» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Máj. 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|
damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Csüt. 12 Jan. 2017, 16:45



Robbie & Daisy


Miután közöltem Robbie-val, hogy annyira megverném, valahogy eljutottunk oda, hogy akkor kössünk rá fogadást. Őszintén szólva nem tudom, hogy ez nekem miért volt jó vagy miért akartam ezt, de ez jó ürügy volt arra, hogy elmondhassam a feltételemet. Közöltem vele ugyanis, hogy amennyiben én nyerek, akkor azt szeretném tőle, hogy velem aludjon, elvégre a világ legjobb párnájának tartottam. És tényleg nem kamuztam ebben a dologban. Hosszú ideje nem aludtam olyan jól, mint mikor a fejemet a mellkasán pihentettem, hogy így aludhassak el. A közelsége, az illata... minden apró rezdülése és részlete olyan megnyugvással töltött el, hogy örökké mellette tudtam volna maradni, a meleg takaró alatt, az ágy fogságában. De ez a világ nem az volt, ahol ezt a fajta luxust meg tudtam volna engedni magamnak, így csak az maradt, hogy reménykedjek abban, hogy kikap tőlem és ismét a személyes kispárnámmá avanzsál, legalább még egyszer, utoljára. Ki tudtam volna egyezni ezzel a felállással és valahol szerettem volna azt gondolni, hogy ez benne sincs másképp, ő is legalább annyira élvezi a közelemben töltött időt, mint én. De... nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mit gondolhat, épp csak sejteni tudtam dolgokat, de eléggé a távolságtartás felé akart elmenni a viselkedése, így... végképp nem tudtam elképzelni sem, hogy mi az őszinte, tényleges véleménye erről, rólam...
Ezek után aztán közölte velem, hogy ő nem avat be a saját feltételeibe, majd azt is elmondta nekem, hogy inkább öltözzek át, nehogy valami baja legyen a ruhámnak a nagy verekedés közben. Hozzátette, hogy majd az edzőteremben találkozunk és eleresztette a kezemet, hogy mehessek utamra. Viszont mielőtt még átköltöztem volna a saját szobámba, megkértem, hogy azért majd legyen velem kíméletes, mert ugyan az intenzív dolgokért rajongok, a túl durva már nekem sem játszik. Erre meg nagy szemekkel nézett rám és közölte, hogy teljesen megőrültem. Erre már nem reagáltam semmit, csak küldtem felé egy újabb mosolyt, majd ki is sétáltam a szobájából, hogy a sajátomba helyezhessem át magamat.
Gyorsan kidobáltam a szekrényemből a cuccaimat, majd miután átöltöztem, el is indultam az edzőterembe, ahol Robbie már várt rám. Mielőtt még közölhette volna, hogy egy évmilliót kellett várnia rám és ennyi idő alatt a dinoszauruszok is kétszer kihaltak volna, megjegyeztem, hogy azért tartott eddig készülődni, mert nekem nem csak két ruhám van, amiket váltogatok... ugye.
-Öhm... egy bár alatt, valahol Észak-Amerikában. Ez a semmi közepe, de szó szerint... a pontos hely pedig bizalmas és titkos... -válaszoltam meg a talán komolyan sem gondolt kérdését, ami a bázis hollétére vonatkozott. De amint ismét megszólalt, inkább nem mondtam semmit sem első körben, csak felvont szemöldökkel néztem rá, hogy ez mégis mit takar. Mikor aztán ismét megszólalt, hogy szeretnék-e valamilyen szabályt, vagy jó lesz anélkül is, csak elgondolkodva meredtem magam elé. Soha többé ne égesd meg a lelkemet, nem jó móka... egyikünknek sem...
-Nem... nem jut eszembe semmi sem, talán csak annyi, hogy a pokol tüzében azért ne égess el... biztosan nem dícsérnének meg érte... -vontam meg a vállamat, majd a szőnyegre léptem, hogy aztán alapállásba helyezkedhessek el, vele szemben állapodva meg.
-Milyen figyelmes vagy... -jegyeztem meg a dolgot egy elégedett mosoly kíséretében, majd azzal a lendülettel indultam meg felé, hogy egy határozott ütéssel, a képességemet segítségül hívva, taszíthassam kissé hátrébb, hogy tisztes távolból hangolódhassak rá a rezgéseire, amiknek a változását múltkor igazán közelről sikerült kifigyelnem, így igyekeztem ezzel a lehető leggyorsabban a földre kényszeríteni, bár ez eléggé veszett próbálkozás volt, hisz Robbie teljesen immúnis a képességemre...



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Pént. 13 Jan. 2017, 12:48



Daisy & Robbie
 
A megbeszéltek szerint a bázis edzőterme felé vettem az irányt, majd hamarosan Daisy is csatlakozott hozzám, mivel velem akarja szétveretni magát, amit mondjuk nem nagyon értettem. Nem ér ennyit az egész, ráadásul nem mondtam semmi olyasmit, amiért mondjuk jogos lenne a reakciója. Azt pedig összerakhatta volna, hogy nincs esélye ellenem, mivel eddig sem volt. Ő tudja... bár nem szívesen bántanám semmilyen formában sem, ahhoz túlságosan fontos lett a számomra, de nagyon elszántnak tűnt, így mondhatni nem volt más választásom. Szerintem, ha nem bólintottam volna rá neki, akkor ott helyben belém rúgott volna kettőt a szobában. Én meg nem akartam ünneprontó lenni, már a múltkor is megkaptam tőle, hogy az vagyok, így végül beadtam neki a derekamat. Még ide se ért, de már beszólogatni kezdett, hogy ő azért készült el lassabban, mert velem ellentétben neki nem csak két darab ruhája van, szóval bocs, ha sokat kellett rá várnom. Elintéztem annyival a dolgot, hogy nem csomagoltam be, mert nem valamiféle több napos vakációra készültem a semmi közepén, amire egyébként nem én fizettem be és a hátam közepére sem kívántam. Rá is kérdeztem nála, hogy egyébként hol is vagyunk pontosan, mire ködösíteni kezdett, pont mint a SHIELD-es ügynök haverjai. Közölte, hogy a bázis egy bár alatt van Észak-Amerikában, ami egyáltalán nem bizonyult valami hasznos információnak. Majd csak a szememet forgattam, mikor hozzátette, hogy a valódi cím viszont titkosítva van. Bizalmas, ja...
-Kösz, ez konkrét volt. Le sem tagadhatnád, hogy itt dolgoztál. -sóhajtottam lemondóan, majd úgy voltam vele, hogy inkább essünk túl ezen az egészen, amíg még valami halvány elszántság van bennem az értelmetlen harcunk iránt. Nem sok kedvem volt verekedni épp vele, de nagyon úgy tűnt, hogy ez nem kívánságműsor. Makacs egy csaj, szóval talán lehetetlenség nemet mondani neki, meggyőző tud lenni. Felajánlottam neki, hogy ha esetleg lennének kikötései, akarna szabályokat, akkor azokat még most felállíthatja, mielőtt még megmásíthatatlanul kikapna tőlem a naiv hozzáállása miatt. Nem akartam, hogy arra fogja, hogy csaló vagyok vagy valami hasonló. Rávágta, hogy nem szükséges, most nem jut eszébe semmi sem, esetleg csak annyi, hogy a pokol tüzében azért inkább ne égessem el, mert biztosan nem dicsérnének meg engem érte. Az biztos, de nekem már úgyis mindegy volt, en voltam a lángoló sorozatgyilkos az itteniek szemében, így lényegtelen volt, hogy mit csinálok, az úgyis rossz. Viszont őt nem akartam bántani, szóval ezt még viccből se, ha lehet. Azt meg, hogy a lelkét forró olajban sütögettem, jó lenne, ha nem akarná minden percben felhozni, elvégre az ő érdekében tettem, ő megköszönte, innentől lezárt ügy.
-Nem akarlak megölni, de ezt már vagy ezerszer elmondtam. -pillantottam rá kissé türelmetlenül, majd csak figyeltem, ahogy a szőnyegre lépett, így kelletlenül én is így tettem. Közöltem vele, hogy az övé lehet az első lépés, neki pedig nem volt kifogása a látszólagos udvariaskodásom ellen.
Valóban magához ragadta a kezdeményezést, egy felerősített ütéssel lökött hátrébb magától, hogy aztán tisztes távolságból próbálja meg használni rajtam a képességét. A csontjaimban éreztem az általa gerjesztett rezgéseket, ahogy ólomsúlyként nehezedtek rám, mintha csak a földre akart volna kényszeríteni. Ha a Lovas nem lakozna bennem, akkor ez hatásos művelet lett volna ellenem, de már régóta nem számítottam a hétköznapi, átlagos emberek közé, a démonomnak ez meg se kottyant, nem sérülök, így a csontjaim sem. Buena suerte!
-Csak ennyi? -néztem rá egy elégedett, talán kicsit gúnyos mosoly kíséretében, miközben újra közelebb sétáltam hozzá, mintha meg sem éreztem volna a csontjaimig hatoló képességét. Sokkal ellenállóbb vagyok az átlagnál.
-Ha komolyan le akarsz győzni, akkor ennél azért jobban meg kell erőltetned magad. A simogatásaiddal nem fogsz térdre kényszeríteni. -vontam meg a vállamat, majd egy határozott mozdulattal a legközelebbi falhoz szorítottam, szinte nullára csökkentve a távolságot köztünk.
-Aztán a végén még egyedül kellene aludnod... bár nem értem, hogy neked ebben mi az üzlet. -ráztam meg a fejemet értetlenül, nem eresztve sem őt, sem a tekintetét. Persze nekem sem lenne kifogásom az ellen, hogy magam mellett tudhassam az éjszaka, sőt, nem csak most, de neki ezt nem kellett tudnia.
-Főleg úgy, hogy tudtad, hogy nem nyerhetsz ellenem, így lényegében akármit kitalálhattál volna, úgyse fog megvalósulni. -néztem rá felvont szemöldökkel, hogy ezt igazán kifejthetné, hogy miféle őrült logika útján jutott el odáig, hogy verekedni akarjon azért, hogy velem aludhasson. Vagy nem is akarja igazán, vagy mindenféle fogadás nélkül is megkérdezhette volna. Bár aláírom, hogy az elég furcsa lett volna, talán még tőle is, de nem biztos, hogy képes lettem volna nemet mondani rá, pláne amikor nagy szemekkel néz, az verhetetlen.



Music
hit me like a man, love me like a woman

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Pént. 13 Jan. 2017, 14:49



Robbie & Daisy


Miután rávettem Robbie-t, hogy most azonnal teszteljük le, hogy ki tudja leverni a másikat, otthagytam a szobájában, hogy aztán átöltözve csatlakozhassak hozzá ismét, immár a bázis edzőtermében. Mielőtt még bármi megjegyzést tehetett volna arra, hogy elunta az életét azalatt, amíg engem várt, gyorsan közöltem vele, hogy azért tartott eddig öltözködni, mert vele ellentétben nekem nem csak két ruhám van, amiket non-stop váltogatok. Erre meg megjegyezte, hogy nem egy több napos vakációra készült, amire összecsomagolhatott volna. Rá is kérdezett, hogy mégis hol vagyunk pontosan, de ezt nem tudtam neki megmondani, ugyanis a hely pontos címe tényleg titkos, így aligha tudtam volna neki érdemleges infóval szolgálni. Annyit megosztottam vele, hogy ez egy bár alatt van, Észak-Amerikában és abban is igaza volt, hogy ez a semmi közepe. Erre meg a szemét kezdte el forgatni, majd megszólalt, elmondva, hogy le sem tagadhatnám, hogy itt dolgoztam.
-Az a helyzet, hogy a tényleges, pontos címet én sem tudom... ügynöki kísérettel mászkáltunk jobbra-balra, vagy a Zephyr-en laktunk, szóval... -tártam szét a karjaimat megadóan, majd amint megszólalt, hogy van-e valami kívánságom azzal kapcsolatban, hogy milyen legyen a küzdelem, illetve a szabályok tekintetében, egy pillanatra elgondolkodtatott a dolog, elvégre a múltkori lélekben vájkálós mutatványa nem volt épp a legjobb. De ezt így neki nem akartam elmondani, szóval csak annyit mondtam el neki, hogy nem kellenek szabályok és azt is hozzátettem, hogy azért ne süssön meg a pokol tüzében, mert azért nem járna neki dicséret ezen a helyen. De szerencsére nem volt szó erről a dologról, mert közölte velem, hogy nem akar megölni és ezt már vagy ezerszer elmondta nekem.
-Sosem lehet elég biztos az ember... -vontam meg a vállamat egy mosoly kíséretében, majd a szőnyegre léptem, hogy elkezdhessük végre ezt az egészet. Szerettem volna nyerni, de valahol közben meg tisztában voltam azzal, hogy Robbie-t képtelen vagyok legyőzni, elvégre semmi sem árt neki, a képességem olyan neki, mint a lágy szél, szóval... csak a szerencsében bízhattam és abban, hogy a Lovas majd idő közben visszavonul, arra hivatkozva, hogy nem szerez neki akkor lelkeket, mikor ő akarja. Bár ez... megint hülye reménykedés volt.
Átengedte nekem a kezdés lehetőségét, amivel én élni is akartam, így a képességemet használtam fel ahhoz, hogy egy erősebb ütést generálhassak, amivel ellökhettem magamtól. Igyekeztem a tisztes távolból ráhangolódni az ő rezgéseire, hogy a csontjaiig hatolva kényszerítsem térdre, de nem igazán hittem a sikerben, mert egészen jól bírta a dolgot, így végül megszüntettem a hullámokat, amik a csontjait normális esetben kisebb mértékben károsították volna, vagy a földhöz közeli állapotba juttatták volna. De ugye ő már rég nem az átlagos kategóriába tartozik, így talpon maradt és még gúnyosan rá is kérdezett, hogy csak ennyit tudok-e. Közelebb sétált hozzám, majd ismét megszólalt, közölve, hogy a simogatásaim nem alkalmasak ahhoz, hogy térdre kényszerítsék.
-Nagyon különböző véleményünk van a simogatásról... -néztem fel rá magabiztosságot erőltetve az arcvonásaimra, majd amint a falhoz nyomott, szinte nulla távolságot hagyva kettőnk között, csak nagy szemekkel pislogtam fel rá, mikor újra beszélni kezdett.
-Mit nem értesz ezen? -néztem rá nagyokat pislogva, egy mosolyt varázsolva a képemre.
-Már megmondtam, hogy a világ legjobb párnájának tartalak... -erősítettem meg a dolgot még egyszer, továbbra sem törölve le a képemről a mosolyomat, de aztán neki megint meg kellett szólalnia, közölve velem, hogy amúgy is tudtam, hogy nem nyerhetek ellene, így akármit mondtam volna, nem valósult volna meg.
-Szóval akkor neked az a bajod, hogy nem valami mást kértem, ami nem tud megvalósulni? -néztem rá értetlenül, a kezeimet a mellkasára csúsztatva, hogy aztán a szemeimmel is követhessem a kezeim mozgását, amiket aztán végül elég erőteljesen neki nyomtam, hogy ellökhessem magamtól, majd egy határozott mozdulattal igyekeztem kigáncsolni, hogy fölé kerülve szoríthassam a padlóra, úgy, hogy az egyik lábamat a combja külső fele mellé pakoltam, a térdemen megtámaszkodva, míg a másikat kinyújtva az övé közé pakoltam, hogy a kezeimmel a földhöz szoríthassam az övéit.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Szomb. 14 Jan. 2017, 11:40



Daisy & Robbie
 
Daisy megpróbálta a képességét felhasználni ellenem, hogy talán legyen némi esélye a győzelemre, de ez olyan reménytelen volt a részéről, mint halottnak a csók. A rezgések erejét ugyan valóban a csontjaimban éreztem, de a bennem lakozó démon miatt egyáltalán nem tudott harcképtelenné tenni ezzel, és igazából talán mással sem. Korábban már kifejtettem neki, hogy olyan dolgokat is túléltem, amikbe bele kellett volna döglenem. Lelőttek, leszúrtak, elcsaptak kocsival nem egyszer. Megosztottam aztán vele az információt, ha még magától nem esett volna le neki, hogy ha csak ennyit tud, akkor ezzel sokra nem fog menni ellenem. Jobb lesz, ha kicsit inkább megerőlteti magát, mert a rezgős simogatásokkal nem fog tudni térdre kényszeríteni, már ha valóban ez a célja, nem pedig csak egy kiadós vereségre vágyik tőlem. Hihetőbb, mint hogy ma is velem akarna aludni, józanul, a hatásos piája nélkül. Közelebb sétáltam hozzá, mire kifejtette, hogy igazán különböző véleményen vagyunk a simogatással kapcsolatban.
-Te voltál az, aki ezt választottad. -jegyeztem meg csak ennyit enyhe célzás értékkel, hogy ő akart harcba bocsátkozni velem fogadási céllal, ahelyett, hogy a könnyebb, kevésbé fájdalmas módszert választotta volna. Máskor annyit tud beszélni, most is kinyithatta volna a finom kis száját, hogy az ágyam vendége akar lenni, de neeem... ő megverni akar, hogy aztán utána velem aludjon. Hát oké... nálad sem stimmel valami.
Végül egy határozott mozdulattal a falhoz szorítottam, a lehető legközelebb kerülve hozzá, hogy ne menekülhessen, miközben végig a barna szempárt fürkésztem. Megjegyeztem a dolgot, hogy ha nem csipkedi magát valami ütős támadással, akkor lemarad arról, hogy velem aludhasson ma éjszaka, bár továbbra sem értettem, hogy neki ebben mi a jó. Ő meg azt nem vágta, hogy nekem miért van egy nagy kérdőjel ezzel kapcsolatban a fejemben. Hozzátettem, hogy már a legelején tisztában lehetett volna azzal, hogy ellenem semmi esélye se lesz, így bármit kérhetett volna, mivel ezek fényében igazából tét nélküli az egész. Rávágta, hogy még mindig csak annyi a történet, hogy a világ legjobb párnájának tart, és neki ez bőven elég ahhoz, hogy nyerni akarjon.
-Hát kösz, asszem... Te tudod... -néztem rá kissé furcsán, egy halvány mosoly kíséretében. Ez valahol hatalmas bók, talán. Vagy... fogalmam sincs. Nála nem lehet tudni semmit sem. A következő kérdésére pedig inkább nem reagáltam semmit, mivel még értelmezni sem tudtam, hogy most mi van. Miért lenne az a bajom, hogy nem mást kért, hogy ne valósuljon meg. Ilyenkor hallod te magad, chica!?
Sokáig nem filozofálhattam a zavaros megnyilvánulásán, ugyanis a kezeit a mellkasomra helyezte, és a mozdulatot követte a tekintetével is, így automatikusan én is így tettem. Felkészülni sem volt emiatt lehetőségem az aljas kis trükkjére, mikor is erőteljesen ellökött magától, majd egy fürge mozdulattal sikerült kigáncsolnia, hogy aztán a padlón fölém kerülhessen, próbálva lenyomva tartani a kezeivel az enyémeket. Na igen... pont ennyire nem kellene közel kerülnöm hozzá, hogy ne kívánjam inkább a saját halálomat. Újra. Mennyivel jobb lenne, ha a dolgok egyszerűbbek lennének, ő nem akarna a lelke mélyén újra ügynök lenni a barátai oldalán, én pedig nem kötöttem volna alkut az ördöggel és váltam volna Szellemlovassá.
-Most azt várod, hogy feladjam? -néztem fel rá, egyelőre mozdulatlanul tűrve a szorult helyzetemet, amibe általa keveredtem. Utáltam kiszolgáltatott helyzetben lenni, de vele ez annyira nem zavart, viszont azt az örömet nem akartam megadni neki, hogy ennyivel vége is legyen a történetnek, akármennyire vonzott is a vele alvás lehetősége. Ilyen átlátszó még én sem lehetek, meg akkor lőttek volna a misztikusan távolságtartó image-mnek, amit mondjuk csak ő talált ki nekem. A saját aljas módszerével akartam visszavágni neki, hogy eltereljem a figyelmét és levarázsolhassam magamról. A tekintetemet az ajkaira irányítottam, majd feljebb emeltem a fejemet, hogy közelebb kerülhessek hozzá, mintha csak meg akartam volna csókolni. Nem lett volna ellenemre, de ez most bosszú...
-De tudod, jobban szeretek felül lenni. -jegyeztem meg a dolgot, lendületet véve magamon, hogy lefejelhessem szegényt, majd kihasználva az esetleges fájdalmát, fordítottam a helyzetünkön, hogy most ő essen csapdába alattam a földön fekve. A kezeit a feje fölött fogtam össze a csuklójánál fogva, míg a szabad tenyeremmel a feje mellett támaszkodtam meg, igyekezve jó szorosan tartani Őt, hogy ne menekülhessen.
-Talán inkább mégiscsak neked kellene feladnod, amíg nem késő. Nem nyerhetsz. -jegyeztem meg egy diadalittas mosoly kíséreteben. Én biztos voltam a győzelmemben, akármit kitalálhat, mindig képes leszek fordítani a helyzetemen, a Lovas képességeivel elég nagy előnyben vagyok bárkivel szemben. Ráadásul nem akarom bántani őt, így az lenne a legjobb, ha valami oknál fogva kitalálná, hogy ez mégsem volt olyan jó ötlet. Valahogy nem visz rá a lélek, hogy bemossak neki egy akkorát, mint anno a műhelyben.



Music
hit me like a man, love me like a woman

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Szomb. 14 Jan. 2017, 12:27



Robbie & Daisy


A képességem eléggé hatástalannak bizonyult Robbie ellen, amin mondjuk nem is igen lepődtem meg. Már számtalanszor elmondta nekem, hogy nem tud meghalni, nem lesz baja semmitől, másnapra olyan lesz, mint új korában és a rezgések eddig sem hatották meg különösebben. Már akkor nagyszerűnek tartottam ezt a dolgot, mikor a halálomat akartam tőle, ugyanis a csonttöréseim és az ereim megrepedése mindig, minden pillanatban fájdalommal jártak. Kicsit féltem használni a képességemet, de nem fájt, nem törtem össze magamat és még csak azt sem éreztem, hogy bármiféle károsodást szenvedtem volna tőle. Úgy tűnik, a kis magánakciójával tényleg megmentett engem önmagamtól. Viszont ez nem változtatott azon, hogy így elég nehéz lesz legyőznöm őt és behajtanom rajta fogadásunk tárgyát. Én tényleg beleéltem magamat, hogy vele tölthetem az éjszakát, ismét a közelében, a karjaiban aludva, de... erre egyre kevesebb esélyt láttam. Közölte velem, hogy ha nyerni akarok, ennél hatásosabban kell küzdenem ellene, majd simogatásnak titulálta a képességem keltette rezgéseket, így amint közelebb sétált, megosztottam vele, hogy vannak fogalmazásbeli eltéréseink, ugyanis a simogatás az nálam egészen mást jelent. Erre meg közölte, hogy én választottam ezt, szóval ez van, fogadjam el, hogy a verekedős megoldás mellett döntöttem.
-Nem tudom, mire gondolsz... -néztem fel rá egy értetlen mosolyt varázsolva az ajkaimra, majd csak tehetetlenül álltam, mikor a falhoz szorított, a lehető legkisebb távolságot tartva közöttünk. Komolyan kell ez a pár centi? De végül aztán ezt a gondolatmenetet nem tudtam befejezni, mert megszólalt, megosztva velem, hogy sürgősen össze kellene kapnom magamat ahhoz, hogy ne bukjam az együtt alvás lehetőségét. Bár nem igen értette, hogy nekem az miért lenne jó, én meg valahogy azt nem akartam elhinni, hogy ő ezt nem érti. Ennyire elképzelhetetlennek tartja azt, hogy józanul is szeretnék a közelében lenni?! Pedig ha tényleg annyit ittam volna, akkor nem emlékeztem volna arra az éjszakára és reggel sem viszonoztam volna a tőle kapott csókot, ami... fogalmam sincs, hogy miért történt. De ő még azt is hozzátette, hogy tisztában lehettem volna a vereségemmel, így értelmetlen volt a fogadás, amit kötni akartam vele.
-Hű... te tényleg rég közeledhettél már nőhöz... -küldtem felé egy elégedett, kissé kihívó mosolyt, majd ezt a megjegyzésemet követte az, hogy én nem értem, hogy akkor neki most tulajdonképpen az-e a baja, hogy nem valami egészen más dolgot akartam tőle, ami nem válhatna valóra.
De mivel ezt nem nagyon akarta kommentálni, a kezeimet finoman a mellkasára csúsztattam, hogy aztán a tekintetemet is a mozdulat irányába tereljem, ezzel elvonva az ő figyelmét és éberségét is az esetleges visszatámadásomról. Végül aztán kissé erősebben nyomtam a kezemet az említett területre, hogy ellökhessem magamtól, majd kigáncsolva őt, fölé kerülhessek, megpróbálva leszorítani a földre. Csak egy elégedett mosoly kíséretében fürkésztem az arcát, ami akkor sem olvadt le a képemről, mikor ismét megszólalt.
-Nem tudom... szeretnéd? -hajoltam közelebb hozzá, halkan jegyezve meg a dolgot, de aztán kissé meglepetten néztem le rá, mikor a tekintete a szemeimről a szám irányába vándorolt és a fejét is feljebb emelte. Csak nagy szemekkel néztem le rá, hogy ő ebből most mit akar kihozni, így esélyem sem volt elhajolni előle, mikor lendületet véve fejelt le egy jól irányzott mozdulattal. Már volt szerencsém élvezni Robbie kemény fejének hatását a roncstelepen, így most is sikerült eléggé megszédülnöm ettől a húzásától. Nem is jutott el azonnal a tudatomig az előbb tett megjegyzése, hogy ő jobban szeret felül lenni, csupán akkor, mikor már alatta találtam magamat, ahogy a kezeimet összefogta a fejem felett, míg a másik kezével mellettem támaszkodott meg. Micsoda ismerős testhelyzet...
-Én a helyedben óvakodnék az ilyen kijelentésektől... -néztem fel rá teljesen komolyan, óvatosan emelve fel a fejemet, hogy halkabbra vehessem a hangomat.
-A múltkor félbe hagyott mondatom folytatása ettől a póztól most eszembe jutott... már mindenki azt hiszi, hogy lefeküdtünk, Robbie... nem is egyszer... -döntöttem enyhén oldalra a fejemet, nagy szemekkel nézve fel rá, miközben az egyik lábammal átfontam a derekát, hogy megemelve a csípőmet húzhassam közelebb magamhoz.
-És nem szoktam feladni sem... -küldtem felé egy hasonló mosolyt, mint amilyet ő produkált az előbb. A másik lábam talpát igyekeztem stabilan a földre helyezni, hogy lendületet véve fordíthassak ismét a helyzeten, átlendítve őt magam felett, hogy aztán ülésben helyezkedhessek el rajta, hasonló helyzetbe varázsolva a karjait, mint ahogy nemrég az enyémek voltak.
-De ez egy abszurd feltevés, nem gondolod? -haraptam az alsó ajkamba, hatalmas szemekkel fürkészve az alattam fekvő arcát.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Szomb. 14 Jan. 2017, 13:28



Daisy & Robbie
 
Egy aljas kis trükkel sikerült maga alá gyűrnie, hogy egy rövid időre nyeregben érezhesse magát, de nekem a véremben volt a győzelem, így nem igazán volt ínyemre ez a kiszolgáltatottnak tűnő helyzet. Utáltam veszíteni, így hiába a csábító ajánlat, hogy ha ő nyer, akkor vele kell aludnom, eszem ágában sem volt feladni, legalábbis ennyire könnyen biztosan nem. Na meg az sem volt utolsó szempont, hogy ha én nyerek, akkor azt kérek tőle, amit akarok, így igazából majdhogynem mindegy volt, elvégre én is előállhatok azzal, hogy hirtelen olyan perverzióim lettek, hogy párna akarok lenni. Na igen, ennél azért valami jobb titulust is kaphattam volna. Bár még nem találtam ki semmit, és eszem ágában sem volt belemenni ebbe a játékba, a végén még nem lesz kizárt, hogy visszavágok neki valami kellemes kívánsággal. Sokat jelent nekem, de attól még nem szórakozhat velem, amikor csak kedve tartja. Viszont elég nagy bajban voltam a dolgokkal, mert nem akartam bántani sem, szóval igazából mondhatni, hogy valami patt helyzetbe kerültem, ahol nincs jó megoldás. De próbáltam így is a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, ha már egyszer neki ez volt minden vágya, hogy ellássam a baját és biztosan ki is kapjon, mert az ő diadala nem szerepelt a lehetséges végkimenetelek listáján. Legalább is nálam biztosan nem, az ő naivsága pedig hidegen hagyott.
Így most rajtam volt a sor, hogy valami használhatóval és hatásossal előrukkoljak, amivel fordíthattam a helyzetünkön, véget vetve az átmeneti uralmának, amit rajtam akart gyakorolni. Közelebb húzódtam hozzá, amennyire csak a szorítása engedte, hogy aztán egy határozott, lendületes mozdulattal lefejelhessem szerencsétlen csajt. Neki jobban fájt, mint nekem. Kihasználtam a pillanat adta lehetőséget, fölé kerültem, hogy aztán a kezeit összefoghassam a feje felett, nehogy szökni próbáljon. Közöltem vele, hogy egyébként is jobban szeretek felül lenni, és talán jobb lenne neki, ha inkább mégiscsak feladná ezt a részéről reménytelennek tűnő küzdelmet, mire rávágta, hogy ő a helyemben nem tenne ilyen kijelentéseket. Te meg miről beszélsz!? Csendben, kérdő tekintettel figyeltem őt, hogy ezzel most megint mit akar, és végre nem burkolózott értelmetlen hallgatásba, hanem hajlandó volt beavatni a dolgokba, hogy mindenki azt hiszi, hogy lefeküdtünk, és nem is egyszer. Egyszer se... "hála" Coulson-nak. Szóval semmi alapja nincs ennek. Sajnos. Már a múltkor is ezt próbálta meg elmondani nekem, csak aztán mégis félbe hagyta, de most bepótolta az elmaradást. Kösz, enélkül nem tudtam volna létezni.. Elég nevetséges, hogy a SHIELD ügynökei is nem tudnak a saját dolgaikkal törődni, inkább ilyeneken túráztatják az agyukat. Most már egészen biztossá vált, hogy az egész bandának az a szokása, hogy mások magánéletében turkáljanak, Daisy is biztosan tőlük örökölte.
-Hát pedig a szuper nyomozók most elég nagyot tévedtek... mindketten tudjuk. -néztem le rá egy vállrándítás kíséretében, már amennyire a jelenlegi helyzetem ezt lehetővé tette. Az egyik lábával átfonta a derekát, hogy közelebb nyomhassa hozzám a csípőjét, és az általa kitalált harcunk során most először éreztem azt, hogy komolyan kedvem lenne kiütni őt. Kaptam tőle egy idegesítő mosolyt, miközben azt ecsetelte, hogy nem szokta feladni, szóval akkor ezt most bebuktam.
-Akkor talán ideje lenne megtanulnod, mi az. -mert most hasznosabb lenne neki, ha nem akarna velem ujjat húzni, de ismertem már annyira, hogy tudjam, a falnak beszélek. Makacs, önfejű és tényleg soha nem adja fel, addig megy, amíg valaki egyszer ki nem nyírja. Na, az persze nem én leszek. Aztán lendületet vett magán, és nyilván a rezgős hullámaival ez nem lehetett olyan nehéz művelet, így sikerült átlendítenie magán, hogy újra ő vehesse át a fölényben lévő irányító szerepet, kényelembe helyezve magát rajtam, majd ő is összefogta a kezeimet pontosan úgy, ahogy azt az előbb én csináltam vele. Az alsó ajkába harapva kezdett el azon filozofálni, hogy micsoda abszurd feltevés, hogy többször is egymásba gabalyodtunk volna.
-Hát... annyira nem. Ez az egész nézőpont kérdése, chica. -néztem rá teljesen komolyan.
-Megtörtént volna, ha Coulson nem bukkan fel akkor este, ráadásul pont téged keresve. -sóhajtottam lemondóan. Ezért örökre átkozni fogom a fickót, ez elég nagy hiba volt a részéről, elcseszte az egészet, pedig annyira akartam Őt. És ez azóta sem múlt el, de már sikerült némi józanságot erőltetnem magamra, mérlegelve mindent, hogy ez miért is nem lenne jó ötlet, és kár lenne az amúgy is furcsa valamit tovább bonyolítani kettőnk között.
-Te talán máshogy gondolod? -váltott kérdőre a tekintetem, miközben igyekeztem kiszabadítania a kezeimet. Akármilyen erős is legyen a szorítása, nem lehet elég ahhoz, hogy kordában tarthasson pont engem, reménytelen vállalkozás. Amint sikerült visszatulajdonítanom az általa elkobzott karjaimat, a hátán simítottam végig velük, hogy végül a derekán állapodhassanak meg, közelebb húzva őt magamhoz.
-Én jobban örülnék, ha az élénk fantáziájú barátaidnak igaza lett volna. -küldtem felé egy megnyerő, széles mosolyt, ami aztán hamar vicsorrá változott, hogy egy erőteljesen mozdulattal lökhessem le magamról, a földre taszítva őt. Gyorsan talpra varázsoltam magam, hogy az egyik lábammal a mellkasára léphessek, így szorítva őt a földhöz.
-Csak ismerd be, hogy nyertem és nem esik komolyabb bajod. Nem akarlak bántani, de veszíteni sem fogok. -pillantottam le határozottan a földön fekvőre, komolyan gondolva minden szavamat.



Music
hit me like a man, love me like a woman

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Szomb. 14 Jan. 2017, 14:34



Robbie & Daisy


Sikerült leterítenem a földre, hogy fölé kerülve szoríthassam neki a padlónak, félig rajta fekve. Nem hittem, hogy ilyen könnyen megadja magát, így a győzelmet még így is nagyon távolinak és elérhetetlennek éreztem, de nem adom fel, nem szokásom. Én komolyan elképzeltem, hogy ismét a lehető legkényelmesebb párna az enyém lehet ma, így eszembe sem jutott ezt a lehetőséget elvenni magamtól. Szerettem a közelségét és nem nagyon tudtam eldönteni, hogy ő miképpen van ezzel, szóval... semmiképpen sem akartam azt a lehetőséget elfogadni, hogy én itt ma kikapok. Nem nagyon tartottam valószínűnek azt, hogy Robbie tényleg partner lenne a fogadásos bulimban, hiába van most itt. Nem arról híres, hogy annyira menjenek neki ezek a laza dolgok, hiába oldottabb mellettem, mint a többiek társaságában. Így meg végképp nem akartam neki átengedni a győzelmet, ami sokkal valószínűbb opció volt neki, mint nekem. És ez csak még biztosabb lett, mikor közelebb húzódott hozzám, megemelve a fejét, hogy aztán egy határozott mozdulattal fejelhessen le nem kis lendülettel hajtva végre ezt a procedúrát. Már korábban is tapasztaltam, hogy szó szerint is keményfejű, így most sem esett jobban, mint a roncstelepen. Amint aztán helyet cserélt velem, hogy ő kerülhessen fölém, a kezeimet összefogva a fejem felett, eljutott a tudatomig az a kijelentése is, hogy ő sokkal jobban szeret felül lenni, közöltem vele, hogy én a helyében vigyáznék az ilyen kijelentésekkel. Csak kérdőn nézett rám, így muszáj volt beavatnom abba, hogy a volt csapatom azt gondolja rólunk, hogy már többször is közelebbi ismeretséget kötöttünk, pedig ez... eléggé messze állt a valóságtól. Egyszer sem sikerült "véghezvinni" ezt az elgondolást, mert Coulson megzavarta a nagy tevékenykedésünket, így... ezzel most alaposan mellélőttek. és ebben a dologban Robbie is egyetértett velem, mert közölte, hogy ebben a szuper kis nyomozók elég nagyot tévedtek és ezt mindketten tudjuk. Erre már nem akartam reagálni semmit sem, csak egy elégedett mosoly kíséretében varázsoltam a dereka köré az egyik lábamat, hogy megemelve a csípőmet fészkelhessem magamat közelebb hozzá, így nézve fel rá. Ezek után aztán közöltem vele, hogy nem szoktam feladni, és most meg különösen nem akartam ezzel a dologgal élni. Mikor aztán ismét megszólalt, csak értetlenül fürkésztem az arcát, mintha fogalmam sem volna, miről beszél.
-De az olyan unalmas lenne... -néztem fel rá továbbra is mosolyogva, de aztán egy nagyobb lendület segítségével fordítottam át magamon, hogy ismét én kerülhessek fölé, kényelmesen kezdve el helyezkedni rajta, hogy megtaláljam a nekem tetsző helyet. Miután ezzel megvoltam, gyorsan összefogtam a kezeit a feje felett, ahogy nemrég még ő tette velem, majd az alsó ajkamba harapva tettem fel neki a kérdést, hogy elég abszurd gondolat az, hogy többször is elősegítettük volna a másik fizikai állóképességének javulását. Persze maga a kép nem volt ellenemre, épp csak a tény volt frusztráló, hogy egyszer sem történt ilyen, nemhogy többször. Viszont amint megszólalt, csak érdeklődve néztem le, hogy mégis hogy kell érteni azt, hogy ez nézőpont kérdése. Elmondta nekem, hogy az egész tényleg megtörtént volna, ha Coulson nem éppen akkor bukkant volna fel, éppen engem keresve.
-Hát ez jogos. De még mindig jobb volt, mint két perccel később, nem? -tettem fel neki az újabb kérdést, de aztán rajta volt a sor, hogy érdeklődhessen. Feltette nekem a kérdést, hogy én talán másképp gondolom-e, mire így első körben csak a fejemet tudtam rázni.
-A majdnem szex részére gondolsz vagy arra, hogy tényleg nem tudtunk volna megállni, ha nincs Coulson? De... ami azt illeti, még mindig tartom magamat ahhoz, hogy igazán adhattak volna nekünk még pár... óra nyugalmat. -néztem le rá egy mosoly kíséretében, teljesen komolyan gondolva minden szót, amit mondtam. Csak csendben figyeltem a kis műveletét, ahogy a kezeit kiszabadította az enyém fogságából, hogy aztán a hátamon simíthasson végig, aminek hatására kissé libabőrös lettem, de nem tudtam ezzel foglalkozni, mert nagyra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy közelebb húzott magához, mire az ujjaimmal a vállába kapaszkodtam, mire végül megszólalt. Közölte velem, hogy ő jobban örülne, ha az élénk fantáziájú barátaimnak igaza lett volna és mindezt egy mosoly kíséretében tette, amit nem nagyon tudtam hová tenni. Teljesen elbambultam, így váratlanul ért, amikor lelökött magáról, majd hirtelen fölkelt, hogy aztán a mellkasomra taposva szoríthasson le a földre. Egy ideig csak nagy szemekkel néztem rá, nehezen véve a levegőt, ahogy a mellkasom fel-le emelkedése akadályba ütközött a cipő talpa miatt. Mikor közölte, hogy ismerjem be, hogy vesztettem, mert sem bántani, sem veszíteni nem akar, az ujjaimat a bokája köré fontam, majd lehunyva a szemeimet igyekeztem összegyűjteni minden erőmet, hogy a végtagra szorítva kelthessek benne akkora rezgéseket, hogy kificamíthassam azt, ezzel érve el, hogy leszálljon rólam. Amint ezzel megvoltam, a tenyeremet a mellkasomra fektetve kezdtem el mély levegőket venni, nehogy megfulladjak.
-Ne haragudj, semmi... személyes... -néztem a tőlem nem messze lévőre, miközben felkeltem a földről.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Vas. 15 Jan. 2017, 11:41



Daisy & Robbie
 
Azt javasoltam Daisy-nek, hogy inkább adja fel a küzdelmet, amíg még nem késő, de ő nem értett egyet velem, ő ugyanis nem szokta feladni. Pedig jobb lenne, mert én sem szoktam, szóval... Azon a véleményen voltam, hogy akkor most ideje lesz, hogy megtanulja megadni magát, amikor már nincs más választás, de ő unalmasnak titulálta még csak a puszta gondolatát is. Persze, mert ez csak így működik. Sikerült aztán akkora lendületet vennie magán, hogy újra fordíthasson a helyzetünkön és fölém kerülhessen, rajtam helyezve kényelembe magát, majd összefogta a kezeimet, mint ahogy nem rég én tettem vele ugyanezt. Újra fölényben érezte magát, pedig ez az egész szituáció csak átmeneti volt, ellenem nincs esélye. Felhozta újra a dolgot, hogy itt mindenki azt gondolja rólunk, hogy lefeküdtünk egymással, és az álláspontom érdekelte ezzel kapcsolatban, hogy abszurdnak tartom-e a feltevést. Nem. Közöltem vele, hogy én annyira nem nevezném annak, elvégre az egész csak nézőpont kérdése. Biztos vagyok benne, hogy megtörtént volna, ha Coulson akkor nem köp bele a levesünkbe, így azért valljuk be, hogy van benne némi realitás, még akkor is, ha közben sajnos nem lett belőle semmi sem, pedig szép éjszaka lehetett volna. Kár érte. Engem sokkal inkább az érdekelt, hogy ő máshogy látja-e a dolgokat, mint én. Először előadott valami értetlenkedős szöveget, hogy most pontosan mire is gondoltam ezzel, a majdnem szexre, vagy hogy nem álltunk volna le, ha nincs Coulson, de aztán csak sikerült neki összeraknia valami értelmes választ. Ahhoz tartja magát, hogy adhattak volna nekünk még pár óra nyugalmat, és mindezt egy mosoly kíséretében tette, ami azért jó jelnek számított. Úgy tűnt, hogy komolyan gondolta, én meg valahol pontosan ezt akartam hallani tőle. Sokat számít, hogy most, mindenféle piás befolyásoltság nélkül is azt gondolja, mint amit akkor.
Sikerült kiszabadítanom a kezeimet az ujjai szorításából, hogy aztán a hátán simíthassak végig, finom, lassú mozdulattal. Annyi megjegyzést tettem még, hogy én jobban örülnék annak, ha az élénk fantáziájú SHIELD-es haverjainak igaza lett volna, és nem pedig csak elméletekkel dobálóznánk itt kettőnkkel kapcsolatban. Miután sikerült kizökkentenem a koncentrációjából, egy erőteljes mozdulattal lelöktem magamról, hogy talpra állhassak, az egyik lábammal a mellkasára lépve, a földre szorítva őt. Közöltem vele, hogy mindössze csak annyit kell tennie, hogy beismeri a győzelmemet és akkor nem fog komolyabb baja esni ennél, mint hogy a padlóra került. Hozzátettem, hogy eszem ágában sincs bántani őt, de utálok veszíteni, így az nem fog menni, ne is számítson rá. Csak csendben meredt fel rám, majd az ujjait a bokám köré fonta, én pedig kérdőn figyeltem őt, hogy mégis mi a francra készül. A képességét felhasználva vezetett akkora rezgéseket a lábamba, hogy sikerült kificamítania a bokámat. Fájdalmasan felszisszenve húztam el aztán, hogy még véletlenül se mondjak olyat neki, amit később megbánnék, szóval inkább visszavonultam a "sebeimet nyalogatni". Most komolyan...!? El nem akarod törni!??
-Te valami álomvilágban élsz, ugye? -néztem rá nagy szemekkel, kissé talán hitetlenül is, hogy ez mi a fene volt. Ez kb. olyan, mint barátságos meccsen piroslapot szerezni, ne már! Közölte, hogy ne haragudjak, ebben nem volt semmi személyes, egyszerűen csak így sikerült, majd feltápászkodott a földről, nagy levegőket véve, mintha olyan erősen tapostam volna rá. Ez még semmi volt...
-Azt gondoltad, hogy a kocsim megmagyarázhatatlan öngyógyító képességgel rendelkezik, nélkülem is. Oké. És most mégis mit hittél? -nem igazán értettem, hogy ez megint honnan jött neki, hogy valami hiperszuper lökéshullám helyett inkább szétcseszi a bokámat, mert biztos vagy nem lesz semmi baja, vagy egyszerűen csak nincs rá szükségem, mert olyan felesleges testrész, nem!? Elképzelni nem tudom, hogy micsoda zűrzavar lehet a fejében, amikor ilyeneket kikombinálgat magának, én pedig vágjak jó képet hozzá. A testsúlyomat aztán a kificamított bokámra helyeztem, hogy egy nagy reccsenés kíséretében mozdítsam vissza a helyére. Magasabb a fájdalomküszöböm, mint az átlag embereknek, de azért nem mondanám, hogy nem éreztem semmit sem. Rohadtul fájt, de erőt vettem magamon, hogy közelebb léphessek hozzá.
-Na, akkor ennek itt most vége is... -néztem rá teljesen komolyan, majd egy határozott mozdulattal sikerült kiütnöm őt, hogy eszméletlenül essen össze. Nem hagytam, hogy a földre zuhanjon, hanem idejében elkaptam őt, felnyalábolva aztán a karjaimba.
-... és én nyertem. -jegyeztem meg a dolgot a szemeimet forgatva, hogy aztán a szobám felé vehessem vele az irányt. Az ágyamra fektettem szegény csajt, majd lerúgtam a cipőimat, hogy a nem messze lévő székhez sántikáljak. Ledobtam rá magam, a lábaimat pedig az asztalra pakoltam, magamhoz véve az ott hagyott telefonomat, nehogy véletlenül azt meg le sikerüljön rúgnom onnan. Időm, mint a tenger, szóval megvárom, hogy magához térjen, aztán majd beavatom abba, hogy mit jelent az, hogy időben feladni, mert úgy látszik, ezzel tényleg nincs tisztában. Olykor-olykor aggódva rápillantottam, hogy mikor tér magához, elvégre tényleg nem akartam rosszat neki, ő volt az, aki kiprovokálta magának ezt az egészet, és még a fogadást is elveszítette.
-Gondolom az eredményt már kitaláltad. -jegyeztem meg csak ennyit, nem kis iróniával a hangomban, amint ébredezni kezdett. Nem ütöttem akkorát, mint mikor a műhelyben voltunk, elvégre akkor még átöltözni is volt időm, így igazán nem panaszkodhat.



Music
hit me like a man, love me like a woman

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Vas. 15 Jan. 2017, 12:19



Robbie & Daisy


Miután ismét sikerült megfordítanom a helyzetünket, megint fölényben éreztem magamat, így teljes nyugalommal helyeztem rajta kényelembe magam, hogy aztán a kezeit is összefoghassam a feje felett. Végül aztán ismét felhoztam azt a témát, amit még az előbb alatta fekve ecsetelgettem neki, miszerint mindenki azon az állásponton van, hogy mi ketten már nem is egyszer estünk egymásnak, sokkal szenvedélyesebb formában, mint egy verekedés. Kérdő pillantások kíséretében érdeklődtem nála, hogy ő ezt n tartja-e teljes mértékben abszurd agymenésnek, de a válasza meglepett. Beavatott abba, hogy ez az egész nézőpont kérdése, majd azt is hozzátette, hogy szerinte biztosan megtörtént volna a dolog, ha nincs Coulson. Na igen. Imádom az ex-igazgatót, de akkor, abban a pillanatban legszívesebben agyonvertem volna, amiért megfosztott a lehetőségtől, hogy szorosabbra fűzzem a kapcsolatomat Robbie-val. Éppen ezért, amikor aztán visszadobta a kérdést, hogy én mit gondolok erről az egészről. Először igyekeztem elbagatellizálni a dolgot, azzal, hogy visszakérdeztem nála arra, hogy ő most a majdnem szex dologra gondolt vagy arra, hogy ha Coulson nem lépett volna közbe, tényleg nem tudtunk volna leállni a dolgokkal. De aztán végül megosztottam vele, hogy az álláspontom még mindig ugyanaz, mint anno. Méghozzá az, hogy igazán adhattak volna nekünk akkor pár nyugodt órát kettesben és ehhez még egy mosolyt is küldtem felé, hogy érezze a törődést és most ne akadjon fenn azon, hogy komolyan gondolom-e vagy sem.
Végül sikerült kihúznia az ujjaim szorításából a kezeit, amikkel aztán a hátamon simított végig, miközben hozzáfűzte azt a megjegyzését, hogy ő jobban örült volna annak, ha a SHIELD-es barátaimnak igaza lett volna és nem csak elméleti síkon következett volna be az, hogy lefeküdtünk egymással. Viszont ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni, így teljes mértékben kizökkentem abból az álláspontomból, hogy nem akarok veszíteni ellene, így sikerült egy határozott mozdulattal lelöknie magáról. Csak nagy szemekkel meredtem fel rá, mikor a lábával a mellkasomra lépett, közölve, hogy jobb lenne, ha feladnám, mert ő nem akar engem bántani, de az is kizárt, hogy veszítsen ellenem. Így jobb ötletem nem volt, mint az, hogy az ujjaimat a bokája köré fontam, hogy végül rászorítva a testrészre kelthessek benne olyan rezgéseket, amelyek képesek benne is kisebb mértékben kárt okozni. Miután elhúzta a lábát rólam, egy hatalmas levegővételt követően szenteltem neki a figyelmemet, mikor megszólalt, rákérdezve, hogy valami álomvilágban élek-e. Erre csak annyit tudtam mondani, hogy ne haragudjon rám, mert ez egyáltalán nem személyes volt, de nem akartam se megfulladni, se veszíteni, szóval ez van. Kaptam tőle ennél durvább sérüléseket is, ő meg amúgy is ellenállóbb, mint az átlag, úgyhogy ne haldokoljon itt nekem, mert a másik bokáját is kivonom a praxisból. Így inkább csak felkeltem a földről, a kezemet a mellkasomra helyezve, hogy így vehessek néhány nagyobb levegőt.
-Azt, hogy megfulladok... -jegyeztem meg halkan, a szemeimet forgatva. Csak nagy szemekkel néztem végig, ahogy a teljes testsúlyát a kificamodott bokájára helyezte, ami egy hatalmas roppanás kíséretében ugrott vissza a helyére, így esküszöm, hogy ez a művelet még nekem is fájt. Felvont szemöldökkel néztem rá, mikor aztán közelebb sétált hozzám, majd megszólalt. Közölte, hogy ennek itt és most vége van, de aztán erre már reagálni sem tudtam semmit, mert a semmiből behúzott egyet, aminek ugyanaz lett a hatása, mint mikor a műhelyben voltunk.
Végül aztán kezdtem magamhoz térni, így először csak még jobban összeszorítottam a szemeimet, hogy aztán a kezeimmel végigsimíthassak az alattam lévő tárgyon, amin feküdtem. Egy ágy. Tompán pislogtam néhányat, míg végül ki nem tisztult a kép és fel is fogtam, hogy Robbie szobájában vagyok. A kezemet az arcomra téve ültem fel óvatosan az ágyon, hogy a tőlem nem messze ücsörgőt vehessem szemügyre.
-Valahogy sejtem a dolgot... mi van a bokáddal? -böktem a fejemmel az említett testrész felé, kissé még hunyorogva.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Vas. 15 Jan. 2017, 13:52



Daisy & Robbie
 
Miután Daisy volt szíves leamortizálni a bokámat a rezgős inhuman képességével, majd nagyjából sikerült a helyére roppantanom, muszáj volt viszonoznom a kedves gesztust azzal, hogy egyetlen ütéssel padlóra küldtem. Rögtön elveszítette az eszméletét, ahogy arra számítottam, így elkaptam őt, mielőtt még valóban a földön koppant volna egy hatalmasat. Nem akartam, hogy valami komoly baja essen, még akkor sem, ha ez a mostani húzásom nem pont ezt igazolta, pedig de. Járhatott volna sokkal rosszabbul is, ez még a kíméletes, gyors és kevésbé fájdalmas megoldás volt. Utáltam ártani neki még ilyen jelentéktelen formában is, de ő volt az, aki nem értett a szép szóból. Hagynia kellett volna a francba ezt a reménytelenségre ítélt próbálkozást, hogy ő majd legyőzhet engem. Többször figyelmeztettem, hogy ez lesz a vége vagy valami hasonló, de ő nem hallgatott rám, szóval lényegében megérdemelte, amit tőlem kapott. Chica mala... Nem kellett volna makacsul kötnie az ebet a karóhoz, hogy majd ő megmutatja, hogy mire képes, de már késő bánat.
A szobámba cipeltem őt, hogy aztán az ágyra fektethessem, hogy legalább jó helyen legyen, ha már egyszer kiprovokált magának egy kellemetlen K.O.-t a részemről. Én komolyan nem akartam ezt csinálni vele, de nem hagyott más választást, arról pedig jobb, ha csak nem is ábrándozott, hogy én leszek az, aki feladja a két szép szeméért. Bocs, de nem az a fajta vagyok. Miután ezzel megvoltam, lerúgtam a cipőimet, mert már éreztem, hogy a bokám és a lábfejem mennyire utálja a 'bezártságot'. A strucc politikát választottam, és inkább nem is akartam tudni, hogy festhet a lábam egy belső földrengés után. Ledobtam magam a székre, a lábaimat pedig a hozzá tartozó íróasztalra pakoltam, nehogy még a gravitáció is ellenem dolgozzon. Holnapra semmi baja nem lesz, de addig sántikálhatok fel-alá, mint valami idióta.
A szemem sarkából azért néha rápillantottam, mert eléggé aggódtam érte. Nem akartam olyan nagyot ütni, hogy aztán órákig heverjen itt szerencsétlen magatehetetlenül, így minden percben azt vártam, hogy magához térjen. Ami végül sikerült is neki, láthatóan megmozdult, próbálva rájönni, hogy hol is lehet. Miután tompán kinyitotta a szemeit, közöltem vele, hogy a végeredményt a jelenlegi helyzetéből már nyilván kitalálhatta. Csak figyeltem, ahogy igyekezett ülő helyzetbe tornászni magát, a vélhetően sajgó fejét fogva.
-Feküdj vissza! -jegyeztem meg csak ennyit, és ne akarja, hogy segítsek neki benne, mert azt aligha fogja élvezni. Elájult, szóval ne most akarjon itt hősködni, hogy ő is összetörje magát, az lenne csak az igazán szép teljesítmény. Reagált aztán a megjegyzésemre, hogy valahogy sejtette a dolgot, majd a bokám felől kezdett el érdeklődni. Ahogy a fejével az irányába bökött, automatikusan rávezettem a tekintetem, majd újra vissza rá.
-Ne foglalkozz vele, holnapra nem lesz semmi baja. -vontam meg a vállamat, majd csak a fejemet ráztam, hogy felejtse el. Szerintem kvittek vagyunk így most, neki a fejével nincs rendben valami, én meg nem tudok járni, kis túlzással. A végén Gabe sorsára jutok, ha rajtad múlik.
-De azért ne várd, hogy megköszönjem ezt a jófej húzásodat. -sóhajtottam lemondóan, majd az asztal lábmentes felére raktam a kezemben lévő telefont, amit eddig is csak értelmetlenül forgattam az ujjaim között.
-Viszont sajnálom, hogy kiütöttelek. Megint. De egyszerűen nem... hát nem vagy egyszerű eset. -forgattam meg a szemeimet, de azért a tudtára adva, hogy nem okozott különösebb örömet, hogy ezt kellett tennem vele. Sőt! Nem pont ez minden vágyam Vele kapcsolatban. Bár a sajgó bokámmal nem tudnék nagyigényű lenni, nekem az is bőven elég, hogy nem kell felkelnem innen, nem hogy még képes lett volna folytatni ezt a harcnak nem nevezhető akármit.
-Tudhattad, hogy nem foglak nyerni hagyni, akkor meg mire volt jó ez az egész? -azt ne mondja, hogy ennyire szereti, ha fáj, mert akkor kitérek a hitemből és önként átadom neki a bennem lakozó démont, hogy jól elcimboráljanak egymással. Soha nem látott szimbiózis lenne, és senki sem maradna életben, aki csak találkozik velük. Szép kilátások.
-És ne gyere azzal a szöveggel, hogy a világ legjobb kispárnája vagy mije vagyok, mert ez elég gyatra kifogás. -néztem rá teljesen komolyan, mert én ezt még mindig nehezen akartam elhinni. Ennyi cécó ezért!? Baromság.



Music
hit me like a man, love me like a woman

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Vas. 15 Jan. 2017, 14:23



Robbie & Daisy


Hát a kis műveletem, amivel Robbie bokáját kicsináltam, nem nyerte el a tetszését, amit meg is értettem, de ettől még nem tudtam olyan nagyon sajnálni. Mármint... nem akartam ártani neki, nem esik jól, ha valami rosszat teszek ellene vagy ilyesmi, de ne mondja, hogy ez rosszabb volt, mint mikor az éjszakai melója alkalmával szarrá lövik meg hasonlók. Láttam, ahogy egy rakétavetővel szétlőtték a kocsiját, ami lángra is kapott, de ugyanúgy haladt tovább, mintha mi sem történt volna. És most is valami hasonló volt az állás, ugyanis visszaroppantotta a bokáját, aminek a reccsenése nem kicsit volt hatalmas. Már nekem fájt a művelet, de aztán végül tényleg átélhettem valami visszafogott változatát a fájdalmának, mikor behúzott nekem egy akkorát, amitől megint sikerült elájulnom, mivel szinte azonnal el is veszítettem az eszméletemet, hogy aztán tehetetlenül essek össze, feltehetőleg a padlón koppanva.
Végül aztán kezdtem magamhoz térni, az ujjaimmal az alattam lévő felületen simítva végig, amiből rájöttem, hogy egy ágyon fekszem, így igyekeztem kinyitni a szemeimet, majd végül az arcomra helyeztem a kezemet, hogy aztán felülhessek, de ebben a műveletemben az akasztott meg, hogy Robbie közölte velem, hogy feküdjek vissza, mire hülye fejjel bámultam rá, a szemeimet forgatva, továbbra is ülve tartva magamat, a tenyeremet a homlokomra húzva. Végül aztán megjegyeztem neki, hogy már én is rájöttem arra, hogy mi lehetett az eredmény, illetve rákérdeztem a bokájára, hogy mi van vele. Csak figyeltem, ahogy az említett testrészt kezdte el bámulni, majd ismét engem. Közölte, hogy ne foglalkozzak vele, mert holnapra semmi baja nem lesz. Ja, de hol van az még...
-Hát, de... -kezdtem volna bele, de inkább megráztam a fejemet, hogy felejtse el, mert ha neki mindegy, akkor nekem meg főleg. Az ő bokája, nem az enyém. Így amint közölte, hogy viszont azt ne várjam, hogy megköszönje ezt az igazán kedves húzásomat, csak ártatlanul kezdtem el vigyorogni, hogy én ugyan nem tettem semmi rosszat és most már igazán mindegy, nekem meg a fejem fáj, szóval szerintem teljes mértékben kvittek vagyunk.
-Na, azért ne hidd, hogy te aztán egyszerűbben értelmezhető vagy... -forgattam meg a szemeimet egy sóhaj kíséretében, elemelve a kezemet a homlokomtól most, hogy már nem forgott a szoba és nem akart kiugrani az agyam a helyéről. Végül aztán rákérdezett nálam, hogy mire volt olyan jó ez az egész, elvégre tudhattam volna, hogy nem hagy nyerni és ne merjem neki azt mondani, hogy azért, mert tényleg annyira jó kispárnának tartom, mert az gyatra kifogás. Csak egy sóhaj kíséretében ráztam meg a fejemet, majd némi habozás és egy hatalmas levegővétel után erőt vettem magamon, hogy felkelhessek és mögé sétálhassak, kissé még bizonytalanul pakolva egymás után a lábaimat. A kezeimet óvatosan a vállaira csúsztattam, hogy így állapodhassak meg a széke mögött.
-Miért gondolod, hogy ez egy kifogás és nem a valóság? Ennyire hihetetlen, hogy szeretem a közelséged, vagy mi? -tettem fel a kérdést, finoman állva neki masszírozni azokat.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Vas. 15 Jan. 2017, 15:16



Daisy & Robbie
 
Mikor magához tért, hirtelen a bokám felől érdeklődött, én viszont leráztam annyival, hogy nem érdemes foglalkoznia vele, holnapra úgysem lesz semmi baja sem, ma meg túlélem. Úgy voltam vele, azzal, hogy kiütöttem, igazából kvittek voltunk, neki a feje fájt, nekem pedig a lábam. Megérdemeltük, mi a francnak akart velem harcolni, nekem pedig nem kellett volna belemennem, aztán kész. De utólag már könnyű okosnak lenni, ráadásul neki kellett volna hallgatnia rám, leállnia, amikor megvolt rá a lehetősége, és akkor ez az egész elkerülhető lett volna. De neeem! Valamit próbált még belemagyarázni, de nem hagytam neki, ő pedig végre valahára beletörődött a sorsába és inkább csendben maradt. Azt azért hozzátettem, hogy nem fogom megköszönni neki a kificamítós, embertelen mutatványát, mire csak ártatlanul vigyorogni kezdett, mint akinek lövése sincs, hogy miről beszélek, mert ő aztán nem csinált semmit sem. Ja persze.
Bocsánatot kértem tőle, amiért ezt tettem vele, egyáltalán nem tette boldoggá, de nem hagyott más választást és ő amúgy sem nevezhető éppen egyszerű esetnek, aki képes lenne érteni a szép szó erejéből. Ezen persze megint sikerült fennakadnia, hogy ne gondoljam, hogy én egyszerűbben értelmezhető vagyok nála, mert akkor újfent nagyon tévedek.
-Nincs bennem semmi bonyolult. -néztem rá teljesen komolyan.
-Azt mondom és teszem, amit gondolok. Ja és nem utolsó sorban ismerem a korlátaimat, veled ellentétben. Bár nem nagyon léteznek, de azért tudom, hogy ne akarjak a Hulk vacsorája lenni. -küldtem felé egy halvány, de annál cinikusabb mosolyt, majd csak figyeltem, ahogy továbbra sem akart eleget tenni a kérésemnek, hogy feküdjön szépen vissza, mert ez nem játék. Komolyan nem akartam elhinni, hogy ennyire önfejű legyen valaki, még rajtam is sikerül állandóan túltennie, pedig azt hittem, hogy nálam nem létezik menthetetlenebb. Tévedtem.
Közöltem vele, hogy tudhatta, hogy nem fogom nyerni hagyni, így érdekelt, hogy akkor mégis mire volt jó neki ez az egész, és lehetőleg ne megint azzal jöjjön, hogy a világ legjobb kispárnája voltam azon az egyetlen éjszakán, amikor szinte taccsra itta magát. Ez elég gyatra kifogás, pláne, hogy az sem biztos, hogy úgy emlékszik a dolgokra, ahogy történtek, én a helyében nem lennék ennyire biztos a dolgomban. Meglepő módon nem szólt semmit, csak vett egy nagy levegőt, mint aki a halálugrásra készül, majd leszállt az ágyról, hogy elindulhasson felém. Tágra nyílt szemekkel, ugrásra készen figyeltem minden mozdulatát, amik elég bizonytalannak tűntek. Nem szerettem volna, ha elvágódik itt nekem, mert nem biztos, hogy a jelenlegi helyzetemből adódóan, olyan gyorsan el tudtam volna kapni Őt. Aztán végül kitért a látóteremből, mikor a szék mögé lépett, a kezeit a vállaimra csúsztatva. A hideg végigfutott a hátamon, a gerincem mentén, ahogy a puha bőre az enyémhez ért. Most megint mit akarsz ezzel, chica!? Nekem szegezte aztán inkább a kérdést, hogy miért gondolom azt, hogy ez csak valami kifogás a részéről, nem pedig a valóság, ennyire hihetetlennek érzem-e, hogy szereti a közelségemet. Őszintén...!?
-Igen, mert... mégis mit szeretnél benne? -kérdeztem vissza értetlenül, miközben a vállamat kezdte el masszírozni. Kissé oldalra döntöttem a fejemet, hogy átadjam magam az érintéseinek, ahogy az ujjai lazítani kezdték az ezer éve bekötött izmaimat. Csak ne hagyd abba soha.
-Ön- és közveszélyes vagyok. Nem vagyok ura annak, bármennyire is szeretném ezt hinni. Te magad mondtad többször is, hogy emellett még egy bunkó is vagyok. Örökre szóló alkut kötöttem a Lovassal, szóval aligha változna bármi is. Ez talán nem elég, hogy ne akarj a közelemben lenni? -soroltam fel neki épp csak pár dolgot, amik alapos érvek voltak amellett, hogy miért jobb távol maradni tőlem, és miért is nem számítok a legjobb társaságnak, akit kívánhatnak magának. Pláne, hogy a barátai is a bázison voltak, velük talán jobban megtalálná a közös hangot. Ostobaság azt állítani, hogy ezek nem számítanak, mert dehogynem. Mi a garancia rá, hogy nem végzi úgy, mint a többi áldozatom!? Nem fogom tudni mindig megmenteni, meghúzva a démon gyeplőjét, csak ha az is akarja. Az életem elcseszett és bonyolult, senki sem akarna ennek önként és dalolva a részese lenni. Még ha most ezt is hinné, nyilván csak az összezártság miatt vagy fogalmam sincs, Daisy egy olyan rejtély, amit képtelenség megfejteni.
-És megint ne csinálj úgy, mint ha ismernél, és tudnád, hogy valamiféle jó ember vagyok, akit nem értenek meg, mert félnek a démontól. Azért mert bemagoltál pár aktát rólam, még fogalmad sincs arról, hogy ki voltam, vagy ki vagyok most. Nem tudsz rólam semmit. -fejtettem ki a véleményemet, mielőtt megint előállt volna valami tipikus Daisy Johnson dumával, hogy ő megért engem, tudja, hogy ki vagyok és ehhez hasonlók. Előbb gondolkodjon el, hogy milyen információk vannak rólam a birtokában, és hogy azok közül mennyi származik közvetlenül tőlem.



Music
hit me like a man, love me like a woman

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Vas. 15 Jan. 2017, 15:53



Robbie & Daisy


Nem akartam tovább vitázni vele azon, hogy a bokája most mennyire fáj és mennyire nem, meg, hogy holnapra már semmi baja sem lesz. Marha jó neked, de akkor ne pattogj már annyit ezen, hogy én akartam és hasonlók... Valahogy nem tetszett a gondolat, hogy fájdalmat okoztam neki, igazi, tényleges fájdalmat. Nem élveztem, mikor a bokájában lévő szalagokkal és csontokkal meg porcokkal szórakoztam, hogy félig járás képtelenné tegyem, szóval erről ennyit. De azt azért muszáj volt hozzá tennie, hogy nem fog megdicsérni és köszönetet mondani, amiért majdnem eltörtem a bokáját. Erre inkább nem reagáltam semmit, csak ártatlanul mosolyogtam rá egy sort, hogy biztosan megártott neki a bokaficam, mert én nem tudom, hogy miről beszél.
Végül aztán bocsánatot kért tőlem, amiért kiütött, de nem hagytam neki más választást, ugyanis szerinte én nem vagyok egy egyszerű eset, akin könnyen el lehetne igazodni. Hát erre muszáj volt megjegyeznem neki, hogy azért ő se gondolja magát annyira könnyen értelmezhetőnek, mert egyáltalán nem az. Folyton van benne valami ellentmondás, amit az ember nem tud hová tenni és mire lebontogatná a falait, mindig történik valami, ami miatt még vastagabb réteget pakol fel. Ez pedig... elég kemény meló.
-Na, azért ne túlozzunk. Azt teszed és mondod, amit gondolsz? -néztem rá nagy szemekkel, egy hitetlen mosolyt varázsolva az ajkaim vonalára.
-És az ember határai amúgy is ott vannak, ahová gondolja őket... -vontam meg a vállamat egyszerűen. Én nem vagyok hajlandó beletörődni abba, hogy az ember annyit ér, amennyinek a többiek gondolják, vagy éppen saját magáról hiszi. Már többször is kerültem olyan helyzetbe, hogy meg kellett volna halnom, róla nem is beszélve, mégis itt vagyunk.
De aztán ezek után ő közölte velem, hogy igazán felesleges volt ez az egész, mert tudhattam volna, hogy kikapok és ne jöjjek a kispárnás dumámmal, mert az elég hülye és hihetetlen érvelés. Erre meg nem akartam reagálni így első körben semmit sem, csupán vettem egy mély levegőt, majd felkeltem, hogy aztán elindulhassak felé. Amint a közelébe értem, a bizonytalan lépteimnek a háta mögött vetettem véget, ahogy a kezeimet a vállaira helyeztem, így találva meg magamnak a végleges helyemet. Rákérdeztem nála, hogy tényleg ennyire hihetetlennek tartja-e, hogy szeretem a közelségét, mire visszakérdezett, hogy mégis mit szeretnék benne.
-Nem tudom... talán az egészet. -vontam meg a vállamat, majd óvatosan kezdtem el nyomkodni a vállait, hogy kimasszírozhassam a szerintem ezer éve bekötött izmait. Ahogy a fejét oldalra döntötte, csak egy halvány mosoly kíséretében folytattam a műveletemet, ami aztán hamar el is tűnt, ahogy beszélni kezdett.
-Már megmondtam, hogy nem félek a Lovastól. Mármint... nem állítom, hogy nem ijesztő, amikor lángoló koponyával randalírozik és gerinceket tépked, de... átéltem már, hogy milyen, amikor a kétségbeesésemből és fájdalmamból szerez erőt magának, így... már ez sem érdekel. Nem mondhatom, hogy nem fontos az, hogy a lelked már nem a tiéd, de... ennyi nekem bőven kevés ahhoz, hogy ne akarjak veled, a közeledben lenni... -fejtettem ki neki a dolgot a kis magyarázására, majd csak egy sóhaj kíséretében hagytam abba a vállainak masszírozását, átszervezve magamat mellé, óvatosan húzva végig az ujjaimat a lábán, hogy végül oldalasan foglalhassak helyet az ölében.
-Igazad van, nem ismerlek téged. De te viszont tudsz rólam mindent. Láttad... szerintem az... egész életemet, így nem értem, miért gondolod azt, hogy nem akarok őszintén a közeledben lenni... szerintem te vagy az egyik legkisebb furcsaság benne. De... akkor mesélj nekem magadról, ha komolyan ez a bajod. Mármint... én olvastam pár dolgot és beszéltem az öcséddel, hallottam tőled egy-két mondatot, de sosem mondtál nekem szinte semmit sem... így ha van valami, amit el akarsz mondani, hajrá... -néztem rá teljesen komolyan, az ujjaim közé fogva az övéit, hogy azokon simíthassak végig.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Hétf. 16 Jan. 2017, 04:51



Daisy & Robbie
 
Tudni akartam, hogy miért ragaszkodott ennyire ehhez a verekedős dologhoz, mikor tudhatta, hogy nem fog győztesen kikerülni belőle, és azt nem akartam elfogadni magyarázatként, hogy mert velem akar aludni és engem párnának használni hozzá. Nem szólt semmit, csak leszállt az ágyról, hogy elindulhasson felém a még mindig bizonytalan lépteivel, én pedig minden pillanatban attól tartottam, hogy a végén még összetöri magát, féltettem őt, még ha ez csak apróság is volt. De erre végül szerencsére nem került sor, sikerrel elért hozzám. A szék mögött állapodott meg, amin egészen eddig ücsörögtem, hogy aztán a puha ujjait a vállaimhoz nyomhassa. Arra volt kíváncsi, hogy ennyire nehezemre esik-e elhinni, hogy szereti a közelségemet. Nem akartam hazudni neki, szóval a válaszom egy őszinte és határozott igen volt, és szerettem volna megindokolni neki, hogy pontosan miért is, de végül csak egy visszakérdezésre futotta tőlem, hogy mégis mit akarna ebben szeretni. Nem értettem az álláspontját, de hinni akartam benne, hogy komolyan beszél. A vállamat kezdte el masszírozni, nekem pedig semmi kifogásom nem volt ellene, minden porcikám vágyott az érintésére, és ezt szerintem akkor sem tudtam volna eltitkolni előle, ha nagyon akartam volna. De az volt az igazság, hogy nem akartam. Felvont szemöldökkel meredtem magam elé, mikor rávágta, hogy maga sem tudja, hogy mit szeret a közelségemben, de talán úgy az egészet, ahogy van.
Nem akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolja, elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet annyira jó abban, hogy a Szellemlovassal akarjon lenni. Mintha csak valami védekező mechanizmust bekapcsoló gombot nyomtak volna meg rajtam, úgy kezdtem el hadarni neki a negatív reklámot, hogy miért ne akarjon inkább velem lenni, mert egyáltalán nem éri meg. Veszélyes vagyok a környezetemre és saját magamra, így rá nézve is. Akármennyire is próbálok, képtelen vagyok uralni a bennem lakozó démont, így nincs rá semmi garancia, hogy ne támadjam meg őt is, holott sosem akarnám bántani. Emlékeztettem rá, hogy szerinte mennyire bunkó vagyok, amit nem egyszer hangoztatott már nekem, arról nem is beszélve, hogy örökre szóló alkum van az ördöggel, így semmi sem fog változni velem kapcsolatban, talán csak minden rosszabb lesz majd idővel, és nem fogok tudni semmit se tenni ellene. Neki szegeztem a kérdést, hogy ez így nem elég-e neki ahhoz, hogy ne akarjon a közelemben lenni, mire tovább makacskodott, hogy ő nem fél a Lovastól. Nem lehetsz ennyire... Elmagyarázta, hogy nyilván ijesztőnek találja, de volt alkalma átélni, milyen az, amikor a fájdalmából merít erőt magának, így már ez a része sem érdekli a dolgoknak. Tudod te, miket beszélsz!? Hozzátette, hogy azt nem mondja, hogy nem fontos, hogy a lelkem már nem az enyém, de neki ez túlságosan is kevés ahhoz, hogy ne akarjon velem lenni. Ezt mond el még egyszer. Helyett inkább kifejtettem neki, hogy ne akarjon úgy tenni, mintha ismerne és tudná, hogy milyen ember vagyok, akit egyszerűen csak nem ért meg a környezete, mert félnek a bennem lakozó démontól. Azért mert olvasott rólam pár dolgot, attól még nem tud rólam semmit, se azt, hogy ki voltam, és azt sem, hogy ki vagyok most. Hirtelen aztán az ujjai abbahagyták a vállam nyomkodását, én pedig szerettem volna értük nyúlni, hogy magam elé húzhassam őt, de valami bizarr gondolatolvasás révén sikerült megelőznie engem, és saját magától foglalt helyet az ölemben, mire kérdőn néztem rá, lepakolva a lábaimat az asztalról, hogy kényelmesebb helye legyen. Újra megszólalt, hogy reagálhasson az előző gondolatmenetemre, igazat adva nekem, hogy valóban nem ismer engem. El se hiszem... Azzal folytatta, hogy én viszont tudok róla mindent, láttam talán az egész életét, így nem tudja megérteni, hogy ezek után is hogy gondolhatom azt róla, hogy ne akarna őszintén a közelemben lenni. Szerinte én vagyok az egyik legkevésbé fura rész benne, de ha ilyen nagy a szám, akkor meséljek magamról, itt a remek alkalom. Olvasott dolgokat, beszélt Gabe-bel, és tőlem is hallott már pár mondatot, de sosem mondtam neki szinte semmit sem, szóval akkor ezen most változtathatok, és ha van valami, amit el akarok mondani, megtehetem. Ezzel sikerült falhoz állítania, mivel nem szoktam magamról pofázni senkinek sem, azt meg mégsem mondhattam, hogy akarok tőled valamit, csak épp most próbálom lebeszélni magam rólad, szóval ne nehezítsd meg, gracias.
-Ha érdekel valami, kérdezz és válaszolok. -néztem rá hasonló komolysággal, elvégre már máskor is megmondtam neki, hogy ha valami érdekli, akkor nyissa ki a száját, én pedig nem fogok szupertitkos információkat elhallgatni előle, de itt és most nem írok önéletrajzi regényt, ha nem bánja. A tekintetemet aztán az általa már annyiszor eltulajdonított kezemre vezettem, ahogy az ujjbegyei lassan végigszántottak rajtuk. Az egyiket aztán kiszabadítottam a fogságából, hogy az arcán simíthassak végig, majd hagytam, hogy a tenyerembe idomuljon, miközben újra a tekintetét fürkésztem. Óvatosan húztam közelebb magamhoz, hogy amennyiben hagyja, megcsókolhassam a puha, csábító ajkakat, amiknek képtelenség volt tovább ellenállni. Mindennél jobban kell nekem, és hiába próbálok meg harcolni ellene, ha ennyire közel van hozzám és ilyeneket csinál, hogy fogja magát és az ölembe telepszik, akkor nehéz bármiféle ellenállást is tanúsítani, halott ügy. Főleg, hogy róla sem az jön le, hogy bármi kifogása lenne a dolgok ellen, és ez annyira... idegesítő!? Fogalmam sincs, hogy mit akarok. Mármint Őt, de tudom, hogy ez nem jó ötlet és nem akarok én lenni a rá leselkedő veszély, viszont nem olyan könnyű ehhez az elképzeléshez tartani magam a gyakorlatban, mint ahogy elméletben elterveztem.



Music
could i have this kiss forever

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Hétf. 16 Jan. 2017, 14:50



Robbie & Daisy


Robbie képtelen volt elfogadni a tényt, hogy én komolyan képes voltam azért kiprovokálni ezt a verekedésnek nem nevezhető valamit, hogy a közelében lehessek, már ha nyertem volna, ugyebár. De én meg azt nem tudtam megérteni, hogy neki az miért akkora csoda, hogy szeretek vele lenni, tényleg. Így nem mondtam neki semmit sem, csupán felkeltem az ágyról és imbolyogva ugyan, de elértem a háta mögé, ahol aztán végül meg is állapodtam, a kezeimet a vállára helyezve, kétségbe vonva, hogy komolyan ilyen hihetetlen-e az az egyszerű magyarázat, miszerint én a közelségét fontosabbnak tartom, mint az ostoba tényeket. De erre meg csak visszakérdezett, hogy mégis mit szeretnék benne, én pedig rávágtam, hogy az egészet, miközben továbbra sem álltam le a vállainak masszírozásával, ami ellen neki sem volt semmi kifogása. Sőt. Láthatólag minden érintésemet élvezte, ami az én arcomra is egy halvány mosolyt csalt. Vonzott ő is, a közelsége, minden apró részlete, így én egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy neki ez miért akkora furcsaság. Én sosem a Lovast láttam benne, nem a lángoló fejű énjéhez akartam közel kerülni, hanem hozzá, elvégre... ő is ehhez az egészhez tartozott, sokkal inkább, mint a benne tanyázó démon, ami otthonnak használta a testét, miután megszerezte tőle a lelkét.
Viszont ő továbbra sem akart hinni ebben a feltevésemben, így azonnal elkezdett egy csomó dolgot hadarni magával kapcsolatban, többek között azt is, hogy nem ura a Lovasnak, csak ezt akarja hinni, így viszont köz- és önveszélyes is, arról nem is beszélve, hogy már nem egyszer vetettem a szemére, hogy egy bunkó, plusz örökre alkut kötött az ördöggel, így ez már nem is fog soha megváltozni. Szóval szerinte egyáltalán nincs alapja vagy ésszerű oka annak, hogy vele akarjam tölteni az időmet, a közelében lenni. Hát én erre leginkább csak annyit tudtam reagálni, hogy leszögeztem neki, még mindig nem félek a Lovastól, és ezt már neki is megmondtam korábban. Ezek után azt is megosztottam vele, hogy ijesztőnek tartom, szóval hülyeség lenne azt mondani, hogy nincs így, de már átéltem, hogy milyen az, amikor a fájdalmamból táplálkozik, szóval már ez sem tudna meghatni különösebben. Majd végül azért azt is elmondtam neki, hogy egyáltalán nem elhanyagolható tény a lelkének eladása, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy el akarjam őt kerülni és távol maradjak tőle. De ennek ellenére sem akart hinni nekem, hanem tovább folytatta a saját hülyeségét hajtva, mikor közölte velem, hogy nem ismerem őt, ne tegyek úgy, és amúgy is gondolkodjak el azon, hogy milyen információk vannak a birtokomban és azok kitől, kiktől származnak. Ugyanis ő azon a véleményen volt, hogy attól, mert bemagoltam néhány aktát és utánajártam a dolgainak, még ne tudhatom azt, hogy ki volt és ki most. Erre már nem akartam semmit sem reagálni úgy, hogy nem nézhetek a szemébe közben, mintha attól bármi értelmet tudnék a fejébe verni. Így leállítottam az ujjaim masszírozó mozgását, hogy végül az ölébe költözhessek át, magamhoz húzva a kezeit, amiken az ujjaimmal kezdtem végigsimítani. Miután éreztem, ahogy lepakolta az asztalról a lábait, ismét megszólaltam, biztosítva arról, hogy egyetértek vele, hisz tényleg nem ismerem őt. De aztán azzal folytattam, hogy ő viszont tud mindent velem kapcsolatban, elvégre látta talán az egész életemet, amikor a lelkemet sütögette nyárson., így nem nagyon tudtam megérteni, hogy miért gondolja azt, hogy komolyan csak kifogás az, hogy a közelében akarok lenni. Felajánlottam neki a lehetőséget, hogy amennyiben tényleg annyi a baja, hogy kiolvastam pár aktát és az öccsétől kapott információkkal vetettem össze azokat, most majd elmondhat nekem mindent, amit csak szeretne és ami eszébe jut. Ha ennyire nagyképűen képes volt mindezt elhadarni itt nekem valami negatív reklám céljából, akkor most mondhat többet is, amennyiben szeretne ezzel élni. De nem mondott nekem semmi konkrétat, csak annyit közölt velem, hogy ha valami érdekel, akkor kérdezzek és válaszolni fog nekem.
Viszont nekem így nagy hirtelen nem jutott az eszembe semmi, amit meg tudtam volna kérdezni tőle és értelmes is lett volna, így inkább befogtam a számat és csendben kezdtem el figyelni őt, majd amint a tekintete a kezeinkre siklott, én is az ujjaimat kezdtem el nézegetni, amik a kézfején simítottak végig. Érdeklődve néztem végig, ahogy kihúzta az egyik kezét az enyémek közül, majd végül végigsimított az arcomon, így én egy pillanatra lehunytam a szemeimet, így simulva bele a forró tenyérbe. Csak akkor nyitottam ki őket egy pillanatra, mikor érezhetően közelebb húzott magához, hogy megcsókolhasson, amit én mindenféle habozás nélkül viszonoztam is, jó hosszan elmélyítve azt.
-Nincs több kérdésem. -húzódtam el tőle végül annyira, hogy a homlokomat az övének támaszthassam, egy halvány mosoly kíséretében kémlelve az arcát, majd óvatosan kezdtem el helyezkedni az ölében, hogy átvethessem rajta az egyik lábamat. Némi habozás után aztán megint közelebb húzódtam hozzá, hogy egy újabb csókot harcolhassak ki magamnak tőle.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Kedd. 17 Jan. 2017, 04:59



Daisy & Robbie
 
Miután kifejtettem neki a véleményemet, hogy ne próbáljon meg analizálgatni, mivel nem is ismer igazán, az aktákból vett infók pedig nem számítanak valódi tudásnak, közölte, hogy akkor kezdjek el neki mesélni magamról. Most itt volt hozzá a talán soha vissza nem térő alkalom, ahogy nagyjából ő fogalmazott. Elmondása szerint én ismerem az egész életét azzal, hogy belenéztem a lelkébe a Lovas képességével, amikor segíteni akartam neki, hogy tisztán láthasson saját magával kapcsolatban és letegyen az ostoba halálvágyáról, amivel engem üldözött és a saját vesztét akarta az én kezem által. Szerinte ez nem volt fair, mivel ő nyitott könyv volt a számomra, én viszont alig árultam el magamról bármit is. Nem akartam csak úgy random mesélésbe kezdeni, mivel fogalmam sincs, hogy mire lehet kíváncsi velem kapcsolatban vagy éppen mire nem. A gondolatolvasást nem sajátítottam el, és az ilyesmi, a mások felé való nyitás egyáltalán nem az erősségem, így nem nagyon tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Végül csak annyit sikerült reagálnom rá, hogy ha érdekli valami, akkor kérdezzen nyugodtan, én pedig válaszolni fogok rá. Ez tűnt a legjobb és legegyszerűbb megoldásnak, ha pedig nem jut eszébe semmi, nekem az is teljesen jó, legalább addig sem kell magamról beszélnem, azt úgyse szeretem. Mások dolgai sem nagyon érdekelnek és ez régen is így volt, kivéve persze most Őt, vele képtelenség betelni, még ha nincs is mindig a helyzet magaslatán vagy épp én nem értem, hogy mégis mit akarhat egyes húzásaival. Egy rejtély az egész csaj, de többek közt ezt is imádtam benne, hogy nem valami egyszerű lélek, akit túl könnyű lenne megfejteni.
Tökéletes minden szempontból, és pont ez volt a baj is. Minden sokkal simábban ment, amíg nem találkoztam vele. Teljesen felforgatta az egész életemet, és nem csak a fura magánakciói miatt. Olyan érzéseket keltett bennem, amiket még soha senki azelőtt, és amikről azt gondoltam, hogy talán nem is vagyok képes rájuk. Vágytam rá, meg akartam ismerni, remélve, hogy talán valami csoda folytán ő is azt érezheti, amitén iránta. Akartam őt, magam mellett tudni, megvédeni mindentől és soha többé nem elengedni, de sajnos ez nem így működik. Ő a lelke mélyen mindig is SHIELD ügynök marad, én pedig Szellemlovas lettem és maradok is, és ezek nem igazán összeegyeztethetőek, a világnézetek két ellentétes oldalán állunk, ha a "sorozatgyilkos" énemet és a szervezetet tekintjük. Ráadásul tényleg nem vagyok ura a bennem lakozó démonnak, veszélyes vagyok mindenkire, a környezetemre, rá nézve is. Sosem akarnék rosszat neki, nem akarnám bántani, így az tűnt a legjobbnak, ha megpróbáltam tartani a távolságot, de ez elég nehezen ment. Igazából... mellette végre újra embernek érezhettem magam és ez mondhatni, hogy sokat jelentett nekem. Talán csak megrémített a gondolat, hogy mellette ennyi idő eltelte és szenvedés után jól érezhetném magam, nem csak a lassan értelmetlennek tűnő öldöklés létezhetne. Nem akartam elveszíteni ezt, de fontosabb volt annál, mint hogy ezzel foglalkozzak. De közben annyira nehéz volt határozottnak és elutasítónak maradnom.
Most sem sikerült az elképzeléseimhez tartanom magamat, annyira közel volt hozzám, hogy a leghülyébb ember lettem volna, ha nem láncolom magamhoz itt és most, vagy legalábbis nem próbálom meg. A tekintetét kezdtem el fürkészni, mintha bármit is kiolvashattam volna belőle, ami segített volna, hogy ellenállhasak neki vagy épp azt tegyem vele, amit igazán akarok, még ha rossz ötlet is a józan eszem szerint. Végigsimítottam az arcán, majd finoman közelebb vontam magamhoz, hogy megcsókolhassam, amennyiben Ő is akarta azt. Legnagyobb örömömre és talán megdöbbenésemre is minden gondolkodás és habozás nélkül azonnal viszonozta is, hosszan és forrón. Hiányoztak a puha ajkak, és soha többé nem akartam elszakadni tőlük, annyira rabul ejtett az egész lényével. Azt kívántam, hogy bár örökké tartana vagy ha mégis vége szakadna, egy másik világban térnénk magunkhoz, ahol minden sokkal egyszerűbb és nincsenek hatalmas akadályok előttünk, mint a kegyetlen valóságunkban. Egy pillanatra aztán elhúzódott tőlem, hogy a homlokát az enyémnek támaszthassa. Kérdőn pillantottam rá, mire ő csak egy mosolyt engedett meg magának, hozzáfűzve, hogy nincs több kérdése. Egy alig érzékelhető mozdulattal ráztam meg a fejemet, hogy nincs is szükség rá, elvégre ebből a lényeget már leszűrhette, hogy mit is jelent a számomra, minden más jelentéktelennek és feleslegesnek tűnt, és azt akartam, hogy ő se törődjön most semmivel. Az ölemben ülve aztán pozíciót váltott, hogy átvethesse rajtam az egyik lábát, majd amint megtalálta a helyét, láhatóan némi habozás után közelebb húzódott, hogy újabb csókra tartson igényt. Eszem ágában sem volt tiltakozni. Hagytam, hogy a nyelve meglelje az enyémet, forró csókban forrva össze. Nem eresztettem a finom száját, miközben a karjaimat szorosan a dereka köré fontam, hogy hátrébb rúgva a széket kelhessek fel róla. Amint talpra álltam, a fájdalom élesen hasított a bokámba, de ezt igyekeztem a lehető leghatékonyabban kikapcsolni, nem akartam most ezzel törődni. Óvatosan az asztalra ültettem, így lépve a létező legközelebb hozzá, az egyik kezemmel a hátát simítva, míg a másik ujjai a hajában szántottak végig, hogy aztán beletúrhassak, továbbra is szenvedéllyel csókolva Őt.
-Még... visszatáncolhatsz. -suttogtam az ajkaiba, egy pillanatra eleresztve őt, hogy mérlegelhesse a dolgokat, ha esetleg szeretné. Most nem jöhet a képbe Coulson vagy valamelyik haverja, hogy elrontsa a pillanatot, ebben nem reménykedhet. Ha most nem állít le, nem menekülhet meg tőlem. Már átléptük azt a pontot, hogy képes legyek valami udvariaskodást és visszafogottságot erőltetni magamra.



Music
one more night

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Kedd. 17 Jan. 2017, 15:01



Robbie & Daisy


Miután minden érvemre és megnyilvánulásomra újabb és újabb értelmetlen, vagy éppen engem nem igazán érdeklő dolgokkal állt elő, megosztottam vele, hogy akkor nyugodtan bele is kezdhet a kis mesélésébe. Én tényleg komolyan gondoltam azt, hogy ha valamit szeretne, akkor megoszthat vele, elvégre teljes mértékben igaza volt azzal kapcsolatban, hogy közvetlenül tőle nagyon kevés dolgot sikerült összeszednem. Nem szokott magáról és a dolgairól beszélni, ami mondjuk megint érthető volt, elvégre jó pár dolgot így is sikerült tőle megtudnom a Lovasról, az alkujáról meg az ilyen döntéseivel kapcsolatban, random meg nyilván nem fog senki sem magáról beszélni, az nem szokás. Ő viszont tényleg tudott rólam szinte mindent, sőt. Talán annál is többet, hisz mikor a Lovas képességét használta rajtam, akkor azt hiszem, szinte az egész életemet láthatta, így én igazából egy teljesen nyitott könyv voltam előtte, nem lehettek volna eltitkolt dolgaim, elvégre olyan dolgokat is látott, amikre én még csak nem is emlékezhettem volna soha. De végül erre nem mondott semmi érdemlegeset, csupán annyit közölt, hogy kérdezzek és ő majd válaszol rá. Ez korrekt kijelentés volt, csak így megint ugyanott voltunk, elvégre... így nagy hirtelen, első körben semmi értelmes megszólalás nem jutott az eszembe, így jobbnak láttam befogni.
Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy ezt a távolságtartósdit még meddig akarja folytatni, mert hiába hiszi azt, egyáltalán nem megy neki. Mármint... persze igyekezett a maga módján tényleg a lehető legnagyobb távolságot tartani az irányomba, de ehhez egy ilyen kicsi helyen ketten kellenek, elvégre, ha ő szeretné is tartani a két méter távot, én nem. Nagyon nem. És nagyon úgy tűnt, hogy őt is sikerült kizökkentenem a színlelésből, amit egészen eddig elkövetett itt nagy igyekezetében. Először csupán a tekintetét az enyémbe fúrta, hogy így kémlelhessen engem, majd végül az ujjai is végigsimítottak az arcomon, én pedig a lehető legnagyobb lelkesedéssel simultam bele a forró tenyérbe, ami az arcomat cirógatta. Egy pillanatra még a szemeimet is lehunyva, így élvezve tovább a közelségét, de aztán amint közelebb vont magához, ismét az arcát kezdtem el fürkészni, míg végül kaptam tőle egy csókot, amit mindenféle gondolkodás nélkül viszonoztam is. Akartam ezt az egészet, őt is és a szerinte bonyolult, furcsa dolgait is. Most nem foghatjuk arra, hogy sokat ittunk és mindez ezért történik. És igazából... én ezt nem is bántam. Józan voltam, mégis sokkal részegebb, mint eddig valaha. Komolyan nem érdekelt, hogy mennyi hülyeség szól a dolgok ellen, hisz én nem akartam ezzel törődni, egészen eddig ő adta elő itt a nagy aggódót, aki nem tudja hová tenni a helyzetet. Nagyon reméltem, hogy ezek után már nem akar visszakozni vagy meghátrálni, arra fogva, hogy ez hiba volt, nem is kicsi. Pedig én ezt most mindennél jobban akartam és egy percre sem hagytam volna neki lehetőséget tiltakozni és gondolkodni. De végül mégis elhúzódtam tőle annyira, hogy a homlokomat az övének támaszthassam. Kérdőn nézett rám, így én egy halvány mosoly kíséretében közöltem vele a tényt, miszerint nekem innentől már nincs több kérdésem a dolgokkal kapcsolatban. Ezzel az egyetlen egy lépésével többet elárult, mint bármennyi szóval tehette volna ugyanezt, ráadásul alig észrevehetően ugyan, de megrázta a fejét, miszerint nem is kell mással foglalkozni jelen helyzetben és ez csak tovább szélesítette a mosolyomat. Némi helyezkedést követően aztán átvarázsoltam az egyik lábamat rajta, hogy így találhassam meg magamnak az új testhelyzetemet. Néhány másodpercig csak figyeltem őt, majd végül közelebb húzódtam hozzá, hogy egy újabb csókot lophassak magamnak, ami ellen neki sem volt kifogása, hanem viszonozta a gesztusomat, hogy egy forró csókot válthasson velem. A kezeimet az arcához vezettem, hogy a tenyereimbe fogva kezdhessem el a hüvelykujjammal simogatni azt, legalábbis egy darabig. Az ő karjai a derekam köré fonódtak, továbbra sem állítva le a kialakult csókcsatánkat, miközben hátrébb rúgta a széket, hogy felkelhessen onnan, a karjaiban velem. Végül aztán elhúztam az arcáról a sajátjaimat, hogy a nyaka köré fonhassam, így hagyva neki, hogy az asztalra ültessen. A hátamon simító és a hajamban végigfutó ujjainak hatására teljesen libabőrös lettem és az amúgy is szinte nulla távolságunkat próbáltam lassan a nullával egyenlővé tenni, ahogy közelebb simultam hozzá. Csak érdeklődve néztem rá, mikor elhúzódott tőlem, hogy aztán megszólalhasson, megadva nekem a lehetőséget a menekülésre. A kezeimmel óvatosan nyúltam az övéiért, hogy magamhoz húzhassam azokat, finoman simítva végig rajtuk, miközben megszólaltam.
-Ne most akard játszani a figyelmes és kedves alakot... -küldtem felé egy mosolyt, továbbra sem húzódva el tőle, hogy hozzá hasonlóan én is az ajkaiba suttoghassam a szavaimat.
-Itt a lehetőség, hogy elveszíthesd a fejedet egy kicsit... -mozdultam közelebb hozzá, hogy ismét az ajkaira tapadhassak, sokkal mohóbban falva azokat, mint eddig bármikor. A kezeit finoman a térdeimhez irányítottam, hogy aztán felfelé kezdhessem el húzni azokat, a sajátjaimmal együtt, amiket végül aztán elemeltem az övéiről, a ruhája alá csúsztatva őket, hogy az ujjaim alatt érezhessem a forró bőrét.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Szer. 18 Jan. 2017, 04:08



Daisy & Robbie
 
Amint újra megcsókolt, nem haboztam viszonozni azt, élveztem minden egyes érintését, ahogy az ujjai az arcomon simítottak végig, majd a karjaimat szorosan a dereka köré fontam. Vele együtt keltem fel a székről, az említett bútordarabot hátrébb rúgva az egyik lábammal, hogy több terünk lehessen, továbbra sem szakítva meg a csókunkat. Készségesen a nyakam köré kulcsolta a kezeit, megkapaszkodva bennem, hogy könnyebben végrehajthassam az eltervezett műveletemet. Tettem pár lépést az asztal irányába, hogy végül egy óvatos mozdulattal arra ültethessem őt, a lehető legközelebb kerülve így hozzá. Az egyik kezemmel a hátán simítottam végig, míg a másikkal a hajába túrtam, miközben egyetlen pillanatra sem szakadtam el az ajkaitól. Érezhetően az érintésem nem hagyta hidegen, legalábbis a libabőrös porcikáiból erre következtettem, ami egy elégedett mosolyt csalt az arcomra. Ő sem díjazta a köztünk lévő távolságot, mivel a lehető legközelebb simult hozzám, így még jobban magamba szívhattam az isteni illatát, a bőrének forrósága pedig a ruháján keresztül is átütött. Ölni tudtam volna azért, hogy ez a pillanat örökre a miénk maradjon, vagy ha mégis véget kell érnie, akármikor újra megismételhessük. Egyszerűen nem lehetett betelni vele, az iránta érzett éhségem sokkal hatalmasabb volt, mint a démon sóvárgása a bűnös lelkek után, pedig azt gondoltam, hogy azt semmi nem überelheti. 
Megállás nélkül csókoltam őt, egészen addig, míg egy röpke perc erejéig el nem húzódtam tőle. Felajánlottam neki a visszalépés lehetőségét, hogy most még meggondolhatja magát, de ha nem kíván élni ezzel a lehetőséggel, akkor nem fogok leállni, még hajlandó vagyok lemondani róla és erről az egészről, de amint megkapom a nemleges választ, ez már nem létező opcióvá válik. Tudatosítani akartam benne, hogy most senki sem zavarhat meg minket, se Coulson, se más SHIELD-es idióta. Egyszerűen más nem érdekel rajta kívül, a pillanatnak akartam élni, csak neki szentelve a figyelmemet, és az ő egész lényét birtokolni akartam. Bűn lett volna gátat szabni a mérhetetlen vonzódásunknak a másik iránt, bár nem láttam a fejébe, de minden reakciója arról árulkodott, hogy ugyanúgy éli meg a dolgot, mint ahogy én is. Nem éreztem, hogy hibát követnénk el, tombolt bennem a tiszta vágy, amit már képtelenség lett volna elfojtani, és igazából jó nagy ostobaság is. Meguntam, hogy csak kerülgessük egymást, húzzuk a másik agyát apró érintésekkel, kétes megjegyzésekkel. Elég volt! Ő volt az, aki minden igyekezetem ellenére sem kért a távolságtartásomból, akkor csak viselje a következményeket, nincs menekvés a számára. 
Csendben figyeltem, ahogy a kezeimért nyúlt, hogy végigsimíthasson rajtuk, miközben egy mosoly kíséretében azt ecsetelte, hogy ne most akarjak figyelmes és kedves lenni, itt a tökéletes lehetőség, hogy elveszíthessem a fejemet egy kicsit. Esélyem se volt bármit is reagálni az elhangzottakra, mert újra közelebb mozdult hozzám, az ajkait az enyémekre tapasztva. A csókja sokkal határozottabb, követelőzőbb volt, mint eddig bármikor, így hasonló szenvedéllyel és mohósággal viszonoztam azt, elvégre zöld utat kaptam tőle. A még mindig a birtokában lévő kezeimet a térdeihez húzta, felfelé vezetve azokat, miközben az övéi az enyémekhez simultak. Ahogy aztán elengedte őket, hogy az ujjait a ruhám alá csúsztathassa, az egész testemet átjárta a jóleső borzongás. Lassítottam aztán a nyelvünk játékán, hogy a nyakát vehessem célba, gyengéd csókokat lehelve rá, a vállától kezdve, végig a nyakán, egészen a füléig. Azon az útvonalon vezettem végig a kivételesen most kicsit sem jéghideg ujjaimat, amit az előbb ő jelölt ki a számukra, közre fogva a felsőjének szélét, hogy ezzel a mozdulattal le is vehessem róla a feleslegesnek ítélt ruhadarabot, a földre hajítva azt, elvégre ma már nem lesz szüksége rá. Kihasználva a vetkőztetéséből fakadó kényszer szünetet kettőnk között, a barna szempárba merültem, minden nyers vágyamat, a zavaros érzéseimet közvetítve felé, mindeközben a tőlem telhető legmegnyerőbb mosolyt varázsolva a képemre. A füle mögé tűrtem pár kósza tincset, hogy aztán újra és újra megcsókolhassam őt, remélve, hogy továbbra sincs kifogása ez ellen. Teljesen átvette az uralmat minden egyes gondolatom felett, mielőtt még az agyam azt mondhatta volna, hogy állj, a vérem már csak érte forrt és ez sokkal erősebbnek bizonyult. Visszavonhatatlanul akartam őt, mint még soha semmit a nyomorult életem vagy halálom során.
Újra a karjaimba fogtam, hogy lassú, fájdalmas léptekkel az ágyam felé vehessem vele az irányt, gyengéden fektetve rá, hogy aztán minél gyorsabban fölé kerülhessek, egyik kezemmel a feje mellett támaszkodva meg, míg a másikkal az ujjai közé fontam a sajátjaimat, az ágyneműre szorítva azt. Kiéhezett tekintettel mértem őt végig, ahogy teljes valójában nyúlt végig alattam és gyönyörűbb volt, mint valaha. Amint a látványát a magaménak tudhattam, újabb mély, hosszú csókcsatába bonyolódtam vele. Azt akartam, hogy tudatában legyen annak, hogy ez részemről egyáltalán nem csak a testiségről szól, imádom az egész valóját, a lelke sokkal előbb lenyűgözött, mint amilyen jó nőnek tartom.



Music
one more night

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Szer. 18 Jan. 2017, 16:22



Robbie & Daisy


Legnagyobb örömömre viszonozta a csókot, amit ismét kiköveteltem magamnak tőle, közben az arcát simogatva. Az ő karjai a derekam köré fonódtak, szorosan fogva át, majd hirtelen velem együtt emelkedett fel az ülő helyzetéből, hátrébb rúgva a széket, hogy ne jelenthessen akadályt a tér szempontjából. Továbbra sem szakadt el az ajkaimtól és ez elégedettséggel töltött el, mert biztos voltam abban, hogy ugyanannyira akar engem, mint én őt, ez pedig hatalmas szó volt. Robbie az az ember, akinek az érdeklődését a világ legnehezebb dolga felkelteni, plusz a mi kapcsolatunk amúgy is elég érdekesen indult, ha azt vesszük figyelembe, hogy leginkább akkor értünk a másikhoz, mikor alaposan meg kellett verni. De ez ma megváltozott. Éppen ezért, amint megváltozott a testhelyzete, a karjaimat a nyaka köré kulcsoltam, hogy így tehessen le az asztalra, hogy közel kerülhessünk egymáshoz. A kezeinek simító mozgásától megborzongtam és teljesen libabőrös lettem, mire érezhetően egy elégedett mosoly költözött az arcára, amit én nem bántam, egy percre sem. Nem tudtam és nem is akartam elrejteni előle az érzéseimet, így csak annyit tudtam tenni, hogy még közelebb simultam hozzá, ezzel nullára csökkentve a köztünk lévő távolságot, hogy a ruháján keresztül érezhessem a testének melegét. Annyira vágytam rá, mint soha semmire és senkire.
Nem akartam elszakadni tőle, a forró ajkaktól, amik nélkül végtelenül szomjasnak és elveszettnek éreztem magamat, de aztán ő mégis elhúzódott tőlem egy röpke időre. Felajánlotta nekem a menekülés lehetőségét, ami nekem eszembe sem jutott. Most nem tartottam attól, hogy valaki az ajtaján fog kopácsolni, éppen engem keresve, ami amúgy abszurd dolog lenne, de valahogy mindig akkor találtak meg minket, amikor egy lépést közelebb tettünk a másik irányába. És ez a mostani dolog egy óriási ugrásnak számított, így az esélyt sem akartam megadni arra, hogy ennek valami véget vessen ennek, pláne nem mi magunk. Éppen ezért, amint elmondta amit akart, magamhoz húztam a kezeit, hogy aztán végül megszólaltam. Elmondtam neki, hogy ne most akarja játszani itt nekem a kedves, figyelmes meg türelmes énjét, mert ez most nem az a helyzet, amikor ezt a dolgot díjazom. Hozzátettem azt is, hogy most elveszítheti a fejét egy kicsit és én tovább nem is akartam foglalkozni ilyen dolgokkal. Ismét közelebb mozdultam hozzá, hogy egy újabb csókban forrhassunk össze, de most sokkal mohóbb és türelmetlenebb voltam ebben a tekintetben, ugyanis képtelen lettem volna tovább visszafogni magamat vele kapcsolatban. Nagyon akartam már ezt az egészet és akartam, hogy ő is valami hasonlót érezzen irányomba. És ahogy viszonozta a gesztusomat, ugyanolyan hévvel, egy elégedett mosoly kúszott az ajkaim vonalára a gondolatra, hogy mindezt én voltam képes előidézni nála. A még mindig nálam lévő kezeit aztán a térdeimhez kormányoztam, hogy végül feljebb húzhassam a lábaimon, simító mozdulatra kényszerítve ezzel őt is. Amint elhúztam róla az ujjaimat, a ruhája alá csúsztattam, hogy amint megborzongott tőle, le is varázsolhassam róla a felsőjét, majd újra visszatértem a szenvedélyes csókunkhoz, amit végül ő fékezett le, hogy a száját a nyakamra terelhesse. Minden apró érintés, amit az ajkaival tett, újabb és újabb sóhajokat csalt elő belőlem, így behunytam a szemeimet és az alsó ajkamba harapva vájtam a körmeimet a hátába, hogy valami tartást adhassak magamnak. Amint az ujjai a felsőmhöz vándoroltak, engedelmes áldozatként hagytam neki, hogy leszedje rólam, elvégre most arra volt a lehető legkevesebb szükségem. Nem akartam már semmi mást, csak őt, egészen. Ahogy a tekintete az enyémbe fúródott, vágyakozva néztem rá, és valami hasonló pillantást kaptam válaszul, ami az én arcomra is egy mosolyt csalt. Amint megérezte a hajamnál matató ujjait, vettem egy mély levegőt, hogy aztán lelkesen és mindenféle finomkodás nélkül viszonozhassam az újabb csókokat, amiket kaptam tőle.
Amint ismét a karjaiban voltam, a kezeimet visszahelyeztem a nyaka köré, hogy így simulhassak még közelebb hozzá, továbbra sem eresztve az ajkait, mintegy némán bocsánatot kérve a bokájáért, amit sikerült tönkretennem a korábbi húzásommal. Ahogy a takaróra fektetett, csak nagy szemekkel, a tiszta, nyers vágytól fűtötten néztem fel rá, ahogy az egyik kezét mellettem támasztotta meg, míg a másik ujjait az enyémek közé fűzte. Szapora, kissé kényszeresen visszafojtott levegővételek kíséretében kémleltem az arcát, amiről leolvasható volt minden ezzel kapcsolatos gondolata. Aztán kaptam tőle egy hosszú, elmélyített csókot, én pedig tényleg úgy éreztem, hogy az egész neki is sokkal többet jelent puszta szexnél, akármennyire is türelmetlenül faltuk egymás ajkait vagy éppen simítottuk végig a másik porcikáit. A szabad kezemet végighúztam a hátán, a körmeimmel óvatosan karistolva végig azt, hogy aztán végül a nadrágjához irányíthassam, óvatosan húzva végig az ujjaimat a gomb, majd a cipzár mentén, hogy aztán végül azok felnyitásával kezdhessek el foglalatoskodni, egy percre sem állva le a csókkal, amit ő kezdeményezett.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Szer. 18 Jan. 2017, 19:40



Daisy & Robbie
 
Elégedetten, zihálva nyúltam el mellette az ágyon, szorosan a karjaimba fogva őt, hogy a feje a mellkasomon pihenhessen. Szükségünk is volt a levegőre a leírhatatlan és isteni aktusunk után, pedig esküszöm, hogy még visszafogtam magam, elvégre nem téphettem szét Őt már a legelső alkalommal, az nagyon fura lett volna. Az éjszaka folyamán magam mellett akartam tudni, átölelni, hogy érezzem, valóság az egész és azzal, hogy ezt most lejátszottuk egymás között, még nem fog felszívódni mellőlem, mintha csak valami álomkép lett volna. Legalábbis én ebben reménykedtem. Szükségem volt rá, és olyan lehetőség nem létezett, hogy most megszabadulhasson tőlem, pláne, hogy eredetileg ő akart minden áron velem aludni. Lassú, gyengéd mozdulatokkal kezdtem el a vállát simogatni az ujjaim hegyével, ezzel is igyekezve normalizálni a felgyorsult légzésemet, amit Ő váltott ki belőlem. A szívem még mindig iszonyatos ütemben dobogott, csendben, lehunyt szemekkel igyekeztem elhinni a dolgot, hogy valóban megkaptam Őt, ami a megváltást jelentette számomra. Nem hittem volna, hogy ez megtörténhet köztünk, annyira nem így indultunk és most mégis. Mindennél jobban akartam ezt az egészet, az egész megmagyarázhatatlanul vonzó lényét, a forró, mohó csókjait, a megborzongtató érintését, az izgató sóhajait, a vágyakozó, kiéhezett tekintetét. Mindent láttam már azokban a szemekben, a halálvágyat, a szomorúságot, a bűntudatot, a csalódottságot, a haragot, a megértést, az együttérzést, de ez most valami egészen új, valami különleges volt. Érte bármikor megérné eladni a lelkemet újra és újra, elégni a pokol tüzében, ebben biztos voltam. Sokat jelentett nekem, és ez most csak még inkább fokozódott bennem, ahogy a szó legszorosabb értelmében sikerült a lehető legközelebb kerülnöm hozzá, új oldaláról megismernem őt. Bár le lehetett volna írni szavakkal vagy bármivel, hogy mik kavarogtak a fejemben, hogy ezeket ő is tudja, hogy megoszthassam vele, de... már így is elég bonyolult volt a kettőnk helyzete, az pedig csak még tovább fokozta volna ezt az őrültséget, amibe magunkat kevertük. Egy percre sem bántam meg az egészet, erről szó sem volt, és a jelen helyzetemben amúgy is képtelen lettem volna túlagyalni a dolgokat, egyszerűen nem tudtam semmi másra sem gondolni rajta kívül, na meg persze az elmúlt idő történéseire. Csak ő járt a fejemben, és szerettem volna ha végleg be is költözhetne, de a valóság azért egészen más irányba tartott. Két teljesen más, ellentétes irányba.
Egy mély levegővétellel igyekeztem kiűzni minden baromságot az elmémből, hogy nyugodtan élvezhessem tovább a társaságát, kiszakadva általa a nem túl kellemes kis életemből. Ezer éve messze Ő volt a legjobb dolog, ami valaha is történt velem, így érthető módon ragaszkodtam hozzá. Egy apró csókot nyomtam a homlokára, jelezvén, hogy nem vesztem el véglegesen valahol a valóság és a négy fal mögé zárt álomvilágunk között fél úton. Egyszerűen csak imádtam vele lenni. Eddig is sejtettem, hogy az a valami erősebb köztünk, mint hogy csak úgy el lehessen menni mellette, de most már biztosan tudtam. Ha vele lehettem, a világom mindig kifordult önmagából, és csak jó értelemben. Ő mindig törődött velem a maga furcsa, sokszor idegesítő módján, de csak hálás lehettem neki mindenért, amit értem tett. Vagy a testvéremért. Mindig meglátta bennem a jót, pedig én azt már rég eltemettem, magam sem tudtam eldönteni, hogy mennyi bennem a Lovas és mennyi vagyok én, ő viszont folyamatosan képes volt szétválasztani minket és ez nekem sokat jelentett.
-Szóval sosem mondtam neked magamról semmit... -szólaltam meg kissé bizonytalanul, visszanyerve a hangomat és felhozva a korábbi beszélgetésünket, aminek ő vetett véget azzal, hogy gyakorlatilag rám mászott. Abban igaza volt, hogy elég sok dolgot láttam az életéből, ő ehhez képest mondhatni, hogy szinte semmit sem tudott rólam, és ezen változtatni akartam, ha már egyszer... Érzek iránta valamit, amivel épp csak kezdeni nem tudtam semmit sem.
-A szüleink balesetben haltak meg. Legalábbis állítólag, de már lassan tényleg nem tudom, hogy Eli miben mondott igazat és mi az, amiben hazudott nekünk. Fogalmam sincs, hogy ez a sötétség, a gyilkos ösztön, ez a hatalomvágy mindig is ott lakozott-e benne, vagy csak az átkozott könyv váltotta ki, nem tudom... Jó ember volt, hidd el. -sóhajtottam lemondóan, a rajtunk lévő takarót kezdve el igazgatni, mintha az most olyan fontos lenne.
-A lényeg, hogy Eli anya testvére, ő pedig örökbe fogadott minket egy árva rossz szó nélkül, így mondhatni, hogy apánk helyett is apánk volt, ő nevelt fel minket. Rohadt okos fickó, szerintem maga sem tudja, hogy hány diplomája van és hogy egyáltalán mire megy velük, de mi felnéztünk rá. Gondoskodott rólunk, és tök jó munkája volt, bár én személy szerint nem bírom az ilyesmit, a bezártságot, a papírmunkát, amikor idióta agyasok dirigálnak, akik okosabbnak hiszik magukat. Nekem tökéletes az, amit csinálok, szeretem és van értelme is. Biztos nem egy elit munkakör és nem mentek vele életeket, mint valami szuperhős, de legalább nem úgy megyek, mint akit rugdosnak. Egy nap aztán teljesen megváltozott, Gabe-bel mi a munkára és a főnökére fogtuk, de most már tudjuk, hogy mi volt az igazság. Megölte a saját munkatársait, szóval jogosan került börtönbe, én pedig még azt hittem, hogy azzal teszek jót, ha majd segítek neki kijutni onnan. Azt hittem, hogy ő lesz majd a megoldás, csak épp egészen más értelemben lett a bosszúm tárgya, mint ahogy azt szerettem volna. -simítottam végig a felkarján, majd az ujjaimat visszahúztam a vállára, ahol eredetileg pihentek.
-Én... nagyon sok hülyeséget csináltam. Főleg a versenyzésből kifolyólag, de nem azért, mert imádtam száguldozni és bizonyítani akartam a sok pénzes G-nek. Jó, nem csak ezért. Mint a bátyja, felelősnek éreztem magam Gabe-ért, törődni akartam vele, mindent megadni neki, amire szüksége volt, és persze levenni a terhet a bácsikánk válláról, ami mi magunk voltunk. A pénz volt a lényeg, a könnyű pénz. Hatalmasakat lehetett kaszálni, elnyerni a magabiztos bénák fogadásra költött minden vagyonát. Eleget akartam összeszedni ahhoz, hogy fogjam Gabe-et és elköltözhessek vele Los Angeles-ből. Ez a hely egy élhetetlen gettó, a bűnözés fellegvára, és nem akartam, hogy örökre ide legyen bezárva és esélye se legyen egy jobb életre, amit érdemelne. Az öcsém most sem elveszett, tényleg sosem panaszkodik semmi miatt, de régebben még több lehetőség volt előtte, amíg... el nem csesztem neki az egész életét, örökre. De innen már ismered a történetet. -fejeztem is aztán itt be, mert megint csak annak a végzetes éjszakának az emlékei kísértettek volna, amit annyira gyűlöltem és a bűntudatom örökre megmarad emiatt. Szóval igyekeztem más felé terelni a témát, a lehető leggyorsabban. Nem akartam egy ilyen este után elrontani a hangulatot, mert akkor végleg enyém lenne az ünneprontó cím.
-Szeretem a kávét, de egy hatalmas bögrénél lejjebb nem adom. Imádom a klasszikus amerikai autókat, a Dodge Charger mellett a Pontiac Firebird és a 66-os Chevy Impala a legjobbak. Aztán... Horror párti vagyok, a drámák és a vígjátékok elég távol állnak tőlem. Kedvenc bosszúállóm a Hulk. A zene az vegyes. Hmm... utálom az édességet és a macskákat. -soroltam fel neki pár lényegtelen dolgot amolyan terelésképpen.
-Elégedett vagy? -pillantottam le rá kérdőn, a hátát kezdve el simogatni a változatosság kedvéért.



Music
one more night

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Szer. 18 Jan. 2017, 21:21



Robbie & Daisy


A szívem annyira gyorsan vert, mint még talán soha korábban és a levegő vételével is akadt némi problémám, ahogy kissé bágyadtan, az elmúlt percek intenzív történései által teljesen elernyedve feküdtem a karjai között. Annyira vágytam már arra, hogy végre megkaphassam, mióta azon az éjszakán a brazil vodkarum hatására sikerült rávetnem magamat és ez most megtörtént. Nem akartam elhinni, hogy most végre senki sem zavart minket és tényleg átadhattam magamat neki, hogy teljes mértékben egymáséi lehessünk. A vállamon simító kezének puha, forró és édes érzésére lehunytam a szemeimet, hogy a csendben csak és kizárólag a rettenetesen gyors ütemet diktáló szívverésére és légzésére koncentrálhassak, egy elégedett mosoly kíséretében cirógatva az oldalát. Vágytam arra, hogy ez ne múljon el és ne csak egyetlen egy alkalomra szóljon, hanem a lehető legtöbbször a közelemben tudhassam, de erről meg valahol tudtam, hogy hülyeség. De ennek ellenére sem akartam magamhoz térni. Habár most minden szabálytalan szívverésünk rezgése nekem könyörgött azért, hogy többet ilyet ne tegyünk, nem akartam ezzel foglalkozni. Különös, hogy az emberi szervezet legnagyobb részét a bőr alkotja, az egyik legfontosabb szerve és gondolkodásért felelős motorja az agy, a szív mégis olyan rezgéseket képes kibocsájtani, amelyek egy magamfajtának a legszebb zenével érnek fel. És ez a dallam most nem máshoz tartozott, mint Robbie Reyes-hez, ami nagy szó. Éreztem már magamon a gyilkos pillantását, az ütéseit, a hirtelen indulatból keltett megvetését, a haragját és azt, ahogy az idegein való táncolásom némi idegességet szül nála, most mégis... teljesen más volt. Odaadó, közben mégis mohó, szenvedélyes, édes, tüzes és egészen megnyerő. Bármit megadtam volna azért, hogy ez örökké tarthasson és biztos voltam benne, hogy gyűlölni fogom a holnapot, amikor ki kell majd másznom mellőle, hogy ismét visszatérhessünk a hétköznapjainkba. Pedig én ezt nem akartam. Nem akartam többé nélküle feküdni éjszaka az ágyamban, az érintései és szenvedélyes csókjai nélküli világom pedig egyszerűen szörnyűnek és sivárnak érződött már most, pedig még itt volt velem, a közelemben, magamon érezhettem a forró bőrét és azt, ahogy a mellkasa még mindig elég gyors tempóban emelkedett hol fel, hol pedig le.
Amint vett egy mély levegőt, kissé kábán nyitottam ki a szemeimet, méllyel beszívva az isteni illatát, ami már teljes mértékben átjárta a körülöttem lévő teret, de nem bántam. Az a kellemes aroma, ami hol teljesen elvette az eszemet, hol a végleges nyugalom határára lökött, mindig lehetett volna a mindennapjaim része. El bírtam volna viselni, ha vele maradhattam volna, ha sosem kellett volna elszakadnom tőle, de a dolgok nagyon nem abba az irányba mentek, ahol ezt meg tudtuk volna engedni magunknak. De most még van rá lehetőségünk. Végül aztán egy csókot nyomott a homlokomra, én pedig ismét lehunytam a szemeimet, közelebb fészkelve magamat hozzá, már ha ez lehetséges volt, hogy így élvezhessem a közelségét. Nem akartam kiszakadni innen, hisz mindig, minden kellemes élményt a szobája ajtaja mögé zártunk el és félő volt, hogy ez a ma éjszaka is a hét pecsétes titok kategória marad, amit soha többé nem fogunk felhozni vagy megismételni. Kár lenne érte...
Végül aztán megszólalt, én pedig igazán irigyeltem amiatt, hogy ilyen gyorsan visszakapta a hangját, ami nekem mérhetetlenül messzinek és nehéznek tűnt, így első körben vagy tizenkétszer elismételtem magamban az előbb elhangzottakat, hogy fel is tudjam fogni a szavait.
-Hát nem... az "ez bosszú, chica" nem épp társalgás... -bújtam hozzá közelebb, hogy végül az arcomat a nyakába fúrhassam, így próbálva meg maradéktalanul visszanyerni a normális légzés képességét. Nem tudtam hirtelen hová tenni, hogy mit szeretne, így amint ismét megszólalt, elkezdtem fészkelődni rajta, hogy a fejemet ismét a mellkasára helyezhessem, hogy így nézhessek fel rá, érdeklődve figyelve minden egyes szavára.
Elkezdte nekem mesélni, hogy a szüleik balesetben haltak meg, legalábbis a nagybátyja ezt mondta nekik, de már nem tudja eldönteni, hogy mi az, ami tényleg igaz és melyik információ a megmásított, teljes mértékben elferdített. Hozzátette azt is, hogy valóban jó ember volt, higgyem el, én pedig óvatosan bólintottam a dologra, miszerint én hiszek neki, legalábbis valamilyen szinten biztosan. Elvégre... az a könyv elég hülye dolgokat tud tenni, ki tudja, mit művel egy ember agyával és hasonlók. Csak figyeltem, ahogy egy lemondó sóhaj kíséretében kezdte el a takarót igazgatni, így én a kezéért kaptam, hogy finoman kezdhessem el azt morzsolgatni az én ujjaim között. Elmondta azt is, hogy Eli az anyjuk testvére és ő vette őket magához, egyetlen egy rossz szó nélkül. Megosztotta velem, hogy felnéztek rá, olyan volt nekik, mint az apjuk, majd azt is elmondta, hogy nagyon okos fickó és jó munkája volt, bár személy szerint ő nem rajong ezekért a dolgokért, elismeri, hogy nem egy elit dolog, de nagyon élvezi, szereti, amit csinál és értelmet is lát benne. Nem egy szuperhős, de legalább nem szenved, ha csinálnia kell. Egy mosolyt csalt az arcomra ez a gondolatmenet, majd kissé megborzongtam a simító kezei alatt, de igyekeztem ezzel nem törődni, csupán eleresztettem a korábban eltulajdonított kezét, hogy feljebb húzhassam magunkon a takarót, így simulva hozzá. Végül aztán áttért arra is, hogy nagyon sok hülyeséget csinált anno és ez főleg a versenyzésnek volt köszönhető. Megtudtam tőle, hogy nem csak azért csinálta, mert valami adrenalinfüggő hülyegyerek volt, hanem azért is, hogy jobb életük lehessen, el akart költözni a tesójával együtt innen, elvégre LA ezen része nem a legjobb környék és szerinte Gabe megérdemel egy olyan helyet, ahol nyugodtabban élhetnek, távol a gettótól meg az Angyalok Városától, ami lassan inkább az ördögök játszóháza kezdett lenni, amint megjelentek itt az Őrkutyák, a szellemek meg igazából... a Lovas is. Hozzátette, hogy az öccse már most sem egy elveszett srác, nem panaszkodik, de anno jobb lehetőségei voltak, míg nem jött a drive-by éjszakája. Egy pillanatig csak csendben simogattam az oldalát, majd végül egy halvány mosolyt varázsoltam az arcomra.
-Jó tudni, hogy a nagyképű, mindenkit lenéző és kihasználó versenyzők között is vannak olyanok, akiknek értelmes céljaik is vannak és nem más teljesítőképességük hiányát akarják kompenzálni. Bár nálad ez utóbbi... a látszat alapján nem igazán szerepel az okok között... -helyezkedtem el egy pillanatra úgy, hogy egy puha, apró csókot nyomhassak a mellkasára, majd végül visszavettem az eredeti testhelyzetemet, hogy a még mindig kissé zsibbadt agyamat ne kelljen a szükségesnél tovább megtartani.
-De abban tévedsz, hogy az öcséd igazi példaképe a nagybátyátok volt. Nekem azt mondta, hogy mindig is a "menő bátyja" volt az igazi hős a szemében és az is. -jegyeztem meg a dolgot, majd csak csendben hallgattam tovább, mikor ismét megszólalt, megosztva velem néhány dolgot, hogy mit szeret és mit nem. Elmondta, hogy szereti a kávét, de csakis hatalmas bögrében, imádja a klasszikus amcsi kocsikat és egy Chevy is helyet kapott a szentháromságban, amire csak egy mosollyal reagáltam, elvégre a Chevrolet az én szerelmem, nekem nagyon jól bevált a kissé hippis furgonom. Azon nem csodálkoztam, hogy horror párti és nem szereti a drámát, várható volt. A felsorolásba belevette aztán, hogy a zenében nincs különösebb válfaj, amit szeret, a kedven bosszúállója a Hulk és utálja az édességet meg a macskákat is. Majd végül visszakérdezett, hogy elégedett vagyok-e és mindeközben kérdőn pillantott le rám, a hátamat simogatva.
-Teljes mértékben elégedett vagyok veled. De... hogy lehet az, hogy nem szereted az édességet? Mármint... semmit?! Ez durva... én több cukrot meg tudok enni, mint bárki ezen a világon és szerintem belehalni is abba fogok, vagy az elhízásba, ha egyszer arra kerül a sor. És amúgy is, mi bajod van a macskákkal? Mármint... én inkább a kutyák pártján állok, de nem tudnám azt mondani, hogy utálom őket. -vontam fel kérdőn az egyik szemöldökömet, hogy ezeket a dolgokat nem nagyon tudom elhinni, vagy háááát...
-Bár az édességes részen nem lepődtem meg olyan nagyon... inkább tűnsz olyan... sósnak... -és meg ne kérdezze, hogy ez mit jelent, mert... magam sem tudom, hogy képes vagyok-e értelmesen megmagyarázni. Én értem...
-És van valami rejtett tudásod, amiről nem árt tudni? Mondjuk húsz nyelven beszélsz vagy... hmmm... igazi konyhatündér vagy és hasonlók... -mosolyogtam egy jót a saját abszurd gondolataimon.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Csüt. 19 Jan. 2017, 05:07



Daisy & Robbie
 
Ez az együtt töltött idő mindennél többet jelentett a számomra és egyáltalán nem a leírhatatlanul megváltó kielégülés miatt. Persze nem állítom, hogy az nem játszott közre a dolgokban és ne lett volna fontos, de én érte voltam oda, nem pedig azért, ami az imént történt köztünk. Viszont annyira vágytam már rá, hogy arra nem voltak szavak és ezt már komolyan bűn lett volna tovább halogatni, játszadozni a másikkal, mikor mindketten ugyanazt akartuk, mindennél jobban, és igazából szerintem még csak nagy titkot sem csináltunk belőle. Mikor közölte velem, hogy a bázison mindenki azt hiszi, hogy már lefeküdtünk egymással, én akkor sem rejtettem el előle az őszinte véleményemet, hogy bár igazuk lenne. A nem is egyszer dologban meg pláne, szóval azzal az adósom még egy darabig. Nem tudom, ezek után, hogy ennyire közel kerülhettem hozzá és nem kis ízelítőt kaptam a lenyűgözőségéből, képes leszek-e egyáltalán elengedni Őt. Hogy tarthatnám távol magam a tökéletes nőtől, akit végre sikerült megtalálnom ennyi idő után!? Ez most képtelenségnek tűnt, és épp ezért nem is akartam a gondolataimat és az energiáimat az ilyen kétségbeesett, zavaros eszmefuttatásokra pazarolni. Mellette nem volt nehéz elvonatkoztatni a valóságtól, mindig egy külön világban éreztem magam, ha vele lehettem. Egyszerre volt őrjítő és megnyugtató is a közelsége, és ez a kettősség csak még vonzóbbá tette a szememben.
Miután a légzésünk rendeződni látszott, én törtem meg a csendet azzal, hogy nemrég még ő rótta fel nekem, hogy sosem mondtam neki semmit sem magamról. Úgy éreztem, hogy ezen ideje változtatni, ha már egyszer nem közömbös a számomra, akkor legalább próbáljon kicsit megismerni. Így meséltem neki a szüleink haláláról, hogy Eli volt az, aki örökbe fogadott és felnevelt minket. Megosztottam vele minden gondolatomat, kétségemet és fájdalmamat azzal kapcsolatban, hogy a bácsikám személyisége és viselkedése hová torzult az átkozott sötét könyv miatt. Meséltem neki Gabe-ről, a saját hülyeségeimről, hogy valójában miért is neveztem be állandó jelleggel azokra az illegális gyorsulási versenyekre. Elmondtam neki, hogy elsősorban nem a bizonyítási vágy hajtott, hanem a pénzkereseti lehetőség motivált, hogy ha sikerült volna egy nagyobb összeget nyernem, akkor Gabe-bel magunk mögött hagyhattuk volna L.A. romlott utcáit és sokkal jobb helyre költöztünk volna, amit az öcsém megérdemel. Okos srác, kijárt volna neki egy jó iskola, egy normális környék, de mindent elcsesztem, mikor azon a végzetes napon magammal vittem, hogy örökké tolószékbe kényszerítsem a rossz döntéseim miatt. Mert soha nem voltam képes okulni a hibáimból, pedig nem kevés ilyen alkalom volt, de örökre megtanultam belőle a leckét. Pontosan ezért akartam távol maradni Daisy-től is, hogy ne eshessen baja, hogy megvédhessem saját magamtól, de ő furcsa mód nem kért belőle. Én pedig nem voltam elég erős ahhoz, hogy ellenálljak neki, a saját önző vágyaimnak vele kapcsolatban. De sosem tudnám ezt hibának nevezni, hisz hogy lehetne rossz az, ami ennyire jó!? Sőt, sokkal inkább tökéletes. Erre rávágta, hogy örül annak, hogy a sok nagyképű versenyző között akad olyan, akinek normális céljai is vannak, nem pedig más teljesítőképességük hiányát akarják kompenzálni. Felvont szemöldökkel meredtem jobb híján a plafonra, hogy ezzel meg mégis hová akar kilyukadni, de gyorsan hozzá is tette, hogy nálam a látottak alapján ez nem igazán szerepelhet az okok között. Ez egy tök jó bók lehetne, ha...
-Nem igazán szerepel, vagy egyáltalán nem? Jól gondold meg, mert nem mindegy. -kérdeztem vissza, miközben őt figyeltem, ahogy egy csókot nyomott a mellkasomra, majd újra elhelyezkedett rajtam, ahogy az előbb is feküdt. Kifejtette, hogy abban tévedek, hogy Gabe példaképe a bácsikánk lett volna, mert neki azt mondta, hogy én vagyok az igazi hős a szemében, ez pedig egy halvány mosolyt csalt az arcomra.
-Most komolyan. Mikor lettetek ekkora spanok az öcsémmel? -ráztam meg a fejemet, továbbra is egy hitetlen mosoly kíséretében. Nemrég még Gabe volt az, aki kidobta Daisy-t a házunkból, hogy engem védhessen meg Tőle, most meg együtt filozofálgatnak az élet értelmén, és én vagyok az, aki a valódi veszélyt jelentheti rá, épp ellenkezőleg, mint ahogy a testvérem hitte. Fura dolgok vannak. Aztán nem akartam tovább azzal az éjszakával foglalkozni, hogy Gabe mit veszített miattam, nem akartam újra átélni egyetlen másodpercét sem, így terelni kezdtem a témát. Elmondtam neki inkább, hogy szeretem a kávét, meg a klasszikus amerikai izomautókat, a horror filmeket, és hogy mennyire utálom a drámákat, az édességet és a macskákat is. Még olyan jelentéktelen hülyeségeket is beleszőttem, mint hogy a Hulk a kedvenc bosszúállóm, holott erre nem valószínű, hogy kíváncsi volt. De minél abszurdabb volt a történet, annál kevesebb volt rá az esély, hogy visszakanyarodjunk a drive-by estéjéhez. Neki azon sikerült a leginkább fennakadnia, hogy nem lehet szeretni az édességet. Jellemző...
-Mi az, hogy hogy lehet? Hát így. Nem azt mondom, hogy nem bírok néha megenni valamit, de teljes mértékben megvagyok nélküle. Nem az a fajta vagyok, akit valami sütivel le lehetne kenyerezni. A kávémat is cukor nélkül iszom. -válaszoltam készségesen, ha már egyszer ennyire felháborította a keserűségem.
-Az elhízástól nagyon messze vagy, vagy csak jól álcázod. -szúrtam oda neki, mikor olyan hülyeségeket kezdett el ecsetelni, mint hogy cukortúladagolásban vagy elhízásban fog meghalni. Utána az érdekelte, hogy mi bajom van a macskákkal, mert ő is kutyapártinak vallja magát, de nem tesz ilyen kijelentéseket, hogy utálná őket vagy ilyesmi.
-A macskák elég kétszínű, hálátlan, öntörvényű, hűtlen állatok. Csak akkor állnak neki hízelegni, ha kell nekik valami, különben teljesen máshol járnak, mint ahol a helyük lenne. A szőrük meg még ennél is idegesítőbb. Semmittelen állatok a kutyákhoz képest. Mármint nem azokra a patkányokra gondoltam, amiket az emberek a zsebükben meg a táskájukban hordanak. -fejtettem ki neki a véleményemet, amennyiben komolyan kíváncsi volt rá. Újra felhozta az édességes részt, hogy azon végül is nem lepődött meg annyira, mert mindig is olyan sós fajtának tűntem. Aha, tök jó nekem, de ez nálad mit jelent?
-Sósnak, mi? Volt rá alkalmad, hogy megfigyelhesd. -jegyeztem meg egy elégedett mosoly kíséretében, továbbra is a hátát simogatva. Eszébe jutott, hogy a nem létező rejtett tudásom felől érdeklődjön, hát ha valami polihisztor vagyok, vagy nem tudom mit várt. Semmi extra, chica...
-Húsz nyelvet nem beszélek, csak az amerikai angolt és a spanyolt. Nem vagyok konyhatündér sem, de valamennyire tudok főzni. Nem tudok róla, hogy lennének más rejtett képességeim. Amiket ne fedeztél volna már fel magadnak, ugye. -húztam finoman közelebb magamhoz, hogy az ajkait csókolhassam, amikből sosem volt elég, annyira kívánatosak, forróak, puhák és édesek voltak. Talán még függőséget is okozhatnak. Az oldalamra fordultam, hogy ő is így tehessen, szembe kerülve vele. Így sokkal egyszerűbb volt az arcát fürkészni, a szemeibe nézni, elhinni, hogy mellettem van, a bőrét simogatni és újabb csók reményében magamhoz vonni.



Music
one more night

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Pént. 20 Jan. 2017, 10:01



Robbie & Daisy


Ahogy csak így a karjaiban feküdtem, teljesen kizárva a külvilágot, tényleg elhittem, hogy ez az egész nem csak... ideiglenes. Mármint... nekem tényleg fontos lett és nem mondanám, hogy közömbös nekem, hogy ez az egész csak puszta testi vágy volt, talán egyikünk részéről sem. De az a tény, hogy ha ennek vége lesz, valószínűleg teljes mértékben másfelé fogunk elindulni, kicsit sem volt kedvemre való. Jelenleg annyira elképzelhetetlennek tűnt nekem az a világ, amiben nem mellette aludhattam el és mellőle kelhettem ki az ágyból, hogy komolyan szerettem volna így maradni. Most, hogy már tényleg megkaphattam őt, és mindenféle értelemben sokkal közelebb kerülhettem hozzá, mint szerintem eddig bárki, nem akartam erről lemondani. És végső soron... a volt csapatomnak is igaza lett, még akkor is, ha nemrég ez az egész csak hülye elmélet volt, a hülye agyukból. És a nem is egyszer rész még így is hátra volt, amit én ezer örömmel be is hajtottam volna rajta, de az ő fejébe nem láthatok, így fogalmam sincs, hogy mit gondolhat jelenleg. De annyira el voltam foglalva azzal, hogy a légzésemet a rendes irányba terelhessem vissza, hogy nem akartam ilyen és ehhez hasonló baromságokon túráztatni az agyamat ebben a pillanatban. Jobban szerettem volna rá koncentrálni, a még mindig gyors szívverésére és a tényre, hogy a közelemben van.
Viszont ő sokkal előbb képes volt valami nyugodt légzőritmust magára erőltetni, így végül ő törte meg a csendet. Először csak annyit jegyzett meg, hogy akkor ő sosem mondott nekem semmit sem magáról, majd végül tényleg elkezdett nekem mesélni a dolgairól. Elmondta, hogy a szüleik balesetben haltak meg és ezek után Eli fogadta őket magához, hogy ne kelljen egy árvaházban élniük, legalábbis én azt hiszem, ez lehetett az oka. És ezt egy nagyon pozitív dolognak tartottam a fickóval kapcsolatban, még akkor is ha jelenleg egy gyilkosként vagy számon tartva a SHIELD adatbázisában, új, megmagyarázhatatlan képességekkel felszerelve. Aztán a nagybátyja dolgai után felhozta Gabe-et is, hogy tulajdonképpen ő volt az egyik fő oka annak, hogy a versenyek állandó látogatója volt. Persze nem állítja, hogy nem vonzotta maga a sebessége is meg az ehhez hasonló dolgok, de a könnyű pénz volt a legjobb megoldás ahhoz, hogy elmehessenek innen. Ugyanis szerinte az öccsének kijárt volna egy jobb környék, elvégre nagyon okos srác és egy jobb suliban ezt kamatoztathatta volna. De aztán azt is megemlítette egy fél mondatban, hogy aztán mindent elcseszett neki, de onnan már ismerem a sztorit. Nem akartam tovább ezzel a témával kínozni, mert pontosan tudtam, hogy mennyire bűntudata van az egész miatt, így csak annyit mondtam neki, hogy azért jó tudni, hogy a sok nagyképű versenyző között is van olyan, aki nem csak kompenzálni akar, hanem tényleg értelmes oka van annak, hogy ilyeneket csinál. De gyorsan hozzá is tettem, hogy nála ez szerintem nem igen lehet ok, elvégre én nem is olyan régen tapasztalhattam az ellenkezőjét. De aztán ő meg fennakadt a fogalmazásmódomon és visszakérdezett, hogy nem igazán, vagy egyáltalán nem, mert egyáltalán nem ugyanaz a kettő. Első körben csak úgy helyezkedtem, hogy egy csókot nyomhassak a mellkasára, majd végül visszavarázsoltam magamat az eredeti testhelyzetembe.
-Ne haragudj, a fogalmazásmódom sérti az önérzetedet? -kérdeztem vissza egy pimasz mosoly kíséretében, majd inkább tovább tereltem a témát erről. Elmondtam neki, hogy abban téved, hogy az öccse a bácsikájukat tartotta az igazi példaképnek, mert nekem azt mondta, hogy a bátyja volt az igazi hős a szemében.
-Hát először akkor, amikor kitörtél a szuperbiztos cellából, majd akkor, amikor abban a párhuzamos világban töltötted az elég kellemetlen nyaralásodat... -válaszoltam meg a kérdését, miszerint mikor lettünk mi ennyire jóban a testvérével. És ez... tényleg jogos kérdés volt, elvégre Gabe volt az, aki nemrég még elküldött azzal, hogy veszélyes vagyok a bátyjára nézve, aztán meg azt hitte, hogy a karomat is ő törte darabokra. Pedig ez nem volt igaz. De... az általa kijelölt távolságtartást nem igazán sikerült betartanom, pedig én tényleg próbálkoztam, de... valahogy képtelenség lett volna tovább távol maradnom Robbie-tól, mikor mindketten akartuk ezt, épp csak mindig történt valami, ami miatt ez nem valósulhatott meg. De most... senki sem zavart meg minket és mi sem akartuk tovább beérni a félreérthető megjegyzésekkel és a lopva szerzett, egymás agyának húzása miatt létrejövő érintésekkel.
Aztán ezek után inkább terelte is a témát és olyan dolgokat kezdett el megosztani velem, hogy miket szeret és miket nem. Megtudtam róla, hogy a kávét, a klasszikus amerikai autókat és a horrort szereti, de utálja az édességet, a drámákat és vígjátékokat, valamint a macskákkal sincs épp jó viszonyban. Olyan apró dolgokat is elárult, mint hogy Hulk a kedvenc bosszúállója. De én az összes tény közül azt nem bírtam megérteni, hogy miért utálja valaki az édességet. Én magamról tudom, hogy nagyon szeretem a különböző ilyen cukros, édes, krémes dolgokat, és nem is azt vártam, hogy ő is ilyen legyen, mert az nyilván nem illet volna
hozzá, de... ez akkor is fura.
-Na jó, inkább hagyjuk... -ráztam meg a fejemet egy sóhaj és egy hitetlen mosoly kíséretében, már amennyire a jelenlegi testhelyzetem ezt engedte.
-Persze, a másik különleges képességem, hogy el tudom rejteni a súlyfelesleget... -forgattam meg a szemeimet, majd inkább kifejtettem neki, hogy én is inkább kutya párti vagyok, de nem mondom, hogy utálom szerencsétlen macskákat, így rá is kérdeztem nála, hogy és azokkal megint mi baja van ilyen nagyon. Tartott nekem egy kiselőadást arról, hogy mekkora hűtlen állatok és a szőrük meg ennél is rosszabb, legalábbis az ő véleménye szerint.
-Na jó... kezdem azt érezni, hogy téged minden frusztrál ezen a világon, ami nem négy keréken gurul, nem gyorsul percek alatt százra és nincs ezüstre meg feketére festve... -jegyeztem meg a dolgot elgondolkodva, majd inkább ismét felhoztam az édességes dolgokat. Megosztottam vele, hogy azért annyira mégsem lepett meg ez a tény, mint amennyire látszott, ugyanis ő inkább olyan... sós. És ezt tényleg nem tudtam volna neki elmagyarázni, mert... egyszerűen hülyén hangzott volna kimondva, még elgondolva is elég fura volt. Erre meg nagyképűen megjegyezte, hogy volt alkalmam arra, hogy megfigyelhessem.
-Már komolyan félek mondani bármit is... -jegyeztem meg csak ennyit, az ujjaimmal az oldalát cirógatva, ahogy a hátamon simított végig újra és újra. Így inkább tovább is tereltem a dolgokat és megkérdeztem, hogy van-e valami olyan rejtett tehetsége, amit nem árt tudni, mint mondjuk az, hogy végtelen nyelven beszél és főzni is mesteri fokon tud vagy ilyesmi. Elmondta, hogy csak az amerikai angolt beszéli és a spanyolt, valamint konyhatündérnek sem nevezné magát, de főzni azt valamennyire tud, mire csak elemeltem a fejemet a mellkasáról és nagy szemekkel néztem rá, hogy ez most komoly-e. Még hozzátette azt is, hogy egyéb dologról nem tud, amit már ne fedeztem volna fel magamnak vele kapcsolatban. Szerettem volna kommentálni valamivel, de esélyem sem volt rá, mivel magához húzott, hogy megcsókolhasson, amit én nagyon készségesen viszonoztam is. Minden lehetőséget ki akartam használni, amikor a forró ajkai az enyémekhez simultak. Amint az oldalára fordult, én is így tettem, hogy aztán az ujjaimat végighúzhassam az arcán, majd lejjebb vezetve azt a vállán is végigsimítottam, hogy aztán közelebb fészkelve magamat hozzá viszonozhassam a csókjait és én is kiharcolhassak magamnak tőle újabb játszmákat a puha, forró ajkaival.



• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Pént. 20 Jan. 2017, 14:14



Daisy & Robbie
 
Valami rejtett álmom vált valóra azzal, hogy Daisy-t ennyire közel tudhattam magamhoz, amiről eddig még csak nem is tudtam. Nem foglalkoztam különösebben azzal, hogy érzek-e egyáltalán iránta valamit vagy hogy mit jelent a számomra, annyira felpörögtek körülöttünk az események, hogy időnk se lett volna ezen meditálni, de most hogy ide voltunk zárva a bázisra, megváltoztak a dolgok. Volt rá alkalmam, hogy érdemi időt töltsek vele, ne pedig őrkutyákra és áruló inhuman-ekre vadásszunk, a szellemmé vált tudósokról és a megőrült bácsikámról nem is beszélve. Most nyugalom volt, feldolgozhattam mindent, ami az elmúlt időben történt velem és arra jutottam, hogy az idegesítő kiscsajból az életem egyik legfontosabb személye lett. Féltettem őt, alkut kötöttem a biztonsága érdekében és teljes valójában vágytam rá. Próbáltam ellenállni a kísértésnek, de amint a tudtomra adta, hogy ugyanaz jár a fejében, mint az enyémben, már nem volt visszaút, egyszerűen nem parancsolhattam a véremnek, az érzéseimnek iránta. Akartam őt és ő folyamatosan csak megnehezítette a dolgomat, hogy ne gondoljak rá, de hogy mi lesz ezután, ha ennek vége, azt szerintem egyikünk se tudta volna megjósolni. És... nem érdekelt... vagyis... inkább csak nem akartam belegondolni, most annyira jónak tűnt minden ebben a pillanatban, ahogy a karjaimban tarthattam, mintha a gondok megszűntek volna és csak mi ketten léteztünk volna, magunk mögött hagyva az elcseszett valóságot. Bár minden így maradhatna, megállhatna az idő, de ez nem így működik. Realista vagyok és nem kergetek reménytelen álmokat, de ő mindent megváltoztatott, felülírt olyan dolgokat is, amiket eddig megmásíthatatlannak tartottam. A fizikai vonzalom leírhatatlan méreteket öltött köztünk, de én legalább ennyire odáig voltam a tiszta lelkéért, ha nem jobban.
Nemrég arra kért, hogy meséljek magamról, de akkor volt jobb dolgunk is, most viszont élni akartam ezzel a lehetőséggel, hogy kicsit jobban megismerhessen, ha már egyszer komolyan kíváncsi volt rám, én pedig azt akartam, hogy annak a Robbie Reyes-nek tartson, akinek én is magamat, és véletlenül se azonosítson a démonjaimmal. Beavattam a dolgaimba, hogy milyen körülmények között nőttünk fel Gabe-bel, hogy Eli mit jelent nekünk, mennyi mindent köszönhetünk neki, hogy miért versenyeztem anno szinte megállás nélkül és hogy végül annak is mi lett a következménye. Mielőtt még végleg elszúrtam volna a hangulatot, témát váltottam arról az éjszakáról, és inkább jelentéktelennek tűnő információkat kezdtem el megosztani vele magammal kapcsolatban. Teljesen fennakadt azon, hogy nem vagyok oda az édes dolgokért, pedig szerintem ebben nincs semmi meglepő. Biztos rajtam kívül még ezer meg egy ilyen ember létezik, aki nincs oda az ilyesmiért, lehet rögtön itt a bázison is találna párat. Meg szerintem elég csak rám néznie ahhoz, hogy rájöjjön, nem vagyok egy édes fajta. Néha persze nálam is belefér, ha nagyon muszáj, de az képtelen vállalkozás, ha valaki sütivel akarna lefizetni, nem hasonlítok az átlagra és nem is akarok. Amiket viszont tényleg nagyon utáltam, azok a macskák voltak. Ő ezt megint nem tudta hová tenni, így ki kellett fejtenem neki, hogy hálátlan, öntörvényű állatoknak tartom őket, amik csak akkor mennek hízelegni az emberhez, ha akarnak valamit. Utálom a szőrüket is, és semmit sem érnek a kutyákhoz képest. Erre rávágta, hogy kezdi azt érezni, hogy engem minden frusztrál ezen a világon, ami nem négy keréken gurul és nincs ezüstre meg feketére festve. Már megint itt tartunk!? Mintha csak a Charger lebegne a szemem előtt, mással pedig nem is foglalkoznék. Most regéltem neki magamról egy csomó dolgot, ami egyébként nem szokásom, alapból nem is beszélek ennyit, erre tessék, ez a hála. Kösz, chica.
-Szóval szerinted csak ennyi vagyok? -forgattam meg a szemeimet egy lemondó sóhaj kíséretében a szavai hallatán, mert ez nagyon is így hangzik, mintha nem látnék tovább a kocsimnál, pedig ő is itt van most velem, úgy hogy nem tudom miért mond ilyeneket. A rejtett képességeimre volt kíváncsi, de nem igazán hiszem, hogy ilyeneket fel tudnék mutatni, ha a Lovast nem számoljuk. Megnyugtattam, hogy nem beszélek húsz nyelvet, hanem csak kettőt és bár tudok valamennyire főzni, attól még távol állok a konyhatündér megnevezéstől. Erre csak elemelte a fejét a mellkasomtól és nagy szemekkel meredt rám, mint ha csak az év legnagyobb hülyeségét ejtettem volna ki a számon. Most mi van!? Nem halhattunk éhen.
Inkább közelebb húztam magamhoz, hogy hosszan megcsókolhassam. Épp elég ideig járattam a számat értelmetlen dolgokról beszélve, és emiatt nélkülöznöm kellet a puha ajkakat. Az oldalamra fordultam, mire ő is így tett, hogy a lehető legközelebb kerülhessünk a másikhoz. A tekintetét fürkésztem, miközben végigsimított az arcomon, egészen a vállamig vezetve az ujjait, és én is szívesen érintettem a selymes bőrét. Hozzá tudtam volna szokni a jelenlétéhez, hogy mindig vele feküdhessek és mellette ébredhessek, korlátlanul élvezve a társaságát. Újra birtokba vettem a forró ajkakat, amit nem habozott viszonozni, és csak még közelebb húzódott hozzám. Annyira...
×××
Már másodszorra ébredtem úgy, hogy láttam értelmét a létezésemnek és nem úgy nyitottam ki a szemeimet, hogy az amúgy is instabil világom vajon összedőlt-e körülöttem és minden lángokban áll. Lassan öt éve, hogy a Szellemlovas felbukkant Los Angeles -ben, csak ezzel az volt a baj, hogy a démon az én testemet választotta otthonául. Minden éjszakám vagy a roncstelepen töltött túlórákból állt vagy abból, hogy bűnös lelkekre vadásszak az alkum értelmében, így az alvás nem tartozott a gyakori elfoglaltságaim közé. Ha mégis sort tudtam rá keríteni valami csoda folytán, akkor is csak pár órára korlátozódott. Bár többre nem is igen volt szükségem, és az élet amúgy sem kívánság műsör, vagy alkalmazkodsz, vagy a lavina, a rohanás maga alá temet. Daisy mellett viszont annyira nyugodtnak éreztem magam, mint még soha életemben, nem tudnám megfogalmazni az érzést, amit a jelenléte nyújtott a számomra. Mintha a gondok varázsütésre megszűntek volna, mikor ennek a szobának a falai közé voltunk zárva, csak mi ketten, ennyire közel a másikhoz. Nem gyötörtek rémálmok, nem gondoltam a saját bácsikám megölésére, nem aggódtam Gabe miatt, nem érdekelt a Lovas és a végtelen vérszomja sem, csak ő létezett a számomra. Képes voltam kikapcsolni a túlpörgött elmémet, amiben ilyenkor csak ő lakott. Most is leírhatatlan érzés volt, hogy magam mellett tudhattam, a karjaimban tartva és hallgatva az egyenletes légzését, ahogy mellettem aludt. Csendben, a tegnap éjszakán elgondolkozva figyeltem őt, míg végül ébredezve ki nem nyitotta a szemeit. Egy mosolyt küldtem felé a gondolatra, hogy józanul ébredt az ágyamban és esélytelen lett volna ezt most bármire is ráfogni, egyszerűen csak megtörtént, mert akartuk, mindketten. Nem egyszer... Talán mindennél jobban, mint bármi mást valaha is. Nekem ő jelentette a tökéletességet, de ezt elég erős lett volna beismerni neki, pláne a bizonytalan jövőképre való tekintettel. Elvégre mi a garancia rá, hogy nem Eli fog végezni velem az újonnan szerzett nem e világi képességeivel. Egyikünk sem tudja, hogy mire lehet képes.
-Most nem fáj a fejed? -jegyeztem meg egy gonosz mosoly kíséretében, finom mozdulattal húzva közelebb magamhoz, hogy szorosabban a karjaimba zárhassam, a fejemet az övére hajtva, az orromat a puha hajzuhatagba fúrva.
-Eszedbe se jusson felpattanni, és kisétálni azon az ajtón. -morogtam halkan, ragaszkodva hozzá és mindenhez, amit jelentett, elvégre, ha elszakadunk egymástól és kiteszi innen a lábát, újra megtörik köztünk ez a valami, és csak két "bűnöző" leszünk, akiket a SHIELD bezárt ide Eli Morrow megtalálásáig. Annyira kár lett volna érte, és mindenem tiltakozott az ellen, hogy visszakerüljünk innen a kegyetlen hétköznapjainkba.
-Csak... még egy kicsit maradj. -fűztem hozzá, elhúzódva tőle, hogy a tekintetét a magaménak tudhassam. Amint elmerülhettem a barna szempárban, már húzódtam is közelebb hozzá, hogy megcsókolhassam. Bár szerintem az lett volna a legjobb megoldás, ha inkább fel sem kelünk.

[Köszönöm az isteni játékot, Daisy! <3 A lehető legjobbat hoztuk ki belőle xD ]



Music
one more night

• •
Vissza az elejére Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider] Pént. 20 Jan. 2017, 16:48



Robbie & Daisy


Komolyan nem tudtam elhinni, hogy Robbie itt volt velem, a bőrömön érezhettem az övének forróságát, hallgathattam a levegővételét és a szívverését, amik nemrég még miattam diktáltak őrült, teljesen szabálytalan ütemet. Már képtelen lettem volna tovább húzni ezt az egészet, annyira akartam már őt, a teljes, egész valóját, hogy szerintem bele is pusztultam volna, ha nem kapom meg. Ha nem lett volna minden figyelme az enyém, ha nem... nem engedett volna olyan közel magához, amilyen helyzetet teremtettünk magunknak, akkor azt hiszem, végképp elveszítettem volna a józan eszemet. Annyira vágytam már erre és azt éreztem, hogy ő is legalább annyira akarta ezt, mint én. De már nagyon kezdtem belefáradni abba, hogy én tettem neki a hülye megjegyzéseimet és minden adandó alkalommal az agyát húztam az érintéseimmel, ő meg úgy csinált, mintha annyira menne neki a távolságtartás. Megértettem az ő nézőpontját is és esküszöm, hogy még logikát is láttam benne, épp csak... én nem ezen a véleményen voltam. Kellett nekem, egészen. Nem csak fizikailag akartam a magaménak tudni, azt szerettem volna, ha legalább ugyanannyira belemásztam volna a gondolataiba, mint ő az enyémekbe. A lehető legegyértelműbb formában akartam a tudtára adni, hogy mennyire vágyom rá, az érintéseire, az egész lényére és jó lenne, ha ezt nem tagadná meg tőlem a saját hülyesége miatt. De... még ezek mellett is ott volt a nyitott kérdés, ami nem más volt, mint a hogyan tovább. Erre talán egyikünk sem tudott volna választ adni, de... jobb is így. Jelenleg nem akartam rajta kívül mással is foglalkozni, az már nem szerepelt az elmémben, csak ő.
Aztán megosztott velem néhány dolgot, amit az előbb nem tudott, mivel pofátlan módon befogtam a száját a csókokkal és egészen más tevékenységekre vettem rá, mint a mesélés. De most viszont lehetősége nyílt arra, hogy elmondhasson néhány dolgot, amennyiben tényleg akarta ezeket. Megosztotta velem, hogy a szüleik meghaltak, ezután pedig Eli bácsikájuk vette őket magukhoz, még a könyves zizije előtt. Aztán többek között kitért az öccsére, Gabe-re is, róla is mondott néhány dolgot, majd a versenyzésről is mesélt nekem, hogy miért is nevezett állandó jelleggel, egészen addig az esetig, amiről már tudtam. De aztán ezek után a terelés mellett döntött, így elmondta, hogy miket szeret, miket utál és még egy olyan jelentéktelennek tűnő dolgot is elregélt, miszerint Hulk a kedvenc Bosszúállója. Ez pedig vagy igaz volt, vagy tökéletes terelésnek szánta, de nem akartam ezt megkérdőjelezni. Inkább leragadtam annál, hogy nem szereti az édességet. Nekem ez abszurd volt, elvégre én a cukorkák, csokik és egyéb édességek őrangyala vagyok. A kávémat is három cukorral iszom, míg ő például egyel sem. Durva. De ami ennél is furább volt, az a macskákkal való ellenséges viszonya. Elmondta, hogy szerinte hűtlen és semmittelen állatok, a szőrüktől pedig ennél is jobban rosszul van. Én pedig erre megjegyeztem neki, hogy kezdem azt érezni, semmi sem tudja izgatni, ami nem négy kerekű, valamint nincs ezüstre és feketére festve. Persze ezt inkább szántam amolyan rossz poénnak, elvégre én is itt vagyok most és nem mondanám, hogy nem váltottam ki belőle teljes és megosztatlan érdeklődést. Mikor aztán visszakérdezett, óvatosan megráztam a fejemet, miszerint nem gondoltam komolyan, szóval ne drámázzon itt nekem.
-Csak egy rossz poén volt... -jegyeztem meg a dolgot halkan, egy sóhaj kíséretében, hogy felejtse el, béna ötlet volt. Így inkább a rejtett képességei felől kezdtem el érdeklődni, de elmondta, hogy nem beszél húsz nyelven és főzni is épp csak tud. De ez az infó így is sokkoló volt, szóval elemeltem a fejemet a mellkasáról, hogy nagy szemeket meregetve, hitetlen pillantásokat küldhessek felé erre a dologra. El sem akartam hinni, hogy komolyan képes a sütővel meg a tűzhellyel baszakodni, hogy valami ehetőt csináljon. Előbb kinéztem volna belőle, hogy mirelit pizzán él vagy a tesója főz, bár... így jobban belegondolva, az áramszünet idején Gabe valami maradék kajákat pakolgatott ki a hűtőből. De azt nem gondoltam volna, hogy ő csinálta...
De ezzel nem is tudtam tovább foglalkozni, mert ismét magához húzott, hogy egy csókban forrhassanak össze az ajkaink, amit én nem is voltam rest viszonozni neki. Imádtam a puha, forró ajkait és a szenvedélyes csókjai nélkül végtelenül sivárnak éreztem a világot, amibe belekényszerültünk. Mikor aztán oldalra fordult, én is követtem a példáját, hogy így kerülhessünk még közelebb egymáshoz. Óvatosan vezettem végig az ujjaimat az arcától a válláig, finoman simítva végig a forró bőrét, majd miután ismét csókot kezdeményezett, azonnal viszonoztam. Bárcsak mindig így lenne...
******
Az alvás, legalábbis a nyugodt fajtája azóta nem tartozott a kiváltságaim közé, mióta ismét a furgonomban éltem. Mikor évekkel ezelőtt a SHIELD rám talált, olyan köteléket jelentettek nekem, amiről azt hittem, semmi sem lehet erősebb nála. Ennek az őrült társaságnak minden tagja a családommá nőtte ki magát, mindenki más szemszögből vált nekem fontossá. Nem titok, hogy Coulson és May kicsit olyanok lettek nekem, mint a sohasem volt szüleim, míg mindenki más inkább a testvérem lett az együtt töltött idő alkalmával. Aztán... leléptem tőlük és úgy éreztem, a kötődés rossz dolog és soha többé nem engedhetem meg magamnak, de... hirtelen jött Robbie és akaratom ellenére egyre fontosabb lett nekem, hisz ő nem Quake-et látta bennem, hanem az idegesítő csajt, aki meg akarta váltani az eladott lelkét, meg akartam menteni önmagától, pedig pont azért kezdtem el kötődni hozzá a magam módján, aki volt. Ő... így volt... tökéletes. Legalábbis nekem mindenképp, a többiek véleménye pedig pont nem érdekelt. Ma is, amint kinyitottam a szemeimet, vele találtam szembe magamat, de most nem lepődtem meg és vágtam hülye fejeket, hanem a mosolyát látva az én arcomra is költözött valami álmoskás görbe, hogy így nézhessek rá, még mindig az édes álomvilágunk törékeny falai közé zárva. Most azért voltunk itt, ebben a helyzetben, így, mert akartuk és nem azért, mert félrészegek voltunk az éjszaka. Akartuk egymást, a lehető legszenvedélyesebb formában, nem is egyszer. Ez pedig mindennél többet jelentett nekem.
-Józanabb vagyok, mint valaha... -jegyeztem meg csak ennyit, hagyva neki, hogy közelebb húzzon magához, a fejét az enyémre hajtva. Mélyen magamba szívtam az isteni illatát, majd óvatosan csókoltam meg a mellkasát, hogy komolyan elhiggyem, tényleg itt van. A kissé talán ragaszkodó mondatára aztán egy halvány mosoly szökött az arcomra, így feküdve tovább a megnyugtató ölelésében.
-Még nem terveztem elmenni innen, legalábbis amíg ki nem dobsz... -fűztem hozzá csak ennyit, elvégre nekem sem volt kedvem ismét a rideg valóság fogja lenni. A hétköznapokban ez nem valósulhat meg, nem lehetünk ennyire közel egymáshoz, a lopva szerzett órák nyugalmát pedig mindig érdemes kihasználni, bármikor is legyenek azok. Én imádtam vele lenni, minden érintése felért egy megváltással, az, ahogy a bőre az enyémhez tapadt, a csókjairól már nem is beszélve. Végül aztán annyit jegyzett meg, hogy maradjak még egy kicsit, majd elhúzódott tőlem, hogy a szemeimbe nézhessen, én pedig készséggel ejtettem fogjuk a sötét szempárt, hogy így fürkészhessem őt. Amint ismét közelebb mozdult hozzám, viszonoztam a csókját, jó hosszan elmélyítve, hogy a lehető legkésőbb kelljen felkelnünk innen és elengednünk a másikat.

[Köszönöm az isteni játékot, Robbie! <3]



• •
Vissza az elejére Go down

Sponsored content
↷ i still believe in heroes





Téma: Re: damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider]

Vissza az elejére Go down

damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2

Similar topics

-
» damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider]
» Rókák kódexe
» Fire meet gasoline -[QuakeRider]

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Lezárt játékok-