» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (43 fő) Szomb. 18 Jún. 2016, 22:12-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|
❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
336
∆ Tartózkodási hely :
» somewhere only we know



Téma: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Szomb. 14 Jan. 2017, 16:27


❝I love it when you make me...❞
Sharon&Steve


Sam éjjel elment. Buckyval sikerült pár szót váltanom, ami kész csodának írható fel a napjaim alatt átélt léleknyomások alatt. A reggel hasogató fejfájással ránt az ablakon keresztül betűző napfénybe. Meglepődve tapasztalom, hogy valamikor két pohár víz között sikerül feltalálnom az emeletre; ami, ha jobban belegondolok – de csak óvatosan, hiszen épp légkalapács-koncert zajlik a koponyámban –, nem is bizonyul annyira meglepőnek. A szöveteim bizseregve vonszolnak, a sejtjeim a fejem által hozzájuk társított nyikorgó hanggal sírva könyörögnek érte. Eltelt egy időszak, mióta megszöktünk. Szétszéledtünk. Én teljes pompámban Bucky mellé fűztem magam. Hová máshová tehettem volna? Érte küzdöttem akkor... Velünk tartott Sam. Ő nem hagyhatott el, és hálás is vagyok érte. Szükségem van rá, szomjazom a derűs személyiségére. Szomjaztam. Eddig. Az utóbbi napok már megtörték. Nem járja át annyi reménység, mint az elején. És velünk érkeztél ebbe az isten háta mögötti házba Te is. Amihez Sam, és valamivel némábban én is ragaszkodtam. Túl sok repedés kúszott közöttünk ahhoz, hogy engedjelek máshová elbújni. És azt hiszem mindhármunkra rá fért egy női jelenlét a házban. Bár Buck nem nyitotta ki túl sokszor az ajtaját javarészt senkinek, - hiszem, hogy neki is jól esik, ha néha az ajtaja előtt hall téged. Te, és Ő kaptátok meg a két hálót odafönn. Sammal mi osztozunk a nappalin. Esténként cserélünk a föld, és a kanapé megosztásán. De előfordult már, hogy mindketten a szőnyegen ébredtünk, a többi mellékes - kissé talán kellemetlen ébredésről már nem is beszélve. Most, most, hogy halk búgás telepszik a fejemre, éppen feléd tartok. Már elértem azt a pontot, amikor egy újabb pohár ital, legyen az bármilyen eredetű, csak józanító hatással van rám. Úgy érzem, mintha a fejemben zúgna a tenger, és nem az üvegfalon túl. Nyomorúságom a retinám reflektorként égető napsugarak sem segítenek. Sok időm azonban nem akad gyászos állapotomon töprengeni, ugyanis az első nagyobb légvétellel együtt érezem, ahogy könyököm megemelkedik ajtód előtt.
Félre seprem az odabenn tomboló lármát, és lenyelem gyengeségem. Nem nyújtok kellemes látványt, ahogy egyikünk sem. A peremvidéken nincsen luxus. Igyekszem a higiéniára törekedni, és persze minél többször fordítok időt magamra. Itt mi mást tehetnénk? De lekopott rólam az a Steve Rogers, akit megismertél. Ahogy az lenni szokott, mikor valaki padlót fog. Ennek ellenére beszélnem kell veled. Tudnom kell róla, mik a terveid, és hogy vagy a helyzethez képes.
Elbotorkálok a néhány lépésnyire található fal mellé, majd fejem hátra vetve belesimulok a falba. Szinte eggyé válok vele. Lázas bőröm kellemesen hűti le a hideg fal. - Sharon. - ejtem ki a neved, miközben erőtlenül fordítom tekintetem a kilincsre, minek mozdulatlansága - vagy épp mozdulása - egyfajta jelként adja tudtomra szándékod - Ébren vagy? - egy ideje már nem nézem az órát. Az sem foglalkoztat milyen napot írunk. Ha Sam nem ugorna rá a rádióra, valószínűleg semmiféle kapcsolatot nem ápolnék a külvilággal. Ilyen apróságok miatt pedig hálás vagyok neki. - Ha ébren vagy... - kezdek bele, de mintha a szavak inkább a gyomrom felé száguldoznának odabenn, csendben elviselem a magabiztosságom hiányát. Megacélozom a vázam, és erőt merítek a folytatáshoz, annak ellenére, hogy talán túl korai, vagy legyen már túl késő, kettőnk között egy olyasfajta beszéd, mire indulok. - ... csak beszélgetni szeretnék veled. - megadón ejtem le a fejem, és a pillantásom. Előfordulhat, hogy talán még alszol. Azt sem zárom ki a szűk körből, hogy neked nem lesz hangulatod hozzám, ahhoz, amiről beszélnünk kell. De nem tudok várni tovább.



zene | Remélem tetszeni fog...   szégyellős  
• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
132
∆ Tartózkodási hely :
▥ ▥ encrypted data not shown.



Téma: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Csüt. 19 Jan. 2017, 10:09


❝Hold, hold on, hold onto me.❞
Sharon&Steve


Azt hiheted, hogy a fényes uniformis, és a dicső Amerika Kapitány címe nélkül már egészen másképp tekintek Rád. Elkopott volna az a bizonyos varázs? Ennél nagyobbat nem is tévedhetnél. Az, amit irántad érzek, túlságosan is erős, még ha igyekszem leplezni is mindezt. Az elmúlt események hatására sokat vesztettél. Mindannyian feladtuk régi életünk jelentős részét, és egytől egyik veszteséggel számolhatunk be, amellyel most meg kell tanulnunk együtt élni. De számomra mit sem számít mindez, hiszen még mindig itt vagyok. Veled. Ahogyan korábban is. S összekuszált érzéseim hatalmas halmazából ez az, ami szilárdan megállja a helyét. Itt a helyem. Melletted.
Megmagyarázhatatlan szabadulásunkat követően Sam volt az, aki a leginkább amellett kampányolt, hogy a Ti kis csapatotokkal tartsak, biztos menedéket keresve. Nem tagadom, lett volna más opció is, de mikor kékjeid fürkésztem, a néma, ki nem mondott szavak elértek hozzám, így mindenfajta kérlelés nélkül elfogadtam a felém nyújtott kezet. Hogy jó ötletnek tartottam volna mindezt? Ez már egy egészen más kérdés, hiszen az utóbbi időben nem éppen a „felhőtlen” jelzőt használtam volna arra, hogy körülírjam a kapcsolatunk milyenségét. Olyan távolinak tűnt az első pár lépés, amit megtettünk a másik felé, s azt kívántam, bár csak azzal ugrathatnálak ismét, hogy miért is tartod olyan személytelennek a hálószobád. Ehelyett szembetaláltuk magunkat az általam kreált hazugságokkal, hiszen az elhallgatott fontos információk is annak számítottak, ami a származásomat illeti. Megannyi bántó szó elhangzása, s vitát követően a kettőnk között beálló csendet egy újabb tragédia törte meg, mely mindkettőnk életre hatással volt. A nő, aki életünkben egyaránt fontos szerepet játszott, más-más minőségben, feladta a hosszasan tartó harcot a betegségével, s végső nyugovóra tért. Nem voltam rá felkészülve, annak ellenére sem, hogy mindez előre látható volt, és az orvosok is megmondták. Mégis olyan gyorsan történt az egész. Mire feleszméltem, ott találtam magam Peggy búcsúztatásának kellős közepén. Együtt kísértük utolsó útjára, s még csak megszólalnunk sem kellett ahhoz, hogy tudjuk, ugyan az a gyötrelmes fájdalom marja lelkünket. A minden porcikánkat átjáró veszteség.

Apró sóhaj hagyja el az ajkaim, miközben a plafont bámulom mozdulatlanul. Végre megtaláltam azt a bizonyos pózt a fekhelyemen, amikor az ágyrács nem nyomja kényelmetlenül a gerincem. A mozgalmas napokat, melyeket a CIA kötelékében töltöttem, most felváltotta a körözött bűnözők unalmas, véget nem érő ritmusa. Számomra magától értetődő volt, hogy a három férfi kötelékében lévő egyetlen nőként magamra vállalom a tyúkanyó szerepét. Szerény lehetőségeinkhez mérten igyekeztem a lehető legtisztábban tartani a környezetünket, és a kamrában, s alagsorban talált kevéske tartós élelmiszerkészletből tápláló és ehető étkeket készíteni. Ha anyám mindezt látná, biztos elmorzsolna egy könnycseppet a meghatódottságtól. Na nem azért, mert a lánya bűnöző lett, hanem mert végre megvillantotta házias oldalát. Hatalmas taps jár nekem.
Vajon mit gondolhatnak most rólam? Ez bizony napjában többször is felütötte a fejét bennem, miközben a ház tornácán ülve néztem a távolba, s elképzeltem a családom, amint ott ülnek a nappaliban a televízió előtt, és nap mint nap az én arcképemmel szembesülnek, amint nem éppen hízelgő szavakkal kísérve írják le a társadalomban jelenleg elfoglalt helyemet. Szerettem volna velük beszélni, de túl kockázatos lett volna. Ugyan felnőtt ember lévén senkinek sem tartoztam magyarázattal, nekik mégis elakartam mondani, hogy..
Gondolataimból a hangod rángat ki amint a nevemen szólítasz, s először azt hiszem, csak képzelődöm. Felkönyökölök az ágyban, s kíváncsian az ajtó irányába nézek. Csend. Biztos csak képzelődtem. A szekrényen pihenő pohárért nyúlok, hogy az előző este odakészített vízbe kortyoljak, amikor újfent megszólalsz, ezzel pedig bizonyossá téve számomra azt, hogy tényleg itt vagy az ajtóm előtt, s nem csak képzelődöm. Kipattanva az ágyból, bújok bele a földre hajított zöld méregzöld felsőt, ami még rám is túl méretes, így aztán úgy nézek ki, mint egy vegetáriánus denevér, aki csak salátán él. Ezt követően rángatom magamra a világos farmerom, majd a csuklómon pihenő hajgumival fogom össze rakoncátlan hullámos tincseim. Maradjunk annyiban, hogy a hajam sokkal inkább hasonlít most egy szénaboglyára.
- Jó reggelt! – nyitom ki lendületesen az ajtót, miután sietősen átvágtam a szobán. Túl sok időt vacakoltam el a készülődéssel. (Készülődés?! Ez azért erős túlzás, de azért még az ágyamat is bevetettem, mert hát na. Rend a lelke mindennek.) Így aztán attól tartottam, mire végre kikászálódok az ágyból, feladod, s elmész. - Mi a jelszó? -
Nyögöm be, miközben Téged nézlek, s a gyomrom egyszeriben hatalmas bukfencet vet, ami így, a nap első kávéja és reggeli hiányában elég fájdalmasnak hat. Arcomon egy idétlen mosoly terül el – vannak dolgok, amik nem változnak -, majd legyintek egyet a kezemmel, ezzel jelezve, hogy csak vicceltem.
- Bújj csak be. – gesztikulálva adok nyomatékot invitáló szavaimnak, majd ellépve az ajtótól, sétálok a szoba ablakához. Egyetlen mozdulattal rántom félre a sötétítőfüggönyt, majd nyitom ki az ablakokat, hogy friss levegőt engedjek be, miközben hunyorogva próbálok szemeimmel hozzászokni a hirtelen bekövetkezett új látási viszonyokhoz. - Erre mondják azt az ingatlanosok, hogy örökpanoráma. S mindez a miénk, ingyen és bérmentve. -
Bökök a fejemmel az ablakon túl elterülő.. hát, nevezhetjük mezőnek, vagy éppen pusztának, de azt hiszem a „semmi” szó is tökéletesen leírja a dolgot. Még mindig mosolyogva a saját kis gyenge poénomon, cammogok az ágyhoz, majd huppanok le az egyik végére, s vetem a támlájának a hátam. A kilátástalan helyzet ellenére próbálom megőrizni a jó kedv halovány szikráját a házban, bár ez leginkább abban merült ki eddig, hogy Sammel folyamatosan csépeltük egymást, aminek mindig nevetés lett a vége. Azonban ez is kezdett kikopni az utóbbi időben. Sam apránként vesztette el önmagát, így én még inkább feladatomnak éreztem, hogy ne engedjek a ránk telepedő melankóliának.
- Csüccs. – paskolom meg az ágyat mellettem, miközben tekinteted Rád emelem. Az egyik lábam felhúzom, miközben a másikat még mindig lelógatom az ágyról, s várok. Igyekszem laza lenni, na nem látványosan és görcsösen, de azért ez a legkevésbé sem könnyű a számomra, hisz idejét sem tudom már, mikor voltunk csak így, kettesben. Hirtelen az ENSZ bázisának folyosói villannak be, s mindaz, amit ott mondtál. Igyekeztem mélyen eltemetni magamba azt a pillanatot, mely inkább tűnt álomszerűnek, mint megtörténtnek. Valamiért azt gondoltam jobb így mindkettőnknek, ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna. - Mi a helyzet? Sam már megint túl hangosan horkol, és nem tudsz aludni tőle? -
Nem esik nehezemre felvezetni azt a bizonyos beszélgetést, amit az ajtóm túloldaláról említettél percekkel ezelőtt. A mosoly még mindig ott terpeszkedik ajkaim szegletében, miközben kissé álmos tekintetemből tisztán látható kíváncsisággal méregetlek. Én is pontosan tisztában vagyok vele, hogy éppen itt lenne az ideje, hogy beszéljünk. Talán képesek lennénk tisztázni a dolgokat, bár fogalmam sincs, hová vezetne ez az egész. Mindenesetre egy házban élünk, és még mindig egy csapatot alkotunk. Nem kerülgethetjük egymást életünk végéig. Legalábbis azt hiszem.



UNSTEADY ♫ | TÚL JÓ VAGY HOZZÁM, MEG SEM ÉRDEMELLEK. zavarba jöttem
• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
336
∆ Tartózkodási hely :
» somewhere only we know



Téma: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Szomb. 28 Jan. 2017, 19:01


❝I love it when you make me...❞
Sharon&Steve


Nevetségesnek tartom, hogy kilencvennégy évesen a szervezetem álmaim közben próbál eljuttatni hozzám, miközben csupán egyetlen emelet választ el attól, hogy eléd lépjek. Belerobban a szívem. Inkább roppan. Semmi más után nem szomjazom úgy, mint hogy letüdőzhessem illatfelhőd, s magamhoz vonhassalak. A világ még ebben a szét tépett bőrömben sem elég erős ahhoz, hogy megfosszon a vágyakozástól utánad. Nehezít a dolgokon, hogy ennyire közel tudlak magamhoz. A helyzetből adódó tapasztalatlanságomról mit sem beszélve. Nem tudnám megmondani, hogyan kellene megragadnom a törékeny kapcsolatunkat és helyre hoznom anélkül, hogy tovább rontanék rajta.
Sem a Kapitány, sem a katona, sem a meggyötört férfi nem lenne elég ahhoz, hogy szét boncolják a pillanatot, ha ragyogó szemeidbe elveszhetnék csupán egyetlen örökkévalóságra. Mert biztosan tudom, hogy arra a percre, minden - de minden gondom megszűnne. Akárhogyan is, olyan sok helyre képzeltelek mióta ezen az isten háta mögötti pontra kényszerültünk. A pajta mögött, a végtelenbe nyúló fűtengerbe, a nem túl távoli széles törzsű fa lombjai közé... és be kell vallanom, hogy még ebben a világ szétcincálta helyzetemben is akadtak mocskosabb gondolataim. Minden bizonnyal egy részem így próbálja leküzdeni a bennem toporzékoló feszültséget. Mit sem ejtve arról, hogy mennyire lehetetlenül él bennem bőröd selymessége, miközben tenyereim végig simítanak... simítottak régen. Megtennék bármit, hogy belecsókolhassalak a csillagokba. - ahogy régen.

Minden lépcsőfok után nehezebb. Szinte vonszolnom kell magam. Eltorzult képzeletemben, két karomnak köszönhetően jutok el hozzád. Ennyire azonban még sem vészes. Saját lábaimon érkezem ajtód elé. Csupán fejemben történik meg ennyire elszenvedetten. Valamint a mellkasomban dobogó mozgatóizmomban...
A neveden próbállak meg elérni előbb. Miután válasz nem érkezik igyekszem más módon bejuttatni hozzád jelenlétem. Türelemmel húzódom a falnak, hátam annak támasztva. Mindvégig a kilincseden tartom szemeim, s közben várom, hogy mozduljon, avagy sem.
Minden reakciód választ adhat nekem. Nem lepne meg, ha nem akarnál velem beszélni, hiszen megfosztottalak a munkádtól. Még ha konkrétan nem is én, úgy érzem szinte nekem köszönheted.
Hirtelen azonban kinyitod az ajtót előttem, én pedig abban a pillanatban értetlen arckifejezéssel lököm el magam a szemközti faltól és lépek eléd teljes alakomban. Gyűlölöm magam ezért, de végig szántom rajtad tekintetem. Alaposan. Magam sem tudnám megmondani, hogy aggodalomból teszem, vagy mert a fejemben élő Sharont akarom frissíteni.
- 'Reggelt. - felelem kevésbé derűsen, mégis halovány mosollyal arcomon. Nem akarnám, hogy azt gondold, hogy a gondjaim akarod a vállaidra fektetni. Hiszen elsősorban azt szeretném tudni, mennyire kínzott meg az utóbbi idő. Sam okán tanulva, Ő például teljes mértékben kifordult magából. Baromság. Szemeimből olvasható, hogy az itt létemnek a legkevésbé sincs köze Samhez, vagy bárki máshoz.
Mosolyom szélesedik, mikor a jelszó után érdeklődsz. Végül csupán kisfiúsan meghajtom a fejem és megcsóválom azt. Mialatt rázom, puhán pillantok fel derűtől fűtött arcodra, és szeretnélek megcirógatni jobbom ujjbegyeivel. Eljátszom a gondolattal, hogy megtehessem, de kezeim nem mozdulnak törzsem mellől.
Miután beinvitál, egy pillanatra sem habozom. Lépek, lépek és mire megragadhatnám a lehetőséget, hogy visszakozzak, már azon kapom magam, hogy az ágyat fürkészem, amin álomra hajtod fejed minden éjjel. Le kell nyelnem a nyelvem, hogy ne sóhajtsak föl ócskán, miközben elhaladsz mögöttem és lerántod a sötétítő függönyt. Szemeim körbe szaladnak a Neked kijelölt szobában, majd testtartásom iránya követi mozgásod.
Szinte felnevetek, mikor az általad megszokott humorral próbálod felitatni a ránk telepedő feszültséget. Őszinte hálával figyellek, de nem válaszolok semmit. Azt képzelem, hogy nem kell. Pedig kellene. Most kellene elébe mennem a dolgoknak és megköszönnöm, hogy felhúzod magadra a bájos bohóc szerepét, hogy egyben tarthass minket. Lesütöm tekintetem, mialatt felkucorodsz az ágy egyik végébe. Hallva hívásod végül követlek, s előtted helyezem el teljes súlyom, a matracodba süppedve. Törzsemet feléd irányítom, miközben az ágy felőli lábam törökülés szerűen felhúzom magamhoz. Úgy nézlek. Méghozzá elég sokáig.
Felelevenedik bennem az érzés, mikor azt hittem, hogy a bécsi katasztrófa elmart mellőlem. Végleg. Fogalmam sincs, hogyan tettem volna túl magam azon. Minduntalan rágódom rajta. De hála érte, mert felnyitotta elvakult szemeim.
- Sam kivételesen a csűrbe aludt. Nem vagyunk éppen... - próbállak rávezetni, anélkül, hogy kimondanám. Ahogyan várható volt, a férfi most a legkevésbé sem tart túl jó barátjának. Úgy érzi, hogy minden figyelmem másoknak szentelem és nem éppen vagyok elég hálás. Pedig, ha tudná, mennyire értékelem  a lojalitását és mennyi mindenre hajlandó volnék csak azért, hogy jobban érezze magát. - Hát.., mondhatjuk, hogy vége a mézes heteinknek. - enyhén felvonom szemöldökeim, miközben próbálok fakó mosollyal pillantani rád. Nehezemre esik, hogy leplezzem, mennyire üdítő szívemnek a közelséged, mégis igyekszem uralkodni magamon...
A görbe vonal ajkaimon hirtelen lankad, majd úgy igazán beletemetkezem íriszeid mélységébe, mielőtt kihúzva magam lenyelném a feszültséget.
- Gyönyörű vagy. - elgyengülten nézlek, nem tudok betelni a látványoddal. Még így, a semmi hátán is muszáj vagyok kimondani, milyennek látlak. A legcsodálatosabb nő vagy, akihez valaha volt szerencsém...
- Én meg egy idióta, hogy ezt csak most mondom. - fűzöm hozzá, valamivel élénkebb ábrázattal. Jól tudom, hogy másról kellene szót ejtenem, de úgy hiszem az első percben még megengedhetem magamnak a csoda átélését. Hiszen csodálatos vagy... Lesütöm tekintetem, majd megdörzsölöm tarkóm és puhán megrázva fejem, - megpróbálom összekapni magam.
- Hogy viseled ezt az egészet? - kíváncsian pillantok végig rajtad, illatos zuhatagodtól, egészen aprónak tűnő talpadig. Keresem szemmel látható sebeid, végül fenntartom a szemkontaktust, és türelemmel végig hallgatlak. Mert semmi sem fontosabb most, minthogy tudjam, hogy éled meg azt, amit tettem veled... mert mind ketten tudjuk, hogy nem a háborúra, vagy a bujkálásra célzok, hanem kettőnkre.



így érzek... | Ne viccelj...   szégyellős  
• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
132
∆ Tartózkodási hely :
▥ ▥ encrypted data not shown.



Téma: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Pént. 03 Feb. 2017, 12:57


❝Hold, hold on, hold onto me.❞
Sharon&Steve


Soha nem éreztem magam még ilyen bizonytalannak azelőtt, mint most. S nem csak a Veled kapcsolatos érzéseim azok, melyek fogva tartanak, s láthatatlan béklyóként tekerednek végtagjaimra, ezzel megakadályozva azt, hogy valami meggondolatlant tegyek. Példának okért a kezedért nyúljak, s ujjaim a Tieid közé fonva vonjalak beljebb a jelenlegi új helyzetünkben kijelölt ideiglenes szobámba. Megtenném. Szeretném megtenni, s még sem megy. A szívem egy ütemmel gyorsabb fokozatra kapcsol, ezzel kétszerannyi vért pumpálva a szívembe, s az egész érrendszerembe, a lábaimra, s a karjaimba, tehát biológiailag képes lennék erre a piciny mozdulatra, ám ehelyett csak előveszem régi énem, mely már jó bevált, kényelmes ruhadarabként simul teljes alakomra, elrejtve szemeid elől a lelkemen s szívemen ejtett sebeket. Számodra sem ismeretlen ez az álarc, melyet már az ismertségünk korai szakaszában is előszeretettel viseltem. S kapcsolatunk milyensége miatt most ismét a viselésére kényszerülök. Mindenkinek így lesz a legjobb.
Képtelen vagyok bármit is kiolvasni tekintetedből, mellyel most végigmérsz. Tapogatózónak nem mondható tekinteted egészen a viseltes ruhák alá hatolnak – bizonyára akaratlanul teszed ezt. Talán az ösztönös gondoskodás és aggodalom furcsa egyvelege késztet erre, mely oly jellemző Rád, legyen szó bárkiről a közvetlen környezetedben.
A szokásos reggeli köszöntés körét lefutva invitállak be a szobába, majd pótcselekvésként szelem át a helységet, hogy az ablakhoz lépve a reggeli fény útjába álló torlaszt eltüntessem. Valamiért nem érzem helyesnek a félhomályban való ücsörgős beszélgetést Veled. Így is épp elég összeszedetten gondolkodnom, miközben illatod egyre erősebb s intenzívebb lesz, minél közelebb kerülsz hozzám fizikailag. Pontosan ezért nem hiányzik egyéb meghittnek ható töltelék erre az alkalomra, mely mindketten tudjuk, hogy elkerülhetetlen. Igen, beszélnünk kell, ezzel én is tisztában vagyok. Idejét sem tudom már, mikor volt erre precedens. De vajon képesek leszünk rá?
A támlának támasztva a hátam húzom fel a másik lábamat is, törökülésbe rendezve a végtagokat, miközben figyelmesen hallgatlak. Ujjaim szórakozottan kezdik el piszkálni a farmerom kissé rojtos végét, mely a bokámnál végződik. Kettőnk érdekében dobok be egy semlegesnek ható témát a közösbe, elvégre a jelenlegi közös pontunk, mely fizikálisan is létezik nem más, mint Sam.
- Tudod, az a Sam, akit én ismerek, nem egy haragtartó típus, főleg ha Rólad van szó. Egyszerűen csak.. – apró, együtt érző mosoly jelenik meg ajkaim szegletében, miközben várom, hogy az erre vonatkozó gondolatod befejezd. Még ha próbálod komikus csomagolópapírba göngyölni, akkor is pontosan tudom, miről van szó, és hogyan is érint ez Téged. Elvégre nem vagyok vak, és én is itt élek, közöttetek. - .. szüksége van egy kis időre. Szerintem csak most tudatosult benne a jelenlegi helyzetünk, hogy ez egy kicsit több, mint egy hétvégéi kiruccanás. Nem beszélve arról, hogy James jelenléte is egy új dolog a számára, amit meg kell tanulnia a helyén kezelni. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. -
Bárkiről is lenne szó, mindenkit megviselne bizonyos szinten az, ami velünk történt. A megszokott életetekbe, melyet a Bosszúállók körében töltöttetek eddig, most megváltozott, átrendeződött, új elemek jelentek meg a képletben. Ezt pedig mindenki a maga módján dolgozza fel, pont mint a gyászt. Nincs két egyforma folyamat.
- Addig pedig hadd duzzogjon a csűrben. Ha neki a pókok és patkányok társaságára van szüksége.. S amikor majd mindketten készen álltok, úgy is megbeszélitek ezt az egészet. Azt nem mondom, hogy minden ugyan olyan lesz, de azért nem egy visszafordíthatatlan folyamatról beszélünk, ha a kettőtök barátságát nézem. – lehet, hogy a kelleténél többet beszélek erről a témáról, ami leginkább Téged érint és Samet. Valamiért úgy érzem, erre van szükséged, hogy ne csak mindig Te légy a hallgatóság, és Te adj tanácsot. Ha pedig csak egy kicsit is tudok segíteni abban, hogy a válladat nyomó súlyból levegyek pár grammot, akkor örömmel megteszem. Bárcsak sokkal többet tehetnék.
Végül elhallgatok, és nem fűzök többet az előbb elhangzottakhoz, pedig még lenne pár gondolat, s megnyugtató szó a tarsolyomban, azonban kékjeid, melyek az enyémbe fúródnak, megállítanak abban, hogy tovább fecsegjek. Egészen addig, amíg meg nem mozdulsz, hogy törzsed kihúzd, még pislogni sem merek, mintha legalábbis egy ilyen tettel elriaszthatnálak Téged. Nevetséges.
Ahogyan kislányos zavarom is, melyet szavaid idéznek elő. Szemeim meglepetten kerekednek el, és alig pár másodperccel később zavartan sütöm le őket. Nem tudom ezt az egészet mire vélni. Mondhatni összezavarsz, hiszen az a teória, ami a fejemben él, most szöges ellentétben áll ezzel az apró kis bókkal. Kissé idegesen túrok bele a hajamba, a tarkómat piszkálva, s már éppen nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, amikor Te megelőzöl, én pedig halkan elnevetem magam.
- Ami azt illeti, mondtál már ilyesmit korábban, csak hogy akkor úgy is éreztem magam. De most.. – viccesen húzom meg a vegadenevér pulcsimat, miközben összeszedem minden bátorságom, és ismét felveszem Veled a szemkontaktust, miközben egy vicces, és kissé szégyenlős mosollyal keretezem a szavaim. Első pillantásra úgy tűnik, mintha egymás tükrei lennénk, ami a reakcióinkat illeti. Mit is mondhatnék még? Akarattal húztam egy falat kettőnk közé, és rettenetesen félek attól, hogy kibújjak mögüle. Gyáva vagyok.
De Te láthatóan nem tántorodsz meg, s jön egy újabb kérdés, melyet némi csend követ. Rövid ugyan, de érezhetően kettőnk közé telepszik, miközben idegesen kezdem el harapdálni a szám szélét. Több variáció is van a fejemben, amit válaszul adhatnék, de az az érzésem, hogy Te nem éppen a jelenlegi helyzetünkre gondolsz, vagy arra, ami James szöktetésekor történt. Vagy lehet, hogy tévedek? Teljesen összezavarsz.
- Tudod, amikor korábban arra gondoltam, milyen lenne Veled egy fedél alatt élni, nos.. azt nem egészen így képzeltem el. - vigyorodok el, miközben megpróbálok úgy választ adni, hogy ne érezd még véletlenül sem, hogy a szavak semmitmondók, de ne is áruljak el vele túl sokat. A munkámból kifolyólag a játszmák nem állnak távol tőlem, és Te eddig azon kevesek közé tartoztál, akivel nem is állt szándékomban ezt űzni, most valamiért mégis úgy érzem, erre kényszerülök. Többször hagytál már faképnél, amikor őszintén megnyíltam Neked, s legsebezhetőbb énem mutattam, még ha a helyzet nem is volt túl rózsás. S akkor jött a háború, láttalak Téged egy más közegben, más emberekkel, láttam, hogyan néztél Rá, és éppen ezért húzódtam vissza a látszólagos csigaházamba. Nem akarlak bántani, de én sem akarok újabb sérüléseket. - De persze nem olyan rossz ez, mint amilyennek látszik, szóval.. -
Befejezetlenül hagyom a dolgot, miközben játékosan megvonom a vállam. Nem, egyszerűen nem tudom mit mondhatnék erre a kérdésre, mi lenne a megfelelő válasz, mi az, amit vársz tőlem?
- Figyelj Steve, én nem szeretném ha miattam, Sam miatt, vagy bárki miatt a csapatból rágódnál azért a helyzetért, amibe most kerültünk. – talán mégis képes leszek beszélni az érzéseimről, sőt, akarok is! Az, hogy vajon erre irányult e a kérdésed már nem olyan biztos, de most nem is törődöm ezzel. Egyszerűen csak megszólalok, határozottan csengő hangon, eltántoríthatatlan arckifejezéssel, miközben az arcod fürkészem. - Az, ami történt velünk, nem a Te hibád, és hidd el, nem csak a magam nevében mondhatom azt, hogy senki nem is hibáztat ezért az egész kialakult helyzetért. Nem ostorozhatod magad örökké, és vehetsz a válladra olyan terheket, melyek csak a saját elmédben létezned. Ugye érted, mire gondolok? – szívesen kinyúlnék a karommal, hogy szavaimnak hangsúlyt adjak azzal, hogy bíztatóan a karodra helyezem a kezem, és megszorítom, azonban még idő előtt leállítom magam. Erőszakkal teszem ezt. Aki ismer, pontosan tudja, mennyire fontos nekem a fizikai kontaktus, így magamra kell parancsolnom, hogy most ne tegyek semmit sem! Helyette összekulcsolom az ujjaim az ölemben, s kisebb szünetet hagyva úgy folytatom, mielőtt még megálljt parancsolhatnál.
- Tudtuk, hogy mire vállalkozunk, amikor a kormány ellen mentünk. Nem Te voltál az, aki erre kényszerített minket, hanem ez a saját döntésünk volt. Csak és kizárólag magunkat vonhatjuk felelősségre. Látom Rajtad, hogy nem vagy jól, s éppen ezért szeretném, hogy tudd, nem kell újabb látatlan terheket cipelned. S főleg nem egyedül. Oké? – újabb bíztató mosolyt küldök az imént elhangzottak mellé. Igen, szeretném, hogy tisztában legyél azzal, hogy nem érzem kényszernek az ittlétemet. Okkal maradtam Melletted.
Azt viszont sajnos nem tudom előre, meddig leszek képes fenntartani ezt a „jó bajtárs” dolgot úgy, hogy közben az irántad érzett vágyakozás felemészt, de amíg fizikailag nem emészt fel, én itt leszek. Ígérem.
- Tudunk valami újat a többiekről? – szúrom be a kérdést, elvégre Sam a a mi kommunikációs menedzserünk – csak hogy szépen fogalmazzak, s bár hozzám nem mindig jut el mindenféle információ, még ha örömmel is fogadom azt. Egyszerűen csak nem erőltetem, hisz mindegyikünk el van a maga kis sajátos világában.



UNSTEADY ♫ | A ZENÉD.. *-* SZÍVEMBŐL SZÓL MINDEN SORA, UGYE TUDOD? <3
• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

↷ i still believe in heroes


∆ Hozzászólások száma :
336
∆ Tartózkodási hely :
» somewhere only we know



Téma: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Szomb. 18 Feb. 2017, 22:54


❝I love it when you make me...❞
Sharon&Steve


Kiegyenesítem gerincem vonalát, miközben figyellek. Nem láthatóak jelek fáradtságod igazolásaként, sem érzelmileg, sem fizikailag. Emiatt aggódom. Tartok tőle, a későbbiekben robban fel a szíved és szilánkjaival kifejezetten engem célzol majd, ha eljön az ideje. Talán ezért is másztam meg végül a fokokat, s jöttem egymagam, hogy beszéljünk. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindössze ez motivált. Látni akartalak, mert a rengeteg rossz ellenére, mit ellened elkövettem a közös úton, bízom benne, hogy van esélyem jóvá tenni  hibáim, és közelebb engedsz. Majd. Idővel.
Samet hozod fel témaként, mit én egyszerűen próbálok tovább görgetni kettőnk közt. Ennek ellenére, olyan érzésem támad, mintha belekapaszkodnál. Megértem okát. Úgy tűnhet, hogy a közös fedél mellett Ő az egyetlen vékonyka, tapintható kötelék, ami még összeköt minket. Arcom megrándul a gondolatra, mialatt hallgatlak. Tökéletesen befogadok minden szót, mégis a koponyámon belül egy pillanatra belegabalyodom illatfelhődbe, és illik, avagy sem, elkalandoznak gondolataim...
Ekkor le kell pillantanom a lábamra, térdem fölött - ami a matracon fekszik és nem létező bolyhokat, szöszöket kell csipegetnem róla. Elterelő hadművelet minden-bizonnyal.
- Talán. Talán nem. Nem lepődnék meg és nem is lenne jogom ítélkezni fölötte, ha úgy döntene leszakad tőlünk. Tőlem. Végleg... - vékony vonallá kell préselnem ajkaim, mert bár kemény a váz, ami odabenn feszül, egy újabb barát elvesztésébe biztosan belerokkannék. Érzem, hogyan bombázza a kétségbeesés férfias magabiztosságom. Mintha nem tudná az ostoba, hogy Bécsben felejtettem. Lopva, kérlelőn, hálásan pillantok íriszeidbe. Rögtön karjaimba vonnálak, de félek, csak eltaszítana a hirtelen támadó közelségem.
- Sam különleges srác. Nem ismertem senkit, aki olyan üde foltja lett volna a szürke napoknak, mint ő. A legmerészebb küldetéseinken is képes volt mosolyt csalni az arcomra. És az, aki most elhajtott azzal a vörös mocival az imént... az már nem ugyanaz a férfi. - és valóban. Sam Wilson belesüvített a robogó bmw r60-on a napfelkeltébe és naplementekor már valaki más érkezett vissza a lenyugvó sugarakkal. Mélyről tör fel sóhajom, mikor az ablakod felé pillantok. - Egyikünk sem az, tudom. Tudom, én csak... egyszer még van egy totál kép a kezedben, aztán hirtelen ezer darabra hullik szét, te pedig akárhogyan erőlködsz, a kirakósod darabjai nem fogják befogadni egymást... - rázom a fejem könnyedén. Ezt a gombócot torkomban most le kell küzdenem, méghozzá megkrákogva érte. Mosolyom erőltetett, fakul is a percek múlásával. Olyan téma ez, amit hajnalig beszélhetnénk, előbbre akkor sem jutnánk benne. Úgy érzem a futóhomok semmi lehet ahhoz képest, amibe most belekerültünk mindannyian.
Hirtelen elérem azt a pontot, ahol már nem foglalkoztat semmi és senki, rajtad kívül. Kékjeim belesimulnak alakodba és karcsú formádba feledkeznek. Ajkaimon nedvesítenem kell, törzsem pedig kihúznom. Képtelen vagyok levenni rólad a szemeim, pedig pofátlanság ennyi rossz és még rosszabb címkével a hátamon, mit ezentúl majd magammal cipelek, ahogy haladunk tovább.
Kibukik belőlem milyen szót társítok hozzád fejemben, amióta csak megpillantottalak. Kibicsaklik és vissza szívni nem tudom. Nem is akarom. Sőt, ami azt illeti eléggé felbátorodva nézlek téged, mintha nem lenne félnivalóm. Pedig ha a négy fal között valakinek tartania kellene a másik lehetséges reakcióitól, az nem te vagy. Kifejezetten tetszik, ahogy ujjaid belekúsznak tincseid közé. Eljátszom a gondolattal, hogy enyémek érintik illatos zuhatagod. Mosolyom szélesedik válaszod meghallva. Kuncogásom halk, de őszinte. - Nem, ne. Hidd el, nem tudok hazudni! - ragasztom tenyerem mellkasomra, mintha ezzel a mozdulattal bebiztosíthatnám igazamat. Elvégre így van. Szemeim és  szám görbéje elárulja neked, hogy mekkora csodálattal is nézek rád. Mindig. Most is. Én még mindig az a brooklyni kis ember vagyok, akit minden nő elkerült legszívesebben, s aki később Amerika szimbólumaként nők ezreivel fogott kezet! Így, ha valaki, én megtudom mondani ekkora tapasztalattal a hátam mögött, hogy ki is az igazán szép. Arcomra kiül követelőző játékom, miszerint hinned kellene nekem!
Kérdeznem kell, s tudnom kérdésemre a választ. Nem tántorodok el tőle és nem is habozok feltenni! Türelmetlenül várom válaszod, ám mikor megszólalsz végre elmosolyodva hunyom le szemeim. Természetes, hogy az adott körülményekre érted. Nem is lep meg, hogy nem gondolsz rá, hogy én egyáltalán nem ebben az értelemben akarok többet tudni rólad és a fejedben zajló gondolatokról, illetve a szívedet uraló emóciókról. Csendesen megköszörülöm torkom, megvárva, hogy levegőben hagyd a mondandód. Ekkor döntöm oldalra fejem, s avatkozom közbe! - Sharon... - ejtem ki a neved, szinte sóhajba ölelve - Én kettőnkre gondolok. - határozottságom biztosítása érdekében, letörlöm képemről korábbi lágy mosolyom, s helyére engedem megacélozott tekintetem, mi követelőző. Nem szép, hogy így teszek, de meggyötör, ha nem... - Mit érzel most? Tudnom kell... - épp nem nyelem le saját tulajdon nyelvem. Ha Bucky hallaná a fal túloldaláról határozott - férfias hangom, biztosan ránk nyitna, hogy megbizonyosodjon róla, nem egy fantom felvételt hall. Nem társítaná senki hozzám ezt a fajta domináló részét lényemnek, de nekem is van egy pont, ahol már muszáj cselekednem annak érdekében, hogy a lány enyém legyen!
A korábbi témától eltérő, ám talán a jelen helyzetben sokkal nagyobb méretű problémáról kezd beszélni, mit türelemmel és jó szívvel hallgatok végig. Befogadó vagyok és boldog. Mosolyom szélesedik, szemöldökeim szomorúan futnak föl. Kedvemre van, hogy kijelenti legfőbb vágyaim egyikét, de tudom, hogy ha így is gondolja s érzi most, sokan ellentétben vele nem. És ha mégis, a későbbiekben majd meggondolják magukat. Veszítettünk mind...
- Értettem Főnökasszony. - grimaszolok szolidan. Elvégre nem akarok én a humorral takarózni, mindössze csak kifejezni mennyire simogató a lelkemnek, ahogyan előadja legbájosabb oldalát. Felélénkülök tőle! - A legtöbb, amit tehetsz értem, hogy mellettem maradsz akkor is, ha minden kötél elszakadt már... - jelentem ki, végül lehajtva a fejem. Nem kedves téma ez, akkor sem, ha a legsziruposabb formájába öltöztetted föl. Mindig fájni fog és mindig emlékeztetni fog rá, milyen könnyen manipulálhatóak az emberek.
A kérdését meghallva fogcsikorgatva rázni kezdem a fejem, mielőtt az ajtó fele bámulnék. Nehezemre esik beszélni róluk. Mind egy-egy penge a szívemben, s ha beszélnem kell róluk, csak rosszabb lesz. Ugye nem kell mondanom, a te pengéd hová fúrta be magát?!
- Barton elvesztette Jennifert. Wanda egyszerűen eltűnt. Scottról nincs hír azóta sem... Semmi jó hírrel nem szolgálhatok. - ejtek vállat könnyedén és hagyom, hogy a problémák újra körénk fonódjanak, mert hiába akarom én ezer fallal elválasztani tőlük kettesünket, ha a világ úgy dönt, hogy a fejünkre ül, nincs mit tenni.
- Nem tudom, hogy mikor lesz ennek vége, ha egyszer vége lesz egyáltalán... - pillantok fel őszintén édes szemeidbe, majd magamra erőszakolom legnyugodtabb mosolyom, miközben karom előre nyújtva megérintem tiéd. Ujjaim végig szántják kézfejed, s hacsak nem rántod el, akkor két tenyerem közé fogom tiéd. A selymes bőröd érintése talán elvonhatja a figyelmem a bánatunkról...



így érzek... |Örömteli, ha elér hozzád melódiám! ~  szeretés  
• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
↷ i still believe in heroes





Téma: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve

Vissza az elejére Go down

❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Love Bites - Vámpírnaplók RPG
» Greg hálószobája
» We need love cause we're just lonely souls ~ Angel & Mira
» Love Bites
» Love Los Angeles

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Föld :: A világ más pontjain :: Észak- és Dél-Amerika-