kezeimről a kesztyűket, hogy összezárhassam a táskámat.
-Remek, akkor talán egyikünket sem akarják majd kioktatni vagy bezárni, mert... már nagyon beleéltem magamat abba, hogy veled töltsem ezt az éjszakát is... -néztem a mellettem ülőre egy halvány, de annál kihívóbb mosoly kíséretében, majd ismét a kinti utcákat kezdtem el bámulni.



• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
210
∆ Tartózkodási hely :
unknow



Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider] Vas. 29 Jan. 2017, 13:05



Daisy & Robbie
 
Kivételesen hajlandó voltam ráerőltetni magamra a békés eljárást az Őrkutyák ellen, elvégre ez volt a feltétele annak, hogy a SHIELD ne akarjon örökre bezárni minket, és hogy ne titkoljanak el előlem semmit se a bácsikámmal kapcsolatban. Nem akartam Daisy-t se bajba sodorni, hogy állandóan miattam kezeljék őt is valami veszélyes bűnözőként. Na meg nekem fontos, hogy Eli nyomára akadjunk, és az alkumhoz hűen a saját kezemmel akartam végezni vele, bármennyire is fájó volt ebbe mindig belegondolni. Nem nagy öröm tudatosan végezni azzal, aki hosszú éveken át fontos szerepet töltött be az életedben, de tudtam, hogy nála a szép szó nem használna, az az átkozott Darkhold teljesen elvakította és megváltoztatta. Ha nem ment volna abba a laborba dolgozni, ha... nem is tudom. Apánkként szerettük őt Gabe-bel, ő mégis valami könyv kínálta értelmetlen hatalmat választott helyettünk, hogy felülírhassa a fizika törvényeit. Miatta történt akkor éjjel, ami, még ha nyilván én is hibás voltam a történetben, és ez nem merülhetett csak úgy a feledés homályába. Én sem tudtam szabadulni a bűntudatomból, nem is akartam, ő viszont végig megjátszotta magát minden szemrebbenés nélkül. Gabe majdnem meghalt miatta, ártatlanokat gyilkolt abban az erőműben, csak mert az útjába álltak, ez pedig nem olyasmi volt, amire csak úgy legyint az ember. És ki tudja, hogy miket csinált még azóta, hogy szem elől tévesztettük, arról nem is beszélve, hogy mennyit erősödhetett. Semmit sem tudunk arról a hatalomról, ami a birtokába került. Azok a szénkristályok... az csak a kezdet volt.
A démonom persze szeretett volna kitörni a testem fogságából, áttörve az akaratom állította határokat, hogy lángoló koponyával tombolhasson a bűnös lelkek között, de valahol talán ő is kénytelen volt tartani magát az alkunkhoz, így végül nem volt gond abból, hogy mészárlást rendezett volna. Az végleg betette volna a kaput a jövőbeli pályafutásunkra való tekintettel. Nem bérelhettem ki magamnak egy cellát a Fagyasztóban vagy Daisy mikről beszélt, nekem ott van az öcsém, akiről gondoskodnom kell. A dolgok nagy részét a bandatagokkal így is inkább Daisy-re bíztam, elvégre az inhuman gyűlölők sokkal jobban tartoznak az ő hatásköre alá, mint a Szellemlovaséba vagy az enyémbe. Neki fontos, hogy elkaphassa őket, ez az ő személyes ügye, és jobban értett a kíméletes módszerekhez is, ez kétségtelen volt. Sikerült harcképtelenné tennünk őket, hogy tehetetlenül várják meg a nem túl fényes sorsukat, hogy pár SHIELD-es vagy épp néhány zsaru kapja el őket, bízva abban, hogy újra rács mögé kerülnek és nem szabadulhatnak onnét egy hamar. Amint meghallottam a közeledő szirénák hangját, amiket csak a rendőrautókhoz tudtam társítani, kézen ragadtam Daisy-t, hogy kijuthassunk az épületből anélkül, hogy valaki megláthatna minket és kérdésekkel bombáznának vagy rosszabb. Neki elég volt a tény, hogy ő Quake, a hídromboló bankrabló, nekem pedig a bácsikám egy szökött rab, aki kómába juttatta a főnökét, majd egy szellem oldalán távozott egy mentőautóban. Mindenféle feltűnés nélkül sikerült eljutnunk az épülettől nem messze hagyott kocsimhoz, majd el is hajtottam vele, hogy visszaérhessünk a Quinjet-hez, ahol találkoznunk kell a minket kísérő kijelölt ügynökökkel. A rádión lévő kijelzőre pillantottam, hogy megnézhessem mennyi az idő, de még nem késtünk le semmiről, amit megosztottam a mellettem ülővel is. Megállapította, hogy ez igencsak jó hír, mivel akkor egyikünket sem fognak majd kioktatni vagy épp bezárni, ami az igazgató perverziója volt és biztosan alig várta az alkalmat, hogy ezt eljátszhassa velünk. Hozzátette azt is, hogy az azért lett volna rossz, mert már nagyon beleélte magát, hogy velem töltheti ezt az éjszakát is. A megjegyzése rögtön egy mosolyt váltott ki belőlem, elvégre ugyanezt gondoltam én is vele kapcsolatban.
-Hát akkor úgy tűnik, valóra válik. -néztem rá teljesen komolyan, majd a táskára vezettem a tekintetem, amibe a kesztyűket pakolta befelé.
-Ha úgy volt, hogy csak versenyezni fogunk, akkor miért hoztad ezeket? -utaltam ezzel a feltuningolt, termetes fémkesztyűkre egy kérdő pillantás kíséretében, majd újra a sötét utat kezdtem el figyelni. A végén még kiderül, hogy engem akar kiütni velük, ha valami rosszat találok szólni. Egy erős 20 perc alatt aztán el is értünk a géphez, aminek a rámpáját rögtön le is eresztették, hogy feljárhassak a fedélzetre. A bázisra vittek minket, aminek a helye még mindig rejtély volt a számomra, se időben, se távolságban nem lehetett megsaccolni ebből a magasságból, ilyen sebesség mellett, éjjel pedig még annyit se látni, mint napközben, hogy legalább lenne valami tájékozódási pont. Az vigasztalt, hogy legalább a mai Őrkutya vadászat miatt senki se fújhat ránk, és képes voltam megfékezni a Lovast, hogy lemondjon a tálcán kínált szaftos lelkekről, amiket ropogósra süthetett volna. Amint a hangárba értünk, visszaparkoltam a Charger-t a korábbi helyére, majd kifelé vettem az irányt a csarnokból Daisy társaságában. Nem kellett messzire mennünk, elvégre az ideiglenes szobám pont a sarokban volt a hangár mellett, így már húztam is be magammal, egy hanyag mozdulattal csapva be magunk mögött az ajtót. Elvettem tőle a táskáját, hogy ledobhassam a fal mellé, elég nagy puffanó hangot adva állapodott meg a földön a benne lévő böhöm kesztyűknek hála.
-Remélem nem vagy túl álmos, mert egészen más terveim vannak veled, chica. -léptem közelebb hozzá egy ezer wattos mosoly kíséretében, hogy a derekától fogva húzhassam őt szorosan magamhoz. Az egyik kezemmel aztán lassan végigsimítottam az arcán, hogy a számat a forró ajkakra tapaszthassam, egy hosszú csókot harcolva ki magamnak tőle, bár remélhetőleg ez nem volt túl nagy áldozat a részéről azok után, ami az utóbbi időben zajlott köztünk, még ha eléggé meghatározhatatlan jelenség is volt. Az volt, aminek lennie kellett, imádtam az érzést, erős volt, hirtelen és mindent elsöprő, de közben annyira bizonytalan is, elvégre nem tudtam, hogy mit akar azok után majd, ha Eli-t kivontuk a forgalomból, én pedig nem akartam őt elveszíteni, még ha nem is volt igazán az enyém. Végre újra éltem mellette, a sok sötétség után fényt hozott magával, jobbá tett engem, megértett, nem félt tőlem vagy a bennem lakozó démontól, nem tartott szörnynek, különleges volt. Mindennél jobban akartam Őt. Igyekeztem aztán elzárni a hülye gondolataimat az agyam egy legtávolabbi zugába, hogy a jelennek élhessek, Vele. Egy hirtelen mozdulattal a karjaimba fogtam, a fürdő felé véve az irányt, ahol aztán végül eleresztettem őt, hogy a saját lábán állhasson meg, a hideg csempe és magam közé szorítva őt.



Music
car crash <3

• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://aos-hun.gportal.hu

Sponsored content
↷ i still believe in heroes





Téma: Re: Down the darkest road something follows me -[QuakeRider]

Vissza az elejére Go down

Down the darkest road something follows me -[QuakeRider]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Similar topics

-
» Fire meet gasoline -[QuakeRider]
» damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider]
» Lány + Fiú + Sivatag = ???

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Föld :: A világ más pontjain :: Észak- és Dél-Amerika-