• Ausztria fővárosa, Bécs talán minden eddiginél nagyobb sajtónyilvánosságot kap a mai napon, hiszen a világsajtó figyelemmel kíséri az ENSZ székházban zajló eseményeket. Délben már a székház hatalmas csarnoka tele van riporterekkel, a nagyhatalmak képviselőivel, és folyamatosan érkeznek az emberfeletti képességekkel rendelkezők is, akik a sajtóból, vagy Ross tábornok által értesültek a Manhattani Nyilatkozatról, valamint annak világméretű fontosságáról.
Elsőként Charles Xavier, kollegáinak, és a melléjük álló diákoknak az érkezése vonja magára a figyelmet, majd kisvártatva betoppan Tony Stark és a mellette álló delegáció tagjai is. Vannak olyanok is, kik a két tábortól függetlenül érkeztek, repülővel vagy egyéb úton. Így például a világszerte ismert Victor von Doom, valamint kísérője Amanda Madsen is. Sharon Carter a CIA ügynökeként kötelességből képviseli a hivatalos szerveket. Pontban délben az ENSZ vezetője ismerteti a nyilatkozat részleteit, majd felkéri a jelen lévőket annak aláírására, közreműködési szándékuk megerősítésére. A nyilatkozatra kötelező felvezetni személyes adataikat, valamint aláírásukkal hitelesíteni azt.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Tony Stark, Bruce Banner, Wanda Maximoff, Sharon Carter, Charles Xavier, Jean Grey, Cody Vance, Alison Magdalen J., Victor von Doom, Amanda Madsen, Leonard J. Arkwood - Becsatlakozhat: Vitali Kasparov, Thor, T'Challa, James Rhodes, Vízió, James Howlett, Scott Summers
- Adódott egy kis gond a bejáratnál. - csendül fel a fülemben Owen hangja, s ez az a pillanat, amikor kelletlenül elhúzom a számat, mintegy nem tetszésemet kifejezve. Csak éppen a másik fél az, aki ebből nem lát semmit, és ez talán most nem is baj. Hisz a legkevésbé sem hiányzik az, hogy valamelyik spicli kollégám jelentsem a felettesemnek, miszerint nem a megfelelő odaadással végeztem el a rám bízott feladatot. Pontosan tizenkét óra telt el azóta, hogy a szőnyeg szélére lettem állítva, amiért volt merszem azt kérni, hogy mentesítenek a mostani küldetés alól, mindezt személyes okokra való hivatkozással - melyet eszem ágában sem volt részletezni, és még csak nem is kötelezhettek rá. Természetesen sem az indokot, sem pedig a kérésemet nem voltak hajlandó elfogadni, hiszen ez szükségállapot, (és itt meg kell jegyeznem, hogy teljesen más az elképzelésünk a szükségállapotról, mert én nem nevezném ezt éppenséggel annak) mi több, a felettesem nem szalasztotta el a lehetőséget arra, hogy újfent mindent a fejemre olvasson, ami szúrja a szemét. - Azonnal megyek. - válaszolok, miközben még mindig mozdulatlanul állva meredek a telefonom kijelzőjére. Mivel nem volt más választásom, kénytelen voltam azonnal összecsomagolni, és eljönni ide, Bécsbe, ahol egy csodálatos kongresszus keretein belül aláírják azt a bizonyos egyezményt, és ezzel valósággá válik mindaz a folyosói pletyka, ami szárnyra kapott az elmúlt hetekben. Éppen ezért próbáltam több alkalommal felhívni Stevet, hogy beszéljek Vele erről az egész kialakult helyzetről, elvégre nem túlzás azt állítanom, hogy a kettőnk kapcsolatát is igen csak befolyásolja mindaz, ami ma itt történik. Azonban minden próbálkozásom kudarcba fulladt, így végül feladtam, hogy a végeláthatatlan csörgések lezajlását követően a hangpostájára beszéljek. Elvégre mit is mondhattam volna? Hogy beszélnünk kell? Nyilván így volt, különben nem hívtam volna, s egyre inkább az volt az érzésem, direkt nem felel a hívásaimra. Ha nem akartam azt, hogy egy őrült stalkernek könyveljen el a férfi, akkor abba kellett hagynom a számának a tárcsázását, és így is tettem, egy rövid de annál lényegre törőbb sms üzenetet küldve Neki lezárásként; "Ugye azt tudod, hogy ha nem beszélünk róla, akkor nem is fog magától megoldódni ez az egész?" Kissé dühösen nyomok rá a 'küldés' gombra, majd mélyesztem, a zsebembe a telefont, és indulok el a bejárat felé. Nem szeretem, ha ilyen nyilvánvaló módon ignorálnak. Ahogy elhaladok az emberek mellett meglátok egy ismerős arcot - persze több megjelent személyt is sikerült felismernem, de itt most egy, a szívemnek kedves személyről volt szó. Ha sikerül felvennem a szemkontaktust Wandával, akkor egy mosollyal az arcomon intek neki, és a számmal látványosan tagolom a következő szavakat; "Mindjárt jövök!". Ezzel jelezvén, hogy akadt egy kis dolgom. A lépteim gyorsítva haladok tovább a bejárat felé, majd hamarosan meglátom, mi is az a gond - legalábbis vannak sejtéseim, ami percekkel később be is igazolódik. Egy öt fős társaság, kamerával és egyéb amatőr eszközökkel felszerelkezve azt állították, hogy egyenesen Oprah megbízásából jöttek ide forgatni, és egy agyon gyűrött engedélyt a kezükben lóbálva, hangjukat megemelve álltak ki az igazuk mellett. Természetesen egyetlen adatbázisban sem szerepeltek, nem hogy azon a listán, ahol az összes olyan ember szerepelt, aki a média képviseletében jött el ide. - Ilyet én is tudok otthon nyomtatni, tehát itt nincs miről tovább vitázni. Vagy önszántukból elmennek, vagy kitoloncoltatom még az országból is, világos? - Dobtam vissza a papírt, majd egy jelentőségteljes pillantást lövellve a kollégám felé távoztam a helyszínről, és indultam vissza a terembe. Ezt igazán nélkülem is elintézhették volna.. A lassan összegyűlő tömegben megkeresem Wandát, s ahogy sikerül kiszúrnom jelenlegi helyetét, odamegyek Hozzá. - Szia. - mosolygok Rá, s fürkészve figyelem a finom vonásokat. Csupán egy pillanatra szakítom el a fiatal nőről a tekintetem, hogy szemügyre vehessem azokat, akikkel érkezett. Az, hogy Ő nincs itt, a legkevésbé sem lep meg. Hisz nem kellett mondania, tudtam, mi a véleményre erről az egészről. Felismerem a Bosszúállók tagjait, és egy biccentéssel üdvözlöm őket, akik egyébként biztosan nem ismernek engem. - Tudtam, hogy itt leszel ma, láttam a listán a neved. Gondoltam felhívlak, de nem akartalak zavarni, hisz biztosan elfoglalt voltál az ideutazás miatt. - Beszélek lágy hangon, s a kezem kedvesen végigsimítja a vállát. - Jól vagy? - kérdezem, miközben aggódva pillantok Rá. Nem állítom, hogy pontosan tudom mi az, amin keresztül megy most, de ismerve a történteket, vannak sejtéseim.
Nem tudtam lehunyni a szemem. Kialvatlanul, fáradtan, és talán a megszokottnál is öt árnyalattal haloványabban ülök fel a gépre (Mr. Stark gondoskodott rólunk). Nem öltöztem túl. Igyekeztem hű lenni önmagamhoz. A sajtó csámcsogjon csak az öltözékemen. Inkább azon, mint a képességemen! A gépre felérve az ablak mellé helyezkedem el, méghozzá Bruce mellé. Nem vagyok beszédes kedvemben, így inkább torkomon pihentetem a mondandóm. Az üveglapon át bámulva Pietro jár a fejemben, és természetesen Clint is eszembe jut. A mellettem ülő felé fordulva, végül a vállára hajtva fejem hunyom le szemeim, abban bízva, hogy a férfiból áradó nyugalom -mi most a legkevésbé sem érzékelhető- majd rám is átragad. A tegnap estét Tonyval töltöttem. Arra kért, hogy ne Mr. Starknak nevezzem, ami egyelőre még nehezemre esik. Ha belegondolok, hogy Thor mennyi évvel idősebb, és hogy őt mégsem magázom... Egy halovány mosoly ül arcomra, mikor ráeszmélek, hogy a csapattársaim korán gondolkodom, mikor egy részükkel éppen most szakítok majd. Lemondó sóhaj hagyja el a szám, majd úgy fészkelődöm, hogy átkaroljam a férfi hozzám közelebb eső karját. Mert szükségem van rá...
***
Megérkezünk az épület elé, és a gyomrom egyből a torkomban van. A szívem dörömböl a mellkasomban, és kiszárad a szám. Körbepillantok a megjelenők arcán, és Bruce felé küldök egy nevetségesen erőltetett mosolyt. A sajtó azonnal eljut hozzánk, és minden oldalról hallom a neveinket. Kényelmetlenül érzem magam, ahogy tudom, a társaim is. Bruce egyébként sem szívleli a túlzsúfolt helyeket, és Tony sem tud a kerekes székével haladni. Kissé ingerülten lépek ez utóbbi férfi mögé, és fogom meg a karokat, hogy tolni kezdhessem. Fekete öltönybe bújt alakok lépnek az oldalunkra, egy bizarr kört alkotva. Így elállják az útjukat, és befelé haladhatunk. Szemem sarkából egyfolytában Víziót kémlelem. Féltem őt. Féltek mindenkit, aki megjelent. És ebben a pillanatban ez a csonka csapat az életem. - Nem is olyan vészes. - engedem lejjebb vázam, hogy Bruce oldalára, és valahova Tony feje mellé súghassak. Nem hinném, hogy hármunk közül éppen nekem volna a legjobb beszélőkém, vagy legmegnyugtatóbb kisugárzásom, de egy időben szavaimmal feszülnek rá ujjaim Tony székére. Több, - és még több fotó készül rólunk, azonban a riportereknek feltűnően egyikünk sem áll meg. Belépve a nagy teremben meghökkenve pillantok körbe. Nedvesítenem kell torkomon, és kapaszkodnom a józanságomban. Csordultig van emberrel, és javarészt minden szempárt megnyerünk magunknak. Lopva körbepillantok és ekkor meglátom Sharont. Int felém, így én is biccentek. Értem szavait, így egy barátságos mosollyal felelek. Egy termetileg apró, eléggé mogorva nő szól le minket, majd mutatja az utat. Természetesen az első sorba! Nevetnem kell, de csupán Bruce felé engedek egy óvatos pillantást. Ahogy megérkezünk én magam Tony, és Bruce között foglalok helyet. Egy pohár víz, és gondos párhuzamban lerakott tollak előttünk. Elnézem azt a kéket, mi előttem pihen, majd Bruce irányába fordulok, hogy megfoghassam a kezét. Nem szólalok meg, csupán halovány mosollyal nézem őt. Mellette látom a helyet foglaló Víziót, és őt sem hagyom ki a barátságos ábrázatból. Végül Tony felé fordulok, és finoman a felkarján simítok végig, amennyiben nem figyel rám. Ha igen, csak mosolygom. Épp szólnék, mikor Sharon végül elér hozzám. Rögvest felpattanok a helyemről, és kimászok a sorból, hogy közvetlenül a nő elé léphessek. - Szia. - mosolygok rá üdén, majd oldalra billentve fejem hallgatom. Nem kérdezem, nincs is szükség rá -, hogy mit érezhet most. Kissé szomorkás arcvonásokkal hallgatom, majd bólogatni kezdek. - Ohh. Én nem tudtam róla, hogy Te itt leszel, de gondolhattam volna! - finoman megdörzsölöm a homlokom, mint aki zavarba jött. Sharon feje mellett, a tömegből több kételkedő, és ijedt tekintet is visszapillant rám. De próbálok a nőre koncentrálni. - Nem. - csóválom meg a fejem, majd oldalra billentve azt végig nézek rajta - Kérdezném, ha nem tudnám a választ. - simítok végig ezúttal én, az ő vállán, majd a mikrofon próbát követően vissza andalgok a helyemre. Természetesen átölelem a nőt, mielőtt elszakadnék tőle. - Örülök, hogy itt vagytok velem. - nem nézek konkrétan senkire az ülő helyemről, de magam elé fordulva, jól hallhatóan mondva utalom az oldalamon ülő két férfi felé, majd elmosolyodva pillantok egyikről, a másikra.
***
A fél órás beszédet követően végül mindegyikünk elé lép egy hölgy, kezében a szerződéssel, amit elénk rak. Ahogy végig csúszik a fekete mappába öltöztetett baromság, pár másodpercig habozom hozzáérni. Meg kell küzdenem önmagammal. Amint Tony, vagy Bruce megteszik az első lépést, úgy Vízió felé pillantok. Ezt követően a terem másik végében húzódó mutánsok irányába tekintek. Ahogy a tollak susogni kezdenek, úgy végül elnyúlok a kékért, és a tintával lenyomatát teszem döntésemnek. Az adataim megadva, egy keltezéssel, majd végül aláírásommal pecsételem le, hogy a képességem, és én magam is, az államok oldalára álltam. Az utolsók között teszem le a tollat, - ha vannak ilyenek. Egy mély sóhajt követően hátravetem magam a székbe, és beleidomulok a háttámlába. Pengeélen táncolok. Tudom, hogy a döntésemnek nincs jó, vagy rossz megnevezhetősége. Olyan személyes kérdésre adtuk le mind a válaszunk, aminek a következményeibe talán egyikünk sem gondolt még bele. Igazán.
De jó is otthon aludni. Végre saját ágyamban saját időzónámban. Kivéve ha az éjszaka közepén dolgod van a világ másik felén. Több ébresztőt is belőttem, hogy véletlenül se aludjak el. A belépőkártyámat pedig már 2 napja a nyakamban hordom. Kevertem magamnak 1 életmentő szivárványturmixot. Kávé, temérdek cukor, fagyi, oreo-shake,mc flurry, egy fura édes túrós kiszerelés, vmi csúró rudy-s. Elég bizarr de istenes. ja meg írdatlan menyniségű ételfesték. meg ugye gumicukor dekor. Alig hogy magamhoz vettem ismét csipogott a telefonom. Szinte egy könnycsepp csordult le a szemem sarkában. Belül már zokogtam. A pulthoz sétáltam, felkönyököltem, számba vettem a szívószálat, nagyot sóhajtottam és csukott szemmel rácsaptam. Fura érzés fogott el egy pillanatra de csak miután hatalmasat szürcsöltem a koktélomból. Mintha visszhangzott volna a szürcsögés. Vagy kihangosítás? Meg mi ez a ricsaj? Megtapogatom a pultot ami jelentős mértékben megrövidült a két oldalt. Valami papirtost is össze gyűrtem és a földre löktem. Tapicskolás közben a hangszóró is bezúgott. ~Ó bameg, ne, mond hogy ez a vész ébresztő volt... Bosszúsan fújtatok és letúrom a fejemről a kapucnit. Óvatosan felnyitom lila szempárom. A pódiumra támaszkodva találom magam egy szál pikachu öltözetben amit pizsamának használok. ~Taps-taps Ali... Az idős csoki fószer nagyot les, hogy beelőztem meg széttúrtam a beszédét. Rámarkolok ballal a shake-re és bele szívok egy nagyot. A mikrofont még mindig nem kapcsolták ki... A megjelent bosszúállók felé biccentek. Lassan, fürkésző kerek szemekkel felemelem és meglóbálom a személyre szóló "VIP" mágneskártyámat. Ezek a SHIELD es fiúk milyen rendben tartják az adataikat. Alig kellett vesződnöm egy saját kártyáért. Szóval miután mindenki felhagyott azzal, hogy lelőjön biccentek feléjük is köszönet képen. Mondjuk ez Európa itt nem lőnek le instant de akkor is. Számból továbbra se engedve a szívószálat ellépek a pódiumtól. Az italom fölé görnyedve féloldalasan elcsoszogok a pulttól. A csoki pappernak meg bólintok, hogy mehet. Mezit lábam halkan csattog a kemény kövön és leülök a helyemre a második sorba és felcsapom a bábim az asztalra. JARVIS-Hercegnőt pedig ráküldöm a biztonsági rendszerre nézelődni. Addig én is nézelődök, sok híres ember, hős gyűlt össze. Főként miattuk lettem hobby hős. Akik pedig eljöttek, számomra azok igazi hazafiak. Még ha amerika nem is az én hazám. De majd én képviselem Ausztráliát! Akik pedig nem jöttek el azok szerintem csak önkényes igazságszolgáltatók ami simán elharapózhat... Mint a Maffia... Rend fegyelem hulla szag... Nem pálya, naon nem pálya.
A hozzászólást Alison Magdalen J. összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 30 Jan. 2018, 23:40-kor.
- Nem! Nem kell több őr! - Válaszoltam a mikroportba miközben a helikopter melyen ültem sebesen haladt a cél felé. – Tudom, de ha állig felfegyverzett testőrökkel jelenek meg az mit sugall a világnak? - Válaszoltam, majd kitekintettem a helikopter oldalajtajának ablakán. Ez már Bécs városa volt. A légi bázist másfél klikkre parkol a várostól. Jó magasan és álcázás alatt áll, így senki se tudja, hogy itt van, és ha minden jól meg nem is fogja. Nem vagyok olyan ostoba, hogy hallgassak Ross minden szavára. Nem lehetetlen, hogy megússzuk incidens nélkül, de akik ellenzik, bepróbálkozhatnak, már csak azért is, mert nem fogják fel, hogy ezzel épp, hogy maguk alatt vágják a fát. Vagy egyszerűen olyan harmadik fél próbálkozik be, akinek érdeke, ha az emberek és a mutánsok között lévő viszony elharapózik. Azt hiszem én is csak az utóbbi néhány hétben fogtam fel, hogy mi is történik valójában most. Hogy mi lesz ennek a végkifejlete. Ez már nem szólhat egyszerűen a bosszúállók elleni bosszúhadjáratomról. Ezt felfogva fedtem fel a Chronos-t is. Az embereknek tudniuk kell, hogy meg tudjuk védeni magunkat, de csak együtt. - Csak tartsd készenlétben az egységeket, ha beüt, a krach gyorsan kell lépnünk, különben… Te is tudod mi fog történni. Te is tudod Artemisia! – Tettem hozzá végül, majd kinyomtam a kapcsolatot a légi bázissal. A helikopterrel nem túl messze szálltam le onnantól pedig rendes sötétített golyóállú üvegű és teljesen páncélozott terepjárók konvojával indultam tovább. Ez valójában felemás döntés volt. A legtöbb érkező is hasonló modorban érkezik, de valahogy a belső védelemről, mindig lemondanak. Ezúttal kényszerűségből én is így tettem. De azt sem szabad elfelejteni, hogy egy vakmerőnek tűnő lépéssel könnyedén túljárhatsz az ellenfeleid eszén. Egészen idáig siettem, ám mikor megérkeztem csak akkor döbbentem rá, hogy kissé korán érkeztem még. Próbáltam elütni az időt, hogy megkeresem Ross-t ám úgy tűnt még nem érkezett meg. Aztán mikor már a résztvevők is gyűlni kezdtek és megkezdődött a tényleges „meeting” a felelős szervek szerint késésben van, de többet ők sem tudnak. Hm… Nem szokás késni az öreg tábornoknak. Ez az ő dicsőségének órája és még sincs itt. Nem értem. Aztán mielőtt a beszéde elkezdődött volna néhány szóra elkaptam Wakanda királyát. Nem túlzottan rajongott a fegyveres megoldásomért, és a legtöbb politikussal ellentétben ezt a szemembe is mondta. Nem sértett meg ezzel. Tisztelem az öreget a maga nemében, ámbár kissé naiv a hozzá állása a témához. De félreértés elkerülése végett én sem háború miatt szerelkeztem fel. Inkább egy elrettentő erő a Chronos, mint válogatott gyilkosok gyülekezete. De akárhogy is nézzük egy két csepp vér, mindig kicsordult. Nekem pedig az emberiség érdekeit kell szem előtt tartanom. Még ha ez nem is tetszik annyira másoknak. Aztán lassan feltűntek a Bosszúállók is. Bár nem mind. Szóval igazak a pletykák, hogy a kérdés megosztotta a csapatot. Hiába furfangos egy Svindler a néhai tábornok, ehhez kétség nem fér. Egy ideig rajtuk tartottam a tekintetem, mindegyik megjelent tagnak egy kis időt szenteltem, míg felmértem őket. A Maximoff testvérek közül csak Wanda jelent meg a Thanos közben történtek után talán meg is értem őt, hogy le akarja venni a terhét a válláról. Rengetegen haltak meg aznap, mert a képességét nem a megfelelő formában hasznosították. Az arcáról pedig így is leírható valamiféle rettegés. Kétkedik talán, hogy jó döntést hozott-e? Ez teljesen érthető. Banner ittléte érdekesebb volt. Évekig futott Ross elől, és most mégis végül bedugj a fejét a pórázba. Miért döntött így? Elege lett a bujkálásból? Talán, talán nem. Aztán ott volt még Vízió. Az ő itt léte érthető. Egy MI ami racionálisan gondolkozik. James Rhodes is feltűnt és persze Stark. Azt hiszem ennyien vannak azok, akik most aláírják. Legszívesebben odamennék a csipet csapathoz, de inkább nem teszem. Nem volna a legjobb döntés. Ellenben ott van a mutánsok társasága élükön Charles Xavierrel. Sokat hallottam az emberről, de nem hittem, hogy valaha is személyesen találkozok vele. Sosem forogtunk azonos körökben, hogy ez megtörténhessen. Ám most úgy tűnik mind ez megváltozott. Határozott léptekkel közelítettem a mutánsok felé. Elviekben semmit sem ártottam számukra így hát nem igen hiszem, hogy volna félni valóm azoktól, akik még ráadásban el is fogadják az egyezményt. - Mr. Xavier! – Köszöntöttem mikor alig néhány lépésre voltam tőle. – Jó látni, hogy ilyen sokan aláírják az egyezményt! Olyan világot élünk ahol csak együtt vagyunk képesek túlélni! Ehhez pedig időnként egyik másik félnek engednie kell! – Tűnődtem el kicsit a mondat végén. Ez körülbelül teljes valóságában így is van, ahogy mondtam én úgy is gondolom. A mutánsokkal semmi bajom, míg nem óhajtanak maszkos igazságosztókká válni. – Bocsássanak meg nekem! Jonathan Arkwood vagyok! Az ARK Tech igazgatója és a Chronos vezetője! – Mutatkoztam be bárminemű ferdítés nélkül. Ezt az embert ugyanis furcsa pletykák lengik be.
A hozzászólást Leonard J. Arkwood összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 10 Aug. 2016, 08:46-kor.
Az egyezmény aláírásának pillanata előtt egy nappal érkeztem a helyszínre Dr Amanda Madsen-nel és a Tél katonájával az oldalamon. Előre megfontolt taktikai lépésnek szántam, hogy jómagam is részt vegyek ezen a nevetséges cirkuszon, aminek sok értelmét nem láttam, de a látszatot meg kellett tartanom, hogy a társadalom érdekeit tartom szem előtt és hajlandó vagyok együttműködni más kormányok vezetőivel is. A mai napig befolyásos embernek számítok és ez csak még inkább emelkedő tendenciát fog mutatni, így szükségesnek ítéltem meg ezt a kis színjátékot, ráadásul így a legkevésbé sem kerülhettem gyanúba és vajmi kevés volt rá az esély, hogy összefüggésbe hozzanak egy világháborús merénylővel. Steve Rogers-nek is több köze van a fickóhoz, mint nekem, így bebiztosítva éreztem magam a körülményekhez képest. A korábbi érkezés lényege a felkészülés volt. Fel akartam mérni a terepet, hogy nagyjából hogy is fog kinézni ez a konferencia, ki hol foglal majd helyet, hol lesznek a mutánsok, Bosszúállók, a kíváncsi civilek, a média emberei, a védőőrizet, és persze maguk a vezetők. Úgy akartam helyezkedni, hogy jól láthatóan vétlen áldozatnak tűnjek Dr Madsen-nel együtt, de mégis távolabb a tűzfészektől. Meg kellett találni a megfelelő rejtekhelyet is a katona számára, ahonnét majd elindulhat pusztító útjára, fő célpontként a nagyhatalmak vezetőit támadva, de átgázolva mindenkin, aki csak az útjába kerül. Járulékos veszteségként szerettem volna minél több önjelölt szuperhőst feljegyezni, vagy legalább kellemes sérüléseket okozni nekik Barnes által. A helyzetfelmérés sikeresnek tűnt, így másnap már részemről sem volt akadálya annak, hogy részt vegyek a giccsparádén, ahol ünnepélyes keretek között írhattuk alá az egyezményt. Továbbra is igyekeztem felmérni a környezetemben tartózkodók kilétét. Az őrizet nagy részét a CIA alkotta, Sharon Carter is köztük volt, aki szintén jó ideje volt már a megfigyeléseim egyik kulcsfigurája. Ráadásul kezdett egyre érdekesebb szerepet betölteni az abszurd kis történetben Steve Rogers révén. A Bosszúállók egy csoportja is képviseltette magát, illetve Charles Xavier és mutánsai, és persze több független képességbirtokló is. Megjelent az ARK Tech igazgatója is, aki sokak számára a TV-ben elhangzott beszéde miatt lehet emlékezetes alak. Ő nyíltan vállalta a véleményét, mely szerint a Bosszúállók veszélyesek és ha nem írják alá az egyezményt, azzal az emberiség ellenségeivé lépnek elő. -Ez meglehetősen szép fogásnak ígérkezik. -jegyeztem meg mindössze ennyit, természetesen Dr Madsen-nek intézve a szavaimat. Egy formális, körülbelül fél órás beszéd következett, majd megkaptuk a szerződést, amit szignóznunk kellett. Gyorsan átfuttattam a tekintetem rajta, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Egy tollvonás, nem jelentett semmit... nem is emiatt voltam itt, hanem azért, ami majd ezután következik.
Már jóval korábban, pontosabban egy nappal az egyezmény aláírásának időpontja előtt érkeztünk meg Bécsbe Victor-al és Barnes-al karöltve, hogy felmérhessük a terepet, ami zömmel Von Doom feladata volt, hisz ez az ő terve, én pusztán csak kísérőként vettem részt az egészben. Szerettünk volna minél kevesebb feltűnést és gyanút kelteni, amihez pedig tökéletes partnernek számítottam, hisz én viszonylag ismeretlen vagyok, a nyilvánosság nem ismer engem, sem a munkásságomat. Talán csak néhányan hallottak rólam, de ők is pusztán a praxisom miatt, nem pedig azért, amire valójában képes vagyok. A hipnózissal kapcsolatos tevékenységemet ezek az emberek nem ismerték és nem is ismerhették. A háttérbe húzódva dolgozom, nem szeretem a nagy nyilvánosságot, így tökéletes alany vagyok arra, hogy elhitessük, mi is áldozatai vagyunk a Tél katonájának, nem pedig a megbízói. Victor befolyásos és ő maga is rendelkezik különféle képességekkel, így az a tény, hogy hajlandó aláírni ezt az egyezményt, megint csak az ő malmára hajtja a vizet. Miután minden készen állt, nem volt más hátra, minthogy megvárjuk, amíg elérkezett ez a pillanat is. A Bosszúállók egy része, a mutánsokat képviselő és az emberekkel való szövetséget hirdető Charles Xavier és még számtalan más, képességgel rendelkező alak is képviseltette magát a mai eseményen. Rengeteg civil, a sajtó, a különböző országok vezetői, de még rendfenntartó szervek is megjelentek azért, hogy lássák, amint a hősök behódolnak az akaratuknak és aláírásukkal hajtanak fejet az elképzeléseik előtt. Ahogy végigfuttattam a tekintetemet az összegyűlteken, csupán annyit tudtam levonni az egészből, hogy a mellettem lévő férfi terve igazán sikeres lesz, ha valóban sokan esnek áldozatául az egykori bérgyilkosnak, hisz mindenféle csoportok tagjai jelen vannak. Az Interneten közzétett adatoknak köszönhetően pedig Steve Rogers és a többi Bosszúálló is célponttá válik, hisz hozzájuk lesz köthető a férfi, nem pedig hozzánk. -Valóban… -jegyeztem meg csak ennyit. Csupán csendben szemléltem, ahogy sorban aláírták a jelenlévők a szerződést. Nekem nem volt érdekem aláírni, hisz én nem vagyok hős és szuperképességekkel rendelkező sem. Én csupán Von Doom kísérője vagyok, semmi több. Engem az elkövetkező percek jobban érdekelnek, mint az egyezmény vagy bármi más jelen pillanatban folyó esemény.
A gép elejébe illesztetem be a székem Péntekkel. Nem foglalkozom semmivel. A látóterembe révedve gondolok végig az eddigi utamon. Befolyással voltam a mesterséges intelligencia kutatásra, a XXI. század hadiiparára, a modern technikatörténetre, a kibernetikus protézisek fejlesztésére és gyártására, az energiaiparra, az űrkutatásra, a közlekedésre, és végső soron közvetve a XXI. század politikájára és történelmére is. (Hiába, némelyik zseni egyszerűen csak komiszabb, mint a többi.) Az ádámcsutkám ebben a pillanatban megrándul. Rhodey a vállam veregetve halad el mellettem, de én mozdulatlanul nézek előre továbbra is. Miután helyet foglal, az ellenkező oldal irányába pillantok hátra, hogy Bruce és Wanda hogy létére kaphassak választ. Kényelmesebb, és praktikusabb lenne Péntekkel szkennelnem ... Nem. Nem akarom. Látni akarom az arcukat. Wanda szemei karikásak, és nagyon sápadt. Bruce hozzáhasonlóan veszített napbarnított színéből. Elnézem őket, ahogy egymás vállán fekve várják, hogy vérük ellen pecsételhessék le sorsukat. Újra megrándul ádámcsutkám. A bázison maradottak közül Rogers villan fel. És ekkor előrefordulok.
Az épületbe vezető úton csinos körben csatlakoznak hozzánk a pofátlan, és annál is tenyérbemászóbb alakok, hogy kérdéseikkel addig bombázzanak, míg a homlokainkon átívelő hajszálerek véglegesen elpattanva dühödt iramban, meggondolatlanul kergetik szánkra a választ. Rhodey ügyesen játszik terelőt előttem, és az oldalamon. Hiába, nehezebben gurulok és emiatt a feszültség vállaimra ugrik. Wanda ekkor mögém lép, és bár nem kedvelem, ha nyomoréknak néznek, ezúttal értékelem kedvességét. Megérkeznek a biztonságiak, mi pedig megmentett áldozatokként haladunk előre. A kerekeim lassan szikrát hagynak maguk mögött, Wanda úgy siet velem... Megértem. A lány mondatát meghallva elnevetem magam. Megjátszott, felszínes, mint ahogy a múltban a címlapokon is szerepeltem. - Adj hozzá pár rendesen megfogalmazott kamuszöveget, és vészes lesz. - jegyzem meg vállam fölött feltekintve Wandára, majd oldalra ejtem szám. A lány gondoskodik rólam, és hogy megérkezzem az asztalhoz. Nem tágít mellőlem, amit őszintén szólva élvezek. Mellettem foglal helyet, a balomon. Mellette Bruce, és Vízió. Rhodey az én másik oldalamra teszi székhelyét. - Megérezték, hogy én ülök itt. Neked több vizet adtak... - hajolok Rhodeyhoz közelebb, majd intek fejemmel a terem másik végébe - Nem mondták, hogy ufók is lesznek... - amikor a férfi elfordul, hogy keresse a megfigyelésem tárgyát, addig kicserélem a poharainkat. Nem mintha,... DE! Ekkor érzem magamon Wanda finom simítását, és tekintetem figyelmemmel összegombolyítva fordulok irányába. A mosolya eljut hozzám, így viszonozom. A lány azonban felpattan. Megfigyelem menetele irányát, majd intek a szőke hölgynek, akivel olyan lelkes társalgásba kezd. - Bezzeg minket csak a sajtó üdvözölt... - pillantok Bruce irányába, majd megfigyelem magamnak a doki kisugárzását. Bár a tartásom, és a hangvételem elég lesajnáló, az arcomról őszinte törődéssel nézek rá és Vízióra is. Eszembe jut a csapat többi része. Furcsa, hogy ilyen kevesen vagyunk... A Boszink hamarosan visszafoglalja a központi helyét, minek gondolatára elmosolyodom. Mind a négyen úgy ülünk körülötte, mintha egy királylányt őriznénk. Az igazság az, hogy szüksége is van erre. Leejtem fejem, hogy a combjaimon tanulmányozhassam a méregdrága szövet nadrágot, mikor Wanda hirtelen megszólal. (Mondanom sem kell, hogy Rhodey még mindig az ufót keresi...) - Majd megbánod, ha nem engedlek be reggel tusolni... - kacsintok a lányra, majd mosollyal a képemen fordulok előre, mikor a mikrofon mögé lép a szószóló. Unottan figyelem, és hallgatom. Különösebben az ötünkön kívüli társaság nem foglalkoztat.
A szerződést megnyerjük magunknak, így az elsők között ütöm fel a fekete mappába fektetett hófehér lapokat. Még érezhetően bűzlik a friss nyomtatástól. Nevetnem kell. A toll után kapok, majd töltögetni kezdem. Rhodeyval különös versenyt vívunk, hogy ki írja gyorsabban meg az első lapot! Természetesen, győzedelmeskedem. Leejtem a tollat, és büszkén kihúzom magam. - A piros pontot melyiktől kérjem? Vagy csokit kapunk? - súgom az ezredesünknek, majd látom, hogy Wanda mennyire megviselten írja végül alá a papíron kipontozott részt. Komolyodnak vonásaim, majd közelebb húzódom a lányhoz, hogy megfoghassam a kezét. - Oké vagy? - nézek rá félmosollyal a képemen, miközben suttogásba eresztem az aggodalmam. Nem fogom megjátszani magam előtte. Előttük. Baromira ki van borulva. Ahogy mind kivagyunk borulva. Támogatás! ... Lehetne az új csapatnév a Támaszcsoport! Minden percben vesznek minket, de miattuk kizárom a gondolatát ennek.
- Nem kell a gondolataidba néznem, hogy tudjam mit fogsz lépni, Öreg Barátom. - suttogom vissza Eriknek, aki az imént törte meg hallgatását. Némán követem nyomon a mutánsokhoz intézett beszédét. Egyes diákjainkat ezzel fel is tüzeli, szimpátiát táplál bennük személyes véleményének irányába. Harcra szólít fel, szerinte most kell megdönteni a rendszert, míg nem nyugszik biztos alapokon. Majd Jeant is megpróbálja eltántorítani eddigi álláspontjától. Engem megpróbálhat falhoz szorítani, de ezt már nem hagyhatom szó nélkül. - Erik, hiszen jól ismersz, és Jean erejét is láttad már testközelből. Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni. Hiába bocsátkozunk feltételezésekbe, amiről Te beszélsz, az a terror eszköze. És a terrorra tudjuk mivel válaszolnak. Kérlek gondold meg, mielőtt meggondolatlanul cselekszel, Barátom. - szólok vissza neki nyugalmat árasztó, mély hangszínemen, ám éppen olyan hangerővel, hogy csak a körülöttünk lévők érthessék szavaim. A szabadság eszményét mindketten másban látjuk megnyilvánulni, és azt hiszem hosszú évek óta ebben a témában még képtelenek voltunk ugyanazt az utat akár csak egyszer is követni. Valahogy mindig is szöges ellentétben álltak a nézeteink, hiszen Ő azonnal fegyverhez, míg én inkább csupán egy tollhoz nyúlok, ha szabadságról van szó. Beszédével sok diákomat fellelkesíti, egyesek szinte egymásnak esnek. James sarkallatos, ám annál őszintébb szavai egyenest lyukat vájnak a szívem legbelsőbb zugaiba. Elmém rémséges képeket vetít elém a koncentrációs táborokról. Ekkor Erik emlékei villannak be, s szinte égető bizsergés szalad végig gerincem azon részein, amelyet még képes vagyok érezni. Erik... Testvérem. Szomorúan pillantok rá. Azt hiszem James és Erik gondolatai teljesen egy hullámhosszon járnak. Hogy bölcsen látják-e a dolgot, még képtelen vagyok megítélni. Én próbálok hinni.. próbálok vakon megbízni az emberekben. Hiszen nem tehetünk mást. - James, hinnünk kell ebben. Kérlek, higgy az emberekben! Ha nem tesszük, hogyan várhatjuk el ugyanezt fordítva? Amit Erik kínál nektek, az a terror eszköze. Nap, mint nap azért küzdünk, hogy az Intézmény lakói békében éljenek. A kormány tud rólunk, erről a helyről... róluk. - intek fejemmel az ifjú mutánsaink felé - Eddig mégis képesek voltunk titokban és biztonságban megtartani ezt a helyet, a demokrácia rögös, mégis egyetlen és törvényes útján. Nincs más választásunk, ha tetszik, ha nem. - Nézek mélyen Erik szemébe, majd vissza az ifjúra. Amikor a nyilatkozatot ócsárolja, már nem felelek neki. Joga van választani, ahogy mindannyiunknak ebben a hatalmas kastélykertben. Én csupán egy utat próbálok megmutatni nekik, de a választást egyikükre sem kényszeríthetem. Még ha hatalmamban állna, akkor sem.. Cody, James öccse velünk tart, és intéz még pár szót a fiatalember irányába, majd a tanárok mellé sétál. Az ifjú James trágár módon fejezi ki véleményét. Mindig is forrófejű volt, talán ez az oka annak, hogy Jennával idő előtt itt hagyták az Intézetet. Amit kimond, és amit gondol, teljes összhangban állnak, ám jobb, hogy a társaink csupán a kimondott szitkokat hallják. Legalább egy tucat diákom osztja a véleményét. Amikor követik Jamest, és a testvériség tagjaihoz közel állnak meg, már tudom mi fog következni ezután. Azok a fiatalok, akik már hónapok, sőt egyesek már évek óta a Birtok békességében élnek, most háborúba indulnak. Könny szökik a szemem apró sarkába, ahogy még pár pillanatig követem a jelenetet. Csalódottságom képtelen vagyok leplezni, ezért tekintetem róluk levéve Jeanre pillantok. Minden bizonnyal ő is hallja, amit a testvériséghez csatlakozók gondolnak. Jól esik együttérzése. Küzdeni foguk értük is. És elmegyek értük, ha ez az egész lecseng. Addig pedig Erik mellett biztonságban lesznek. - Erik egyetlen mutánst sem fog magára hagyni. Ebben biztos vagyok. - suttogom vissza a nőnek, miközben tenyerem egy pillanatra a vállamra helyezett kézfejére helyezem. Majd Eriket fürkészem, aki eközben megindul a fiatalok irányába. - Viszlát... Erik! - suttogom magam elé, alig hallhatóan. Ekkor lép elénk Vadóc, Pei-el a karjaiban. Azt hiszem, hogy kölcsön vette a fiatal mutáns erejét, így még több információhoz jutott, mint kellett volna... Vadóc. Szomorú tekintetén látszik, mi fog következni ezután. Vadóc sajnos képtelen kikapcsolni adottságát, és nem képes csupán akkor használni, amikor erre parancsot kap. Ám döntése mégis váratlanul ér, hiszen ő mindig a békésebb utat próbálta követni. Nem gondoltam, hogy ebbe most fejest ugrik. Ám becsülöm döntéséért, s egyben nagyon aggódok miatta. Ororo rengeteg idejét töltötte vele, s próbálta tanárrá és képzett harcossá nevelni a lányt. Látom Logan szemében is a keserűséget. A férfinak nagyon fontos Vadóc biztonsága, így még fájdalmasabban érint, hogy mégis miattunk, a kollégái miatt ezen az oldalon marad. - Kedvesem... - közelebb gurulok hozzá, majd ruhával fedett vállán simítok végig. - Ígérd meg, hogy vigyázol magadra és a társaidra! Erik forró fejű, ne kövessétek őt meggondolatlanul! Az Intézet ezentúl is mindig nyitva áll majd előtted... - intézem felé szavaim, miközben tekintetét fürkészem. Elhatározta magát, erről szemei is árulkodnak. Mondandóm befejeztével útnak engedem kollégáimhoz. Ororonak mond még néhány szót, majd mindannyiunktól búcsút vesz. Keserűen pillantok utána, ahogy Erik csoportjához közelít, majd megindulnak a robusztus vaskapu irányába, a bizonytalan holnapba. De vajon a mi holnapunk mit hoz majd?
Másnap, egy órával éjfél után indultak meg a tömött gépek Bécs irányába. Szinte tapintható volt a feszültség kollégáim és a diákjaink környezetében. Mindenkit az álmatlanság, a bizonytalan jövő gondolata nyomasztott. Logan, Ororo, Hank és Kolosszus vezették az egyik gépet, és felváltva foglaltak helyet a gyermekek körében, míg a mi gépünket Scott irányította, Jean és jómagam pedig a fiatal tanítványaink között ültünk le. Karikás szemek fürkésztek minket. A gondolataikat átjárta a félelem. Be kell valljam, képtelen vagyok megnyugtatni őket. Megértem aggodalmuk, én is éppen annyira vagyok bizonytalan, mint ők maguk. Az emberek nem egyszer ellenünk fordultak már, és nem tudom garantálni, hogy ezúttal sem lesz így. De ha akár az életem árán biztonságban tudhatom őket, akkor bátran fogom értük áldozni azt. - Cody, megvagy? - kérdezem a fiatal mutánstól, aki testvéreinek ellent mondva velünk tart a mai napon. Még mindig Erik és James szavai visszhangoznak gondolataimban. Aggódom. Jeanre vetem tekintetem, aki indulásunk előtt valószínűleg éppen annyira volt képtelen álomra hajtani a fejét, mint jómagam. Nagyon kevés időt kaptunk átgondolni a Ross által elmondottakat, s talán éppen erre hajaz a kormány. Aki mellettük van, az ne gondolkozzon sokat, hanem jöjjön, és vakon megbízva bennük írja alá a nyilatkozatot. A balomon ülő nő felőlem közelebb eső kezére helyezem tenyerem, majd jobbom középső és mutató ujját a halántékomra helyezve a körülöttünk ülő gyermekeket és ifjú mutánsokat mély álomra szenderítem. Erősen koncentrálok a másik gépre is, mely nem messze halad mellettünk, s kis idő múlva a rajta ülő fiatal mutánsok szintén álomra hajtják fejüket. Remélem, hogy jól cselekedtem. Hogy legalább erre a mintegy 4 órára, de legalább feloldoztam őket a sötét gondolatok vállukra nehezedő nyomása alól. Néhány másodpercig nézem a már szunnyadó Codyt, nem messze tőlünk, majd Jeanre pillantok. - Éppen elég lesz nekik, hogy a konferenciát végig üljék... - suttogom a nőnek. Mindketten jól tudjuk, hogy olyanok is eljöttek velünk, akik nem szívesen mutatkoznak nyilvánosság előtt. Hiába látjuk őket gyönyörűnek, az emberek az ilyen fiatalokra más szemmel tekintenek. - Aggódom Vadócékért. Vajon mit csinálhatnak most? - Ha a Cerebroban lennék, most rájuk pillanthatnék, de így, távol a géptől, távol a lánytól, a bizonytalanság nagyon aggaszt. Erik, remélem, hogy gondjukat viseled...
Bécsi idő szerint több, mint fél órával dél előtt érkezünk meg. A bejutás kissé körülményes volt, ám Scott, Logan és Bestia vezették a sort, így könnyedén csinálták az utat előttünk, arrébb sodorva a vállalkozó szellemű riportereket. Én irányítottam a kerekes székemet, de néhányszor így is meg kellett állni egy-egy elém ugró kamerás, vagy riporter miatt, ám szerencsémre mindig volt, aki segített rajtam. Közvetlenül mellettem sétált Jean, kinek tekintetét fürkészve haladtunk egyre beljebb a kivilágított folyosón. A gyermekek közvetlenül követtek minket, a sort pedig Kolosszus, Ciklon és a többi kollégám zárta. Lassan tárult elénk a hatalmas konferencia terem magasztos belseje. A díszes épület nemcsak kívülről meseszép. Az európai építészet mindig is lenyűgözött. Fényképező gépek serény villanásai és ránk szegeződő kamerák százai kísérték végig utunkat, de a biztonsági őrök biztosították a zavartalan haladást a terem bejáratától egészen a nekünk foglalt padsorokig. Úgy tűnik mi foglaljuk el az ülőhelyek nagyrészét a szélső szektorban, a többi hely mellettünk balról és jobbról egyelőre majdnem üresek még. Néhány ismeretlen férfi és nő ülnek elszórtan a székeken, mutánsok, hobbi hősök, akik az egyezmény aláírása mellett döntöttek, de sajnos... túl kevesen vannak. - Mondanám, hogy mosolyogjunk a kameráknak.. de sajnos ma nincs miért boldognak lennünk. - intézem szavaim a közvetlenül mellettem ülő Jeannek, és a mellette helyet foglaló Logannek. Hank kinézete úgy tűnik erősen vonzza a kéretlen tekinteteket. A kollégákkal az első sorban foglaltunk helyet, hogy távol tarthassuk a kamerákat és az esetleg ide rohanó riportereket a közvetlenül mögöttünk ülő fiataloktól. Kisvártatva érkezik meg a Ross által tartott, rögtönzött értekezlet néhány résztvevője, így például Tony Stark, Wanda Maximoff, Dr. Banner, Vízió és James Rhodes ezredes. Bólintok feléjük, s figyelemmel kísérem, ahogy helyet foglalnak jónéhány hellyel arrébb tőlünk, a félkör ívű elrendezés közepén, szemben a képviselői pódiummal. Közvetlenül az ablakok előtt neves politikusok foglalnak helyet. Elég kevesen jöttek el. Kapitány, Bruce unokahúga, Sam és a többi Bosszúálló úgy tűnik, hogy nem kérnek a Manhattani nyilatkozatból. Amíg gyülekezünk, és egyre vészesebben közeleg a félidő, egyre inkább Erikék járnak a fejemben. Vajon mit csinálhatnak most? Felkészülnek egy lehetséges harcra? Hiszen mostantól a kormány keresni fogja őket, és csak idő kérdése, míg a gondosan elrejtett búvóhelyüket felkutatják az ENSZ katonái. A sorok között helyet foglal a sokak által ismert Victor von Doom, a gazdag üzletember, és mellette egy általam még korábban nem látott hölgy ül. Valószínűleg a barátnője lehet. Váratlanul egy elegáns megjelenésű, idegen férfi és csinos kísérője indulnak meg felénk, hogy üdvözöljenek minket. Számomra ismeretlen a kiléte, ám amint a közelembe ér, csupán pár pillanatig, de képek villannak be a tragikus halált szenvedett családjáról, a kétségbeesett férfiról, ahogy valamilyen szert fecskendeznek belé, és egy hadseregről, akikkel szemben áll, de amint elkezd beszélni, a képek felvillanásai abba maradnak. Nem én akartam a fejébe nézni, önkéntelenül éltem át a képeket. Vajon ki lehet ez a férfi? - Charles Xavier, a Xavier intézetből. Örvendek a találkozásnak, Mr. Arkwood. - nyújtom jobbom kézfogásra, s amennyiben nem szakítják félbe a beszélgetésünket, így egy perccel pontban 12 óra előtt, kezet rázok vele. - Sajnos még így sem vagyunk teljes létszámban... Elnézést... a kollégáim, Jean Grey, Ororo Munroe, James Howlett, Scott Summers, Hank McCoy és Piotr Rasputin. - mutatom be a mellettem helyet foglaló kollégáimat, kezdve a balomon és jobbon ülő hölgyekkel. Nyomban ezután delet üt az óra, mindenkit helyre intenek. Néma csönd honol a teremben. A mutánsoknak és hősöknek fenntartott helyek igen foghíjasak, viszont sok, számomra ismeretlen személy foglal helyet szétszórtan, a még üres helyeken. Az ENSZ bécsi vezetője, majd tőle átvéve a szót T'chaka, az afrikai Wakanda királya kezdi meg beszédét. Ezt csupán egy különös, színes hajú ifjú hölgy magánszáma zavarja meg egy percre, aki váratlanul megjelenik a király mellett. Hatásos belépő... , gondolom magamban, mire a Bosszúállók felé biccent, majd helyet foglal. Valamivel kevesebb, mint fél órai beszéd alatt megismertük a nyilatkozat fontosságát, annak borzalmas hátterét és várható következményeit. Borzasztó is belegondolni, hogy börtönnel fenyegetik Eriket, Vadócot, a Vance testvéreket vagy akár a Kapitány csapatát... és a most is a minket otthonról néző mutánsokat és hősöket, akik eddig akár az életüket is feláldozták volna, hogy megvédjék az embereket. A gyomrom kavarog, miközben elénk tolják a paksamétákat. Rossz szájízzel vezetem fel az adataimat, majd a végén, a néhány soros záradék elolvasása után aláírásommal szentesítem azt. - Jean, biztosan jól döntünk?
A Nagy Nap előtti estét Thor társaságában töltöttem néhány pohár jóféle európai sör mellett ücsörögve. A csapos csak a kedvünkért tartott nyitva éjfélig, de a jó társaságban gyorsan röpült az idő. Ő az egyetlen, akit szerencsésnek tartok az egyezményt illetően. Nem kell egyértelműen állást foglalnia, nem tartozik számadással, de mindkét oldalnak igazat ad. Még nem döntötte el, hogy velünk tart-e a repülőgépen, de minden bizonnyal itt fogja nézni a televíziós közvetítést. Az időeltolódás nagy ellenségünk. Egy átlagos menetrend szerinti repülőnek majdnem 8 órára van szüksége, hogy New Yorkból Bécsbe érjen. Ez azt jelenti, hogy a hat órás időeltolódás miatt egy szokványos géppel már este 9-kor el kellett volna indulnunk, hogy 8 óra alatt odaérjünk, és legyen még egy óránk a déli kezdésig. Hála Tonynak, a repülési időt felére lefaraghatjuk a saját kisgépével, amibe néhány hete teszt jelleggel a saját fejlesztésű maghasadásos sugárhajtóművünket integráltuk. Ha akkor a tesztek nem stabilak, most hajnali 1-kor már félúton járnánk. Nem mintha jobban esne éjnek éjjelén elindulni, de így mindenkinek maradt egy kis ideje átgondolni a közel sem fényesnek ígérkező jövőnket. Thor társaságában is sokszor gondoltam Jennre. Még az alkohol sem volt képes elterelni a gondolataim egyedül maradt unokahúgomról. Mert valljuk be, Stevenek ott van Sam, Clintnek Natasha és Pietro, de Jennek ki maradt? Ha Auróra élne, biztosan együtt maradtak volna. Azt hallottam, elég jóban voltak. De most? Steve persze ott lesz vele, és a többiek is csapattársukként viszonyodnak hozzá, de mégis... jobban örülnék, ha őt is itt tudnám, magam mellett... magunk mellett. Karikás szemekkel, sápatag tekintetemmel közel sem lehetek bizalomgerjesztő látvány, de azt hiszem, egyikünk sem aludt túl sokat. A hajnali 1 óra legalkalmasabb időpont egy kis esti sétarepüléshez.. persze mindezt közel 2 Mach sebességgel haladva. Szeretnék Wanda közelében maradni. Fáradt tekintetével néz vissza rám a hátsó sorból, az ablak mellett helyet foglalva. Végig nézek magunkon, de egyikünk sincsen igazán az alkalomhoz illően öltözve. Nem volt erőm öltönyt húzni, de nem is bánom, így legalább nem fogok kilógni a sorból. Szerintem mindegyikünk szeretne végre túl lenni ezen, s a visszafelé tartó gépen ülni már. Ez a bizonytalanság szinte fojtogat. A lány mellett foglalok helyet. Így legalább felidézhetjük azokat az estéket, amikor az egykori Stark toronyban a szomszédos szobából osontunk át a másikhoz, ha képtelenek voltunk elaludni. Valahogy a közelében mindig képes voltam a legrémesebb álmomból is felriadva visszaaludni. A közelsége megnyugtat, s amennyire csak tudok, én is próbálom felé sugározni, de képtelen vagyok kikapcsolni az agyam. Jenn és az otthon maradók járnak az eszemben szüntelenül. Mikor elalszik vállamon, még egy kis ideig hallgatom fáradt szuszogását, majd én is lehajtom fejem az övének támasztva.
Megérkezésünk pillanatában még felcsillant egy reménysugár, főleg, miután láttam, hogy milyen hatalmas épület előtt állunk meg. A Fehér Ház csupán udvari fészernek tűnik ehhez képest. Az ENSZ bécsi épületének egyik oldalsó bejárati ajtaja nyílik ki, minket pedig a biztonságiak egy szűk folyosó felé terelnek, reménykedve, hogy kikerülhetjük az épületet elárasztó tömeget, amit többségében sajtósok tesznek ki. Nem is kell sokat várnunk, hogy beszoruljunk egy szűk folyosóra, a hiénák gyűrűjének szorításában. Wanda mosolyt színlelve felém pillant, én pedig egy soha nem látott, széles, fogvillantós mosollyal viszonozom, közben pedig fogaim alatt motyogom, hogy 'Ha nem húzunk innen, a Zöld fiú gyurmát készít ezekből...', eközben pedig lelkesen bólogatok. Szerencsére kimentenek a csávából a megkésett biztonságiak, hiszen akik eddig kísértek minket, nem bizonyultak elegendőnek az öngyilkos-merénylőkkel szemben. Wanda Tony székét ragadja meg, hogy legalább lekösse kezeit. Szerintem szívesen suhintott volna párat a vörössel, és az emberek repkedtek volna arrébb, mint a lelkes kismadarak. De így volt lehetősége megállni. Én csak továbbra is a bárgyú 32 fogas mosolyommal vicsorítok feléjük, bele, egyenest a kamerákba, de amikor a csarnokra nyíló ajtóhoz érkezünk, elsápadok a bent állomásozó tömegtől. Igaz, hogy a "helyiség" mérete vetekszik egy sportcsarnok belsejével, de nagyrészét így is a mindent látó kamerák, és a mikrofonba mindenféle nyelven karattyoló riporterek foglalják el. Minket a pódiummal és az ENSZ nagykövetséggel szemben ültetnek le. Tony valamit babrál Rhodey poharával, persze a másik ebből mit sem vesz észre, helyette kifelé mered, és keres valamit. Közvetlenül mellettem Vízió és Wanda ülnek. - Túl..túlságosan közel vagyunk a pódiumhoz. Ugye nem kell nekünk is beszélnünk? - nézek a mellettem ülő nőre, aki éppen a kezemet fogja meg. Egy aggodalmas mosolyt varázsolok az arcomra. Én meg nem szólalok több milliárd ember előtt. Akkor inkább kiugrok az ablakon, Hulkká változva. Vagy Vízióra mutogatok majd lelkesen, hogy mondjon valami okosat, mert "ő szeret beszélni". Wanda kimászik mellőlünk, és egy szőke, szemrevaló nőhöz siet. Ügynök-féle, határozottan amerikai vonásokkal. A bajor nők nem ilyenek, valószínű, hogy hazai játékos. - Sajnos... - bólintok csalódottan Tony irányába, majd ismét Wandára és a szőke ügynökre vetem tekintetem. Ingyen mozi... két nő beszélget, nekünk pedig addig sem kell a kamerákba bájologni. Eközben végig kémlelek a gigantikus teremben. Tőlünk balra megpillantom Charles Xaviert, kollégáit és az ifjú mutánsaikat. Ha találkozik a tekintetünk, bólintok feléjük. Sok az ismeretlen arc közöttük, de mégis egyikőjük arca ismerősen hat. Határozottan emlékszem a fiatalkori szomszédom arcára, és mintha Ő lenne az. Jean Grey. A vörös fürtjeit és a finom arcvonásait le sem tudná tagadni. Ha felém pillant, lelkesen integetek neki. Ha mellé lövök, és mégsem ő az, legfeljebb hozom a szokásos formám, és beégek egy újabb nő előtt. Amíg várakozunk, még pásztázom a megjelenteket. A kis mutáns csoporttól arrébb elszórtan foglalnak helyet magányos mutánsok, hobbi hősök és gazdag, ám annál befolyásosabb emberek. Így például Victor von Doom és női kísérője, akik jelenléte bevallom, kissé nyomasztóan hat rám. Hallottam már történetet von Doom sötétebbik oldaláról. Állítólag képes hamuvá sütni bárkit, aki ellenszegül akaratának. A Baxter plázában tanyázó Reeds csapatának is mintha meggyűlt volna vele a baja, de az ilyen ügyekbe ritkán megyek bele. Ha jól tudom, egyre nő a befolyása, egyre gazdagabb az ipse, s gondolom ide is új barátokért és egy újabb adag népszerűségért érkezett. Egy másik ismerős figura odasétál Jeanék elé és bemutatkozik Charlesnak. Az ő nevében nem vagyok biztos, de ha jól tudom, egy amerikai fegyvergyáros, vagy valami hasonló. Arkwoodnak hívják, ha emlékezetem nem csal. Ilyenkor sajnálom, hogy keveset olvasok híreket, és a televíziót is messziről kerülöm.
Nem tart túl sokáig Wanda és a szőke ügynök megbeszélése, egy öleléssel el is búcsúznak egymástól, Wanda pedig visszaszökken a helyére. - Mi örülünk, hogy itt vagy. Nélküled nem lenne az igazi. De sajnálom, hogy csak... ennyien vagyunk. - pillantok körbe, majd magam elé révedek. Eszembe jut Jenn, aki valószínűleg ebben a pillanatban társaink gyűrűjében a televíziót fürkészi, s várja, hogy aláírjuk a börtönbe hurcolási engedélyüket. Fáj, hogy nincsenek itt, de még mindig azt vallom, hogy ez az egyetlen járható út.
Alison egy perccel dél után jelenik meg, és megzavarja a nagy beszédet. A lánnyal a Stark torony romjai között találkoztam, egy nappal Thanos támadása után. Nem szokványos, de nem tudtam, hogy ilyenekre is képes. Ámulok bátorsága és képessége előtt. Mikor a helyére szökken, én mintegy "like"-ot formálva kezemmel, hüvelyk ujjamat mutatom felé. Eddig ez volt az ENSZ vezetője által mormolt beszéd legizgalmasabb része. A beszéd a közjáték után zavartalanul folytatódik. Majd fél órát beszél még T'chaka király, ami hol szenvedélyes, hol unalmas, de sajnos sok igazságot vetít elénk. Majd egy hölgy hozza elém a dokumentációt, amit fellapozok, s mielőtt a kitöltésébe kezdenék, gondosan átolvasom azt. Le van írva minden elhangzott kijelentés, valamint, hogy mostantól irányítás alá leszünk vonva. Bele egyezünk, hogy többet nem hajtunk végre titkos és önkéntes akciókat, minden közrendet veszélyeztető információt a legközelebbi katonai egységhez eljuttatunk. Satöbbi... satöbbi, ezt már mind tudjuk... Viszont amin megakad a szemem, az az a függelék, amelyben leírják, amit már Ross is említett. Akár arra is kötelezhetnek, hogy a társainkat elfogjuk, és a börtön rácsai mögé kényszerítsük. Tudtam, róla, hiszen Ross ezt is említette, de így leírva még inkább felzaklat a dolog. Erőt veszek magamon, és reszkető kézzel töltöm ki az üres sorokat, majd szignómmal hitelesítem a dokumentumot. - Remélem, hogy nem a halálos ítéletüket írtuk alá...
Mielőtt felszállnék a gépre, egy szomorú mosollyal pillantok Scott irányába. Ahogy a férfi felmegy a lépcsőn, még látom Ororot és Logant. A nő int, mire intéssel felelek. A férfi megáll a lépcső előtt, és pár bizonytalan mozdulat után elém lép. Végig simít a karomon, mire oldalra billentett fejjel végül megfogom tenyerét. Nem mond semmit, és nincs is szükségem rá. Örülök, hogy velünk tart. Miközben nézem őt, érzem, hogy vibrál a mellkasom, és szeretném... De indulnunk kell. Ő lassan elfordul, és a másik géphez igyekszik, míg én felszállok arra, ahol a Professzor utazik. A fedélzetre érve mellé heveredem. Nem aludtam sokat. Túl sok mindenen járt a fejem. Egyetlen dologban voltam csak igazán biztos, hogy a Professzor mellett a helyem. A többi nem igazán számított. Hallottam, és éreztem is mások félelmét, és ki nem mondott rettegéseiket, de tudom, hogy a fiatal férfi az oldalamon legalább annyira kialvatlan, mint én. Tekintetéről leolvasom érzéseit, és gondolatait. Nincs szükségem rá, hogy a fejébe másszak. A mellettem ülő Charles, megfogja a kezem, és mozdulataiból látom, hogy valamire készül. Érzem, hogy az erőmre szüksége van, így elgyengültem hunyom le magam is a szemeim, hogy segíthessek neki. Ha nagyon akarnám, hagynám, hogy engem is álomra szenderítsen, de nem akarom. Felnyitom szemeim, és az ablak felé nézek, amíg ő álomra hajtja a gyerekek fejét. - Ne aggódjon. Biztos vagyok benne, hogy nem fog sokáig tartani, és később mind kialhatják magukat. - mosolyom lágy, miközben a férfi kék lélektükreiben lubickolok. A kezét azonban nem eresztem el. A háttámlának döntve fejem nézek végig a férfi fáradt arcán, majd előre fordítom a fejem. Kiengedem tüdőmből a megfáradt levegőt, majd a kérdését hallva lehajtom a fejem. - Én is aggódom érte. Vadóc, nagyon különleges... De úgy hiszem, Erik mindennél jobban vigyázz rájuk. Hiszen ha valami közös bennünk, az a hozzánk hasonlók féltése. - próbálom megnyugtatni a férfit, miközben megcirógatom a kézfejét. Nem akarnám, hogy ezen idegeskedjen. Biztos vagyok benne, hogy a lány jól van. Ő nagyon erős, és kivételes mutáns. Erik úgy szintén. Most biztosan védelmezi és oltalmazza a maga köré gyűlt fiatalokat. ***
Leszállva a gépről egy kissé megnyújtóztatjuk magunkat. A legfiatalabbak igyekszem magam köré építeni, hogy vigyázhassak rájuk. Tapasztalatlanok, és nem nehéz meghallanom, hogy mennyire félnek ettől az egésztől. A férfiak, az erősebbek elől haladnak, hogy csinálják nekünk az utat. Nem kis táborral érkezünk, így erre szükség van, hiszen nem akarunk elhagyni egy apróságot sem. Idegesen, kissé türelmetlenül nézelődöm, miközben befelé haladunk. A sajtó miatt nehezen haladunk befelé, és ez felbosszant. A Professzor mellett haladok, Ororo zárja a sorunkat. Időnként a nőre pillantok és mosollyal jutalmazom. Az oldalán Kolosszus. A kettejük zárásával abban bízom, hogy senkit nem veszíthetünk el. Az egyik apróság, Lily kézre fog, amit egy lágy mosollyal jutalmazok. Alig múlt nyolc éves, de hozzánk tartozik. A szülei elhagyták, mert veszélyesen erős. Lepillantok rá, és közelebb húzom magamhoz. Egy óvatos pillantást ejtek közben a Professzorra. Beérve mind helyet foglalunk. Lilyt az egyik ifjú fiúra bízom rá. Én magam a Professzor oldalára helyezem székhelyem, s amint megteszem, Logan és Scott tenyere egyszerre nyúl a szék háttámlájára mellettem. Nem bírom ki, hogy ne kuncogjak bele a kakaskodásukba. Azonban sem a hely, sem az idő nem megfelelő erre, így óvatosan megérintem a hozzám közelebb álló Scott felkarját. A férfi veszi a lapot, de csak még inkább kihúzva magát int Logannek, hogy menjen el. Ő rám pillant, majd egy lemondó ábrázatot követően, végül rá ül a székre. Scott idegesen motyog valamit, de végül elhalad mögöttünk és a Professzor másik oldalán keres magának helyet. Végig követem útját, majd Loganre nézek rosszalló mosollyal. - Nem hinném, hogy valaha volt alkalom, hogy minket azért vettek a kamerák, mert boldogok voltunk. - nézek a mellettem ülőre lágy mosollyal, majd figyelem, ahogy Logan előttem támaszkodva karjával hozzácsatol valami elmés megjegyzést. Szemem forgatva pillantok végül körbe a termen, hogy alaposan szemügyre vehessem magam is az ittlévőket. Figyelem az érkezőket, miközben Logan egyfolytában Scott felé grimaszol. Ahogy kémlelem őket, megpillantom a híres Tony Starkot, és a mellette érkező bosszúállókat. Kényelmetlenül fészkelődöm. Abban a hitben voltam, hogy többen eljönnek. A Professzorra emelem a pillantásom, majd újra a helyet foglalókra. Lesütöm tekintetem és idegesen babrálok az ujjaimmal, amíg Logan meg nem fogja az egyiket. Úgy felpillantok rá, de tekintetem tovább fut a férfin, és az egyik hősön megakad. Aki egészen olyan, mint... Elnyíló ajkakkal veszem észre, hogy Bruce ott ül az első sorban. Elcsodálva figyelem őt, s ahogy tekintetünk találkozik, úgy érzem újra fiatal lány ül a helyemen, s nem én. Logan közben kapkodja a fejét közöttünk. Bruce integet nekem, mire lágy mosollyal én is felemelem a kezem, hogy integethessek neki. A szemeim még azután is rajta hagyom, hogy ő elfordul rólam. Logan persze morogni kezd, és mindenféle összeesküvés elméleteket gyárt Bruceról. A párbeszédünknek végül az asztalhoz lépő férfi, és kísérője vet véget. Mindannyiunk figyelmét megnyeri, bár én próbálok finoman nem oda figyelni, hiszen a Professzorhoz lépett elsősorban. A gondolatai elérnek, és az is, hogy ki ő. Leonard J. Arkwood. Amint a Professzor felénk int, és bemutat neki, úgy egy mosollyal jutalmazom a férfit. - Üdvözlöm. - szólítom meg, majd elengedem tekintetemmel. Logan persze csak egy biccentéssel válaszol. A következő perceket a székembe idomulva töltöm, mindenféle gondolatot megragadva a terembe. Nem szándékosan, vagy szándékosan, nem számít. Elkapom a fonalakat, és hallom belső vívódásaikat. Elérkezik a beszéd, amit egy fiatal lány szakít meg. Mosolyra görbülnek ajkaim a magánakciójára, majd lehajtom fejem, és hallgatom a férfit, aki beszél. A következő percben megkapjuk a mappát, és még nem is mondanak semmit, Logan már felüti és írni kezdi. A reakcióján nevetnem kell, de elfojtom, mert sokkal kényesebb percet élünk meg. Lassan magam is felvésem adataim, majd a Professzor kérdésére leengedem egy pillanatra a tollat. Bizonytalan, érzem. De ez nem baj. Levésem nevem görbéit, majd lerakva a tollat a férfi felé fordulok. Szemem sarkából látom, hogy Ororo, és Logan is a kettőnk párbeszédére koncentrálnak. - Semmi sem biztos. De az igen, hogy jól döntünk. Ön azért építette meg az iskolát, hogy legyen menedékünk. Mostanra azért küzdött, hogy az emberek elfogadjanak minket. És itt kezet nyújtanak felénk, ha nem fogadjuk el, akkor minden eddigi küzdelmünk hiábavalóvá válik. - nézek a férfira, majd tenyereim közé fogom a hozzám közelebb eső kézfejét.
• Victor von Doom, Amanda Madsen, valamint az áltáluk irányított Tél katonája a Manhattani nyilatkozat aláírását megelőző napon Bécsbe érkeztek, hogy felmérjék az ENSZ bécsi központjának helyszínét. Bucky Barnes parancsba kapta, hogy robbantania kell, méghozzá úgy, hogy a merénylet a hatalmas kongresszus csarnokában a lehető legtöbb áldozatot követelje. Egy hatalmas bombát képtelenség lett volna elhelyezni, hiszen az eddigi legszigorúbb ellenőrzések történtek az eseményt megelőzően, ám Bucky a biztonságiak egyik tagját kiiktatta, majd annak ruháját felvéve, és egy álcázó maszkkal (amit a Tél katonája c. filmben is láthattunk Natasha arcán) beépült a helyi őrszemekhez. Von Doom és Amanda tisztában lesznek vele, hogy a merénylet idejében hol kell ülniük ahhoz, hogy a lehető legkisebb kockázatot vállalják. A Tél katonája mintha a nagy nap előtt még utoljára a kamerákat ellenőrizné, a csarnokban és az épület külső homlokzatán Doom által fejlesztett mikrombomákat rögzített a kamerák dobozaiba. Ha a detonáció egyszerre következik be, a robbanások, és az épületben keletkezett károk képesek lesznek a bent ülök nagy részét elpusztítani. Doom utasítása szerint viszont a robbantást kívülről, a maszk levétele után kell végrehajtani pontban azután, hogy mindenki aláírta a nyilatkozatot.
Az élő közvetítést még Erik Lehnsherr magánakciója sem zavarhatta meg a teremben, bár a CIA és a biztonságiak az aláíráskor már értesültek a rövid fenyegető videóról, de nem engedhették, hogy ez megzavarja a bent ülőket. Nem véletlen, hogy a nyilatkozat nagy támogatója, Thaddeus Ross tábornok nem érkezett meg időben, hiszen Magneto és a testvériség mutánsai elrabolták őt, és a bécsi kongresszus élő adásait megzavarva egy rövid videóban azt követelték, hogy töröljék el a nyilatkozatot, különben a tábornokot egy órán belül élő adásban végzik ki. Amikor végre Erik Lehnsherr hackerei feltörték a nagyobb médiák tűzfalait, és a fenyegető üzenetük levetítésre kerülhetett, éppen az aláírások pillanatát szakították meg a csatornák közvetítésében, s mire azok visszakapták a bécsi kongresszus képeit, a televízió nézőket sokkoló képek fogadták…
Bucky az utolsó aláírás után élesítette a tölteteket, és robbanás rázta meg az ENSZ székház épületét. A detonáció, valamint az azt kísérő tűz az ablak mellett ülő politikusokat, az ablakhoz közelebb ülő, vétlen mutánsokat, hobbihősöket, riportereket szempillantás alatt égette hamuvá. A terjedő tűz, és a detonációban levált hatalmas épület darabok a biztos halált jelentették a bent ülők Bosszúállóknak, a velük szemben ülő ENSZ vezetőknek, valamint Charles Xavier delegációjának. Azonban ne felejtsük el, hogy közülük többen is képesek megvédeni a körülöttük elhelyezkedő társaikat…
Azon szerencsések, akik az ablaktól legtávolabb helyezkedtek el, akár kisebb sérülésekkel is megúszhatták a merényletet. A robbanásban életét veszítette az ENSZ vezetés számos fontos alakja, így például a megnyitó beszédet szavaló T’Chaka király is. Fia, T’Challa is a helyszínen tartózkodott, és a terem másik végében követte az eseményeket.
A robbanáskor készült felvételek futótűzként terjednek a médiában. Az egyik felvételen tisztán kivehető, hogy a detonáció előtt Bucky leleplezi magát.
» Szituáció: A romok közül kikászálódók kisebb nagyobb sebesülésekkel úszhatják meg a támadást, ugyanis a mutáns csapatot Jean, Scott, Kolosszus és Ciklon veszik védelmük alá. A bosszúálló csapatban Vízió és Wanda megindulnak, hogy a rájuk zúduló törmeléket fenntartsák, illetve távol tartsák a tüzet. Bruce eközben átalakulhat Hulkká, hogy segítse a csapatot, és kimentse a tolószékben ülő Tonyt. Kiérve a veszélyzónából visszahallhatják azt az információt, miszerint a felvételeken egyértelműen kivehető James Barnes alakja. Azonnal megindulhatnak felkeresni Steve gyermekkori barátját, és kis idő múlva a nyomára is akadhatnak a szökésben lévő férfinak. Rengeteg holttest hever a romok alatt, nem messze Charles Xavier tanítványaitól, akik ellátását rögtön megkezdték a helyszínre kiérkező mentők.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Tony Stark, Bruce Banner, Wanda Maximoff, Sharon Carter, Charles Xavier, Jean Grey, Cody Vance, Alison Magdalen J., Victor von Doom, Amanda Madsen, Leonard J. Arkwood - Becsatlakozhat: Vitali Kasparov, Thor, T'Challa, James Rhodes, Vízió, James Howlett, Scott Summers
Elnehezül a mellkasom, ahogy végül hátradőlök a bőrszékbe. Halk sercegését hallva lehajtom a fejem. Hiába készül rólunk ezer fotó, egyikről sem mosolyogva pillantok vissza. Tony kérdését hallva felkapom a fejem, hogy ráemelhessem tekintetem, de mire szóra nyitnám ajkaim Bruce megszólal mellettem. Vízióval egyszerre pillantunk a bizonytalan férfira közöttünk. Szeretnék biztatóvá válni, szeretnék én lenni, aki megfogja a kezét és felhúzza, de egyelőre ugyanabban a gödörben ücsörgök, mint ő.
Összefűzöm ujjainkat... Pietro jelenik meg a szemeim előtt. Látom a göndör fürtjeit lobogni a szélben, ahogy előttem futkározik. Sebesen szeli át a hangafűvel beborított rétet. Hiába minden igyekezetem nem érem utol. Előre nyújtom a karom, hogy elérhessem, de nem sikerül. Belenevetek a szélbe, és ezer apró kacajba robban bele a szívem... A tekintetem az asztalon köröz. Fizikailag fáznak az ujjaim. Hiányzik belőle a testvérem melegsége, az ő puha ujjai. Lehunyom egy pillanatra a szemeim, és mentálisan átölelem őt. Minden sejtemmel érzem a hiányát, és azt kívánom bárcsak mellettem lenne ebben a percben is. Hiába készültem fel az elmúlt év minden napján a kettőnk elszakadására, a valóság sokkal jobban fáj, mint a képzelet. Mély levegővel telítem meg a mellkasom, és ekkor Clint karjai fonódnak körém. Elmosódik a tér, és nem tudnám megmondani hol vagyok, de előttem áll. Azzal az idegesítően sármos mosolyával néz le rám, miközben a kezem után nyúl. Én pedig pipiskedve emelkedem meg, hogy megcsókolhassam, de a szél hajamba tép és elmossa ezt a képet... - Soha nem bántanám őket. - nézek határozottan Brucera végül, hogy szavakba önthessem az érzéseimet a kijelentésével kapcsolatban. Ha kell, az életem adom értük. De soha, soha nem ártanék nekik.
Égő vörös mindenhol... A szemeim elkerekednek, és hirtelen nem nyelek elég levegőt tüdőmbe, mikor éles csattanással indul meg közvetlenül a pódium közepéből a tűzgyűrű. Erőteljes hullámmal kering előttünk, én pedig rémülten ugrok fel helyemről. A másodperc töredéke alatt történik minden. Sötét alakok üvöltenek a tűzben, és omladozó falak vesznek körül. Egyetlen pillanat, és szemeim a csapatom körül pásztáznak. Hirtelen rántom előre karjaim, előre nyújtva, egyenesen feszítve izmaim. A vörös életre kell, és erősebb, mint valaha. A tűz, ami elnyelni készül bennünket, íves körben elkerüli a csapatunkat. Mindenki más, a martalékába vész. Én pedig rémülten lihegek. Vízió hirtelen mellőlem felfelé tör, és ekkor látom meg, hogy a ránk hulló törmelék alá igyekszik, majd izmait nem sajnálva megtartja azt. Jobbom elválasztva balom mellől, felfelé irányítom tenyerem, és a vörös áramlás, mint egy háló kap a lehulló darabok alá. Ezzel segítem őt. Térdeim összecsuklanak. A meleg, a hő megnehezíti a dolgomat. A hőségtől nem látok tisztán, és reszket minden porcikám. Tonyt keresik szemeim. A férfi a székében ülve próbál távol maradni a tűztől. Bruce... Bruce nincs többé. A jelenet elnyeli őt, és zöld kavalkád jelenik meg a helyére. Egy hirtelen mozdulattal nyúl el Tonyért, és ragadja kifelé. Nem szólok. Nincs értelme a beszédnek. Ki kell tartanom. Meg kell védenem annyi embert, amennyit... Közvetlen a biztonsági körömön kívül egy apró ember terül el. A csontjaiig megégett ... gyermek. Hirtelen harag lobban fel a szívemben, és az elmémben egyaránt. Nincs szükségem többre. A következő pillanatban a vörössel képes vagyok utat törni Hulknak, és a kezében pihenő Tonynak, hogy kijuthassanak. Rhodey, és ha van még velünk valaki, ha megtudtunk még menteni valakit, hozzájuk tud csatlakozni. Felsikoltok a fájdalomtól. A vörös csermelyként árad szét a vénáimban, és egy ponton túl, már nem bírom. Félkábultan fordítom fejem a mutánsok felé. Egy szárnyaló angyal óvja a csapatukat. Elnyílnak ajkaim, és elcsodálva nézem őket, de tovább nem tudom megtartani sem a védelmet, sem a felszíni segítségem Víziónak. Hirtelen karok ragadják meg a derekam, és mire felpillantok, már a tér elsuhan mellettünk. Vízió karjaiban menekülök ki az omladozó falak közül. Apróra kucorodva köhögök a kezeiben, majd ahogy elérjük a túlélő csapatot, rögtön Tonyhoz sietek, aki a földön fekszik, mellette térdel Rhodey. Közvetlen mellettük ott áll Hulk. Több túlélő pedig egymást terelgeti messzebbre, és messzebbre. - Jól vagy? - aggódon nyúlok az arcához, hogy magam felé fordíthassam. Közben Hulkra ejtek egy óvatos mosolyt. Sírnom kellene a fájdalomtól, ami a szívembe mar. Hogy történhetett ez? Éppen most, mikor fejet hajtottunk volna?
- A Tél katonája, igen, megerősítették! Látták a nyugati oldalon. Ő tette... - oson el mellettünk egy biztonsági őr, mire megdermedve húzódom el Tonytól. Nyelnem kell. A forróságtól egyébként is kiszáradtam, de a gondolattól, hogy ... Eszembe jut a gyermek odabenn, és a rengeteg ártatlan, akiknek talán utolsó tettük az volt, hogy letették azt az átkozott kék tollat. - Mennünk kell. - pillantok a csapaton végig, majd Hulkon állapodnak meg a szemeim - Az az ember százakkal végzett ma. Nem érdekel, hogy hogyan, de el kell kapnunk... - pillantok fel a mögöttem álló Vízióra, majd a döntésüktől függetlenül felegyenesedem és a talpamra állok. Megtörlöm a kissé kormos arcom, és abba az irányba fordulok, amiről az imént a biztonsági beszélt.
Skarlát vörös mindenhol... Egy ponton túl, már nem számít, hogy mi vagy. Az számít, hogy ki vagy. Én pedig nem engedem el... Nem tehetem. Ujjaim széles körben táncolnak, majd a vörös megjelenve fénylik fel. Izzani kezd, majd körbe ölel. Arcomról le sem mosható a fájdalom, amit érzek. - Én megyek... - és a következő percben a lábaim megindulnak. Futni kezdek, sebesen. Csak azon jár az eszem, hogy el kell kapnom. Nem menekülhet meg. Valaki, aki ilyet tesz, nem úszhatja meg. Hogy lehet valaki erre képes? Zabolázatlan dühöt érzek a mellkasomban. Kinn a szabad levegőn már jobb a tüdőmnek. Egy x-et rajzolok mellkasom előtt a karjaimmal, és már a levegőbe is ugrom. Repülök... Miközben a levegőben haladok, mellém kerül Hulk, akinek a karjaiban legalább olyan dühödten mered előre Tony, mint én. Alattunk látom, hogy Rhodey a biztonságiakkal tart. És ahogy ereszkedne a lendületem, Vízió alám kap. Így tartunk előre. És sok nem is kell, hogy megpillantsam a férfit... Sebesen szalad, de nem eléggé. - Vízió... - nézek a vibránium testbe bújt férfira, akinek a hangomat követően felizzik homloka, és egy egyenes sárga elágazással vágja el az útját a menekülőnek. Pár pillanat, és pontosan a férfi mögé érkezünk meg. Az épület még javában tart körülöttünk, de a lehető legelszántabban nézünk vele szembe.
*a reag Bruce & Tony userekkel megbeszéltek alapján íródott*
Amint megláttam Bruce-bá-t meg a Likeját fellelkesültem. Kihúztam magam a pizsimben és visszaintegettem széles vigyorral. A rosszalló pillantásokkal nem foglalkoztam. Biztos mindenki hulla fáradt a korán kelléstől utazgatástól stressz, stb... ha neki jobb hogy van kin zsörtölődnie 'kó tegye. Egy szivárványhajú óriás pikachu-ra úgy se lehet haragudni, főleg így melltartó nélkül..... ~Banyek... Kaptam a nyakamhoz és összehúztam a dekoltázst. Nem látszott ki semmi de banyek.. annyira gáz... Vörösebb az arcom mint a kapucnimon a két pötty. Fel is csaptam gyorsan, hogy ne látszódjon az arcom. ~Idiota-idióta... A szinte semmit nem mutogatjuk... Elkezdődött a beszéd meg a rizsa meg a bla és bla. Meg még egy ksi bla és... Nem tudom. Belealudtam a bácsi kellemes mély duruzsoló monoton hangjába. -A JÁÚ MEGVESZEKEDETT...! Csattanok fel amikor elém csapja valaki a paksamétát az asztalra. Kapucni is lehullt rólam. Végignéztem a paksamétán, előkotortam a telót, kamera oszt átpörgettem a lencse előtt. -Van változtatás tegnap óta? -'Nincs asszonyom. -Szupcsi... Szignó a végére oszt eltoltam magamtól a kupacot. Körbelestem a többieken. Még olvasgattak, de volt aki anélkül szignózta alá. A nekem kicsit furi volt de a bácsi ott a mutánsok közt elég flegmának tűnt önmagában is. Gyorsan befotóztam. Jöttek is mellé az adatok. Csak pislogtam a bácsin. Rozsomák. Durca. Néhányukról lenézek még pár adatot. Az a Xavier megijeszt amikor rám néz. Közvetlenül azután hogy jönnek fel az adatai amit böngészni kezdtem. A második bekezdésből leesik a dolog. ~Telepata...Bocsi befejeztem... Az asztalon kepeszkedve várom, hogy történjen végre valami, aztán sajna történik is. Hatalmas morajlás. össze rezzenek és reflexből a karórámra csapok. A kondenzátorok oldanak. Az energia felszabadul az idő megáll. Minek után csönd lett, elsőként nyugtázom magamban, hogy biztosan a mikrofon reccsent meg. De sajnálatos módon amikor kinyitom a szemem, más látvány fogad. Az öregember hátából gyakorlatilag lángtüskék állnak ki. Ott is ahol nem kéne. Egy fess néger srác vetődik felé, egyenes a tűzbe... Órámra nézek. Visszatekerek egy kattanást. Így 1 helyett 5 percem van... Cserébe nem áll az idő csak nagyon lelassult számomra. Felhajtom magam elől a padot ami lassan pörögve beszállingózik a terjedő tűzbe. A vetődő paliért sietek. Az öreget nem mentené meg amúgy sem fölöslegesen meg nem haljon meg csóringer. Látom Bruce lassan zöldülget. Addig Rozsomákot próbálom ráhajtogatni kettő kis kölökre. A stressztől nem tudok rendesen koncentrálni és nem vagyok elég gyors sem, a lángok túl gyorsan bukkanak fel a padlóból elszórtan. A repeszek java részét próbálom elterelgetni az emberek felől de nem látom mindet. Ahogy fogyok az időmből úgy kezdek lelkileg is összeroppanni. Bárhova nézek csak azt látom hogy újabb és újabb embereket ér utol a halál. Ahogy az utolsó percembe érek addigra Bruce is majdnem teljesne átaalkult. A vörös csajt a tolókocsis hajas baba mellett meg se tudom közelíteni. Meg a brancsuk egy részét. A vöriboszi is mókol már valamit. Egy kisfiút és egy korombeli szőke srácot(Cody ez akár te is lehetsz ) sietve görgetek magam előtt a levegőben ahogy rongyolok ki velük az épületből. Az utolsó másodperceimet egy-egy vissza kattintással tudom növelni. Így összességében nyerek még 3 percet elhagyni az épületet. Cserébe külső szemlélőnek lassan a fénycsík helyett láthatóvá válok végül teljesen emberi sebességre lassulok ezzel arányosan egyre nehezebb is vinni őket. De végül kiértünk a veszélyzónából. Én a sarkaim közé huppanok és lihegek. Kapucni is a fejemre hullott. Amit a meleg miatt rögtön hátra is tolok színes hajkoronámról. Felnézek a lángoló épületbe. Szinte minden egyes halott, arca és ijedt tekintete ugrik be. A sikolyok pedig rögvest érkezésünk után meg is jönnek az épületből. Az égett szagra hátrapillantok. A pikachu farkam vége szenes izzik. Kicsit elkapták a lángok. Nem nagyon tudott most zavarni, átemeltem tekintetem a két csomagra a nagyobb srác az mocorog, valszeg van egy erőteljes hányingere. Viszont a kicsi nem mozdul... A még nagyobbak pedig most húznak el a fejünk fölött. Visszanézek a picire, de továbbra se mozdul. Cserébe vér csordogál ki a feje alól. Elöl hátul...Ez már sok volt nekem és az adrenalin is leapadt így nem volt más hátra mint kiadni magamból könnyek formájában.
Alkalmazkodnunk kell, a túlélők viszik tovább az életet, a hősök meghalnak.
Vörös lámpák gyúltak a Chronos vezérlő termében. Arkwood elővigyázatossága sajnálatos módon nem volt fölösleges. A főképernyőre azon nyomban kivetítésre került az épület. Ablakain lángok csaptak ki, és hatalmas, fekete koromfelhő duzzadt másodpercről másodpercre. -Jelentést kérek. -Az épület.... -Barom! Mr Arkwoodról. A parancsnok asszony hangja kimért, szelíd, mégis dermesztő. Nem véletlen, Arkwood jobbkezéről, Artemisia-ról van szó. -A sérülései határértékeken belül vannak. -Miért nem indult még el a készenléti osztag? -Asszonyom... -Lépéseket várok, nem kifogásokat! A pillanatnyi kirohanást követően ismét csend és fegyelem uralkodott az irányító teremben. A lángokkal ölelt épületet a közelben állomásozó készenléti osztag helikoptere közelíti meg. A tetőt megközelítve egy négyfős csapat dróton ereszkedve majd azt lecsatolva landolt teljes menekítő felszerelésben a tetőn. Sérülteket nem kímélve tiportak keresztül mindenen és mindenkin. Arkwoodhoz érve a négy sisakos, fekete ruhás, leginkább kommandósra emlékeztető katona amíg más utasítást nem kapnak teszik amire kiképezték őket. Ketten felkapják, és cipelik, míg egy takarít, a harmadik pedig megkezdi a tüzetesebb vizsgálatot, miután átadott egy sértetlen kommunikátort közvetlen csatornával a Chronos-hoz. A tető felé viszik, ahol a gép időközben landolt, és 3 állig felfegyverzett, szintén feketébe öltözött ember biztosítja azt. Ha valaki más próbálná meg igénybe venni az egérutat, első alkalommal csupán figyelmeztető lövést adnak le.
***
-Nehéz szülés volt. Mentő egységeket és kutató drónokat! Az emberünk nem juthatott messzire. -Ha öngyilkos merénylő? -Ennek valószínűsége elenyésző. Botorság volna megkockáztatni. Irány a székház, felvesszük Mr. Arkwood-ot, addig a legutóbbi parancsa szerint ilyen esetben a készenléti protokoll van érvényben. A hatalmas légibázis lomhán indul meg a székház irányába. Három aprócska drón ágyúgolyóként hagyja el a gépet, és kezd optikai kutatásba. A bázis fedélzetén pedig már ellenőrzik a biztonsági kamerák felvételeit, és folyamatosan frissítik a drónok adatbázisát. A Chronos hangárajtajai sietve tárulnak fel oldalfalain, belőlük féltucat csapatszállító rohamozza meg a helyszínt. Fedélzetén jól képzett orvosok és tűzoltók szorítják a székük melletti kis fogantyúkat. Az ő dolguk lesz a sérültek kimenekítése és ellátása. A transzporterek hatalmas port kavarva egymást követően zuttyannak az aszfaltra. Rámpáik már a levegőben nyílnak, a rátermettebbek pedig már landolás előtt 1 méterrel nekiiramodnak a dolguknak. Ezzel egy időben a légibázist egy terebélyesebb gép is elhagyja. Komótosan, ámbár sietősen duruzsol a csapatszállítók által körbezárt területre, hogy két perc késéssel, de végre földet érjen. A zömök testű, rotoros gépezet két oldala felnyílik. Aljából rámpák nyújtóznak el, hosszan a rögtönzött fedél alá, amiből 1-1 oldalon keki színű, fehér kereszttel ellátott ponyva hull alá. A gépből orvosok özönlenek ki, és állítják fel az összehajtott hordágyakat. Sec-perc alatt egy komplett orvosi sátrat hoznak össze, ahol meg is kezdik a súlyosabb betegek ellátását. A robbanást követő 10. percben már teljes kapacitással dolgozik az orvosi sátor.
***
Alig egy perccel a robbanás után....
-Asszonyom, megtaláltuk az elkövetőt. -Képernyőre! És közöljék minden csatornán! Arcfelismerést kérek! Tapadjanak rá, és folyamatosan frissítsék a kimenő adatokat! -Bosszúállók hagyták el az épületet! -Engedély és felkérés nélkül? Ez az egyezmény megszegése... Sokáig bírták, mondhatom... -Kiküldjek egy csapatot? Artemisia válaszra nem méltatva, szúrósan tekint a kérdezőre. Lassan felegyenesedik a parancsnoki székből, karjait összefonja mellei alatt, és lopva pillant az órára. Rögvest utána, kecsesen a hívás fogadás gombra helyezi ujját a bőrszék karfáján. Lakkozott, sötét fa lapon egy puritán matt fémes felületű, tekerhető gomb, valamivel világosabb perembe ágyazva. Vékony ujjai alig fedik egy részét. Rögvest le is nyomja, hiszen a hívás is időben jött be. -A fiúk azonnal kihozzák onnét Mr Arkwood. T-42 másodperc. A készenléti protokoll folyamatban. Az első csapatszállítók hamarosan a helyszínre érnek. Várjuk a további parancsait. Chronos, vége. Artemisia lassan mellkasára tapasztja 5 ujját, enyhén balra szegycsontjától. Egy pillanatra elmélázik. Vonásai kisimulnak egy halovány másodpercre. Az esetlegesen érkező parancsok hallatán (vagy anélkül is) alig láthatóan bólint egyet. Továbbra is a padlóra mered tekintete. -Hallotta százados? A híd az öné. Még jóval az esetleges parancs érkezése előtt elhatározta a híd elhagyását. Feszült léptekkel indult meg a folyosón, s le a lépcsőkön, szaporán kopogó lábakkal. Lépései egymást követik dinamikusan, ruganyosan. Céljához közeledve már hallani a gépek búgását, a rotor csattogását. Befordulva a célegyenesbe, Arkwood gépének ajtaja éppen feltárul.
Tisztelettel bólintottam Xavier kollégái és barátai felé üdvözlés képen, aztán már nekem is ideje lenne a helyemre mennem, de aztán jut eszembe, h mivel Ross kiesett lehet, nekem kell megtartani ma záróbeszédet. Ross legutóbb is igen nagy tetszését fejezte ki az őszinte szavaim miatt, ha most az egyezmény aláírását követően megismétlem, azzal megkoronázom az évet. De mégis, hogy hazudhatnék az emberek szemébe? Milliárdnyi ember szemébe hazudhatom, hogy igen már a haladás útjára léptünk és innentől kezdve semmi baj nem fog történni. Ez az egyezmény most már a béke és a rend jelképe lesz, amit soha senki nem fog megkérdőjelezni. Egen körülbelül ez az, amit hallani akarna tőlem Ross. Hát nem, én bizony nem tudok hazudni ilyen dolgokban. E gondolatok közepette le is gyökerezett a lábam és éppen hogy megálltam a mutánsok tábora mellett. Előttem nem sokkal egy siheder fiú állt. Feltehetően ő is egyike azon mutánsoknak, akik aláírták. Jézusom ebbe a részébe belese gondoltam még. Rengeteg olyan mutáns is van, akik még túl fiatalok, ahhoz is, hogy a képességük mibenlétét megértsék, nem, hogy a paktumot. Erről pedig eszembe jutott a néhány nappal ez előtti bár még a világ másik végén. És az a fiatal mutáns, aki határozottan és kemény jellemmel állt ki az egyezmény ellen, nem értve, hogy miről is szól ez valójában. Kellemetlen, gondolat volt, hogy lehet, most ő is le kell vadásznunk. Szimpatikus volt a maga őszinte modorával. Nem hazudott, csak azt mondta, amit érez, amit gondol. Lehunytam a tekintetemet egy pillanatra, miközben éppen Az öreg T’Chaka beszédét hallgatom, a szavai eljutottak a tudatomig. A következő pillanatba mikor feltekintettem és kinyitottam a szememet, már csak egy iszonyatos erejű robbanást hallottam és a tűzoszlopokat. A robbanás hulláma kissé odébb repített, a következő másodpercek szinte megszűntek létezni. Jókora adag törmelék maga alá temetett és elsőre fel se fogtam, hogy a bal karom könyöktől kezdve egy elég termetes beton tömb alá ragadt be. Kellett néhány pillanat, hogy felfogjam, hogy a beszorult karomat már csak némi hús és a bőr tartja a karomhoz. A fájdalom erős, de még elviselhető, a gond ott kezdődik, hogy a törmelék nagyobb, mint az meg tudnám mozdítani, így végül döntést kellett hoznom. – Egy csont beforr… - Azzal, jobbommal megfogtam a csonkomat és egy határozott mozdulattal eltéptem a roncsolt szövetet és a bőrt a beszorult felétől. A fájdalom iszonyú volt, de a nanitok rögtön dolgozni kezdtek a testemben, és a csonk, lassan de biztosan elkezdett regenerálódni, míg a feláldozott végtag szépen lassan szürke porszemekké válni és szétfolyni, mint mikor a homokóra eltörik. A csonkom helyén pedig nemsokára egy ép emberi kéz volt. Tudtam, hogy technikailag képes lehetek erre, de sosem teszteltem a folyamatot. Valahogy nem éreztem késztetést, hogy a „gyári alkatrészeimet” elhagyjam. Most viszont két szabad kézzel lassan elkezdhettem kitúrni magam a törmelék alól, ami szó szerint maga alá temetett. Az utolsó méretesebb darabot félre lökve végre megpillantottam a „fényt” az alagút végén. Ám a fény az nem konkrétan fény volt. Egy titánsisakos katonaforma alak tekintett rám vissza. - Itt van! Megtaláltam! - Kurjantott egyet oldalra, majd rögvest nekilátott ahhoz, hogy kikaparjon ebből a koporsóból, persze én sem voltam már rest tenni az ügy érdekében. Rögtön felfogtam, hogy Artemisia egyből küldte a csapatokat. Még így is, hogy esélyem se volt megadni a jelet. Aztán, már ahogy végül sikerült kimásznom a törmelék halom után akkor realizáltam, hogy az még egy nagyon korai csapat, amit csak értem lett ideküldve. A tetőn egy Qeenjet várt rám, amibe szinte beletuszkoltak a katonáim és már indítottak is a pilóták. Óóó ha csak a felük tudná, hogy negyed annyira sem vagyok én olyan gyámoltalan, mint amilyennek első ránézésre tűnök. Erről pedig újra eszembe jutott a teendőim, amiket arra az esetre terveztem, ha a dolgok nem szépen alakulnak. Az egyik technikus menetközben átnyújtott egy kommunikátort, amit nem voltam rest, most használni. Ám úgy tűnt az embereim a nélkül is tudják a dolgukat. Megnyugtattak arról, hogy a mentő és a kisegítő csapatok is úton vannak. Ahogy arról is hírt kaptam, hogy a merénylő épp menekül. Ahogy a gép haladt a légi bázis felé úgy láthattam a pilóta ablakén kilesve, ahogy a bosszúállók, szinte azon nyomban megindultak a város irányába. - A pokolba is ezek teljesen meg vannak húzatva?! – Szaladt ki a számon a gondolat. De többre sajnos nem volt időm. Tovatűntek a tekintetem elől. Alig egy perccel később pedig már a hangárba is érkezett a gép. Artemisia is feltűnik a előttem, ahogy lenyílik a rámpa, de Jobb dolgom is van most, mint megköszönni, hogy elsőként kapartatott ki a romokból. Először is még a káoszon kell, úrrá lennünk mielőtt még tovább terjedne. Nagy hévvel csörtetek, le a gépről miközben intek Artemisia-nak, hogy kövessen. A híd felé indultam, mint akinek egy pillanatnyi vesztegethető ideje sincsen. Mert nem is volt. Hulk Bécsben olyan, mintha a játszótér homokozójába beküldenénk egy ipari markolót. Több kárt okoz, mint amennyit megold. - Szükségem van két egységre! Küldjétek őket a városba, tartsák távol a civileket azoktól az őrültektől! – Adtam ki az utasítást szinte hadarva, de határozottan. - És küldj műszaki egységet a romokhoz is! Tudni akarom, hogy hogyan lehetett képes Barnes elhelyezni a tölteteket ilyen őrség mellett, és ha már töltetnél tartunk, tudják meg mi volt ez! Ha megvan, mi volt a bomba talán elvezethet minket ahhoz, aki megbízta a feladattal! - Adtam ki a további utasítást. Nem vagyok olyan ostoba, hogy egyből nekiugrok mindennek. Én helyette felmérem a helyzetet. Ostobaság lenne azt hinni, hogy Barnes egyedül önszántából tette volna mind ezt, legalább akkor, mint azt hinni egy maga képes is lenne rá. Mert amennyire én tudom a kapitány öreg barátja ’14 óta menekül gyakorlatilag mindenki elől és olyan jól, hogy még a Hydra se akadt nyomára. Úgyhogy a Hydra-t ha nem is teljesen, de ezúttal kizárhatom… ami egyedülálló a múltban történt terrorcselekmények sorozatában. Felérve a hídra, célirányosan a terem közepén lévő üres kör alakú térség felé vettem az irányt. - Kompozit Térképet! – Adtam ki az utasítást a jobbomon lévő technikusok mellett elhaladva, majd a kör pereméhez érkezve megálltam, mire lassan vizualizálódott előttem Bécs városának térképe, legalábbis egy része. A kép valóságnak megfelelő műhold kép volt ám 3Dsen jelent meg, határa pedig a belső perem volt. Valósidejű műholdkép ugyanakkor teljesen átlátható és használható valósidejű célpontok követésére miközben a saját egységeinket is nyomon tudjuk követni. Látható volt rajta a robbanásban megrongálódott ENSZ székház és a körülöttük landolt gépeink. - A bosszúállók… Irányítsák az egyik drónt a bosszúállókra! A másik maradjon a célszemélyen! – Adtam ki az utasítást, miközben teljes figyelmemet a térképre szegeztem. Néhány pillanattal később Artemisiára tekintettem. – Ramirez és Miller azonnal induljanak! Kapják el azt a nyavalyás télapót, még bosszúállók előtt! Kilőhetik, de meg nem ölhetik! - Nyomtam meg az utolsó szót határozottan. – Élve kell! – Tettem hozzá nyomatékosítva, hogy a parancs, most nem hajtható végre másképpen. A fent említett két név nem csupán egyike a leghűségesebb embereimnek, de ők a legjobbak között vannak. Kettő az öt legrátermettebb és legjobb embereim közül. Kiadván a parancsom valahogy tekintetembe került a karom is. Csak most kaptam észbe a véráztatta szakadt ingujj és a poros zakó… Akaratlan is megmozgattam csuklóból a kezemet, semmi különös érzés nem fogott el, nem éreztem semmi olyasmit, amitől más lenne a karom, csak a tudat! - Hol a pokolban van Thaddeus? – Tekintettem felé Artemisiára Kérdőn.
Habozás nélkül írtam alá a nyilatkozatot, ugyanis számomra nem volt jelentősége. Utánam még jó páran is így tettek, hisz ezért jelentünk meg ma itt, hogy ez az egyezmény megvalósulhasson és mi bebiztosíthassuk magunkat, hogy a kormány oldalán állunk, nem a lázadókat képviseljük. Nekem kellett ez a látszat cselekmény, hogy a visszatérésem alkalmából mindenki láthassa, hogy megváltoztam, jó útra tértem és ennek minden módon igyekszem is jelét adni, még ha ez csak külsőség is, egy ostoba színjáték, amire szükségem van. Úgy kell tennem, mintha a kormányok, az emberek mellett állnék. Az is jót tett a jó híremnek, hogy Amanda Madsen volt a kísérőm, aki a szakmájában elismert pszichiáter és nem mutatkozna velem, ha elmebetegnek tartana. Megtanultam, hogy nem intézhetem látványosan, dühtől és sértettségtől vezérelve a dolgaimat, hanem időt és energiát kell belefektetnem a terveimbe, lassan, lépésről-lépésre, mondhatni hibátlanul megtervezni, majd megvalósítani. Türelmet, önfegyelmet kellett tanulnom, az érzelmeimet pedig kiiktatnom. Nem dolgozhatok egyedül, szövetségesek kellenek hozzá, akik elvégzik a piszkos munkát, vagy segítenek megszilárdítani az eljövendő uralmamat. Így jött a képbe Dr Madsen, James Barnes és Loki is, bár utóbbi más lapra tartozik. Ma jött el a legelső lépéseim egyikének kibontakozása a Tél katonája által. Megfigyeltem, majd elkaptam őt, Dr Madsen és a vörös könyv segítségével pedig az irányításom alá vontam. A helyszínt egy nappal előbb felmértük, hogy majd meg tudjuk oldani minden fennakadás nélkül a kivitelezést. Rengeteg volt az őrség, így nem volt könnyű dolgunk, de erre is fel voltam készülve. Apró méretű, de nagy teljesítményű mikrobombákat fejlesztettem ki, hogy ezeket helyezhessük el az épületben, és persze azon kívül is. Mindezt feltűnés nélkül kellett kivitelezni, így Barnes-nak le kellett szedálnia az egyik CIA ügynököt, ami nem került nagy erőfeszítésbe neki. A fém karjával igazán pusztító ellenfél. Egy ex-SHIELD-es kapcsolatom révén jutottam hozzá egy álcázó maszkhoz, amit a férfi fel tudott használni, hogy az elkapott ügynöknek adja ki magát a konferencia ideje alatt. Így bejuthatott az épületbe, hozzáférhetett a kamerákhoz és odakint is feltűnés nélkül elhelyezhette a robbanó szerkezeteket az épület falához erősítve. Előre megbeszélt volt az eljárás, a bombák helye, a robbantás időpontja. Így meg tudtuk oldani Amanda-val, hogy olyan helyen foglaljunk helyet az aláírás után, hogy ne essen bajunk, de mégis látványosan a célkeresztben legyünk, mintha mi is akár halálos áldozattá is válhattunk volna. Barnes azt a parancsot kapta, hogy odakintről aktiválja a bombákat, felfedve valódi kilétét, megszabadulva a maszktól, és mindezt akkor végrehajtva, amikor mindenki befejezte az aláírást. Pontosan mindent úgy csinált, ahogy kértem tőle. Biztonsági emberként végig a teremben tartózkodott, így első kézből értesülhetett arról, hogy az aláírási procedúra lezajlott. Nem volt más teendője, mint sarkon fordulni és kifelé venni az irányt, hogy odakint élesíthesse a tölteteket a maszk levétele után, amik azonnal aktiválódtak is. Szükségem volt arra, hogy felvétel készüljön arról, hogy a Tél katonája az elkövető, akit azonnal összeköthetnek majd Steve Rogers-szel és a Bosszúállók lázadó tagjaival. A robbanás valóban hatalmasra sikerült, nem csak a falak omlottak le, hanem lángok csaptak fel, jó pár áldozatot követelve. Szerencsére mi a pusztítást megúsztuk, de az omladozó épület elől nekünk is menekülőre kellett fognunk. Azonnal karon is ragadtam Dr Madsen-t, hogy ne eshessen baja és mellettem maradjon. -Erre jöjjön, Amanda... -néztem a nőre, majd megindultam vele az egyik kevésbé sérült épületrész felé. Igyekeztem közben azonosítani az elénk került áldozatokat is, elfojtott elégedettséggel vettem tudomásul, hogy T'Chaka király is köztük volt. Ez talán a későbbiekben kaput nyithat számomra a vibránium világába. Terveim vannak azzal az anyaggal is, hogy alaposan felvértezhessem magam. Hogy ne zökkenjek ki a jófiú szerepéből, igyekeztem segíteni másoknak is kijutni, akik az utamba kerültek, és elvártam, hogy Dr Madsen is így tegyen. Barnes feladata volt a pusztítás, én nem ezért voltam itt...
Bizsereg a tarkóm, miközben a fiatal nő finom arcvonásait nézem, s nem kell túl sokat gondolkoznom azon, miért érzem azt, hogy figyelnek minket. Wanda akaratlanul is a mögöttem sokasodó tömeg felé fókuszál egyetlen másodperc töredékéig, mire én kissé megfordulok, s a vállam fölött átnézve pillantok egyenesen a kétkedő arcokba. - Ne is törődj velük. – fordulok vissza felé, miközben bíztatóan végigsimítok a vállán, direkt fenntartva, s kissé elhúzva a kontaktust, mintha ezzel állnék ki teljes mellszélességgel mellette! Igen, Wanda mellett, nem az egyezmény mellett. Nagy különbség.. - Képzeld azt, hogy meztelenek. - Kacsintok a lányra cinkosan, miközben egy újabb mosolyt eresztek felé. Persze amint kiejtettem a szavakat, már megbántam. Talán kicsit komolyabban kellene vennem ezt az egészet, és nem hülyeségekkel traktálni Wandát, vagyis jó tanácsnak vélt hülyeségekkel. - Itt leszek végig mellettetek. – szomorkás mosoly költözik az én ajkaim szegletébe is, hiszen ha valaki, Wanda pontosan tudja, micsoda kettősség az, mely erőnek erejével szaggatja szét a mellkasom belülről. Hisz itt vagyok, mert itt kell lennem, pusztán kötelességből, de a szívem egészen másfelé húz, s még csak nem is kell a zsebemben lapuló telefon felé néznem, hogy a fiatal nő pontosan tudja, kiről is van szó. Hiszen Ő mindkettőnknek fontos, mégis olyan válaszút ez nem csak nekünk, hanem az egész világ életében, melyre senki sem volt igazán felkészülve, és nem is lehet. Csendben figyelem, ahogy bedrótozzák Wandát, és jön a mikrofon, majd átölelve egymást, veszel búcsút tőle. Mielőtt távoznék, még intek a fiatal nővel érkezett csapat többi részének, majd megölelve Wandát, eltűnök a tömegben, hogy nem olyan sokkal később a közelükben bukkanjak fel ismét, miközben folyamatosan a fülemben lévő kis kütyübe beszélek, és utasításokat adok a többi kollégámnak.
● ● ●
A napirendnek megfelelően következik a beszéd, és míg mindenki azzal van elfoglalva, hogy eleget tegyen a kötelességének, én egész testemben megfeszülök, s arcomra valami egészen kiolvashatatlan ábrázat ül ki. - Ez nem kerülhet ki a kivetítőre. Ellenőrizzétek a tűzfalat, és még véletlenül se jusson be egy hacker sem! Semmi sem zavarhatja meg azt, ami itt most folyik éppen. – dörmögöm az orrom alatt, miközben a pódiumon álló alakot nézem. Még véletlenül sem nézek Wandáék felé, mert félő, hogy a lány leolvassa azt, hogy bizony nagyon nagy baj van. Már pedig nekem nem az a feladatom, hogy pánikot keltsek bárkiben, hanem, hogy a csapatommal megvédjük a jelenlévőket, biztosítsuk a helyszínt, és kizárjuk minden zavaró tényezőt – igen, még az ilyen fenyegető üzenetek kiszivárgását is. - Hogy érted azt, hogy a televíziók adását már megszakították? - A teljes döbbenet ül ki az arcomra, majd épp, hogy elindulnék hátra, az épület azon része felé, ahol az informatikai háttérosztály foglalt helyet. Alig jutok pár lépésig, érzem, hogy valami, vagy inkább valaki a lábamnak ütközik, melyet apró kis karjaival ölel át. - Hát Te hol hagytad a szüleid? – akaratlanul is egy mosoly szökik az arcomra, amikor megpillantom a lábaimat szorongató kislányt, aki hatalmas kék szemekkel néz fel rám. Egy egészen rövid pillanatra elfeledkezem arról, hol is vagyunk éppen, és miért is indultam el. Lassan leguggolva a kislány elé, fogom meg az apró kezeit, miközben a szemeibe pillantva kezdek el hozzá beszélni, miszerint mihamarabb meg kell keresnünk az anyukáját, elvégre még sem kóborolhat ebben a hatalmas tömegben egyedül. Már éppen a karjaimba venném, hogy elvihessem Őt innen, eme kaotikus helyzet kellős közepéből, amikor egyszer csak jön a mindent beborító vörösség.
● ● ●
A robbantás mint olyan, nem ismeretlen a számomra, és abban a pillanatban, mikor érzékszerveimen keresztül eljut a tudatomig, a testem automatikusan cselekszik. Oly ösztönösen ölelem át a kislányt, s lököm a földre, hogy a testemmel védhessem meg csöpp kis testét, mintha éppen egy újabb levegőt vennék. Ez utóbbi nem volt jó ötlet, hiszen a forróság, mely egyszeriben az egész termet átjárja, tűzforró higanyként kúszik le a légcsövemen, egészen a tüdőmig kúszva, s ott apró tűszúrások ezreit hagyva lenyomatául. Ezernyi ember sikolya olvad eggyé, miközben szemeim lehunyva nyúlok a kislány arcáért, amit a mellkasom felé fordítok, hogy még véletlenül se nézzen bele egyenesen a tűzbe. A többiekkel együtt sikolt fel, apró, vékony hangon, szinte alig hallhatóan, számomra a fájdalma mégis olyan élesen hallható, mintha közvetlen a fülem mellett tenné ezt. Szemhéjaim felpattannak, s ekkor szembesülök azzal a látvánnyal, melyet sokan a pokolhoz hasonlítanának. - Ne félj.. – mondom elbicsakló hangon, miközben tekintetem körbejáratom, majd a karjaimban erősen tartva a gyermeki testet, állok fel a földről, s indulok el a kijárat felé. Közvetlen előttem hullik le egy nagyobb darab az épületből, ami megtorpanásra késztet, majd újra felcsapnak a lángok. Tekintetemmel meglátom Wandát, aki eme káosz és szörnyűség közepette istennő képét formálva engedi szabadjára mindazt a csodát, ami benne lakozik. Megpróbálok a közelébe férkőzni, de alig sikerül. Nyitnám a szám, hogy kiáltsak, de halk sóhajszerű pára szabadul fel belőle, ami azonnal semmivé vész, ahogy találkozik a forró levegővel. A varázslatos vörös ösvényt nyit, mely felé futva elindulok, s ahogy a kezemben tartom a gyermeket, minduntalan hátra pillantok Wandára. Még a végén feláldozza magát mindenkiért, aki itt van a teremben! Sűrűn pislogva nézek ismét előre, a füst már nem csak a torkom marja, hanem a szemeim is. A kép, mely előttem rajzolódik ki, egyre homályosabb. - Ccsss..! - Próbálom nyugtatni a magamhoz ölelt apró alakot, aki most jajveszékelve sír, és elkezd kapálózni a kezeimben, ezzel csak tovább nehezítve a helyzetemet. Épp, hogy elérem a kijáratot a vörös fény alagútján végigszaladva, és adom át a kislányt a velem szembe érkező mentőcsapat egyik tagjának a kezeibe, amikor meghallom Wanda sikolyát. A szívembe hasít a fájdalom, s rögtön fordulok is vissza. Ha kell, akkor a saját hátamon fogom kihozni.. Alig teszek pár lépést, az épület újfent megremeg, ezzel jelezvén, egyre nehezebben bírja már a terhelést, s már nem csak órák kérdése, mikor fog összeomlani. Újabb törmelék szakad le a lábaim elé, mire megbotlok, s a falnak ütközve rogyok le annak tövébe, majd a karjaimon megtámaszkodva pillantok a fiatal lány felé. Akár csak egy látomás. Az idő lelassulni látszik, s miközben a még mindig forró levegőt nyeldesem, hunyorogva meredek a távolba, egy egészen meseszerű kép bontakozik ki szemeim előtt. Biztosan nem a képzeletem játszik velem, vagy épp űz csúf tréfát ebben a szorult helyzetben. Az éteri alak Wanda derekát átkarolva emeli fel, majd indul meg a kiút irányába, sokkal gyorsabban, mint azt a normál, természet adta lehetőségek biztosítanák, én mégis az egészet lassított felvételként látom, majd huss! Már senki sincs ott. Csupán csak én, és az elhalló sikolyok. Köhögnöm kell, de oly erős az inger, hogy kis híján viszontlátom az ebédemet, amit úgy erőltettem magamba pár órával azelőtt. Az égett hús szaga átjárja minden érzékszervem, s azt érzem, egyre jobban elnyel a sötétség. A vöröslő fény megszűnik ragyogni, s immáron nem marad semmi. Megrázom a fejem, s erőszakkal rángatom vissza magam az eszméletvesztés pereméről. Kapaszkodót keresve húzom fel magam, majd indulok meg arra, amerről jöttem, s ahol többen megtalálták a kiutat. Érzem, hogy a bőröm egyre forróbb, főleg a hátamon, s immáron nem csak az emberi hús, de a műanyag szúrós szaga fojtogat. S ekkor kapcsolok, hiszen lángra kaptam! Miközben rohanok a kijárat felé, dobom le magamról a kabátom, amely szinte lemállik rólam, az alatta lévő pólóval együtt. Ugyan ez történik a farmerommal is, melyet cafatokban szedek le a lábaimról. A fekete ruha, mely még a SHIELD-es időkből származik, második bőrként tapad a bőrömre, s ennek a darabnak köszönhetem azt, hogy a hátamon lángra kapott kabát nem hagyott nyomokat a bőrömön. Csak szaladok tovább, majd a léptek lelassulnak, s mikor azt hiszem, már itt a vég, karok nyúlnak értem, s rángatnak ki, mielőtt rám omlana a teljes épület. A kérdések záporoznak felém, én pedig hunyorogva nézek körbe a napfény által megvilágított külvilágon. Erőtlenül bólogatok, s a kezembe nyomott vízbe belekortyolok. A környezetemben elhangzó információk töredéke jut el hozzám, de hamar kiszűröm a lényeget. A tél katonája áll az egész merénylet mögött. Ne..! A szívem újult erővel kezd el hevesebben verni, s ebben a pillanatban látom meg Wandát, amint a levegőbe emelkedik. - Velük kell mennem… – mondom elhalóan, mire az egyik kollégám értetlenül néz rám, s a vállamat megfogva próbál visszatartani. – Carter, erre nem kaptunk parancsot.. – mit sem törődve a szavaival, lököm félre a kezét, majd indulok meg futva abba az irányba, amerre a Bosszúállók is tartanak. Bucky, mit tettél?! Nincs az a felsőbb hatalom, ami most megóvhatná mindattól, ami rá vár.
Éteri nyugalommal nézek körül a teremben, miután aláírom az Egyezményt. Természetesen a Professzor felé fordítom legtöbbször a tekintetem. Tudom, hogy mekkora teher, és felelősség nyomja a vállait. Igyekszem hát mindkét kezemmel rásegíteni a súly tartására. Én annyira sok mindent köszönhetek neki. Szeretném visszaadni azt a rengeteg támogatást, és erőt, amit Tőle kaptam. A kezét nem eresztem el, miután lerakom a kék színnel megtöltött tollat. Finom, nőies mosollyal fordulok Logan irányába. Morogva nézi Brucet továbbra is. Megcsóválom a fejem egy szemforgatás mellett, de az én tekintetem is a férfira terelődik. Az idő megnyúzott mindkettőnket, én mégis a fiatal srácot látom magam előtt. Logan ekkor hirtelen valamivel megszakítja a gondolat menetem.
A férfi erős, izmos karját elém nyújt a védekezően, mire lelassul a világ. A terem szemközti oldala hirtelen felrobban. Apró darabokra esik szét, és lángoló tűz zabálja fel ami az útját szeli. Rémülten ugrom fel a helyemről, miközben Logan ösztönösen húzódik elém. A gyerekek mögöttem sikoltanak, és rengeteg ember borul lángba. Zihálva veszem a levegőt, és érzem, hogy felgyorsul a pulzusom is. A tarkómon megkarcol a feszültség, és minden, még intenzívebben lelassul.
Mint a tűz... A másodperc töredéke alatt döntök. Ha nem cselekszem, mind oda veszünk. Logan mellőlem eltűnik, és egy gyermek fölé borul. Kolosszus a törmelék alá nyúl. Én pedig előre mozdulva kiengedek egy sóhajt, és úgy pillantok a tolószékben ülő, tehetetlen Professzorra. ~ Nincs egyedül... Búgom, és abban a pillanatban íriszeim elváltoznak. Felfénylik lélektükreimben a tűz. Gyors lépéssel haladok előre, hogy minden mutáns társam a hátam mögé szoruljon. A mellkasomból indulva, a csontjaim belsejéig forróság árad szét a testemben, és többé már nem én állok a terem közepén. A Főnix tárja szét aranyló lángjait maga köré, és egyetlen suhintással tereli szét a felénk érkező tűzhullámot. A futó tűz két irányba párolog lefelé, miközben ereim megduzzadnak nyakamon, és minden létező energiámmal gátat szabok a ránk csapódó nyelveknek. Hatalmas kört sikerül alakítanom a szárnyaimból, azokkal védve az odabenn rekedőket. Remegő mozdulattal vagyok csak képes vállam fölött a Professzorra pillantani. Bal ujjaim újabb hullámot ejtenek, és a kör hátsó vonalán egy út rajzolódik ki az életben maradottak számára. Kolosszus a törmeléket tartja, üti, és próbálja óvni a benn maradottakat, miközben én hozzá hasonlóan terelem a tüzet. Scott is a törmelékekre céloz, hogy azok ne simítsanak idelenn senkit ... Bár nem sikerül megmentenünk mindenkit, a csapat nagyobb részét igen. Reszkető porcikáimra nincs nyugtató. - Menjetek! - kiáltok oda Scottnak, és Kolosszusnak, fejemmel a Professzor felé intve. Neki ki kell jutnia! A sikolyok, a téboly, a lángok összecsapnak fejem fölött, ezért sikolyba engedem ki magamból az erőm utolsó csapásait. Miközben kitartom a Főnix oltalmazó szárnyait, látom a vörös csodát, ahogy megmenti a Hős csapatot. Néma mosollyal nézem a lányt, majd előre fordítom tekintetem, és próbálom én magam is utolsó energiáimat abba a pillanatba gyűjteni, mikor az utolsó gyermek, és felnőtt is az általam létrehozott ösvényen kimenekül. Logan az, aki még idebenn van, de úgy néz rám, mint aki biztosan nem fog magamra hagyni. Emiatt elnyílnak ajkaim, és ösztönösen húzom kisebbre a Főnix szárnyait. Elég, ha kettőnket kijuttatom. A többiek már kinn vannak. - Visszajöttél értem? - szelíd mosollyal fordulok irányába, mire Ő morcos grimasszal felel, majd megragadja a forróságtól felhevült csuklóm, és töri a törmelékek közt az utat nekünk. Égetem a húsát, de ha nem tenném, mindketten lángok martalékává válnánk. Elfojtja üvöltését, de látom, hogy állkapcsa mennyire intenzíven feszül, miközben a kezemnél fogva kicibál az épületből. Odakinn térdre ereszkedem a kimerültségtől, Ő pedig a tenyerét szorítva esik el mellettem. Zihálva nézek rá a kijutottakra, és a rengeteg sírás, a rohanó mentősök miatt megrémülten hajtom le a fejem. Kevés volt... Logan nyöszörgése abba marad, majd közelebb húzódik hozzám és felsegít. Úgy pillantok rá remény-ittas szemekkel a Professzora. A szemeim sarkában homályos foltok keletkeznek, és tudom, hogy a sírás lesz rajtam hatalmul.
Meghallom a bent szenvedők gondolatait. És hiába tapasztom mindkét tenyerem füleimre, hiába ölel szorosan magához kétségbeesetten a tenyerét megégetett Logan, nem tudom abba hagyni a sírást, a fájdalmat. Veszélyesen közel kerülök az őrülethez... ~ Szükségem van magára, Professzor. Kérem, segítsen!...
Az alapfilozófiám mindig is az volt, amióta Obadiah kitépte a mellkasomból az ARC-reaktort, azóta pedig hatványozottan az, hogy az emberekben eszeveszett őrültség megbízni. Ez alól az aranyszabály alól még Amerika Kapitány sem kivétel, legyen bármekkora szuper katona, a csilivili rucijában. Mostanra, hogy a csapat összekovácsolódott és jobban megismerhettem őket, megtanultam átértékelni a múltam, és egészségesen építeni a jövőmet. Átformált az élet, és a bizalom már nem egyszerű tévhitként villog a szürkeállományomban. Hiszek abban, hogy hihetek ... Pöpec, egy nyálas nyomorék lett belőlem! Zseni, milliárdos, playboy, emberbarát a nagy lószart. Showman... Egy pofátlanul tehetséges, pofátlanul szégyentelen showman. - hallom elsuttogni ezeket a jelzőket a hátam mögött, miközben Wanda arcát fürkészem a toll letétele után. Nem kellenek a nagyon sajnálom, meg nem érdemelte volna meg beszólások. Ha valami nem vagyok, az a barom. Mindenki Tony Stark akart lenni, és most már senki sem akar a helyemben lenni. Ugyan, ki akarna egy tolószékhez láncolva élni? Szám sarka megrándul a gondolatra és beledőlök a bőrszékbe, mintha csak a megfelelő póz után kutatnék hátammal. Elérnek Wanda Brucehoz idézett szavai, de előre meredve hallgatom végig. Aprókat bólintva. Bármekkora seggfej legyek is Ultron megépítése miatt, nem tudnék kezet emelni Rogersre, vagy Bartonra. Nem... Rhodey a vizeinkről kezd elmélkedni, és éppen elárulja nekem, pontosan hány százalékát adja az emberi testnek, mikor szemből kicsattan a fal és a tűz vadító sebességgel indul irányunkba. A szám eltátva kapok székem kartámláira, majd arcom elé, mintha felkészülnék rá, hogy élve megsülök. Hogyan futhatnék el? - Péntek...Pént... - üvöltök bele a karórámba, miközben érzem homlokon megfeszül az ér és egyszerűen beletörődöm a halálba.... A levegő megfagy, megdermed légcsövemben és az izzadás mi tarkómról indult gerincem mentén abba marad. Hiába a húst zabáló meleg, nem történik mást, mint a lemondás. Anyu, Apa, Dorothy, Pepper, Happy... leperegnek szemeim előtt és karjaim fejemre hajtogatva várom, hogy csonttá formáljon kedvére a meleg. De ehelyett lehunyt szemeim mögött is érzékelek valami mást. Éppen csak kikukkantok könyökhajlatom mellett, hogy láthassam mi az, ami ennyire ragyogva tölti be a teret mellettem. Wanda... a tűzbe lépve előttem áll, és eltereli a lángokat!! A szám tátva marad, és az izzadás tovább indul. A homlokomon, az arcomról lecsöppenek a rettegés pillérei. Nedvesítenem kell a bensőmön, miről az előbb mondtam le. Kezeim a kartámlára téve húzódom hátrébb, hogy elég utat adhassak neki. Felkapom a fejem, mikor a lány is felfelé néz, és meglátom Víziót, ahogy a törmeléket tartja a fejünk felett. Tehetetlen vagyok! - Rhodey... - nézek az oldalamon a férfira, aki hozzám hasonlóan semmire nem képes ebben a helyzetben. A vörös fénysugarak szárnyra kapnak, és megállítják a hőt. A Maximoff lány nem csak bennünket ment meg, sokan kerülnek a védelme alá. Egyik kezem azonban reflexszerűen egyfolytában a fejem elé kerül, a mögött nézelődöm a székemben. Miközben alaposan felmérem a helyet, egy tüzes madarat ábrázoló nőt pillantok meg a mutánsok asztalainál. Elképedve nézem, ahogy a tűzben állva védelmezi a sajátjait, ahogy minket Wanda. Lélegzetelállító, ahogy ez a két nő a tűzbe veti magát, értünk. - Mi a...? - kérdezem, mikor egy bazi nagy zöld kéz megragadja a székem és felemelkedem a talajról. A tüdőm már megtelt a hőségtől, így egyfolytában köhögnöm kell. Szabad öklöm rászorítom a számra, hogy ne terjesszem tovább. A vörös fény hirtelen utat nyit nekünk, mire kapkodom a fejem a történések között. Hulk megragadja a székem, és megpróbál megmenteni. Elcsodálva, mind a tíz ujjammal kapaszkodom, ahogy csak tudok. Meglep Banner hűsége a zöld felszín alatt! Rhodey mellettünk szalad, én meg nyújtogatom a nyakam, hogy lássam, mi történik Wandával. Kissé zötyögősen de kijutunk. A szabad levegőn Hulk megunja a hordozásom és elhajít, így tehetetlenül kigurulok a székemből, felszántva a betont. Ott fekve megpróbálok a hátamra fordulni, de Rhodey hamar mellém érkezik. - Khösz... - nézek Hulkra, aki az embertömeg közepén állva épp olyan türelmetlenül bámul a lángokban álló épület felé, mint én magam. Olyan hosszúra nyúlnak a percek, hogy lemondok Wandáról, és Vízióról. A fejem vetem a betonra, és az eget bámulom, miközben a füst takaróval elzárja a látképet. Rhodey, mint egy kölyök izgága mellettem, így én is felkönyökölök. Vízió a karjaiban hozza ki a lányt, majd mellém rohan. Az ő megkönnyebbülése semmi ahhoz képest, amit én érzek. - Jól, jól, jól... és te? - az arcomra siklik tenyere, én meg megfogom kezét enyémmel, így kissé bénán bicsaklik ki a gerincem, majd megpróbálok valamelyest felülve figyelni rá, rájuk. Mindenkire... Erre azt hiszem senki sem számított! A biztonsági elszalad mellettünk fürge lábain, de elszólja magát. Kiderül, hogy a hírhedt bérgyilkos áll a merénylet mögött. Wandának több sem kell, bepöccenve elhúzódik tőlem, és a szemében csak úgy örvénylik a harag a fickó irányt. Hát, nem lennék a helyében... - Wanda... - sóhajtom el a nevét, miközben Rhodey felsegít a székembe, majd hallgatom, amit Hulk felé szaval. Megcsóválom a fejem, majd miután sikerül beleülnöm a székembe, úgy nézek rá, mint aki kételkedik. - Most írtunk alá valamit... Tudom, hogy dühös vagy, én is az vagyok. De nem ez a módja. - nézek a lányra, majd közelebb gurulok hozzá, hogy megfoghassam a kezét, hogy megállíthassam, de... ...a rémülete, az adrenalin sokkal nagyobb a higgadtságnál, amit ismerek belőle. Megcsóválom a fejem, mikor a vörös áramlani kezd körülötte. - Wanda! - kiáltom utána, mikor léptei felgyorsulnak és elrohan mellőlem. Ismét semmirekellő vagyok. Még őt sem tudom megállítani. - Péntek! Most azonnal kérek minden információt a fickóról!! AZONNAL! - üvöltöm idegben úszva a karórámnak, majd Hulknak integetek agresszívan, hogy legyen olyan kedves, és vigyen Wanda után, mert ha megállítani nem tudom, akkor mellé állok! Péntek közben jól hallhatóan elmondja, amire nem számítok... Rhodey, Vízió egyszerre pillantanak döbbenten, majd hitetlenül felém, mikor Péntek bársonyos hangján elszavalja, hogy a Tél katonája, Bucky Barnes, Steve Rogers barátja, és ... bosszúálló. - Lemaradtam valamiről, vagy ez megint egy édes kis csomag a Kapitánynak? - nézek a mellettem állókra, miközben Hulk a székemre kap, és egy ugrást követően a szívem kiszalad a számon. Ijedtemben úgy kapaszkodom, mint az őrült. Túl sok mindenen jár a fejem egyszerre, a zseni most elhagy... Wanda mellé érünk, kinek tekintete hasonlatos az enyémhez. Épp olyan elszánt, és dühös, mint mi. A menekülő Barnes előtt Vízió zárja el az utat, majd hasonlóan a korábbi megérkezésünkhöz, megint sikerül Hulknak úgy leraknia a székemmel együtt, hogy kirepüljek belőle. Így, amíg mindenki menő landolással néz szembe Barnesal, addig én gurulok a betonon. Csodás! - A rohadt életbe... - motyogom, miután sikerül megállnom. Az egyik oszlop mögé húzódva próbálom megfigyelni a történéseket, majd miután Rhodey felém rúgja (kis bájos) a széket, megpróbálok belemászni.
Amíg Wanda elmegy a dekoratív ügynök kisasszonnyal diskurálni, én pásztázni kezdem a megjelenteket. Észreveszem Xavier professzort, és a köré gyűlt egészen nagyra duzzad csoportot. Elégedetten bólogatok, legalább ők egyet tudtak érteni, ám fogalmam sincs, hogy hány társuk maradt hátra. Charles említette, hogy állandó egyeztetésben áll a kormánnyal, így kívánja megvédeni az övéit. A diplomácia nekik kifizetődött, de mi valahogy soha nem éltünk ezzel a lehetőséggel. A népes kis csapatból egyvalakin megakad a szemem, s elgondolkozom, hogy valójában az a személy áll a prof mellett, akire én gondolok, vagy csak ideje lenne megint szemészhez mennem, mert már ezzel se létok tisztán. Azért bepróbálkozok, végül is maximum Tonyék nevetnek egyet, hogy nőknek kalimpálok, Megszokták, hogy folyton felsülök, ha imponálni próbálok az ellenkező nem valamely képviselőjének. Minden esetre lelkesen integetek, s legnagyobb meglepetésemre, a mozdulatsor viszonzásra talál. Aztamindenit! De megnőiesedett ez a nő! A gimi óta nem találkoztam egykori szomszédommal. Arról tudtam, hogy Xavier Intézet bentlakásos tanulója lett, de csupán most állt össze a mozaik. Mellette egy zömök fickó próbálja helyre rakni a kirakóst, hogy Jean vajon miért integet egy idegen férfinak, és mogorva pillantást vet felém. A férje vagy az élettársa lehet, ha már ennyire féltékeny. Nem is akarom sokáig bámulni, de remélem, hogy a konferencia után legalább pár szót tudunk majd váltani. Wanda végül a helyére ül, hiszen megkezdődik az ünnepi nyitóbeszéd, s annak végén az egyezmény szövegezése egyéni dossziék formájában tárul elénk.
A kitöltendő részek lassan megtelnek betűkkel, adatokkal. Hiába olvastam el, hiába tudtam mit írok alá, még mindig rossz arra gondolnom, hogy talán ezzel árthatok a társaimnak. Szeretett unoka húgom valószínűleg látja, ahogy görnyedve körmölök a nyilatkozat felett. Vajon mit gondol rólam? Árulónak tart? És a többiek szemében mi vagyok? A beijedt professzor, aki nem volt képes a Nagy Zöldet az oldalukra állítani? Amikor az aláírás részhez érek, még hosszú másodperceket ülök az üresen álló vonalka mellett. Mintha azt várnám, hogy lefújják az egészet. Körbe tekintek, majd látom, hogy már szinte mindenki hátradőlve várja a továbbiakat. Én pedig akkorát sóhajtok, hogy nagy valószínűséggel még a sajtósok is hallják leghátul. Végül igénytelenül kanyarítom a monogramom a vonalra, majd a tollat mellé helyezem. A tekintetem társaimra irányítom, s egy kérdést teszek fel nekik. Csupán megerősítésre várok, hogy nem döntöttünk-e rosszul, hogy ezzel nem bántjuk-e az otthon maradókat. Én már semmiben sem vagyok biztos. Legszívesebben széttépném az egészet, és hazamennék, hogy újra magamhoz szorítsam Jennt. Úgy érzem, hogy magára hagytam. Egyszer már megígértette velem, hogy soha többé nem hagyom el. Azon a bizonyos napon, amikor hosszú évek után újra találkoztunk. Azon a napon, mikor a vérem átömlesztésre került testébe. Azon a napon megesküdtem neki.. és most.. elárultam. Elárultuk őt? Úgy tűnik, társaim sem tudják a helyes választ. Csak megtettük, mert így gondoltuk helyesnek. Végül Wanda megszólal. - Ahogy én sem. - sütöm le tekintetem, majd a pódium felé meginduló T'Chaka királyra szegezem pillantásom. Ismét ő beszél majd, vagy be akar mutatni valakit? Minden bizonnyal kapunk még pár üres szót arról, hogy mennyire jól cselekedtünk. Egy kis lelki fröccsöt, csupán az a baj, hogy a pohár lyukas, és a szavak kifolynak belőle, bele egyenest a sárba.
A fényképezők vakuinak fehérlőn vakító fényét hirtelen tűzvörös és halovány zöld váltja fel. A légnyomás dobhártyám szaggatja, s hajamat tépi. Oly hirtelen, oly váratlanul történik minden, hogy esélyem sincs megfelelően reagálni. Ha legalább tudtuk volna, ha számíthattunk volna rá... de ezt kapjuk cserébe? Ezért jöttünk el Bécsbe? Meghalni? Lehunyt szemmel várom a végzetem, hogy a detonáció és a vele együtt járó iszonyatos tűz lemarjon minden húst vázamról, mikor testem minden porcikája váratlan extázisba lép. A csontok repednek, az izmok szakadnak, és újak nőnek a helyükre. A képzeletem még mindig a halál gondolatán, s Jenn kislányos mosolyán és Carol gyönyörű szemein jár, mikor hirtelen elsötétedik minden. Egy kapcsoló váratlanul leveri a biztosítékot. A "rendszer újraindul", s már nem magam vagyok. Csupán külső szemlélődője a dolgoknak. Egy kívülálló, aki egy több tonnás, izmoktól duzzadó, zöld testbe van zárva. Mikor már szemein keresztül követhetem a leírhatatlanul gyorsan pörgő eseményeket, látom, ahogy Wanda maga elé tartja a kezeit, és a csodálatos vörös erővel oltalmazza a csapatot, Vízió pedig felettünk tartja a ránk omló épület hatalmas törmelék darabjait. Minden erejükkel védenek minket. Rhodey, Tonyt, engem és a körülöttünk ragadtakat. Hulk éles pillantást vet körbe, keresztül a vörös védőburkon. Segíteni akar, de nem tudja, merre induljon. Több száz feketére égett, szétszakadt test hever szerte a teremben. Wanda hiába próbálja minden erejével növelni a védelmét, az ereje neki is véges. A szőke ügynöknő jó ütemben közeledik felénk, kezében tartva egy gyermeket, így ő is Wanda oltalma alá kerülhet. A mutánsokat homályosan látom, ahogy a füstben és a lángok között próbálnak felénk jönni, hiszen mi valamennyire közelebb vagyunk a kijárathoz. Jean és néhány kollégája védi őket. Milyen erős! Wanda erejét most másként fókuszálja, utat nyitva nekünk. Hulk végül Tonyért nyúlt, és székestül határozottan megindul vele a lerobbantott épületfal irányába, a füst és lángnyelvek közt homályosan beszűrődő fény felé, amerre Wanda mutatja az utat. Amikor egy megégett gyermek teste mellett halad el, szemem fájdalmasan becsukom. Képtelen vagyok több halált elviselni! A fényre érve a nagy lendületben elhajítja a kerekesszékes férfit, aki néhány métert gurul a zabolázatlan erő hatására, majd kiesik székéből. Sajnos Hulk soha nem a finomkodásról volt híres. Mikor hátra pillant, hogy a többiek is kiértek-e, a földön térdelő Rhodey és a szőke ügynöknő mögött megpillantja Víziót, aki a kimerült Skarlát Boszorkányt hozza ki a lángok pusztító torkából. Wanda Tonyhoz siet, aki aztán ismét visszakerül székébe. Tömérdek sérült kerül ellátásra, a szinte semmiből megjelenő mobil mentőegységek által. Hogy került ide ennyi tűzoltó és mentő ilyen rövid idő alatt? Majd megpillantom a leereszkedő hajót, aminek rámpái a földet támasztják, s az átalakul egy rögtönzött ellátó hellyé. Hulk fülein keresztül hozzám is eljut az információ, miszerint a "Tél katonája" követte el a robbantást. Sajnos fogalmam sincs melyik terrorista hallgat erre a névre, így Hulk egy helyben fújtatva várja a további történéseket. Amerre a társai indulnak, arra megy ő is. Amit a többiek tesznek, azt megteszi a Nagyfiú is. A csapatmunka egyre jobban megy neki, így már ezzel nem lesz probléma. Wanda indulásra szólít fel, majd dühösen nekilendül. Tony sem tétlenkedik, már kalimpál is, hogy egy újabb vidámparki élményt kér a behemóttól. Közben még lekéri PÉNTEK-től az adatokat, mire megtudjuk, hogy a Tél katonája egyenlő Steve gyermekkori barátjával, és az interneten Bosszúállóként tüntetik fel. Hogy mi??? Mosoly szalad Hulk arcára, mikor odakullog, és megragadva a tolószéket ő is nekilendül, hogy utol érje a már előttünk haladó Wandát. Rhodey futásnak indul néhány katonával és biztonsági őrrel. Köztük mintha a szőke ügynöknő is ott lenne... Közben apró drón követ minket, ami feltűnik a levegőben suhanó lénynek, és szabad kezével odakap, de nem éri el. Minden bizonnyal az ENSZ figyeli minden lépésünket...
Amikor megérkezünk, már Barnesal állunk szembe. Azzal az arccal, akit PÉNTEK az imént megmutatott nekünk. Szerencsére nem sokkal a székház területén kívül futottunk össze vele, így ha harcra kerül sor, kisebb eséllyel veszélyeztetjük a civil lakosokat. Tonyt most sem sikerül normálisan lerakni, így az utolsó ugrással Hulk lába alatt a talaj súlyosan besüpped, Tony pedig megint gurul, és landol.. a földön.
Némán figyelem, ahogy Jean integet Dr. Bannernek, és széles mosoly ül a férfi arcára. Ha olvasnék bennük, biztosan kiderülni, honnan ismerik egymást, de ezt a titkot inkább meghagyom kettejüknek. A végén még én leszek a pletykaprofesszor, hogy mindenki minden apró kis titkát kifürkészem. Bár képességem meg lenne hozzá, de a jogom nincs meg ilyen gazembernek lenni. Minden esetre mulattat a jelenet, ahogy Logan teljes testtartásával pánikolva ingázik, hogy Jean vajon kinek integet. A szemei vérben úsznak, miközben ökleit pedig annyira szorosan összehúzza, hogy kis híján eltörnek az ujjai. Széles mosollyal figyelem őket, majd hátra fordulok gyermekeink felé. Bizalomgerjesztőn biccentek feléjük, és mosolygok, egy kis erőt sugározva azoknak is, akik még bizonytalanok az egész helyzet kapcsán. A jelenetet követően Mr. Arkwood mutatkozik be kicsiny csapatunknak. Minden bizonnyal fontos szerepet tölt be ebben az egészben, hiszen a képek olyat vetítenek a fejembe róla, ami arra utal, hogy erős és befolyásos ember. Figyelemmel kísérem, ahogy a helyére ül. Nem olvasok benne, mert azonnal következik a nyitó beszéd, pedig érdekelt volna mit gondol rólunk. Az ENSZ egyik képviselőjét TChaka király beszéde követi. Minden szavukat figyelemmel kísérem, és memorizálom. Mindennek jelentősége lehet. Egy pizsamás lány tűnik fel váratlanul, de nem olyan mutáns, mint Kurt. Nem is mutáns! Megpróbálok egy pillanatra olvasni benne, de csupán káoszt vélek felfedezni. Jobban pörög az agya, mint egy számítógép... és rettentően szétszórt. Minden esetre megtudom, hogy a teleportálást egy készülékkel követte el. Még egy mosollyal kísérem végig a jelenetet, majd folytatódik a beszéd, amit az aláírás követ. Az egyezményt azért még egyszer átfutom, nehogy valami rejtett módosítást találjak benne. Végül konstatálom, hogy minden információ helytálló, így szorgosan kitöltöm, és aláírásommal szentesítem. Jean szavai bármennyire is nyugtatóan hatottak, ismét felvillannak Vadócék lelki szemeim előtt. Féltem őket. Az összecsukott mappát bámulom, és ismét Jean tekintetét fürkészem. "Manhattani Nyilatkozat". Mind aláírtuk a paktumot, de hogy ezután mit tartogat a jövő...
Jeanre nézek éppen, amikor a szemében furcsa fényt látok tükröződni, majd ezt követően hatalmas robbanáshullám rázza meg a helységet. Karjaimat a gyermekek felé irányítom, de csak tehetetlenül ülök a székben. Szemem sarkában azt veszem észre, hogy Logan egyik pillanatról a másikra egyik gyermek fölé hajol. Mintha a sárga pizsamás lányt láttam volna irtózatos sebességre felgyorsulni, és mintha elsuhant volna mellettünk, de lehet, csupán a perifériás látásommal van a baj. Végig kell néznem, ahogy a repülő törmelékek halálos sebet ejtenek a körülöttünk lévőkön, egyeseket pedig a lángok égetnek halálra. Meghalnak. Megszűnik a félelem, a fájdalom, elmúlik a létezés. A gyerekek felé tárt karomba szélsebesen csapódik egy kisebb kődarab, majd azonnal éles fájdalom hasít az elmémbe. Ha el is tört, akkor is azonnal kizárom, és igyekszem a súlyosan sebesültekre koncentrálni. Bár a székemből tétlen vagyok, de a félelmet eltörölhetem a fejükből. Egyeseknek az utolsó pillanataikat teszem széppé. Együtt lehetnek a szeretteikkel... A mögöttünk ülő gyermekek közt is van, aki azonnal életét veszítette, hiszen a leomló darabok halálos sebet ejtettek rajtuk. Könnyben ázó szemeimmel Jeanre pillantok, akinek eközben szembogara elfeketedik, és azonnal előjön a védelmező Főnix. - Jean! A gyermekek! - kiáltom fel, mikor előhívja a vörös angyalt. Eközben Scott a szemeivel lövi a ránk omló kőzetet, Kolosszus és Bestia pedig nyers testi erővel szabadítják ki a beomlott falak alá szorultakat, illetve tartják azt, nehogy a gyermekekre omoljanak. Százak sikolyai visszhangoznak a fejemben. Megégnek vagy a betonfal temeti maga alá őket. Igyekszem.. minden erőmmel rájuk koncentrálok, mert tudom, hogy társaim védelmeznek minket. Én pedig egyre csak a fejükbe mászok, és erőmből telve igyekszem könnyíteni az utolsó másodperceiket. A környezet suhan mellettem. Valaki tolja a kocsim. Tekintetem ráfordítom. Ororo az. Vörös, könnyben úszott szemeimen keresztül nézem Őt, ahogy a kijárat felé tol. - Annyi lélek... - képtelen vagyok befejezni a mondatom. Annyi lélek távozott el, annyian fohászkodtak Istenhez, annyian gondoltak a családjukra. Árvák és özvegyek százai még nem is sejtik, hogy szeretett apjukat/anyjukat/társukat most érte utol a halál. Jean erejével utat nyit a túlélő gyermekeknek és társainknak, akik mind egy szálig a megsérült ifjakat tartják a kezeikben. Olyan látvány tárul elém, amit legrosszabb rémálmomban sem kívánnék látni. Portól és vértől áztatott arcocskájukon a szemükből folyó könnyeik barázdákat vájnak. Egymást támogató emberek özönlenek ki a falra robbantott lyukon. Odabenn a tűz még javában tombol. Az elhaló sikolyok hangja hallatszik abból az irányból. - Jean, Logan! Hol.. hol vannak?! - pillantok körbe zavartan. Elmémmel keresni kezdem őket. Nem messze a kijárattól meghallom mindkettejüket. Erős fájdalom fészkeli be magát elméjükbe. Logan keze súlyosan ég a Főnix lángjaitól, Jean pedig a kimerülés határán van. A végsőkig bennmaradtak, hogy a túlélőkön segítsenek. Enyhe, megkönnyebbül sóhaj hagyja el a tüdőmet, amikor a kijárathoz érnek. Jean összeesik a körülötte tapasztaltaktól, Logan próbálja vigasztalni. Bal kezem csupán lóg mellettem, de a még teljesen ép jobb kezemmel reflexszerűen elkezdem hajtani magam feléjük. Jean segítségért kiált. Engem szólít. A bent maradtak fájdalma visszhangzik elméjében, amely több, mint amit már el tud viselni. - Jean! - kiáltok felé, miközben közeledem hozzájuk. Mellé érve kezemet halántékára helyezem, s erősen koncentrálok a nőre. - Már sokat tettél! Most aludj! - súgom felé, mire a nő lehunyja szemeit, és mély álomba merül. Én pedig ezt követően végig nézek a gyermekeken. Nem jutott ki mind. Én erősködtem... én akartam, hogy ma itt legyenek. Az én hibám! Csakis az enyém...
• Az aláírások végeztével a Tél katonája von Doom és Amanda Madsen befolyása alatt különös kegyetlenséggel követte el a robbantást, mely sok száz riporter, képviselő (köztük T'Chaka király), valamint számos hős, illetve mutáns fiatal életét követelte. A sérültek egy részének sikerült kimenekülnie, majd Arkwood készenléti egységei elkezdték a lángok oltását, valamint a sebesültek helyszíni ellátását. Viszont a detonáció következtében az ENSZ Székház egy része váratlanul súlyosan roppan össze az épületben keletkezett károk miatt, ezzel elzárva a további mentés útvonalát. Az ENSZ-től Arkwood és Tony Stark fülébe is megérkezik a hivatalos parancs: - "Minden mozdítható erővel a benn rekedteket kell kimenteni! A Bosszúállók váljanak kétfelé! Az egyik csapat folytassa Barnes elfogását, de lehetőség szerint Hulk és Vízió térjenek vissza az épülethez!" A helyszínen ellátott sérülteket az időközben kiérkező bécsi mentők teljes erőbedobással elkezdik a Központi Kórházba szállítani, kezdve a súlyosan sérültekkel, akiken életmentő műtétek kell végrehajtani. Charles Xavier és Jean, valamint minden gyermek és felnőtt mutáns a Kórházban egy külön osztályon kerülnek elhelyezésre, ahol speciális szakemberek foglalkoznak velük. Ehhez Arkwoodék is biztosíthatnak orvosokat.
» Szituáció: Arkwood a parancs ellenére dönthet úgy, hogy egyik egységét a Székháztól nem messze zajló harc közelében tartja, hogy amennyiben a hősöknek sikerül Barnest elfogniuk, a katonái bekísérhessék a Bécs külső peremén fekvő titkos ENSZ bázisra, ahol majd bebörtönzik a Tél Katonáját. Ha a kis csapat elbukna, csak akkor léphetnek közbe Ark emberei. A drónjai képét utasításra meg kell osztania, így a harc kezdetét a világ élő adásban nézheti, ahogy Tonyék utasításra szembeszállnak Buckyval. Csupán ennyit kell megmutatnia, a harc folytatását nem, hiszen ha tragikusan végződne, akkor is azt kell közölni a külvilággal, hogy a küldetés sikeresen végződött, a Tél katonáját elfogták! Közben Vízió és Hulk kiválnak a harcból, és a helyszínre sietnek a parancs utasításai szerint. Alison a készülékével beteleportálhat a romok közé, és a mentés alatt egyenként elvihet néhány sérültet a Központi Kórházba. Von Doom is segíthet a mentésben, illetve tárgyalhat a túlélő politikusokkal, felajánlva segítségét, ezzel építgetve kapcsolatait és persze tökéletes álcát biztosítva magának.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Alison Magdalen J., Victor von Doom, Leonard J. Arkwood, Mesélő/Artemisia, Bruce Banner - Becsatlakozhat: T'Challa, Vízió, Amanda Madsen, Cody Vance
A tervem eddig tökéletesen alakult, a robbantás megvalósult az ENSZ székházban és most mindenki a tél katonáját üldözi, akit Steve Rogers barátjaként és egyben bosszúállóként is azonosítottak, hála Dr Madsen feltöltésének, amit egy általam biztosított lenyomozhatatlan gépről hajtott végre. A robbanásnak rengeteg áldozata volt, politikusok, befolyásos vezetők, mutánsok, riporterek, biztonsági emberek, és ez így hatalmas port fog kavarni minden körben. A média amúgy is nagyon kényes a saját emberei tragédiájára, így fel fogják fújni az ügyet és mindenkit be fognak mocskolni, akit csak lehet. Ezt az ügyet megpróbálják majd Barnes nyakába varrni, aki kénytelen lesz menekülőre fogni, Amerika Kapitány pedig nem fog szembe menni a régi barátságukkal, így számításaim szerint segíteni fogja, ezzel megosztva szépen a Bosszúállók köreit. Talán még azokon belül is, akik az egyezmény ellen mentek. Nem mindenki akar egy gyilkos bűnözőt támogatni, aki az ő Bécsben tartózkodó rokonuknak is árthatott volna, akár parancsot teljesített, akár nem. Nem lehet mindig azzal takarózni, hogy átmosták az agyát. Nekem nem jutott más szerep, mint hogy hátradőljek és élvezzem az események zajlását, ahogy minden megy szépen a maga útján, gördülékenyen. Innen már nem kell mást tennem, mint eljátszani a segítőkész, jó útra tért Victor Von Doom-ot, aki kész segíteni a bajba jutottakon, a sérülteken és támogatja a vezetőket, a nagy hatalmaktól kezdve a kis országokig abban, hogy a kialakult helyzet tűrhetetlen és intézkedéseket kell tenni, ugyanis ez az egyezmény kő kemény sárba tiprása, amit nem lehet hagyni. Amanda-nak is azt az utasítást adtam, hogy próbáljon minél több embert kimenekíteni, ellátni a sebesülteket, de persze közben figyelve a saját épségére is. A mentés azonban váratlanul félbe szakadt, amikor a meggyengült épület egy része egyszerűen összeomlott, akadályt képezve ezzel a bent rekedtekkel szemben. A fülembe jutott a hír, hogy többek közt Wakanda vezetője, T'Chaka király is életét vesztette a robbanásban. A tekintetemmel azonnal a fia alakját kutattam, majd Dr Madsen-hez léptem, hogy ellássam őt a következő instrukcióval. -Az a férfi ott Wakanda uralkodójának fia. A neve T'challa, elveszítette az apját a robbantásban. Kérem, hogy beszéljen vele, a veszteségfeldolgozás belefér a szakterületébe. -néztem a nőre teljesen komolyan, a fejemmel a magányosan ücsörgő férfi irányába bökve. Jól meg kellett válogatnom a szavaimat, azt mégsem mondhattam Dr Madsen-nek, hogy menjen oda kicsit behízelegni Wakanda trónörököséhez, ugyanis a későbbiekben igényt tartanék majd némi vibrániumra, ami náluk lelhető fel. Így óvatosnak kellett lennem, bízva abban, hogy Amanda már ismer annyira, hogy tisztában legyen a szándékaim egy részével, illetve, hogy hasznát vegye a pszichiáteri képesítésének. Amint a nő tudomásul vette a kérésemet, már meg is indultam a bőszen tanácskozó vezetők felé, hogy biztosíthassam őket a teljes körű támogatásomról. -Ha bármilyen formában segíteni tudok, kérem ne habozzanak megosztani velem, legyen szó anyagi vagy bármilyen jellegű támogatásról. Számíthatnak rám itt Bécsben, és természetesen Európa határain túl is. -intéztem aztán hozzájuk szavaimat, és valóban hajlandó vagyok eljátszani az irgalmas szamaritánust.
A robbantás sikeres volt és amint megtörtént, azonnal nyüzsgés és pánik tört ki, amit mi ki is tudtunk használni Doom-al. Az általam feltöltött anyagoknak hála Barnes egyenlő a Bosszúállók szervezetével és azt is közzé tettem, hogy Steve Rogers gyermekkori barátjáról van szó. Arról, aki Washington-ban háborús hősként feszít a múzeum plakátjain és az, akiről egy egész külön sarkot állítottak fel, hogy megemlékezzenek róla. Így viszont biztos volt, hogy jobban rá fognak szállni és a hősökkel is összefüggésbe fogják hozni a férfit. A robbanásban nagyon sokan életüket veszítették vagy súlyosan, illetve könnyebben megsérültek. A média emberei, a politikusok, mutánsok, hősök és egyszerű, kíváncsi polgárok is a férfi áldozatává váltak, így biztos voltam abban, hogy még nagyobb hírverést kap az ügy, mint alapból kapott volna. Ha Barnes-t valóban a Bosszúállók tagjaként fogják keresni és kezelni, akkor az belső feszültséget fog szülni az amúgy is képlékeny helyzetben. Többen Rogers és az őt támogatók ellen fognak menni és talán még a kettévált rendszer is több felé fog szakadni, hisz voltak itt olyanok, akiknek a rokonaik otthon maradtak és nem követték azt a parancsot, miszerint írják alá az egyezményt. És ez a dolog nem vehető félvállról. Akik a családot előbbre valónak tartják a Kapitány magyarázkodásánál, azok biztosan a Tél katonájának fejét akarják majd. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint játszani az ártatlant és minél több embernek segíteni a látszat fenntartása érdekében. Én is ezt az utasítást kaptam a férfitól, ahogy ő maga is próbált adni az illúzióra. Ez remek lehetőség arra, hogy Victor tényleg eljátszhassa, megváltozott és többé már nem az a hataloméhes ember, mint régen volt. Végül aztán közelebb sétált hozzám és elmondta, hogy a magányosan ücsörgő férfi T’Challa, a wakanda-i király fia, akit veszteség ért az apja miatt. A király ugyanis szintén életét veszítette a merénylet során, így minden a terv szerint halad. -Igen, hallottam már a férfiról… -pillantottam aztán én is az alak felé, majd egy aprót bólintottam Victor felé, hogy jelezzem, én akkor távozom is. Értettem, hogy a mellettem lévő férfi mit is szeretne ettől a kapcsolattól, hisz biztos voltam benne, hogy azt a fémet szeretné magának, amiből Steve Rogers pajzsa is készült. Amint odaértem a férfi mellé, óvatosan leültem mellé és úgy néztem rá némán, némi szomorúsággal a tekintetemben. -Nagyon sajnálom az édesapját, fogadja őszinte részvétem… –jegyeztem meg halkan. És ezzel az egy mondattal sikerült felkeltenem a férfi érdeklődését irányomba és sikerült beszélgetésbe bonyolódnom vele, hogy biztosíthassam őt arról, mindent elkövetünk azért, hogy ez a bűn ne kerülje el az igazságszolgáltatást és arról is, hogy mindenben a népe és az ő rendelkezésére állunk.
