» Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán «
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaidat

Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég



A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?


Share|

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: In somber tunes Szomb. 31 Dec. 2016, 15:06


but at least the war is over

Steve & Bucky


Azt álmodta, hogy sok tucatnyi ember állja körbe és bámulják. Sok ezernyi arc, ismerős és ismeretlen, kifejezéstelen tekintettel néztek rá. Mintha vártak volna valamire, ami pillanatokon belül bekövetkezhet, és nem tudott elfutni előlük, mert követték, bármerre is ment. A lábai pedig egy idő után feladták a küzdelmet, és kénytelen volt megállni, rákényszeríteni magát, hogy szembenézzen velük. Tehetetlenül várta, hogy utolérjék, hogy kinyújtott kezükkel magukhoz ragadják a testét. Egyre ádázabb tekintettel közeledtek és felemelte a kezét, hogy védekezzen, de fémkarjának hűlt helyét látta csak, helyette egy csont és bőrcafatokból összerakott csonk volt. Idegen ismerős. Egy pillanat tört részéig pedig újra érezte bütykös kezét, egyenes ujjait és a fogával lerágott körmeit. Csak egy pillanatig, de az is elég volt, hogy rájöjjön. Ez csak álom.

Nem kapkodott levegőért, mikor felébredt, nem ugrott talpra sem, csak mozdulatlanul feküdt, mint egy különös módon elkészített szobor. Hozzászokott már az álmokhoz, amik kísértik, és körülnézve a sötét szobában az arcokat kereste. Mert az emberek nem azért félnek a sötétben, mert egyedül vannak, hanem mert lehet, hogy nincsenek. De Bucky egyes egyedül van a szobában, és ez talán jobban megijeszti, mint a másik véglet. Hiszen azokkal az ellenségekkel, akiket nem lát, küzdeni sem tud. Még öt percig fekszik a hátán a plafont bámulva, mire rájön, hogy nem kell engedélyt kérnie, hogy lelépjen. Érzi, ahogy a vérkeringés megindul a testében, amint feláll az ágyról, a fülkagylója pedig bedugul egy szűk pillanatra. A levegő megfeszül a mellkasában és benzin ízével telik meg a szája. Túlságosan jól ismeri ezt az érzést, ami ott kering körülötte a levegőben és fojtogatja. A torka körül a kezeket érzi az álmából, amelyek felé nyúltak, de nem lát semmit maga körül, mert a hold fénye is elkerüli az ablakát. De különben sem találna senkit a szobában, - ami kísértetiesen emlékezteti egy brooklyn-i ház egy elfeledett szegletére - ha keresne sem. Úgy sétált ki a szobából, mint egy szellem, végig közel simult a falhoz, hogy a sötétség eltakarja alakját. A helyzet az, hogy nem tudta pontosan, hogy hol is van, behunyt szemmel, vakon követte Steve-et idáig. Talán Sam Wilson ajánlotta fel lelkesen ezt a rejtekhelyet a Kapitánynak, talán teljesen véletlenül keveredtek ide, mert ez volt a legmesszebb bármitől. De ez jelenleg a legkisebb problémája, és őszintén szólva hidegen is hagyja. Addig jó, amíg nem tudja a részleteket, mert nem csak magát sodorja veszélybe, ha esetleg elkapják. Márpedig, aki tudja a megfelelő szavakat, könnyen válaszra tudja bírni.
Továbbra sem érti, hogy Steve miért kockáztatott ennyit érte.
Továbbra sem érzi, hogy megérdemelte.

A saját kezével ölte meg Tony Stark szüleit, de a legrosszabb mégis az volt, mikor visszaemlékezett a részletre, mert az összes részlet ott volt a fejében: Howard Stark felnéz és az elfelejtett nevén szólítja (Barnes őrmester...), mert ismerték egymást egy másik életben, Maria – több alkalommal is hallotta Howard-ot mesélni róla – meleg bőre, jobb keze alatt pedig a nő torkában dobogó szíve, mely egyre csak lassul lassul lassul... majd megáll. Nem érzett semmit, csak a hideget az arcán, mikor visszaült a motorra. Megdicsérték utána. Maga formálja a jövőt, katona. A jövőt, amit Howard Stark épített.
A levegő fojtogatóvá válik, ki akar szabadulni a dohos házból, de csak a teraszig jut. Hátát a falnak veti és addig csúszik lefelé, amíg ülő helyzetben nem találja magát a földön. A pólója egy kissé felcsúszott a testén emiatt, de a hideg kellemes volt és ismerős a bőrén.
Nyikorog a fapadló. Nincs egyedül. Nem kell felnéznie, hogy tudja, ki az. A legtöbben elkerülik, és milyen jól teszik.
- Ide fognak találni. Te is tudod, én is tudom. Én veszett ügy vagyok, ha viszont feladnám magam, ti lehet, hogy még megúsznátok. Belegondoltál már ebbe? - színtelen hangja kissé rekedt az alvás után. Szeretné tudni az igaza. Hogy Steve átvett-e minden lehetőséget, vagy csak tette, amit mindig is. Követte morálját. Bucky egyszerre volt hálás és utálta emiatt.



lesz ez még jobb is, ígérem  szégyellős   music
• •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
451
∆ Tartózkodási hely :
⚛ actually in London ⚛



Tárgy: Re: In somber tunes Vas. 01 Jan. 2017, 17:59









Here with me...

Bucky&Steve



Emlékszem, hogyan patakzott a folyó és mennyire ropogott a hó a talpam alatt. James Buchanan Barnes. Háborús hős, Amerika Kapitány leghűségesebb barátja, a Kommandó megbecsült tagja. A sírod fölött álltam. Hosszú órákon át. A temetés rég véget ért, és a tömeg, ami végső búcsút vett tőled feloszlott addigra. Senki nem emlékezett rád másként, mert nem tettél semmi mást. Hős voltál. Sokak példaképe. – a lapok szerint a halálod oka a háború alatti stressz miatti összeroppanás. A hivatalos ok. Nevetséges. Még most is, még ennyi év után is fogcsikorgatva állom emlékét a pillanatnak, mikor elém tárul, hogyan próbálja megannyi arc feldolgozni a hallottakat, hogy egy hidegvérű, acélidegekkel felszerelt katona ne bírja a háborút és abba belehaljon... A valódi ok persze, hogy a figyelmetlenségem taszított le, és sodort alább.
Ha tudom, hogy élsz, ha tudom, hogy minden percben amíg én mély álomra ítélem magam téged megpróbálnak darabjaidra szaggatni, akkor kirobbanok nyugalmamból és nem hagyom, hogy ez történjen.
 

- Egy ideje már gondolkodtam ezen... - sejlik fel valahol a hátam mögül Sam hangja, miközben kecses csípőtekeréssel kikerüli a kerek asztalt, hogy elérjen hozzám. Hozzám, aki a nappali egyik ablaka előtt meredek a távolba. Miért? Nem tudom magam sem. A pillantásom elárulhatja neki, hogy a figyelmem nem teljesen neki szenteltem, mert mintha arcára csattanna a felismerés, hátrál egy lépést és megjátszott nevetésbe kezd.
- Ez komoly? - teljes törzsemmel felé fordulok, hogy mutassam egyáltalán nem szándékosan vonom ki magam az eszmecseréinkből. Bár gyakorlatilag minden második társalgásunk így végződik.
- Sajnálom, ne haragudj. - nézek rá lemondón, majd félmosolyra görbítem ajkaim vonalát.
- Napjába háromszor előfordul, hogy nem figyelsz rám. Értem én, hogy sok a gondod, de azokon osztozunk... Hahó, egy házban lakom veled, meg a fémkarúval. - lehajtom a fejem és úgy fogadom a szemrehányását. Tulajdonképpen senki mástól nem érdemlek annyit, mint Őtőle. Bucky elég sok rosszat elkövetett ellene, és Ő mégis velem tartott, most is velem tart. Mindenen át követ, pedig a legcsekélyebb érzésem sincs arra nézve, hogy megérdemelném.
- Mondtam már, hogy sajnálom... - próbálom menteni gyenge hangszínen a pillanatunk, de félek, hogy a legközelebbi figyelmetlenségem talán súlyosabb repedést okozhat közöttünk - Min gondolkoztál? - nézek rá kérdőn, majd karjaim összefonom mellkasom előtt. Fizikailag meg kell támasztanom a vázam, vagy különben beleroppanok.
- Szóval, arra gondoltam, hogy... - a tekintetem leugrik Samről, és hiába hallom, hogy beszél, a zsebembe megrezzenő telefon magára vonja a figyelmem. Mi, akik a börtönből szöktünk erre a készülékre esküdtünk fel. Ezen a vonalon értesítjük egymást, ha baj van. A kezembe kapom a készüléket és olvasom Barton üzenetét. "Lelépett a csajom. Még csak el sem köszönt, bár... sejtettem, hogy ez lesz a vége."
- Megint csinálod... Lépek. - egy mélyről feltörő sóhaj és Sam egy pillanat alatt sarkon fordulva megindul, hogy a lehető legmesszebb kerüljön tőlem a semmi közepén.
- Sam! Ne, Sam várj! Barton üzent, hogy... - ejtem le a karom, majd a lábaim rögvest követik Sam nyomait, hogy utol érjem, hogy elmagyarázzam, hogy megbékítsem, hogy... Nem veszíthetek el még egy embert.
- Nem érdekel! Nem érdekel, hogy kinek mi a gondja, mert nekünk is van belőle bőven! De szemlátomást téged mindenki foglalkoztat, csak... - a levegőben hagyja, én mégis meghallom a folytatást.
- Sam... - kezdem, de a többi szó, amit mondanom kellene, visszaugrik a torkomba.
- A terasz felé ment, szerintem nem aludt semmit. - rám pillant, de úgy érzem, mintha fegyverrel a kezében tenné. Nem telik el egyetlen perc, és már eltűnik a látóhatárból. A hátsóajtó fele megy. Elkerüli Buckyt. Elkerül engem is. Legfőképpen engem...
Eltelik két perc, mikor felbukkanok a falnak támasztott alakod mögött. Leejtem pillantásom, és veszek egy mély sóhajt. Cikáznak fejemben a gondolatok, mintha valóságos agyvihart élnék át, de végül leejtem magam melléd. A legtöbb, amit ennyi darabomban tehetek, hogy melletted vagyok, és megpróbállak legalább téged... megmenteni.
Hallva a kérdésed, szinte berezonálnak a csontjaim. Miközben a fejem csóválom lomhán, hallom, hogyan dörömböl a ház túloldalán a motor. Sam éppen most menekül el. Nem hibáztatom. Állam szegve szívom magamba a friss levegő adta nyugalmat.
- Nem vettem számba. Azt igen, hogy valaki a csapatból végül belerokkan a menekülésbe, és önként tálcán kínálja a fejünket, de tudod... Ez annyira lehetetlennek tűnik. Ők az embereim. Bízom bennük. És ha ez megtörténne valamelyikőjük gyenge pillanatában, nem hibáztatnám... - félmosolyt vetek irányodba - Miért? Azt fontolgatod, hogy feladod magad? - a vonásaim megkeményednek, miközben végig fürkészem arcodnak minden vonását. A karikás szemeid, az elkopott színed, a leomló tincseid, majd lehajtom a fejem, és a saját cipőm orrát kezdem bámulni.
- Nem fogom hagyni, hogy olyanért lakolj meg, amit nem Te követtél el. - szövegelem, mintha bemagoltam volna, mit feleljek, mikor összeroppansz mellettem... A valóság azonban sokkal kontrasztosabb ennél. Sokkal több árnyalata van.
- Ha börtönbe zárnak, nem foglak tudni megvédeni. Te mit tennél fordított esetben?- nézek föl az égre, majd egy mély pillantást követően Rád.


Here with me... || Nagyon tetszett! ~  nagyon-nagyon...
• •



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: In somber tunes Vas. 01 Jan. 2017, 22:19


but at least the war is over

Steve & Bucky


Annyi kérdése, mondanivalója lenne, de Steve sóhaja választ ad mindenre és visszafojt magába mindent, ahogy azt olyan sokáig tanulta. A bakancsán a koszt bámulja, mintha az olyan érdekes lenne. Abban a szent pillanatban, az is. Az emlékek, amiket az évek során olyan durván kiszaggattak belőle lassan visszaszivárognak és újra megtöltik elméjét. Mindennap egy kicsit többet tud magáról és a múltjáról, de vannak dolgok, amiket inkább elfelejtene. A barátja nem ezek közé tartozik. Steve volt a mankója a múltba, és most már a jelenbe. De Bucky bármennyire is szeretne, már nem lehet az az ember, akire Steve emlékszik, mert azt az embert elnyelte egy fekete lyuk sötétsége. A fekete lyukak pedig nem adnak vissza csak úgy semmit. Ezt már tapasztalatból tudja.
Egy motor hangja zúg fel erősen a háttérben, mintha csak a tudtukra akarná tudni, hogy elmegy, nem is akarja leplezni a szándékát. Senki sem dönt úgy, hogy utána megy, és végül, mikor már teljesen elhal a hang Bucky úgy dönt, hogy feláll és felpillant Steve-re. Ami furcsa, mert a legtöbb emlékében még sokkal kisebb nála (néha időbe telik neki, amíg kronológiailag beilleszti valahová az ilyen villanásokat, mert még mindig nagy zűrzavar van a fejében) és kényelmetlenül is érzi magát egy darabig, mert a múlt és a jelen a szeme előtt mosódik össze egy hatalmas, éktelen folttá. Aztán minden a helyre áll, mikor rájön, hogy igazából ő sosem fog másképp gondolni a barátjára, attól, hogy erősebb és sokkal meggyötörtebb lett. Igazából ők egy érem két oldala, amit valaki felpöccintett a levegőbe, és Bucky volt az, aki a sötétebbik oldalra esett. Az újradobásból viszont nem kérne, ha azzal járna, hogy Steve veszi át a helyét.
Nem lepődik meg a válasz hallatán, - vagy ha igen, akkor sem lehetne megmondani, hogy épp mi fut át az agyán, - de pont erre a válaszra számított. És ha most a régi lenne, gúnyosan kinevetné, és megkérdezné tőle, hogy mégis honnan ered az a sok hite az emberekben. De egyikük sem a régi, és tudja, vagyis érzi, hogy régen ő is rendelkezett hittel, csak azt elfeledte.
- Már kicsit késő ahhoz, hogy megkérdezd, én mit akarok tenni, nem gondolod? - kérdéssel válaszol a kérdésre, hogy kikerülje a választ, ami ott lapul a pillantásában és a mozdulatban, hogy ne nézzen Steve szemében. Mert ő volt az, aki idáig rángatta, aki elhitette vele, hogy megmenthető, hogy megérdemli, hogy megmentse. És Bucky vakon követte, mert végre esélyt látott magának, de hamar összezúzták ezt az álmát. Akkor hülyeségnek tűnt feladnia magát, most már a legjobb megoldásnak látszik és talán utoljára tehet valami jót is azzal, hogy a barátját és a kis csapatát felmentik így. Utoljára, mert valószínűleg tárgyalás nélkül végeznék ki. Megrázza a fejét, mikor Steve azt mondja, hogy nem engedi neki. Mert a fiatal Bucky-nak az iskolában azt mondták: nem engedem, hogy két lányt vigyél a bálba. Szóval, fogta magát és hármat vitt. A kettő közti parallel furcsán mégis érthetően veszi ki magát, mert az egyik az anyja volt, és Steve most pont úgy beszél.
- Akkor rossz hírem van a számodra, mert én követtem el. Mindegyiket. - és eszébe jut, hogy használja azt a durva taktikát, hogy tényként felsorolja az összes gyilkosságot, ami a kezéhez tapad, hátha ráébreszti ezzel a szemben állót, hogy rossz embert véd. Megvan bizonyosodva afelől, hogy akkor szó nélkül feladná. De talán egynek említése is elég lesz. - Nem akartam, de megtettem, és kétlem, hogy ezt bárki is elnézné. Tisztában vagyok vele, hogy még a legnagyobb jóindulattal sem bocsátanák meg azt a több, mint két tucat gyilkosságot, amit elkövettem. A legtöbbjük fegyvertelen volt...- egy szívdobbánásnyi szünetet tart és újra üressé válik a hangja, a szeme, a lénye. - mint Tony Stark szülei.
Megrökönyödik egy pillanatra, mer annyira nem fair, és mégis annyira jogos a kérdése.
- Tíz szó. Ennyi kell ahhoz, hogy valaki irányítson. Mikor legutóbb néztem, neked nem volt ilyen problémád, és remélem, soha nem is lesz. Tudom, hogy azt hiszed, meg tudsz menteni és én... hálás is vagyok érte, Steve, de ehhez még te is kevés vagy. Bármennyire is irritál a madár haverod, nem szeretném, ha ő lenne a következő. Vagy akárki más.
- De nem kell attól tartanod, hogy holnapra hűlt helyemet találod. Jövök annyival, - bízok benned annyira - elmondjam neked, mielőtt bármit is teszek. Ha teszek, mert ahogy magamban, úgy a döntéseimben sem vagyok biztos. - vállat egyszerűen, olyan emberien. Két döntés között vergődik. Fel akarja adni magát, mert tudja, hogy ezt érdemli és meg akar szabadulni az emlékektől. De eközben tisztában van azzal, hogy nem teljesen az ő sara minden és tiszta lappal újra szeretné kezdeni. Keserűen néz vissza a szemekbe. Mindkettő elérhetetlennek tűnik.




nekem meg a Tiéd izgatott 2  music
• •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
451
∆ Tartózkodási hely :
⚛ actually in London ⚛



Tárgy: Re: In somber tunes Vas. 08 Jan. 2017, 17:46









Here with me...

Bucky&Steve



Szemem sarkából látom, hogy bakancsod kapja a lehető legtöbb figyelmed ebben a pillanatban. Nem kell találgatnom, hogy miért. Most, hogy a dolgok lecsendesedtek, a problémák még hangosabban cikáznak odabenn. Érzem én is. Szüntelenül kavarognak bennem. Hiába próbálok a támaszoddá válni, ha közben nekem is mankóra van szükségem. A torkomon motoszkálnak a szavak, amikre -feltehetőleg- igényt tartanál, de hiába nyitom ki a szám, nem hagyja el hang. Mintha egyszerűen visszahullanának a gyomromba, és a sav örömittas arccal elnyelné őket. Próbálok azzá válni, az a barát lenni, aki Te voltál nekem, mikor szükségem volt rá, hogy valaki mellettem legyen... de olyan képtelennek érzem magam rá. Téged választottalak, és mindig Téged választalak majd, de nehezemre esik elfogadni, hogy mennyi jó ember esik áldozatául a kettőnk történetének. Emlékszel mennyire katona akartam lenni? Mit össze nem küzdöttem érte? Most nem vagyok benne biztos, hogy azzá váltam, akivé megálmodtam magam. És nyugodtan hibáztathatsz érte. Én is azt teszem.
Hallhatóvá válik, hogy Sam elhagyja a fészkünket. Nem rohanok utána, hogy megállítsam. Talán kellene, de nincs hozzá jogom. Az ő döntése kell, hogy legyen, hogy marad, vagy elmegy. Nem fogom magamhoz láncolni bajtársiasságból. Épp eleget kockáztatott már értem. Akkor is, ha az egyezményt egyébként sem írta volna alá. Azzal, hogy a szétszéledés után úgy döntött velünk marad, többet kockáztat a többieknél. Innen már nem mondhatja azt, hogy nem ismeri Buckyt. Újabb fájdalmas gondolat, amit félre kéne tennem azokra a pillanatokra, mikor nem éppen Buckyba próbálok életet lehelni. De olyan nehéz eltennem oda hátra, a fejembe az a zúg már tele van átgondolatlan, és fájdalmas sebhelyekkel. Nincs rá mód, hogy jobbá tegyem. Mégis zavar. És fog is...
Megválaszolom a kérdésed, amit már annyiszor elvártam Tőled. Tudtam, hogy jól fogsz időzíteni, de arra nem számítottam, hogy ennyire egyszerűen felelek majd. Arcodról nem olvasom le, hogy mi jár a fejedben, de azt igen, hogy nem hiszel benne, hogy megérdemled az újabb esélyt. És ezt megértem. Elbírok két ember hitével, így fektesd belém a bizalmad.
Le kell nyelnem a torkomban ragadó gombócot, mikor azzal vádolsz, hogy nem kérdeztelek, ami a sorsodat illeti. Tárgyilagosan teszed világossá, hogy hibának ítéled meg, amit érted tettem. Én még sem ítélkezem. Sőt. Halovány mosoly fészkeli magát a szám sarkára. Soha nem voltam arról híres, hogy megkérdezzelek, ha tenni akartam valami ostobaságot. A te szemedben őrültség, hogy feladtam érted az életem, én viszont tudom, hogy amikor nem volt senki mellettem, ki volt az, aki megóvott attól, hogy a padlón aludjak két újságpapírra kucorodva. Azt engedem neki, hogy feltérképezze magában a lehetőségeit, de azt nem, hogy cselekedjen is. Akkor és csakis akkor lesz képes feladni magát, ha engem már eltemettek. Nem hagyom, hogy más emberek bűnei miatt Ő lakoljon. Milyen barát lenne belőlem? ... milyen ember?
Érzem, ahogy a szavaid felkaristolják a szívem és minden egyes kiejtett betűvel újabb lyukat vágsz a mozgatóizmomon. Le kell, hogy csendesítsem a felháborított lelkem.
A fejem csóválva elfordítom tekintetem Rólad, és a távolba révedek. Megfeszül állkapcsom. Képtelenség szavakat formálnom. Mintha fizikailag okoznál sérülést rajtam. Újabb és újabb falakkal torlaszolod el az utam. Nekem pedig nincs olyan hosszú karom, hogy elérjelek. Minden alkalommal, mikor beszélünk, hatni próbálsz rám. El akarod érni, hogy meggondoljam magam és feladjalak. Talán ezért is kerültelek eddig...
- Buck...- jobb szót nem találva, talán ez is elengedő lesz, hogy még idejében leállítsalak. Halvány alakom mögül rád pillantok, és némán könyörgök, hogy vess véget ennek és próbálj meg a jövődre koncentrálni. Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy fájdalmas, de meg kell tenned azokért, akik az életüket kockáztatták ... - bár lenne elég erőm, hogy szavakba formáljam, ehelyett csak nézlek. Sápadtan, megtörten, és várom, hogy magadtól feléledj. Mintha lenne rá bármi jel, hogy meg fog történni. Le kell nyelnem egy újabb gombócot, mikor újra megszólalsz. Türelmetlenül helyezem a súlyom egyik lábamról a másikra. Ahogy göngyölíted föl a szavakat, érzem, hogy veszélyesen fájdalmas perceket fogsz még okozni. Lehajtom a fejem, és úgy csóválom azt. Apró szünet, és akkor belém döföd igazad pengéjét. Érzem, ahogy a húsomba mar a fájdalom. Megrezegnek csontjaim és el kell harapnom a szavakat, amik kitörnének belőlem. - Elég volt...- távolodom el tőled pár lépésnyire, és csípőre tett - feszes ujjakkal meredek a távolba. Próbálom helyrerakni a dolgokat. Érted, értünk, az embereimért, de ha te folyton alám ásol, nem fog menni. Alattomos, és kitervelt húzás a részedről, hogy Tony szüleit említed. A lehető legalkalmasabb fegyver, hogy meginogjak. De bármennyire folytatod a szavalást, nem lesz elég ahhoz, hogy hagyjam, hogy kivégezzenek. Ahhoz nincs elég alkalmas fegyver a tarsolyodban.
Folynak a szavaid, én pedig háttal állva neked továbbra is csak arra vagyok jó, hogy a fejem csóválva próbáljam összeszedni a pillanatot. Hagyom, hogy kimond magadból, hagyom, hogy elmond, hogyan érzed. Nedvesítek az ajkaimon, majd a torkomon, mielőtt komótosan feléd fordulnék. - Önző voltam. Igen. Eléd -,és mindenki más elé- helyeztelek. Nem foglalkoztam azzal, hogy neked mi a jó, mert hittem abban, hogy amit én gondolok, ahogy én hiszem, az a legjobb. Elfordultam sok jó embertől, és lemondtam a Kapitányságról, hogy téged védjelek. Soha, semmikor nem bánnám meg ezt a döntésemet, de ne nehezítsd azzal, hogy a fejemhez vágod, hogy mennyire elszúrtam neked.- nézek rád csalódottan, a végére odaszúrva egy fakó mosolyt - Bár nem vagyok olyan keresett, mint te, ... megszenvedtem magam is az árát mindannak, amin keresztül mentél. Nem engem kínoztak meg, és nem belőlem csináltak fegyvert, de... bár én lettem volna. - lehajtom a fejem, mielőtt folytatom, egyszerűen nem tudok Rád nézni - Visszahoztalak, mert kapaszkodtál belém. Mert volt egy részed, ami nem tudta elengedni azt, amit jelentek neked. Hát ne kérd tőlem, hogy én így tegyek. Soha többé...- próbálok egyben maradni, és acélozni a vázam, de ez egyáltalán nem könnyű, mikor épp arról beszélünk, hogy miféle hibának ítéled azt meg, hogy megmentettelek. Nem könnyíted meg, igaz?


Here with me... || Ennek nagyon örülök, kölcsönös!! ~  nagyon-nagyon...
• •



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég
↷ i still believe in heroes


Vendég



Tárgy: Re: In somber tunes Hétf. 09 Jan. 2017, 13:23


You wanna break, you break alone

Steve & Bucky


Bucky Barnes valahogy mindig is tudta, hogy a pokolba fog kerülni, azt viszont nem sejtette, hogy még élve. Mert a saját elméje az, ami darabokra akarja szétszedni a lelkét, hogy azzá az emberré rakja össze magát, akit Steve lát maga előtt, akire Ő emlékszik. De egy része mégis azért könyörög, hogy töröljék ki újra minden emlékét, és most csinálják rendesen. Ne végezzenek félmunkát, ne hagyjanak ki semmit. Olyan sokáig kényszeríttették rá, hogy elzárja érzelmeit, mikor újra kinyitotta a csapot, özönvízként teperték le lábáról. Fulladozott bennük, de segélykiáltását elnyomta torkában felgyülemlő víz. A semmit vágyta, azt a kellemes tudatlanságot és csillagtalan éjszakát, amibe belesodorták, amit évekig érzett, amíg Steve azt nem kérdezte tőle: Bucky? Ő nyitotta meg a csapot, neki is kéne elzárni. Mert sok volt az egyszerre, ahogy az emlékek ellepték a tudatát, nem tudott velük mit kezdeni. Idegenek voltak számára, mintha csak egy régi filmet látott volna újra és újra és újra, amíg a képek szélei el nem sárgultak. Megtanították neki, hogyan birkózzon meg a külső fájdalommal, de a belsővel továbbra sem tud mit kezdeni.
Érzi, ahogy Steve az ő ritmusára vált, abban a pillanatban, ahogy kinyitja a száját. Eddig valahogy jól rejtette (legalábbis próbálkozott vele, mert Bucky látta a fájdalmat apró rezdüléseiben), hogy mennyire megviselték a történtek, de most, mint egy mesterkélt álca lehullott róla és utat engedett a kemény valóságnak. Kedve lenne izomból belevágni a falba, de nem a fémkezével, mert azzal nem érezne semmit. A jobbjával tenné, ("A hüvelykujjad kint legyen, Steve, mert különben el fogod törni, és mindig felfelé célozz. Itt. Az áll és a torok közé. Jól van, hadd lássam, üss meg. Ne gyerekeskedj, megígérted. Gyerünk, üss meg!") a csupasz kezével, ami alig öregedett valamit, mégis úgy húzza lefelé, mintha ezer éves lenne. Egyszer, még régen, egy előző életben megtanították neki, hogy a kígyók levedlik a bőrüket, hogy növekedni tudjanak. Ő is ugyanígy szeretne tenni, le szeretné magáról hámozni ezt a bőrt, amit védekezésképp növesztett magára, hogy ne juthasson át rajta a fájdalom, és ne láthassák rajta, hogy mit érez. Újra a régi akar lenni, de nem tudja, vajon a feje tetején, vagy a talpánál kell elkezdenie?
Helyette inkább támad, mert védekezni rég elfelejtett. Kimondja, amit gondol, de nem azt, amit igazán érez. És Steve azt mondja: Elég volt. Bucky pedig tudja, hogy túl messzire ment, hogy ezt már tényleg nem kellett volna. És bocsánatot akar kérni tőle, mert látja, hogy fájdalmat okozott a szavaival neki és ő akar lenni az utolsó ember, aki (megint) bánt valakit, főleg Steve-et. Már nyitná is a száját, hogy kimondja, de hang nem jön ki rajta, visszanyeli, egészen a gyomrába. Inkább lehajtja a fejét és hagyja, hogy haja elrejtse az arcát és a szemeit. A megbánást, amit csak nem rég kezdett érezni ugyan, de már most mély barázdákat hagyott rajta. Szavai miatt pedig a férfi eltávolodik tőle. Legszívesebben betöltené azt az őrt, amit ott lát, kettejük között, de nem tudja, hogyan kellene. Fél közeledni, fél eltávolodni. Kellemetlenül érzi magát, de végül is, ezt akarta, hogy Steve elforduljon tőle, nem? Nem? Nem. A helyén marad, mint egy bábú, nem mozdul, csak a padlót nézi kusza haja alatt és némán hallgatja a szavait. Elmondja mennyi mindent kockáztatott, és Bucky ettől csak még rosszabbul érzi magát, mert tudja, hogy hálát kellene éreznie, mégis néma marad, nem tudja, hogy feleljen.
Steve azt mondja, bárcsak ő lett volna a helyében, mire végre feltekint. Mintha felpofozták volna.
- Ne. Ezt ne. Ebből nem kérek. - mert Bucky ilyet senkinek sem kíván, csak azoknak, akik végigcipelték rajta, de ők már mind halottak, így csak abban reménykedhet, hogy a pokolban megkapják a büntetésüket. És utálja, amikor néha elkapja Steve tekintetét és sajnálatot lát bennük tükröződni. Aztán újra csend. Elmondta az a keveset, amit akart és így is soknak érzi (Tol'ko predmety pervoy neobkhodimosti, soldat). Rég nem beszélt ennyit.
- Jól van. Rendben, nem kérlek. - de ne hidd, hogy ez ilyen könnyű lesz. Beleegyező a hangja ugyan, de csak azért, mert tudja, hogy veszett ügy tovább folytatni. Steve nem fordítana neki hátat, ha mégis, akkor elveszne. - De ettől még közveszélyes maradok, bármennyire sem szeretnéd elfogadni, ezt az egyet ne feledd el. Én biztosan nem fogom.
- Hallottál már valamit, hogy mi történt miután... elmentünk? - óvatosan teszi fel a kérdést. Tudni akarja, hogy pontosan mennyi áldozatot hagytak hátra, kíváncsi mennyivel nő a rémálmainak száma.


akkor szenvedjünk még egy kicsit   vígasztal  hangulat
• •
Vissza az elejére Go down

↷ i still believe in heroes

avatar
∆ Hozzászólások száma :
451
∆ Tartózkodási hely :
⚛ actually in London ⚛



Tárgy: Re: In somber tunes Szomb. 14 Jan. 2017, 15:53









Here with me...

Bucky&Steve



Minden olyan világos, hogy a lüktetés a halántékomban kezdett elviselhetetlen mértéket ölteni. Mintha egy óriási kalapáccsal próbáltak volna átjutni egy acéllemezen: a siker kétséges, de a közben keletkezett károk nem elhanyagolhatóak. Úgy érzem, menten szétszakad a koponyám, közben pedig alig látok valamit. Hiába nézlek, hiába látom egykori önmagad árnyékát, nem kellene félre tennem a tényt, hogy te már nem ugyanaz az ember vagy, akit megismertem. Egy megcsonkított, módosított játékszert csináltak belőled. Én pedig tudatlanul gyászoltalak mindvégig abban bízva, hogy jobb helyre kerültél. Akkor is, - ha közöm volt a halálodhoz. Sosem volt bátorságom a szemedbe mondani, hogy magam hibáztatom, de azt hiszem, hogy nagyban hozzájárultam a balsorsodhoz. Ha akkor elég gyors vagyok, ha jobban elnyújtom a mozdulatom, ha erősebben ütöm azt a katonát, akkor elérlek. Elérlek és te sosem zuhansz le. Soha nem kerülsz a kezükbe. Soha nem leszel azzá, akit most is néznek kékjeim. Bárhogyan is, abban kell hinnem, hogy egy részed sem tart felelősnek emiatt. Ha így van, akkor acélvázzal kell állnom a sarat, amit majd a vállaimra teszel. Mert tudom, hogy megérdemelném. De hidd el, hidd el nekem, hogy mikor elveszítettelek, abba én is belehaltam. Az új világ, 'mit még nem ismersz, szépen lassan pedig végzett a brooklyni kölyökkel, tehát bár össze sem hasonlíthatom, én is megjártam a poklot. Az egyetlen örömforrásom az, hogy most itt vagy velem, és együtt vészelhetjük át mindezt. Amerika Kapitány és leghűségesebb bajtársa, James Barnes, az egykori példaképek és hősök, most a világ legkeresettebb bűnözői. Mondd, mikor lett ez a világ ennyire torz?
Azt teszed, amit helyesnek hiszel. Megpróbálsz a támadásoddal hatni rám. Vékony pengékkel vájsz utat a mellkasomban, elérve a mozgatóizmom. Tudom, hogy mire megy ki a játék. De olyan végtelenbe húzódó mesterkélt történések láncreakcióiba léptünk együtt, ahonnan már nem tudom menteni magam -mintha akarnám-, sem téged. Felbosszant, hogy az átélt bizonyosságok ellenére is azzal karcolsz újabb sebeket a kettőnk barátságába, hogy újra és újra ellöksz magadtól. Nem bírom elviselni ezt. Elveszítettelek egyszer. Majd újra. Újra. És újra. Többször nem tudlak elengedni, Buck. Miért nem hagyod, hogy alakuljon az életed, hogy megformálja kedvére az élet? Keserű szájízzel húzódom félre. Kénytelen vagyok. Mintha az életünk mentésével, tönkre tettem volna mindegyikünkét. A tiéd, az enyém, Samé, Jenniferé, Barton, Sharon...
Újra erőt kell merítenem, és szólnom. El kell mondanom, hogy mit érzek, hogy mit nem tudok tovább állni, és mire figyelj oda, ahhoz, hogy tudjunk működni. Te pedig felkapod tekinteted. Úgy érzem rosszat szóltam, de mondanom kellett, akkor is meggyötörlek, akkor is ha darabjaidra hullsz szét. Mert itt leszek, és majd összerakunk együtt. Igaz?
- De. De igen. Akkor is elmondom...- erősítek belső vázamon, majd közelebb lépek hozzád. Hiába okozok nagyobb fájdalmat benned a kelleténél, nem hajthatod el mindig a démonaid. Itt állok, veled szemben, készen rá, hogy hárítsam a további támadásaik. Mindig.
Enyhe mosollyal viszonozom egyességünk, mikor megpecsételed azt szavaiddal. Lehajtom fejem, mert nekem is fáj mindez. Erősnek kell lennem, fel kell vérteznem magam, hogy kellően támogatni tudjalak téged. Épp ezért időnként egy rövid szünetre szükségem van. Ám mikor újra megszólalsz, felkapom figyelmem. - Ahogy én.- vágok szavadba halkan, majd bólintok kérésed hallatán. Eszemben sincs bármit is elfelejteni azokból a szörnyűségekből, amik veled történtek. Mindre szükségem lesz a közelgő harcaink során.
Kérdésed hallva megcsóválom a fejem, majd szívok magamba egy adag friss levegőt, miközben a korláthoz lépve, rátámaszkodva arra - bámulok a távolba. - Kerestek minket, ahogyan most is keresnek. Wandának pedig nyoma veszett. Elég valószínű, hogy neki köszönhetjük a szabadulásunkat...- ejtem le a fejem, majd felpillantok a kék árnyalatba szökő narancs csíkokra - Egy nálunk sokkal nagyobb hatalomnak adhatta el a lelkét. A többiek jól vannak a tudomásaim szerint. Barton szólt pár perce, hogy Jennifer lelépett. - húzom oldalra a szám, majd rajtad pihentetem újra a tekintetem, mintha várhatnék bármi biztatót. Mintha nem lenne elég számodra a saját életed kirakóinak összetétele...

Here with me... || Ránk fér...   :vigasztal2:  
• •



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content
↷ i still believe in heroes





Tárgy: Re: In somber tunes

Vissza az elejére Go down

In somber tunes

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Archívum :: Archívum :: Félbemaradt játékok-