» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|
❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
451
∆ Tartózkodási hely :
⚛ actually in London ⚛



Tárgy: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Szomb. 14 Jan. 2017, 16:27


❝I love it when you make me...❞
Sharon&Steve


Sam éjjel elment. Buckyval sikerült pár szót váltanom, ami kész csodának írható fel a napjaim alatt átélt léleknyomások alatt. A reggel hasogató fejfájással ránt az ablakon keresztül betűző napfénybe. Meglepődve tapasztalom, hogy valamikor két pohár víz között sikerül feltalálnom az emeletre; ami, ha jobban belegondolok – de csak óvatosan, hiszen épp légkalapács-koncert zajlik a koponyámban –, nem is bizonyul annyira meglepőnek. A szöveteim bizseregve vonszolnak, a sejtjeim a fejem által hozzájuk társított nyikorgó hanggal sírva könyörögnek érte. Eltelt egy időszak, mióta megszöktünk. Szétszéledtünk. Én teljes pompámban Bucky mellé fűztem magam. Hová máshová tehettem volna? Érte küzdöttem akkor... Velünk tartott Sam. Ő nem hagyhatott el, és hálás is vagyok érte. Szükségem van rá, szomjazom a derűs személyiségére. Szomjaztam. Eddig. Az utóbbi napok már megtörték. Nem járja át annyi reménység, mint az elején. És velünk érkeztél ebbe az isten háta mögötti házba Te is. Amihez Sam, és valamivel némábban én is ragaszkodtam. Túl sok repedés kúszott közöttünk ahhoz, hogy engedjelek máshová elbújni. És azt hiszem mindhármunkra rá fért egy női jelenlét a házban. Bár Buck nem nyitotta ki túl sokszor az ajtaját javarészt senkinek, - hiszem, hogy neki is jól esik, ha néha az ajtaja előtt hall téged. Te, és Ő kaptátok meg a két hálót odafönn. Sammal mi osztozunk a nappalin. Esténként cserélünk a föld, és a kanapé megosztásán. De előfordult már, hogy mindketten a szőnyegen ébredtünk, a többi mellékes - kissé talán kellemetlen ébredésről már nem is beszélve. Most, most, hogy halk búgás telepszik a fejemre, éppen feléd tartok. Már elértem azt a pontot, amikor egy újabb pohár ital, legyen az bármilyen eredetű, csak józanító hatással van rám. Úgy érzem, mintha a fejemben zúgna a tenger, és nem az üvegfalon túl. Nyomorúságom a retinám reflektorként égető napsugarak sem segítenek. Sok időm azonban nem akad gyászos állapotomon töprengeni, ugyanis az első nagyobb légvétellel együtt érezem, ahogy könyököm megemelkedik ajtód előtt.
Félre seprem az odabenn tomboló lármát, és lenyelem gyengeségem. Nem nyújtok kellemes látványt, ahogy egyikünk sem. A peremvidéken nincsen luxus. Igyekszem a higiéniára törekedni, és persze minél többször fordítok időt magamra. Itt mi mást tehetnénk? De lekopott rólam az a Steve Rogers, akit megismertél. Ahogy az lenni szokott, mikor valaki padlót fog. Ennek ellenére beszélnem kell veled. Tudnom kell róla, mik a terveid, és hogy vagy a helyzethez képes.
Elbotorkálok a néhány lépésnyire található fal mellé, majd fejem hátra vetve belesimulok a falba. Szinte eggyé válok vele. Lázas bőröm kellemesen hűti le a hideg fal. - Sharon. - ejtem ki a neved, miközben erőtlenül fordítom tekintetem a kilincsre, minek mozdulatlansága - vagy épp mozdulása - egyfajta jelként adja tudtomra szándékod - Ébren vagy? - egy ideje már nem nézem az órát. Az sem foglalkoztat milyen napot írunk. Ha Sam nem ugorna rá a rádióra, valószínűleg semmiféle kapcsolatot nem ápolnék a külvilággal. Ilyen apróságok miatt pedig hálás vagyok neki. - Ha ébren vagy... - kezdek bele, de mintha a szavak inkább a gyomrom felé száguldoznának odabenn, csendben elviselem a magabiztosságom hiányát. Megacélozom a vázam, és erőt merítek a folytatáshoz, annak ellenére, hogy talán túl korai, vagy legyen már túl késő, kettőnk között egy olyasfajta beszéd, mire indulok. - ... csak beszélgetni szeretnék veled. - megadón ejtem le a fejem, és a pillantásom. Előfordulhat, hogy talán még alszol. Azt sem zárom ki a szűk körből, hogy neked nem lesz hangulatod hozzám, ahhoz, amiről beszélnünk kell. De nem tudok várni tovább.



zene | Remélem tetszeni fog...   szégyellős  
• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Csüt. 19 Jan. 2017, 10:09


❝Hold, hold on, hold onto me.❞
Sharon&Steve


Azt hiheted, hogy a fényes uniformis, és a dicső Amerika Kapitány címe nélkül már egészen másképp tekintek Rád. Elkopott volna az a bizonyos varázs? Ennél nagyobbat nem is tévedhetnél. Az, amit irántad érzek, túlságosan is erős, még ha igyekszem leplezni is mindezt. Az elmúlt események hatására sokat vesztettél. Mindannyian feladtuk régi életünk jelentős részét, és egytől egyik veszteséggel számolhatunk be, amellyel most meg kell tanulnunk együtt élni. De számomra mit sem számít mindez, hiszen még mindig itt vagyok. Veled. Ahogyan korábban is. S összekuszált érzéseim hatalmas halmazából ez az, ami szilárdan megállja a helyét. Itt a helyem. Melletted.
Megmagyarázhatatlan szabadulásunkat követően Sam volt az, aki a leginkább amellett kampányolt, hogy a Ti kis csapatotokkal tartsak, biztos menedéket keresve. Nem tagadom, lett volna más opció is, de mikor kékjeid fürkésztem, a néma, ki nem mondott szavak elértek hozzám, így mindenfajta kérlelés nélkül elfogadtam a felém nyújtott kezet. Hogy jó ötletnek tartottam volna mindezt? Ez már egy egészen más kérdés, hiszen az utóbbi időben nem éppen a „felhőtlen” jelzőt használtam volna arra, hogy körülírjam a kapcsolatunk milyenségét. Olyan távolinak tűnt az első pár lépés, amit megtettünk a másik felé, s azt kívántam, bár csak azzal ugrathatnálak ismét, hogy miért is tartod olyan személytelennek a hálószobád. Ehelyett szembetaláltuk magunkat az általam kreált hazugságokkal, hiszen az elhallgatott fontos információk is annak számítottak, ami a származásomat illeti. Megannyi bántó szó elhangzása, s vitát követően a kettőnk között beálló csendet egy újabb tragédia törte meg, mely mindkettőnk életre hatással volt. A nő, aki életünkben egyaránt fontos szerepet játszott, más-más minőségben, feladta a hosszasan tartó harcot a betegségével, s végső nyugovóra tért. Nem voltam rá felkészülve, annak ellenére sem, hogy mindez előre látható volt, és az orvosok is megmondták. Mégis olyan gyorsan történt az egész. Mire feleszméltem, ott találtam magam Peggy búcsúztatásának kellős közepén. Együtt kísértük utolsó útjára, s még csak megszólalnunk sem kellett ahhoz, hogy tudjuk, ugyan az a gyötrelmes fájdalom marja lelkünket. A minden porcikánkat átjáró veszteség.

Apró sóhaj hagyja el az ajkaim, miközben a plafont bámulom mozdulatlanul. Végre megtaláltam azt a bizonyos pózt a fekhelyemen, amikor az ágyrács nem nyomja kényelmetlenül a gerincem. A mozgalmas napokat, melyeket a CIA kötelékében töltöttem, most felváltotta a körözött bűnözők unalmas, véget nem érő ritmusa. Számomra magától értetődő volt, hogy a három férfi kötelékében lévő egyetlen nőként magamra vállalom a tyúkanyó szerepét. Szerény lehetőségeinkhez mérten igyekeztem a lehető legtisztábban tartani a környezetünket, és a kamrában, s alagsorban talált kevéske tartós élelmiszerkészletből tápláló és ehető étkeket készíteni. Ha anyám mindezt látná, biztos elmorzsolna egy könnycseppet a meghatódottságtól. Na nem azért, mert a lánya bűnöző lett, hanem mert végre megvillantotta házias oldalát. Hatalmas taps jár nekem.
Vajon mit gondolhatnak most rólam? Ez bizony napjában többször is felütötte a fejét bennem, miközben a ház tornácán ülve néztem a távolba, s elképzeltem a családom, amint ott ülnek a nappaliban a televízió előtt, és nap mint nap az én arcképemmel szembesülnek, amint nem éppen hízelgő szavakkal kísérve írják le a társadalomban jelenleg elfoglalt helyemet. Szerettem volna velük beszélni, de túl kockázatos lett volna. Ugyan felnőtt ember lévén senkinek sem tartoztam magyarázattal, nekik mégis elakartam mondani, hogy..
Gondolataimból a hangod rángat ki amint a nevemen szólítasz, s először azt hiszem, csak képzelődöm. Felkönyökölök az ágyban, s kíváncsian az ajtó irányába nézek. Csend. Biztos csak képzelődtem. A szekrényen pihenő pohárért nyúlok, hogy az előző este odakészített vízbe kortyoljak, amikor újfent megszólalsz, ezzel pedig bizonyossá téve számomra azt, hogy tényleg itt vagy az ajtóm előtt, s nem csak képzelődöm. Kipattanva az ágyból, bújok bele a földre hajított zöld méregzöld felsőt, ami még rám is túl méretes, így aztán úgy nézek ki, mint egy vegetáriánus denevér, aki csak salátán él. Ezt követően rángatom magamra a világos farmerom, majd a csuklómon pihenő hajgumival fogom össze rakoncátlan hullámos tincseim. Maradjunk annyiban, hogy a hajam sokkal inkább hasonlít most egy szénaboglyára.
- Jó reggelt! – nyitom ki lendületesen az ajtót, miután sietősen átvágtam a szobán. Túl sok időt vacakoltam el a készülődéssel. (Készülődés?! Ez azért erős túlzás, de azért még az ágyamat is bevetettem, mert hát na. Rend a lelke mindennek.) Így aztán attól tartottam, mire végre kikászálódok az ágyból, feladod, s elmész. - Mi a jelszó? -
Nyögöm be, miközben Téged nézlek, s a gyomrom egyszeriben hatalmas bukfencet vet, ami így, a nap első kávéja és reggeli hiányában elég fájdalmasnak hat. Arcomon egy idétlen mosoly terül el – vannak dolgok, amik nem változnak -, majd legyintek egyet a kezemmel, ezzel jelezve, hogy csak vicceltem.
- Bújj csak be. – gesztikulálva adok nyomatékot invitáló szavaimnak, majd ellépve az ajtótól, sétálok a szoba ablakához. Egyetlen mozdulattal rántom félre a sötétítőfüggönyt, majd nyitom ki az ablakokat, hogy friss levegőt engedjek be, miközben hunyorogva próbálok szemeimmel hozzászokni a hirtelen bekövetkezett új látási viszonyokhoz. - Erre mondják azt az ingatlanosok, hogy örökpanoráma. S mindez a miénk, ingyen és bérmentve. -
Bökök a fejemmel az ablakon túl elterülő.. hát, nevezhetjük mezőnek, vagy éppen pusztának, de azt hiszem a „semmi” szó is tökéletesen leírja a dolgot. Még mindig mosolyogva a saját kis gyenge poénomon, cammogok az ágyhoz, majd huppanok le az egyik végére, s vetem a támlájának a hátam. A kilátástalan helyzet ellenére próbálom megőrizni a jó kedv halovány szikráját a házban, bár ez leginkább abban merült ki eddig, hogy Sammel folyamatosan csépeltük egymást, aminek mindig nevetés lett a vége. Azonban ez is kezdett kikopni az utóbbi időben. Sam apránként vesztette el önmagát, így én még inkább feladatomnak éreztem, hogy ne engedjek a ránk telepedő melankóliának.
- Csüccs. – paskolom meg az ágyat mellettem, miközben tekinteted Rád emelem. Az egyik lábam felhúzom, miközben a másikat még mindig lelógatom az ágyról, s várok. Igyekszem laza lenni, na nem látványosan és görcsösen, de azért ez a legkevésbé sem könnyű a számomra, hisz idejét sem tudom már, mikor voltunk csak így, kettesben. Hirtelen az ENSZ bázisának folyosói villannak be, s mindaz, amit ott mondtál. Igyekeztem mélyen eltemetni magamba azt a pillanatot, mely inkább tűnt álomszerűnek, mint megtörténtnek. Valamiért azt gondoltam jobb így mindkettőnknek, ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna. - Mi a helyzet? Sam már megint túl hangosan horkol, és nem tudsz aludni tőle? -
Nem esik nehezemre felvezetni azt a bizonyos beszélgetést, amit az ajtóm túloldaláról említettél percekkel ezelőtt. A mosoly még mindig ott terpeszkedik ajkaim szegletében, miközben kissé álmos tekintetemből tisztán látható kíváncsisággal méregetlek. Én is pontosan tisztában vagyok vele, hogy éppen itt lenne az ideje, hogy beszéljünk. Talán képesek lennénk tisztázni a dolgokat, bár fogalmam sincs, hová vezetne ez az egész. Mindenesetre egy házban élünk, és még mindig egy csapatot alkotunk. Nem kerülgethetjük egymást életünk végéig. Legalábbis azt hiszem.



UNSTEADY ♫ | TÚL JÓ VAGY HOZZÁM, MEG SEM ÉRDEMELLEK. zavarba jöttem
• •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
451
∆ Tartózkodási hely :
⚛ actually in London ⚛



Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Szomb. 28 Jan. 2017, 19:01


❝I love it when you make me...❞
Sharon&Steve


Nevetségesnek tartom, hogy kilencvennégy évesen a szervezetem álmaim közben próbál eljuttatni hozzám, miközben csupán egyetlen emelet választ el attól, hogy eléd lépjek. Belerobban a szívem. Inkább roppan. Semmi más után nem szomjazom úgy, mint hogy letüdőzhessem illatfelhőd, s magamhoz vonhassalak. A világ még ebben a szét tépett bőrömben sem elég erős ahhoz, hogy megfosszon a vágyakozástól utánad. Nehezít a dolgokon, hogy ennyire közel tudlak magamhoz. A helyzetből adódó tapasztalatlanságomról mit sem beszélve. Nem tudnám megmondani, hogyan kellene megragadnom a törékeny kapcsolatunkat és helyre hoznom anélkül, hogy tovább rontanék rajta.
Sem a Kapitány, sem a katona, sem a meggyötört férfi nem lenne elég ahhoz, hogy szét boncolják a pillanatot, ha ragyogó szemeidbe elveszhetnék csupán egyetlen örökkévalóságra. Mert biztosan tudom, hogy arra a percre, minden - de minden gondom megszűnne. Akárhogyan is, olyan sok helyre képzeltelek mióta ezen az isten háta mögötti pontra kényszerültünk. A pajta mögött, a végtelenbe nyúló fűtengerbe, a nem túl távoli széles törzsű fa lombjai közé... és be kell vallanom, hogy még ebben a világ szétcincálta helyzetemben is akadtak mocskosabb gondolataim. Minden bizonnyal egy részem így próbálja leküzdeni a bennem toporzékoló feszültséget. Mit sem ejtve arról, hogy mennyire lehetetlenül él bennem bőröd selymessége, miközben tenyereim végig simítanak... simítottak régen. Megtennék bármit, hogy belecsókolhassalak a csillagokba. - ahogy régen.

Minden lépcsőfok után nehezebb. Szinte vonszolnom kell magam. Eltorzult képzeletemben, két karomnak köszönhetően jutok el hozzád. Ennyire azonban még sem vészes. Saját lábaimon érkezem ajtód elé. Csupán fejemben történik meg ennyire elszenvedetten. Valamint a mellkasomban dobogó mozgatóizmomban...
A neveden próbállak meg elérni előbb. Miután válasz nem érkezik igyekszem más módon bejuttatni hozzád jelenlétem. Türelemmel húzódom a falnak, hátam annak támasztva. Mindvégig a kilincseden tartom szemeim, s közben várom, hogy mozduljon, avagy sem.
Minden reakciód választ adhat nekem. Nem lepne meg, ha nem akarnál velem beszélni, hiszen megfosztottalak a munkádtól. Még ha konkrétan nem is én, úgy érzem szinte nekem köszönheted.
Hirtelen azonban kinyitod az ajtót előttem, én pedig abban a pillanatban értetlen arckifejezéssel lököm el magam a szemközti faltól és lépek eléd teljes alakomban. Gyűlölöm magam ezért, de végig szántom rajtad tekintetem. Alaposan. Magam sem tudnám megmondani, hogy aggodalomból teszem, vagy mert a fejemben élő Sharont akarom frissíteni.
- 'Reggelt. - felelem kevésbé derűsen, mégis halovány mosollyal arcomon. Nem akarnám, hogy azt gondold, hogy a gondjaim akarod a vállaidra fektetni. Hiszen elsősorban azt szeretném tudni, mennyire kínzott meg az utóbbi idő. Sam okán tanulva, Ő például teljes mértékben kifordult magából. Baromság. Szemeimből olvasható, hogy az itt létemnek a legkevésbé sincs köze Samhez, vagy bárki máshoz.
Mosolyom szélesedik, mikor a jelszó után érdeklődsz. Végül csupán kisfiúsan meghajtom a fejem és megcsóválom azt. Mialatt rázom, puhán pillantok fel derűtől fűtött arcodra, és szeretnélek megcirógatni jobbom ujjbegyeivel. Eljátszom a gondolattal, hogy megtehessem, de kezeim nem mozdulnak törzsem mellől.
Miután beinvitál, egy pillanatra sem habozom. Lépek, lépek és mire megragadhatnám a lehetőséget, hogy visszakozzak, már azon kapom magam, hogy az ágyat fürkészem, amin álomra hajtod fejed minden éjjel. Le kell nyelnem a nyelvem, hogy ne sóhajtsak föl ócskán, miközben elhaladsz mögöttem és lerántod a sötétítő függönyt. Szemeim körbe szaladnak a Neked kijelölt szobában, majd testtartásom iránya követi mozgásod.
Szinte felnevetek, mikor az általad megszokott humorral próbálod felitatni a ránk telepedő feszültséget. Őszinte hálával figyellek, de nem válaszolok semmit. Azt képzelem, hogy nem kell. Pedig kellene. Most kellene elébe mennem a dolgoknak és megköszönnöm, hogy felhúzod magadra a bájos bohóc szerepét, hogy egyben tarthass minket. Lesütöm tekintetem, mialatt felkucorodsz az ágy egyik végébe. Hallva hívásod végül követlek, s előtted helyezem el teljes súlyom, a matracodba süppedve. Törzsemet feléd irányítom, miközben az ágy felőli lábam törökülés szerűen felhúzom magamhoz. Úgy nézlek. Méghozzá elég sokáig.
Felelevenedik bennem az érzés, mikor azt hittem, hogy a bécsi katasztrófa elmart mellőlem. Végleg. Fogalmam sincs, hogyan tettem volna túl magam azon. Minduntalan rágódom rajta. De hála érte, mert felnyitotta elvakult szemeim.
- Sam kivételesen a csűrbe aludt. Nem vagyunk éppen... - próbállak rávezetni, anélkül, hogy kimondanám. Ahogyan várható volt, a férfi most a legkevésbé sem tart túl jó barátjának. Úgy érzi, hogy minden figyelmem másoknak szentelem és nem éppen vagyok elég hálás. Pedig, ha tudná, mennyire értékelem  a lojalitását és mennyi mindenre hajlandó volnék csak azért, hogy jobban érezze magát. - Hát.., mondhatjuk, hogy vége a mézes heteinknek. - enyhén felvonom szemöldökeim, miközben próbálok fakó mosollyal pillantani rád. Nehezemre esik, hogy leplezzem, mennyire üdítő szívemnek a közelséged, mégis igyekszem uralkodni magamon...
A görbe vonal ajkaimon hirtelen lankad, majd úgy igazán beletemetkezem íriszeid mélységébe, mielőtt kihúzva magam lenyelném a feszültséget.
- Gyönyörű vagy. - elgyengülten nézlek, nem tudok betelni a látványoddal. Még így, a semmi hátán is muszáj vagyok kimondani, milyennek látlak. A legcsodálatosabb nő vagy, akihez valaha volt szerencsém...
- Én meg egy idióta, hogy ezt csak most mondom. - fűzöm hozzá, valamivel élénkebb ábrázattal. Jól tudom, hogy másról kellene szót ejtenem, de úgy hiszem az első percben még megengedhetem magamnak a csoda átélését. Hiszen csodálatos vagy... Lesütöm tekintetem, majd megdörzsölöm tarkóm és puhán megrázva fejem, - megpróbálom összekapni magam.
- Hogy viseled ezt az egészet? - kíváncsian pillantok végig rajtad, illatos zuhatagodtól, egészen aprónak tűnő talpadig. Keresem szemmel látható sebeid, végül fenntartom a szemkontaktust, és türelemmel végig hallgatlak. Mert semmi sem fontosabb most, minthogy tudjam, hogy éled meg azt, amit tettem veled... mert mind ketten tudjuk, hogy nem a háborúra, vagy a bujkálásra célzok, hanem kettőnkre.



így érzek... | Ne viccelj...   szégyellős  
• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Pént. 03 Feb. 2017, 12:57


❝Hold, hold on, hold onto me.❞
Sharon&Steve


Soha nem éreztem magam még ilyen bizonytalannak azelőtt, mint most. S nem csak a Veled kapcsolatos érzéseim azok, melyek fogva tartanak, s láthatatlan béklyóként tekerednek végtagjaimra, ezzel megakadályozva azt, hogy valami meggondolatlant tegyek. Példának okért a kezedért nyúljak, s ujjaim a Tieid közé fonva vonjalak beljebb a jelenlegi új helyzetünkben kijelölt ideiglenes szobámba. Megtenném. Szeretném megtenni, s még sem megy. A szívem egy ütemmel gyorsabb fokozatra kapcsol, ezzel kétszerannyi vért pumpálva a szívembe, s az egész érrendszerembe, a lábaimra, s a karjaimba, tehát biológiailag képes lennék erre a piciny mozdulatra, ám ehelyett csak előveszem régi énem, mely már jó bevált, kényelmes ruhadarabként simul teljes alakomra, elrejtve szemeid elől a lelkemen s szívemen ejtett sebeket. Számodra sem ismeretlen ez az álarc, melyet már az ismertségünk korai szakaszában is előszeretettel viseltem. S kapcsolatunk milyensége miatt most ismét a viselésére kényszerülök. Mindenkinek így lesz a legjobb.
Képtelen vagyok bármit is kiolvasni tekintetedből, mellyel most végigmérsz. Tapogatózónak nem mondható tekinteted egészen a viseltes ruhák alá hatolnak – bizonyára akaratlanul teszed ezt. Talán az ösztönös gondoskodás és aggodalom furcsa egyvelege késztet erre, mely oly jellemző Rád, legyen szó bárkiről a közvetlen környezetedben.
A szokásos reggeli köszöntés körét lefutva invitállak be a szobába, majd pótcselekvésként szelem át a helységet, hogy az ablakhoz lépve a reggeli fény útjába álló torlaszt eltüntessem. Valamiért nem érzem helyesnek a félhomályban való ücsörgős beszélgetést Veled. Így is épp elég összeszedetten gondolkodnom, miközben illatod egyre erősebb s intenzívebb lesz, minél közelebb kerülsz hozzám fizikailag. Pontosan ezért nem hiányzik egyéb meghittnek ható töltelék erre az alkalomra, mely mindketten tudjuk, hogy elkerülhetetlen. Igen, beszélnünk kell, ezzel én is tisztában vagyok. Idejét sem tudom már, mikor volt erre precedens. De vajon képesek leszünk rá?
A támlának támasztva a hátam húzom fel a másik lábamat is, törökülésbe rendezve a végtagokat, miközben figyelmesen hallgatlak. Ujjaim szórakozottan kezdik el piszkálni a farmerom kissé rojtos végét, mely a bokámnál végződik. Kettőnk érdekében dobok be egy semlegesnek ható témát a közösbe, elvégre a jelenlegi közös pontunk, mely fizikálisan is létezik nem más, mint Sam.
- Tudod, az a Sam, akit én ismerek, nem egy haragtartó típus, főleg ha Rólad van szó. Egyszerűen csak.. – apró, együtt érző mosoly jelenik meg ajkaim szegletében, miközben várom, hogy az erre vonatkozó gondolatod befejezd. Még ha próbálod komikus csomagolópapírba göngyölni, akkor is pontosan tudom, miről van szó, és hogyan is érint ez Téged. Elvégre nem vagyok vak, és én is itt élek, közöttetek. - .. szüksége van egy kis időre. Szerintem csak most tudatosult benne a jelenlegi helyzetünk, hogy ez egy kicsit több, mint egy hétvégéi kiruccanás. Nem beszélve arról, hogy James jelenléte is egy új dolog a számára, amit meg kell tanulnia a helyén kezelni. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. -
Bárkiről is lenne szó, mindenkit megviselne bizonyos szinten az, ami velünk történt. A megszokott életetekbe, melyet a Bosszúállók körében töltöttetek eddig, most megváltozott, átrendeződött, új elemek jelentek meg a képletben. Ezt pedig mindenki a maga módján dolgozza fel, pont mint a gyászt. Nincs két egyforma folyamat.
- Addig pedig hadd duzzogjon a csűrben. Ha neki a pókok és patkányok társaságára van szüksége.. S amikor majd mindketten készen álltok, úgy is megbeszélitek ezt az egészet. Azt nem mondom, hogy minden ugyan olyan lesz, de azért nem egy visszafordíthatatlan folyamatról beszélünk, ha a kettőtök barátságát nézem. – lehet, hogy a kelleténél többet beszélek erről a témáról, ami leginkább Téged érint és Samet. Valamiért úgy érzem, erre van szükséged, hogy ne csak mindig Te légy a hallgatóság, és Te adj tanácsot. Ha pedig csak egy kicsit is tudok segíteni abban, hogy a válladat nyomó súlyból levegyek pár grammot, akkor örömmel megteszem. Bárcsak sokkal többet tehetnék.
Végül elhallgatok, és nem fűzök többet az előbb elhangzottakhoz, pedig még lenne pár gondolat, s megnyugtató szó a tarsolyomban, azonban kékjeid, melyek az enyémbe fúródnak, megállítanak abban, hogy tovább fecsegjek. Egészen addig, amíg meg nem mozdulsz, hogy törzsed kihúzd, még pislogni sem merek, mintha legalábbis egy ilyen tettel elriaszthatnálak Téged. Nevetséges.
Ahogyan kislányos zavarom is, melyet szavaid idéznek elő. Szemeim meglepetten kerekednek el, és alig pár másodperccel később zavartan sütöm le őket. Nem tudom ezt az egészet mire vélni. Mondhatni összezavarsz, hiszen az a teória, ami a fejemben él, most szöges ellentétben áll ezzel az apró kis bókkal. Kissé idegesen túrok bele a hajamba, a tarkómat piszkálva, s már éppen nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, amikor Te megelőzöl, én pedig halkan elnevetem magam.
- Ami azt illeti, mondtál már ilyesmit korábban, csak hogy akkor úgy is éreztem magam. De most.. – viccesen húzom meg a vegadenevér pulcsimat, miközben összeszedem minden bátorságom, és ismét felveszem Veled a szemkontaktust, miközben egy vicces, és kissé szégyenlős mosollyal keretezem a szavaim. Első pillantásra úgy tűnik, mintha egymás tükrei lennénk, ami a reakcióinkat illeti. Mit is mondhatnék még? Akarattal húztam egy falat kettőnk közé, és rettenetesen félek attól, hogy kibújjak mögüle. Gyáva vagyok.
De Te láthatóan nem tántorodsz meg, s jön egy újabb kérdés, melyet némi csend követ. Rövid ugyan, de érezhetően kettőnk közé telepszik, miközben idegesen kezdem el harapdálni a szám szélét. Több variáció is van a fejemben, amit válaszul adhatnék, de az az érzésem, hogy Te nem éppen a jelenlegi helyzetünkre gondolsz, vagy arra, ami James szöktetésekor történt. Vagy lehet, hogy tévedek? Teljesen összezavarsz.
- Tudod, amikor korábban arra gondoltam, milyen lenne Veled egy fedél alatt élni, nos.. azt nem egészen így képzeltem el. - vigyorodok el, miközben megpróbálok úgy választ adni, hogy ne érezd még véletlenül sem, hogy a szavak semmitmondók, de ne is áruljak el vele túl sokat. A munkámból kifolyólag a játszmák nem állnak távol tőlem, és Te eddig azon kevesek közé tartoztál, akivel nem is állt szándékomban ezt űzni, most valamiért mégis úgy érzem, erre kényszerülök. Többször hagytál már faképnél, amikor őszintén megnyíltam Neked, s legsebezhetőbb énem mutattam, még ha a helyzet nem is volt túl rózsás. S akkor jött a háború, láttalak Téged egy más közegben, más emberekkel, láttam, hogyan néztél Rá, és éppen ezért húzódtam vissza a látszólagos csigaházamba. Nem akarlak bántani, de én sem akarok újabb sérüléseket. - De persze nem olyan rossz ez, mint amilyennek látszik, szóval.. -
Befejezetlenül hagyom a dolgot, miközben játékosan megvonom a vállam. Nem, egyszerűen nem tudom mit mondhatnék erre a kérdésre, mi lenne a megfelelő válasz, mi az, amit vársz tőlem?
- Figyelj Steve, én nem szeretném ha miattam, Sam miatt, vagy bárki miatt a csapatból rágódnál azért a helyzetért, amibe most kerültünk. – talán mégis képes leszek beszélni az érzéseimről, sőt, akarok is! Az, hogy vajon erre irányult e a kérdésed már nem olyan biztos, de most nem is törődöm ezzel. Egyszerűen csak megszólalok, határozottan csengő hangon, eltántoríthatatlan arckifejezéssel, miközben az arcod fürkészem. - Az, ami történt velünk, nem a Te hibád, és hidd el, nem csak a magam nevében mondhatom azt, hogy senki nem is hibáztat ezért az egész kialakult helyzetért. Nem ostorozhatod magad örökké, és vehetsz a válladra olyan terheket, melyek csak a saját elmédben létezned. Ugye érted, mire gondolok? – szívesen kinyúlnék a karommal, hogy szavaimnak hangsúlyt adjak azzal, hogy bíztatóan a karodra helyezem a kezem, és megszorítom, azonban még idő előtt leállítom magam. Erőszakkal teszem ezt. Aki ismer, pontosan tudja, mennyire fontos nekem a fizikai kontaktus, így magamra kell parancsolnom, hogy most ne tegyek semmit sem! Helyette összekulcsolom az ujjaim az ölemben, s kisebb szünetet hagyva úgy folytatom, mielőtt még megálljt parancsolhatnál.
- Tudtuk, hogy mire vállalkozunk, amikor a kormány ellen mentünk. Nem Te voltál az, aki erre kényszerített minket, hanem ez a saját döntésünk volt. Csak és kizárólag magunkat vonhatjuk felelősségre. Látom Rajtad, hogy nem vagy jól, s éppen ezért szeretném, hogy tudd, nem kell újabb látatlan terheket cipelned. S főleg nem egyedül. Oké? – újabb bíztató mosolyt küldök az imént elhangzottak mellé. Igen, szeretném, hogy tisztában legyél azzal, hogy nem érzem kényszernek az ittlétemet. Okkal maradtam Melletted.
Azt viszont sajnos nem tudom előre, meddig leszek képes fenntartani ezt a „jó bajtárs” dolgot úgy, hogy közben az irántad érzett vágyakozás felemészt, de amíg fizikailag nem emészt fel, én itt leszek. Ígérem.
- Tudunk valami újat a többiekről? – szúrom be a kérdést, elvégre Sam a a mi kommunikációs menedzserünk – csak hogy szépen fogalmazzak, s bár hozzám nem mindig jut el mindenféle információ, még ha örömmel is fogadom azt. Egyszerűen csak nem erőltetem, hisz mindegyikünk el van a maga kis sajátos világában.



UNSTEADY ♫ | A ZENÉD.. *-* SZÍVEMBŐL SZÓL MINDEN SORA, UGYE TUDOD? <3
• •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
451
∆ Tartózkodási hely :
⚛ actually in London ⚛



Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Szomb. 18 Feb. 2017, 22:54


❝I love it when you make me...❞
Sharon&Steve


Kiegyenesítem gerincem vonalát, miközben figyellek. Nem láthatóak jelek fáradtságod igazolásaként, sem érzelmileg, sem fizikailag. Emiatt aggódom. Tartok tőle, a későbbiekben robban fel a szíved és szilánkjaival kifejezetten engem célzol majd, ha eljön az ideje. Talán ezért is másztam meg végül a fokokat, s jöttem egymagam, hogy beszéljünk. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindössze ez motivált. Látni akartalak, mert a rengeteg rossz ellenére, mit ellened elkövettem a közös úton, bízom benne, hogy van esélyem jóvá tenni  hibáim, és közelebb engedsz. Majd. Idővel.
Samet hozod fel témaként, mit én egyszerűen próbálok tovább görgetni kettőnk közt. Ennek ellenére, olyan érzésem támad, mintha belekapaszkodnál. Megértem okát. Úgy tűnhet, hogy a közös fedél mellett Ő az egyetlen vékonyka, tapintható kötelék, ami még összeköt minket. Arcom megrándul a gondolatra, mialatt hallgatlak. Tökéletesen befogadok minden szót, mégis a koponyámon belül egy pillanatra belegabalyodom illatfelhődbe, és illik, avagy sem, elkalandoznak gondolataim...
Ekkor le kell pillantanom a lábamra, térdem fölött - ami a matracon fekszik és nem létező bolyhokat, szöszöket kell csipegetnem róla. Elterelő hadművelet minden-bizonnyal.
- Talán. Talán nem. Nem lepődnék meg és nem is lenne jogom ítélkezni fölötte, ha úgy döntene leszakad tőlünk. Tőlem. Végleg... - vékony vonallá kell préselnem ajkaim, mert bár kemény a váz, ami odabenn feszül, egy újabb barát elvesztésébe biztosan belerokkannék. Érzem, hogyan bombázza a kétségbeesés férfias magabiztosságom. Mintha nem tudná az ostoba, hogy Bécsben felejtettem. Lopva, kérlelőn, hálásan pillantok íriszeidbe. Rögtön karjaimba vonnálak, de félek, csak eltaszítana a hirtelen támadó közelségem.
- Sam különleges srác. Nem ismertem senkit, aki olyan üde foltja lett volna a szürke napoknak, mint ő. A legmerészebb küldetéseinken is képes volt mosolyt csalni az arcomra. És az, aki most elhajtott azzal a vörös mocival az imént... az már nem ugyanaz a férfi. - és valóban. Sam Wilson belesüvített a robogó bmw r60-on a napfelkeltébe és naplementekor már valaki más érkezett vissza a lenyugvó sugarakkal. Mélyről tör fel sóhajom, mikor az ablakod felé pillantok. - Egyikünk sem az, tudom. Tudom, én csak... egyszer még van egy totál kép a kezedben, aztán hirtelen ezer darabra hullik szét, te pedig akárhogyan erőlködsz, a kirakósod darabjai nem fogják befogadni egymást... - rázom a fejem könnyedén. Ezt a gombócot torkomban most le kell küzdenem, méghozzá megkrákogva érte. Mosolyom erőltetett, fakul is a percek múlásával. Olyan téma ez, amit hajnalig beszélhetnénk, előbbre akkor sem jutnánk benne. Úgy érzem a futóhomok semmi lehet ahhoz képest, amibe most belekerültünk mindannyian.
Hirtelen elérem azt a pontot, ahol már nem foglalkoztat semmi és senki, rajtad kívül. Kékjeim belesimulnak alakodba és karcsú formádba feledkeznek. Ajkaimon nedvesítenem kell, törzsem pedig kihúznom. Képtelen vagyok levenni rólad a szemeim, pedig pofátlanság ennyi rossz és még rosszabb címkével a hátamon, mit ezentúl majd magammal cipelek, ahogy haladunk tovább.
Kibukik belőlem milyen szót társítok hozzád fejemben, amióta csak megpillantottalak. Kibicsaklik és vissza szívni nem tudom. Nem is akarom. Sőt, ami azt illeti eléggé felbátorodva nézlek téged, mintha nem lenne félnivalóm. Pedig ha a négy fal között valakinek tartania kellene a másik lehetséges reakcióitól, az nem te vagy. Kifejezetten tetszik, ahogy ujjaid belekúsznak tincseid közé. Eljátszom a gondolattal, hogy enyémek érintik illatos zuhatagod. Mosolyom szélesedik válaszod meghallva. Kuncogásom halk, de őszinte. - Nem, ne. Hidd el, nem tudok hazudni! - ragasztom tenyerem mellkasomra, mintha ezzel a mozdulattal bebiztosíthatnám igazamat. Elvégre így van. Szemeim és  szám görbéje elárulja neked, hogy mekkora csodálattal is nézek rád. Mindig. Most is. Én még mindig az a brooklyni kis ember vagyok, akit minden nő elkerült legszívesebben, s aki később Amerika szimbólumaként nők ezreivel fogott kezet! Így, ha valaki, én megtudom mondani ekkora tapasztalattal a hátam mögött, hogy ki is az igazán szép. Arcomra kiül követelőző játékom, miszerint hinned kellene nekem!
Kérdeznem kell, s tudnom kérdésemre a választ. Nem tántorodok el tőle és nem is habozok feltenni! Türelmetlenül várom válaszod, ám mikor megszólalsz végre elmosolyodva hunyom le szemeim. Természetes, hogy az adott körülményekre érted. Nem is lep meg, hogy nem gondolsz rá, hogy én egyáltalán nem ebben az értelemben akarok többet tudni rólad és a fejedben zajló gondolatokról, illetve a szívedet uraló emóciókról. Csendesen megköszörülöm torkom, megvárva, hogy levegőben hagyd a mondandód. Ekkor döntöm oldalra fejem, s avatkozom közbe! - Sharon... - ejtem ki a neved, szinte sóhajba ölelve - Én kettőnkre gondolok. - határozottságom biztosítása érdekében, letörlöm képemről korábbi lágy mosolyom, s helyére engedem megacélozott tekintetem, mi követelőző. Nem szép, hogy így teszek, de meggyötör, ha nem... - Mit érzel most? Tudnom kell... - épp nem nyelem le saját tulajdon nyelvem. Ha Bucky hallaná a fal túloldaláról határozott - férfias hangom, biztosan ránk nyitna, hogy megbizonyosodjon róla, nem egy fantom felvételt hall. Nem társítaná senki hozzám ezt a fajta domináló részét lényemnek, de nekem is van egy pont, ahol már muszáj cselekednem annak érdekében, hogy a lány enyém legyen!
A korábbi témától eltérő, ám talán a jelen helyzetben sokkal nagyobb méretű problémáról kezd beszélni, mit türelemmel és jó szívvel hallgatok végig. Befogadó vagyok és boldog. Mosolyom szélesedik, szemöldökeim szomorúan futnak föl. Kedvemre van, hogy kijelenti legfőbb vágyaim egyikét, de tudom, hogy ha így is gondolja s érzi most, sokan ellentétben vele nem. És ha mégis, a későbbiekben majd meggondolják magukat. Veszítettünk mind...
- Értettem Főnökasszony. - grimaszolok szolidan. Elvégre nem akarok én a humorral takarózni, mindössze csak kifejezni mennyire simogató a lelkemnek, ahogyan előadja legbájosabb oldalát. Felélénkülök tőle! - A legtöbb, amit tehetsz értem, hogy mellettem maradsz akkor is, ha minden kötél elszakadt már... - jelentem ki, végül lehajtva a fejem. Nem kedves téma ez, akkor sem, ha a legsziruposabb formájába öltöztetted föl. Mindig fájni fog és mindig emlékeztetni fog rá, milyen könnyen manipulálhatóak az emberek.
A kérdését meghallva fogcsikorgatva rázni kezdem a fejem, mielőtt az ajtó fele bámulnék. Nehezemre esik beszélni róluk. Mind egy-egy penge a szívemben, s ha beszélnem kell róluk, csak rosszabb lesz. Ugye nem kell mondanom, a te pengéd hová fúrta be magát?!
- Barton elvesztette Jennifert. Wanda egyszerűen eltűnt. Scottról nincs hír azóta sem... Semmi jó hírrel nem szolgálhatok. - ejtek vállat könnyedén és hagyom, hogy a problémák újra körénk fonódjanak, mert hiába akarom én ezer fallal elválasztani tőlük kettesünket, ha a világ úgy dönt, hogy a fejünkre ül, nincs mit tenni.
- Nem tudom, hogy mikor lesz ennek vége, ha egyszer vége lesz egyáltalán... - pillantok fel őszintén édes szemeidbe, majd magamra erőszakolom legnyugodtabb mosolyom, miközben karom előre nyújtva megérintem tiéd. Ujjaim végig szántják kézfejed, s hacsak nem rántod el, akkor két tenyerem közé fogom tiéd. A selymes bőröd érintése talán elvonhatja a figyelmem a bánatunkról...



így érzek... |Örömteli, ha elér hozzád melódiám! ~  szeretés  
• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Kedd 28 Feb. 2017, 17:31


❝Hold, hold on, hold onto me.❞
Sharon&Steve


Rajtakaptál, s még csak nem is volt olyan nehéz dolgod. Olvasol bennem, és látom a felismerés apró szikráit szemeid gyönyörű kékjeiben, amely képes a pillanat töredéke alatt magához vonni, s a mélybe rántani. Éppen ezért észnél kell lennem! Fokozottan figyelek arra, mit is közvetítek feléd, s talán éppen ezért méregetsz oly gyanakvóan. Szeretném, ha nem látnál a tökéletesen megművelt maszk mögé, hogy a velem kapcsolatos aggodalmaid ne nyomják széles vállaid. Nem akarom, hogy miattam kelljen aggódnod.
- Ne légy ennyire drámai Steve. – fogalmam sincs, melyik az a pillanat, amikor kicsit közelebb húzódok hozzád, s úgy ejtem ki a vigasztalónak szánt szavakat melyek közé némi játékos él is elvegyül. Ne hidd, hogy nem veszem komolyan azt, amit mondasz, egyszerűen csak kiakarlak rángatni az önmarcangolásokkal teli melankolikus állapotból. S ha kell, erőszakkal fogom ezt megtenni! - Senki nem szakad le senkitől, vagy ha mégis, az csak azt jelenti, hogy a saját útját akarja járni, és megpróbálkozik valami új dologgal, amit önállóan jobban tud kivitelezni, mint csapatban. Ez pedig nem olyan rossz dolog, mint amilyennek Te látod. -
Bíznod kell a körülötted lévő emberekben, éppúgy magadban is! S éppen ezen vagyok, hogy egy egészen más szemszögből világítsam meg az általad felvázolt gondolatokat. Elvégre az éremnek két oldala van, s nem lehetsz Te sem biztos abban, hogy az a helyes feltételezés, ami általad kerül megfogalmazásra.
- Egyikünk sem ugyanaz. Kiszakadtunk egy korábbi környezetből, és most próbálunk akklimatizálódni. Valakinek jobban megy, valakinek kevésbé. Samnél úgy tűnik, lemerült kissé az elem, de majd beszélek vele, jó? Kicsit helyrerakom, persze úgy, hogy sejtése sem lesz arról, hogy mi ketten miről beszéltünk. – mosolyom éppen csak kiszélesedik, miközben cinkos kacsintással zárom a soraim. Elvégre cinkosok lettünk, újfent! Vállalom a békítő szerepét, főleg, ha ezzel némi gyógyír lehetek a lelkeden ejtett sebeidnek. - Arra nem gondoltál, hogy talán pont ez a baj? Nem szabad erőltetned a dolgokat, kialakulnak szépen maguktól. Tudom, hogy nem vagy egy tétlen típus, de nem vetheted rá mindenre magad, hogy erőnek erejével helyrehozd. Van, hogy a dolgok saját maguktól megoldódnak. -
A kezem most felemelkedik az ölemből egy rövid pillanatra, hogy feléd nyúlva a vállad érintsem meg, és ujjaim végigsimítsanak rajta, lentebb haladva a felkarodon, egészen a könyöködig, mintha csak ezzel akarnék újabb erőt s nem kevés lelket önteni beléd. Látom, mennyire megvisel Téged ez az egész, de tudnod kell, hogy nem minden olyan kilátástalan, mint amilyennek Te látod! Megfáradtál, s pihenésre lenne szükséged. Valami, ami feltölt energiával, és ezáltal segít tisztábban látni a helyzetünket. Nem hiába mondják azt, minden rosszban van valami jó, csak meg kell találni. Én pedig segítek Neked ebben!
Kezeim kissé sután vonom vissza, mintha pillangóként rebbennék tovább a virágról, amikor oly szavak hagyják el az ajkaid, melyekre ebben a helyzetben – s a mi helyzetünkben -, nem is számítottam. A pillanat, a kettőnkre ereszkedett hangulat mintha megváltozna, pozitív irányba mozdulna. Kuncogsz, én pedig szégyenlősen mosolyogva akasztom íriszeim a Tiedbe. Teljesen zavarba hozol. Még mindig képes vagy rá, és ehhez elég pár szót kiejtened a szádon, s így nézned rám, én pedig egy esetlen bakfisnak érzem magam.
Kérdezel, én pedig nem teljesen értem, mire is gondolsz pontosan, ezért megpróbálok rá válaszolni, ami valljuk be, elég esetlenre sikeredik. Te pedig megérzed ezt, hogy most éppen kiingok a szerepemből. A nevemet hallva kapom fel a fejem, s nézek ismét Rád – ehhez pedig minden bátorságomra szükségem van! Határozott vonásaid egyszerre rémisztenek meg és vonzanak. Nincs menekvés. Úgy érzem, most nem fogod hagyni, hogy csak úgy kicsusszanjak a kezeid közül. Konkretizálsz, és nem hagysz kétséget affelől, hogy az iménti kérdésed mire is vonatkozott pontosan. Kissé kihúzom magam, a csigolyák lomhán roppannak a zöld felsőrész alatt. Fizikailag nem érsz hozzám, mégis azt érzem, hogy a falnak nyomva egyszerűen sarokba szorítasz. Egy pillanatra lehunyom a szemem, de még úgy is tisztán látlak magam előtt, s a hangod hallatán a libabőr végigfut egész testemen.
- Bizonytalanságot. – lehelem az egyetlen szót, ami tökéletesen körülírja azt, mit is érzek most. Elvégre erre voltál kíváncsi, nem igaz? Ebben a pillanatban, ha akarnék, se lennék képes hazudni Neked. - Egészen addig biztos voltam kettőnkben, amíg ki nem derült, ki is vagyok valójában. Azóta pedig minden egyre jobban csak összekuszálódott. -
Pillantok ismét Rád, s nem igazán tudom, mit kellene még mondanom. Vagyis tudom, tisztában vagyok vele, mi nyomja a szívem, de ahelyett, hogy ebbe most még jobban belemennék, egy egészen más irányt adok a beszélgetésnek, ahol ismét Téged akarlak biztosítani arról, hogy ami történt, nem a Te hibád, még ha magadra is vonod ezt a terhet. S olybá tűnik a szavaim mintha célba érnének. Ha csak egy kicsit is könnyebb lesz általuk, már megérte kifakadnom, még ha csodákra nem is vagyok képes, és nem tudom azt a sok rosszat egy legyintéssel eltörölni, ami a szívedet nyomja.
- Helyes. Különben kénytelen leszek tudod.. megverni Téged. – grimaszolok én is, miközben komolyan bólogatni kezdek, s szavaimmal egy korábbi beszélgetésünkre utalok vissza, amikor még óvatosan lépkedve haladtunk egymás mellett, a bizonyos első csók előtt. Amikor minden olyan egyszerű és gondtalan volt, a mostani helyzetünkhöz képest. Azonban arcvonásaim ellágyulnak az ezt követő szavaid hallva, s fejem félre billentve nézlek Téged. - Melletted maradok, amíg csak szeretnéd Steve. -
Hiszen Neked is akarnod kell, és volt már olyan pillanat kettőnk történetében, amikor nem így vélekedtél. Éppen ezért ha úgy döntesz, nem kérsz már belőlem, akkor ellenkezés nélkül elmegyek, de egészen addig eszem ágában sincs távol lenni Tőled, amíg erre nem kérsz. Ha baráti minőségben, akkor abban, a lényeg, hogy Veled együtt vehessem fel a harcot, bármi is várjon ránk a jövőben. Talán sejtésed sincs arról, milyen fontos vagy nekem.
A kérdésem kellemetlenül érint, mégis fel kellett tennen. Nem dughatjuk a fejünket homokba, és bizonyos dolgokról beszélnünk kell. Még akkor is, ha ez felér egy adag sóval, amit az eleven sebbe szórunk.
- Tudom, hogy félted őket. Én is. Főleg Wandáért aggódom. A csapat többi része viszont.. az, hogy nincs hír, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy baj van. Sőt. Ez jó hír is lehet, hiszen sikeresen tudnak rejtőzködni, ami jó dolog. Elfog jönni az az idő, amikor újra mindenki együtt lesz. – a munkám során rengeteg dolgot sikerült megtanulnom, ahogy azt is, hogy a csend nem mindig jelent rosszat. Azonban Steve most nagyon is fogékony arra, hogy mindenbe a legrosszabbat képzelje bele.
Már épp nyitnám a szám, hogy szavaidra egy újabb adag pozitív lökettel reagáljak, amikor a karoddal felém nyúlsz. Tekintetemmel végig követem eme mozdulatodat, s némán hagyom, hogy megérints, erős kezeid közé kerüljön az enyém. Akaratlanul is kiszökik egy apró sóhaj rózsaszín ajkaim közül. A közelségednél jobban már csak az érintésed hiányzott. Eszeveszett módon. Még mindig hatással vagy rám, és ezt nem tagadhatom.
- Minden alkalommal, amikor kisétálsz az ajtón, hátat fordítva nekem, valami eltörik bennem. Nem tudom, hány alkalommal tudom ezt még végignézni úgy, hogy valamelyest sértetlen maradjak, és ne hulljak szét apró darabokra. – hangom halk, de annál határozottabban csendülnek a szavak, s szemeim összefonódott kezeinkről most lelked tükreire siklanak. - Azt mondtad, tudnod kell, mit érzek most. Nos, én nekem nem kell tudnom azt, hogy Te mit érzel ahhoz, hogy feltételek nélkül melletted legyek most, és holnap és azután, bajtársként, barátként. Ehhez csak az kell, hogy ne taszíts el magadtól. -
Hisz megtetted, nem is egy alkalommal. Talán nem is emlékszel mindegyikre, pedig ettől még megtörténtek, s egészen az elmémbe s a lelkembe égett. Akárcsak a hotel szoba képe, és a véletlennek köszönhető közös akció reménysége, amikor is egyszer csak bezárkóztál, és végül elmentél. Igen, emlékszem még rá. Pont mint a legutóbbi vitánkra a lakásomban.
- De kérlek ne kelts bennem hiú ábrándokat. Tudom, és rettenetesen sajnálom, amiért elszúrtam ezt az egészet kettőnk között, de sajnos nincs varázserőm, hogy csak úgy meg nem történté tegyem a dolgot. S azt is megértem, ha már túlléptél mindazon, ami kettőnk között történt. Én megértem Steve, tényleg, még ha belül fáj is. De mindezektől függetlenül szeretnék továbbra is melletted állni, még ha más minőségben is…   – biztos vagyok benne, ahogy Sam elvesztésétől félsz, úgy az én személyem felszívódása sem esne jól a sérült lelkednek. Azonban nem kell azt éreztetned velem, hogy újra esély lehet kettőnk között, ezzel megalapozva a maradásom, mert az ilyesfajta kegyes hazugság és illúzió nélkül is itt maradok. Veled. - .. ehhez pedig nem kell semmit sem ígérned, vagy adnod nekem. Ugye érted, mire gondolok? -
Úgy érzem, vissza kell kérdeznem, hogy mindaz, amit most Rád zúdítottam, miként is csapódik le Nálad. Nem szeretnél félreértéseket, és bármennyire is kellemetlen minderről beszélni, inkább most mint később. Jobb tisztázni, elvégre ki tudja, meddig leszünk még így, szűk környezetben, mely egy egészen sajátos világot alkot most a számunkra. De ne gondold azt, hogy összetört szemekkel nézek most Rád, elvégre ismersz, annál sokkal állhatatosabb vagyok, s éppen ezért egy szomorkás mosolynál többet nem engedek meg magamnak, miközben a kezem még mindig a tieid között pihen.
Milyen ironikus, hisz arra kértelek, ne hitesd el azt velem, hogy újra több lehet kettőnk között mint baráti kapcsolat, most mégis húzom a pillanatot, hogy kiélvezzem ezt a fajta fizikai kontaktust Veled.



UNSTEADY ♫ | HA TUDNÁD, MENNYI MINDEN ÉR EL HOZZÁM.. :$ <3
• •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
451
∆ Tartózkodási hely :
⚛ actually in London ⚛



Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Hétf. 06 Márc. 2017, 12:13


❝I love it when you make me...❞
Sharon&Steve


El kell fogadnom a segítségedet, mert nagyobb szükségem van rá, mint valaha. És bizony akkor is soroznod kell szavaiddal, mikor a legkevésbé sem mutatok rá hajlandóságot, hogy elfogadjam, amit mondasz. Az igazság az, hogy szükségem van rá, hogy felnyisd a szemem. Kell, hogy menedékként formálj azzá, akivé lennem kellene és mindezt úgy tedd, hogy közben egyre közelebb idomulunk egymáshoz. Mert, ha ez nem történik meg, akkor nem tudom, hogyan fogok tudni minden teherrel megküzdeni. Ha nem kapom meg tőled a támogatást, amire szükségem van, azt hiszem nem lesz erőm hozzá, hogy küzdjek... A lehető legjobb utat választod rá, hogy feléleszd bennem a Kapitányt. A reptér óta szundikál, nekem nincs hozzá meg a képességem, hogy éberré változtassam, de neked igen.
- Milyen legyek? - halkabban kérdezem a kelleténél, ez betudható annak, hogy hirtelen közelebb húzódsz hozzám, nem tudom. Azt érzem, hogy suttoghatok, hogy a legcsendesebb hangszínem is üvöltene most. Ezt pedig nem akarom. Finom akarok lenni, puha, törődő veled. Érzéki, olyan, akire szükséged lett volna mindvégig, mikor én lemondtam rólad.
Türelemmel hallgatlak végig, miközben tekintetem pontról pontra jár arcodon. Szemeiden, ajkaidon, a megfakult bőrödön. Veled is elbánt az utóbbi időszak, de még így is te vagy a legcsodásabb nő, az én szemeimben. - Tudom, hogy igazad van. Tudom én,.. ez csak nem könnyű. - magamra erőltetem legelőzékenyebb mosolyomat, majd úgy fürkészem barnáid. Élvezek lubickolni bennük. Bánt, ha nem engem figyelnek...
Némán bólogatok, amikor kérdezel. A békítő szerepben is tündökölsz majd, tudom jól. Nincs olyan szerepkör, amiben ne lennél te a legkreatívabb, talán épp ezért fordultam hozzád. Titkon abban bízva, hogy belém öntöd ezt a fajta reményt és lelkesedést. Leejtem pillantásom, miután elcsendesedsz. Minden olyan zűrös, annyira nehéz, hogy fogalmam sincs, hogyan kezdhetnék bele abba, amiért elbotorkáltam ajtódig. Hogy mikor érik meg a pont rá, hogy én beleolvasszam érzéseim? Hogy hogyan érintene téged, ha most elővenném kettesünk legérzékenyebb fonalát? Nem tudom, hogyan miképpen vágjak bele, de annyi biztos, hogy el kell vágnom a némaságot és beszélnem kell helyette.
Nedvesítenem kell ajkaimon, mikor megérzem ujjaid melegségét felkaromon végig csúszni. Tekintetem, figyelmem, koncentrációm a találkapontra korlátozódnak. Amint simításod végéhez közeledik, felszegem állam és egy mindent-elmondó mosollyal fürkészlek, vizsgálva reakciód. Elbújtatom kékjeimbe vágyakozásom utánad és nem leplezem azt sem, mikor a szám beharapva nézek ajkaidra, hogy mennyire vissza kell fognom magam, hogy ne engedjem szabadon férfias ösztöneim irányodba. Akkor is, ha te csupán édes-mézes bátorítással fordulsz felém, tudnod kell, hogy az én érzéseim változatlanok.
Szó - szót követ, én pedig nem tudok megkapaszkodni az udvariasságomban, bele vágok a közepébe. Szinte már ellentmondást nem tűrően kérdezlek, követelve válaszod. Félelmetes lehet, hogy miféle érzelmek kezdenek ólálkodni körülöttünk. A hangulat gyorsan változik, mikor megacélozott tartásommal előrébb dőlök, ezzel érzékeltetve, mennyire türelmetlenül várom a végszót kettőnkre. Pontosítok neved kiejtve, mert tartok tőle, félreértettél. Gyanúm helyes, ezért konkrétan kibököm mi aggasztja belsőmet. Engedtelek már kicsúszni kezeim közül, sőt, konkrét példával tudnék élni, hányszor ejtettelek, hárítottalak el magam. Nem akarom ismét elkövetni ezen hibáim. Így hiába az ártatlan, - őzike pillantásod, nem engedek szoborszerű komor képemből. Rád fókuszálok és nincs most, amivel elterelhetnéd figyelmem. Túlságosan fontos, túlságosan nagy téttel bíró a válaszod, melyet adhatsz nekem.
Meghallva azt, erőtlenül enged tartásom. Szemöldökeim csupán a pillanat töredékére futnak szomorún össze, a továbbiakban érzelemmentesek maradnak. Kékjeim lesütöm. Mély sóhajjal kell feltöltenem tüdőm, hogy ne essen össze a bordáimtól védett szívem szilánkosra zuhanó darabkáitól. Kétségbeesésemben nem tudok felelni. Tudom, hogy kellene, de olyan ez, mint amikor hirtelen állítanak pengét a szívedbe, nem tudsz vele mit kezdeni. A kezdő fázisban megismerkedtek. Te, és a fájdalmad okozója. Ahogyan én most, a Te érzéseiddel. Félő, hogy elkalandozom a reménytelenségben, ezért hálás vagyok, hogy eltereled csevegésünk medrét.
- Haha, attól félek én is. - hahotázom halkan, szinte tartva tőle, hogy meghallod. Élvezem, hogy képesek vagyunk minden korábbi ellenére ilyen témákban is megmártózni, de a hangulat nem tűnik el. A feszélyezettség rajtunk marad, ezért kénytelen vagyok elbúgni, mire számítok Tőled, még akkor is, ha túl nagy kérés ez tőlem. Hirtelen szélesedő mosolynál többet azonban nem mondok, megtartom magamnak a hozzá fűzött egyéb megjegyzéseimet.
A következő kérdés kellemetlen, már-már fizikai fájdalmat okoz, de kénytelen vagyok felelni. Elmondani, amit tudok. Akkor is, ha igazán karcsú a válasz, ami a többiek hogy-hol létét illeti. Optimizmusodra kiszélesedik ajkaim görbéje, képtelen vagyok nem mosolyogva nézni rád, mikor ilyen erővel igyekszel felkapkodni a földről. - Te is tudod, hogy nem lesz már semmi olyan, mint előtte. És ez, nyomot fog hagyni mindenkiben. Benned, bennem. Az újra találkozás fájdalmas lesz... nem tudom, hogy feltudunk e készülni rá. - fejemmel biccentek egyet, mint aki inkább bele sem gondolna ebbe, de ennek ellenére elcsendesedve pillantok kettőnk közé. Valahová az alattunk gondosan beágyazott pléd gyűrődéseibe temetkezem. Figyelve a mintákat, hogyan követik egymást...
Nem tudom, hogy honnan veszem a bátorságot, de megragadom kezed. Belevonom enyémekbe, és cirógatom, babrálok vele. Lekötöm figyelmem, érintelek Téged. Magamban persze sokkal többet élek át a látszatnál! Enyhítem hiányod, egyetlen morzsádon falatozva. Kiélvezem, hogy simogathatom selymes bőröd, és felelevenítem, milyen érzés volt, mikor arcomon játszottak ujjaid... de akkor megszólalsz, s kékjeim magadra vonod. Figyelemmel hallgatlak, szinte márvány szoborrá dermeszt koncentrálásom.
- Sharon... - próbállak megakadályozni abban, hogy újabb sebeket tépj föl és árts mindkettőnknek, de nem sikerül meggátolnom, hogy folytasd. Nedvesítenem kell torkomon, rendeznem arcizmaim, hogy szavaid hallatán ne üljön ki őszinte reakcióm ábrázatomra. Kezeim elhúzom Tőled, mikor tartasz egy aprócska szünetet, s meghajtom fejem. Csóválom, hogy kifejezzem, mennyire nem értek egyet veled, e percben, s miféle károkat okozol most kettőnkben, fel nem foghatom. Még.
Kérdésed meghallva zaklatottan pattanok föl előled, ellépve az ablakodig, ahol is tenyerem számra tapasztva, végig futtatom azt egészen államig. Úgy érzem, megfulladok a négy fal között. Most, hogy tudom, te mit gondolsz, egyszerűen belerobban a mellkasom! A kékjeim elhűlnek, érzem, hogy minden érzésem egy csomóba gyűlik és robbanni kíván. Türelmetlen pillantást vetek rád, fejem csalódottan csóválva.

- Túlléptem? Úgy látod rajtam, hogy túlléptem kettőnkön? Sharon, mi az, hogy barátként? Meg más minőségben? Ne mondd ezt,... - vágom csípőmre egyik tenyerem, míg a másikon lévő mutató-hüvelykujjam megtalálják orrnyergem egy pillanatra. Fel nem tudom fogni, hogy mindazok után, ahogyan megközelítettelek, s közelítelek, hogyan gondolhatod, hogy mindössze ennyit kérek belőled. Kérek? Követelek!
- Én voltam az, aki elcseszte. Oké? Nekem kellett volna máshogyan megküzdenem azzal, hogy közöd van Peggyhez, de nem tudtam. És ezt rettentően sajnálom, most is. Ha akarod, ezerszer bocsánatot kérek azért, ahogy akkor - ott viselkedtem veled, de ne kérj arra, hogy legyek a barátod... - pillantok föl értetlenül, kutatva íriszeid után, s helyzetedtől függetlenül eléd lépek, ha ülsz továbbra is, akkor szemből eléd térdelek - Megértem, hogy bizonytalan vagy. Megértem, hogy tartasz tőle, hogy átmeneti az, amit érzek. De nem így van. Szeretlek, és nem fogom engedni, hogy hagyd elveszni azt, amink volt azért, mert hibáztam egyszer. Hagynod kell, engedned, hogy jóvátegyem és bebizonyíthassam, hogy őszinték az érzéseim. - erőtlenül nézlek, miközben hangom elcsukló. Határozott vagyok, szinte dühödt. Természetesen elfogadom, ha úgy döntesz nem bírod tovább azt a sok terhet, ami kettőnkkel járhat a jövőben, de ha van rá némi esély, hogy együtt maradjunk és kockáztassunk, én vállalni akarom.
- A folyton pimasz Sharon Carter épp most ne kockáztatna?! - mosolyom, pillantásom kétségbeesett, ennek ellenére feltölt a lehetősége, hogy igent mondasz nekem és megpróbálsz még egy kicsit bizonytalan síkon lépkedni mellettem. Életem, csak hagynod kellene, hogy a törékeny úton megtartsalak. Az én kezeim határozottak és erősek. Elbírlak velük, akkor is, ha nem hiszel többé bennem...




így érzek... |Tudnom kell! ~   kalimpál  szeretés  
• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Szomb. 11 Márc. 2017, 11:01


❝Hold, hold on, hold onto me.❞
Sharon&Steve


 Egyetlen percig sem feltételezem, hogy én lennék az, akiből meríted az erőd, ha csak sejtésem lenne jelenlétem valódi fontosságáról, még csak eszembe sem jutnak tovább rombolni a kettőnk között húzódó ingatag hidat, melyet – olybá tűnik – mindketten szeretnénk újjáépíteni. Lehetséges volna?
”Bizakodóbb.” - csupán egyetlen szóval, és egy kedves mosollyal adtam meg a választ a halkan feltett kérdésedre, és ezúttal nem mellékeltem hozzá hosszasabb magyarázatot. Úgy gondoltam, nincs szükség rá, hiszen Te pontosan tudod, mire is gondolok. Vagy ha nem, akkor megadtam a kezdőlöketet ahhoz, hogy a gondolataid egészen más mederbe tereld. Apró lépésekkel a kitűzött cél felé, nem igaz?
A kialakult helyzeted iránti együttérzésem minden érzékszerveddel tapasztalhatod, hisz ott van a szavaimban; ezáltal a hangomban, a barna lélektükrökben; melyek Téged fürkésznek rendületlenül, s az érintésemben; melyben tudtomon kívül talán több is rejlik, mint puszta baráti gesztus. Közelséged felidézi bennem azokat az emlékképeket, melyek makacsul megtapadtak szürkeállományom falán, s azóta is kísértenek. A percek, s órák, mikor bőr a bőrrel érintkezett.. Nem! Ki kell józanodnom, s visszarázódnom az eredeti szerepembe, csak éppen ez nem olyan könnyű, ha így nézel rám. Elkapom a tekinteted, amint az ajkaim fixírozod, s azt az apró pillanatot, amikor a fogaid saját húsodba kapnak, pontosan úgy, ahogy én kívánlak most megérinteni. Biztos vagyok benne, hogy arcomra valami egészen más ül ki, mint ártatlan s ábrándos arckifejezés. S amikor ez tudatosul bennem, zavartan sütöm le a szemeim. Maga vagy a két lábon járó kísértés, s most úgy érzem a bolondját járatod velem. A bizonytalanságom által suttogott szavak ott dübörögnek az elmémben, s képtelen vagyok elengedni magam, úgy igazán. Ebből a keserédes érzésből erőt merítve adom meg a választ a pontosított, és egyértelmű kérdésedre, melyet egy ellentmondást nem tűrő csomagba rejtve nyújtod át nekem. A reakciód pedig sokkal beszédesebb a hangosan kimondott szavaknál. Csupán egyetlen problémám van vele; az általam kreált elmélet kirakósai közé eme darab nem illik bele. Velem született makacsságom pedig megakadályozza azt, hogy az orromnál tovább lássak, s végre megértsem, mi is folyik kettőnk között.
Éppen ezért nyúlok egy olyan eszközhöz, mely képzeletemben ismerős barátként simul az ujjaim közé, csak éppen nem működik ez a bizonyos „varázspálca”, hiszen nem tudom a ránk telepedett hangulatot eltörölni, s valami egészen mássá formálni. Olybá tűnik, a humor apró darabkái most nem tudják semmissé tenni a feszültséget, mely ott vibrál, s ezáltal mindketten feszélyezettebbek vagyunk, mint az szükséges lenne. ”Vannak helyzetek, melyekre nem lehet felkészülni Steve, felesleges is ezen agyalnod.” – mozdulataid lemásolva tekintek én is kettőnk közé, s a pillanatnyi beálló csendet Te töröd meg végül azzal, hogy a kezeimért nyúlsz. Mintha csak  megtaláltál volna egy apró rést a lassan omladozó, engem körülvevő falon, és nemes egyszerűséggel nyúlnál át rajta, hogy elérj hozzám. Igen. Csak ez lehet a magyarázat arra, ami ezek után következik. Hiába szólítasz a nevemen, s hiába bármiféle reakciód, a szavak csak úgy ömleni kezdenek belőlem, mint a forrongó vulkánból kitörő láva. Abban a percben nem igazán törődöm azzal, hogy ez a bizonyos képzeletbeli láva mi mindent pusztít majd el.
Fájdalmat okozok Neked - pedig Te vagy az utolsó ember, akinek akarattal ártanék. Kezeid elhúzod, én pedig a sajátjaim az ölembe húzva ejtem le erőtlenül. Nem hibáztatlak a reakciódért. A szavaim végeztével kérdezek, hogy visszacsatolást nyerjek afelől, hogy a mondandóm tartalma elért e Hozzád. Ám azonnali megerősítés helyett felpattansz mellőlem, én pedig csak leszegem a fejem. Még ahhoz sincs bátorságom, hogy tekintetemmel kövesselek Téged.

Az ágyamra vetülő árnyékodból látom, hogy az ablaknál torpansz meg. Egy pillanatig azt hittem, egyszerűen kisétálsz a szobám ajtaján, és a szuvasodó fát egyszerűen az orromra csapod, de valami oknál fogva még mindig itt vagy. A vénáidban pumpáló harag szinte tapintható, én pedig csak még rosszabbul érzem magam, mint eddig. Botor gondolat volt azt hinnem, hogy az őszinteség majd felszabadít?
- Ugyan Steve, láttam, hogy nézel Rá.., Jenniferre, ott Bécsben, majd abban a nyamvadt börtönben. - csúszik ki a számon megállíthatatlanul az újabb gondolat, mikor a szavaid elérnek hozzám. Vagy épp, hogy nem közelítenek meg eléggé, mert még mindig makacsul ragaszkodom a saját elméletemhez. - És ezzel nincs is semmi baj, nem hibáztatlak érte, elvégre egy igazán különleges és gyönyörű nőről van szó. Megértelek, hidd el. -
Vajon csak szerintem hangzik szánalmasan mindaz, amit mondok? Mintha áldásomat adnám a kettősükre, és azt is a legelfuseráltabb módon. Szavaim klisésebben hatnak, mint egy utolsó kis Las Vegas-i kápolnában elhangzó eskü szöveg, melyet egy kiégett Elvis hasonmás olvas fel az illuminált állapotban lévő ifjú párnak. Hmpf.
- Nem kell bocsánatot kérned Steve..   – erőtlennek hatnak a szavaim, a Tiedhez képest. Lendületesen és eltántoríthatatlanul beszélsz, s úgy érzem, egyre csökken az erőm, ami az ellenkezést illeti. Azt mondod, Te hibáztál, pedig nem így van! Hisz az imént vállaltam magamra mindent, így hát mi szükség van most erre? Miközben a pillantásod kerülöm, az ágy széléhez húzódom, s lábaim a padlót érintik. Ebben a pillanatban lépsz oda hozzám, s ereszkedsz térdre, s immáron elkerülhetetlenné válik az, hogy a szemeidbe kelljen néznem. Újabb szavak, egy vallomás, én pedig nem tudom azt megakadályozni, hogy a pír ne terüljön szét orcáimon, miközben elkerekedő szemekkel nézlek Téged. Tökéletesen megfogalmazod az, mik azok a láthatatlan béklyók, melyek megakadályozzák, hogy közeledjek Hozzád. Tartok tőle? Egyenesen rettegek! A szívemet jeges félelem öleli át, ha arra gondolok, hogy mindaz, amit az ENSZ bázisának folyosóján mondtál, és a mostani szavak egyszerűen csak egy átmeneti állapot címkéi. Hogy a körülhatárolt, már-már steril környezetünk váltja ki ezt belőled, s egészen addig fog tartani, amíg a való élet újra be nem kopogtat az ajtónkon. - Hisz már mondtam, Te nem hibáztál semmiben sem.   -
A szívverésem szaporábbá válik, a mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedik le s föl, miközben újfent megpróbálok ellent mondani Neked, igaz elég gyengére sikeredik. Sarokba szorítottál, és láthatóan ezt nem viselem túl jól. Azonban a bennem tomboló feszültség oldódni látszik, amikor ismét  megszólalsz, én pedig meglepetten pislogok.
- Nem szép dolog a saját szavaimat ellenem fordítani.   – bontakozik ki apránként egy mosoly az ajkaimon, miközben valamivel élettel telibb hangon válaszolok. Pontosan emlékszem még arra, amikor én regéltem Neked a kockáztatásról. Mennyivel másabb helyzet volt akkor, mint most. Az akkori magabiztosságom elhalványult, és sokkal sérülékenyebbnek érzem magam ebben a pillanatban, mint egész életemben bármikor is. - Szeretlek Steve, és éppen ezért itt már sokkal többről van szó, mint puszta kockáztatásról. -
Ezúttal nem halkítom le a szavaim, nem suttogva ejtem ki azokat, hisz azt akarom, hogy tisztán halld mindazt, amit mondok. Ismertségünk óta először mondom ki ennyire nyíltan, hogy mit érzek irántad. Még a kapcsolatunk alatt sem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy kimondjam; szeretlek. A múltam tudatában egyszerűen nem éreztem azt, hogy megtehetem. Most pedig, hogy Te másodjára vallod meg, egyenesen a szemeimbe nézve, úgy érzem, némi bátorságot ad, hogy végre megtegyem. Mert hiába minden bizonytalanság, ami bennem van, mindez az érzéseimen nem változtat, még akkor sem, ha Te végül egy másik nő oldalán állapodnál meg. Az már megint egy másik kérdés, hogyan lennék képes arra, hogy végignézzem az egész jelenetet, mialatt valaki más mellett találod meg azt a boldogságot, amit kettőnknek kívánok.
Valószínű elvéreznék. Egyenesen elbuknék, hiszen oly nehezen tartom magam távol Tőled. S ezt mi sem bizonyítja jobban az, ami a mondandómat követi. Túlságosan is közel vagy hozzám, az illatod egészen megrészegít, s kékjeid valami olyasmire sarkallnak, amit nem szabadna megtennem. De mégis lépek! Karjaim felemelve fogom ujjaimmal közre az arcod, s miközben közelebb hajolok Hozzád, ugyan azzal a lendülettel vonlak magamhoz, hogy holmi szavak helyett csókban forrjanak össze az ajkaink. A kettőnk között húzódó fizikai távolság egyszerűen az őrületbe kerget. Már pedig ha nem érinthetlek, minden bizonnyal nem egy börtönben, hanem egy pszichiátriai intézetben kötnék ki. S pontosan ezt a kiszámíthatatlan érzést használom fel, s fojtom szenvedélyes csókunkba, mellyel kéretlenül ostromollak – s csak remélhetem azt, hogy nem lelek elutasításra. Kénytelen vagyok megadni magamat Neked...



UNSTEADY ♫ | HÁT TUDD MEG, HOGY ŐRÜLTEN… szeretés !!!  nyáladzik  
• •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
451
∆ Tartózkodási hely :
⚛ actually in London ⚛



Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Kedd 14 Márc. 2017, 13:06


❝I love it when you make me...❞
Sharon&Steve


Az ablakhoz húzódom. Képtelen vagyok a közeledben lenyugodni. A felhevült mellkasomban robogó düh felkarcolja szívem falára kétségbeesésem. Orrlukam kitágul, ahogy feltöltöm tüdőm levegővel. Leplezetlen haraggal totyogok egy helyben, mikor megkérdőjelezed őszinteségem. Nedvesítenem kell a kiszáradó ajkaimon. Szemeim résnyire szűkölnek, szemöldökeim összeszaladnak. Elképzelni sem tudom, hogy kire célozgatsz, még karjaim és szét tárom. Amint Jennifer neve elő kerül, értetlen arckifejezésem megváltozik. Minden felfelé szaladó vonásom elernyed, kifújom a benn tartott levegőt, s elpillantok rólad. Feltárt kezeim csípőmre húzódnak. Csóválni kezdem a fejem. Állkapcsom megfeszül.
- Háthmm... - nyögöm erőtlen nevetésbe fulladva sóhajtásom, közben továbbra is rázva a fejem. Lehajtom azt, majd ajkaim összemorzsolom. Meggondolatlanság lenne egyből válaszolnom, s tudom, hogy rendeznem kell gondolataim előbb. - Őszintén nem tudom, hogy mit mondjak. - erőltetetten felnevetek, mikor tudtomra adod még azt is, hogy megértesz. Elképedésemben csak döbbent tátogásra vagyok képes. Fogalmam sincs, hogy a lemondásodnak rólam, hogyan kellene bennem elfogadásra kerülnie. Borzasztó fájdalmat érzek, feszülést, ha arra gondolok, hogy konkrétan pehely könnyedén utamra engednél...
- Az, hogy hogyan nézek rá, vagy bárki másra úgy gondolom attól is függ, hogy épp milyen helyzetben vagyok vele és hol. Jennifer fontos nekem, nem fogok hazudni. - határozottan szavalom, az ablakpárkánynak támaszkodva csípőmmel - És mindig is fontos lesz. Csodálom őt, és valóban gyönyörű nő. Amennyire csak lehetséges megkedveltem! - hangom gyengédebb, mint az érzéseim, mik bordáim között dörömbölnek - De ha láttad, hogyan néztem rá, akkor bizonyára az sem kerülte el az éles látásod, hogy hasonlóképpen néztem Wandára is. És Natira. - szemöldökeim vonalai lágyulnak, szinte már lesajnáló pillantással hajtom meg fejem.
Ha képtelen vagy megbirkózni vele, hogy vannak olyan nők az életemben, akikért oda adnám az életem, bármelyik kezem, bármelyik pillanatom, akkor fogalmam sincs, hogyan működhetne az, amiért küzdeni próbálok...
- De igen, de kell. Mert úgy veszem észre, hogy nem érted meg, hogy mit akarok! - pihegve borulok eléd, térdre ereszkedve. Talán megalázkodom, talán kicsinyes, talán még nevetséges is, hogy így teszek, de nem arról vagyok híres, hogy feladom a küzdelmeimet. Téged sem foglak feladni!
- Csak egy pillanatra figyelj már rám! -
hitetlenkedve húzódom el egy arasznyit, mikor ismételni igyekszel magad. Nevetésbe húzódik ajkaim görbéje, mert nem bírom felfogni, hogy mi gátol meg benne, hogy elfogadd a bocsánatkérésem. Esküszöm úgy érzem, hogy fölöslegesen teperek itt, és te már döntöttél helyettem is!
Láthatóan mindkettőnket darabokra marcangol ez a beszélgetés, így a hozzád legközelebb álló eszközért nyúlok, s megragadom két kézzel, hogy magunkhoz ránthassam és menthessem vele a törékeny kapcsolatunkat. A humorral, egy csipetnyi nevetéssel próbállak meg rávenni, hogy bízz meg bennem. S oly'bá tűnik, sikerülhet!
- Nem szép dolog egy férfi bocsánatkérését ilyen hevesen elutasítani... - szemöldökeim szomorúan futnak össze, szemeim és az arcom ennek ellenére nevet. Türelemmel várom, hogy mondj még valamit, vagy csak lökj el, háríts messzire. Rezzenéstelen arccal fürkészem szemeid, ajkaim beharapva. Nem tudom leplezni, mennyire félek a folytatástól! És akkor kimondod! Megkönnyebbülten esik lejjebb vázam, és azzal az őszinte gyengédséggel nézlek meg magamnak, miközben próbálom mélyen elraktározni, hogy mi is hangzott el éppen.
- Épp ellenkezőleg, semmi másról nincsen szó ezek után!- örömittasan csóválni kezdem a fejem. Érzem, hogy a boldogság átveszi a helyét korábbi kétségbeesésemnek, s a pánik, mint olyan átalakul. Többé nem kellemetlen. Kellemes bizsergésként szökik szöveteim alá.
S Te megteszed, mit nekem kellene! Ujjaid feltáncolnak arcperemen, ekkor némán belenyögök a kettőnk közötti távolságba, majd ahogy karjaid mohóbbá válnak, úgy döntöm előre törzsem, s fogadom az ajkaimra pecsételt érzéseid. Megfeszülten nyújtom karjaim törzsed köré, de még mielőtt meglepetésedbe elhúzódnál tőlem, balom felfuttatom tarkódon, s tenyeremmel mintegy' támasz tartalak fogva, ezzel kényszerítve rá, hogy csókunk tovább tartson egy pillanatra sem elegendő megnyugvásnál. Követelőzőn csókollak, meg sem engedve a luxust, hogy most az oxigént előbbre helyezhesd nálam. Képtelen vagyok bírni magammal. Annál jobban hiányoztál...
Úgy, s olyan hirtelen kapok combjaid alá, hogy magam sem egészen fogom fel, miképpen ülök helyedre, s hogyan is kényszerítelek rá, hogy az ölembe csüccsenj.- Szeretlek...- pillantok föl csillogó íriszeid után kutatva, közben egészen az ágytámláig húzódom, csupán egy karom felhasználva. A másikkal folyamatosan vonlak magamhoz. S, amint megérkezem, s hátam támasztékra lel, úgy pillantok föl rád, hogy tudd, mit akarok...



NOTHING |Meg kell állítanod...  zavarba jöttem  
• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Pént. 17 Márc. 2017, 10:09


❝Please don't go away. I need you now.❞
Sharon&Steve


Belementem a játékodba - mert nem hagytál számomra más választást. Semleges, s legfőképp Téged érintő témák helyett most nem csak Rólad van szó, hanem hirtelen mi, és a kettőnk megcincált kapcsolata kerül a fókuszba. Én pedig pontosan ezt akartam elkerülni. S lám, most mégis nyakig benne vagyok. Nem hibáztathatlak a kialakult helyzetért, hiszen magamnak is bőven megköszönhetem eme kínos perceket, melybe belekevertem mindkettőket. Kellett nekem kinyitnom a szám, és mindenféle baromságot összehordanom.
- Nem kell mondanod semmit sem.   - jelentem ki szárazon, mikor a kettőnk között beállt csendet megtöröd. Elég erősnek érzem magam, hogy egyszerűen elengedjelek. Legalábbis ezt mutatom feléd. Hidd csak azt, hogy könnyedén lemondok Rólad, mintsem tudomást szerezz arról, mennyire pokolian fáj ez az egész.
Mégis mit vársz Tőlem? Ennyire ismerhetsz már, a cicaharc nem az én műfajom. Annál sokkal büszkébb vagyok.
- Senki nem is kért arra, hogy hazudj.   - forgatom meg a szemeim, majd Rád pillantok, s némán arra kérlek; ne folytasd tovább.  De Te nem állsz meg itt, én pedig az elhangzottakat hallva kénytelen vagyok ismét lesütni a szemeim, miközben képtelen vagyok arra, hogy a szavaid okozta fájdalmat elrejtsem. Arcizmaim fájdalmasan rándulnak meg a szavaid, s megváltozott gyengéd hangszíned hallatán. Ha ezt így folytatod tovább, belefogok pusztulni, az egyszer biztos. Az i-re a pontot pedig az teszi, amikor elkapom a lesajnáló pillantásod. Kérlek ne, csak ezt ne! Nem kérek a sajnálatodból. - Nem tartozol nekem semmiféle magyarázattal Steve. S bár tudom, hogy azt mondtam, nekem bármit elmondhatsz, ha kérhetem, a jövőben a szerelmi életed részleteit inkább Sammel vagy Buckyval vitasd meg. Köszi.   -
Az általad elhangzott apró cinikus megjegyzést egyszerűen félresöpröm, mintha meg sem hallottam volna. A látásommal nincs semmi probléma, köszönöm szépen. Viszont a mellkasomban üzemelő ketyegővel hamarosan még nagyobb gondok lesznek, ha ezt így folytatjuk tovább. Ennek védelmében pedig nem átalkodom elővenni pimaszabbik énem, és egy enyhén csípős válasszal reagálni az elhangzottakra. Továbbra is kitartok a véleményem mellett, ahogyan Te is tetted korábban.
Emlékszem még arra az estére, amikor váratlanul beállítottál, és azt feltételezted, hogy a kollégám és közöttem több van, mint puszta munkakapcsolat. Hasonlóképpen mondtál le rólam, pedig én nem használtam Wrenre olyan jelzőket, hogy „csodálatos” és „gyönyörű”, majd végül faképnél hagytál. Újfent.
- Miért, mit akarsz? Egy olyan terhet a válladra húzni, ami valójában az enyém? Semmi szükség nincs rá, lépjünk már túl ezen..   - érzem, ahogy egyre ingerültebbé válok, és a hangszínem némi türelmetlenségről árulkodik. Az, hogy elém lépsz, s térde ereszkedsz, a legkevésbé sem a gyengeséged vagy holmi megalázkodást jelképez. Megakadályozol abban, hogy most én legyek az, aki menekülőre fogja. Majd a figyelmemet kéred, ami eddig is a Tiéd volt, még csak kérned sem kellett.
Egyszerűen nem értelek, miért teszed ezt? Hiszen már elmondtam, nincs harag bennem - helyette sok más emészt belülről, de ez nem a Te gondod, hanem csakis az enyém. Nem kell értem felelősséget vállalnod, főleg nem kötelességtudatból. Olybá tűnik, hogy a hangulat oldódni kezd kettőnk között - vagy csak a közelséged van rám ilyen hatással. Ismerős eszközhöz nyúlsz, amellyel eléred, hogy kicsit kibillenjek az eddigi pozíciómból. Ennek eredményeképpen pedig a saját szavaimat hazudtolom meg, és mondom ki hangosan azt, amit valójában érzek. S amiről azt hittem, világos és egyértelmű számodra, elvégre Bécsben majdnem az életemet adtam Érted. S bármikor megtenném újra!
A szívem majd átszakítja a mellkasom, miközben hagyom, hogy kékjeid magukkal rántsanak. Zúg a fülem, s csupán halk morajként jut el a tudatomig a válaszod. Úgy érzem, már nincs mit veszítenem, éppen ezért engedek ösztöneimnek, melyek önző módon Téged akarnak. Nem is gondolkozom, nem is ellenkezek, egyszerűen megérintelek; először csak a kezeimmel, majd végül az ajkaimmal magaménak követelve a Tiéd. Heves reakciódra azonban nem számítottam. Mintha csak megéreznéd pillanatnyi meglepettségem, karjaid édes satuba zárnak, s még véletlen sem engedik, hogy akár csak egy másodpercre is elszakadjak Tőled. Elgyengülve hagyom, hogy érvényesítsd akaratod, s mélyítem el csókunkat, mit sem törődve olyan létszükségletekkel, mint a levegővétel.
Mozdulsz, én pedig a karjaimmal átölelve a nyakad, kapaszkodom beléd, hogy szorosan magamhoz ölelhesselek. Enyhe meglepettséggel konstatálom, hogy a következő pillanatban fordítasz a helyzetünkön, és immáron már Te ülsz az ágyon, én pedig az öledben foglalok helyet, kényelmes terpeszbe rendezve a lábaim.
- Én is szeretlek Téged.   - suttogom ajkaidra szívem vallomását, újra, miközben egészen közelről nézek egyenesen a szemeidbe. Meztelennek érzem magam. Gyengének, és végtelenül sebezhetőnek, és ha akarnám, se tudnám ezen érzéseim kitörölni barna íriszeimből. A Te szádból hallani azt, hogy szeretsz, egyszerre pörget fel, és riaszt meg. Úgy érzem, hogy talán a következő pillanatban fogsz darabokra törni. Támaszra lelsz, én pedig egészen Hozzád simulok. Ugyan azt az éhes csillogást vélem felfedezni íriszeidben, mint a sajátomban, ez pedig nem segít abban, hogy leálljak. Pedig az a maradéknyi józanész még azt súgja nekem, itt és most kellene abbahagynunk, mielőtt jobban megsérülne valamelyikünk. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?   -
Orrom hegyével a Tiédet érintem meg kedvesen, s bár szavaimmal óvva intelek a folytatástól, a testem egészen ellentmond a feltett kérdésnek. Kezeim a vállaidról a mellkasodra csúsznak, egyre lejjebb s lejjebb haladva, a vékony póló alatt kitapintva a kemény izmokat, egészen a felsőd aljáig araszolva, ahol szemérmetlen módon csúsztatom kezem a pamut alá, azzal a félreérthetetlen szándékkal, hogy megérinthesselek. Eközben apró csókokat lehelek először a ajkaid szegletébe, majd tovább haladok arcod élére, hogy onnan a nyakad érzékeny területére kalandozzak el. Ez a lelassított tempó kínzóan hat rám, szinte beleremegek! Mégis elnyújtom a pillanatot, a kettőnk pillanatát.
- Tovább bonyolítani az egyébként sem egyszerű életed.. velem? – fűzöm tovább kedvesen az iménti hangulatot, s az utolsó szónak némi hangsúlyt adva harapok bele finoman a füledbe, miközben körmeimmel apró köröket írva le a hasfaladon, haladok egyre feljebb, ezáltal a pólód is fentebb húzva. Hirtelen mozdulva szakadok el kissé Tőled, s megragadva a felsőt alját húzom még fentebb, és ha engeded, akkor némi segítséggel szabadítalak meg tőle, hogy az ágy mellett kössön ki a nemkívánatos ruhadarab. S eme lendületet kihasználva a saját zöld felsőmért nyúlok, és áthúzva a fejemen, dobom azt is félre. Meztelenné vált felsőtestemmel simulok a Tiédhez, s bőr a bőrhöz simul, miközben újabb csókot lopok Tőled. - Egyszer már bebizonyosodott, hogy nem működik kettőnk között. Miért hiszed azt, hogy ezúttal másképp lesz?   -
Talán nem lesz ínyedre, hogy pont egy ilyen felforrósodott helyzetben szegezem Neked eme kérdéseket, de mindig is tudtad, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. A Peggyhez fűződő rokoni szálamat leszámítva nem árultam zsákbamacskát. A vonzalom tagadhatatlan, ahogy az érzéseim is, de vajon mindez elég lesz ahhoz, hogy működjön? Hogy túllépjünk a repedéseken, és újra kezdjük?
Bármi is legyen – vagy éppen ne legyen – a válaszod, kezeim a nadrágot felé araszolnak, azzal a nem titkolt céllal, hogy abból is kihámozzalak. A szikra, melyet Te okoztál, most lángra lobbant, de vajon elbírsz vele? És én képes leszek kezelni ezt az egészet?



INNOCENCE ♫ | ÉS HA KÉPTELEN VAGYOK RÁ? nagy szemek  ultralove
• •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
451
∆ Tartózkodási hely :
⚛ actually in London ⚛



Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Szer. 29 Márc. 2017, 16:14

+18



❝I love it when you make me...❞
Sharon&Steve


Felkavar, kis híján felemészt ez a szópárbaj veled. Aligha vagyok képes levegő után kapni. Nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy ilyen témákat terítsünk ki, méghozzá ennyire nyersen. Ily' nyíltan. Ami azt illeti, tapasztalatlan vagyok. Fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom, avagy mit nem. Így, mikor arra kérsz, hogy erről többé ne beszéljek, láthatatlan cipzár vonul keresztül ajkaimon, szemeim lesütöm. Ingerültté válsz, nem kevésbé, mint én. Kérdő pillantással terelem tekintetem el rólad. Kutatom a megfelelő szavakat, de attól tartok, hogy nem lelem őket, s itt és most neked és nekem sem erre van szükségünk. Bátorkodlak megközelíteni, eléd térdelni, kiönteni a szívem, s egy utolsó döfésre felajánlom azt. Hibáztam, lehet. Nem tudhatom. Férfiként másképp élem meg az érzelmeket. Olyan sokszor nem volt alkalmam még kapcsolatban élni, hogy tudjam miféle szabályokkal járhat, s ebből eredhet, hogy nem tudom, hol rontottam el. Mivel sebeztelek meg. Mi volt az a pillantásom, ami ennyire meggyötört téged. És ezt sajnálom...
Csókkal fejezed ki érzéseid, 'mi talán még téged is meglep, ezen kapva ragadlak magammal és fordítok helyzetünkön. Addig igazítva kettesünk, még kényelembe nem helyezkedsz fölöttem, rajtam. Karjaim mohón tapadnak lapockáidra, derekad köré. Húzlak, vonlak közelebb. Édesgetlek, s ha csak lehetőségem van rá, tovább csókolom puhaságaidat.
A megkönnyebbüléstől felnevetek halkan, kékjeim kutatják arcod, miután kiejted szívemnek megnyugvását puhaságaidon keresztül. Mámorfelhő borítja el tudatom, képtelen lennék csillapítani ösztöneimet, s nem segít, hogy bár leplezni próbálod, hasonló éhséget látok a te ragyogó tükreidben is. Pofátlanul kiakarom használni pillanatnyi gyengeséged, és minél többet kapni belőled. Olyan hiányérzettel éltem, mióta elváltunk, amit nem volt képes feltölteni semmi sem. Mert nincs hozzád fogható... S ezt kihasználva igyekszem követelni azt, ami úgy érzem jár nekem, amiért úgy érzem megéri ennyire faragatlanná válnom. A kérdésed egyetlen, mi képes visszarántani a józanságomhoz, s elhajtani a bennem feltörni készülő ösztöneim. Szomorkás mosollyal húzódom el, épp csak annyira, hogy láthassam arcod a kérdésed követően. Tudnom kell, miképpen nézel rám, mikor ennyire bizonytalan vagy bennem...
Szóra nyitnám a szám, hogy megnyugtassalak, kezeim ekkor lecsúsznak oldalaid mentén, s combjaidon telepszenek meg. Mégis, mielőtt még szavakba önthetném akaratom, kívánságom, érzéseim - te pimaszul a pólóm alá nyúlsz, s közben nyakamra leheled forró csókjaid. Képtelen vagyok megbirkózni az érzéssel! Ajkaim vékony vonallá formálva, alsóbba harapok! Lehunyom szemeim, hátra vetem fejem, ezáltal szabad utat engedve neked, míg jobbom ujjai belekúsznak aranyfürtjeidbe, s kissé követelőzően gyömöszölöm tincseid. Újabb szavak csiklandozzák a bőröm, ezáltal már a fülemet harapdálok. A bizsergető érzés miatt képtelen vagyok leplezni, mennyire kívánlak! Árulkodik férfiasságom!
- Semmit nem akarnék jobban... - nyökögöm erőtlenül, sóhajba öltöztetve kívánságom, épp annyira dőlve előre, hogy le tudd rólam hámozni a fölösleges darabot. Amint visszaidomulok hátam támaszához, s te is megválsz felső takaródtól, szemeim végig szaladnak meztelen felső testeden. Úgy érzem elvöröslik arcom, így hálás vagyok, hogy hozzám simulsz. És mégsem... Hiszen csak tovább fokozod kedélyemet!
- Tudod ugye, hogy Rómát sem egy nap alatt építették? - hangom gunyoros, arcomról további játékosságom olvashatod le, miközben épp csak szemeid keresik kékjeim. Amikor találkozik pillantásom - pontosan akkor - gyönyörködöm el alakodban, minden domborulatod megcsodálva, majd engedem kezeimnek, hogy cirógasson itt-ott. Érzékien, gyengéden, miközben nézlek. Te nadrágom felé kalandozol, én meg lepillantva annak irányába tovább harapdálom a számat!
- Én... - hirtelen kapok kezeid után, átölelve, talán túl nagy szenvedéllyel, majd hirtelen fordítok kettesünkön, hogy fölényeskedő pozícióba kerülve, lecibálhassam alsó takaróim mindegyikét, s téged is hasonlóan megfoszthassalak tőlük... - ... nem bírom tovább!! - bocsánatkérő pillantásom nem őszinte, mit ruháid letépésekor szemeid felé intézek, közben mohón, felforrt testem egészével igyekszek úrrá lenni magamon. Amint már nem fed semmi, s én is teljes egészemben lehetek az ágyadon, úgy mászok végig rajtad, hogy minden lehetséges pontunk összesimulhasson. Belecsókolok a combjaidba, a hasfaladba, a legérzékenyebb pontjaid sem kihagyva, majd föléd magaslok. Talán ebben a pillanatban, ezzel a nézésemmel, ezzel a fáradt, de sóvárgó pillantásommal próbálom tudtodra adni, hogy ez az utolsó lehetőséged, hogy elmenekülj előlem... mielőtt még!
Talán, ha ellenkezésbe ütköznék sem lennék képes megálljt parancsolni magamnak. Lejjebb araszolva tested fölött, végig hintem minden egyes porcikád csókjaimmal. Kezdve nyakszirteden, meg nem állva legérzékenyebb - legnőiesebb pontodig, ahol is mind a nyelvem, mind az ajkaim segítségül hívom. S nem hagyom abba, akkor sem, ha könyörögnél érte! Izmaim megfeszülve, érzem férfiasságom nem sokáig bírja ezt a kegyetlen állapotot, így amint biztos vagyok benne, hogy domborítasz a végpont után, föléd húzódom.
Nedvesítek ajkaimon, a s következő pillanatban már eggyé válok veled, ha engeded. Puhán, előbb törődőn. Féltőn. Arcod peremére érkező tenyeremmel simogatom bőröd, közben belecsókolva ajkaidba, s hacsak nem jelented, hogy valami kellemetlen, esetleg fájdalmas, akkor engedem vadabb oldalamnak, s felhevülten mélyebbre, gyorsabbra hatolok benned. A nyögéseim, a sóhajaim, a megfeszült izmaim elárulják hogyan érzek most... Kéjes hangulatomban megfeledkezem minden világi problémáról, leszűkül a világ, s nem lesz más, csak Te és Én!
- Sharon... - nyögöm a neved, pillantásod követelve magamnak, miközben előre billentett lábaid egyikébe marok tenyeremmel, míg másikkal támaszkodom. Kékjeim fürkészik arcod, minden pillanatban attól félek árthatok neked, hiába a gyönyörérzet. Nem tudom levetkőzni magamról az ösztönt, hogy óvni akarlak Téged!
Szabad kezem arcodra siklik ismét, s hüvelykujjaim alsó ajkadra vándorol. Élvezlek nézni, annyira... - Szhheretlek! - nyögöm bele a pillanatba, s hacsak nem akadályozol meg benne, lejjebb eresztem törzsem, s nyakszirted selymes bőrét kezdem harapdálni, csókolgatni, finoman.


HOLD ON |Akkor simulj az ölembe...  ultralove  zavarba jöttem  
• •
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve Pént. 07 Ápr. 2017, 19:06

+18


❝I try to make the worst seem better❞
Sharon&Steve


Kéz a kézben lépünk egyszerre mindketten erre az ismeretlen, rögös útra, mely nem csak a Te komfortzónád határait feszegeti. Önmagában a téma, melyet most boncolgatunk, nem ismeretlen a számomra, de azon pár korábbi alkalmakkor, amikor átélhettem ehhez hasonlót, nem hatott ennyire fájdalmasan az egész, és valahogy a szerepek sem így kerültek kiosztásra. Ugyan nem tetszelegtem a csalfa nő képében, de nem is volt még senki sem Előtted, ki ily módon befészkelte volna magát a lelkembe s a szívembe. Veszélyes játszma ez, mindkettőnk számára, de már ismersz - dacosságom nem ismer határokat. S éppen ezért a legjobb eszközt választod arra, hogy kizökkents ebből a furcsa, már-már zavarodott állapotomból. Ezzel pedig megakadályozod azt, hogy most én legyek az, aki egyszerűen elmenekül; előled, s az érzései elől.
Közeledésed meghozza azt a bizonyos áttörést, amikor már a józanész, és a magamban felállított tiltólista egyszeriben halványulni kezd. A saját magam által állított képzeletbeli határokat átlépve csókollak meg, miközben most először mondom ki hangosan, mit is érzek irántad. Még csak különösebb cselre sincs szükséged ahhoz, hogy magadhoz vonzz, és egyszeriben csak azon kapjam magam, hogy az öledben ülve, egészen közel simulva Hozzád szomjasan kapok az ajkaid után. Egyenesen belesétáltam az általad állított édes csapdába, s felesleges is lenne a szabadulásomért harcolnom; legfőképp azért, mert nem is akarom azt a fajta szabadságot, amelyben Téged kell tovább nélkülözzelek. Most nem.
Az általam megfogalmazott szavak azt az érzetet kelthetik benned, hogy még bizonytalan vagyok kettőnket illetően - s nem is jársz messze az igazságtól. Elhúzódsz kissé, s valamiféle kimondatlan választ keresel a magadban feltett kérdésre, de nem tudom garantálni, hogy meg is találod. Valami elpattant bennem abban a percben, amikor oly hevesen magadhoz vontál. Kettőnk pillanatában, a mostban nincs okom kétkedni, hiszen a vágy sűrű ködje az én józanságom is ellepte. Így hát nem kevés pimaszságot, s játékosságot olvashatsz ki finom vonásaimból abban a percben, mikor is kezeim a pólód alá siklanak, kevés esélyt hagyva az ellenkezésednek. Nem kell túl sokat merengened ahhoz, hogy rájöjj, a kérdésem inkább költői volt. Elvégre ha valami, hát ez mindig is kifogástalanul működött kettőnk között.
- Még a végén kénytelen leszek elismerni, hogy jól érvelsz. – hagyja el halk nevetés az ajkaim. Igazán frappáns válasszal szereled le újabb pimasz megjegyzésem. Valójában egy percig sem titkolom a szándékom, miszerint apránként szeretnélek elvinni az őrület végső határára. Túlfeszíteném azt a bizonyos húrt azzal, hogy a saját keserédes érzéseim bújtatom ilyen kínzóan lassú tempó mögé, még akkor is, ha ez legalább olyan nagy fájdalommal jár, mint Neked! Ám a játékomnak egyetlen határozott mozdulattal véget vetsz, de ne aggódj, emiatt a legkevésbé sem bánkódom. - Ugye tudod, hogy csak egy vékony fal választ el a legjobb barátodtól? -
Suttogom kissé elfúlva, széles mosollyal az arcomon, miközben nézem, hogyan szabadítod meg magad, s egyúttal engem is a nem kívánatos ruhadaraboktól. Azonban ez a fajta jókedv nem marad meg sokáig az arcomon, hiszen a következő pillanatban hozzám simulsz, én pedig alig hallhatóan felnyögök a régen tapasztalt érzéstől. Teljesen elvarázsolva nézlek, s ahogy fölém magasodsz, ajkaimmal a Tieid után kapok, de még mielőtt egy újabb csókot lophatnék, Te már tova is illansz, mint egy délibáb. A bőrömet ért csókjaid nyomán, egész testemen végigfut a libabőr. Egyértelmű, hogy fordult a kocka, és sokkal inkább én leszek az, akit őrületbe kergetsz. Csípőm megrándul, ahogyan legérzékenyebb pontomra lehelsz csókot újra és újra. Alsó ajkamba kell harapnom, hogy a belőlem feltörő árulkodó hangoknak valamelyest megálljt parancsoljak! Könyörögnék én, hogy hagyj fel eme édes kínzásoddal, de csak artikulálatlan szavak buknak ki duzzadt ajkaim közül. A testem azonban megadja a pontos választ a számodra, amikor is ívbe feszül, elérve azt a bizonyos pontot. Ködös tekintettel követem minden mozdulatod, s bár minden olyan egyértelmű, mégsem vagyok képes előre látni, mi következik most, pedig egyértelmű, s egyértelműen ugyan arra vágyunk mindketten! Mégis váratlanul él, ahogy eggyé válsz velem, s hangosan felnyögök, kéjes éllel. Hiába fekszem, mégis megszédülök! Beléd kapaszkodva lelem meg a biztos pontot, s barna íriszeimmel kapok a Tieid után, ahogyan az arcomat érinted. Minden mozdulatom, érintésem s csókom csak arra sarkall, hogy szabadjára engedd mindazt, ami Benned rejlik. S nem kell félned, hiszen nem ártasz nekem. Egyszerűen képtelen vagy arra, hogy fizikailag sebeket ejts rajtam.
- Itt vagyok.. - a nevemen szólítasz, s nem csak a pillantásom, de mindenem a Tiéd, s ezekben a felemelő percekben még csak fel sem merül bennem, mennyire ijesztő, hogy ennyire képes vagyok függeni Tőled. Ujjaim a hajadba túrnak, s kissé megemelkedve, csókollak meg újra s újra. Képtelen vagyok betelni Veled – s valahol az agyam hátsó részében ott motoszkál a gondolat, hogy jobb lenne, ha megtanulnék, mielőtt ténylegesen felemészt az, amit irántad érzek. - .. az életemnél is jobban. -
Elfúlva, levegő után kapkodva ismétlem utánad azt a bizonyos szeretlek szót, melynek kiejtése még mindig idegen a számomra, de ami ezt követi, már annál tisztább. Bécsben is az életemet adtam volna Érted. Megtenném újra.
Milyen ironikus, hogy a létezésem feladnám, de a büszkeségemről szinte alig tudok lemondani.
De ez most nem számít, hiszen az itt és a most a lényeg, én pedig teljesen elveszem Benned, s Veled együtt hajszolom kettősünket a beteljesülésig, megadva Neked mindent, amire csak vágysz ezekben a percekben.

A katarzis utórengései futnak végig egész testemen, apró rándulásokat hagyva maguk után, melyek mélyen a húsomba marnak, s hosszúra nyúlt másodpercek múlva illannak tova. Tüdőmbe szorult levegő nesztelenül áramlik ki az orromon keresztül, miközben lehunyt szemekkel nyújtom feléd a karjaim, hogy megérintselek, ezzel tudatosítva magamban a jelenléted, pedig nem is lenne rá semmi szükség, hisz itt fekszem melletted, ernyedten, teljes meztelenségemben. A külvilág, mely az elmúlt percekben elmosódott alternatív valóságként ölelte körül kettősünket, lassan visszanyeri valódi körvonalait, a kontrasztok pedig bántóan élesekké válnak, ezzel egy időben pedig a álomszerű rózsaszínköd visszavonulót fúj. Én pedig itt maradok egyedül, a mellkasomat összeroppantó érzéssel, hiába vagy most mellettem. Feléd fordulva apró csókokat hintek válladra, majd elérve nyakhajlatod fúrom az arcom az újonnan meglelt menedékbe. Mélyen magamba szívom az illatod, s a pillanatot, kettőnk pillanatát, mely pont olyan csodálatos, s egyben őrjítő volt, mint ahogy az az emlékeimben élt. Ismét átélhettem ezt a káprázatot, mely soha nem adatott meg nekem, mielőtt nem találkoztam Veled; s ezért köszönettel és hálával tartozom Neked. Csak remélni merem, hogy némiképp viszonzásra leltél karjaim között, mert bármi is történt a múltban, bármit is hallgattam el, az érzéseim az első perctől valódiak. Fájóan azok.
S pontosan ez a keserédes érzés késztet arra, hogy visszahúzódjak a csigaházamba, a biztonságot adó falak mögé, melyeket jól irányzott szavaiddal, s kékjeid kimondatlan ígéreteivel törtél át. A szavak, melyeket mindketten kimondtunk, a szívem köré szögesdrótként fonódó kétkedést nem tünteti el. Csupán kibillentem, mert ezt teszed velem; gyengévé válok melletted, s olyan oltalomra szomjazom, melyet nem kaphatok meg soha. Ezt pedig nem hagyhatom, hiszen nem egy huzamosabb ideig fenntartható állapotról beszélünk. Erősnek kell lennem. Melletted, de Nélküled.
- Mesterien értesz hozzá, hogyan tedd bonyolultabbá mindkettőnk dolgát. – kisidővel később, amikor már úgy érzem, sikerült elég mélyre elraktároznom a pillanatot, s közelséged melegét, elhúzódom Tőled, s felkelve mellőled az ágy szélére húzódom. A vállam fölött nézek vissza Rád, miközben hamiskás mosollyal az arcomon szúrom be a megjegyzésem. Azt gondolhatod, ez is része a játékos csipkelődésnek, de valójában sokkal több húzódik a szavak mögött. Az ablak felé pillantok, melyen megállíthatatlanul dől be a forró levegő, én mégis fázom. Nyugodt, s megfontolt mozdulatnak álcázott, kissé sietősen nyúlok a földön heverő ruhák felé, és kirántva a sajátjaimat, bújok vissza a felsőmbe, mely pontosan a Te illatodat árasztja magából. Örülhetnék is ennek, de ez csak nehezíti az egyébként sem könnyű dolgomat. A következő pillanatban a nadrágomba bújok vissza, s felpattanva az ágyról, gombolok be a farmert, s húzom fel a cipzárt, miközben még mindig makacsul az ablak irányába szegezem a tekintetem. - Lemegyek, és odateszek egy kávét. Kérsz te is? -
A csuklómról lehúzott vékony hajgumival kötöm össze rakoncátlan szőke tincseim, miközben ismét Rád nézek, a lehető legkifejezéstelenebb arccal, s teszem fel a hétköznapi kérdést, ám a választ aligha várom meg, már indulok is az ajtó felé. Ha pedig nem akadályozol meg ebben, akkor a kilincs lenyomását követően a lépcsőfokokat veszem sietősen, majd a konyha felé veszem az irányt.
Ne hidd egy percig sem, hogy olyan könnyű ez nekem, de próbálom leplezni a valóságot, melyet percekkel ezelőtt feltártam Előtted. Meggyőződésem, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek.



MILLION REASONS ♫ | SAJNÁLOM.  
• •
Vissza az elejére Go down

Sponsored content
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: ❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve

Vissza az elejére Go down

❝I love it when you make me...❞ - Sharon & Steve

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Love Bites - Vámpírnaplók RPG
» Greg hálószobája
» We need love cause we're just lonely souls ~ Angel & Mira
» Love Bites
» Love Los Angeles

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Lezárt játékok-