HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

A nyár díjazottjai
az évszak nyertesei

A nyár férfi karaktere

M'Baku
A nyár nõi karaktere

Natasha
A nyár párosa

Pepper & Tony
A nyár canon karaktere

Steve & Bruce & Rocket
A nyár kedvenc karaktere

Pepper
A nyár saját karaktere

Esther & Vitali
A nyár elõtörténete

Gamora & Herkules
A nyár játéka

A 4. kaland (III. - IV. kör)

Share | 
A topik címe: Lost treasue - Narsil & Daario





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. 02 Jan. 2017, 15:52
Ugrás egy másik oldalra



Lost treasure
Narsil & Daario

Alfheim világa oly kedves szívemnek. Az elf vendégszeretet birodalmak szerte híres. Nimellos királlyal az első csatám óta jó viszonyt ápolunk, pedig annak már több, mint 400 éve. Neki köszönhetem Kindot, azt az elf kovácsok által munkált tőrt, amit soha nem rakok egy karnyújtásnál messzebb magamtól. Ez a gyémánt berakásos fegyver emlékeztet arra, hogy milyen csodás teremtények az elfek. Abban a csatában még tapasztalatlan voltam, jóatyám és Nimellos király pedig többször is megmentették az életemet az ellenünk nyomuló sötét elf horda ellen. Ezután jártam először elf földön, mikor a győztes tort az alfheimi erdő palotában tartottuk. Megérintett a hely, a lombok rejtekére épített házak, a fennsíkok páratlan zöldellése, a hegyek felhőkbe nyújtózkodó csúcsai... és nem utolsó sorban a gyönyörű elf lányok, akik szépsége a legtöbb asgardi asszonyét is felülmúlja. Nincs még egy ilyen nép, amelynek lakói ilyen leírhatatlan harmóniában élnének a természettel és fajtársaikkal.  
Ám ők is állandó háborúban állnak, s szövetségük Asgard népével és Odin királlyal még erősebbé teszi mindkét világot. A legutóbbi, melyet vállvetve vívtunk, Jottunheimben volt. Alig 2 hete annak, hogy a fagyóriások vereséget szenvedtek, s Alfheimbe látogattam, hogy megköszönjem Nimellos király ismételt támogatását. A király marasztalt egy rövid időre, sőt, ajándékot küldött húgaimnak és édesanyámnak, én pedig nem tudtam ellenállni a finom mézbor és ínycsiklandozó elf étkek hívogatásának. Még aznap, hogy vendéglátóm marasztalni vélt, elhatároztam, hogy ha már itt vagyok, megszerzem kishúgomnak azt a legendás virágot, amiről már annyit meséltem neki. Az elfektől hallottam a vörös hibiszkuszról, amely csupán e földön terem, az elfek sajátja. Mi több, egyetlen hegység ad otthont nekik. A monda szerint a sárkányok tüze táplálja a virág gyökereit, attól égnek szirmai mélyvörös színben.
Talán elszántságom, talán ostobaságom nem engedte, hogy féljek, pedig tudtam jól, hogy jóeséllyel találkozom azzal a lénnyel, melyet húgom hímzett arra a kendőre, amit három éve mindig magamon hordok. Különös vonzalmat érzek e lények iránt. Mindig is csodáltam, ahogyan az eget szelve tűzzel festik vörössé a felhőket. Hatalmas, robusztus kiállásuknak nincsen párja.
A sárkányok otthonához alig merészkednek közelebb, hiszen az elfek bár békében élnek ezekkel az állatokkal, mégsem háborgatják őket. Így a faluból, mely a hegy lábától nem messze terül el, már egyedül másztam fel. Aznap már alkonyodott, mikor felértem a hegyvonulat egyik csúcsára. Lepillantván a táj még csodásabb volt, mint amit valaha el mertem képzelni. Amikor megpillantottam a virágot, szakítottam belőle, s váratlanul megjelent előttem egy vörös példány. Dühös pillantása mélyen az elmémbe itta magát. Szárnycsapásaival vihart kavart, és tűéles fogai közül tüzet lövellt. Ha az a titokzatos elf lány nem jelenik meg és nem parancsol annak a lénynek, már bizonyosan a tűz és föld martaléka lennék. De amilyen váratlanul mentett meg, olyan gyorsan el is tűnt a sárkányt megzabolázva, annak hátán. Nemhogy a nevét megkérdezni, elmerülni a napszőke elf lány csodálatos szempárában sem volt időm, így az asgardi seregek hazavonulásáig még 2 napig kerestem Őt. Mindhiába. Nem mutatkozott.

Most, egy héttel a történtek után újabb útra indultam Alfheimbe. Az átjárón át érkezvén elmeséltem Nimellos királynak ittlétem okát. Elmondtam, mit tett értem az a nő, s azt is, hogy azért jöttem, hogy megköszönjem neki, ám legutóbb nem volt rá alkalmam. Az uralkodó tudta kiről beszélek, hiszen egyetlen nő képes a sárkányoknak parancsolni, s tökéletesen illett rá a leírásom. Azt is elmondta, hol találom most. A királyt képessége lehetővé teszi, hogy bárki helyzetét ismerje, ha arra a személyre gondol. A nevet nem árulta el, meghagyta a bemutatkozást magunknak. A hegycsúcson találom. Azon a helyen, ahol legutóbb is találkoztam vele. A király óvatosságra intett. Sárkányok vannak a közelében...
Meghajolván utamra indultam. A mászás ezúttal is hosszú és embert próbáló volt. Sárkánnyal minden bizonnyal könnyebb felérni a csúcsára, de nekem erre sajnos nincs meg az adottságom. Nem értek a nyelvükön, s az, hogy csodálom őket, még nem elég ahhoz, hogy egy példány a hátára engedjen. Így ez csupán álom marad, mint ahogy az is, hogy még fent találjam a lányt. Lehet egyszerűbb lett volna letáboroznom a hegyvonulat alján, és kémlelnem az eget, mikor indul meg a csúcsról 1-1 sárkány. De képtelen voltam egy helyben állni, és várni a csodát. Látni akartam, újra megpillantani Őt.

Ahogyan erőm végét járom már, végre felkapaszkodom a hegytetőre. Különös, hogy mennyire sík, és milyen terjedelmes. Az egyik nagyobb rög mögött megpillantom az egyik sárkányt és a szikla mögül kisejlik a lány szőke haja is. Csak reménykedem, hogy a lány hamarabb vesz észre a teremtménynél, és ezt a példányt is megfékezi majd. Ha nem... akkor legalább láthatom még egyszer, utoljára.
A lény dühösen ront felém, én pedig hátrálni kezdek, egészen a hegyvonulat pereméig.
- Ho-ho... jó kis sárkány! - intek felé, magam elé tartott kézzel. Kikémlelek a lény arca mellett, amely nagy eséllyel mindjárt leharapja a fejemet. Megpillantom a lányt, s csak remélem, hogy ezúttal is kihúz a csávából, és ez alkalommal nem tűnik el szó nélkül. Már attól is boldog lennék, ha legalább a nevét megtudnám.


Narsilnak ▼ Bocsáss meg, hogy megvárattalak! Sad

• •



Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. 27 Feb. 2017, 15:20
Ugrás egy másik oldalra






Daario & Narsil
Lost treasure
Szeretek kijönni Alfheim határába és gyönyörködni a kilátásban. Nem utolsó sorban itt egyedül lehetek a gondolataimmal, nem terheli az elmémet és az érzékszerveimet millió beszélgetés, kósza pillantás. Ránézésére olyan vagyok, mint az itteniek és egész jól meg is szoktam a várost, hiszen már hosszú-hosszú ideje itt élek. De tudom, hogy nem ez a hazám. Az már nincs. Elpusztították. Mindennel és mindenkivel együtt, akit valaha szerettem és fontos volt nekem. De velük ellentétben nekem megadatott az újrakezdés lehetősége. Nimellos király kegyességének hála lehetőségem nyílt letelepedni a birodalmának szívében egyetlen általam ismert fajtársam, Brithon társaságában, akinek nem mellesleg az életemet is köszönhetem. Olyan ő nekem, mintha a testvérem lenne, ezt minden túlzás nélkül állíthatom. Egy féltő, óvó báty. A legfőbb bizalmasom, együtt is élünk, de van, mikor előle is szeretnék elvonulni egy kicsit, hogy csak magam legyek. Főleg, hogy van egy dolog, amiben nem teljesen értünk egyet.
Illetve tudom, hogy jót akar nekem, mikor azt mondja, ne használjam az újonnan felfedezett képességemet, mert túl nagy érdeklődésére tarthat számot, ha kitudódik. De nem tudok olykor ellenállni a csábításnak, hiszen a sárkányok lenyűgöző teremtmények! A fennsíkon ülök, ahol leggyakrabban találkozom velük. A szél belekap hosszú hajamba, ahogy figyelek. Messzebb látok is néhányat kergetőzni a levegőben. Hangosan, fennhangon szólok hozzájuk és kérem, jöjjenek ide, szálljanak le mellém. Tudom, nem sok idő, míg meghallják szavamat és megindulnak felém. Az egyikük hamarosan le is száll mellettem én, pedig tisztelettudóan üdvözlöm, majd kinyújtom fel a kezemet, hogy megérintsem, amihez ő engedelmesen lejjebb is engedi a fejét.
Ekkor azonban mozgást hallok a hátam mögül, mire összerezzenek. A sárkány tekintetén is nyugtalanságot, sőt egyenesen dühöt látok, ahogy az érkező felé pillant. Egy férfi hangját hallom, ha nem tévedek, asgardi dialektusban szólal meg. Ahogy felé fordulok, a tekintetem találkozik az övével. Egyből felismerem, bár egy szót sem váltottam vele. Hogy is felejthetném el! Az az asgardi férfi, aki a legutóbb leszakított egy vörös hibiszkuszt itt a szirten. A sárkányok nagyon dühösek voltak rá, csak úgy tudtam megvédeni, ha közbeavatkozom. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy meglátott engem és hogy mire vagyok képes. Ezért is ültem fel inkább az egyik sárkány hátára és tűntem el innen. Nem akartam felfedni magam. Nem akartam, hogy tudja, ki vagyok. És most megint itt van. Bár nem tudok elmenni amellett, milyen vonzó férfi, mégis aggodalommal tölt el kicsit, hogy újra látom.
- Ne bántsd! Nem engedem meg neki még egyszer. Elküldöm, ígérem! Csak maradj nyugton! - szólok a sárkányhoz határozott, de nyugtató hangszínen, az anyanyelvemen, miközben megérintem a nyakát. Dühösen fújtat és prüszköl, a tekintetét le nem venné a férfiról, de nem indul meg felé. A többi sárkány is vijjogva köröz a levegőben, de egyelőre nem szállnak le. Ekkor én is a férfira nézek és immár az általa beszélt dialektusra átváltva szólalok meg. Muszáj, hiszen az életéről van szó, nem bujkálhatok, menekülhetek előle, még ha így meg is tudja végképp, ki vagyok.
- Bocsáss meg, Vándor, de jobb lenne, ha elmennél. A sárkányok emlékeznek rád. Azt a virágot elvinned az ő szemükben lopásnak számít a természettől. És ők nem felejtenek - hangom nem ellenséges, de tartózkodó és tárgyilagos. Nincs benne vádaskodás, bár magam sem értem, miért kellett megölnie ezt a hibiszkuszt merő birtoklási vágyból. De a sárkányok memóriája nagyon jó. Nem felejtenek és nehezen bocsátanak meg. Így a szirten tartózkodnia lényegében életveszélyes. Amíg itt vagyok, nem fogják megtámadni, ha én nem engedem, de érzem az idegen felé áradó haragjukat. Egy sárkány haragja pedig igencsak veszélyes dolog. Örökké pedig én sem óvhatom meg tőlük, bármennyire is szeretném.

Bocsi a késésért!
• •
Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. 23 Okt. 2017, 02:36
Ugrás egy másik oldalra


Lost treasure
Narsil & Daario

Mire vállalkoztam? Biztos vagyok benne, hogy meg akarok halni? Hiszen még túl fiatal vagyok Vallhallát testközelből megismerni! Legutóbb egy vörös hibiszkuszért érkeztem, és nem tudtam, mi vár rám. Most egy sokkal becsesebb virág miatt másztam meg a hegyet. Párját ritkító szépsége azonnal elémbe égett, s azóta sem vagyok képes elfelejteni.
Ahogyan rálátásom nyílik a lányra, a sárkány azon nyomban dühösen fordul felém. Szinte látom keskeny íriszében önmagam. Eljátszom a gondolattal, hogy mi a legrosszabb, ami most történhet velem. Ha szabadjára engedi lángjait, azon nyomban bevégezném. Egyetlen esélyem ezúttal is a lány, ki napokkal ezelőtt megmentett. És lám.. ismét megteszi! Ez némileg örömmel tölt el, hiszen a sármomon kívül nagyon más nem foghatta meg olyan rövid idő alatt. Így, bár szívem kis híján átszakítja mellkasom, mégis a legcsábosabb mosolyommal közeledek a lány felé, aki a lénnyel beszél számomra érthetetlen nyelven.
- Szóval tényleg beszélsz hozzájuk. Hogy vagy képes.. erre? - lépteim aprók, mégis egyre közelebb kerülök hozzá. Ha most kell meghalnom, akkor legalább a lány arca legyen az utolsó, amit láthatok, ne pedig több szász foggal ékelt, tüzet lövellő állkapocs.
- Én is emlékszem rájuk! És még eszem ágában sincs elmenni! - magyarázok felé hevesen, miközben kezeimet óvón magam ellett tartom, jelezvén, hogy eszem ágában sincs fegyvert emelni a lényekre.
- Mesés állatok!... - nézek fel társára, aki jelen pillanatban is legszívesebben szétmarcangolna engem.
- Hogy ééén, megloptam? Nem tudtam, hogy az az övék. Csak vinni akartam a kishúgomnak belőle, aki egyébként azóta is nagy rajongód! - vonogatom szemöldököm, miközben tekintetét keresem. Igyekszem minden pillanatot megragadni szemeinek fényéből és bájos mosolyából. - Tudod, visszajöttem, remélve, hogy itt talállak. Nem volt alkalmam megköszönni azt, amit legutóbb tettél értem. És most már kétszeresen is hálával tartozom Neked az életemért... - ezzel a hátam mögé nyúlok, lassan, hogy a teremtmények nehogy egy félreértés miatt megperzseljenek... Majd előhúzok két virágot, és a nő felé nyújtom. - Nyugi, nem itt szedtem. Otthonról hoztam őket. Családunk kertjéből. Hálám jeleként... a titokzatos és szépséges megmentőmnek. - Csak reménykedni tudok, hogy el is fogadja a lány. Tudom, hogy távozásra int, de most, hogy végre megtaláltam, a lábaim képtelenek a kérésének eleget tenni. Nem tudom levenni róla a tekintetem, még akkor sem, ha a világ legritkább és legcsodásabb teremtményei vesznek körbe minket.
- Tudod... még be sem mutatkoztam. Daario vagyok. Asgard egyik katonája, de mostmár csak egy férfi, aki bármit megtenne azért, hogy megtudja a neved. - nem remélek csodát, hogy a karjaimba omlik, talán bolond is vagyok, hogy felmásztam, de még nagyobb bolond lennék, ha most adnám fel.


Narsilnak ▼ Bocsáss meg, hogy ennyire megvárattalak! Sad

• •


Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. 30 Nov. 2017, 00:45
Ugrás egy másik oldalra



Daario&Narsil
Lost treasure
Nem lenne szabad senkinek itt lennie. Nem lenne szabad látnia senkinek. Brithon is megmondta, hogy tartsam titokban a képességemet. Rajta és Nimellos királyon kívül tudtommal nem is tud róla más. Kivéve azt az asgardi férfit, aki nem olyan régen a szirtre tévedt. Másként nem tudtam megmenteni őt a sárkányok haragjától, csak ha engedtem, hogy lássa a képességem. Aztán azonban gyorsan el is tűntem a szeme elől, hátha nem jegyzett meg. Hátha. Erre most megjelenik itt ismét ugyanaz a férfi és nekem ismét nincs más választásom, mint felfedni magamat, hiszen azt mégsem hagyhatom, hogy a sárkányok bántsák. Ezt biztosan Brithon és Nimellos király is megértené. Nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha veszni hagynék valakit, akit egyébként lényegében egy szavammal képes vagyok megmenteni. Legutóbb is ez volt vele a helyzet.
A sárkány hallgat a szavamra, a férfi azonban nem annyira. Ez kissé nyugtalanná tesz, bár arcomon érzelmet nem vehet észre, ahogy fürkészőn figyelem őt. Nem ellenségesen, inkább csak udvarias távolságtartással. Hogy belül a szívem valamiért majd kiugrik a helyéről, számomra is érthetetlen okból, azt e mögé rejtem. Nem vagyok ennyire félős, de ez nem is félelem... de hát akkor mi?
- Minden elfnek vannak egyéni képességei. Hogy miért pont olyan, amilyen és miért épp az adott egyénnek, azt nem tudhatja senki. Nekem úgy tűnik, ez adatott - egy olyan kérdést vet fel, ami engem is régóta foglalkoztat, de valójában senki nem tud rá választ adni. Még a legnagyobb bölcsek sem. Mielőtt Alfheimbe jöttem volna az átlagon felüli memóriámon kívül azt gondoltam, semmilyen elfképesség nem adatott nekem. Itt derült csak ki, hogy egy olyat birtoklok, amilyet a források szerint korábban egyetlen elf sem. De nem szeretek ezzel kérkedni, ezért inkább csak szerényen visszatartom ezt az információt. Úgysem fontos. A miért persze engem is foglalkoztat, de valószínűleg sosem fogom megtudni. Ilyennek születtem. Talán csak ennyi a válasz. Van elf, aki a növényeknek parancsol, van, aki egyes természeti erőknek, én a sárkányoknak. Bízom benne, ezek után eleget tesz a kérésemnek és távozik, ő azonban egyértelműen értésemre adja, hogy eszében sincs ilyesmit tenni, ami valamiért megriaszt. Azt hiszem, aggódom érte. Ami furcsa, hisz nem is ismerem. Talán azért van, mert úgy érzem, hatalmamban áll és ezért kötelességem is óvni őt a sárkányoktól. Még ha láthatóan magának is keresi a bajt. Igen, ez kell legyen a magyarázat. Még a lélegzetem is visszatartom egy kicsit, ahogy figyelem, ahogy egyre közelebb jön hozzám és az érezhetően igencsak felbőszült sárkányhoz, aki egyértelmű, hogy csak az én kérésem miatt fogja vissza magát. Kérésem, igen. Jobban szeretem így hívni. Hisz ki is vagyok én, hogy parancsolgassak bárkinek, pláne ezeknek a pompás teremtményeknek!
- Nem az övék. Ők nem birtokolnak. Egy élőlényt egyébként sem lehet a természet törvényei szerint, amit ők is követnek. A virágok pedig azok. Élőlények - kimért beszédstílusom ridegségként is hathat számára, de csak a riadtság keltette zárkózottságomat leplezi, semmi mást. Mióta elvesztettem a családomat, a hazámat nehezen nyílok meg bárkinek, ez nem az ő hibája. Ráadásul amit mond, azt jelzi, hogy gyorsan terjednek a hírek rólam és a képességemről, ami megijeszt. Nem akarok lemondani arról, hogy idejárjak, de ezek után talán át kellene értékelnem egy kicsit a dolgokat és Brithon szavára hallgatva egy ideig esetleg kerülni a sárkányokkal való érintkezést. Bármennyire fáj is lemondanom a társaságukról. Nem engedhetem meg, hogy kitudódjon a titkom. És már így is túl sokan tudnak róla... Gondolataimból az idegen ránt ki ismét. Ő... hozzám jött? Tényleg? De hát miért?
- Ha valóban hálás vagy nekem, megtennél egyetlen egy dolgot cserébe? Szavadat adnád arra, hogy megtartod, mint titkot mindazt, amit láttál és hallottál az ezen a szirten történtekről és soha semmilyen körülmények között nem árulod el senkinek ezután? -  zavarban vagyok, ez pedig talán a szokásosnál is ridegebbé, távolságtartóbbá, zárkózottabbá tesz. Ahogy felém nyújt pár virágot, csak fokozza ezt. Nem akarom, nem kellene elfogadnom, lányos zavaromban mégis kinyújtom felé a kezem és elveszem a csokrot. Mi a fene ütött belém? Ez a férfi nem ilyen félelmetes. Sőt. Nem értem magamat.
- A nevem Narsil. Segíthetek még esetleg valamiben? - Bár most is menekülnék a legszívesebben, hisz egyre szélesebb körben ismertté válik a képességem, udvariatlannak érezném csak úgy elszaladni, mikor bemutatkozik. Ráadásul egyelőre dühösek rá a sárkányok, veszélyes lenne magára hagynom egyből. Nem szívesen fedem fel magam, de az etikett megkívánja, így elárulom neki a nevemet. Aztán azonban nem tudom, mit mondhatnék. Most már vajon elmegy? Ideje lenne. Vagy nekem... Valami mégis, mintha megbénítana ennek a férfinak a közelségében. Még az agyam sem forog úgy, ahogy szokott. Egyszerre menekülnék minél messzebbre és... hát nagyon nem. Tényleg nem értem ezt a helyzetet. Mi történik velem?

 Bocsi a késésért! || So cold ||
Vissza az elejére Go down





A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. 07 Jan. 2018, 23:25
Ugrás egy másik oldalra


Lost treasure
Narsil & Daario

A csoda, mi e pillanatba zár nem valamelyik fennséges teremtmény. Közel sem! Hiába a hatalmas szem, mely még vékony íriszeiben is lángol, s a szempár, mely gyűlölettel tekint rám e pikkelyes bőrbe zárva. Bár valóban nem mindennapiak, mégis, a csoda, ami vonz e helyre az, kiért reménykedve ismét életem teszem fel. E gyönyörű teremtés bársonyos bőre, a hófehér, leomló hajzuhataga, s a szempár, mely fennséges lelkének tükre. Végre szemtől-szemben állhatok a nővel, ki csupán egyetlen rövidke perc alatt képes volt ideláncolni, e hegyek által ékelt, mennyi királyságba. Magam sem értem, hiszen nem most vagyok elször nő közelében. Asgard legszebb, legbájosabb és legelőkelőbb hölgyeinek szívét birtokoltam már, de még soha ezelőtt nem volt dolgom hasonló nővel, kiért ilyen érdeklődést mutattam volna. Mióta megláttam, nem tudtam másról beszélni Leananak, csak a titokzatos nőről, ki sárkányok hátán szeli Alfheim égboltját. A pillanat még mindig hitetlenkedéssel tölt meg. Talán csak a képzelet játszatja bolondját velem. Ilyen nők nem létezhetnek!
Csendben hallgatom monológját a virágokról, és csupán hatalmasat nyelve bólogatok. Le sem tagadhatná, hogy aggódik, hiszen mikor húgomat említem, arca megváltozik. Félelem ül ki arcának tökéletes ívére. Rejtegetné képességeit? Miért kell egy ilyen csodát eltitkolni? Hiszen kivételes adottságai vannak!
Kérését végighallgatom, majd válaszolok Neki.
- Nem értem, miért, de terészetesen tiszteletben tartom a kérésedet. Egyedül húgom tud rólad, őnála pedig éppoly biztonságban van a titkod, mint nálam. Tartozom Neked, az életemmel. Soha, senkinek nem fogom továbbadni, viszont ne kérd, hogy elfelejtsem... hogy elfelejtselek! - lépek még közelebb hozzá. Azért a szemem sarkából figyelem lényét, mely óvja őt. Átnyújtom neki a két asgardi rózsát, mit udvarunkból szedtem indulásom előtt. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ez a nő igenis létezik! És mégis, mikor elveszi kezemből a virágot, tudatosul bennem, hogy ennél valódibb nem is lehetne. Egy kicsit visszatartom, s úgy adom át, hogy ujjaim az övéihez érjenek. Puha, selymes kezének tapintása után már csak neve képes jobban megdobogtatni mellkasomban lüktető, többszáz éves motoromat.
- Te egy igazi csoda vagy, Narsil... - válaszolom kérdésére, majd így folytatom, miután már csak egy sóhajtásnyi hely van közöttünk. Elkötelezem magam. Óvatosan keze után nyúlok, s enyémbe fogom, ha el nem kapja - ...Tudod, eddig nem hittem a sorsban. Aztán megjelentél Te. Nem lennék képes most így eltűnni és lemondani rólad. Meg akarlak ismerni! Akarom, hogy közöm lehessen hozzád, Narsil! Ha csak egy kicsit is... Hiszen... nézz rám! Felmásztam egy sárkányokkal teli hegyre, és majdnem másodjára etettem meg magam az egyik sárkánnyal. Rabul ejtettél. - nézek mélyen léletükreibe, s csak gyönyörködöm abban, ami elém tárul. Nem az ágyamba akarom vinni, mint ahogyan azt a többi nővel tettem. Át akarom élni. Tényleg meg akarom ismerni. Még soha nem éreztem ilyet.
Félszegem kutatom tekintetét. - Mondj valamit... kérlek! - vágjon képen, próbáljon menekülni, én akkor sem engedem el.


Narsilnak ▼ Bocsáss meg, hogy ennyire megvárattalak! Sad

• •


Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Lost treasue - Narsil & Daario

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Félbemaradt játékok-